20240715
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2019 december 07, szombat

Attila és a hunok /kordokumentumok/

Szerző: Grandpierre K. Endre-Grandpierre Attila

1.2. A catalaunumi csata

 

1.2.1. A magyar krónika változata a catalaunumi csatáról:

Miközben a Firenk (frank) sereg szemben állt Atilusszal, Firandzsijja (Franciaország) királya azt mondta, hogy tőrbe kellene Atilusz királyt ejteni, de mivel a király minden tekintetben óvatos volt, látta, hogy nem talál rá módot. Megértette… …különféle cselt szőtt és ezt mondta Atilusz királynak:

„Hatalmas király! Adjon nekem engedélyt, hogy a parancsom alatti katonasággal felkerekedjek és az ellenség hátába támadjak, úgy, hogy legyen Önnek erről tudomása (szolgáljon bizonyítékul), hogy az Ön szolgája (azaz én) őszinteségével milyen módon dolgozik az Ön útján.”

Ezzel a cselvetéssel Firandzsijja tartományának neves és előkelő bégjei közül sok személyt és nagyon sok más országbeli béget maga alá rendelve, együttesen megszöktek és a Firenk sereghez mentek s hozzájuk csatlakoztak. Atilusz királlyal szembeszállva harcba bocsátkoztak. Atilusz király azonban emiatt nem szomorkodott, mert bátor ember volt s oly rettenthetetlenül harcolt, amilyent még szem nem látott.

A krónikás szavai szerint, ahogy beszélik, három nap, három éjjel tartott a harc és öldöklés, végülis Atilusz király alkalmat talált (a győzelemre). A Firenk és a Rim sereget kardélre hányta és a két oldalon száznyolcvanezer katona esett el.

 

1.2.2. Jordanes változata a catalaunumi csatáról:

…Gyzerich, a vandalok királya, a kiről elébb szóltunk, amikor megtudta hogy ez az egész világot el akarja pusztítani, sok ajándékkal a vesegótok elleni háborúra sarkallja, minthogy félt, nehogy Theodorid, a vesegótok királya a leányán tett gyalázatot megbosszulja... Atilla Gyzerichtől megvesztegetve már rég készült a háborura és Itáliába Valentinianushoz követeket küldvén, a gótok és a rómaiak közé az egyenetlenség magvát hintette, hogy a kiket harczban nem tudott legyűrni, azokat belső gyűlölködéssel döntse meg, azt állítván, hogy az állam iránti barátságát semmiben sem sérti meg, hanem hogy neki Theodoriddal, a vesegótok királyával van küzdelme. Mivel szerette volna, hogy szívesen fogadtassék, a levelet egyébként az üdvözletek szokásos hízelgéseivel töltötte meg, és azon volt, hogy hazugsága hitelre találjon. Hasonló módon levelet írt Theoderidhez, a vesegótok királyához is, buzdítván, hogy a rómaiak szövetségétől álljon el és emlékezzék vissza azon ellenségeskedésekre, amelyeket kevéssel azelőtt ellene szítottak. Így harcolt csalárdsággal ez a nagy vadsága mellett is ravasz eszű ember, mielőtt hadba indult volna. Erre Valentinianus császár a vesegótokhoz s azok királyához, Theoderidhez követséget küldött ezen szavakkal: „Saját okosságtok parancsolja, ti nemzetek legvitézebbje, hogy szembeszálljatok a világ zsarnokával (Attilával - GA), a ki az egész földet szolgaságba akarja hajtani. A harczra okokat sosem keres, hanem akármit tett legyen is, azt jogosnak véli. Nagyravágyása mértéknélküli, dölyfét erőszak táplálja. Törvényt, jogot semmibe sem vesz, még a természetnek is ellensége. Mindenek gyűlöletét érdemli az, a ki mindenek közös ellenségének bizonyul. Emlékezzetek csak vissza, kérlek, arra, a mit elfelejteni úgy sem lehet, hogy a hunok benneteket nem harcban vertek le, amelyben az esélyek egyformák, hanem a mi sokkal aggasztóbb, csalárdsággal támadtak meg. Ha saját magunktól eltekintünk is, képesek vagytok bosszulatlan tűrni ezt a dölyfösséget? Fegyverben hatalmasok, engedjetek saját haragotoknak és nyújtsatok szövetséges kezet. Legyetek segítségére az államnak is, amelynek egyik alkotó részét magatok is bírjátok. Hogy pedig mi mennyire várjuk, mily örömmel fogadjuk a szövetséget, kérdezzétek meg az ellenség terveit.” Ezen és hasonló szavakkal teljesen megnyerték Valentinianus követei Theodorid királyt, a ki így felelt nekik: „Rómaiak, - úgymond – kívánságtok meg lesz; Attilát nekünk is ellenségünkké tettétek. Követni fogjuk, bárhova hívjon is és jóllehet dölyfösködik a népeken nyert különféle győzelmekkel, tudnak a gótok harczolni kevélyekkel is. Egy háborut sem tudnék veszedelmesnek tartani, ha csak az ügy maga nem rossz és nem ijeszti azt a veszély, a kire a dicsőség mosolyog.” ... Így jöttek össze a catalanaumi mezőkre (Chalons sur Marne körül), amelyeket mauiriacuminak is hívnak és hosszúságban, mint ahogy a gallok hívják, száz leuványira, szélességben pedig hetvenre terjednek. Egy gall leuva pedig 1500 lépésnek felel meg. A földnek ez a része tehát most megszámlálhatatlan népeknek porondjává lett. Mindkét nép hatalmas csatasorokban állott fel, semmi sem történt alattomos meglepetéssel, hanem nyílt harczban mérkőztek. Minő okot lehetne találni, a mely méltóbb volna ennyi embernek mozgósítására. Vagy micsoda izzó gyűlölet volt az, hogy így mindenek egymás ellen fegyverkeztek. Bebizonyult hogy az emberi nem a királyoknak él, midőn egyetlen egy balga ötletére népek mészárlása történhetett és egy dölyfös király önkényéből egy percz alatt megsemmisült, amit a természet annyi századon át létre hozott.

…De mielőtt még a csata lefolyását vázolnók, szükségesnek látszik elmondani, amik magukban a harczoknak mozgalmaiban történtek, minthogy ezen ütközet amilyen híres, ép annyira szétágazó és szövevényes is. Az alánok királya, Sangiban ugyanis a jövendőtől rettegve, megígérte Attilának, hogy átpártol hozzá és Aurelianát (ma Orleans), Gallia városát, ahol ekkor állott, kezére játssza. Mikor ez Theodoridnak és Aetiusnak tudomására, Atilla megérkezése előtt a város körül nagy sánczokat emelnek, a gyanús Sangibant őrizet alá veszik és népével segédseregeik közt a középre állítják. Ez az esemény Attilát, a hunok királyát zavarba hozta és erejében többé nem bízván, félt megütközni. És miközben a futásra gondolt, amely még magánál a halálnál is szomorúbb, elhatározta, hogy a jósokkal a jövőt kifürkészteti. Ezek a szokott módon majd a barmok zsigereit, majd pedig a lekapart csontokon bizonyos ereket szemlélve a hunoknak szerencsétlenséget jósolnak, de mégis némi vigaszul azt jövendölték, hogy az ellenkező részen az ellenség fővezére el fog esni és halála a győzelem után a diadalt meg fogja zavarni. Minthogy Atilla azt határozta, hogy Aetiusnak halálát, mivel terveiben útjában állott, bár a saját romlásával is, elő fogja idézni, ezen jóslat miatt nyugtalankodva, minthogy a hadi dolgokban jártas volt, a csatát nagy aggodalommal a nap kilenczedik órája (délután három óra) körül kezdte meg, hogy a közelgő éj segedelmére legyen, ha esetleg hátrálnia kell.

…Az ellenfelek, a mint mondtuk, a catalaunumi mezőkön találkoztak. A lejtős terület úgy feküdt, hogy emelkedéssel magaslattá növekedett. Ezt mind a két sereg ígyekezett elfoglalni, mivel a hely alkalmas volta nem kevés előnnyel kínálkozott. A jobboldali részt a hunok foglalták el övéikkel, a baloldalit pedig a rómaiak és vesegótok a segédcsapatokkal és tetejének gerinczét szabadon hagyván, a harczot megkezdik. A jobb szárnyon a vesegótokkal Theoderid állott, a balon pedig a rómaiakkal Aetius; Sanguibant, aki, mint említettük, az alánokat vezérelte, közbül helyezték, katonai elővígyázattal előre gondoskodva, hogy őt, kinek lelkületében nem igen bíztak, híveik serege zárja körül. Ugyanis könnyen ráfanyalodik a harczra az, a kinek a futás meg van nehezítve. A hunok csatasora pedig ellenkezőleg úgy volt elrendezve, hogy a középen legderekabbjaival maga Atilla állott, amely elrendezésnél a király leginkább önmagát vette fígyelembe, hogy népe zömébe helyezkedve a fenyegető veszedelemtől ment legyen, a szárnyakat pedig sok féle népsége és az általa leigázott különféle nemzetek foglalták el. Ezek között különösen az ostrogótok serege Valamir, Theodemir és Videmer testvérek vezetése alatt, akik nemesebbek voltak, mint maga a király, a kinek szolgáltak, mert őket az Amalok származásának nagysága dicsőítette. Itt volt a gepidák megszámlálhatatlan seregeivel a nagy hírü király, Ardarich is, aki Attilához való nagy hűsége miatt ennek tanácskozásaiban is részt vett. Az éles elmével mérlegelő Atilla ugyanis az összes főnökök közül őt és Valamert, az ostrogótok királyát szerette legjobban. Mert Valamir titoktartó volt, nyájas beszédű és a cselekben jártas, Ardarich pedig, mint mondtuk, hűsége és eszessége által emelkedett ki. Méltán is hihetett nekik, a kik rokonaik, a vesegótok ellen készültek harczolni. Azonban, ha így beszélhetünk, a királyok többi csoportja s a különféle nemzetek vezetői csatlósok módjára vártak Atilla parancsaira, és ha szemével intett, mormogás nélkül félelem és rettegés közt jelentkezett mindegyik és bizonyosan megtette, a mi neki parancsolva volt. Atilla azonban, a királyok királya mindnyájuk felett, gondoskodott is mindnyájukról. Azon alkalmas helyért tehát, a melyről szóltunk, megindul a küzdelem. Atilla elküldi övéit, hogy a hegytetőt foglalják el, de Thorismund és Aetius megelőzik, akik erejüket megfeszítették, hogy a halom tetejére jussanak, előbb értek fel és az érkező hunokat a magaslat segedelmével könnyen lezavarták. …És bár a dolog állása félelmetes volt, a tétovázókat a király jelenléte a csüggedéstől visszatartotta. A tusa kezdetét veszi: borzasztó, sokoldalú, kegyetlen, makacs harcz, amelyhez foghatóról soha sehol, ahol ilyen tettek vannak elbeszélve, nem szól a régiség. Úgy hogy nem volt semmi nagyszerűbb, amit bárki is életében láthatott volna, aki ezen csodának szemtanúja nem lehetett. Ha ugyanis az öregebbeknek hihetünk, a patakocska, a mely az említett mezőnél sekély parttal elfolyik, a megöltek sebeinek bő vérétől felduzzadt és nem, mint szokása volt, záportól növesztve, hanem szokatlan folyadéktól duzzasztva, vér okozta gyarapodás folytán zuhataggá lett. És azok, a kiket kapott sebük égő szomjuk oltására oda kényszerített, vérrel vegyítve nyelték a nedvet: és úgy szürcsölték ivás közben nyomorult sorsuktól behálózva a vért, amelyet megsebesülve ontottak. Ekkor Theodorid király, midőn buzdítva végigsietett seregén, a lóról levettetvén, övéi által összetapostatott és életét korai öregségben végezte. Mások pedig azt mondják, hogy Andages fegyvere találta el az ostrogótok részéről, akik ekkor Atilla alattvalói voltak. Ez volt, amit Attilának a jósok imént megjövendöltek, bár ő ezt Aetiusra értette. Ekkor a vesegótok az alánoktól elválva a hunok csapataira támadnak és tán magát Attilát is megölték volna, ha az előrelátólag már elébb meg nem szalad és magát és övéit rögtön vissza nem vonja a tábor kerítése mögé, amelyet szekerekkel sánczolt körül. Jóllehet gyarló volt az erősség, mégis itt keresték életük megmentését, akiknek kevéssel az előtt semmiféle falsáncz ellenállni nem bírt. Thorismund pedig, Theodorid fia, a ki Aetiusszal a halmot előre elfoglalta és a magaslatról az ellenséget lezavarta, azon hitben, hogy saját seregéhez ér, a vak éjben ismeretlenül az ellenség szekereihez jutott. Ezt valaki, miután fején megsebesült, vitéz küzdelemben lováról levetette, de övéinek gondossága folytán megmenekülvén, a harcz erőltetésével felhagyott. Aetius is, a ki az éj zavarában szintén eltévedt és mikor az ellen közepén bolyongott, félve tudakolta, vajon nem érte-e valami baj a gótokat, végre a szövetséges táborhoz ért s az éj hátralevő részét a paizsok védelme alatt húzta ki. Mikor másnap megvirradt, látván, hogy a mező holttestekkel van borítva és hogy a hunok előtörni nem mernek, úgy ítélték, hogy övék a győzelem, minthogy tudták, hogy Atilla csak akkor vonul vissza a harczból, ha nagy vereséget szenvedett. Mindazáltal legyőzetve sem mutatkozott csüggedtnek, hanem fegyvert csörtetve trombitákat fúvatott és támadással fenyegetőzött, mint midőn a vadászlándzsákkal űzött oroszlán a barlang szája körül jár és sem támadni nem mer, sem a környéket ordítással ijeszteni meg nem szűnik; úgy nyugtalanította a bezárt, harczias király győzőit. Összegyűlnek ezért a gótok és rómaiak és tanácskoznak, hogy mit csináljanak a legyőzött Attilával. Úgy határoztak, hogy ostrommal fárasztják ki, minthogy elesége szűkön volt és íjászai, akik a táborkerítésen belül voltak elhelyezve, folytonos nyilazással meggátolták az odajutást. Beszélik, hogy a nevezett király, a ki még ezen kétségbeesett helyzetben is mindvégig fennkölt lelkületet tanúsított, lónyergekből máglyát készített és magát a lángok közé akarta vetni, ha elleni betörtek volna, hogy senki az ő sebének ne örvendhessen és annyi nép ura az ellenség hatalmába ne jusson.

…Az ostrommal való késlekedés közben pedig a vesegótok királyukat, a fiuk atyjukat keresik, csudálkozván kimaradásán, mikor szerencse érte. Midőn sok keresés után, mint ahogy vitéz férfiakhoz illik, a legsürübb holttestek közt ráakadtak, énekkel dicsőítve az ellenség szemeláttára vitték el. Látni lehetett ekkor, miként végezik a gótoknak zord csapatai összhangzatlan hangokkal még a dühöngő harcz alatt a gyászszertartást. Folytak a könnyek, de olyanok, a minőket vitéz férfiakért szoktak hullatni. Halál volt ugyan, de dicsőségteljes még a hun tanúsága szerint is és hihető volt, hogy az ellenség büszkesége is meg fog hajolni, midőn nézte, hogy temetik el méltóságának jelvényeivel ennek a nagy királynak holttestét. A gótok pedig megadván a végtisztességet Theodoridnak, fegyverzörej közt vitték tova a királyi felséget és a vitéz Thorismud, mint fiúhoz illik, követte a legszeretettebb atya földi maradványait a gyászmenetben. Miután ennek vége volt, indíttatva árvasága fájdalmától és sarkallva vitézségétől, a mellyel tündökölt, midőn atyja haláláért a hunok maradványán törekedett bosszút venni, megkérdezte Aetius patriciust, mint öregebbet és ez irányban tapasztalattal bírót, hogy mit tegyen a dolgok ilyetén állása mellett. Ez pedig félve, nehogy a hunok teljes kiirtása utána római birodalom a gótoktól zaklattassék, azzal a javaslattal felelt, hogy menjen vissza hazájába, ragadja magához az uralmat, melyet atyja hátrahagyott, nehogy testvérei az atyai javakat hatalmukba kerítvén, a vesegótok feletti uralomra törjenek és neki övéivel kelljen nehéz s ami még rosszabb, szerencsétlen harczot vívnia. Minthogy ezt a választ nem kétértelműen, mint adva volt, hanem inkább saját javára fogta fel, a hunokat elhagyta és visszatért Galliába. Így csalja meg önmagát, mikor utat nyit a gyanúnak az emberi gyarlóság és leginkább akkor, amikor alkalma van nagy tettek véghez vitelére. Ebben a legvitézebb nemzetek leghíresebb csatájában a két részről 165,000 halottról tudósítanak, nem számítva azt a 15,000 gepidát és frankot, kik a nyílt ütközet előtt éjjel összecsapva egymást kölcsönös sebekkel összevágták, mialatt a frankok a rómaiak részén, a gepidák pedig a hunokén harczoltak.

Atilla pedig, mikor a gótok elvonulását megtudta, mint ahogy váratlan eseménynél következtetni szokás, ezt inkább az ellenség cselének tartotta és huzamosabb időn át a táborban maradt. Mikor azonban az ellenség kimaradására hosszú csend következett, gondolata győzelemre emelkedik, előre érzi örömét és a hatalmas királynak lelke régi szerencséjéhez fordul. Thorismud tehát atyja halála után már a catalaunumi mezőn, mint ahol harczolt is, felruháztatott a királyi méltósággal és Tolosába megy. Bár itt egy sereg vitéz testvérnek örvendett, uralkodása kezdetén olyan mérsékletet mutatott, hogy senkivel sem kellett az örökösödés miatt küzdenie.

 

1.2.3. Jordanes összevetve az Üngürüsz történetével.

A két krónika olyan mértékben mond ellent, hogy el kell döntsük, mit is tartsunk hitelesnek belőlük. Ehhez fontos látnunk a többi krónikát, a krónikák belső és külső ellentmondásait, ha vannak ilyenek, az adott történelmi helyzet minden fél által elfogadott alaptényeinek tükrében. Most, előzetes mérlegelésről lévén szó, csakis magukat a krónikákat vessük egybe, és csakis azt emeljük ki, amelyben mindkét krónika megegyezik. Összesen két ilyen egyezést találtunk. Először is, mindkét krónika megegyezik abban, hogy a harcot cselvetés előzte meg, s ez a cselvetés Atilla ellen irányult. Másodszor, a két krónika megegyezik az elesettek számában. Mindkét krónika 180 000 főt ad meg. Ezért ezt a számadatot vitán felül állónak tekinthetjük. Az összes többi állítást függőben levőnek tekinthetjük, amíg a meghatározó körülmények logikája nem ad kétségbevonhatatlanul szilárd fogódzót.

 

Ilyen meghatározó tény, amiben minden krónika megegyezik, hogy a katalanaumi csata után nem sokkal, 452-ben Atilla újabb hadjáratra indul, mégpedig Itáliába, és itt a római seregek képtelenek a legkisebb ellenállást tanúsítani. Ez az alaptény egyértelműen arra utal: Atilla a katalanaumi csata által meghatározó fölényre tett szert a rómaiakkal szemben. Ez pedig azt jelenti, hogy a katalanaumi csatában Atilla kellett győzzön! E kulcsfontosságú tény fényében mérlegelve a két krónika közül az Üngürüsz története bizonyul hitelesebbnek.


A rovat további cikkei: Őstörténet-kutatásunk titkai »

A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások

Honlap ajánló