Éccakára Magyaróson kell lennünk

Azon az éjszakán megfagyott a vödör tetején a víz, s reggelre dér lepte a világot odakint. Mire a gyerek előkecmergett a bunda alól, az öreg már ott ült a felszított tűz mellett, s nézte a naszódi gerincek kék ködéből előgördülő napkorongot.
- Úgy igyekezz, hogy útra kelünk - szólt oda a gyerekhez -, éccakára Magyaróson kell lennünk.
- Mi történik ott? - riadt meg a gyerek.
- Nem tudom még, de szükségben vannak édesapádék - mondta lassan az öreg -, tarisznyálj, amit lehet s amit nem, azt kiteszed tova a fák alá a vadaknak. Tavaszig aligha térünk ide vissza. Én már faltam valamit - tette hozzá -, te is egyél szaporán.
A nap még mindég ott gunnyasztott a naszódi gerinceken, mint egy nagy veres pulykakakas, amikor az öreg nyakába akasztotta a duzzadtra tömött pásztortarisznyát, hátára vetette az összegöngyölt, szíjjal kötözött nagy bundát s kezébe vette a rovásos botot. A gyerek oldalán is ott csüngött a megtömött tarisznya, vállán a bunda, átalvető s kezében a hosszú nyelű balta. Már mentek is, szó se esett köztük. Elöl a vénember, mögötte a gyerek s alig léptek néhányat, úgy elmaradt mögöttük a barlang ott a sziklák hajlásában, mintha ott se lett volna soha.
Sötét este volt már, mire Magyarósra értek. Elkerülték az utat, s a kertek alján kerülték meg a falut. Szortyogott léptük alatt a sár, mert odale még nem érkezett meg a fagy, s megáradt medrében rosszkedvűen sustorgott a Sajó vize.
A nagy diófánál lépték át a Bakóék kerítését. Ott már a gyerek ment elöl, mert ő ismerte a járást. A pajta ajtaja nyitva volt, s úgy csüngött bele a sötétségbe, mint lőtt varjú szárnya.
- Ejszen mégiscsak elvitték a jószágot a gazok... - suttogta a gyerek. A ház sötétnek látszott. Lekendőzött ablakaiból csak itt-ott szivárgott elő egy kis sárga fényecske. Kopogás nélkül nyitott be a gyerek az ajtón. Arcába csapott az otthon jó meleg szaga. A kemence mellett felismerte anyját, ahogy ott kuporgott, kendősen. Mellette egy öregasszony, s odébb kicsi Julika. A leányka látta meg először a bátyját ott az ajtóban.
- Danika! - szökött föl a padról. - Jaj, Danika, elvitték apánkat! - Hová vitték? - gyökeredzett le a gyerek a küszöbön.
- Községházára - emelkedett föl ültéből az anyja is -, jaj nekünk, jaj, kicsi fiam! Csendőrök jöttek érte! Házról házra mentek, s úgy szedték össze az embereket mind!
- Apó! - nézett hátra a gyerek ijedten az öregre - Mégiscsak elvitték apámat a gonoszok, pedig lám én megtanultam Isten dolgát, ahogy maga kívánta! Mi lesz most?
- Az lesz, hogy imádkozni fogunk - felelte az öreg komolyan -, még nem vitték el eddig, itt van a faluban. Vesd le a terűt - tette hozzá beljebb lépve a házba, s lefejtve magáról is bundát, tarisznyát. - Tégy el mindent, hogy útban ne legyen, s lássunk hozzá az Isten dolgához, sebesen. ..
Míg elrendeztek mindent, Dani megkérdezte a kishúgát: - Bodrival mi lett? Nem láttam odakint.
- Megugatta az oláh katonákat, amikor átjöttek a falun - felelte szipogva a kislány -, négyszer is belelőttek... Aztán ott ültek mindannyian a tűzhely körül, lehajtott fejjel. Néma csönd borult a félsötét szobára. Az asszonyok ajka hang nélkül mozgott, ahogy az imádság szavai előkívánkoztak a lélek mélyéből:
"Édes jó Miatyánk:.. ki vagyol a mennyekben... szenteltessék meg a Te neved... s jöjj alá mihozzánk a mi nagy bajunkban..."
A gyerek meghorgadt fejjel mélyedt el magában, csak a ködmön emelkedett a mellén, ahogy a felindulás fojtogatta benne a lélegzetet. Az öreg arca mintha csak faragott fából lett volna, görcsös havasi tölgyfából. A csönd elnyelte a világot. Csak a tűz gyönge lángja vergődött a kemence nyitott ajtajában, bronzvörös, varázslatos fényt vetve a szobára.
Aztán egyszerre csak hang támadt odakint. Mély, dörmögő férfihang: - Holnap majd beszélünk a többiről - mondta valaki -, Isten megáldjon...
- Antal! - szökött föl a kemence mellől az asszony, s hangja verdesett, mint galambok szárnya.
- Idősapám! - sikkantotta el magát a leányka is, s már lendült az ajtó felé. De akkor már a tornácon döngött a lépés, s az ajtó megnyílott nagyra. A ház meleg párája s a kintről beáradó nyirkos köd egybekeveredtek az ajtóban, s a szürke homályból egy magos, csontos ember lépett elő. Lassan, tempósan lépett be a házba. Előbb bétette maga mögött az ajtót s csak azután mondta:
- Adjon Isten. Hát megmaradnánk mégis valahogy. - Mi történt? - bámult reá repesve az asszony.
- Megcsináltuk a sajómagyarosi kommunista pártot - felelte az ember, s levette fejéről a báránybőr sapkát, lefejtette magáról a nyirkos ködmönt s odanyújtotta mindkettőt az asszonynak, ki felaggatta azokat a kemence fölötti szögre.
Ekkor látta csak meg Bakó Antal a fiát meg az öregembert.
- Nocsak! - szakadt ki belőle a szó -, Isten hozta magikat is! Rózsika, te, húzz már ide egy széket a szent embernek s kínáld meg egy pohárka borral, abból, amit elrejtettünk volt... Ágnes néni lelkem - fordult a pad sarkában meghúzódó öregasszonyhoz -, kerítsen valami harapnivalót is, ügyesen.
Ágnes néni tova Lekencéről menekedett át - tette hozzá az öreghez fordulva -, szász gazdának dolgozott, s bizony a szászokat mind elterelték a románok. Ágnes néni, szegény, nem volt hova menjen, így hát mi vettük bé jószívvel... Csak ezek után vette szemre a fiát.
- Megnőttél ám, Dani! Aztán tanultál-e valamit?
- Tanultam az Istent, édesapám s még mindég tanulom...- vágta ki a gyerek.
- Hát csak igyekezz - bólintott az apja -, szükség van reá. Széket húzott elő az asszony a fal mellől, kettőt is és odahelyezte azokat az ura meg a vendég mögé.
- Hát üljenek le, na - mondta sebesen s már sirült is odébb. - Julika, te - szólt oda a leánykára -, kerítsd elő azt a korsót az ágyas szoba padlója alól, tudod, hova dugtuk... két poharat is tégy az asztalra, ügyesen! Ágnes néni, melegítse föl a túrós puliszkát, én meg sütök egy kis kolbászt melléje. Áldjuk az Istent, hogy hazatért az uram...
- Sze csak a községházán voltam, nem a világ végén! - csudálkozott Bakó Antal a feleségére.
- Csúfolódjék csak, csúfolódjék - felelte vissza a kemence mellől az asszony-, ebben a mostani világban a világ vége csak egy lépés a községházától. Tudja maga azt...
- Tudom hát - morgott az ember, s odalendítette a széket az asztal mellé -, s ez az oka, hogy megtettük, amit tennünk kellett... nocsak, üljön le kegyelmed
- szólt rá a vendégre -, tisztelje meg a házamat. Az első pohár bort szótlanul hajtották le. A második után megszólalt újra az ember.
- Ami a kommunista pártot illeti - mondta halkan, dörmögve, szinte szégyenkezve -, a két rossz közül ezt választottuk. Nem tehettünk mást.
- Mi lett volna a másik? - kérdezte az öreg. - Muszkaország.
- Jól választottatok. A kommunista magyar még mindég jobb, mint a halott magyar. Egyéb baj?
Bakó Antal megvonta a vállát.
- Baj, az vagyon mindég. Mint ez a molduvai román őrmester, kit a nyakunkra tettek. Szót sem ért magyarul, s amikor részeg, akkor elébb üt, s csak azután kérdez. Déltől kezdve pedig részeg a nyomorult, minden áldott nap. Még vasárnapján is. Senki se tud szót érteni vele, még a falubeli rományok sem, csak Hersi úrfi, a boltos Jakab fia, kit munkaszolgálat elől bújtattunk volt el múlt tavaszon. Ez a Hersi beszélt rá, hogy pártot csináljunk, mielőtt a románok megteszik. Haragos is volt ez az őrmester erősen, mert ráparancsoltak valahonnét, hogy legalább ötven embert szedjen össze a faluból a muszkák számára. Magyarokat mind, akik nem kommunisták. Így aztán hála Hersi úrfinak, csak a cigányokat fogdoshatta össze tova a Lópatak torkában, meg néhány román nagygazdát fent a Precsásza oldalában, kiknek erősen járt a szájuk, hogy egy barázdát se adnak, se magyarnak, se muszkának, se senkinek. Meg is választottuk gyorsan Hersi úrfit párttitkárnak, mert ez akart lenni, Kocsis Bálintot pedig elnöknek. Kapálódzott ellene, de nem engedtük, hogy kibújjon alóla. Sze őkelme a legidősebb köztünk...
- Másféle baj - firtatta az öreg -, közönséges, emberre járó baj?
- Hát van olyan is, nem mondom - töltötte újra Bakó Antal a poharakat az asztal alatti korsóból. - Dorogi János leánya például. Megerőszakolták a román katonák kegyetlenül, jó hat hete annak. Szegény feje azóta is eszét vesztette, s csak kuksol egész nap a kemence mellett, szót se szól, csak maga elé bámul. Enni is alig eszik. Olyan szegényke, mint aki mindennap a halálra vár. Dorogi Jánosék azt se tudják, mit kezdjenek vele. Hiába beszélnek hozzá, meg se hallja...
- Na meg aztán itt van a Feleki Andrásék kisgyereke: Korán jött világra, ez is a romány katonák miatt, s mindkét szemére vak a szerencsétlen. Gennyes a szeme folytonosan, hiába mossa az anyja ezzel meg azzal. Valami rosszféle nyavalyát hagytak hátra benne azok a besszarábiai katonák, ezt mondta a
szeretfalvi doktor, ki kétszer is megnézte...
Az öreg kiitta a borát s lábra kelt - Dani!
- Itt vagyok -felelte a gyerek az anyja mellől. - Tudod, hol laknak Feleki Andrásék?
- Há' hogyne tudnám.
- Akkor eredj, s vidd el hozzájok az Úrigazságát, érted? - Értem - felelte a gyerek komolyan, s fölkelt ő is a padkáról.
- De engem elébb elvezetsz Dorogi Jánosékhoz - toldotta meg az öreg. - Gyere. Éccakára visszatérünk, ha szálláshelyet adsz - fordult a házigazdához.
- Hát már hogyne adnánk - felelte az ura helyett sebesen az asszony -, ott a tiszta szoba!
- Elalszunk mink itt a konyhában is, a padlón - dörmögte az öreg, s már mentek is.
Elsőnek az öreg tért vissza.
- Danol a leány - hirdette meg komoly szóval -, s teszi egybe a szövőszéket megint. Bé akarja fejezni a terítőt, amibe belekezdett volt ősz elején.
Bakó Antal és a felesége összenéztek.
- Az ember lelkének Isten a gazdája - mondta az öreg, s többet nem szólt, csak leült az asztal mellé újra.
Valamivel később Dani is megjött. Libát hozott a hóna alatt. - Felekiék adták - mondta, amikor átnyújtotta a ludat az anyjának. Aztán az öreghez fordult.
- Szép szeme van a kisbabának, Apó - jelentette büszkén -, tiszta, akár a forrás vize. Félelem és harag volt bennük, úgy éppen, ahogy maga mondotta volt odaát Naszódon. Emlékszik még?
- Adjunk hálát az Úrnak - mondta az öreg magosra emelt fővel. Két tiszta szeme előszikrázott a borzas fehér szemöldökök alól, ahogy átfúrta velők a mennyezet padozatát, át a zsindely háztetőt is és a fellegeken túl az égbolt csillagvilágát kereste Urunk, Atyánk, ki mindannyiunk élete vagy, alázatos szívvel adunk hálát Neked nagy jóságodért, amit naponta tapasztalunk e földi élet során. Köszönjük Néked a tudást, amit Szent Fiad útján küldtél volt nekünk, földi gyermekeidnek, hogy annak birtokában úgy járjuk az élet útját, ahogy azt számunkra elrendelted volt. Légy mivélünk továbbra is, Atyánk, hogy Tebenned bízva jóvá tehessük a rosszat, széppé a csúnyát, s megtisztítva a vakok szemét, megnyitva a süketek fülét, hirdethessük szüntelenül a Te dicsőségedet, s a hatalmat, amit az embernek adtál e világ rontásai fölött... Őrizd meg, Urunk áldásban és békességben ennek a hajléknak a népét és segítsd őket jó szándékukban és igyekezetükben, hogy megérthessék a Te törvényeidet és őirányukban való nagy szeretetedet.. .

Kevés följegyzés maradt hátra azokból a borzalmas időkből. Gyűlölet vihara szaggatta Erdélyországot és gyűlölet volt az egyetlen törvény. Utcasarkokon, vésztörvényszékek termeiben: kínzókamrákban a sátán apostolai rikácsolták az új idők tanát: "öld a magyart, hógy nyoma se maradjon, s tied lesz Erdély földje örök időkig!"
Ha akadt is, aki följegyzett titokban egyet s mást, arra is lecsapott a gyűlölködés hamarosan: otthonából kitelepítették, idegen földre hurcolták, kényszermunkába erőszakolták. S ha puszta életét meg is menthette, mindene odaveszett, ami a múlthoz kötözhette volna, fölemelhette volna kissé az új élet szörnyűségeinek sara fölé, reményt önthetett volna a csüggedések keserű poharaiba. Azokról az esztendőkről keveset tudunk.

De tudjuk azt, hogy 1946 karácsony estéjén két rendőr, akik Brassó városának az utcáin őrizték a rendet, belebotlottak egy különös vénemberbe, aki maradandó nyomot hagyott a lelkükön. Életre szóló nyomot.
Havazott azon az estén. Nagy, sűrű pelyhekben hullt a karácsonyi hó s a város utcái némák voltak alatta és sötétek. Az utcalámpák nagy részét még nem javították meg az új gazdák s csak itt-ott világított szűk, kicsi körben egy-egy sápadt villanyégő, amennyire a havazás és a sötétség hagyta.
A két rendőr unottan taposta a már majdnem arasznyi puha havat az üres utcákon. Kétoldalt rosszkedvűen kuporogtak a házak, mint vak koldusok, kik nem is várnak már többé semmire. A lefüggönyözött ablakok mögül csak ittott szűrődött ki egy-egy didergő fénypászma.
Aztán egyszerre csak valami megmozdult előttük a havazásban. Két emberi alak.
- Állj! - dördült reájok a rangidős rendőrkatona hangja.
A két emberi alak megállt. Villanylámpa kattant az egyik rendőr kezében s az éles fény belehasított a sötétségbe. Elébb egy magas, szikár, szakállas vénembert világított meg, majd egy tömzsi, vállas legényt. Szürke posztóból készült harisnyát s ködmönt viseltek mindketten, mint a székely hegyek lakói, s fejükön fekete báránybőr kucsmát.
- Hova mentek? - mordult reájok az idősebbik rendőr.
-Nyustyu rumunestye - felelte a szikár vénember egykedvűen -, nem tudok románul.
- Romániában vagy, s nem tudsz románul? - kérdezte a rendőr haragosan, s közelebb lépett az öreghez. Társa követte, s belevilágított a vén székely arcába.
- Certifikát! - mordult rá a rendőr. - Mutasd az igazolványt! - Nincs - felelte az öreg egyszerűen.
- Hova való vagy? - kérdezte a rendőr a maga nyelvén. - Ide is, oda is, mindenüvé - felelte az öreg magyarul.
- Hát értesz románul, mi? - csattant föl az egyenruhás -, csak beszélni nem akarsz, rohadt paraszt!
- Maga is ért magyarul - jött a felelet -, s lám maga se akar beszélni. A rendőr ökle meglendült az öregember arca felé, de mielőtt elérhette volna, beleütődött valamibe, mintha csak fát ért volna. Felszisszent tőle és elkáromkodta magát.
- Botot emelsz reám, vén tolvaj, csavargó! - tajtékzott haragosan s keze a pisztolytáskára csapott az övén. - Lelőhetnélek, mint egy kutyát, mocskos vénember! Meg is tenném, ha nem lenne karácsony estéje! De beviszlek az őrsre, be hát! Bezárlak, mert csavargó vagy! Mindenki más otthon ül ilyenkor, de te csavarogsz, mi? Lopni akarsz, ugye? S még botot is emelsz reám! Dobd el azt a botot, most mindjárt, mert beléd ürítem a pisztolyomat, vén bangyil disznó! Ömlött szájából az ocsmány szidás, mint csatornából a szennyvíz. Társa oldalra lépett a villanylámpással, s megvilágította az öreget. A havat is körülötte. Megvilágította a társát is. Botnak nyoma se volt sehol.
- Hova tetted a botot? - kérdezte gyanakodva.
- Menjünk, s ne pocsékoljuk a szót - szólt rájok az öreg -, oda igyekszünk mi is, a rendőrségre. Menjünk hát. - S már indult is, kikerülve az előtte álló rendőrt.
- Hé! Állj meg! - szólt reá az idősebbik rendőr, valamivel csöndesebben. - A rendőrségre, azt mondtad? Mi dolgod ott?
- Egy embert keresek - felelte kurtán az öreg -, akinek ezredes a rangja és Ungureanu a neve. Gyere na, rendőrember, ne vesztegessük az időt, sze karácsony estéje van, magad mondtad...
De a rendőr csak állt ott, legyökeredzve a hóba. - Az ezredes? Mi dolgod neked az ezredessel? - Üzenetet hoztam neki.
- Miféle üzenetet? Kitől?
- Azt csak őneki mondhatom meg. Gyere na, ne álljunk itt az utcán, sze havazik...
Indultak egymás mellett. Mögöttük a fiatalabb rendőr a vállas legénnyel.
- Bizony havazik - sóhajtott a rendőr -, nehéz ez a szolgálat, öreg. Még havazásban is az utcát kell járnom...
- Nem szereted a havazást?
- Mit szeressek benne? Csak nehezíti a dolgomat... - Az öreg megállt. - Könnyű ezen segíteni - mondta, s fölemelte a két kezét.
- Hé! Szűnj meg, havazás!
Abban a pillanatban valami csodálatos dolog történt, mesélte a fiatalabbik rendőr még évek múltával is. A havazás megszűnt, mintha késsel vágták volna el. Megvilágosodott a város, s odafönt kigyúltak a csillagok meg a félhold karéja.
- Mi ez? - nézett körül döbbenve az idősebbik rendőr. - Ki vagy te? Isten embere?
Tisztelet volt a hangjában és ámulat.
- Mindnyájan Isten emberei vagyunk - felelte csöndesen az öreg -, de gyere, mondtam már, hogy üzenetet hoztam az ezredesnek...
Mentek az utcán. Az egyik utcalámpa alatt hátranézett a rendőr. - Unokád? - bökött ujjával a legény felé.
- Szolgám, s tanítványom - jött a felelet. - Tanító vagy? Mit tanítasz?
- Istent. - Hm...
Haladtak az utcán a csillagos ég alatt, bokáig a hóban. Az egyik lefüggönyözött ablak mögül énekszó szivárgott elő az este csöndjébe.
Vékonyka gyermekhangok énekelték:
"Mennyből az angyal..."
A rendőr ott elöl megtorpant hirtelen.
- Hé! - meredt rá az öregre. - Hogy van az, hogy én románul beszélek, s te magyarul, és mégis megértjük egymást? Mert én egy szót se tudok magyarul, hallod-e? Ahol én felnőttem, ott Jasi mellett nincsenek magyarok.
S mégis megértem, amit mondasz!
Az öreg elnevette magát a szakálla alatt.
- Isten dolga ez is, rendőrember. Akik igazat mondanak s jó szándékkal mondják, azok mindég megértik egymást. Mindegy, hogy mifíle nyelveket használnak. De gyere, menjünk, mert fontos beszédem van az ezredessel.
Messzire van még a hivatala?
- A hivatal, az nincs messze- felelte a rendőr, ahogy megindultak újra -, de Ungureanu ezredes nem lesz már ott. Odahaza lesz a családjával!
- Ott is meglelem, ha megmondod, merre lakik. - Mentek újra egy darabot, aztán a rendőr újra megállt egy utcasarkon. Társára nézett, vakarta a fejét, s akadozva kezdte:
- Isten embere, valamit meg kell mondjak neked... - Mondjad.
- Ez a mi ezredesünk nem ismer Istent. A magyarokat pedig gyűlöli, kegyetlenül. Agyonver, ha elébe kerülsz. Nézd: ott van a magyar templom. Mellette ott a magyar pap háza. Jó ember, ad neked szállást éjszakára. Eridj, s feledd el az ezredest.
Az öreg ránézett, egyenest a szemébe. Még szikárabbnak és magasabbnak tűnt, mint azelőtt, ahogy ott állt a hold sápadt fényében.
- Román ember, te rendőrkatona vagy, ugye? - Az vagyok, hát...
- Ha az, aki parancsol neked, azt parancsolja, hogy eridj ide vagy eridj oda, keresd meg ezt vagy keresd meg azt... mit csinálsz, rendőrember? - Teszem, amit parancsolnak - felelte a rendőr habogva -, mert ha nem...
- Na látod - szakította félbe az öreg -, megértettük egymást. Vigyél hát az ezredeshez, bárhol is legyen.
Mentek az elhagyatott utcán. Egy saroknál aztán befordultak balra. - Itt van a rendőrség - mondta a román. - Nem hiszem, hogy itt van az ezredes, de megnézhetjük.
Egy nagy sötét épület kapuja előtt megállt.
- Ti csak maradjatok itt - mondta az idősebbik rendőr -, mi bemegyünk, szétnézünk...
Benyitottak a kapun s bementek, elöl az idősebbik rendőr, mögötte a fiatalabbik. A fiatalabbik egy pillanatra megállt a nyitott kapuban és hátranézett. Mögötte kis, szűk, kövezett udvart lehetett látni egyetlen villanyégő sápadt fényében, mely egy ajtó fölötti szegről csüngött alá. Az ajtó fölött egyetlen szó állt súlyos betűkkel románul: IRODA.
- Ahogy a havazást megállítottad, Mósu - hadarta fojtott hangon -, az nagy dolog volt, Istentől való dolog. De az ezredeshez közel ne menj! Ha Isten van veled, akkor tudnod kell azt is, hogy az ezredessel nem jó beszélni! Eredj haza, amíg lehet!
Azzal gyorsan belépett s bekattantotta maga mögött a kaput. Odakint álltak a kapu előtt a szikár öreg és a tömzsi legény, és jó ideig nem mozdult semmi.
Aztán egyszerre csak iszonyú káromkodás támadt odabent. Ordítás, csapkodás, s már jött is kifelé az öregebbik rendőr nagy sebesen. Sapkája is elmaradt valahol, s fél arca veres volt, mint aki pofont kapott egy nagy kezű embertől.
- Fussatok! - lihegte oda nekik. - Nagyon dühös az ezredes! Ha meglát itt, minden csontotokat összetöri! Fussatok!
Visszahúzódott gyorsan a kapu mögé, de mielőtt betehette volna maga megett, az öregember már bent volt mellette, s szelíden félrenyomta az útból.
- Ne félj, rendőrember - mondta halkan -, aki az üzenetet küldi, az gondoskodik arról is, hogy baj nélkül átadhassuk. Na, te csak állj félre, s ha kérdeznek, nem láttál bennünket, érted? Gyere, Lőrinc - szólt hátra a legénynek -, dolgod lesz itt neked is.
Végigmentek a szűk, kövezett udvaron s bényitottak a villanyégő alatti ajtón.
A rendőr még mindég ott állt a kapunál, s bámult utánok. Az ajtó szűk, homályos folyosóra nyílt. Azon végigmentek, s benyitottak egy irodába, ahonnan a kiabálás és káromkodás hallatszott. Fülledt meleg volt odabent, szivarfüst és pálinkaszag. A legtöbb asztal üres volt, mindössze kettő mellett gunnyasztott két megrettent képű tisztviselő, papirosok fölé hajolva. Észre se vették őket. A bal sarokban falhoz lapulva állt az a fiatal rendőr, aki velük jött volt. Arca ijedt volt, s csak a kezével mert integetni, hogy menjenek ki onnan, menjenek ki! Az öreg csak rámosolygott a szakálla mögül, s ment tovább. A hosszú iroda végiben volt még egy ajtó, a mögött dohogott, mérgeskedett egy nagyhangú ember. Az öreg az ajtóhoz ment, s onnan visszafordult.
- Te itt maradsz - morogta oda halkan a legénynek -, s ügyelsz arra, hogy ezek itt siketek, s vakok maradjanak...
Aztán benyitott a belső irodába, belépett s behúzta maga megett az ajtót. Nagy íróasztal megett egyenruhás ember ült. Nagydarab, bikanézésű ember, rövidre nyírt hajú, dülledt szemű. Előtte pálinkásüveg s szíjkorbács az asztalon.
Az öreg közelebb lépett hozzá.
- Te vagy Ungureanu ezredes? - kérdezte.
A rendőrök parancsnoka fölhorkant, mint a vadkan, kit vackában háborgatnak. Kidülledt szemmel rámeredt az öregre.
- He? Mi? Ki vagy te, paraszt? Hogy kerültél ide? Styefáne! Todore! - ordított az ajtó felé -, hogy került ide ez a paraszt?
- Hiába kiabálsz, nem hallja meg senki - mondta csöndesen az öreg. De még be se fejezte, már talpon volt a haragos ember s keze a korbács után nyúlt.
- Kiverem a szemtelenséget belőled, te büdös paraszt! - ordított az öregre. - Betolakodsz ide, mintha tied lenne a világ? Ez a tied, nesze! Azzal meglendítette a súlyos korbácsot, hogy a betolakodó arcába csapjon vele. De valamiképpen kicsúszott a markából a korbács, s háta mögé, a padlóra esett. Ettől még jobban nekimérgesedett az ezredes. Két hosszú lépéssel megkerülte az íróasztalt.
- Darabokra törlek, te! - hörögte kidülledt szemekkel. Ökle meglendült a mozdulatlanul, magosra emelt fejjel álló vénember felé, de mielőtt elérte volna, néhány ujjnyira csak a szigorú, szakállas arctól mintha acélfalba ütközött volna. Nagyot koppantak az ököl csontjai, s az ezredes felordított a fájdalomtól. Arca eltorzult, karja élettelenül csüngött alá. Omlott belőle a káromkodás.
- Styefáne! Todore! Nikuláje! - bömbölt az ajtó felé. - Gyertek már s lőjétek agyon ezt a gyilkost! Styefáne!
- Hiába sivalkodsz, mint egy megfenekelt gyerek, te nagy híres kínzó ember, te - szólt rá szigorúan az öreg, s a hangja hidegen csattant, mint a kard pengéje -, nincs, aki meghallja. Fogd be a szádat s ülj vissza a székedre. Beszédem van veled.
S mert az ezredes csak állt ott tátott szájjal, kimeredt szemmel, megszeppenve, fölemelte a hangját, s szavai csattantak, mint a karikás ostor. - Ülj le!
Zúzott öklét szorongatva baljával, az ezredes hajlott háttal visszakecmergett az íróasztal mögé s leült a bőrtámlás irodaszékbe.
- Te vagy az, akit Ungureanunak neveznek? - csattant a kérdés. - Én - nyöszörögte babonázottan a nagydarab ember.
- Neved után magyar vagy - folytatta szigorúan az öreg -, s mégis te vagy a leggonoszabb magyarkínzó és magyargyilkoló ebben az országban. Hogyan lehet ez?
- Csak a nevem Ungureanu. Nem vagyok magyar, román vagyok! - tiltakozott az ezredes - Jaj! - ordított föl, meggörnyedve a fájdalomtól, jobb karját szorongatva a bal kezével. - Jaj a karom! Mit csináltál velem, öregember? Ki vagy? Mi vagy? Varázsló vagy? Boszorkánymester? Mi kell? Pénz? Jaj... mennyi pénz?
- Igazat beszélj, ezredes, ez kell csak és semmi más. Igazat beszélj, mert ha nem: minden hazugsággal új fájdalmat szabadítasz magadra. Megkérdem újra: magyar vagy?
- Nem... jaj, jaj - ordított föl a fájdalomtól kimeredt szemekkel az ezredes -, igen! Igen! Magyarnak születtem! Jasiban!
- Valamikor azt is Jászvárosnak mondták, s magyarok éltek benne - oktatta az öreg-, azoktól származol hát, te átkozott gonosztevő, ki saját fajtádat gyilkolod. Mit tudsz mentségedre mondani az Úristen ítélőszéke előtt?
- Úristen? - hördült föl az ember. - Mit beszélsz Úristenről? Nincs Isten, nincs Dumnezeu...! Jaj, jaj a karom! Jaj az oldalam! Égek belül! Jaaaaj! - vonaglott ide-oda a fájdalomtól. - Vedd le rólam az átkot, vénember! Van Isten, van!
- Nahát akkor - bólintott elégedetten az öreg - embereld meg magad végre s ülj veszteg, ne forgolódj ide-oda. S beszélj. Mit tudsz mondani magad védelmére az Úristen ítélőszéke előtt?
A nagydarab ember feje lehorgadt. Néhány pillanatig csönd volt, aztán beszélni kezdett. Lassan, nehézkesen.
- Gyermekkoromban a nevem miatt csúfoltak az iskolában: ungurbungur puppen kur... bangyil, bangyil Ungureanu... pu, pu, pu! Rossz volt. Meg kellett mutassam nekik, hogy jobb román vagyok, mint a többi együttvéve... Elakadt. Karját nézte, tapogatta a bal kezével. - A karom - hebegte, s rémület volt a szemében -, nem érzek semmit benne... mozdítani se tudom... mint egy darab fa... mi lesz velem, parintye, szent ember? Mi lesz velem?
- Mondd csak tovább - biztatta az öreg -, ki kell jöjjön belőled a méreg, mint a genny a fekélyből. Csak úgy gyógyulhatsz meg. Beszélj! - Hoztak egy magyar családot oda, Jasiba - nyögte küszködve a nagy, megrettent ember -, gyümölcskertész volt vagy valami ilyesmi. Annak volt egy fia. Velem egyidős. Hogy megmutassam a többieknek, ki vagyok, iskolaszünetben kint az udvaron odamentem ehhez a fiúhoz, elébe álltam és megkérdeztem: magyar vagy? Az vagyok, felelte a fiú és egyenesen a szemembe nézett. Úgy vágtam pofon, hogy elesett. Mikor fel akart kelni a földről, arcába rúgtam. Újra elesett. Vér folyt az orrából, szájából. Mondd azt, hogy román vagy, parancsoltam neki. Akkor már többen álltak ott körülöttünk. Román vagyok, nyögte a magyar fiú. Csókold meg a román földet, parancsoltam, s újra rúgtam egyet beléje. Megcsókolta a földet. Nyald tisztára a cipőm talpát, bangyil, mondtam, s odatartottam orra elé. Ettől egyszerre csak megvadult a magyar fiú. Felordított, mint egy vadállat, elkapta két kézzel a lábamat, és csavart egyet rajta. Fájt. Bokában. Elestem. Reá estem a magyarra. Elkaptam a nyakát, a fejt t és verni kezdtem a földbe. Egy kő hevert ott, abba vertem a fejét. Akkor már csupa vér volt az arca meg a feje. Egyebet se láttam, csak vért. Addig vertem a fejét a kőhöz, míg eltátotta a száját. Úgy húztak le róla a többiek...
- Ez volt az első magyar, akit megöltem, parintye. Az iskola megbüntetett érte, de nem nagyon. A többiek, akik az udvaron voltak, azt vallották, hogy a magyar kezdte a verekedést. Büdös románnak nevezett, azt vallották. Hős voltam egyszerre. Román nemzeti hős. Magam is elhittem már, amit a többiek mondtak, hogy a magyar kezdte. Csak belül valahol éreztem, hogy amit tettem, az rossz volt, s ez az érzés mérgessé tett. Kerestem a verekedést. Ha magyart nem találtam, jó volt a zsidó, a cigány, a német, akárki. Mikor Codreanu jött; odaszegődtem hozzá, s több mint hatvan zsidót vertem halálra. Emiatt aztán oda kellett szegődnöm később a kommunistákhoz, hogy megmeneküljek a zsidók bosszújától. Securitate-tiszt lettem. Ide helyeztettem át magam, Erdélybe és a magyarokat kezdtem verni. Papokat. Tanítókat. Volt urakat. Akiket csak a kezembe adtak vallatásra. Bevallottak azok mindent, amit csak parancsoltam nekik... Így lettem ezredes...
Elcsuklott benne a szó. Mozgatni próbálta a karját, de nem sikerült.
Felnyögött. . .
- A karom, parintye, a karom... meddig marad így...? - De az öreg mintha meg se hallotta volna.
- Feleséged is van - mondta szigorúan -, két gyermeked. Azokat is vered. Pedig nem magyarok. Nem zsidók.
- De megbosszantanak - mordult föl az ember -, mindenkit verek, aki megbosszant! Téged is, vénember, téged is agyonverlek még ma, bármiféle varázslat is van veled! Megkötöztetlek az embereimmel, s addig verlek, míg porrá nem töröm minden csontodat! Jaj a karom! - ordította el magát s egész teste rángatózni kezdett a fájdalomtól. - Styefáne! Tódore! Maj Muntyánu!- üvöltött elkékülve az ajtó felé. - Hol az anyátok keserviben...! Arca elkékült, egész testében reszketett, de nem tudott mozdulni.
- Hiába ordítasz, rendőrök ezredese - szólt rá az öreg-, nem hallja meg senki. Mint ahogy a magyarok ordítását sem hallotta meg senki, amikor verted őket. Papokat vertél, tanítókat, tisztességes, becsületes, derék embereket...
Az ezredes bal keze lassan kinyúlt az íróasztal fiókja felé, kihúzta a fiókot, belenyúlt. Nehéz szolgálati pisztoly fekete csöve emelkedett az asztal lapja fölé. A nagy, húsos kéz, mely megmarkolta, reszketett, de a puffadt arcon gonosz vigyorgás jelent meg.
- Megöllek, vén paraszt - köpte ki az ezredes szája a szavakat -, akárki is vagy! Vén bangyil disznó...
Mutatóujja görbült a pisztoly ravaszán, de lövés nem dördült. Az öregember csak állt ott szálfaegyenesen az asztal másik oldalán, s szembenézett az ezredessel. Tekintete kemény volt és jéghideg.
- Semmirevaló ember vagy te, Ungureanu - mondta halkan, kimérten -, s a hitvány ember belepusztul a saját hitványságába. Kapkodsz félkezeddel a pisztolyod zárja után? Nincs benne töltés, mi? Istenverte ember vagy te, Ungureanu. Dobd el a pisztolyt, dobd el magadtól, mert megégeti kezedet a forró acél! Erzed a tüzét? Leperzseli csontodról a húst...
Az ezredes fölordított fájdalmában, s eldobta magától a pisztolyt. Csapkodta égett kezét az asztalon, vergődött, nyögött, hab omlott elő a szájából.
- Ide figyelj, rendőrök ezredese - mondta az öreg, előrehajolva a fájdalomtól vonagló ember felé -, és jól figyelj minden szavamra, mert csak egyszer hallod, amit most mondok neked, soha többet. Amit most érzel, ez az égető fájdalom visszatér beléd mindennap, pontosan ebben az időben, s eltart mindaddig, míg az óra mutatója ott fönn a falon egyszer körbe jár. Se orvos, se orvosság nem segít rajta. Így rendelte az Ur. Csak egyetlen módon szabadulhatsz tőle: ha minden gonosz tettedet, amit életedben elkövettél, jócselekedettel fizeted vissza. Odafönt a nagy számadónál föl vagyon róva minden tetted; a rossz is, a jó is. S a rosszért járó büntetést csak a jó törölheti el. Rajtad múlik hát és senki máson: hogy meddig tart a szenvedésed.
Azzal megfordult az öreg, az ajtóhoz ment, s kilépett az ezredes irodájából. Lőrinc ott állt még mindég, ahol hagyta volt, kéz kezét összetéve, maga elé nézve. A rendőrírnokok asztaluk fölé görbedve ültek mozdulatlanul.
- Mehetünk - mondta az öreg. Kint voltak már a csillagos, hideg ég alatt, amikor megkérdezte a legény:
- S azok odabent meddig alszanak?
- Míg kijutunk a városból, s megtelepszünk éccakára. Kerekes Mihályéknál, odatúl a gyümölcsösök megett.

Azon a karácsonyestén különös dolog történt a brassói rendőrségen. Az ügyeletes rendőrtisztviselők csak annyit tudtak mondani, hogy végezték a maguk dolgát a külső irodában, amikor az ezredes irodájából nyögést hallottak. Bementek, s hát ott feküdt az ezredes a padlón, nyögött, vonaglott, csikorgatta a fogát, s láthatólag szörnyűséges fájdalmai voltak. Mentőkocsiba tették nyomban, s vitték a kórházba. A doktorok adtak neki valamiféle csillapítókat, s úgy egy óra múlva megszűnt a fájdalom. Az ezredes hazament, de gyönge volt egész testében, akár az őszi légy. S másnap este úgy nyolc óra felé, pontosan ugyanabban az időben, mint az előtte való napon, a rettenetes fájdalmak újra csak visszatértek beléje. Vizsgálták az orvosok, de nem lelték a fájdalmak okát. Egyszerre aztán, úgy egy jó óra múltával megint csak megszűnt a fájdalom. De az ezredes egészen más ember volt már akkor. Sápadt, mint a halál s természetében is úgy megszelídült, hogy nem lehetett ráismerni. Nem szitkozódott, nem káromkodott, csak bement az irodájába reggel, s egy idő múlva behívta egyik bizalmas emberét.
- Te, Jonica... tegnapelőtt este... itt voltál te, amikor...?
- Amikor ezredes elvtárs azt a rohamot kapta? - serénykedett Jonica a válasszal.- Én voltam az, aki a mentőket hívta... aki először...
De az ezredes nem erre volt kíváncsi. Félbeszakította bizalmasát.
- Volt itt valaki az irodában? Egy öreg paraszt? - A rendőrtisztviselő csodálkozva rázta meg a fejét.
- Nem, hogy is lett volna? Nem engedünk be senkit, csak úgy... - Jól van, Jonica. Elmehetsz. De Jonica csak állt az íróasztal előtt.
- Mikor végezzük a házkutatást annál a magyar papnál? - akarta tudni. Az ezredes néhány pillanatig maga elé bámult, aztán csak legyintett a kezével.
- Naaah... kár pocsékolni az időt...
- Hozzuk be a papot? - kapott Jonica a szón.
- Nem, nem - rázta meg gazdája a fejét -, nincs értelme...
Odakint összesúgtak a Securitate tisztviselői. Valami nem volt rendjén az ezredesükkel.
Egy hétre rá mégiscsak behozták hozzá a brassói magyar papot. Iratokat találtak nála a házkutatást végzők, melyek azt bizonyították, hogy a pap összeköttetésben állt az Amerikában működő revizionista magyar szervezetekkel, mely szervezeteknek minden egyes tagja romángyilkoló háborús bűnös és összeesküvő, tanúskodtak a rendőrök.
- Mit tudsz felhozni mentségedre, pap? - kérdezte az ezredes, anélkül, hogy ordított vagy káromkodott volna.
- Mindössze húsz Bibliát kaptunk ajándékba az amerikai testvéregyháztól - mentegetődzött remegve a megszeppent pap -, de azokat is elkobozták mindjárt megérkezésük után. Egy se maradt nálam! Az ezredes ránézett az előtte fekvő jelentésre. - Megírtad ezt Amerikába, mi? Árulkodtál? Még mindég nem ordított és a rendőrök, akik behozták a papot, egymásra néztek. Ilyesmi még nem történt. Az észrevehette a pillantásokat, mert arca, nyaka lassan veresedni kezdett.
- Csak a testvéregyháznak írtam meg, hogy ne küldjenek többet - hebegte megrettenve a lelkész. Tovább már nem jutott. Ungureanu ezredes kirúgta maga alól a széket, felkapta az asztalán heverő szíjostort és végigvágott vele a szerencsétlen pap arcán olyan erővel, hogy azonnal kiserdült nyomán a vér.
- Testvér, mi? - ordította el magát az ezredes, káromkodásokkal fűszerezve minden szót. - Neked még mindég testvéred az átkozott magyar fasiszta disznók csordája odaát? Mi? Tanuld meg, bangyil, hogy neked csak egy testvéred van, s az a román nép! Egy apád, s ez á román szocialista állam! Egy anyád, s ez a román haza! S ütötte, verte a szerencsétlen papot, míg az vérezve roskadt össze a padlón.
- Vigyétek ki innen ezt a disznót! - üvöltött az embereire. Zárjátok a sötét lyukba és se vizet, se ételt ne adjatok a bangyilnak, míg hason csúszva bocsánatot nem kér a román... néptől... ! Az utolsó szó már alig jött ki a torkán. Meggörbült a háta, szeme kimeredt s tátogott, mint a partra dobott ponty. Csak intett a kezével, hogy vigyék, vigyék el onnan a papot.
Beleroskadt a székbe, feje nagyot koppant az asztal lapján s nyögött szörnyűségesen.
A rendőrök kivonszolták a papot, s egy altiszt telefonált a mentőkocsiért. Hordágyon vitték ki a fájdalomtól vonagló ezredest. Az orvosok vizsgálták, röntgenezték s vakarták a fejüket. Tele fecskendezték fájdalomcsillapítóval, de nem tudták megmondani, hogy mi baja.
Másnap reggel, amikor az ezredes magához tért a kórházi ágyon, sápadt volt és rücskös, mint a túlérett alma. Segédtisztjét hívatta.
- Jonica - suttogta, s alig lehetett érteni a szavát-, eresszétek haza azt a magyar papot, érted? Eresszétek haza...
Délig még úgy hevert az ágyon, mint aki halálán van. Délben aztán egyszerre csak fölült. Az ügyeletes orvos éppen akkor lépett be a szobába, hogy megvizsgálja.
- Nincs mit vizsgálnod - mordult rá mogorván a fiatal orvosra -, nincs már semmi bajom. Hazaengedték a papot. Adjátok a ruhámat, megyek haza én is.
Az orvos és az ápolónő összenéztek. Az orvos vállat vont.
- Hagyjátok, hadd menjen. Ha visszatér a fájdalma, itt lesz megint. De a fájdalom nem tért vissza jó hosszú ideig. Ungureanu ezredes megszelídült, ahogy az alantasai suttogták maguk között. Annyira megszelídült, hogy a Securitate bukaresti központjából kiküldtek Brassóba egy vizsgálóbiztost, hogy nézzen utána, mi történt az ezredessel.
Július derekán érkezett meg a vizsgálóbiztos, egy szép langyos nyári napon. A rendőrkocsi már várakozott reá a repülőtéren és vitte egyenest a parancsnokságra. Az épület előtt néhány borzas hajú fiatalemberből álló tüntető csoport fogadta. Táblát tartottak maguk előtt: "Halál a magyar árulókra!" A tüntetők lelkesedéssel fogadták a Securitate fejesét.
- Tisztítsuk meg a magunk sorait először! - kiáltották néhányan. - Váltsátok le Ungureanut!
Odabent két magyar tanár kihallgatása folyt, kiket az állam ellen irányuló izgatással vádolt egy román diákcsoport. A vizsgálóbiztos szó nélkül bement, leült a terem egyik sarkában és figyelte a kihallgatás menetét. Egy ősz hajú magyar számtantanár állt, hátrakötözött kezekkel, az ezredes előtt.
- Bevallod, hogy izgattál a román állam ellen? - kérdezte kimért hangon az ezredes.
- Nem izgattam senki és semmi ellen - felelte az öreg magyar tanár -, mindössze a román állam alkotmányából idéztem, mely szerint nekünk, magyaroknak éppen annyi jogunk van ebben az országban, mint nektek, románoknak.
- Az alkotmányban van ez? - bámult reá az ezredes. - Igen - felelte a tanár.
- De itt az áll - bökött az ezredes az előtte lévő papirosra -, hogy te izgattál az államhatalom ellen!
- Az állam alkotmányához való ragaszkodást nem lehet államellenes izgatásnak nevezni - makacskodott a tanár.
Ungureanu sóhajtott egy nagyot és megcsóválta a fejét. De mielőtt szólhatott volna, a bukaresti hivatalos ember felszökött a székéből és kurtán odaszólt hozzá.
- Ezredes elvtárs, jöjjön az irodába. Beszédem van Onnel. - Aztán odafordult a rendőrökhöz.
- Öt percre felfüggesztjük a kihallgatást!
Bent a párnázott ajtó mögött nekiesett az ezredesnek. - Elment az eszed, Ungureanu? Mi ez? Politikai bűnösök kihallgatása? Burzsoá dekadencia, semmi más! Nem békés szomszédok civakodásával állunk itt szemben, hanem halálos ellenséggel, kiket el kell taposnunk, mint a férget!
- De Dumitrule - csóválta Ungureanu a fejét -, becsületes munkában megőszült tanáremberek ezek, nem véres kezű összeesküvők!
- A te dolgod, hogy véres kezű összeesküvőket csinálj belőlük - dördült reá a Securitate kivizsgálója -, kiket saját vallomásaik alapján elpusztíthatunk! Tudod te ezt! Mi történt veled, Ungureanu? Te voltál az egyik legalaposabb, legderekabb emberünk! Kiöregedtél? Elfelejtetted, hogy miképpen kell vallatni ezeket a büdös magyarokat? Mi? Na gyere csak, én felfrissítem az emlékezetedet!
Azzal nagy léptekkel visszadübörgött a vallatóterembe, nyomában a meghökkent ezredessel. Odadübörgött a megkötözött kezű öreg tanárhoz és az arcába ordított:
- Ide figyelj, te átkozott bangyil! Bevallod-e mindjárt, hogy a román állam rendje ellen, a román haza biztonsága ellen és a román nép ellen esküdtetek össze idegen hatalmakkal cimborálva? He? Vagy azt várod, hogy kiverjem belőled az igazat?
Azzal öklével a megkötözött ember arcába sújtott. A tanár megtántorodott, száján és orrán ömleni kezdett a vér, s eldőlt a padlón. A bukaresti odaugrott hozzá, két kézzel belemarkolt ősz hajába és verni kezdte fejét a padlóba, míg megvéresedett a keze is meg a padló is. Elengedte az öreg tanár haját és belerúgott a hasába.
- Vallani fogsz, kutya, ha a börtön padlóját kell is felsúroljuk veled - ordította elkékült arccal, majd Ungureanu felé fordult.
- Rajtad a sor! - lihegte. - Mutasd meg ezeknek a kutyáknak, hogy mi történik azzal, aki megugatja a románt. Rúgj a belibe, míg be nem vallja a bűnét!
Ungureanu odalépett a földön fekvő, véres ábrázatú emberhez. Lehajolt hozzá.
- Mondd már, hogy beismered, amivel vádolnak - morogta a véres arcba. De a tanár csak nyögött a padlón és köpte a vért.
- Ungureanu! - ordított reá a bukaresti. - Teljesítsd a parancsot! Verd a bitang magyart!
Az ezredes előtt elsötétült a világ. Kétségbeesett erővel felkapta a vézna, félholtra vert embert a padlóról és hozzávágta a falhoz. Aztán mielőtt összeroskadhatott volna újra, ütni kezdte mindkét öklével, ahol csak érte. Ütötte, püfölte nekivadultan, míg egyszerre csak őmaga is megtántorodott, lépett néhányat hátrafelé, mint a részeg, s összeroskadt a terem közepén.
Egy pillanatig néma csönd volt. A rendőrök egymásra néztek. Aztán a Securitate kivizsgálója rájok szólt, szárazon.
- Vigyétek az ezredest az irodájába és hívjátok a mentőket. Beteg embernek kórházban a helye. Ki a parancsnok-helyettes?
- Én vagyok - jelentkezett Jonica. A bukaresti bólintott.
- Átveszed a parancsnokságot. A vallatást folytatni kell, míg be nem vallják bűneiket a gazok, vagy meg nem döglenek.

Valami két órával későbben a katonai repülőgép, amelyik a Securitate kivizsgálóját vitte vissza Bukarestbe, viharba került a hegyek fölött és lezuhant. Roncsait és a holttesteket csak napok múltával lelték meg egy bozótos sziklakatlanban, ahova ösvény se vezetett. Két oláh pakurár akadt reájok, kik fent a gerincen juhokat legeltettek. Ezek mondták el a többinek, hogy az egyik halottnak, akiről kiderült, hogy a Securitate biztonsági irodáját vezette, olyan volt az arca, amikor rátaláltak, hogy keresztet kellett vetnie annak, aki látta. Mintha csak magával az eleven ördöggel került volna szembe halála percében.
De volt ott valami egyéb is, amit a pásztorokon kívül senki se vett észre. A holt ember mellett frissen hántolt bükkfabot hevert. Kurta bot, alig háromarasznyi. Olyasmi, mint amilyenre juhászok szokták volt fölróni a fejősök, meddők és bárányok számát. Rovás volt ezen is, de másféle rovás.
Különös, hosszúra nyúló rovás, mintha valami titkosírás lett volna. S mivel azok, akik feljöttek oda, hogy elvigyék a holtakat és kivizsgálják a szerencsétlenség okát, nem törődtek a furcsa kicsi bottal, az egyik pakurár magával vitte. Néhány héttel későbben eladta egy fiatal hegymászó turistának, aki a kolozsvári egyetemen tanult, s aki megmutatta az egyik magyar tanárjának. Az fölismerte a rovásokban a régi magyar ékírás jeleit s hamarosan meg is fejtette a jelentését. "Ne bántsd a magyart" ez volt rávésve a hántolt bükkfa-sarjra. Hogy miképpen került a rovásbot a holt ember mellé, az nem derült ki soha. Valamint az sem, hogy mi okozta a repülőgép vesztét.

Magyarverő Ungureanu fél esztendőt töltött a kórházban, idegösszeroppanással. Legalábbis ennek nevezték a doktorok a baját. Nyugdíjazták is nyomban s visszatérhetett Jasiba, a maga fajtája közé. Évekkel később egy vándor képkiállítás érkezett Jasiba, fiatal festők munkáit mutatta be néhány napig. A felesége rávette Ungureanut, hogy nézzék meg a kiállítást, és ahogy unatkozva járta ott a termeket, egyszerre csak földbe gyökeredzett a lába. A falról, egyszerű fakeretbe foglalva egy arc nézett le reá, egyenesen a szemébe. Hosszú fehér hajú, fehér szakállú öregember arca. Nézése barátságos volt, jó és szelíd. De a szeme... A szemében volt valami metsző, mint egy acélpenge kékesre kifent éle, ami keresztülhatolt rajta, egészen a lelkéig.
- Domnezeu...- morogta Ungureanu megrendülten és keresztet vetett magára.
- Mit mondasz? - fordult feléje a felesége.
- Semmit - dadogta az ura -, csak ez a festmény... ez az öregember... - Jó festmény - nézett oda az asszony is -, igazán jó - tette hozzá elismeréssel és közelebb lépett a képhez.
- Mintha csak élne... ki festette?
Közel hajolt a képhez és elolvasta a sarkába rajzolt nevet.
- Elekes. Soha sem hallottam róla. Azt hiszem, magyar név. De jó kép - tette hozzá -, akárki festette is, tehetséges. - A nap hátralevő részén Ungureanu úgy járt-kelt, mint az alvajáró.
- Megveszem holnap azt a képet - mondta este a feleségének. - Micsoda képet?
- Azt az öregembert.
-Jó kép volt-bólintott az asszony-, de láttam ott szebbet is. Azt a folyópartot például, a sok virággal.
Másnap Ungureanu elment újra a kiállításra. De a kép már nem volt ott. Megkönnyebbülten sóhajtott föl, aztán megvásárolta felesége számára a folyópartot a sok virággal.

Azokban az esztendőkben sok szörnyűség szakadt Erdély magyarjaira. Sokat agyonvertek. Voltak, akiket baltával fejeztek le a megvadult oláhok. Nem volt ki útjukat állja.
- Ha kiirtjuk a magyarokat mind, mienk lesz Erdély örökre! - mondták ki vezéreik a jelszót, s a magyar-pusztítás folyt országszerte. Összegyűjtötték a város magyarjait, s vitték őket le a dobrudzsai mocsarak közé, csatornát ásni. Helyükbe románokat telepítettek be. Aztán a székely falvaknak estek neki. Vitték az embereket kényszermunkára csordástól. Asszonyt, gyereket csendőrökkel gyötörtek, hogy nevet változtassanak, s románnak vallják magukat népszámlálás idején.
A szerencsétlen erdélyi magyaroknak csak egy mentségük volt: a mindenható kommunista párt. Aki idejében megtehette, beállt kommunistának, hogy megszabaduljon az agyonveréstől vagy az elhurcolástól. Csikorgatták is az oláhok a fogukat, de ez ellen nem tehettek semmit. Nagy urak voltak Romániában a kommunista vezetők, ott állt megettük az egész muszka hadsereg. Csak azok számára nem volt segítség, akik a hajdani világban nyíltan emeltek szót a kommunizmus ellen. Földbirtokosok, nagygazdák, papok, kereskedők, hivatalnokok, tisztviselők.
Különösen a papoknak estek neki, mert ezekben látták a legveszedelmesebb ellenséget: ők voltak a nép erősítői, tanácsadói, példamutatói és egybetartói.
A falusi papokon kezdték. Otthonaikat földúlták, könyveiket elégették mint "románellenes propagandát", verték, sanyargatták, börtönről börtönre hurcolták őket. Elsőnek a római katolikusok püspöke emelt szót a papok védelmében, mire őt is elfogták, börtönbe vetették, megkínozták. A reformátusok, unitáriusok, lutheránusok püspökeit megfélemlítették embergyötrő módszereikkel, hogy ne merjenek panaszt tenni idegen országok egyházai felé. Erdélyi magyarok sírását csak az Úristen hallotta, meg az évszázadokon keresztül hűséggel őrt álló hegyek. S a hegyek között különös dolgok kezdtek történni akkoriban. Ott volt például a kőkápolnai eset Egy hegyomlások, széltörések, fenyvesbozótok közé eldugott sötét sziklakatlant neveznek így az emberek, tova fönt a Kelemen-havasok délnyugati részén, alighanem azért, mert tatárdúlások, törökveszedelmek idején egyik boltozatos nagy barlangját kápolnának használták volt a hegyekbe fölmenekedett népek. Áthatolhatatlan széltörések, megmászhatatlan sziklafalak, tüskés bozótok zárták volt el ezt a madár se járta katlant vadászoktól, erdészektől és sötét, babonás éjszakákon arról suttogtak a havasi legelők pásztortüzei mellett, hogy gonosz szellemek, hazajáró lelkek lakják barlangjait.
Az ezerkilencszáznegyvenes esztendők vége felé úgy hírlett, hogy másféle lakói is támadtak odafönt azoknak a sziklaodúknak. Tél idején nyomokat lehetett látni a hóban s olykor-olykor lövés is dördült valahol, napnyugta táján. Mindenki tudta, hogy emberek bujkáltak arrafelé, de senki se beszélt róla.
Aztán ezerkilencszáznegyvenkilenc novemberében egy fiatal román erdészgyakornok, akit az állam küldött volt föl a hegyekbe, hogy számon tartsa az erdőkitermeléseket, a frissen hullott hóban valami nyomokat talált a főgerincen. A völgy felől jöttek s fölfelé tartottak. Nyolc-kilenc ember lehetett, jelentette az erdészgyakornok a csendőrök őrmesterének, alighanem vadorzók lehettek. Semmiképpen sem tartozhattak a fadöntők közé, erősködött, mert ellenkező irányba haladtak, nem a kitermelés felé. Az őrmesternek, akit Ó-Romániából helyeztek volt oda s így nem ismerte a hegyeket, volt egy Trandafir nevezetű cigány kémje. Ezt a Trandafirt küldte hát föl, hogy nézze meg, miféle nyomokról beszél a gyakornok, s ha valóban talál nyomokat, keresse meg, hogy hova vezetnek.
Ez a Trandafir két teljes napig oda volt s csak a harmadik napon, úgy déltájban vetődött vissza a csendőrőrsre. Közben az idő is megváltozott, esőre fordult, ami lemosta gyorsan a hegyekről az őszi havat, kivéve magosan fönt, a Pietrosz tetejéről.
Alighanem elmosta az eső a nyomokat is és nem talált semmit a cigány, gondolta az őrmester, amikor meglátta emberét cuppogva jönni az őrs felé az útszéli sárban. Meglepődött tehát, amikor az úgy nyitott be az ajtón, vigyorogva, mint aki jószerencse farkát hozza a markában.
- Na, domnu Plutonér, mit adsz a cigányodnak, ha olyan hírt hoz, ami híres, nagy embert csinál belőled? Há?
- Üveg pálinkát kapsz, ha igazat mondasz, pofont, ha hazudsz - felelte az őrmester szárazon.
A cigány közelebb lépett s lehalkította a hangját.
- Összeesküvés történik odafönt - suttogta -, nagy összeesküvés! - Miféle összeesküvés? - hökkent meg az őrmester ettől.
- Magyar összeesküvés, az hát! Szememmel láttam, fülemmel hallottam, rothadjon le a nyelvem, ha nem igaz! Ott bújtam meg a boróka között s láttam a grófot, akit halálra ítéltek, de megszökött! Meg egy ezredes is van ott, hallottam, amikor ezredesnek szólították a többiek! Vannak vagy negyvenen is, talán még többen! S ott van velők a vén bangyil paraszt, akit szent embernek neveznek! A hévízi pap is ott van, aki megszökött a munkából még tavaszon! Sokan vannak, s készülnek valamire!
Az őrmester szemei megcsillantak. Dicséretet, kitüntetést, előléptetést látott maga előtt. Áthelyezést valamelyik városba, ahol nem panaszkodik majd az asszony... Benyúlt az asztalfiókba, előkotort egy pakli dohányt, s odalökte a cigánynak.
- Itt van előlegnek - mondta -, a pálinkát megkapod a végén. Maradj a közelben, hogy kéznél légy.
A telefon után nyúlt.
- Add a kapitányt - mondta bele a kagylóba. A cigány ott állt, nézte a pakli dohányt s rávigyorgott az őrmesterre.
- Na megállj csak, domnule Plutonér - mondta sunyin -, az üveg pálinkát megkapnám akkor is, ha kicsi halat terelek a hálódba. Szökevény munkást, gabonarejtegető parasztot, ilyesmit. De itt nagy halakról van szó! Nagyon nagy halakról! Tudod te ezt, domnu Plutonér!
- Jó, na, kapsz két üveg pálinkát - szólt rá türelmetlenül az őrmester - eridj...!
- Meg ötszáz lejt - makacskodott a cigány.
De további alkudozásra már nem jutott idő, mert az őrmester beleordított a kagylóba - Domnu capitan? - és türelmetlenül intett a cigánynak, hogy kotródjon az irodából.
- Jó, jó - súgta oda a szája sarkából - hordd el magad... - aztán újra beleordított a kagylóba - Domnule Capitan, itt Burseanu őrmester, alázatosan...
A cigány vigyorogva sirült ki az irodából s még hallotta fél füllel, ahogy az őrmester izgatott szavakkal jelentette felettesének, hogy összeesküvést leplezett le a hegyekben...
Másnap kora reggel egy század katona érkezett teherkocsikkal a faluba, élükön két hadnaggyal és egy századossal. A járási csendőrkapitány és helybeli őrmestere már várt reájok a csendőrség előtt, hátuk megett a cigánnyal. Míg a katonák lekászálódtak a teherkocsiról, tisztjeik odagyűltek a csendőrkapitány mellé, ki a kezében lévő térképre mutatott.
- Az összeesküvők itt vannak megbújva egy sziklás katlanban - mondta fontoskodva. - Ha együtt fölmegyünk a főgerincig, s ott elválunk három irányban úgy, hogy egyik osztag lemegy a patakhoz és elzárja a katlan torkát, míg a másik kettő két oldalról támadva harapófogóba keríti a gazembereket: még egy bolha se menekül el onnan!
A katonák parancsnoka megnézte a térképet és bólintott. - Induljunk hát, telik az idő!
- Cigány - mordult háta mögé az őrmester -, mutasd az utat!
Dél se volt még, amikor elérték odafönt a főgerincet. Az ég felhős volt, de nem esett. Hideg északi szél suhogtatta a sötét fenyveseket. A katonák parancsnoka félórás pihenést rendelt. Emberei ittak a forrás vizéből, leheveredtek a nyirkos gyepre, ettek valamit a magukkal hozott kenyérből és elszívtak egy kurta szivarkát. Aztán lábra parancsolták őket megint, s indultak tovább a főgerinc mentén északra, szembe a csípősödő széllel.
A felhők lassanként megsűrűsödtek fölöttük, s egy idő múlva szitálni kezdett a hó is. Homályba húzódtak a hegyek. Jó kétórás gyaloglás után a cigány megállt az élen.
- Itt lehet legkönnyebben lemenni a patakhoz - mondta a katonák parancsnokának-, odalent aztán balra kell fordulni, s addig menni a patak mentén, míg elérik a csúnya nagy sziklákat. Itt is egy szikla, odébb is egy szikla s a kettő között víz csorog alá. Ha azt a vizet követik majd fölfelé, odaérnek a barlangok alá.
Egy szakasz katona indult is nyomban lefelé. A kapitány a hadnagy fülébe rágta, hogy mit tegyen: menjen be a katlanba s ossza szét embereit kétfelé, elzárva minden lefelé vezető utat. Aztán csak várjon ott, további parancsig. A szakasz eltűnt, a többiek mentek tovább. Sűrűsödött a havazás. Egy idő múlva a cigány ott elöl újra megállt.
- Itt van az első lefutó gerinc - mondta fojtott hangon -, de az első kiugró sziklánál alább nem érdemes menni. Onnantól le a patakig még a kecske se tud átjönni.
- Állítsa föl, hadnagy úr az embereit sorban. Innen addig a szikláig, amiről a cigány beszél - parancsolta a kapitány második hadnagyának. - Mikor meghallják a pisztolyom hangját, mindenki indul befelé. Akárcsak hajtóvadászaton lennénk! - tette hozzá.
Valami jó ötszáz lépéssel odébb újra megállt a cigány. Sűrű fenyves volt jobb kéz felől s egy kis lefelé vezető mélyedés. A havazás ellenére is látni lehetett a sziklákat alább, a fenyők között.
- Itt van az ösvényük - suttogta a cigány -, az első barlangjuk alig háromszáz lépésre alattunk. Alább még van három, de ez itt fönt a legnagyobbik!
A kapitány fölemelte a kezét, a menet megállt.
- Todoran őrmester szakasza itt marad velünk - parancsolta fojtott hangon -, Orosán őrmester megszállja szakaszával a következő lefutó gerincet! Cigány, vezesd az őrmestert! Milyen messzire van?
- Csak ahajt, ni. Kétszáz lépésnyire...
- Adunk nektek tizenöt percet - nézett a kapitány az órájára. Közel kellett hajoljon hozzá, hogy láthassa. A sűrű havazás magával hozta már a szürkületet.
Aztán már csak egy szakasz katona maradt a két kapitánnyal meg a két őrmesterrel. Álltak, vártak. Bélestek a fenyők közé, de ott bent már sötét volt. Az egyik katona cigarettára akart gyújtani, de a kapitány rámordult fojtottan:
- Dobd el, te barom! Taposs reá! Megérzik a szagát odalent!
Telt az idő. A kapitány karóráját leste. Még két perc lett volna hátra, amikor az egyik katona suttogva megszólalt.
- Valaki jön fölfelé az ösvényen - súgta oda a csendőrkapitány a katonák parancsnokának és kihúzta tokjából a pisztolyát. Az alacsonyan kúszó felhőkből egyre sűrűbben hullott a hó, alig lehetett már látni tőle. Néha a szél is belekapott a hópelyhekbe, megkavarta azokat és a katonák arcába csapta.
- Niteláj...! Oda nézz...! - suttogta az egyik katona és bemutatott a fenyves sötétjébe. Valami mozgott ott előttük. Közeledett. Valami fekete... Megállt.
- Föl a kezekkel! - kiáltott a csendőrkapitány a fekete alakra ott a szélső fenyők alatt. - Föl a kezekkel vagy agyonlőlek!
A fekete alak ott a behavazott fenyők között horkant egy nagyot, aztán törvezúzva megiramodott visszafelé, ahonnan jött. A csendőrkapitány kezében fölcsattant a pisztoly. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Omlott a hó a fákról. Már csak a csörtetést lehetett hallani lentről.
- Urszu... medve... - dünnyögte az egyik katona. - Porcu... vadkan...- vélte egy másik. Néhány pillanatig még csöndben álltak ott. A csörtetés neszét elnyelte a katlan odalent.
- Gyerünk, Todorán - mondta őrmesterének a katonák parancsnoka -, csatasorba fejlődve, lefelé! Aki nem adja meg magát, le kell lőni. Én követem az ösvényt, ha van ilyen, ti többiek kétoldalt, csatasorban. Mozgás!
Belépve a fenyők közé, ahol fél perccel azelőtt a fekete alak mozgott, valóban látni lehetett valami csapás-félét lefelé kanyarogni a sziklák közé. A katonák parancsnoka, a csendőrkapitány meg a csendőrőrmester a csapást próbálták követni egymás nyomába lépve. Kétoldalt recsegett, ropogott az erdő, ahogy a katonák vaktába belevetették magukat a sűrűbe. Néhány lépés után meredekké vált a lejtő. Sziklákon kellett átbukdácsolni. Valaki elesett és káromkodott. Mások is káromkodtak. Valakinek a kezében elsült a puska és valami ötven lépéssel odébb az egyik katona elordította magát:
- Váj gye minye! Meglőttek a bahgyilok! Segítsetek, frátyék, segítsetek!
Balra lent is eldördült egy lövés. Utána a második, harmadik, negyedik. De akkor már szóltak a puskák a jobb hegyoldalon is, majd lent az aljban valóságos sortűz ropogott. Golyók csattantak a sziklákon és félrepattanva sivítottak tova a katlan fölött.
- Nagyobb erővel állunk szemben, mint gondoltuk volna - hadarta a katonák parancsnoka megdöbbenve. - Todorán! Todorán! Küldj két embert Olteanu hadnagy szakaszához és kettőt Orosán őrmesterhez! Vonuljanak vissza a főgerincre! Átcsoportosítunk, s úgy vesszük föl a harcot! Mindenki vissza a gerincre!
Még egy kis ideig ropogtak a puskák a katlan oldalaiban, meg odalent a gödör alján, aztán egyszerre csak csönd lett. Mély csönd. A két kapitány meg a csendőrőrmester lihegve tértek vissza a gerincre. Valahol a közelben egy ember nyögött.
- Valaki megsebesült? - kérdezte a katonák parancsnoka a sűrűségből elővánszorgó embereitől.
- Mitrunak ellőtték a lábát - jelentette az egyik katona s egy másik hozzátette:
- Dászkálu bezuhant a sziklák közé és csúnyán összetörte magát. Most hozzák ki.
Időbe telt, míg három szakasz összegyűlt végre fent a főgerincen. Hét sebesültet hoztak elő az erdőből, meg egy halottat. Ezt homloka közepén érte egy eltévedt golyó. A sebesültek közül csak kettő kapott lövést. A többi lábát, karját vagy bordáit törte a sziklák között, a sötétben. A havazás még sűrűbb volt. Tízlépésnyire már alig lehetett látni. A katonák kapitánya megnézte a karóráját. Fél öt volt.
- Fél óra múlva sötét lesz, mint a medve farka alatt - mondta hadnagyának meg őrmestereinek -, ennyi időnk van, hogy hírt adjunk Bolceanu szakaszának odalent. Valaki le kell menjen hozzá. Hol az a cigány? Egyedül ő ismeri ezeket az átkozott erdőket. - De hiába szólították, hiába keresték, a cigány nem volt sehol.
- Elszaladt a gazember - káromkodott a parancsnok -, hol a helybeli csendőrőrmester?
- Itt!
- Ismered te itt a járást, he?
- Életemben nem voltam idefönt, Domnu Capitan! - Hogy az ördög vinne el.
Végül is a kapitány saját maga felkapaszkodott az egyik sziklára s onnan ordítozott alá a völgybe:
- Moi Belceanu, moi! Moi Belceanu, moi!
A harmadik ordításra válasz is jött valahonnan lentről.
- Gyere föl a gerincre! - üvöltötte a kapitány a parancsot a behavazott katlanba, s azzal indította is embereit visszafelé, a nagy legelőtisztás felé.
Odaérve szétküldték a katonákat fát gyűjteni s nagy nehezen tüzeket is gyújtottak mindenfelé, hogy az emberek legalább melegen tarthassák magukat éjszakára. Mire a hatodik tűz is fellángolt, a fekete éjszakából előballagtak holtfáradtan a Belceanu emberei is.
- Veletek van a cigány? - kérdezte a kapitány. - Nincs - jött a válasz.
- Hogy a varjak tépjék le minden csontjáról a húst... Veszteség, Belceanu?
- Egyik káplárom kificamította a bokáját. Elcsúszott a sziklán... Nehéz éjszakájuk volt a tiszteknek is, katonáknak is odafönt. Nem voltak fölkészülve táborozásra. Minden készlet lent maradt a teherkocsikon. A tisztek behúzódtak az egyetlen épületbe, egy düledező kunyhóba:amiben nyár idején a csordapásztorok éjszakáztak. A legénység kéttucatnyi tűz körül hevert el a hóban. Ennivalójuk javát is megették már a déli pihenés során, mert az volt a terv, hogy éjszakára már lent lesznek a faluban, foglyaikkal együtt.
Havazott egész éjszaka. Hajnalban azonban megcsípősödött a szél s megritkultak a fellegek is. Elállt a havazás, és fagy ereszkedett alá a hegyekre. Napkeltekor vakított a világ. Bokán felül ért a hó. A parancsnok lábra ordította az embereit.
- Húsz ember elviszi a holtat meg a sebesülteket - hangzott a parancs -, a többi öt perc alatt menetre készen álljon, élesre töltött fegyverrel.
Visszamegyünk a bangyil disznók búvóhelyére s kifüstöljük őket a barlangjaikból!
Mozgás támadt az emberek között. - Mit eszünk? Havat? - dünnyögték itt is, ott is.
- A bangyilok barlangjaiban lesz elég ennivaló - dörrent rájok a kapitány -, amit elvesztek tőlük, az mind a tiétek! Mozgás!
A nap vakító korongja alig emelkedett egyujjnyira a keleti gerincek fagyott hullámai fölé, s már ott voltak újra a sziklakatlannál.
Hó takarta az esti nyomokat, hó ült a rosszkedvű fenyők bozontos ágain is.
- Hol az ösvény? - mordult a kapitány.
De hiába meresztették a szemüket, nem volt ösvény sehol. Összehajoltak a hóval terhelt fiatal fenyők a gerinc mentén, mint akik titkot rejtegetnek. Káromkodott a kapitány kegyetlenül, s kergette embereit be a behavazott erdőbe, ösvényt keresni. Egyszerre csak valamelyikök elordította magát odabent:
- Vájgyeminye! Váj! - s jött is kifelé, csak úgy porzott megette a hó. - Mit láttál? Medvét? - kérdezte az egyik szakaszvezető.
- Akasztott embert! - lihegte a megrettent katona. - Vájgyeminye! Akasztott embert látni nagy baj! Nagyanyám mondta! - A kapitány is odaszaladt a kiáltozásra. Előhúzta a pisztolyát.
- Vezess oda, te - förmedt a jajveszékelő katonára -, s ha hazudtál, olyan bajban leszel, hogy még a nagyanyád nagyanyja se látott olyat! De nem hazudott az ember. Bent a szálerdőben, ahol ritkulni kezdett a fenyves, hogy helyet adjon az ormótlan sziklának, egy magányos vén bükkfa ágáról emberi alak csüngött. Nyelve kilógott, s fekete volt a képe, akár az ördögnek.
- Vágjátok le - parancsolta a kapitány.
A szakaszvezető kihúzta a kését és odalépett az akasztott emberhez. - Nicsak - mondotta fojtottan -, a cigány!
Valóban a cigány volt. Kenderkötéllel a nyakában. A szakaszvezető megvizsgálta a kötelet.
- Csűrben készült kötél - szólt oda halkan a kapitánynak -, nem gyárból való. Gazdák készítettek ilyesmit kenderből, a régi világban.
A kapitány odakiáltotta magához a csendőrök őrmesterét.
- A te cigányod - mondta, és a hóban elnyúló holttestre mutatott -, láttál nála kötelet?
Az őrmester megrázta a fejét.
- Nem volt nála kötél. Csak ez a kis tarisznya csüngött a vállán, ami most is ott van. Nem is fért volna bele ez a kötél.
- A magyarok gyilkolták meg! - mondta ki a kapitány az ítéletet -, gyerünk! Itt kell még legyenek valahol ezekben a barlangokban, amikről a cigány beszélt!
Rajvonalba fejlődve, lefelé! - adta ki a parancsot.
Az első barlangra mindjárt ott bukkantak rá a vén bükkfa mögött. Behavazott málnabokrok takarták el szem elől. Szűk szájú kis barlang volt. Három katona bement kelletlenül, lövésre kész puskákkal, de visszatértek hamar.
- Alig húsz lépéssel bentebb víz csorog - jelentették -, s olyan szűk a lyuk, hogy gyerek se fér beléje...
Tovább haladtak lefelé. A bozótos, sziklás, meredek hegyoldalban nehéz volt a haladás. A katonák megcsúsztak, elestek, káromkodtak. Aztán egyszerre csak az egyik ott elöl megállt s fölemelte a kezét.
- Füst! - szólt hátra rekedten. - Itt alattam!
Mások is érezték már a füst szagát. Jóféle füst volt. Pirított szalonna illatát hozta odalentről. Megkordultak tőle a gyomrok.
A kapitány megállást parancsolt. Összegyűjtötte a tisztjeit és megtanakodta velük a helyzetet. Kétségtelennek látszott, hogy az összeesküvők ott táboroztak alattuk valahol. Biztonságban érezhették magukat a havazás miatt, mely eltakart minden áruló nyomot.
- Bekerítjük a bitangokat! - adta ki parancsait fojtott hangon a kapitány: - Egy szakasz megkerüli a füstöt jobb kéz felől, egy másik bal kéz felől s egy harmadik meg alájok kerül, hogy meg ne szökhessenek!
Pompásan ment minden, akárcsak hadgyakorlaton. Könnyű volt bekeríteni a füstöt, ahogy egyenes oszlopban, szürkéskéken emelkedett fölfelé a katlan aljából. Hamarosan bezárult a kör. A kapitány pisztollyal a kezében, intett az embereinek s elindult lefelé. Néhány lépés után egyszerre csak kicsúszott lába alól egy meglazult kő, fenekére esett, mint gyermek a jégen, s csúszott lefelé a meredek, fagyott sziklán, egyre sebesebben, míg végül is nagy puffanással megérkezett odalent egy behavazott málnabokorba. Nem is ütötte meg magát. Néhány lépéssel odébb, egy barlang tágas szájában, öregember kuporodott kicsike tűz mellett s fejcsóválva vigyorgott a kapitányra.
- Rövid utat választottál, tiszt úr, az igaz - mondta barátságosan -, bár az ösvény kényelmesebb lett volna.
A kapitány lábra kecmergett a málnabokorban s rászögezte pisztolyát az öregre.
- Sztoj! - kiáltott reá dörgő hangon.
- Sze nem megyek én sehova - felelte az öreg egykedvűen, s a nyárson piruló szalonna zsírját gondosan csöpögtette a másik kezében lévő rozskenyérre. Görbedt hátú, szakállas vénember volt, birkabőr mellényben, birkabőr kucsmával a fején. Mögötte tarisznya. Hosszú bot, kötéllel összekötött bunda. Kenderkötéllel. A kapitány rámeredt a kötélre, de akkor már zúdultak is alá a katonák mindenfelől.
- Ha magadban lennél, megkínálnálak egy falással - mondta az öreg -, de ennyire nem futja.
- Hol vannak a többiek? - ordított reá a kapitány. - Miféle többiek?
- Ne tedd magad, vén tekergő! Vége a bújócskának! Zsákba kerültetek végre, disznók, s véretekkel festjük pirosra itt a havat, ha nem adjátok meg magatokat rögtön! Gyertek elő onnan bentről, ne várjátok, hogy egyenként rángassunk elő onnan! - ordított bele a kapitány a barlangba.
Semmi se moccant odabent. Hang se felelt. A katonák meggyűltek a nagy barlang szájában. Az öregember csak ült odakint a kicsi tűz előtt s ette békésen a zsíros kenyeret meg a sült szalonnát.
- Füstöljétek ki az ördögöket odabentről - parancsolta a kapitány a katonáknak. - Vegyétek elő a kézigránátot! Egyszerre dobjátok! Kész? Egy... kettő... három!
Hat kézigránát röpült be a barlang sötét mélyébe. A katonák hasra vágódtak, ahogy tanították őket. A kapitány beugrott egy közeli szikla mögé. Nagyot dördült a barlang odabent. Megremegett a levegő. Hullott a hó a fákról.
Mozdult a szikla is fölöttük. Repedt. Aztán omlani kezdett.
- Fussatok! - ordította a kapitány s őmaga is belevetette magát a bozótba. Sötétszürke, súlyos sziklakövek zúdultak alá föntről, s recsegve-ropogva gördültek alá a meredeken. Itt-ott fát törtek ketté, itt-ott elütöttek egy-egy menekülő katonát.
Kettőt közülük betemetett és halálra zúzott a sziklaomlás és hatot úgy kotortak elő a hóból meg a kövek alól törött lábbal, törött bordákkal. Mikor végre elcsöndesedett minden és a kapitánynak sikerült rendet teremtenie a megrémült katonák között, a beomlott barlang előtt még mindég ott füstölt a kicsike tűz, de az öregembert mintha csak elnyelte volna a föld, szalonnástól, kenyerestől, tarisznyástól, mindenestől. Még a botja se volt sehol, meg a kenderkötéllel összekötözött bundája. Hiába keresték, a hóban se lelték meg nyomát sehol. Csak a kicsi tűz füstje, s az égett szalonnazsír jó szaga maradt meg belőle jó ideig, az éhes katonák bosszantására. Kétségtelennek látszott, hogy a vénember is odaveszett a többivel, akik a barlangban voltak.
Legalábbis ez volt a kapitány jelentésében.

Tél múltával, amikor újra járhatóvá vált a havas, felküldött a román kormány egy szakasz katonát, tíznapi élelemmel, sátrakkal, mindennel, hogy takarítsák el a kőhalmazt a barlang szájából és hozzanak le mindent,amit odabent találnak, a holtak koponyáival együtt, hogy meg lehessen számolni, hányan voltak.
Egy teljes hetet töltöttek a katonák odafönt, s üres kézzel tértek vissza mégis. Tisztjük jelentette, hogy eltakarították a köveket mind, megkutatták a barlangot is alaposan, egészen a föld alatti vízmosásig, de nem hogy holttesteket vagy fegyvereket találtak volna, de nem leltek sehol még csak egy ruhafoszlányt sem: darabka papírt, eldobott gyufát, semmit, amiből arra lehetett volna következtetni, hogy emberek tanyáztak ott. Mindössze egy görbedt hátú öreg szénégetőre bukkantak valami jó kilométernyire onnan a bükkfaszálas alatti gödörben, aki égetőkemencének való helyet keresett odalent a források alatt. De az se tudott semmiről semmit. Mikor a kapitány parancsára néhány katona megpróbálta emlékezetből elmondani, hogy
miképpen is nézett ki az az öreg szénégető ember, a kapitány homloka megráncosodott és végül is ráparancsolt egyik őrmesterére, hogy vegyen maga mellé hat katonát azok közül, akik odafönt jártak és hozza le az öreget egy kis vallatásra. De hiába járták meg a katonák a bükkerdő minden zugát, nem leltek az öregre sehol.

A következő esztendőkben a csendőrök többször is felportyáztak a barlangos sziklakatlan környékére, de nem találtak ott soha senkit, tova 1956 őszéig. Akkor aztán egyszerre csak végigszaladt a hír a román rendfenntartó közegek irodáin, hogy egy csendőrjárőr nem tért vissza a hegyekből. Amikor három nap teltével egy másik járőr ment föl, hogy megnézze, mi történt odafönt: odaveszett az is.
A román hatóságok fejesei megtanakodták az esetet. Aggasztó időket éltek amúgy is. Magyarországon föllázadt a nép kommunista parancsolói ellen.
Lámpavasakra s útszéli fákra akasztotta kínzóit s azon volt, hogy kiverje az oroszokat is az országból. A magyar honvédséggel együtt több orosz katonai alakulat is átállt a felkelőkhöz s azt beszélték, hogy hamarosan a lengyelek is meg az ukránok is követik a magyarok példáját, s amerikai segítséggel összeomlik az egész marxista nagyhatalom, akárcsak egy hóból épült erőd, amire rásüt a szabadság napja.

A román hadsereg mozgósított →