Hát beértünk Zomborba. Számolják, hatan hiányoznak. Persze, hiányzott a Pázmány Miska, a Hordósi Joca meg akiknek a Kozoránál volt a tanyájuk, azok abba a sötétbe - esett, dörgött, villámlott -, azok megléptek. Hirtelen lefeküdtek, és amikor elment a csoport, ki a tanyákra.

Akkor bevittek bennünket a tüzérlaktanyába, ami a vasút mellett van. Így feküdtünk a szalmán, így élivel egymás mellett. Csak bezdániak ötszáznál többen voltunk három teremben. Négy napig nem kaptunk egy falatot sem enni. Naponta bejött egy partizánnő, s puskatussal végigvert rajtunk. Azt akarták, hogy valaki visszaüssön, s legyen ürügyük a kivégzésünkre.
December első napjaiban aztán kezdtek hazaengedni bennünket. Hatodikán már ötvenen elmentek. Mi csak másnap kerültünk sorra. De a Tomasics Toncsit, Horváth Guszit, a Törőt, ezeket nem engedték haza, ezeket ott tartották túszként.

November 4.

Alig virradt még, felkeltem, kimentem az udvarra. Húztam egy vödör vizet a kútból, s derékig levetkőzve jól megmosakodtam. Csípős hideg volt, de egy cseppet sem fáztam, sőt, a hideg víz kihajtotta belőlem az álmosságot.

Javában törülköztem, amikor nagy jajgatásra lettem figyelmes. Magamra kapva az ingemet, a bejáró ajtóhoz futottam, s kérdeztem, hogy mi a baj? Valaki mondta, hogy a Libis Pistát agyonlőtték.

- Hol és kik?

- Tegnap egy óra után a partizánok Isterbácon, ahová kikísérték.

Libis Pista tegnap a feleségével jött a futballpályára, de két partizán leállította, és magával vitte.

Úgy látszik, hogy amitől féltem, bekövetkezett: a partizánok Isterbácon vérfürdőt rendeztek. A férfiakat nem munkára vitték, hanem kivégzésre. A verejték is kivert rajtam, elgondolni is rettenetes, hogy százhuszonegy ártatlan embert kivégeztek.

R. F. emlékezése:

Az unokaöcsémnél, Kiss Lajosnál is volt két partizán:

- Öltözz föl, gyere velünk munkára!

Erre kiszaladt a két gyerek, az egyik az egyik lábát, a másik a másik lábát fogta Lajosnak. Az egyik partizán megszólal magyarul:

- Ezek a te gyerekeid?

- Az enyémek.

- A jóistenit! - azt mondja -, akkor eredj be, nem kell sehová menned!

Egy óra múlva jött másik kettő, s azok elvitték. Szegény nem gondolt arra, hogy elbújt volna valahova. S elvitték, s ő volt a harmadik, akit agyonlőttek.

A Janit elengedték, mert ő a jugoszláv hadseregben főhadnagy volt, de ő követelte, hogy a többieket is engedjék el. Amikor aztán ez a Julka elkezdett lövöldözni, a Jani nekiugrott, és már majdnem a kezében volt a géppisztoly, kicsavarta a Julka kezéből. Akkor megijedtek a partizánok, aztán lőttek, mindegy, ha agyonlövik a Julkát is. A Jani húsz golyót kapott, a nő egyet sem. Ő volt az első halott Isterbácon.

A Limburger Tóninak az apósa meg az utolsó volt. Mikor bejöttek a partizánok, akkor a parancsnok azt mondta a Tóninak:

- Te vagy, akinek a házát a németek beszarozták, mert nem mentél el SS-nek?

- Én.

Adtak neki igazolványt.

- Járhatsz, kelhetsz szabadon. Nincs senkid Isterbácon?

- De, az apósom elvitték.

- Hát - azt mondja - ugorj biciklire, gyere utánam!

A partizánok lóháton, ő meg biciklivel. De mikor odaértek, olyan száz méterre, akkor gőzölgött, füstölt a rét, halomban feküdtek a hullák. A partizán csak annyit mondott:

- Antal, elkéstünk, forduljunk vissza.

A Tóni volt az első, aki tudta, hogy Isterbácon mindenkit agyonlőttek.

K. T. emlékezése:

 Bosnyák Jani amikor meghallotta, hogy a partizánok Isterbácra vitték ki az embereket, felhúzta szerb tartalékos egyenruháját, és utánuk eredt. Akkor ért oda, amikor az első tíz embert kivezették a pincéből. Tökéletesen tudott szerbül, és kérte a Julkát, hogy engedje el az embereket, mert ezek ártatlanok, nem vétettek soha a szerbeknek. A Julka felszólította, hogy menjen haza, de ő önként a többi közé állt, s ő volt az első, akit agyonlőttek.

M. Gy. emlékezése:

 A partizánok mentek házról házra, azt mondták, hogy a Kígyósi hídja le van robbantva, meg kell csinálni. De nem oda vitték őket, hanem Isterbácra. A Majoréknak volt Isterbácon a legszebb házuk, annak a pincéjébe zárták be őket, s onnan hozták fel őket tízesével. Ilyen kézzel tekerős gramofonjuk volt, és partizánindulókat játszottak. Ott volt a sógorom, Magyar Miska is. Hát annak legénykorában kiverték a szemét, olyan ágrólszakadtnak nézett ki. Azt mondták, elmehet, de hátra ne nézzen.

- Hát - azt mondja -, nem szaladtam még száz lépést se, már hallottam: drrr, drrr, drrr! Az isterbáciak a padlásokról lesték: szólt a gramofon, itták az üvegből a pálinkát, és a Julka meg két férfi géppisztollyal kaszálta le őket.

R. F. emlékezése:

 A Nyárai Rudi Pestről jött haza, ott dolgozott mint szövő. Az édesapja meg Bezdánban. Így egymást átkarolva lőtték keresztül őket. A Braun Jóska is Isterbácon halt meg. Ilyen nyomorék volt a keze-lába. Szűcs volt, zsidó lányt vett feleségül. Őt is kivitték, s ő mondta, hogy zsidó lány a felesége.

- Nem, te is sváb vagy!

Nem halt meg mindjárt, elmászott egy szalmarakásra, s ott kiabált, hogy jöjjenek, segítsenek rajta, mert elvérzik.

A partizánok már elmentek, de nem mert senki odamenni, s úgy vérzett el.

November 5. vasárnap.

 Az orosz sereg alig fél kilométerre vonul tőlünk az országúton Bezdán felé. Autó autó után, szekér szekér után. Ágyúk, harckocsik, teherautók, tele katonával. A vonulás tegnap óta tart. Úgy látszik, az orosz sereg Bezdánnál akar átkelni a Dunán.

Az öreg Libis visszajött Isterbácról. A fiát - a kivégzés helyén - ideiglenesen elföldelte. Temetetlen halottak, a hozzátartozók nem mernek odamenni, félnek, hogy őket is agyonlövik. Ő mondta el, hogy a kivégzettek közt van Csépe tanító, Amrein Pista, Láng Péter, Láng János, Balla Imre, Horváth János, Kiss János, Kiss Imre, Mari József, Sipos József, Pőcz János, Turi Sándor, Midlinszky István a két fiával, Győrfi János, Kisbéri György, Major Pali, Mazák János, Szántó Józsi, Varga Feri, Kedves Jani, Jankovits Feri.

Este a tanyán levő nagyobbik szobában mindnyájan összegyűltünk, gyertyát gyújtottunk, és késő éjszakáig imádkoztunk az elhunytak lelki üdvéért.

K. T. emlékezései:

 Bosnyák Janinak az anyja volt az első, aki ki mert menni Isterbácra. A halottak alól huzgálta ki a Janit, a vejét és az unokáját. Egymás mellé fektette őket, földet dobált rájuk, aztán az erdőből ágakat hozott, és azokból az ágakból csinált ideiglenesen keresztet a sírjukra. Zokogva, jajveszékelve jött ki a tanyákra. Kibírhatatlan lehetett a fájdalma, a Szűzmária szenvedése nem lehetett nagyobb, mint az övé.

November 24.

 Az orosz katonaság kéthetes ostrom után átkelt a Dunán. A katonaság hajnaltól késő estig vonul az országúton, de minél többen kelnek át, annál többen érkeznek Zombor felől - írja L. Gy.

December 6.

 Amíg a lakosság a szállásokon volt, a monostoriak kocsikkal jöttek fosztogatni. Ágyneműt, bútort, értékes holmit - mindent elvittek.

Voltak néhányan, akik az utasítás ellenére sem mentek ki a szállásokra, nem akarták egyedül hagyni a házat. A Kedves Pista bácsi is otthon maradt. Amikor a partizánok rátaláltak, puskatussal úgy összeverték, hogy többször az eszméletét is elvesztette. Aztán a Horváth Sándor pincéjébe zárták, de az a pince tele volt emberekkel. Minden reggel felhajtották őket, de őt mindig visszalökték:

- Te sztári vagy, mehetsz vissza!

A fiatalokat az udvaron kivégezték (ő csak a lövéseket hallotta), később a trágyadombba elásva találták meg őket.

December 8.

 A templomban már misét tartottak. Vajda Lajos káplán, akit a partizánok november 3-án Zomborba vittek, hazaérkezett. A Győrfiéknél kapott ellátást és szállást. Az asszonyok napokig takarították a templomot. Több kocsi szemetet és trágyát hordtak ki, mert a katonák a templomba bekvártélyozták magukat, és a lovaikat is ott tartották. A templom közepén még tüzet is raktak, meglátszott a helye.

December 10.
Az élet lassan megindul, az emberek hozzák-viszik a híreket. Nincs olyan bácskai falu, ahol a partizánok ne szedtek volna áldozatokat. A katolikus papok közül huszonnyolcat végeztek ki, köztük volt a becsei apát, akit úgy vertek agyon, s Dupp Bálint csurogi plébános is, akit Becsén végeztek ki. Topolyán a városháza mögötti tóba dobálták a halottak százait, Temerinben, Péterrévén, Bajmokon a halálraítéltekkel ásatták meg sírjaikat. (Újvidéken a futballpályán lőtték halomra a magyarok ezreit. A Tisza menti falvakban a folyóba lőtték áldozataikat. A bácskai svábokat a gákovói, szögesdróttal körülvett, szabad ég alatti lágerbe vitték, s addig tartották ott őket, amíg éhen haltak. Élve eltemetésről, karóba húzásról, felnégyelésről is hallottam. Zomborban nyakig földbe ásták áldozataikat, s aztán tankkal eltaposták őket.

K. T. emlékezései:

 A kivégzéseket a bácskai falvakban egy Julka nevű nő irányította. Amerre elvonult a tizenkettedik brigád, mindenhol vérfürdőt rendezett. Az a Julka azt mondta, hogy minden kivégzett szerbért tíz magyar halálával kell bosszút állni. Hétezer kivégzett szerbet emlegetett, s hetvenezer magyar halálát akarta. A batinai ütközetnél esett el, mikor keltek át a Dunán. Egy lövedék letépte a kezét, s aztán Bezdánba hozták elsősegélyre. Az Ilus, akinek az urát szintén Isterbácon végezték ki, a segélyhelyen dolgozott, s látta, amikor meghalt. A batinai hegyen a harminc méter magas gránit emlékmű tetején az ő szobra áll, s az oszlop oldalán is látni, ahogy mennek át a Dunán.

R. F. emlékezései:

 A Lacit, a sógoromat kerestem, mentem a faluban, s mindenhol kerestem. A nagy malomban kilenc halottat szedtünk fel, a főutcán, Stein Miklósnál hetet, a Knipp-féle iskolában ötöt, Flesz Miskánál is ötöt. A Puszta utcán Szécsényi Pistánál is felvettünk hetet. Aztán kettőt, egyet, hármat - az udvarokba, trágyadombokba voltak elásva, kutakba bedobva.

Az Új utcán hosszú árok volt. Azt mondták nekik: ha elszaladtok, akkor megmenekültök. Szegények, össze voltak drótozva egymáshoz. Aztán nemhogy szaladtak volna együtt, jobbra-balra rángatták egymást, ezek meg hátulról belelőtték őket a gödörbe. Ezek heten voltak.

A Tallósi Józsi bácsinál a kút a folyosón volt megásva. Így húzták, és bent a konyhában megengedték és folyott. Áprilisban rendbe akarták tenni a kocsmát, nyitni akart. Próbál vizet húzni, nem megy. Hát fölnyitják a kutat - olyan deszkákkal volt letakarva -, majdnem a tetejéig hullák voltak benne. Elment jelenteni, azt mondták:

- Nem szabad kiszedni őket, be kell tömni.

Akkor volt olyan, nem bírom megérteni, földbe volt ásva, és ilyen laposra széjjel volt nyomva a feje. Láttam olyat is, hogy végig volt hasítva, a nyakától leig, és a szíve kint volt. Mikor kiástuk, így találtuk meg.

December 16.

 Zomborban a topolyai erdésszel találkoztam. Topolyán a hegyoldalban sötétedéskor végezték ki az embereket. Megásatták a sírjaikat, egy gatyára vetkőztették őket s aztán belelőtték a gödörbe. Kora reggel, amikor kiment, még mozgott a rájuk hányt föld. Zomborban ezerhatszáz kivégzett emberről beszélnek.

1945. március 12.

 A kivégzettek hozzátartozói többször kérték a szerb vezetőket, hogy eltemethessék halottaikat, de nem engedték meg. "A kutyák vigyék széjjel a csontjaikat", mondta mindig a parancsnok. A halottakra csak egy kis földet dobhattak, kinek keze, kinek lába volt kint. Megjött a melegebb idő, az isterbáci halottak napról napra elviselhetetlenebb bűzt árasztottak. A bolgár katonaság közbenjárására végre a szerb vezetők is beleegyeztek, hogy rendesen a temetőbe eltemessék őket.

Adjon Isten örök nyugodalmat nekik, nekünk pedig békés szívet, hogy harag és gyűlölködés nélkül élhessünk ezen a földön, ahol apáink és nagyapáink éltek. Az isterbáci föld már beitta az áldozatok vérét.
4. Szűcs Márton nyugalmazott bácsszőlősi esperesplébános és Kovács József nyugalmazott martonosi plébános a bácskai plébániák domustörténeteit s a falvak papjainak lelkiismeretét megvizsgálva, összefoglaló emlékeztetőt írt Halottak hallgatása címen requiemként 40 000 ártatlanul kivégzett bácskai magyarért.

A bűnök számadását feljegyezni vakmerőségnek minősül, de nyilvánosságra hozni éltökben, Bácskában maradottként nem volt bátorságuk. Requiemjük merész kezek közvetítésével csak holtukban kerülhet nyilvánosságra.

Az 1944. év október-november havában - írják a kegyes-bátor plébánosok - vérfergeteg zúdult Bácska szelíd rónáira. Ennek a vérzivatarnak legkevesebb negyvenezer magyar esett áldozatul. Ezeknek legnagyobb része teljesen ártatlan volt, minden komolyabb ok nélkül esett áldozatul a vérszomjas bosszúnak. Ugyanis: aki bűnösnek érezte magát a szerbek bántalmazásában 1941 és 1944 között, az idejekorán elmenekült, és így a kegyetlen bosszú az itthon maradt tökéletesen ártatlan magyarokat sújtotta. Teljesen alaptalan, sőt hamis egyes politikusoknak (persze szerb politikusoknak) és jugoszláv áltörténészeknek az az állítása, hogy ezek a lemészárolt magyarok mind fasiszták, azaz háborús bűnösök lettek volna. Ennek az írásnak az a célja, hogy rámutasson a meggyilkolt magyarok 99 százalékának ártatlanságára. S hogy akit bűnösnek találtak, azt is törvényes eljárással kellett volna felelősségre vonni, ahogy az Magyarországon történt az Újvidéken s környékén esett atrocitások miatt. A szerzők eleve tiltakoznak az ellen, hogy ezt a beszámoló írást bárki is bosszúra sarkallásnak minősítse (hiszen ennek semmi értelme sem lenne), tehát az egyedüli és kizárólagos cél rámutatni arra, hogy a lemészároltak túlnyomó többsége teljességgel ártatlan volt, vétlen minden megtorlandó cselekedettől.

Bezdán kisebbségben élő szerb lakossága 1941-ben és 1942-ben nem szenvedett üldözést, és semmilyen hátrányos megkülönböztetésben nem volt része.

Október végén orosz csapatok vonultak be a faluba. Pár nap múlva - november 3-án - partizánok is jöttek az oroszok után. Reggel kilenc óra körül összedobolták a falut, férfiakat, nőket, gyermekeket egyaránt, mindenki jöjjön a futballpályára. Az összegyűjtöttekből kiválasztottak 122 férfit, akiknek ásót vagy kapát kellett hozniok. Ezt a 122 férfit megfelelő partizánőrség kíséretében kihajtották az isterbáci erdő szélén levő tanyára, és itt pajtákba zárták őket, néhányukat pedig elhajtották gödröt ásni. A tanyán az egyik jólelkű partizánőr megkérdezte a gazdaasszonytól: "Van-e rokona a pajtában lévők között?" Az asszony azt mondta nekik: "Az unokaöcsém ott van." Az őr jólelkűen csóválta a fejét: "Kár, hogy ott nincsen hátsó kijárat, mert ott kiengedtem volna, de hát így nem lehet!"

Mikor a gödröket ásó részleg elkészült a munkájával, akkor az őrök elküldték a tanya lakóit: "Most menjetek el innen egy órára, mert nekünk itten most dolgunk van."

Ezután átkísérték a pajtában lévőket is a gödrök szélére, majd sortüzet nyitottak a mit sem sejtő emberekre.

A lemészároltak közé került egy 13 éves fiúcska is, a gyepmester fia. El akarták választani apjától, de a gyermek ragaszkodott apjához, és nem akart tőle megválni.

A kivégzést irányító vadkegyetlenségű vérszomjas partizánnőt Bojkának hívták. Ez azt mondta az apjához ragaszkodó gyermeknek: "Lőjétek agyon a kölyköt is! A gonosznak még az írmagját is ki kell irtani!" - És agyonlövette a fiút is.

Ezután Bojka elővette harmonikáját, s az ártatlanul megölt, védtelen magyarok temetetlen tetemei fölött diadalmas harci indulókat énekelt. Amikor ezzel megvoltak, fehér lovas futárt küldtek a futballpályán maradott partizánokhoz a következő hírrel: "Gotova je!", azazhogy: "Kész!"

Ekkor az ott lévő partizánok az asszonyokkal, gyerekekkel a plébánost kiküldték a tanyákra, a maradék 500 férfit pedig a két káplánnal bekísérték Zomborba a Kronich-palotába. Ezek úgy délután két órakor történtek.

Jóval később a partizánokat a bolgár katonák váltották fel. Ezeknek a parancsnoka aztán megengedte, hogy a lemészároltakat exhumálják. A tömegsírt március 28-án nyitották fel. Akkor kiderült, a megölt áldozatok kezeit tizenötösével egymáshoz kötözték a gödrök felé menet, s úgy végeztek velük a megásott tömegsír szélén.

Már előbb, még november 18-án megtaláltak a községháza pincéjében s az utcákon további, részben felismerhetetlenségig megcsonkított, részben azonosíthatatlan holttesteket, valamint a Ferenc-csatorna vizében még 20 hullát.

Prolich György földmívest a határban szállították le kocsijáról, s ott helyben lőtték agyon.

Schmidt József apját akarta megmenteni, azért azt mondta, ha édesapját kiengedik, akkor elárulja egy az erdőben telepített ellenséges rádióleadó helyét. Ezt csak időnyerés végett találta ki, hogy apját menekítse. S mert az adóállomásnak nem bukkanhattak nyomára, rettenetesen megkínozták Schmidtet, s végül iszonyatosan megcsonkítva végezték ki.

Amíg a kivégzések folytak a kiürített faluban, a szomszéd község, Monostorszeg sokác lakói fosztogattak Bezdánban, s kirabolták az őrizetlen hagyott házakat. Az is lehet, hogy a dobolás parancsa ellenére otthon maradt öregeket ők, a monostorszegiek gyilkolták meg.

A kivégzetteket a bezdáni római katolikus plébánia halottkönyvébe az 1944-es év végén, illetve 1945 elején jegyezték be a könyv 242-254. lapjaira. Némi célzás történt arra, hogy a mészárlás nem a helybéli szerbek lelkén szárad, hanem a partizáncsapatok parancsnokai s elsősorban a Bojka nevű partizánnő felelős a 183 ártatlan ember pusztulásáért.