20240417
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2019 december 07, szombat

Attila és a hunok /kordokumentumok/

Szerző: Grandpierre K. Endre-Grandpierre Attila

3. 1. Kik voltak a hunok? A mai állás jellemzése. A hivatalos álláspont. A független álláspont.

 

A hun kérdés egyik külföldön is elismert tekintélye Bóna István. 1993-ban megjelent könyvében – A hunok és nagykirályaik – így mutatja be a hunokat: „A 376. év nyarán…Egy korábban legfeljebb hírből ismert ellenség erős népeket igázott le, megdöntötte a keletigót Ermanarik birodalmát. Hírük s nevük alig előzte meg őket” (9. oldal). A magyar szerző a hunokról bemutatásképpen azt látja fontosnak elmondani, hogy ellenségek, népeket igáznak le, hírük s nevük jószerivel nincs, váratlanul bukkantak fel a semmiből, s hírük nevük alig előzte meg őket. Ezzel szemben a magyar szerző a gótokról elmondja, hogy népük erős.

Majd tizenhat oldallal később „A hunok. Hiedelmek és balhiedelmek az ókortól máig” c. fejezetben folytatja a bemutatást: „A gyér számú régészeti és történeti forrás segítségével a Kr. u. IV. századi Közép-Ázsiáig tudjuk visszafelé követni nyomukat” (25. oldal). A hun nyelvről kijelenti: „A hun nyelvből sajnos semmit (pontosabban semmi biztosan hunt) nem jegyeztek fel, csupán egy csomó személynév maradt ránk…A nevek jelentékeny része (az óbolgárral és a mongollal kapcsolatot mutató) török nyelvre utal, még akkor is, ha ez első pillantásra nem mindig szembetűnő” (32. oldal). Majd a hunok önálló szereplésének leírását így zárja le: „A Volgán át Európába nyomuló hunok önálló szereplése tehát kereken egy évszázadig tartott” (193. oldal).

 

A hun kérdés egy másik kiemelkedő hazai szaktekintélye Bakay Kornél. Szakember – régész, történész, múzeumigazgató, professzor – létére nem vette fel a szinte kötelezőnek számító magyarellenes hozzáállást, és ráadásul a független történetírás egyik legjelesebb képviselőjének is tekinthető. Nemrég a „KAPU” c. folyóiratban megjelent tanulmányában (Bakay, 2003) így ír: „Írásos források által is igazolhatóan legalább hétszáz esztendőn át egész Európában az volt a köztudott, ismert és elfogadott, hogy a magyarok és a hunok rokon népek”. „Soha nem volt és ma sincs egyetlen ún. finn-ugor hagyományunk, mondánk, mesénk, dalunk, díszítményünk”. „A német történészek a XVIII. század végétől szakadatlanul támadták és ócsárolták a magyarságot és a magyar történelmet…Sokan kinyilatkoztatták: a hunok nyelve csakis mongol, török vagy esetleg szaka típusú nyelv lehetett. Van-e alapja ennek a kijelentésnek? Szinte semmi, mivel mindmostanáig – sajnos – nem ismerünk vitathatatlanul értelmezhető hun nyelvemléket…A régészeti kutatás egyre határozottabban mer állást foglalni abban a kérdésben, hogy a VII-X. századi Kárpát-medencei avarok zöme heftalita-hun volt”.

A régészeti bizonyítékok szerint tehát az avarok hunok voltak. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az árpádi bejövetelkor a magyarok magyar nyelvű néppel, magyar helységnevekkel bíró országba jöttek be (Marjalaki, 1928; GKE, 1998), akkor nyilvánvalóvá válik a hun-avar-magyar folytonosság. Ez pedig a száz éves hun önállóság hivatalos tételével szemben az itt alább felsorolt bizonyítékaink szerint harminc-negyvenezer éves hun-szkíta-magyar nemzeti létet jelent.

 

3.2. A hunok embertani és néprajzi szempontból

„Mai ismereteink szerint alig valószínű, hogy a hunok között 20-25 százaléknál nagyobb lett volna a mongoloid típusok száma, bár e kérdésben a hitelesen feltárt sírokból előkerülő mongoloid koponyák százalékos vizsgálata fogja kimondani a döntő szót. Az Altáj és Észak-Mongólia közt fekvő Tuvában kiásott sok száz sírban a Kr. u. I. évezred első felében még olyan frappáns az europid típusok túlsúlya, hogy a hun mozgalommal nagy tömegű mongoloid nehezen juthatott volna Európába. Éppen csak annyi, hogy szokatlanságával meghökkentse az európaiakat. Nagyon valószínű tehát, hogy Jordanes Atilla-jellemzésének az a része, amelyben a nagykirály külső megjelenését írja le (termete kicsiny, melle széles, feje nagy, szemei aprók, szakálla ritka és őszes, orra tömpén nyomott, arcszíne rút) nem egyéb, mint a száz évvel későbbi írói fantázia terméke” – írja Bóna István (1993, 28-31). Bakay Kornél (2003, 44) megítélése: „Attilát és általában a hunokat gyakran mongoloidnak ábrázolták, holott mind az ázsiai, mind az európai hunok zöme europid típusú volt, sőt europidok voltak a szkíták is, az avarok nagyobb része is, s a magyarok is persze.”

Lipták mérései szerint (Lipták, 1961, 231-246) a Szekszárdról, Mohácsról, Gyöngyösapátiról, Szirmabesenyőről származó hun kori, 4-5. századi koponyák egyike sem mutat mongoloid beütést. Még az ázsiai hunok (a hsziung-nuk) területein is feltűnő az europidok túlsúlya. P. S. Mikhno Troitskovavsk közelében, Transzbajkáliában egy kis bronz lovas-domborművet talált. A lovas arccsontjai kiugróak, szakálla erőteljes, jellegzetes europid alkatú. Az Ordos-körzetből való bronz dombormű is a szokásos europid kiállású, széles nyitott szemekkel és bajusszal.

 

3.3. A magyarság eredete az új biológiai kutatások tükrében

 

Szabó István Mihály mikrobiológiai és genetikai bizonyítékai. A magyarok több mint 40 000 éves története.

Szabó István Mihály akadémikus, mikrobiológus, az ELTE TTK mikrobiológia tanszékének vezetője (1974-1995) az utóbbi években vizsgálat alá vette annak a kornak az „embertörténelmét”, amely kornak korábban növény- és állatvilágát tanulmányozta. Első eredményeit az MTA Társadalomkutató Központ rendezvényén ismertette. A kiadásra váró előadást Farkas Ildikó foglalta össze a História 2003-as 5-6 számában. Genetikai, őskörnyezettani és paleoklimatológiai kutatásait összevetette a legújabb természettudományos módszerekkel nyert eredményekkel. Az újabb kutatások azt mutatják, hogy az uráli népek őstörténete az eddig vélt 6-7 ezer év helyett 35-40 ezer évre vezethető vissza. A felső őskőkor (paleolitikum) idején (mintegy 40 000 éve) Európát, főként a középső, keleti és északi részeit, az uráli népek népesítették be, vadásztársadalmaik a fénykorukat élték, és csak a holocén (10 ezer évvel ezelőttől máig) kori éghajlati, életmódbeli változások után szűkült le az életterük. Ekkor a felmelegedés miatt a nagyvadak (mammutok) elvándoroltak, és az uráliak egy része követte őket északra és Szibériába. Az „uráli” elnevezés már csak a hagyományt követi, hiszen e népeknek nem őshazája az Urál, csak egyik – átmeneti - szállásterülete.

Európa őstörténete ma még nem rajzolható meg teljes bizonyossággal, de az új természettudományos eredmények egyre közelebb visznek ehhez. Mintegy 40 ezer éve a Neander-völgyi ember által gyéren lakott Európát az akkor bevándorló modern ember (a Homo sapiens sapiens, a cro-magnon-i ember) népesítette be. Amerikai kutatók 2003 szeptemberében (Erik Trinkaus és kollégái, 2003a, b, c, d) a Kárpátok délnyugati vonalában a Homo sapiens sapiens eddig ismert legrégebbi, 34-36 ezer évvel ezelőtti maradványaira bukkantak. A maradványok nagy őrlőfogai arra utalnak, hogy a modern, cro-magnoni ember keveredett a neander-völgyivel – ráadásul éppen itt, a Kárpát-medencében 40-45 ezer évvel ezelőtt. Az utolsó ismert neander-völgyit a mai Horvátország területén, a Vindija barlangban, a mai Varasd mellett találták (Richards et al., 2000; Lukács, 2003), kora 28 ezer év. Ami azt jelenti, hogy a neander-völgyi és a modern ember együttélése a Kárpát-medencében több mint 15 ezer éven át tarthatott.   

 

Az Európába hosszas vándorlás után érkezett modern ember Afrikából indult, a Közel-Keleten át Belső-Ázsiába, majd onnan Anatólián és a Balkánon vándorolva jutott el a Duna-völgyébe már 35-40 ezer évvel ezelőtt, és egyes csoportjai innen jutottak el Nyugat-Európába. A nyugat és dél felé fordult csoportok baszk-kaukázusi nyelveket beszélhettek. A modern ember által magával hozott afrikai eredetű Aurignac-kultúra elemei pedig Kelet-Európa térségében hamarabb jelentek meg, mint Nyugat-Európa területén, ami a vándorlás útvonalát, irányát, illetve a kultúra fejlettségét mutatja.

Szabó István Mihály egy európai genetikusok által 2000-ben elvégzett genetikai vizsgálat (Semino et al., 2000) eredményét is idézi (amely az egyik legjelentősebb tudományos folyóiratban, a Science-ben jelent meg), s amelyben Európa jelen népességeinek reprezentatív mintáin végzett összehasonlító vizsgálatban felmérték az európai népek genetikai rokonságának mértékét, illetve az időrendi változásokra is adatokat nyertek. E vizsgálat szerint Európát a Homo sapiens sapiens Afrikából kiindulva három hullámban árasztotta el. Elsőnek a magyarok, lengyelek, ukránok és horvátok eredetüket tekintve közös ősei foglalták el Közép-, Kelet- és Észak-Európát 35-40 ezer éve, mint nagyvad-vadászó, uráli nyelvet beszélő europid vadászok. A nem-rekombinálódó Y kromoszóma 22 bináris jegyének földrajzi eloszlását és korbecsléseit, a genetikai változékonyságot jellemző haplotípusok elkülönülésének eloszlását elemezve a nemzetközi kutatócsoport eredménye szerint az M173-as leszármazási vonal egy ősi eurázsiai utat mutat 35-40 ezer évvel ezelőtt Afrikából a Kárpát-medencébe, ahonnan egyes ágai tovább vezettek Nyugat-és Kelet-Európába. Ennek az M173-as származási vonalnak Eu19-es haplotípusa jellemzi a mai európai Y kromoszómák 50%-át! Ez az Eu19 látszólag egyáltalán nincs jelen Nyugat-Európában, maximuma Magyarországban (60%), Lengyelországban (56%) és Ukrajnában (54%) van, és itt az Eu18 szinte egyáltalán nem mutatható ki. Az Eu19 gyakoriság feltűnően magas még Észak-Indiában és Pakisztánban, valamint Közép-Ázsiában (Underhill et al., 1997). A rákövetkező gyakoriság-maximumban a mari 37%, a macedón 35%, a horvát 29%, a cseh és szlovák 27%, a görög 12%, a szír 10% s a többi 10% alatti. A második hullám 22 ezer évvel ezelőtt (az M170-es leszármazási vonal) a Gravetti-kultúra feltűnésére vezetett. Ezután következett be az utolsó nagy jégkorszak, amely a 20 ezer – 13 ezer évvel ezelőtti korszakra terjedt ki. Ebben a korszakban a közép-európai „csoportok” (népek) a klimatikus viszonyok miatt el kellett hagyják a Kárpát-medencét, és ekkor nyugat-Európa elszigetelődött Közép-Európától, ahol azonban egy Epi-Gravetti kultúra fennmaradt a mai Ausztria, Csehország, és az északi Balkán területén (azaz a Kárpát-medence vonzáskörzetében). A harmadik beáramlási hullám e jégkorszak alatt érte el Európa mediterrán körzeteit, és hozta be a neolitikus (új-kőkorszaki) kultúra egyes elemeit.

Mindezeket az eredményeket sok más, független kutatócsoport is megerősíti. A felső őskőkor (paleolitikum) ipara hamarabb tűnt fel Közép-Európában, mint Kelet-Európában (Brown, 2003). 45-40 ezer évvel ezelőtt tűnt fel Közép-Európában az életmód, a használt eszközök és módszerek tekintetében új kultúra, 36 ezer éve jutott el Kelet-Európába és 36-32 ezer éve Nyugat-Európába (Anikovich, 1999; idézi Poikalainen, 2001). Sok e korból való csont- és dombormű, ékszer és barlangfestmény ma is páratlan szépségű, kifinomult remekműnek számíthat (Poikalainen, 2001). „A paleolitikum ábrázolásának viszont az a sajátosságuk, hogy a vizuális benyomást olyan közvetlen, tiszta, minden intellektuális járuléktól mentesen és könnyed formában tárják elénk, amelyre a modern impresszionizmusig alig találunk példát ... Ezeken a régi festményeken árnyalatnyi finomságokat, amelyeket csak bonyolult eljárások útján fedezünk fel, a paleolitikum festői még közvetlenül észlelték." (Hauser, 1930).

 

Szabó István Mihály eredményei megerősítik, hogy a felső őskőkor idején, mintegy 40 ezer éve, Európát, főként középső, keleti és északi részeit, az uráli népek népesítették be, vadásztársadalmaik a fénykorukat élték, és csak a holocén (10 ezer évvel ezelőttől máig) kori éghajlatbeli, életmódbeli változások után szűkült le az életterük. Ekkor a felmelegedés miatt a nagyvadak elvándoroltak. Az uráliak egy része követte a táplálékul szolgáló nagyvadakat északra és Szibériába. Azonban a mammutokat új betegség is megtámadta, s nemsokára kipusztultak. Ez vezetett az óriási ugor népcsalád felbomlására és szétszóródására. A szibériai uráli népek egy része tízezer éve átvándorolt Amerikába, s tőlük erednek az ott később penut nyelvcsaládba sorolt indiánok –az amerikai ugorok: a mayák, a kaliforniai és oregoni penutok, a tsinshianok stb. A szibériai ugor népcsalád más részei visszafordulnak Európába. 7000-4000 éve kezdődött el az ukránok és lengyelek elszlávosodása. A horvátok 1500 éve vándoroltak a Balkánra.

 

Ha meggondoljuk, mindez azt jelenti, hogy a Kárpát-medence őslakosai legalábbis a modern embert tekintve legalább 40 ezer éves múltra tekinthetnek vissza, és – ismét a modern ember vonatkozásában – a Kárpát-medence őslakosainak tekinthetők. Ugyanakkor velük azonos nép vonult Észak-Keletre, és magas kulturális szintű vezetői központokat hozott létre. Minden jel szerint a keletre vonultak és a Kárpát-medencei őslakók között évtízezredeken át kapcsolat állt fenn. Nyugat-Szibériában 15-20 ezer éve az ugorok elkülönültek a lengyelek és ukránok őseitől, vagyis a magyarság különállóvá vált. Az ősmagyarság nyolcezer évvel ezelőtt már dél felé vonult, nagyemlős vadászból nagyállattartó nomáddá vált 6 ezer- 3 ezer éve. Az Urálon át, ázsiai rassz-és néprajzi elemekkel gazdagodva, mint földművelő-állattartó nép, tér vissza Európába 3 ezer – 2 500 éve, azaz i.e. 1 000 – i.e. 500 között. Egy vagy több hullámban érik el a Kárpát-medencét.

Szabó István Mihály hangsúlyozza: az ugorok így feltárt története a magyarság őstörténetét is más megvilágításba helyezi. Az ugorok történetével a magyarság őstörténete mintegy 40 ezer éves távlatig vezethető vissza. Európában a magyarság egyedüliként tartotta meg ugor etnikai jellegét és nyelvét.

 

3.4. Történelmi összevetés

A hunok eredete. A szkíták eredete. A királyság égi eredete. Prométheusz szkíta király volt. A magyarok több tízezer éves harca a Kárpát-medencei őshazáért.

 

3.4.1. Történetírók tanúsága

Jordanes gót püspök (i.u. 550 körül) a magyarok őshazájáról így ír: „A hungarusok …első tartózkodási helyük Scythia talaján volt, a Maótisz-tó mellett (ma: Azovi-tenger), azután Mysiában (Moesiában), Thráciában és Dáciában (vagyis Észak-Balkánon és Dél-Erdélyben), harmadízben pedig ismét Scythiában (Etelköz és Levédia vidéke) a Pontusi-tenger (a Fekete-tenger) fölött laktak” (Jordanes, 1904, 39. oldal). Hiteles történetíró, Josephus Flavius (i. sz. 37) írja Antiquitates c. munkájában (Flavius, 1957, 59), hogy Magóg és Gomer népei a vízözön után „a Don folyóig, nyugaton pedig Gadeiráig (ma Cadiz), elfoglalván a térséget, amelyre rábukkantak, s amelyet előttük senki sem lakott, a saját neveik szerint nevezték el a népeket. Az úgynevezett Gomerokat (mogerokat = magyarokat, GKE) ugyanis, kiket a görögök galatáknak neveznek, Gomar (Mogar=Magyar, GKE) alapította. Ő a bibliai Gomer, a valóságban Gamir az asszír feliratokon, a (szkíta - GA) kimmerek népe a görögöknél. Magóg pedig a róla elnevezett Gomarokat (mogarokat=Magyarokat – GKE) alapította, akiket a görögök szkítáknak neveznek.” A "honfoglalás" műszót a magyar szellemiség gerincének megtörésére találták ki. Ezt a műszót krónikáink egyike sem ismeri, mindegyik az árpádi bejövetelről, visszajövetelről beszél. Őskrónikáink mellett a magyarok Kárpát-medencei őshonosságát bizonyítják Keresztesi József (1844), Szentkatolnai Bálint Gábor (1901), Marjalaki Kiss Lajos (1928), és ókori szerzők egész sora, így például Herodotosz, Strabon, Xenophon, Jordanes, és Josephus Flavius. Hérodotosz beszámol arról, hogy a szkíta őskirályok az égből nyerték a földművelés megkezdéséhez szükséges eszközeiket, és államuk jelképét, a királyi jogart. A Hérodotosz feljegyezte szkíta ősmondában Hargita első emberként „néptelen tájon” született, vagyis a szkítasággal jelent meg az ember a Kárpát-medencében.

Európa őstörténetének vázlatos bemutatását adja Grandpierre K. Endre Mióta él nemzet e hazán? és Tízezer évi küzdelem hazánk megmaradásáért (1996, 51) munkáiban. A jégkorszak letarolta és mintegy négy kilométernyi vastag jégtakaróval borította Európa északi vidékeit.

A jégtakaró szélei leértek a Kárpátok északi pereméig, amely a jégmezők további dél felé irányuló mozgását feltartóztatta. Európa szabadon maradt vidékeit vadállatokkal, bölényekkel, vadlovakkal, barlangi oroszlánokkal telített ősrengetegek borították, amelyek szűkre zárták, vagy éppen lehetetlenítették az emberi életet, az emberi kultúrák kibontakozását. A Kárpát-medence hegy-védőkörlánca mögött, kialudt tűzhányók és mezozoikumi őstenger szegélyein forró vizű források búgyogtak fel a föld mélyéből (máig is nevezetes gyógyforrásairól ez a térség) lehetőséget nyújtva a létezésre, az emberi továbbélésre. Nimród, a nagy vadász, Bábel tornyának építője, Magor és Hunor és a magyarok ősatyja, akinek valamikor a Kárpátok térségéből kellett Babilonba kerülnie, bizonyítja ezt utódainak égi parancsra történő visszatérése. Következésképp Nimródnak is üngürüsznek (hungarusnak, magyarnak) kellett lennie, tehát neki magának, vagy eleinek a Kárpát-medencéből kellett Babilonba költöznie.

Szerzőink egyike (GKE) a „Mióta él nemzet e hazán?” c. tanulmánykötetében külön fejezetben foglalkozik a vízözön előtti ős-Magyarországi nyomokkal (GKE, 1996a, 67. oldal). A magyarság ősnyomainak kutatásában a vízözönig kell visszahatolnunk. Mi több, mélyen a vízözön előtti időkbe, mikor Magyarországot őstenger borította, beleértve Erdély lapályait, völgyeit, mélyebben fekvő vidékeit. Kérdjük, vajon mikor fedte a Csíki medencét őstenger? Mit tudnak erről a földtan szakértői? Hány ezer évvel ezelőtti időkre érvényes ez?

Tudnunk kellene, mert a leghitelesebb tények szerint a székelyek már ekkor itt éltek hazánkban a székely földön. Orbán Balázs, a helytörténeti és néprajzi kutatás európai mértékben is kimagasló óriása (1830-1890) számol be erről életének fő művében, a Székelyföld és a székelymagyarság ősi hagyományvilágát feltáró hatkötetes művében (Orbán, 1868-1873), melyben Közép-Európa s tán az egész emberiség egyik leggazdagabb aranykori néprajzi-történeti kincstárát mentette meg.

Ő ír az erdélyi székely-magyar néphagyományok alapján arról az időről, amelyet semmilyen papírra vetett történeti adat nem őrzött meg, arról az időről, amikor “egész Csík egy óriási tó volt (...) az Olt a Tusnád-szorosköri hegységek által feldugatva, sehol sem tudott lefolyni: tó keletkezett tehát, melynek partjait azon térkörítő havasok képezék, míg az említett tölcséres hegyek, a Nagy-Haram, Csomád és torjai Büdös vulkáni rakétákat eregettek fel versenyezve a háborgó vízelemmel, mely nagy tömegének nyomásával addig nyalakodott most itt, majd amott, míg ezredévek türelmével utat nem vésett magának a tusnádi szorosnál. Az ekként alakított sziklacsatornát hovatovább mélyítve, előállott a tusnádi szoros, melyen lefolyván a fennakadt víztömeg, az áradmányi rétegek képezte dús talajon Csík szép tere maradt hátra. Aki ezen netalán kétkedne, vizsgálja meg a szorosmenti hegyeket, s azonnal meg fog győződni a víz munkálatának csalhatatlan nyomairól.”

 

Orbán Balázs, miként ezt ő maga jelzi “földképződés- és tájalakulási” kutatásai során állapítja meg fentieket. De maga a nép, a székely nép régebbi nemzedékei természetesen mit sem tudhattak ezekről a földtani alakulásokkal kapcsolatos megállapításokról. A székely nép a maga ősi mondáiban és tündérhitregéiben, mégis valósággal megeleveníti az ősvilágnak azt a képét, amikor a Csíki medencét még őstenger fedte.

Honnan van hát erről tudomása? Honnan meríti az ehhez a világhoz kapcsolódó tény és élményanyagot? És hány ezer éves állapotok tükröződnek ezekben a néphagyományokban? Mikor fedte a Csíki medencét, Erdély és Magyarország mélyebben fekvő területeit őstenger? S mikor tört utat magának a csíki tenger a tusnádi völgyszorosban? Tíz-tizenötezer éve? Húsz- harmincezer éve? Százezer éve? Mióta él itt ez a nép? Azóta kell itt élnie, mióta bekövetkeztek ezek a változások, mikor még tengerből emelkedtek ki a székelyföldi ősvárak, miket e hitregék vallomása szerint ő maga épített, azóta, mikor itt még tündérvilág és anyajogú társadalom, nőuralom volt, hiszen a tündérség léte erről tanúskodik, vagyis azóta, mikor itt még delelt az emberiség aranykora. Másként semmiképpen sem emlékezhetne s nem tükröződhetnének ezek a közösségi élmények, ősemlékek hagyományemlékeiben. Jöhetnek a terjeszkedést, területrablást igazolni akaró és hazatagadó egyéb hamisítók, e tények megcáfolására képtelennek bizonyulnak. Mert mindezeknél cáfolhatatlanabb bizonyítéka nem is lehet valamely nép területi őshonosságának, ősfolytonosságának. “A teremtés zűrje kezdett rendeződni, a mindenség egyensúlya helyreállani - folytatja Orbán Balázs -, a vizek utat nyitva maguknak lefolytak: a föld felületén új pezsgő élet keletkezett. Firtos, a jó szellem (Firtos tündérvárának építője és tündérkirálynője) örömmel repdesett a felfedett új világ felett: örömkönnyeket hullatott .a fejlődő emberiség zavartalan boldogságán, a teremtés milliárdjainak vidor mozgásán.” Firtos várát ugyanis “tündérekkel, túlvilági lényekkel építteti a rege, még akkor, midőn a Föld felületét víz borítá.”

Ugyancsak az őstenger idejéhez fűződik Kustály várának népmondája. Hallgassuk Orbán Balázs tudósítását: “a rege szerint óriások építék e várat, még azon korban, midőn víz borította az alanti völgyeket. A földnek akkori lakói óriások voltak. Ezek vízmentes magas hegycsúcsokra épített várakban tanyáztak. E vidéken három testvéróriás volt, kik nem akarván egymástól messze távozni, egyik a bágyi hegyre, másik a Hegyestetőre, a harmadik pedig ide a Lapiástetőre épített magának várat, s csolnakon jártak szomszédos váraikból egymásnak látogatására. Később, midőn a vizek a Verestoronynál utat törve magoknak lefolytak, midőn a felszáradott völgyekben az ember is megjelent szántóeszközeivel (ez is a magyar szűzfoglalás bizonyítéka!), a kustályvári óriás leánya lelépett a Homoród völgyébe (...)."

 

Kadács vagy Kadicsa várával kapcsolatban ugyanezt vallja a székely néphiedelem: “Óriások építék és lakták e várat - mondja a néprege (...) az óriások kipusztultával azok ivadékai, a tündérek költöztek e várba: azok laknak most is ott a vár arany oszlopokon nyugvó földalatti osztályában s csendes éjszakákon, midőn a telihold önti szét ezüst sugárzömét, a vigadó tündérek muzsikája és éneke lehallik a falukba is”.

 

Ismét más rege azt mondja, hogy e vár a Firtossal együtt még akkor épült, mikor a völgyeket víz borította, s ekkor csolnakon jártak át a Firtosra. Firtos volt a fővár, itt és Tartódban (Tartód várában) is csak akkor szabadott gyertyát gyújtani, mikor a Firtos magas tornyában világot élesztettek (íme az őskori táv-fényjelzések rendszerének kezdetei). Erdély történetelőtti korának emlékeit tehát sajátságos, különös tündérregék őrzik. Az erdélyi magyarság által tündérvárnak tartott titokzatos történelem előtti várromok tarkítják az egész Székelyföldet.

 

A magyarok már akkor itt éltek, mikor a Kárpát-medence mély részeit még őstenger borította. A vízözön fekete cezúra, sötét vonal az emberiség emlékezetén, amelyen jószerivel nem hatol át semmilyen emlékezés. Úgy tetszik, mintha itt kezdődne az emberiség története. A vízözön függönyén nem látunk át, s ez az emberiség nagy szellemi tragédiája, szellemi bukása, hiszen ha meggondoljuk, az emberiség létének a vízözön óta eltelt tízezer év csupán egy parányi töredéke. Szerencsére ez mégsem egészen így áll. A vízözön mindent elborító zuhataga mégsem tökéletes záróvonal s rajta, ha gyéren, szórványosan is, mégis áttűz a nap, az emberi őstudat napja. Halvány elszórt nyomok, emlékezetek kísértenek fel a vízözön előtti időkről, az aranykorról, az egyiptomi hieroglifákig, Manethon és Berosuson át az ókori hellén, latin szerzőkön át Hésziodosztól Ovidiusig.

Az aranykorig, az aranyidőkig kell mindenáron visszajutnunk, hogy nemzetünk őstörténetének ezidáig érintetlen szakaszait feltárjuk. A legutóbbi idők tudományos kutatásai derítették csak fel, hogy hazánk központi mélyterületeit valamikor az ősidőkben őstenger borította. Erre vonatkozólag írott történetünkben nem maradt semmi nyom, a klerikális inkvizíció még az Álmos - Árpád bejövetele előtti idők történetét is elpusztította. De mégis fennmaradtak őstörténetünk nyomai. Maga a nép őrizte meg, miként erre Anonymus Gesta Hungaroruma utal, megemlítvén a parasztok hamis meséit a magyarok őstörténetéről. Ősi népregéink, hitregéink és tündérregéink ősmúltunk emlékeit őrzik. Hiteltelen a rege - hiteles a tudomány: ez az általános vélekedés. A valóság ennek éppen a fordítottja. A tudomány - kivált a puha tudományok s azon belül a történetírás és a nyelvészet - tévedések halmazata. Ezzel szemben a történeti néprege - hiteles, történelmileg igaz és igazolható.

Rege szavunk maga is ősidőkről árulkodik, olyan ősmúltról, ahova már nem ér el a papírra rótt tudás és a mindennapi emlékezés. Rege szavunk egy tőről fakad régi-vel, a reggellel, és a regőssel.

 

Miért volna valótlan a régiség? Ki és miért kavarná kósza mesévé a regét, mű mesévé, aminek gyökere nincs? Mi köze a regének a meséhez? Ha mese volna, nem regének mondanánk. Ősnyomok a regéink, ősemlékek hiteles zárványai. A hiteltelenség látszatát az kelti bennünk, hogy olyan régidőkből erednek és szólnak, amikről keveset vagy semmit sem tudunk. Különös sajátsága a magyar néphagyománynak rendkívüli összeforrottsága a természeti tájjal, az élő környezettel, érzésben, szemléletben. A nagy népköltészeti alkotások festette képi világból tisztán, körvonalaiban és lényegében, legbensőbb - kívülállók által fel sem fogott, meg sem sejtett - légkörében újra feltárható a kárpátmedencei táj, vagyis népköltészetünkből nem holmi elvont, általános jellegű, bármely tájkörnyezetre alkalmazható és illő természeti táj bontakozik ki, hanem egy minden ízében bizonyíthatóan hiteles hazai tájkörnyezet, hazai bioszféra: sajátosan kárpátmedencei környezet, annyira, hogy a népköltészetünk alapján ez a táj a maga teljes atmoszférájában, sajátságos vonásaiban is felújítható és újrateremthető, illetve a magyar népköltészet hű tükre annak a hazának, amelyben éltünk s összeilleszthető mozaikdarabjaiból annak valóságos képe tárul elénk a maga emberi-állati-növényi teljességében.

Miképpen jöhetett létre ez a szerfölött sajátos és a maga nemében egyedülálló történeti népi mondavilág és népköltészet, az adott különleges jellegű bioszférával való összeforrottság? Hangsúlyoznunk kell, nem holmi tudatos művi, szándékos táj- és környezetfestésről van itt szó, hanem a lélek, az ösztönök mélyéből sarjadó, önkéntelenül, természeti erők módjára létrejövő tájfestésről, életábrázolásról. Ez mágikus összetevőkből, természetes úton, magamagától alakult s benne a mágikus tényezők, az ember tájkörnyezetével dinamikus egységbe fonódnak össze. Mágikus hatóerőkről, mágikus kapcsolódásról szólunk, mágikus erővel sarjadó és mágikus összeforrottságot tanúsító népköltészetről, amely a magyar nép ősi élet-és tájszemléletéből fakad.

Mikor támadhattak ezek a mágikus kapcsolatok? Mikor létesülhettek? Kétségkívül a mágikus kornak is nevezhető aranykorban, a mágikus érzékelés és gondolkodás korában, azaz az emberiség őskorában, évezredekkel, év-tízezrekkel ezelőtt, az emberiség kialakulásának őskorában, kezdeti szakaszában. Mágikus kapcsolatok, képzetek csak akkor keletkezhettek.

Az ősi magyar hitregéből kirajzolódik a magyar nép kárpátmedencei őslakos volta.

A hazai természeti táj mágikus erőként lép itt elénk, mágikus egészként, amely az embert is magába foglalja oly módon, hogy maga az ember csupán alkotórésze a mágikus tájban tükröződő világnak, a tévedhetetlenül hazai arculatú bioszférának. Mágikus erőként lép színre a természet ezekben a népi alkotásokban: ez az az alap, amelyre mintegy felfűződik az egész magyar hitregei világ. Gondolkodó ember előtt pillanatig sem lehet kétséges, hogy e mágikus kapcsokat létesüléséhez és népköltészeti hagyományainkban való közvetlen tükröződéséhez irdatlan időre volt szükség, évek tíz- vagy százezreire. A magyar regeköltészet, amely a legnagyobb bensőséggel és líraisággal, hűséggel, tisztasággal és lenyűgöző hitelességgel ábrázolja hazánk élővilágát, az itt élő embert természeti környezetével egyetemben, - a maga egészében bizonyítja az itt élő magyarság őslakos voltát.


A rovat további cikkei: Őstörténet-kutatásunk titkai »

A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások