20220820
Last updateK, 24 máj. 2022 4pm

rovas logo

2022 június 09, csütörtök

Az úgy volt, hogy

Szerző: Fodor Abonyi Albert

Hogy én bizonyára nem papnak szűlettem. Játékos gyermek voltam, a közös játékokban is jó, szívesen beválasztottak a csapatba. Beleztünk, csűrköztünk, király adj katonát játszottunk, de aztán mindent átvett a fotbal. (Mi már csak így mondtuk).

 Nagyon szerettem, és a mindig a jobbak között voltam.Talán lett volna eszem arra is, hogy jótanuló legyek, de hát az én eszem mindig a játékon járt.

A szomszéd fiú – nagyobb mint én – olvasta a Robinzont, és az Egri csillagokat, és mindig arról beszélt vagy akart beszélni. Jó fotbalista volt, de főleg jól tudott úszni, és én felnéztem rá.

Kerestem a Robinzont a könyvtárban, de nem volt. Csodálkozott, hogy egy ilyen jó könyv nincs meg a könyvtárban, de mondta, hogy neki megvan, mert még az apja is olvasta, és ideadta. Hát én csak akkor értettem meg, hogy miért beszél Jóska annyit Robinzonról. Egy jó darabig ennek a könyvnek a bűvöletében éltem, de aztán jött az Egri csillagok, s az is olyan nagy élmény volt, de más árnyalatot is adott. Én is várvédő lettem. Szóval egy kicsit (egy kicsit?) olyan magyarabb magyar, és nem szerettem Jumurdzsákot, de lelkesedtem Bornemissza Gergelyért. Aztán jött a Láthatatlan ember, s a vitéz hunok, de feltüntek a lányok is. Inkább Emőkére gondoltam sokat. Nekem már voltak szeretőim, s az mind kellemes dolog volt, de most már másképp néztem a lányokra is. Szerettem énekelni, mert abban midig volt valami ’leányos’, illetve olyan ’szerelmes’.

Megtudtam, hogy van igaz szerelem, hazug szerelem, és van csalfaság is, s hogy a szerelmesek néha még sírnak is. A nyolcadik osztályban volt tánccsoport, s én őket ahol csak lehetett megnéztem, és vártam, hogy én is nyolcadikos legyek. Valahogy varázsa volt rám táncnak. De közben jött egy új tanár, s ő lett a mi osztályfőnökünk. Szépen tudott hegedülni, s el kezdett hegedülni a nyolcadikosoknak, aztán csinált tánccsoportot nekünk is. Persze én is bekerültem, és kiderült, hogy nem is vagyok rossz táncos. Azaz, hogy jó táncos voltam. Az új, nehezebb figurákat nekem még külön is tanította, s azokat a színpad előterében velem szólóban is eltáncoltatta. Olyankor én külön tapsot kaptam, ami nagyon jól esett. Aztán egyszer bejött a próbára az énektanárnő, szépen énekelte a mi táncnótáinkat, szünetben pedig megdícsirt, és megkérdezte, hogy mi miért haragszunk a társainkra. Pont egy olyan fiút kérdezett meg, aki mindig ’merkes’ volt. Már a mi tanárunk is egyszer megfigyelmeztette, de csak annyit mondott, hogy Laji, tánc közben ne merkelj. De most az énektanárnő megmagyarázta, hogy hogyan kell viselkedni és miért. Elmondta, hogy a tánc a jó érzés, az öröm kifejezője, a párválasztásnak is egy módja, s a mosolygásról tudja meg a pár, hogy akarja-e szeretni.

Tehát a táncnak ez is szerves része, így akarja látni a közönség, s ha mi is így csináljuk, nekik jobban tetszik, és jobban megtapsolnak. Igaz én ezt magam is tudogattam, de jó volt hallani ezt a tudományt. Én addig is mosolyogtam, főleg mikor Ellával táncoltam, mert ő titokban tetszett nekem, úgy látszik neki is jól esett a mosoly, mert végül állandós párok lettünk. Aztán nagyobb koromban is udvaroltam neki, mert nagyon megszerettem. Erről nagyon sokat szeretnék beszélni, de annyit nem lehet. Talán nem is illik, hiszen az a kettőnk titka volt, de annyit azért elmondok, hogy mikor fürdőruhában volt nagyon szerettem nézni, mert nagyon tetszett, hogy milyen. Aztán az énekből tanultam meg azt a szót, hogy csinos. Én azért sportóltam, olvastam, de a leginkább Ella érdekelt. Nyolcadik után elméleti líceumba mentem, de ezalatt is tudtunk találkozni is, mert Ella egészségűgyi iskolába járt ugyanott. És ekkor jött a bökkenő.

A szüleim megelégelték Ellát, mert a családját valami régi dolog miatt nem szerették, és elkezdtek lebeszélni róla. És ez mind élesebbé vált. Apám dühöngött, hogy ő egy asztalhoz nem ül Buka mellé, anyám pedig hol sírt, hol veszekedett. Sajnáltam őket, bennem volt minden reményük. Volt egy hugom, aki szellemi-testi gyengeséggel született, aki képtelen lesz magát elrendezni, tehát rám fog maradni. Aztán Ella fogja őt gyötörni, képzelődött anyám. Járt nálunk a pap is, nem tudom, anyám hívta-e, és hosszasan elbeszélgettünk a egyházi, és papi gondokról, és valóban fontos dolgok kerültek napirendre. Hogy fogynak a hívők, pedig a jövőt az egyház jelenti. A kommunistáknak a haza nem jelent semmit. Pedig a hazát meg kell menteni. Hogyan? Bátor vezetőkre és jó prédikátorokra volna szükség. Bizony rád is gondoltam Jóska. De én ezt akkor agyonhallgattam. Aztán máskor is eljött, olyankor, amikor a szüleim nem voltak honn, és újból elkezdte ezt a témát. Én pedig felemlegettem neki, hogy a papoknak nincs feleségük, s hogy én ezt nem szeretem. Senki sem szereti - mondta -, de az nem hitbéli dogma, azt ki lehet játszani, mint ahogy nagyon sokan meg is teszik, de lehet, hogy az új pápa hamarosan vissza is vonja. - És a plébános úr is kijátsza? – kérdeztem. - Ilyent nem illik kérdezni Jóska. Van akit zavarba hoz ez a kérdés, de a pap és a gazdasszonya közti korkülönbségből lehet találgatni.

Ezt a folyamatot leírni lehetetlenség. Sokat bánkódtam, mindenkinek eleget akartam tenni. Egyszer édesanyám találkozott Ellával, és azt mondta neki, hogy te leányom ne remélj, mert az én fiam nem fog megnősülni. Aztán a papot is látta hozzánk bemenni. Felháborodva kérdezte a magyarázatot, és én el is mondtam mindent. Még azt is, hogy a szüleim tiltják tőle. Ő pedig megmondta, hogy őt is tiltják. És sírt egyet a válamon. Aztán ritkábban találkoztunk, hiszen az elválásaink is hidegebbek voltak. Ő miatta. De ebben én voltam a hibás, mert nem tudtam neki távlatot adni. Én azt hiszem, ő képes lett volna a szülőkkel szembeszállni, de én ezt nem kérdeztem, mert nem tudtam azt mondani, hogy én is szembeszállok. És ez sértés lett volna.

A plébános úr pedig mindig győzött. Nem úgy egyenesben, hogy legyek pap, hanem a papi szereplőr, és annak fontosságáról. És nagyon meggyőzően. Éreztem, hogy kutyaszorítóban vagyok. És elkezdtem távlatokban gondolkozni. A szülőkkel mindkét oldalon baj van, ők szerető nagyszülők nem lesznek. (Az érdekes az. hogy ők ennek a részleteibe nem akartak belemenni sem nálam, sem Ellánál). A papi nőtlenséget pedig ki lehet játszani. Megkérem Ellát, hogy legyen az én gazdasszony-feleségem. Hosszan hallgatott, aztán kitörve mondta, hogy ő nem akar egy életen át hazug árnyék alatt élni. Így mondta. A szüleim pedig nyomták a szöveget, hogy íratkozzam be a teológiára. Gondoltam, beíratkozom, aztán ha valami olyan jön közbe, ott is hagyhatom.

A felvételin teológiailag sok buta kollégával kerültem össze, hiszen az én (és a társaim nagy részének) a tudása nagyon felületes volt, csak amit a misén hallottunk. Hittanoktatás nem volt. Volt egy ilyenfajta előkészítő, hogy fogalmunk legyen a bibliai eseményekről, aztán jött a felvételi, ahol nagyjából az elméleti iskola humán tantárgyainak az anyagát kérdezték, plusz erkölcsi vonatkozású kérdéseket, végül a hithez és a valláshoz való hozzáállásunkat. A vizsga sikerült, és jöttek az előadások. A biblia körül forgott minden, de általános teológiai kérdésekről is.

Az előadóknak természetesen mindig igazuk volt, és mi, a mi tudásunkkal nem akadékoskodtunk. (Azért voltak kellemetlen kérdések is). Engemet lefoglaltak ezek a stúdiumok, de a civil életet sem tudtam felejteni. Egyszer meghívott az egyik jó barátom a lakodalmára, Ellával együtt, de Ella ezt nem tudta. Közös barát volt. Célzatosan csinálta, hogy hallám mi sül ki belőle. Ő nem volt templomos ember, de akkor ez nem volt furcsa. Aztán ott voltunk, Ella meglepődött, nem mosolygott, de aztán sikerült jó kedvre derítenem, s csakazért is jókat táncoltunk, és szerettük egymást. Mikor a legközelebb voltunk egymáshoz, kérdeztem meg tőle, hogy van-e már új szeretője. Nincsen, éppen most keresem – mondta ravaszul -, de egy kis hallgatás után a mellemre hajtotta a fejét, és láttam hogy könnyes lett a szeme. Biza hogy én is elmelegedtem. Aztán azt mondtam: ha neked lesz is új szeretőd, nekem mindig te leszel. Leültünk, Gabi is oda jött és egy kicsit beszélgettönk, és ez jó volt a feledéshez. Úgy tűnt, hogy Ella is elfogadta ezt az alaphelyzetet. Sokféle változatát megtárgyaltuk ami helyzetünknek, de okos döntésre nem jutottunk. Ella felvetette a szökés lehetőségét is, de sajnos ismét nekem kellett azt mondani, hogy nem lehet, mert én a testvéremet nem hagyhatom. Szerencsémre ezt ő megértette, s ebből nekem felsejlett, hogy ha végül mégis összekerülünk, ő nem fogja gyötörni Idát.

Az ilyen kiruccanás még kétszer megtörtént, és nem lett semmiféle bonyodalom, de mi megsejtettünk valamiféle távlatot. No de a teológia. Hiszen ott teltek a napok, hónapok. Én kétféle hatásnak voltam kitéve, és gondolom más is. Egyik volt az előadások világa, ahol megtudtuk, hogy csak a hit vezet az üdvösségre. Az egyik tanárunk politikusabb volt, és többet beszélt arról, hogy hit nélkül, nekünk magyaroknak pedig főleg a magyarok Nagyasszonya nélkül nincs magyar jövő. Nincs haza. Márpedig haza nélkül nincs minőségi erkölcsös élet sem, és erkölcstelenül nem lehet a mennyekbe jutni. Ezt az örökös mennyekbe jutást nem szerettem, mindig valamiféle önzést láttam benne. Előadásokon kívül pedig volt egy más világ is, ahol sok ’kényes’ gondolat felmerült, s annak sokféle ( buta ,és okos) magyarázata. Volt egy kollegánk, aki ott hagyta az iskolát, és az maradt hátra utána bizalmasan, hogy lelki válság miatt. Hivatalosan is magyarázták, de más előjellel. Nekem úgy az egész együttvéve érdekes, és izgalmas volt, talán úgy mondhatom, hogy nem lettem vallásosabb, inkább a vágyam fokozódott Isten megtalálására. Az is jobban kezdett érdekelni, hogy mit lehet politikai vonalon csinálni. Bizony a lelki üdvösségemhez viszonyítva elég sokat gondoltam a hazára. Közben arra is rálátásom került, hogy az a ’politikus’ tanárom nem haladt az iskolai ranglétrán. Ezt egy páran a bentlakásban letárgyaltuk, aztán elmélkedtünk róla magunkban. Lassan aztán vége lett a teológus életnek is, és felszenteltek. Én a lehető legmesszebb kértem parókiát, és rögtön üzentem, és hívtam Ellát.(Én végig leveleztem vele, de úgy egyeztünk meg, hogy ő nem ír. Hogy kerüljük a gyanút. Egy kicsit izgultam is, hogy vajon fog-e jönni. Na de ő jött, és lett belőle konyhai kisegítő személy és ’udvar felelős’.

Rafináltak voltunk, felvettünk egy idősebb nénit szakácsnőnek. Ez a néni nagyon szűkösön élt özvegyen, és nagyon hálás volt ezért. Mindamellett értette a csíziót. Papi munkám mellett természetesen olvasgattam, mint minden ’jó pap’, egyelőre csakis vallással kapcsolatos könyveket. Ám ezekbe belekerültek vallást bíráló könyvek is, és ezek erősebben hatottak rám, mint a többi, hiszen logikai alapon álltak. A misztika nekem mindig idegen maradt.

Így telt el, egy pár év, és éreztem, hogy ez lassan bonyodalomhoz fog vezetni. Éreztem, hogy változom. Nem írok példákat, rengeteg van belőle. Ezért a bibliából nagyon kiábrándultam. A biblia már rég nem volt számomra imádság, hanem egy emberi munka, sok vitával, sőt veszekedéssel. Rájöttem egy igazságra (persze a magaméra), hogy a hittel kapcsolatos kérdések kétféle képpen közelíthetők meg: misztikusan és logikusan. És én választottam, és elszabadult a pokol. Logikusan csak távolodni lehet a vallástól. Legalábbis velem ez történt. A mózesi teremtés történettel kezdődött, hogy semmit nem fogadtam el belőle. De nem folytatom. Jött utána a teljes kiábrándulás.

Történt azonban egyéb is. Mi természetesen nem kirívó módon, a nyílvánosságot nem provokálva szerettük Ellával egymást, de azért sok ’erkölcsös’ hívők szemében gyanúsak lettünk. Egyelőre persze csak a belső pletyka színtjén. Na de hát a dolgok ’fokozódtak’. Egyszer csak eljött a gólya, és elhozta Vazult. És Ella ragaszkodott az én nevemhez. Sokat hánytuk vetettük ezt a kérdést, vállaljuk-e ezt a kihívást vagy ne, mindketten tudtuk, hogy ennek végzetes következménye lesz. Közben jött egy barátom, régi osztálytársam, történész ember, aki arról beszélt, hogy ’forrong’ a történelem. Új bizonyságok, s új gondolatok születnek. Persze egyelőre még csak a vita szintjén. Elmondta az új Vazul - István megközelítést, István bírálattal. Elcsdálkoztam, hogy én mennyi mindent nem tudok. Aztán ő is kérdezte a gyermek nevét. István vagy Vazul – kérdeztem, csak úgy játékosan. Ő bátran rávágta, hogy Vazul. Hát akkor legyen Vazul – mondtam. Váradi Vazul. Várad messze van nyugytra, itt keleten a végvár van, Legyen végvári – mondta, Végvári Vazul. Jól hangzik, én ilyenre sohasem gondoltam volna, de hát több szem többet lát, és egy nagyot kacagtunk. Nem is lehet semmi kifogás, mert így nem te vagy az apja.

A hívők panaszlevele (mi csak vénasszonyoknak mondtuk) bement az espereshez, és aztán még kitudja hova, s egyszer megjelent nálunk az esperes. Azt mondják a panaszosok, hogy a plébános úrnak gyermeke van. Igaz ez? – kérdezte. Én megmutattam a keresztlevelet. Csodálkozott. Ki ez a Végvári? Nem tudom, azt csak a konyhacseléd tudja. Hívja be a cselédet. Kimentem, behívtam, de ő csak egyet kacsintott és mondta, hogy nem akar bejönni. Hümm, hümmögött az esperes. Ő valóban megteheti, hogy ne jöjjön be, és ez a dolog a rendőrségre sem tartozik, hát akkor mi legyen. Nem tudom Esperes úr. De magamban élveztem a dolgot, nem gondoltam, hogy ez így alakul. Enyhén megrándítottam a vállam, és kivártam. Nézze plébános úr – mondta aztán. Én ezek szerint nem kérhetem az ön felmentését, De a panaszkodóknak is elégtételt kell adnunk, mert a pap és a hívek közötti ellentét nem áldásos az egyházra. Hívatalosan javasolom önnek, hogy cserélje ki a konyhacselédet, és a püspök úrnak, hogy jelöljön ki önnek egy más parókiát. Igen ám esperesúr, de én ezt a konyhacselédet már gyermekkorom óta szeretem. Lám-lám, gondoltam, hogy itt valami bűzlik – mondta ő. Hát szeresse, de cserélje ki. Volt még ilyen a történelemben.

Na de most megvan ez a gyerek, mi úgy egyeztünk, meg, hogy mikor gyerek lesz, akkor megesküszünk. Én ezt neki megigértem. A plébános úr tudja, hogy mekkora paphiány van az egyházban, az egyház tanítatta, ne hagyja cserben. Na de hát megszegjem az igéretemet? Az nem volt eskü. De eskű volt. Akkor is. Az egyháznak is felesküdött. Az egyháznak tett eskű fontosabb. De az a gyámoltalan személy belepusztul… Nem pusztul bele. Az esperes úr most nem volt őszinte, hiszen ismeri az emberi természetet. És én is mondhatom, hogy eggyel kevesebb pappal az egyház nem omlik össze. És az a gyermek az enyém, én azt magam mellett akarom tudni. Ez apai kötelességem. Amúgy is meggyengültem a hitemben. Nekem most már az erkölcs elsőbb, mint a hit. Elpirult. Isten legyen könyörületes magához – mondta, és elment. Ott maradtam a nagy kérdéssel, hogy melyik eskű a fontosabb. Hiszen ha az egyházi esküm alapja a hit meggyengült bennem, akkor már az erre épült eskűnek sincs értelme. A való életre épülő erkölcs a kötelező. Én már így hiszem. Hát Így volt…

Fodor Abony Albert

Kiemelések és a külalak a MM szerkesztőtől

Megnyitva 306 alkalommal

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások