|
2:2
Figyelj no már! Nézd a magyart, s ott a román – két vak gyarmat... Nem bírunk mi egymással: bírjunk együtt egy MÁSsal!
2013.03.23.
|
Európa, vigyázz!
Valakik csalitba csalták, bűzölgő mocsárba lökték. Hátába csapták a baltát, szép szívét mozsárba törték.
Századok hajóin jöttek: patkányok közé lapultak. Ellepték titkon a földet, ellopták csendben a múltat.
Aranyat csaltak a vámon, kamattal fejték a tőkét. Átléptek minden határon – királyok legjavát ölték.
Összezilálták a nyelvet, értelmét savakkal marták. Meggyalázták a szerelmet. Kikezdték Isten hatalmát.
Pusztul a Földön az élet: latroké a földi kincsek. Az ember halálba réved – halomba gyűjti a nincs-et.
Európa, vigyázz! A véred eresztik ünnepi tálba! Kőszívük hiába kéred – szemükben te vagy a szálka!
Belép a hóhér a pástra, tőkére hajlik a szent ág. Suhan a bitangok bárdja, hangja a szférákon zeng át.
|
Egy választásra
Magyarország Isten erdejében ezer éve kapitális nagyvad, koronája aranyagancs. Orvvadászok vágya sose lankad: kell apránként akár, vagy egészben – hajtóiknak örök parancs.
Magyarország Isten országútján porban vonszolt zörgő kosárember, szent zászlója lyukas inge. Keze, lába helyén vérző sebbel egy korty vízért túlad múltján – másoké lesz minden kincse.
Magyarország Isten városában: nyitott mellén árva szíve reszket, némán alamizsnát koldul. Kenyér, hajlék, áldás sose lesz meg, kalapjában arany helyett sár van - börtönajtó megnyikordul.
Magyarország Sátán szavannáján szétszaggatott hús, bőr és csonthalom. Száz hiéna körbeállja, s kérdik tőle: azon a gyásznapon ki legyen a hóhér, aki gyáván majd agyarát belévágja?
|
Csíksomlyó előtt 2015
Vigyázzatok mind, ki Csíksomlyóra mentek, még ha óvnának is rég-mogorva szentek – már gyülekeznek a gyilkos eszementek.
Csak óvakodjatok, ha a Székely gyorssal szembe mentek magyar és székely sorssal – Kárpátok öblén ördögi tervet forral
a Gonosz. Zakatol csíksomlyói expressz – mámorban lapul a lélekrontó lex stressz, s aztán felhorgad félelem, hogy reszkess.
Tömegsorok közt kígyóznak vén utak, régmúlt világok közt a szeretet mutat irányt. Szívetek után Drakula kutat.
Egyre vár a csíksomlyói Szűz Mária – a fából sugárzó. Ölében Szent Fia. Ott ólálkodik körötte a Bestia!
És a nyereg: a Kis Somlyó és Nagy Somlyó – tengernyi magyartól hullámzó angyal-tó! Majd csend...A tömegben vegyül a hasonló,
s még is más – a bosszúra szomjazó-éhező, ki űzni vágyik a magyarban létező összetartó erőt: a mindig kétkedő.
Áldassék léptetek mindegyik fűszálon, ahol röpke napra égre feszül álom – s koppanó csizma tipor a gúnyhatáron!
Űzessen barlangjába: fekete tóba, aki mosolyra káromkodással szólna - nyissatok nekem ajtót a nagy titokra!
2015.05.20.
Csorba Tibor
|
Karácsonyi hit
Ne higgyétek, hogy Karácsonykor épp a bejgli lenne a lényeg, vagy kit ábrázol a képeslap és milyen rajta a bélyeg?
Stühmer-e ott a szaloncukor az égig érő nordmann fenyőn, s ezer led lámpától izzik-e éjjelente sok ablakredőny?
Aranylik-e az online rendelt könyvön a csomagolópapír, amiben idegen istenről hamis pénzért rossz pap jókat ír?
A kedvesnek vett ajándékról könyvelőnél van-e a számla, vagy a „nem érek rá" bűnökért a gyereknek boríték járna?
Én nem hinném, hogy Karácsonykor ne lenne elég a szeretet: meleg tekintet, egy ölelés, s hogy most és itt élek Veletek...
2018.12.20.
|
A Karácsony törvénye
Mintha nagy fal lenne a Karácsony, s a múló idő ott révbe érne – fürge fény se juthat át a rácson, oly sűrű az éter szövedéke.
Ott interferál az ember vágya és az isteni teremtő szándék – akkor egy pillanatra belátja a teremtmény: élni szent ajándék.
Kettévágott világ: fény és sötét, szeretet lobban tisztán egy lencsén – maga a gyújtópont a végső tét: törvény marad-e a vak szerencsén?
2018.12.16.
|
A magyar néphez A gyulafehérvári nagygyűlés századik évfordulójára
Magyarok! A kígyó nem enged: új fattya szorítja testetek, a gyűrűk friss vértől izmosak, öröklik az ősi titkokat, tüdőtök ütemre horpadoz, a mellkas, ahol kell, ott lapos, kidülledt, hályogos vak szemek, néma száj - nem mond mást, csak nemet. Kékülő kezetek mégis ad... nézzétek: a hüllő él, s vigad! Akárhány ezredév – megéri, szittyavér erejét feléli, átveszik nyelvetek igéit, magyarként magukat idézik. Duna-part, Balaton, Hortobágy – betelik végül az orzó vágy...
|
Magyar vagyok
Magyar vagyok – ez szenvedélyem: erre kattog a szívverésem, erre szívom a friss levegőt, szüli kínom mindennél előbb, erre lobban tűzbe az elmém egyre jobban az idő mellén, ahogy présel, szűnni nyomorít, s űzni bérel ősi nyomait avult múltam minden percének agyafúrtan betért vendéget.
2018.11.06.
|
Ima, ha nem lelem hazámat
Magyarok! Átkozott időben élők! Emlékezzünk meg magunkról – találkozzunk egy eszme-tisztáson!
Magyarok! Munkálkodók és henyélők! Nem létezünk, mert magunktól halált hoztunk szenny-böszme listákon:
üres anyakönyvek letagadott halmán, ügyes népirtók fogadott hatalmán! Ide jutottunk. Számoljuk meg magunk: hány koporsó kong még? Lesz-e hozzá erdőnk? Vagy kopár só ront szét, és rólunk bosszú-per dönt, majd, ha rozsdás kályhánk kialudt, s megfagyunk?
Magyarok! Szólítsuk meg egymás szívét – e beteggé tett élő harangunkat a világért is csak mindig újra dobogót!
Magyarok! Keselyűk viszik a hírt szét: feláldoztatunk! Végső haragunkat váltsuk imára – s öltsünk magunkra lobogót...
2013.03.23.
|
I.R.N.I.
Megint én rontom el a Karácsonyt – ez nálam már ősrégi hagyomány. Mert ahogy eddig, most sem hagyom ám szó nélkül – bár lerágott, talált csont – új kufároktól hangos a templom, hazug igétől porlad a szent rom.
Nézzétek csak – hiába ordítom: általa minden fejtetőre áll – kereszt lényegül át a fordítón! Ezer év jövőt ismét kőbe zár a géntorzított tízparancsolat. Most I.R.N.I. csupán múló karcolat...
Akkor megbízással feszítettek - bár gyűlölik, most saját halottjuk – odadobták a bosszús istennek. Mégsem apadt el végleg a gondjuk: újra bérbe adják a keresztet. A bárány hallgat, a szíve reszket.
2017.12.17.
*
Dicsértessék a magyar nyelv
Magyar vagyok, az én nyelvem testvértelen – szavam a Kárpátokról visszaverődik. De mégis duruzsol benne az értelem, s tisztán emlékezik el akárhány ősig.
E nyelv minden gyökét a négy elem adta, ahogy elődeim buzgón belenőttek: föld, víz, tűz, levegő álmukat befogadta, s rebegő szájukon sorra neveződtek.
Nincs valóbb kötődés tér, idő, s az anyag tapasztalatával emberi elmében: magyarul nevezni sarat és aranyat, s igét teremteni pontosat, szerényen.
Duna-Tisza táján kérgesült a szent törzs, gyökérzete átszőtt pusztát, erdőt, hegyet. Ahogy szóképet fest – egyszerű, de fennkölt, s bölcs gondolatnak terít mondat-szőnyeget.
S míg a jámbor nép mondát, balladát regélt, Istennel riasztott háborút, orv halált, édes-bús dalokban égi csodát remélt, maga körül lassan ölelő hont talált.
Szállt a rege szájról szájra, nőtt a lomb, ezer ágat hajtott büszkén az ősi tölgy. Arany búzatenger lepett el zöld vadont, s ima szelídített káoszból szőtt időt.
Aztán keletről jött hömpölygő áradat – egy idegen, mégis lélekben ismerős nép, szelíd szándékkal, s a lassú, álmatag földműves lakó velük lett itt erős.
S megszületett a rút, háborgó gyűlölet – ezer éven átal nem kelt fel úgy a nap, hogy ne lehelt volna kénszagú bűzöket akármi hatalmon kifeslett úrharag.
- Mind kiirtassanak! – seregek tódultak – nyelvükön át izzó vasszöget üssetek, olvadt ólom marja üressé torkukat: váljanak szótlanná, legyenek süketek!
Ha némaságban is, idegen szó alatt, tapasztott szájakon akkor is dal fakadt, fába rótt jelben bújt rege és gondolat: dacból is élt a tölgy, s végig magyar maradt.
Kevély hatalmasok és ti hazug nyelvelők: hiába tépitek honunk, szavunk, dalunk! Mi itt éltünk korokkal mindetek előtt, szánkhoz nőtt fohásszal – hogyha kell, úgy halunk!
2017.11.15.
|
Az okos hal Verses mese Marcinak
Volt egyszer egy mesetenger, nem járt arra sose ember, nem láthatta volna úgysem – nem vitt arra gyalogút sem.
Ha felette madár repült, bíz a szeme elkerekült: a nagy vizet köd takarta, s nem tudta, mi van alatta.
A nagy folyók elkerülték, épp csak megnyalták a csücskét, s más vidékre hömpölyögtek – úgy elmentek, ahogy jöttek.
Mivel ember nem ismerte, így hát hajó sose szelte hullámait, s halászcsónak sem úszkált ott mutatónak.
Merüljünk le gondolatban tükre alá – ne óvatlan: ki sejthetné, hogy a mélyben mi jár arra akkor éppen:
tengeri szörny ezer karral, világbajnok vívó kardhal, üllő fejű éhes cápa, kinek hátán nőtt a lába?
Vagy tán mindent a sötétség ural ott lent, nem a kékség – élet nyoma sehol semmi: fekete víz, s hideg – ennyi?
Úgy véli a mesemondó, története csak akkor jó, ha legalább van egy hőse, még ha nem ismeri ő se...
Ereszkedjünk még mélyebbre – egyéb dolgunk mi más lenne? Ha valakit ez megnyugtat: a képzelet meg nem fullad!
És láss csodát, ha még részed nem volt benne – mintha részeg lennél, s közben álmot látnál. Váratlanabb minden vártnál,
amit ott lelsz közel, s távol: fény árad szét nincs-lámpából, szemed elé csoda tárul: egy fura hal téged bámul.
Szemből nézve jó koponya – iszonyú nagy az uszonya, két oldala rézpikkelyes – az egész hal olyan helyes.
Se nem kicsi, se nem túl nagy, inkább jámbor, semmint dúvad, a két szeme majd kigúvad, tekintete még sem bút hagy.
Helyes volna, ha a szája nem maradna folyton tátva, s szája szélén négy agyara nem vadászna jó falatra.
Na de körben sehol semmi – mit tudhatna akkor enni? Nincs rák, polip, se tintahal – olybá tűnik, hogy itt a baj!
Ám de halunk okos jószág, s víz alatt is igen jól lát. Kavicsok közt, homok alatt rejtőzik a finom falat.
Tengerfenék homokjába négy agyarát belevájja, ráharap a kavicsokra, s rakja őket nagy halomba.
Kavics alján kagylórejtek, kagylóhéj rejt kagylótestet, kagyló húsa halat táplál, s ott az étek már a szájnál.
De hiába roppantgatja, az magát meg mégsem adja – erős a héj, igen kemény, fogyatkozik már a remény.
Ám a hal, ha nagyon éhes, akkor bizony leleményes. Volt már ilyen, emlékezik – nem foghat ki rajta ez itt!
Foga közé kapja tehát - izgalmában se hall, se lát, hiszen érzi, hiszen tudja, hogy haraphat kagylóhúsba.
Iramodni kedve támad, csap a farka kettőt-hármat - egy nagy kőhöz úszik gyorsan, ott világít a homokban.
Körbejárja, folyton nézi, nagy okosan méricskéli. Erről hegyes, arról éles, hogy lehetne eredményes?
Tenger alatt, nagyon mélyen mi járhat egy hal fejében: hogy segíthet egy kő rajta, mielőtt még éhen halna?
Mókás, s egyben tanulságos - komolyan ért a dolgához. Olyat tett, mit hal még soha: úgy vágta a kagylót oda
a nagy kőhöz kitartóan egyre-másra mind buzgóbban fogaival megsuhintva, csak úgy reccsent a kalitja.
Kisebb-nagyobb szilánkokban fogyott a héj, és a tokban búvó puhatestű lakó elővillant. – Ez biztató! –
könyvelte el az okos hal (valljuk csak be: bizony joggal), s utoljára víg kedéllyel nézte, amint végre széjjel
hullott a héj és ebédje tálalva volt. Nyúlt is érte, s behabzsolta ott azonmód a felbontott finom kagylót!
Hogyha egyszer arra járnál, és a halra rátalálnál, kiálts neki jó hangosat: „halak közt a legokosabb"!
2017.11.07. Csabai Papa
|
A tél szaga
A tél, ez a hosszú éjszaka elbódítja a fákat – ahogyan terjeng a dér szaga, úgy vetkőznek az ágak:
ruháik pikkelyét tépik, szaggatják vadóc szelek, s a fák tűrik, mert megértik: túlélni csak így lehet.
Aludni kell álomtalan, hidegben állva, pőrén – télen minden fa hontalan és jelet hord a bőrén.
A hulló levelek tánca balett ég és föld között, szétterül a fák suttogása a lúdbőrző táj fölött.
Kiszáradnak a rost erek, a szív megáll. Rozsdálló avarban a bánat hempereg, s ha sír, a könnye már hó...
2017.11.03.
|
Szép halottaim
Most minden az elmúlásra hangol, a lelkemben száz halál barangol. Szép halottaim a túlvilágon, arcotok látni ma úgy kívánom!
Sodor az idő, megyek felétek múltamat őrző kedves cselédek. Apró mécsesek lángja világol – látom a célt, mint hajnali vándor.
Hideg sírlakók rögök rejtekén – ti már tudjátok, mit csak sejtek én: befogad a föld, vagy tán mostoha, s csak az élő remél, mert ostoba?
Halottak napja – e nap tiétek: halott én vagyok, mostan ti éltek. Gyertyát gyújtottam, hogyha szöknétek – fogadjatok be társnak közétek.
Korhadt koporsók szikár rabjai, ugye a halált be kell vallani? Úgy igazul meg az élet bennünk, s akár könny nélkül lehet temetnünk...
2017.11.01.
|
Halottak bálja
Sírváros utcáin kóboroltam mélán, kerestem egy halott márvány otthonát. Gyertyás gesztenyefák bólintgattak énrám, hulló leveleik vezettek tovább.
Hideg kőlapokból épült szürke házak homlokára vésett nevek, dátumok láttán csak elfogott a tisztes alázat, ahogy elmémen kódjuk átfutott.
Az őszi szél dalolt búsongó éneket, szűk sikátorokban hömpölygött tova. Hosszú, szürke szárnyain érkezett a kivédhetetlen elmúlás oda.
Megálltam hirtelen, ha húzott valami egy síremlék felől – talán sugallat, ami temetéskor maradt itt vallani arról, ki lent nyugszik idősúly alatt.
Képzelődni kezdtem, mint mesén a gyermek, ha elalvás előtt kétség gyötrené: a föld alatt utak futnak öblös termek között, s járat kúszik itt-ott fölfelé.
Különös éjjelen útjukra lelnek mind: halotti bálra mulatni gyűlnek. Egymást keresik alant titkos rend szerint sietve, buzgón – a gyors hajnal sürget.
Férfiak, asszonyok, néhai szeretők, édesanya, gyermek találkoznak ott. Ledobják magukról a kérges szemfedőt, s elmondják, mi régen szívükben lakott.
Mit kétes szeméremből hordoztak magukban, s végül akaratlan a sírba vittek bezárt igazgyöngyként. Hiszen az úgy van: míg él, rest kiadni a ritka kincset
szívéből az ember – szeretete lángját. Csak szürkül a lélek örömtelenül, bolyongnak szótlanul mind a lelki árvák, s előlük közben az élet menekül.
Míg így képzelődtem, ráleltem a sírra – anyámat rejti rég. Úgy ment el tőlem egy tavaszi estén szívembe hasítva, hogy a szent vigaszt nem adta meg ő sem.
Tudom, hogy vár engem egy majdani bálra, én készülök, s híven eléje állok. Ott nem lesz veszély, hogy én, vagy ő hibázna – együtt gyújtjuk meg a szeretet-lángot...
2017.10.29.
|
Tékozló magyarokhoz
Egyél magyar sok-sok banánt áhítattal manna gyanánt. Nem ég adja, hajón hozzák: azon terem – méltó hozzád.
Méltó ahhoz, ki a kertjét gaznak adja, s álmot ver szét: kert-hazának akarása helyett földje lom rakása.
Hová lettek almafáid? Átkozzák mind a gazdáit kivágottan, eltüzelten, őrültségtől istenverten.
Kiforgattad szőlőtőid, mert fizettek rongy őrzőid. Unokáid bora folyt el – a jövődre sápadt Hold kel.
Akácodra fejszét fennek megrontói jó mézednek, s még tán te is nekilátnál – „döntsd a tőkét" – kiabálnál.
Megmozdult a föld alattad: ezer éved megtagadtad. Elűz innen sivatagba – málé magyar nézz magadra...
2017.10.27.
|
Anyámhoz Halottak napjára
Temetőbe húz a vágyam, a halasi csöndes temetőbe. Ott van az én anyám sírja, sírkövére neve írva, megnyitom majd bús szívem előtte.
Ne kísérjen oda senki, csak magamban, csak egyedül mennék, engem vár ő minden ősszel, most is hallom: „Fiam, jöjj el, te vagy nekem az igazi vendég!"
Megyek anyám, ott leszek majd, fölkereslek, én is nagyon várom - elmondani, hogy hiányzol, lelkem kertjében virágzol, mindörökkön ezen a világon.
2017. 10.26.
|
Egyenleg (1956 emlékére)
Sem jót, sem szépet, sem igazat – nem adtatok, nem hoztatok, nem mondtatok!
Csak gúnyt, csak sebet, csak megvetést – azt adtatok, azt hoztatok, azt mondtatok!
De hont, de szívet, de hódolást – bíz loptatok, bíz martatok, bíz vártatok!
És pénzt és adót és kánaánt – hát loptatok, hát martatok, hát vártatok!
Mi bort, mi búzát, mi szent békét – úgy kínáltunk, úgy arattunk, úgy nyújtottunk!
Most csend, most szűz hó, most szent halál – ezt hallgatjuk, ezt kívánjuk, ezt kivárjuk...
2017.10.27.
|
Hej diófa, diófa
Hej diófa, diófa honnan a sok leveled? Miattuk már mióta perlekedek teveled:
nézd az avar, az avar belepi a kertemet, ne vedd zokon, ha zavar - lassan mindent betemet.
Lám a zsákom, a zsákom szakadásig megtelik, de te lombos barátom bepótolod reggelig.
Jer kedvesem, kedvesem engedd magad akarnom – úgy se bánod meg te sem, csak a levél takarjon!
Bíz betakar, betakar, a két karom marasztal – se túl soká, se hamar: majd kibújunk tavasszal.
2017.10.25.
|
Levélszőnyeg
Szőnyeget terít az ősz a fák alá, pompás, tarka szőnyeget. Az elmúlás szelleme őgyeleg a köd lepte kert bánatában: hangtalan hullik özvegyi fátyla rá. Csupaszodnak az ágak. Akár egy elnyújtott hosszú vasárnap – amikor oly kívánatos a halál -, a mélabús élet keresgél: végül majd mely módjára talál?
Minden levél búcsú a nyártól, a színekben néma szenvedély – barna, vörös és sárga vádol egy szőke asszonyt, ki elhagyta a tájat, s az csókot már többé nem remél. A fák meztelen, vézna testtel a fagyok leheletére várnak megadóan. Felettük hideg fényű csillagok, mint a tél égi szikrái lesnek: a levelek lent mozdulni mi restek, s a szőnyeg hogy tűnik el majd a hóban.
2017.10.23.
|
Őszület
Íme az állapotom: elkerült egy pár pofon, s a gondom már csak potom.
Tűrhető most a sorom, bár aggasztó a korom – elvagyok egy kis boron.
A nő már hidegen hagy. Megsúgom: idegen vagy, a csábra idegem – zagy.
A pénzre se gerjedek, a fene ott egye meg – szerzek egy mozijegyet.
Társaim a csillagok, ők tudják, hogy ki vagyok – hívnak, s mindent itt hagyok...
2017.10.22.
|
Igaz október
Annak a zászlónak gonosz volt a szíve: fekete árnyékot vetett három színre. Üldözött, zaklatott, álmában is zavart sok millió riadt, tépett lelkű magyart.
Annak a csillagnak tőr volt minden ága, amerre nyilalltak: halott, özvegy, árva. Iszamos, rút teste folyton vértől ázott, vörösre festette a magyar világot.
Annak az istennek börtön volt a háza, kápó a ministráns, a papja garázda. Oltára vesztőhely, keresztje bitófa – de sok igaz magyart küldött passióba.
Azzal a gólemmel szembe kellett szállni, igaz októberben nem volt mire várni. Magyar októberben felhasadt egy átok: tíz körömmel tépték elszánt pesti srácok.
Annak a zászlónak kivágták a szívét, annak a csillagnak lemosták a színét. Annak az istennek beomlott a háza, annak a gólemnek agyag volt a lába.
2017.10.23.
|
Diga dom
Egyszer beomlik a tető diga dom, az a ház lesz a temető diga dom. Másnak is van hegedűse, másnak is volt ősibb őse, diga diga dom.
Egyszer befagy az a tenger, diga dom, nem hasad meg úgy, mint egyszer diga dom. Rótt kőtáblák összetörnek, morc tilalmak visszalőnek diga diga dom.
Kihuny az a csipkebokor diga dom, elvész mind, aki kóborol diga dom. Sáska hullik manna helyett, megindulnak mind a hegyek diga diga dom.
2017.10.16.
|
Baj van!
Baj van! Kés suhan a vajban, mész olvad a tejben, csontvelő a fejben.
Baj van! Fájdalom a hajban, homokszem a vérben, hóhér áll a révben.
Baj van! Jobboldal a balban, higanycsepp a halban, idegek a falban.
Baj van! Idegen a hajlam, facsavar a génben... Felismertük? Még nem!
2017.10.16.
|
Alma fáter
Híres Newtont megihlette tréfás kedvű almafája: telt gyümölcsét elengedve lehullott az, s éppen rája.
Ki hinné el, ha nem tudná – iskolában jól bevéste – az az alma csak úgy sutty rá: szeget ütött a fejébe.
Szikra pattant, s gondolata átcikázott elme-halmán: elmélázott ott motyogva az eléje hullott almán.
Nem ugrott meg, nem szállt tova, el se gurult úgy magától: épp csak esett – onnan oda, nem épp messze a fájától.
Elmélyült a tudás papja – almát rágott, s nem főtt ételt – gyümölcsfának lett a rabja és kiötlött több főtételt.
Élt egy magyar költő – tudta: visszahúz a föld a sírig. Föl-földobott köve útja – vágy ereje szívtől szívig.
2017.10.14.
|
Megzavart héjanász
Héjanász az avaron... Ady Úr! Nem zavarom? S Léda Asszony! Még ilyet! Idenéz a fél liget.
Csattognak a szárnyak, mi? Nem akarom árnyalni, de nem való ez kérem! Biz, nem vagyunk e téren
egymással egy platformon. Tudom: a vér, a hormon... Hogy mondják? Ez utolsó őszük? Levél-utószó?
Kergetőznek, vijjognak! Tetszene ez Villonnak, de nem nekem, bölcs ősznek, ki beállt erkölcscsősznek!
Góg, s Magóg kujon fia – így kell csókot lopnia? És kegyed, céda asszony – csak, hogy férfit marasszon?
Egymás húsába tépnek. Még, hogy ez kell a népnek? Egyre jobb. S mit szól ehhez Isten? Tán azt: jó lesz ez?
Rendezzék tollaikat! Tollfésű? Lesz, aki ad. Karmokat visszahúzni, csukott a csőr – na, úgy ni!
És most pedig egy fészket rakni, mit az enyészet majd nem tud lerombolni – ott tessék dorombolni!
2017.10.12.
|
Magyar ember miért sírsz?
Kamrában a körte, alma, ott sárgul a fanyar birs. Kazalban a széna, szalma – magyar ember, miért sírsz?
Kiforrott a szilva leve: dolgozhat a kis üst bíz. A hordó is mindjárt tele – magyar ember, miért sírsz?
Sikér lett a búza magja – annyit enni meg se bírsz, gyereked a földön hagyja – magyar ember, miért sírsz?
Lelked nyugtát nem találod – bor, s búzára békét hívsz? Mégse múlik árvaságod – magyar ember, ezért sírsz!
2017.10.10.
|
Marci ujjai
Marcikám, már nagy fiú vagy: éved száma, mint az ujjad egyik, s másik szép kezeden. Felsoroljam? Figyelj, kezdem.
Első éved, mint a kisujj – felfedeztél mindent, mi új, tejet ittál, napot ettél, mindenki kedvence lettél.
Második a gyűrűs ujjad – azt jelenti, van már múltad. Járni kezdtél, szóra kaptál, bejegyzett a falinaptár.
Középső ujj a harmadik – tied a ház faltól, falig. Barátkoztál Mikulással, kakaóval, font kaláccsal.
Negyedik jött – mutatóujj. Tortát faltál, de habostul. Messze láttál, túl a felhőn – tudtad, a Nap reggel feljön.
Ötödik? Hát most van éppen! Hüvelykujjad nőtt ez évben. Vigyázz rá, mert ezzel fogod meg a jövőd, boldogságod!
Ne hidd azt, hogy nincs több ujjad – titkon akár százat bújtat a vén idő: ott lakozik. Csírázik már a hatodik....
Csabai Papa 2017.09.27.
|
Légy szürke
Akarod, hogy simogassanak? Tetesd akkor bolondnak magad. Vagy ha fejbe kólint a sorsod, maradj úgy: szeretik a torzót.
Ne légy okos: letaszítanak, s ellened megvetést szítanak. Csavard le a lámpád fényét, épp csak pislákoljon unt gyertyaként.
Ne szólj vissza, ha megaláznak – irigység ellen hiába lázadsz. Maradj higgadt, ha olyan vád sújt, minek a vádló, ki alábújt.
Légy szürke, járj lesütött szemmel: meglásd, szánni fog a sok ember. Ne mond el nekik, mily ostobák: csukott szemmel is te látsz tovább.
2017.07.07.
|
Az idő
Az idő örök, mindig friss virág, élőhelye a kiterjedt világ. Folyton nyíló és folyton elfogyó – egyszer színözön, majd fakó bogyó. Van, hol csábító, máshol elriaszt, itt mérget csorgat, ott egy csepp vigaszt. Kertésze lennék, hogyha kérne! Nem várnék mást én cserébe érte: engedné látnom mély titka kódját – s szirmait elém csillagok szórnák...
2017.07.04.
|
Vonaton
Hatvan felé visz a vonat – engem, meg a csomagomat. Egykedvűen zötyög velem, ide-oda leng a fejem. Egyedül a kocsiban, azt se tudom, hogy mi van?
Hogy kerültem ide vajon, honnan indult ez a vagon, milyen hosszú lesz a futam, hol ér véget majd az utam? Kitől kaptam a jegyet – jót akar, vagy fenyeget?
Sivár a táj, itt-ott liget, alig van, ki rám integet, más meg követ hajít felém. „Szép vagy fiam!" Tűnj el, kretén!" Szeretnek és gyűlölnek – megölelnek, megölnek.
Egyik oldalt besüt a Nap, másik oldalt vihar dagad. Hátam mögött emlék-kacat, előttem a végzet kacag. Látom már az egészet: virágzás és enyészet...
2017.07.04.
|
Születésnapomra
Holnapután kerekül, kerekül – most vagyok csak remekül, remekül: ötvenkilenc befeszül, befeszül, hozzá hatvan penderül, penderül.
Húz az idő legbelül, legbelül, tűröm a kort emberül, emberül. Mire volt jó? – kiderül, kiderül, ha az ördög hegedül, hegedül.
Hagyjatok most egyedül, egyedül - a jó kedvem szenderül, szenderül: az ember mért menekül, menekül, hogyha végül elvegyül, elvegyül...
2017. július 02.
|
Szorongás
Az esélytelenek nyugalmával, mint a vágóhídra terelt barom, várja végzetét a vén Európa. Nyitott határain özönlik az ismeretlen, sosem hívott rongyos sereg, s a szívéig menetel. Hercegek, királyok, grófok, naplopók és burzsoák kinyitottak minden kaput, s guillotine fenyegeti a kapuőröket. Valahol távol bombák hullanak kiszámított koordináták szerint, s a menekülők közé vegyülnek az Allah nevében gyilkolók, a fehér női testek marcona meggyalázói, magjukat jövőnek vetve.
Miféle aratási ünnepre készülnek az örök felforgatók ördögi papjai? Ellentétes töltésekkel szikráztatnak a fél világot felperzselő tűzvészt, s fondorlattal elzárnak minden tűzcsapot. Allah vérre szomjazó farkasai Krisztussal bénított bárányokba marnak – vajon hol lapulnak Jahve komondorai? Szent életű, jámbor hitőrzők, heurékás tudósai az ősi anyagnak, lánglelkű poéták, palettás színvarázslók, márványszelídítő vésős teremtők – amit ránk hagytatok: most az enyészet prédái lesznek. A kaukázusi járomcsont évek multán lapossá puhul, az okos homlok mögé babonás hit szorul. A zengő bariton torokhangra rozsdáll.
Mi terem majd a búzatáblák helyén? Ki fog ürgét a gátak oldalában? Ki metszi borra a szőlők vesszejét, s a fejszét ki élezi vénhedt fatörzsre? Napra nap jön, mint ezer évek óta, a Hold elfogy és újra megtelik. Fekete-erdőtől Fekete-tengerig a Duna tovább hömpölyög. Valami mégis más lesz – mindent másképp nevez az új ember: hegyet, folyót, gleccsert, tengereket. Mást játszanak a mecsetek tövében a rólunk már mit sem sejtő gyerekek. Elnémulnak a Notre-Dame harangjai, Michelangelo Dávid-ja könnyezni fog, keresztek égnek dúlt városok terein – s Atlantisz újra az óceánba süllyed...
2017.05.14.
|
Csenge 27
Huszonhét év csupán egy pillanat: nem régen még hintázni hívtalak, nyakamba ültél, a lovad voltam - most ne nézz ide, mert meghatódtam... Emlékszel, mikor szánkózni voltunk? Azt hitted, a Hold csak a mi holdunk, karonülőként már megcsodáltad: képzeletben, mint labdát dobáltad.
Mindig úgy vártál, s féltél, ha késtem, ovi ajtóban lested a léptem. A cipőfűző kifogott rajtad, két kicsi lábad néha sokalltad... Szanazug felé sírtál a bringán, mégis te voltál a hős tanítvány – nyomtad a pedált, alig haladtál és megpihentél minden kanyarnál.
Az Adria volt első szerelmed, hullámai csak neked feleltek: kérdezted tőlük, mi a boldogság, s azok reggeltől estig locsogták. Szent diákévek, sóhajos napok – az ifjúság is: olykor oldalog... Lásd, magához ránt a felnőtt világ, aranyát, máskor sarát önti rád. * Egymást lökdösik sorra az évek: menj, mikor hívnak, adjál, ha kérnek!
2017.05.12. Apa
|
Jog és igazság
A jog folytonos, az igazság tépett: Justitia kezén hamis a mérleg.
A dézsma így jogos – ugye egyszerű? A juss igazságos, ezért keserű.
2017.05.09.
|
Májusi hexameter
Piszkos és rongyos az orgona bokra a kertben, reszket a rózsaszirom: nem neki kedvez a május. Fél a világtól a birs kicsi kincse-gyümölcse, s kérdi az ágat: tartasz-e még, vagy elengedsz... Nem siet kint a határban bomlani szűz zuhatagba lombos akácon a mámor: búvik a méz is. Szürkül a repce ruhája: búsul a száron a sárga palást. Halk neszezéssel telt puha fészek a tornác sarki zugában, benne pihenget a béke: tollas öröm árad a kócból. Szökne hamar, ha tehetné – pislog az égre madárszem: éhes a két kicsi csőrös, de kérik a test melegét is. Messze tekint a vetésen, gondja barázdát szánt szeme sarkán – kérdi a föld rab szeretője: lesz-e kenyér az idén még?
2017.05.08.
|
Anyavágy
Köszöntenélek, hogyha elfogadnád, s előtted állhatnék most izgatottan, mint mikor szívem sokszor rád nyitottam, ha szeretni illett minden jó anyát.
Emlékszem néha ódon májusokra – lehettem bármily távol, messze tőled -, s bár nem hozott madár se hírt felőled, szavammal szél szaladt hozzád susogva.
Sosem tudom már megköszönni, látod: lelkem rajongva, s oly tisztán imádott – szemérmes csendre zárt, s néma volt a szám.
Késő most már bocsánatodra várnom. Elmondanám, de túl vagy száz határon, hogy gazdag vagyok nagyon, mert volt anyám...
2017.05.02.
|
Sárihoz
Unokám első születésnapjára
Boldogabb a Föld, mióta rajta élsz, futja ő a kört, miközben révbe érsz.
Nem tudod ma még, miért tiéd e nap – rád tekint az ég, s a fény te vagy magad.
Látod itt vagyunk, s csodáljuk lényedet, ömlik rád szavunk – figyeld a lényeget:
elfogyott az év, oly gyorsan elszaladt, újra zöld a rét, kacsák a híd alatt
lotyognak újra, leng a fűzfa lombja... A gyermek útja így halad. Ha dombra
jutsz, majd messze látsz, s megrészegít a kép... Ne siess, te játssz: az élet most a szép!
2017.05.06. Csabai Papa
|
Május elsején
Május elsején a szív kivirágzik: tarka kert, körötte zöldell a rét. Nőszirommal pünkösdi rózsa játszik, s orgonabokor bólogat odébb.
Május elsején minden oly egyszerű, a lélekre fénycseppek hullanak. Színes angyalárnyékot vet a derű és senkit nem érdekel a holnap.
Május elsején a felhők sem sírnak, napkoronggal labdáznak az égen, gyors fecskeszárnyak örömódát írnak, s pacsirtáé a víg dalos érdem.
Május elsején szelíd minden emlék, letűnt majálisok üzennek így – copfos lányokat kergettem ott nem rég, s bejártam a szűz tavasz berkeit.
Május elsején ébrednek a rózsák, közéjük fekszik a kérges bánat. Ó, csak még egyszer nyakam köré fonnák a szirmaikból font bűvös sálat.
2017.04.30.
|
Magyar vigyázz!
Magyar vigyázz! Meg ne tévedj, lugasodban el ne révedj – esélyed ha maradt még egy!
Európa Pató Pálja, ki a verést mélán állja – övön alul lesz a párja!
Hazug szelek duruzsolnak, csalárd szavak mérget szórnak – zálog alatt van a holnap!
Magyar ébredj! Ég a házad – gyújtogatók járnak nálad, vized nincs: a kút kiszáradt.
Európa bamba népe, kővel dobnak, mit adsz érte? Ki előtt buksz folyton térdre?
Ármányt sző az idegenség – őt illeti meg a fenség – te vagy magadnak ellenség!
Magyar lázadj! Ne légy gyáva, meddig leszel világ-árva? Meddig taposnak a sárba?
Európa indiánja – sorsa veti, sorsa hányja, nincs ki óvja, nincs ki szánja.
Mozdulj, készülj új Mohácsra! Ne bízd kereszted az ácsra – kardért kiálts a kovácsra!
2017.04.28.
|
Gyöngyvirág
Megkértem a gyöngyvirágot, csábítson el engem, feledtesse a világot, s áradjon szét bennem.
Takarjon be hóhajával, gyöngymezőt terítsen, álmot hintsen illatával, s fehér ágyat vessen.
Leveleit szemfedélnek hajlítsa szememre, súgja meg a kósza szélnek, leheljen szívemre.
Biztassa a teliholdat, búcsúztasson csendben, üzenjen a csillagoknak, fogadják a lelkem.
2017.04.28.
|
Dante pokla
Nem tudni még azt, mi lesz itt végül, de egy sunyi szándék ölni készül. Az ősi vérszomj kutakat áskál, s morajlik minden szívdobbanásnál.
Vérszagra gyűlnek éjjeli hordák, szeletelik a fekete tortát. Piszkos máglyaláng lobban a múltra – sárba tiporva az Aranybulla.
Új Lenin-fiúk, ó bőrkabátok, bitófát ácsolnak jóbarátok. Andrássy út hatvanban a pokol megnyílni készül: a Sátán pakol.
Bő termésű a retro gyűlölet – Heródes ismét gyermeket ölet, önkéntes Júdások véraranyért megcsókolnak minden kóbor facért.
Robespierre nyaktilót simogat, Richelieu trónért árul titkokat, Marx minden tőkét egybegyűjtene, s kísért Gavrilo Princip szelleme.
Lövészárkok hasítják a földet, a magyarok felhők fölé szöknek, Dali polgárháborút ecsetel, s Sztálin orgonája sem vezekel.
Mit jeleznek a csíkok az égen? Hogy nem menekülhetsz, mert már régen nyirkos börtönné vált az otthonod, s a bitó kötelét magad fonod?
Meglesz hát az Armageddon mégis – Megiddo siralmas, s egyben szép is: hisz jó és rossz csak tükörképek – harcukból nőnek fekete fények.
Ember, színjátékod Dante pokla, ne tartsd magad valami sokra – reményed már akkor összetörted, mikor még prímek voltak a törtek.
Édent hazudtál magadnak, s Istent, aki elvette tőled a mindent, mielőtt a semmit tudtad volna, s most visszabontod magad a porba.
2017.04.25.
|
A kis tél meséje
Jégszívű tél virgonc fattya fittyet hányva, mit mond atyja, fölpattant a táltos fagyra.
Vágtatott a zúgó széllel, megugrott a sarki fénnyel: délen nézni kicsit széjjel.
Fiatal volt még, tudatlan, mint a csíkos hátú vadkan, ki már röffen az avarban.
Áprilisban télnek lenni? pestiesen: ez nem semmi! Próbálja meg – nem fog menni!
Hanem a mi telünk deli, verme jéggel, faggyal teli, s a kihívást is kedveli.
Kora nyárban széjjelnézett, s a látványtól úgy elképedt – körbeforgott tanács végett.
Az öreg tél azt mesélte esténként, ha szépen kérte, s zord beszédét épp nem félte:
amikor ő vonul, s támad, kihaltak a messzi tájak – megadóan rája várnak.
Itt meg minden zöldben úszik, nagy folyótól keskeny útig, s szerte virágszirom hullik.
Fent az égen tüzes korong, aki ránéz, bíz az bolond – ki szeret egy forró pofont?
Hátha eljött, ne hiába, mint a vénlány heti bálba, s aztán hétszer meg is bánja.
Összeszedett minden erőt: rontó szelet, jeges esőt, hóágyút is, tizenkettőt. Három napig dúlt a tájon – áthempergett hét határon, lidérces volt, mint az álom.
Hanyatt lökött öles fákat, reccsentek a vastag ágak – megrémült az ember, s állat.
Zsenge vetésen taposott, gyümölcsfáról jövőt lopott, s a szőlőn is nyomot hagyott.
Elzárta a hegyi utat, ösvényt, ami haza mutat, járt-kelt, mint egy őrült dúvad.
Úgy tűnt, bizony itt a végzet: „kutya tél ez, s nagyon képzett"- Bálint gazda is csak nézett.
Aztán, mintha parancsolnák: nem dühöngött onnan tovább, de nem mondta el az okát...
Ahogy betört, olyan hévvel vonult vissza egyik éjjel – csak volt rajta némi kényszer...
Azt mondták az idősebbek, atyja szólt rá: „hohó, gyermek gyere csak, majd megnevellek!
Nézzél körül, lásd mit tettél, rólam is rossz hírt keltettél – tavasz van már fiam, nem tél!"
Kisütött a nap utána, gyenge hava, mint a pára, madár röppent ágról ágra...
Itt lenne a mese vége, ha Holle anyó mesélne – a télhez ő ért elvégre -,
ám a sok kár, amit hagyott - törött fákat, búzán fagyot -, megijesztett kicsit, nagyot – vendégűző szidást kapott!
2017.04.21.
|
Fecsege
Az eső es, a bolygó bolyg, a forgó forg, a hordó hord. A bordó: bord?
A költő költ, a hüllő hűl, a sodró sodr, a tojó toj. A posztó: poszt?
A savó sav, a lopó lop, az úszó úsz, a múló múl. A borsó: bors?
Az író ír, a pezsgő pezsg, a zengő zeng, a szántó szánt. A túró: túr?
A korsó kors, a hintó hint, az olló oll, a lottó lott. A nyelvész: vész?
2017.04.19.
|
Sárember
Hiába már a bánat, a múltra nincs bocsánat – a bűn az el nem fárad, a könny az fel nem szárad. Ne higgy a Golgotának: a tested fel nem támad, fontold meg jól imádat – beperlik majd a szádat. Sorjáznak mind a vádak – tagadd meg jó anyádat, mutass örökre hátat: feledd el szép hazádat. Kihűl a régi lázad, szemedben gyűrt alázat: másnak építed házad, fiad halálig fázhat. Búzád ad erőt a lángnak, kivágják diófádat, rád küldik hű kutyádat. Másnak veted meg ágyad, s fattyát ott hagyja nálad, megöli benned a vágyat, s szegi egyre a szárnyad – képzeleted sem szállhat. Csillagod fénye sápad, szívedre farkas támad, végül is tűzre szánnak – hamvad majd jó lesz sárnak.
2017.04.19.
|
Röpszerelem
Játszik a fácán, látszik a táncán – peckes a lépte, dürrög az égre.
Kényes a páva, széles a párta, gőgnek a foglya, körbe forogja.
Csélcsap a túzok, asszonya duzzog. Csapkod a szárnya, kérleli nászra.
Hódol a gerle, duzzad a kedve. Kérdezi: kell-e? - kész a szerencse...
Kattog a gólya, sürget a dolga – párja igézi, fészke vitézi.
Fecske fecsegve fröccsen a csendbe – röppen ereszre, csörtet: eressz be!
2017. 04. 16.
|
Hot dog
Megkérdezném egyszer a hot dogot: a kifli, s virsli együtt boldogok? Nem unják még az ősi formulát? Nem haladnak a korral, oly mulyák!
Pedig, ha tudnának más módokról – akár régebbi klassz korokból, amikor forró a meleggel ébredt, kifli zsemlével kelt reggel...
Uram! Hívjak orvost? Különben is – látom, a trend nyomot hagy önben is! Elnézést, néha elgondolkodok – tehát: kérek egy ósdi hot dogot!
2017.04.14.
*
Orgona
A természet katedrálisában orgonán játszik a tavaszi szél. A virágok ájtatos imában várnak – csendben figyelik, hogy zenél.
Sípok az orgona dús fürtjei – az ütem rezgések egymásutánja. A regiszter fennkölten ünnepi, mint szentmiséken a Vox Humana.
Én csak szemlélem a liturgiát, s hangok helyett illatokat érzek. Nem láttam ennél tisztább orgiát – bár lehetnék virágok közt érsek...
2017.04.14.
|
Keserűvíz
Ferenc József vizet iszom, amit érzek, magyar iszony: vér ízű az átkos nedű, tengernyi könnytől keserű.
Évszázadok sóhajától minden mérges korty vajákol – felvillannak látomások, feltárul az ősi átok:
hol keletről, hol nyugatról császár, kán, cár, király latrol. Tiszta szívű néma sereg – örök eső – cseppje pereg.
Forradalmak dúlnak bennem – végül aztán el kell mennem. Ferenc Jóska ámul-bámul befoly elől, kifoly hátul...
2017.04.12.
*
Halkan
Az idő bennünk: kés a vajban – legyetek erősek, ha baj van!
A gondolat: fésű a hajban – legyetek süketek, ha zaj van!
Az élet: lüktetés a dalban, a halál: örök sikoly halkan.
2017.04.11. Csorba Tibor
|
Vádak
Anyám azt mondta: pogány vagy fiam, s ez fáj nekem, mert hitem gúnyolod. Anyám, az én szívem is úgy dobog: egy ütemre élünk mindannyian.
Isten hű szolgája így szólt hozzám: eretnekségtől éget a könyved! Atyám, az én lelkem is oly könnyed: egy Nap világol minden zsolozsmán.
A tanár riadtan húzott félre: templomba jársz? ez rossz fényt vet rád! Uram, csak szolgálok, nem érhet vád: mi lenne, hogyha mindenki félne?
A tüzér hadnagy rapportra rendelt: honvéd elvtárs, ön káros tan híve! Jelentem, fehér a szabadság inge, s a zubbony rajtunk vérre szentelt.
A Föld morajlott a talpam alatt: pusztító nyomot hagysz vén testemen! Meglátod majd: nyom és gyom sem terem, ha az ember soká tapos rajtad...
2017.04.08.
|
A kerti festő
Egy hóbortos festő szökken be a kertbe, mikor a Hold feljő: mindig éjjelente.
Láthatatlan mester titkos palettával, varázsos ecsettel – nyomtalanul lábal,
csendben, némán oson, s mégis tudni, hol van: ahol fán, s bokrokon álmos szellő horkan.
Zsengék még a lombok, hajlanak az ágak, játsszák a bolondot: áprilisra várnak.
Ahol levél zizzen, ahol cserje rezzen, aranyecset libben, holdszerelem lebben.
Hajnalodik – a Nap bíbor köpenyében araszolva halad a világló égen.
Aludni tér a Hold – hunyorog a szeme – furcsa éjszaka volt: hang nélküli zene.
Káprázat önti el a kertet: ami színt a sok lakó visel, csupa kvart, csupa kvint.
Sárga aranyeső, haragoszöld tuja, kéklő ezüstfenyő, s kecskerágó buja,
kevert zöldes bokra virít a kerítés oldalán, mint szoknya – önszerelmes ítész...
És a lágyszárúak száz-szín orgiája – a szem majd kigúvad, felfalni kívánja:
gyöngyhajú jácintok lilában, fehérben – nárciszoknak indok megsértődni éppen -,
tulipánok bája vigasztalja őket – együtt mennek bálba, ez most az előleg...
Égető a kérdés: ki a titkos mester - egy éjszaka és kész a festmény kerettel?
Biztos nem kubista... Manet, Monet, Van Gogh? (keresésben van, hogy túl hosszú a lista) –
talán Gauguin, Chagall? Szirom-orgonista - mit az ösztön sugall: impresszionista!
2017.04.06.
|
A magyar poézis halála
„Költő vagyok – mit érdekelne engem a költészet maga", ha a bús magyar nyelv felelne, s hangereje nem apadna.
Haldoklik rég az ősi líra – baldachinja zuhanni kész, kiásva várja már a sírja – sorsa Vörösmarty-t idéz.
Körötte szellem-tanítványok – az idő rabjai: lantos mesterek, ajkuk szóvirágot köt fonatba a szent hanthoz.
Jő a pap, hogy kenetet adjon, csókra nyújtson csüngő stólát, s hogy minden lanton húr pattanjon, megálljanak csillagórák.
A seregnyi lánglelkű költő – magyar szó holt kertészei -, némaságukban is üvöltő őrzők a strázsán – védeni
a haldokló dalt, körbefogják... A pap keresztje lángra gyúl, vad kígyóvá teszi a stólát – malasztja sátánná fajul.
Lehullik hát a titok leple – balladák, himnuszok, ódák: mind áldozat! Örök kelepce Bábel óta. Új helóták
igéi, jelzői, ragjai egy piramisoknál is ősibb nyelvnek. Rontás irigy papjai írnak új szabályt és őrzik
a könyvtár kulcsait. S a népek közömbösek – meghalt egy nyelv? Csak vartyogás volt! Tiszta képlet: az idő egy sóhajt lenyelt...
2017.04.04.
|
Hívogató bazsarózsa
Bazsarózsa kacérkodik- pillogásom gyűjtögeti sorra. Minél többet pillogok rá, annál szebb lesz, dúsabb lesz a bokra.
Minden egyes pillantásom apró szirmú virággá lesz rajta: gyapjas fürtök sokasága, s minden ága a bűvölet karja.
Langyos szélben lengedeznek – olybá tűnik, mintha integetne. Vonzereje babonásan magához hív, s lépnék önfeledve.
Bazsarózsa ne hívogass – rácsok mögött öregszik a szívem. Hívtál volna, míg szabad volt, amikor még új volt a gyolcs ingem.
2017.04.04.
|
Vers a bánat ellen
Régi elvem: bánat ellen kell a versem,
mert a világ csak rút virág, s nem cukiság.
Ha az ember nem gazember, csalni nem mer –
minden tette rá vall persze, szedte-vette teremtette!
A valóság szürke kórság, böhöm porzsák
és a szívás néma kínzás, ez nem vitás.
Néhány pofon felső fokon szinte rokon,
s aki zokon veszi vakon, annak: Bakony:
égő erdő, vértől sebző kéklő mennykő.
Kell a vers hát, azzal versz át dühödt perzsát,
dúlt arabot, éber vakot, s héber rabot.
A vers gyógyszer, különc módszer – lelki kód, jel.
Fehér zászló, mesét játszó elme tápsó.
Minden sora Bacchus bora – hű cimbora.
Védi elmém, dísz a kelmén, belső termény.
Ne sírjatok hát! Írjatok sok biztatót, de: tiszta szót!
S a tintafolt, mi minta volt? Unt kínt rabolt, mint színt a Hold.
2017.04.02.
|
Kerti esküvő
Eladó a menyasszony, száz forint az ára! Kiabált az almafa a cseresznyefára.
Irigy is volt kicsit rá – szép volt a ruhája: hófehérbe öltözött – április havába.
Felfigyeltek mind a fák, téli álmuk elmúlt, csak a dió szundikált – régen volt már feldúlt.
Hanem erre a meggyfa bizsergetőt érzett – oly távol a cseresznye, szíve szinte vérzett.
Hogyha jön a kertész majd, rácsap a fejére – ültessen egy diófát rögtön a helyére.
Ő magát meg vigye át a cseresznye mellé: táncolnának éjszaka, s feleségül venné.
2017.04.02.
|
Érdek nélkül
Én már érdek nélkül szeretem a nőket: elnézem az utcán, a tereken is őket, amint kis fruskaként fecsegve libegnek, vagy mint Holle anyó, fáradtan lihegnek – örök Évái egy elherdált ligetnek.
Anyám jut eszembe – ő nem járt tereken, csak tette, mit kellett, belül egy kereten, s dolga végezetlen ott hagyva vasalót, sok poros szőnyeget, s a fazékba valót, egy nagyot sóhajtott – utolsó szava volt...
Nagyanyám, a kerti virágok mágusa, rózsák bűvölője, piaci árusa – teknőben dagasztott illatos életet, s forró kemencében éveket égetett. Égi jelek felől sohasem tévedett.
Szürke kis életem buzgó terelője, könnyem itatósa, szívem szeretője, egész-ségem fele, örök útitársam, osztozóm sikerben, ostoba hibákban – amíg mellettem él, hiszek a világban.
Lányaim kacaja: tündérek éneke. Bűbájt varázsoltak, s kérdezték, kérek-e? Arany hajuk lebbent, s fonatokba fogták, csillogó szemeik fénnyel írtak kottát – elszálltak a széllel...Jövünk néha – mondták.
Minden veszteséget kárpótol az élet, ha kitartón vágyod és szerényen kéred - visszajöttek, s még hogy: méhüknek gyümölcsét kosárkába tették – íme, az üdvösség! Mosoly a kosárból: az ínségre bőség!
2017.04.01.
|
Sárika nyam-nyam
Etetőszék Sári trónja, parancsait onnan osztja. Nem fogalmaz szabatosan, csak ahogy a kedve szottyan:
tá-ti-tó-ta, me-mme-ma-mma... Majd elolvad a nagyanyja: „milyen ügyes, milyen okos" – hangot emel, jelzőt fokoz.
Sári közben nyam-nyamot kér – nem megy messze egy fintorért -, úgy tesz, mintha nem ízlene: hamm bekapja, majd ki vele.
Kulimászos az előke, a nagymama is előtte – széles mosoly ül a száján: uralkodik felnőtt nyáján.
2017.04.01. Csabai Papa
|
A szabad szív szava
Álljunk meg egy rövid szóra: nem stimmel itt valami! Ne üljünk föl döglött lóra – be kéne már vallani:
lelkünk még a régi szittya, hiába a századok. Néhány vendég persze szidja: ódon szagtól áthatott,
korszerűtlen hit az alja – ázsiai porba írt, ezer év vonása rajta, nem látott az még papírt.
Nem értjük a politikát, Európa idegen! Nem a miénk ez a világ, azért hagy úgy hidegen.
Magyarhonban választás lesz: pártok között dúl a harc, s néhány bérelt, hitvány vátesz megmondja, hogy kit akarsz
a trónon látni – mintha tudná! Zsibvásárba csalogat, s már az orrod alá dugná fecnijét: add voksodat.
Nem nekünk való e játék, s nem is játék: vérre megy! Ne adjuk tovább a málét: legyünk sokból végre egy!
Emlékezzünk őseinkre: vérszerződés köttetett vezéreik közt, s e dicsre erős vár épülhetett.
Nagy törökverőnk fiából közakarat tett királyt – fénye még most is világol: mutatja a szent irányt.
Sosem volt a magyar pártos, s ki pártütő, az nem magyar! Szóból értett szkíta, pártus – a széthúzás som: fanyar.
Birodalmak buktak rajtunk – hírük, hamvuk sem maradt. Mikor mind egyet akartunk, és csak egy zászló alatt.
Már csak ezt muszáj kibírnunk: a kígyó roppant erejét most maga emészti. Titkunk a türelem – ezer év
tapasztalása. Éberen tereljük vékony jégre, és ne érje most sérelem: hűségünk lesz csalétke...
Mikor farkcsapása gyengül, s mérge magát issza át – adjuk a világnak rendül szép magyar szívünk szavát!
2017.03.31.
|
Só a szóban
Kór a korral kéz a kézben, zűr a testben, űr az észben.
Kar a kárral, ér az árral, vár a vérrel, bor a bérrel.
Méz a mázzal, tűz a lázzal, érv a sérvvel, hat a héttel.
Nem a szemben, szem a nemben, báj a bajban, száj a zajban.
2017.03.30.
|
Kérdések a korhoz
Él-e még költő, ki le meri írni: „édes hazám, szerelmes nemzetem"? Tud-e még poéta őszintén sírni, s lenne-e Krisztus a feszületen?
Hová tűnik a szívből a rajongás, miért vakulnak a lelki szemek? Meddig oldoz kötéseket a rontás, s imától a gége meddig remeg?
Hol enyészett el az őrzők példája, akik kardra cseréltek láncokat? A szent föld most kinek a prédája, Istent, Sátánt mégis ki váltogat?
Van-e még pilises fő kereszt alatt, ki nem csak égi mennyországot hirdet, kinek az idegen bibliás szavak csupán habjai az özönvíznek?
Ki ígér folyton szőlőt, lágy kenyeret, s aztán jegyre ad bort és lisztet? Ha békéről szól, a szava mérgezett, s markába gyűlnek a közös kincsek.
A nép, ha űzik, porlad, mint az emlék - kérges kezei ön sírját ássák. Csak szelleme mard a tájon vendég, hogy az új jövevények ne lássák...
2017.03.30.
|
Párbeszéd a pincében
Dugulj már el! – így szólt a bor, s buborékolt egy nagyot. Úgy érzem, hogy pimpósodok, s ecet ízű is vagyok!
Savanyodj csak, én nem bánom – rühellek már tartani. Cudar lőre párologj el! – így a hordó (nagy dagi).
Ugyan kérlek! Még te dohogsz? Otromba vagy, vén pufók: elszörnyedve húznának el, ha látnának az ufók.
Buta vagy te: kövidinka! Mondd meg, hány akós vagyok? Tudod mi az: gönci hordó, s mily fa adott alakot?
Feleseltek, perlekedtek – addig-addig vitáztak: szétszakadt egy pánt a hordón, s a satnya bor kiáradt.
2017.03.25.
|