Az érintett cikk melyre reagáltam az itt olvasható ⇒

Nagyon jó volna, ha felfognák végre a Geri által megtévesztett emberek, hogy az ATV bizony érvényes, itt nem erről van szó, hanem a hatalom bitorlásáról, amit Orbán egy "államcsínnyel" követett el! Vörös Imre a riportban érthetően elmagyarázza a valós közjogi helyzetet, és a frissítésben ott a megoldás: egy sima egyszerű többséggel véget lehetne vetni az egésznek, - de a kialakított diktatórikus egypártrendszere miatt, ami a 2/3-al bitorolja a hatalmat, ez már lehetetlen ..... Csak az alkotmányos kötelességünk marad: Fellépni ellene !!!!!!

Vörös Imre: Államcsínytevők?

Alkotmányellenes puccsnak tekinthető-e, ha a kétharmados többség visszaél a szabad választáson szerzett jogaival? - ezt elemzi Vörös Imre jogász-akadémikus. A volt alkotmánybíró szerint a rendeltetésszerű joggyakorlás alkotmányos követelménye az ilyen hatalom kezét is megköti, és – a sarkalatos törvények bebetonozó hatása ellenére - egy egyszerű többségű későbbi kormány sem lesz eszköztelen.

Most, hogy Európa két legnagyobb gazdasági és politikai súlyú intézménye: az Unió és az Európa Tanács újabb és újabb törvényeinket veszi górcső alá; most, hogy az európai és azon kívüli kormányok és nem-kormányzati szervezetek, no meg a világsajtó napi házi feladatának tekinti a legújabb magyarországi törvényalkotási fejleményekről való híradást és annak kommentálását; most, hogy a magyar politikai-közéleti szereplők 24 órás szolgálatban vitatják a 2010 ősze óta megalkotott több, mint 300 magyar törvény, benne az új Alaptörvény (leánykori nevén: 1989. évi Alkotmány) európai jognak való megfelelését, vagy azt sértő voltát; most, hogy a magyar politikai-közéleti szereplők fenntartás nélküli készségüket nyilvánítják ezeknek a törvényeknek a bármilyen tekintetben való módosítására, ha azok netán nem lennének összhangban az európai joggal; most, hogy a magyar kormány kérésére az Európa Tanács emberi jogi és alkotmányjogi kérdésekkel foglalkozó szakbizottsága (a Velencei Bizottság), azt követően, hogy 2010-ben jelentős részben megsemmisítő bírálatot gyakorolt mind az Alaptörvény megalkotásának folyamatáról, mind annak szövegéről-tartalmáról – újra hat, Magyarország (leánykori nevén: Magyar Köztársaság) „újjászervezéséről”, közjogi rendszerének teljes átalakításáról szóló törvényt vesz vizsgálat alá abból a szempontból, hogy az megfelel-e az Emberi Jogok Európai Egyezményének, most, hogy az EU Bizottsága 3, azaz három törvény miatt gyorsított eljárásban indított kötelezettségszegési eljárást Magyarország ellen, szóval most azért mégiscsak felvetődik a kérdés: tényleg indokolt-e számos magyar politikai-közéleti szereplő naív rácsodálkozása a világra, hogy „jé, hát ezt nem is tudtuk, hogy ez az …. (például a Malév évtizedek óta tartó állami szubvencionálása, a jegybanki függetlenség másfél éve előtérbe került kétségbe vonása, majd ennek a 2011. évi CCVIII. törvénnyel való törvénybe iktatása, a bírói függetlenség és a törvényes bírósághoz való jog „újszerű” garantálása a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 2011. évi CLXII. törvényben és a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 20/A §-ában stb) nincs összhangban az európai joggal”?

Eközben nemzetközileg elismert magyar európai jogi és alkotmányjogi szakemberek sokasága rendre kötelességének érzi, hogy az aktuális kormánytól függetlenül kifejtse aggódó véleményét, s - ha kikérik – tanácsát - amire mostanában nemigen vagy egyáltalán nincs példa. Se szeri, se száma azoknak a személyeknek és szervezeteknek, akik és amelyek szót emeltek a 2010 őszén beindult törvényhozásnak irama, de mindenekelőtt tartalma miatt – többnyire már csak azoknak az Országgyűlésben való elfogadása után. Valóban külföldről kell-e tanácsot kérni arról, hogy mit ír elő az európai jog? Vagy, hogy mit írnak elő azok a nemzetközi szerződések, amelyekhez a Magyar Köztársaság csatlakozott, és amin Magyarországgá való „átszervezése” mit sem változtatott?

Az ügy duplafenekű ládikához hasonlatos: egyfelől szó van arról, hogy a magyar törvényeknek meg kell felelniük az európai jognak - minthogy ez feltétele volt annak idején EU-taggá válásunknak, és ez a megfelelés folyamatos kötelezettsége minden tagnak mindaddig, amíg tag, így hát a „rácsodálkozás” mögött vagy tudatos rosszhiszem, vagy szimpla butaság húzódik meg. A magyar törvényalkotás olyan közjogi helyzetet teremtett, amellyel véleményem szerint taggá sem válhattunk volna.

Amiről mostanában egyáltalán nem esik szó, az a ládika másik „feneke”: az ebben a törvényalkotási sorozatban megalkotott törvények alkotmányossága. Azon a Magyarországon, ahol 20, azaz – gyengébbek kedvéért: - húsz éven keresztül az 1989. évi Alkotmány alkalmazása mindennapi életünk részévé vált, ahol generációk nőttek fel annak pertraktálásán, hogy éppen milyen indítványt tárgyal és milyen határozatot hozott az Alkotmánybíróság, ahol a visszaható hatályú jogalkotás tilalma házmestertől egyetemi tanárig – országgyűlési képviselők mentelmi joga konstituálta kivétellel persze - mindenki számára evidencia, mert sérti a jogbiztonságot, márpedig enélkül nincs jogállam, ahol büszkén és tisztelettel idéztük a jogállamiságot deklaráló 1989. évi Alkotmányt (tisztelet a kivételnek, tudniillik annak, aki – mint például a mostani miniszterelnök - nem érzékelt tisztelni valót benne), szóval itt Európa közepén, ebben a Magyarországban a törvények alkotmányossága evidencia (kellene hogy legyen).

A mostani – mondhatni újonnan felfedezett európai jognak való - megfelelési kampányban a magyar Alaptörvénnyel való viszony fel sem merül. Csakhogy a magyar Országgyűlés az elmúlt másfél évben e törvényalkotási konglomerátummal saját magának telepített aknamezőt: az EU-nak az európai joggal való összhangra vonatkozó vizsgálatai mellett folynak az Európa Tanács vizsgálatai is, melyek a sokkal szélesebb körű, általánosabb emberi jogi-alkotmányjogi kontextusra is kiterjednek. Az Európa Tanács – Magyarország által is aláírt - Alapokmányának 3. cikke kimondja: „Az Európa Tanács minden tagállamának el kell fogadnia a jogállamiság alapelveit”. Az Európa Tanács keretében 1950-ben megalkotott „Emberi Jogok és Alapvető Szabadságjogok Európai Egyezmény”-ének preambuluma pedig leszögezi: „A világ békéjének és igazságosságának alapja (…) a hatékony politikai demokrácia (…) figyelembe vétele útján tartható fenn”. Tehát az Európa Tanács Velencei Bizottságának tárgyilagos - ettől még nem egyedül üdvözítő, de mindenképpen megfontolandó, adott esetben követendő - véleménye is kimunkálás alatt áll, amelyet persze valamiféle provinciális „szabadságharcos” faluvégi kurta kocsmában még ki lehet röhögni, de politikusok, civil szervezetek, polgárok és – nem utolsó sorban - befektetők cseppet sem hagyják figyelmen kívül.

Mégis maradt a kérdés: mit „szólt” ehhez a 2010-2011-ben végighajszolt törvényalkotási sorozathoz az akkori Alkotmány, és mit „szól” ma a törvényhozói húsvéti locsolási ajándéknak szánt új Alaptörvény? Bár az Országgyűlés elnökétől tudjuk, hogy az Alaptörvény csak egy „közhelygyűjtemény”, így a mostani Alkotmánybíróság közhelyeket alkalmaz, mégis sokan vannak, főleg fiatalok, akik már a jogállamiság, jogbiztonság tiszteletében nőttek fel, akiknek az Alkotmány és az Alaptörvény egy közhelynél jóval többet mond: alkotmányos berendezkedésünk, közjogi mindennapjaink sziklaszilárd jogi és etikai alapját képezi.

A közbeszéd központjában manapság az áll, hogy egy-egy törvény egyik vagy másik rendelkezése jó-e vagy rossz, a demokráciára, a jogállamiságra nézve kedvező vagy netán rombolja azt, más ország másik jogrendjében is van-e ilyen rendelkezés. Visszhangot kelt, hogy a magyar Alkotmánybíróság 2010 végén megsemmisítette a médiatörvény egyes rendelkezéseit, vagy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvénynek azon újonnan beiktatott szabályait, amely az előzetes letartóztatás időtartamának meghosszabbítása mellett megtiltotta az ügyvédnek a gyanúsított kezdeti meghallgatásánál való jelenlétét. Ettől persze még marad a kérdés: vajon e törvények többi rendelkezései, avagy az 2010 ősze óta megalkotott sok-sok törvény egyes szabályai kiállják-e az alkotmányosság próbáját?

Nos, erről azért nem esik már szó, mert az Alkotmánybírósághoz 2012. január 1-je óta nem lehet bárkinek indítvánnyal fordulnia. A korábbi bárki általi indítványozási jogot, az úgynevezett actio popularis-t ugyanis az Alaptörvény megszüntette (a 24. cikk (2) bekezdés e) pontjában már nem szerepel). Az actio popularis helyébe lépő alkotmányjogi panasz már főszabályként csak azok számára biztosít indítványozási lehetőséget, akik konkrét egyedi ügyben hozott bírói ítélet alapjául szolgáló, esetlegesen alkotmányellenes jogszabály alkalmazása révén szenvedtek jogsérelmet (az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény 25. §).

Kit érdekel ma már – és indítványozási jog híján minek is érdekelné? - az, hogy egyetlen ember, az Országos Bírósági Hivatal elnöke a büntetőeljárásról szóló törvény 20/A §-a alapján egyszemélyes döntésével „kijelölhet” a törvény által már megnevezettől eltérő „másik” büntető bíróságot, vagyis megfoszthat egy magyar állampolgárt törvényes - illetékes és hatáskörrel rendelkező - bíróság előtti eljáráshoz való jogától. Ráadásul a bíróságok „leterheltségére” vonatkozó, ellenőrizhetetlen, jogorvoslattal felül nem bírálható döntésével, pedig ezt a jogot korábban az Alkotmány 57. §-a (külön is említve a jogorvoslatot) tartalmazta, és az Alaptörvény XXVIII. cikke is deklarálja - megfelelve az Emberi Jogok Európai Egyezménye 6. cikkelyének.

Kit érdekel ma már, hogy – biztos, ami biztos – szó szerint ugyanezt a bíróság-kijelölési jogot még a legfőbb ügyész javára is beiktatta az Országgyűlés a büntető eljárásról szóló 1998. évi XIX. törvénybe [17. § (9) bekezdés]. Igaz, ezt az Alkotmánybíróság 2011. december 19-én hozott, 1149/C/2011. AB határozatában alkotmányellenesnek és nemzetközi szerződésbe ütközőnek nyilvánította. Az Országgyűlés azonban ezt követően, 2011. december 31-én elfogadta a "Magyarország Alaptörvényének átmeneti rendelkezései" című törvényt, amelynek 11. cikk (4) bekezdése szerint "az (…) ésszerű határidőn belüli bírói döntéshez való alapjog érvényesülése érdekében”, a bíróságok „kiegyensúlyozott ügyterhelésére” hivatkozva a legfőbb ügyész is elvonhatja törvényes bírájától a vádlottat, és másik bíróság előtti vádemelésre adhat utasítást. Azt, hogy ki, hogyan, milyen adatok, hatástanulmányok alapján, milyen törvényi garanciákkal körülbástyázott, átlátható, ellenőrizhető – például indokolási kötelezettséggel járó - eljárási rendben állapítja meg, hogy nem kiegyensúlyozott egy bíróság ügyterhelése, ebben az esetben sem világos. Csak az, hogy jogorvoslatról itt sincs szó.

A „jogállami” technika egyszerű: ha az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek, sőt még plusz nemzetközi szerződésbe ütközőnek minősít valamit, akkor beírjuk az Alaptörvénybe, hogy a testület ne vizsgálhassa – ami ugyanis az Alaptörvényben van, az már per definitionem nem lehet alkotmányellenes. Ugyanez a szöveg került be ugyanezen jogszabály ugyanezen §-ának (3) bekezdésébe az Országos Bírósági Hivatal elnökének ugyane joga tekintetében – az sem lehet tehát alkotmányossági vizsgálat tárgya.

Kit érdekel ma már, hogy a bírói tisztség ezer szállal függ egyetlen ember, az Országos Bírósági Hivatal elnöke ellenőrizhetetlen, átláthatatlan, megfellebbezhetetlen döntésétől – kezdve a pályáztatástól, a kinevezéstől, az előléptetésen keresztül a bíró kirendeléséig, és a rejtélyesen fogalmazott „külön feladattal” való megbízásáig (a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 2011. évi CLXII. törvény 2., 6.-9., 17.-18., 23., 26-34. §). Kit érdekel ma már, hogy az országgyűlési képviselők választásáról szóló 2011. évi CCIII. törvény egyfordulós, és a győztest tovább premizáló rendszert vezetett be, amely nálunk – más közjogi környezetben mint Angliában - meghamisíthatja a választópolgárok akaratnyilvánítását és a mindenkori egyszerű többséget szerző párt javára tovább torzíthatja el az Országgyűlés összetételét.

Kit érdekel ma már, hogy a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény 111. §-a szerint a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság elnökét a miniszterelnök nevezi ki nem kevesebb, mint 9 évre és ennek eltelte után újra kinevezhető; hogy a Médiatanács - ugyancsak újraválasztható - tagjait az Országgyűlés 9 évre választja, de a Hatóság elnöke a miniszterelnök általi kinevezéssel egyben jelöltté válik a Médiatanács elnöki posztjára is, azaz az Országgyűlés asztalán - anélkül, hogy ebbe beleszólása lenne - máris van egy elnökjelölt, ám ha mégsem választaná meg (listás, azaz egyetlen szavazással valamennyi tagra vonatkozóan) elnöknek ezt a személyt (125.§), akkor is ő hívja össze és vezeti (!) a Médiatanács üléseit, csak a döntéshozatalban nem vesz részt. Nehezen követhető rendszer, de van benne logika… Amint ezt az Országos Bírói Hivatal teljhatalommal felruházott elnöke jogállásánál is láttuk.

S kit érdekel ma már, hogy a Költségvetési Tanács az Alaptörvény 44. cikkének (3) bekezdése és a Magyarország gazdasági stabilitásáról szóló 2011. évi CXCIV. törvény 25-25. §-a szerint vétójoggal bír a költségvetés elfogadásával szemben, s mely testület elnökét a köztársasági elnök nevezi ki [(4) bekezdés] 6 évre. Mivel a Tanács – ez utóbbi törvény 27. § (5) bekezdése értelmében 2 – azaz: kettő! - tag jelenlétében is határozatképes, így két ember megakadályozhatja azt, hogy Magyarországnak elfogadott költségvetése legyen, ami az Alaptörvény 3. cikk (3) bekezdés b) pontja szerint feljogosítja a köztársasági elnököt, hogy feloszlassa az Országgyűlést [9. cikk (3) bekezdés]. A következő választásokkal megalakultat is, mivel a Tanács tagjainak megbízatása túlnyúlik a négyéves parlamenti cikluson!

Kit érdekel – legalábbis itthon, külföldön annál inkább – az, hogy a Magyar Nemzeti Bank alelnökeit a miniszterelnök fogja jelölni (2011. évi CCVIII. Törvény 48. §), míg eddig a jegybank elnöke jelölhette őket. Vagy hogy a Monetáris Tanács tagjainak létszámát – jelentősen túlmenve a korábbi kormányok által végrehajtott létszámemelésen, amely még úgy-ahogy szakmailag indokolt lehetett – szakmai indokok nélkül felemelik, megnyitva új tagok választásának lehetőségét. Vagy hogy a Monetáris Tanács napirendjét előzetesen meg kell küldenie a kormánynak (34.§), és a Tanács ülésén részt vehet a kormány képviselője. Hogy a Monetáris Tanács határozza meg – nem mint eddig: az elnök – az alelnökök hatáskörét (igaz, az elnök javaslatára), végül hogy a Tanács határozatképességéhez elegendő a tagok többségének jelenléte, azaz szélső esetben akár az elnök és az alelnökök távollétében is határozatképes lehet [46.§ (1) és (14) bekezdés]....

Kit érdekel ma már, hogy az eufemisztikusan „sarkalatos”-nak nevezett törvények száma nem kevesebb, mint 32. A képmutató cinizmus abban áll, hogy e törvényhozási tárgyak túlnyomó része egyáltalán nem sarkalatos jelentőségű (például a kitüntetések vagy a Költségvetési Tanács működésének szabályai, a nyugdíjrendszer előírásai, a forint fizetőeszközkénti deklarálása, a változó gazdasági körülményeknek különösen kitett adórendszer szabályai). Mivégre van szükség ennyi kétharmados többséget igénylő törvényre? Szükség van ilyenre (az alkotmány kivételével) egyáltalán? Hacsak nem arra, hogy a későbbi kormányok mozgásterét minimálisra vagy adott esetben nullára korlátozva minden maradjon úgy, ahogyan van, és tartalmilag az ne változhasson. Ne változhasson az sem, amit az idő és a körülmények változása megérlelt, amint ez természetes a normálisan - az Európa Tanács idézett dokumentumai szerint - többségi elv szerint működő demokráciákban, ahol persze a „centrális erőtér” értelmezhetetlen fogalom.

A kétharmados törvények intézményének abszurd közjogi következménye – amint az elmúlt két évtized keserű tapasztalatai mutatják – a mindenkori ellenzékkel való kényszerkoalíció, ami per definitionem garantálja a változtathatatlanságot, a mozdulatlanságot, a túlélt struktúrákban való, sehová nem vezető dagonyázást, de mindenesetre ennek reális veszélyét. Ez nem is lehet másként, hiszen ez a kényszerkoalíció nem a kormány és az ellenzék együttműködési kényszerét intézményesíti, hanem a mindenkori kabinet tevékenységének a politikai és jogi felelősséggel nem bíró ellenzék részéről történő jövőbeni megbénítását.

Más a helyzet ezzel az új közjogi struktúrával akkor, amikor egy kormánynak egyedül van kétharmados többsége. A törvényhozás korlátlan joga természetesen az ilyen parlamentet is fenntartás nélkül legitimáltan megilleti. Felelőssége azonban a szokásosnál jóval nagyobb: kétharmaddal élni nemcsak szabad, hanem – a választói akarat kifejezéseként – élni is kell. Az egyetlen korlát az, hogy hogyan? Jogalkotói joggal ugyanis nemcsak élni, de visszaélni is lehet.

A rendeltetésszerű joggyakorlásnak a magánjogi viszonyokban ismert alapelve a közjogban is mindennek az alfája. Nem véletlenül hangsúlyozta az Alkotmánybíróság már 1998-ban a 31/1998 (VI.25.) AB határozatban: a joggal való visszaélés tilalma az egész jogrendszerben érvényesül, így a közjogban is. Tíz évvek később pedig [18/2008 (III.12.) AB határozat] az Alkotmány a jogállamisági-jogbiztonsági klauzulája értelmezésével és abból levezetve a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményét alkotmányossági követelménynek deklarálta.

A kétharmados parlamenti szavazattöbbség nem ad felhatalmazást a „többség diktatúrájára”: az alkotmánybíráskodás létrehozatalát alapvetően éppen ez a szempont indukálta. A mindenkori parlamenti többség tevékenységét, azt, hogy jogalkotói hatalmával éljen, és ne éljen vissza, hogy a törvényhozói, és általában a közhatalom gyakorlása ne csapjon át visszaélésbe, kizárólagosságba, hogy a többségi akarat érvényre juttatása együtt járjon a kisebbségi érdekek körültekintő, tárgyilagos mérlegelés szerinti méltányos figyelembe vételével, nos, mindezt éppen az alkotmányok megfogalmazása és rendelkezéseinek az alkotmánybíróságok általi betartatása biztosíthatja. Az alkotmánybeli szabályok nem „közhelyek”, így az Alapörvény sem „közhelygyűjtemény”, hanem jogi norma, amit elsősorban és mindenekfelett az Országgyűlésnek kell betartania, az Alkotmánybíróságnak pedig betartatnia.

És nem az Európai Unió Bizottságának, nem Neelie Kroesnek, José Manuel Barrosonak, vagy az Európa Tanács Velencei Bizottságának. Nekik is, persze – de nem elsősorban nekik.

A probléma ugyanis mára már jelentősen túlnőtt azon, hogy egyik vagy másik, 2010 ősze óta az ország közjogi „átszervezése” során megalkotott törvény egyik vagy másik rendelkezése megfelel-e az európai jognak vagy az Európa Tanács dokumentumainak. Vagy számtalan más nemzetközi szerződésnek, amelyhez csatlakoztunk aláírásunkkal hitelesítve és kifejezve a betartásukra vonatkozó ígéretünket és elkötelezettségünket. Ezek a szervezetek egyre inkább arra figyelnek, hogy a vizsgálatuk alá vont törvények a maguk egészében, egymásra vonatkoztatva, egymás kontextusában hová mutatnak, milyen új közjogi konstellációt vázolnak fel. Hogy csak az EU-t említsem, nyilvánvaló képtelenség (és ezért merül fel a kötelezettségszegés gyanúja, illetve indult meg az emiatti eljárás), hogy miután a csatlakozási tárgyalások során bizonyítottuk a taggá válásunkra való „érettségünket”: jogrendszerünknek az európai joggal való összhangját, most, a taggá válás után visszaforgatjuk az idő kerekét. Álságosan, de nagyon átlátszóan szuverenításunkra hivatkozva úgy teszünk, mintha a korábban feltételül szabott csatlakozási kritériumok folyamatos fenntartására, teljesítésére nem is vállaltunk volna kötelezettséget. Ebben áll a kötelezettségszegés – nemcsak az európai jog, hanem egy nemzetközi szerződés: a csatlakozási megszegése is.

Ha tehát a magyar jogrendszer az azt alkotó törvények komplex összefüggésrendszerében a csatlakozáskor euro-konform volt, ma pedig súlyos gyanú merül fel arra nézve, hogy nem csupán egyik vagy másik rendelkezése nem konform, hanem a maga egészében olyan közjogi struktúrát teremtett, amely az Európa Tanács szerint is komoly aggályokat kelt és vizsgálatot igényel, akkor egyrészt ezt a komplex törvény-összességet a magyar Alaptörvény, a magyar alkotmányosság szempontjából is vizsgálat alá kell venni. Nem arról van szó, hogy a médiatörvény egy-egy rendelkezése hogyan szól és azt hogyan alkalmazzák: egy aggálytalanul demokratikus törvényeken nyugvó közjogi berendezkedésben a politikai demokrácia és többpártrendszer kategórikus imperatívuszát az sem vonja kétségbe, ha egy rádió nem kap további sugárzási lehetőséget. Más szóval: az aggálytalanul jogállami minőségű törvényszöveg konkrét eseteken keresztüli alkalmazása – a szokásos, elkerülhetetlen hibahatáron belül maradva – garantáltan a banalítás dimenziójában tartja a sugárzási frekvenciák elosztását. Mondhatnánk, mégiscsak nevetséges, hogy az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere, vagy az EU biztosai szóvá teszi a Klubrádió ügyét. Nos: ha csak erről lenne szó, akkor jogos lenne feltenni nekik a kérdést: miért fáj ez annyira, talán tetszenek hallgatni a Klubrádiót?

Ez a konstelláció azonban egyáltalán nem vicces. Az egyes törvények ugyanis 2011. december 31-re egységes közjogi rendszerré álltak össze, amelyek a maguk összességében már a magyar Alaptörvény szerinti vizsgálatot is megérdemlik. Ezért álságos arra hivatkozni, hogy egyik vagy másik vitatott jogszabályi rendelkezés más országban is létezik - de persze más közjogi környezetben, azaz más törvényekkel (amelyek azokat a bizonyos, sokat emlegetett fékeket és ellensúlyokat képezik) együtt hatva, és más közjogi hagyományok rendszerében.

Már nem a részről, hanem az egészről van szó.

Lehetséges, hogy a médiatörvény, a bírák jogállásáról, az Alkotmánybíróság hatásköréről, a büntetőeljárásról szóló törvények rendelkezései önmagukban még akár alkotmányosnak is minősülnének – ha az Alkotmánybíróság bárki által indítványozhatóan itt és most (mielőtt a következő választások után már késő lesz) vizsgálhatná azokat. A rendszer egésze – és erre kezdenek gyanakodni uniós partnereink és az Európa Tanács is – fogaskerékszerűen egymásba illeszkedő hatalmi gépezetet, azt a bizonyos előre bejelentett „centrális erőteret” hozta létre, amely nem feltétlenül minősül jogállaminak és demokratikusnak.

A működésről: a helyzet dinamikájáról is szót kell ejtenünk azt követően, hogy az új közjogi rendszer statikájára, a törvények tartalmára, szövegére vetettünk pillantást. Mint politikai kultúránk klasszikusától tudjuk: ne arra figyeljünk, amit mond, hanem arra, amit csinál. Ez az attitűd és etikai mérce – személyes „álmoskönyvem” szerint azért követésre nem ajánlott módon – a szavahihetetlenséget, az adott szóra vonatkozó megelőlegezett bizalmatlanságot helyezi a közélet piedesztáljára, azonban veszélye ennél sokkal nagyobb. A puding próbája az, hogy megeszik-e, a jogszabályé pedig az, hogy mi alkalmazásának eredménye. Mélységesen cinikusnak és hamisnak érzem ezért azt az álláspontot, amely szerint felesleges a törvény szövegén aggályoskodni, várjuk meg, hogy a gyakorlatban hogyan alkalmazzák. Nos: tegyük fel, hogy törvénnyel visszaállítják Magyarországon a halálbüntetést. Ilyenkor meg kell-e várni azt, hogy hogyan alkalmazzák?

És ne is kísérletezzünk azzal sem, hogy az aggályos, tendenciózusan, sanda – de egyértelműen kivehető - célokra törően megfogalmazott tartalmú törvények alkalmazása majd a jóságos jogalkalmazó hangulatától függően lehet enyhébb, lágyabb is. Nem! A törvény szövege a garancia, és pedig az egyetlen garancia. A jogállam attól jogállam, hogy előre láthatóságot biztosít polgárainak, ezt nevezzük jogbiztonságnak. Az előreláthatóság biztonsága a jog, mint társadalmi intézmény nagy értéke.

El lehetne tehát merengeni a közjogi intézményrendszerünk szervezetét és működését átíró törvényfolyam egyik-másik törvénye egyik-másik rendelkezésének alkotmányosságán vagy alkotmányellenességén és bizonyára érdemes is – ha lenne valami következménye. De hát mi a következménye annak, ha valakinek győri lakhelyéről Nyíregyházára kell utaznia, mert azt a bíróságot „jelölte ki” számára egy ember: az Országos Bírósági Hivatal elnöke és a legfőbb ügyész kafkai világot idéző átláthatatlan körülmények között meghozott döntésével, holott egy másik törvény szerint ügyében a győri bíróság lenne illetékes? Semmi. Az egyik törvény felülírja a másikat, az Alkotmánybíróság pedig – jó esetben, ha szerinte is érintett az indítványozó [Ügyrend 30. § (2) bekezdés] – az összes bírósági szintet végigjárt ügyben sok év múlva esetleg befogadja alkotmányossági vizsgálatra az alkotmányjogi panaszt. Vagy nem.

A magyar alkotmányosság jelentősége tehát az indítványozási lehetőség drasztikus átrendezésével drasztikusan csökkent. Már ami az egyes törvények egyes rendelkezéseinek az Alaptörvény egyes szabályaiba való ütközését illeti. Ami a törvényfolyam létrehozta új közjogi rendszert, mint egészet illeti, ezzel azért más a helyzet. Az Alkotmány 2.§ (3) bekezdését az Alaptörvény C) cikk (2) bekezdése szinte szó szerint átvette: tiltja a közhatalom kizárólagos birtoklását. Az ugyancsak átvett, ezt követő emelkedett mondat szerint pedig „az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni.” Igen: az Aranybulla híres ellenállási záradékáról van szó: a ius resistendi-ről.

Csak hát Magyarország időközben demokratikus jogállammá vált, ahol még egy ilyen fennkölten hangzó deklaráció, mint a közhatalom kizárólagos birtoklásának tilalma és az ellene történő fellépés sem egyszerűen következmények nélküli lózung. Ahogyan a jogászok a szankció nélküli törvényi kijelentéseket nevezni szokták: lex imperfecta („befejezetlen törvény”) lenne, ha nem lenne alkotmányellenesség a következménye.

Az Alaptörvény C) cikk (2) bekezdésének azonban van két sajátos vonása: az egyik tartalmi, a másik az indítványozók körére, az indítványozási jogra vonatkozik. Tartalmilag az Alkotmánybíróság a 14/2000 (I.12.) AB határozatában – az indítványozótól eltérően - alkotmányosnak találta a náci és bolsevik jelképek használatának betiltását. Az indokolást érdemes idézni: „Az Alkotmány a demokratikus jogállam alkotmánya, ami azt jelenti, hogy az alkotmányozó hatalom védendő alkotmányos értéknek tekinti a demokráciát, a pluralizmust, az emberi méltóságot, s egyben az Alkotmányon kívülre utasít minden olyan tevékenységet, amely (…) a hatalom kizárólagos birtoklására irányul”.

Annak pozitív megfogalmazása, hogy mikor következik el a közhatalom kizárólagos birtoklása, még várat magára. Az ugyanis aligha elképzelhető, hogy egy Országgyűlés törvénybe iktatassa: a közhatalom kizárólagos birtokosa ez vagy az a politikai párt, mozgalom, szervezet, személy. A C) cikk (2) bekezdésének normatani tényállása viszont eltér a megszokott alkotmányi rendelkezésektől, ezért az alkotmányellenesség is másként merül fel. A közhatalom kizárólagos birtoklását törvények sorozata képes csak lehetővé tenni és a jövőre nézve is – a működésben is – garantálni. Az alkotmányossági vizsgálat tehát ebben az esetben arra irányulhat, hogy vannak-e olyan törvények, amelyek együttesen, a maguk összefüggésében együtthatva képesek a közhatalom kizárólagos birtoklását lehetővé tenni, megvalósítani, majd ezt tartósítani és garantálni. Egy határ átlépéséről, egy más minőségről van tehát szó, amely határ elvontan persze nem határozható meg.

Az idézett példák a teljesség igénye nélkül vették számba azokat a komoly gondokat, amelyek abba az irányba mutatnak, hogy a mindenkori kormány ebben az új közjogi intézményrendszerben politikai versenytársaira tekintet nélkül képes a közhatalmat többé-kevésbé – inkább többé, mint kevésbé – kizárólagosan birtokolni. A gazdasági verseny jogában ezt a konstellációt a versenytörvények (a magyar is: 1996. évi LVII. törvény 22. §-a) a gazdasági erőfölény fogalmát definiálva imígyen határozzák meg: „gazdasági erőfölényben van az, (…) aki (…) tevékenységét a piac többi résztvevőjétől nagymértékben függetlenül folytathatja anélkül, hogy (…) magatartásának meghatározásakor érdemben tekintettel kellene lennie versenytársainak (…) vele kapcsolatos (…) magatartására.”. Nos, a politikai versengésben pontosan ugyanez a helyzet. Az emlegetett törvények a maguk összességében megítélésem szerint valóban komolyan felidézik a közhatalom kizárólagos birtoklásának intézményesített lehetőségét - nemcsak egy adott parlamenti ciklusban, hanem azon túl is. Márpedig a törvény-csomag megteremtette lehetőség önmagában elég, annak tényleges megvalósulása – amint azt fentebb a halálbüntetés példáján bemutattam – már csupán a parlamenti többség által támogatott hatalom birtokosának jóindulatától függ.

Nem véletlen tehát, hogy az Alaptörvény C) cikk (2) bekezdésének első mondata nem a kizárólagosan birtokolt közhatalom gyakorlását tiltja, hanem „mindössze” annak birtoklását, azaz a gyakorlás lehetőségét. Márpedig ez a helyzet véleményem szerint fennáll: a mindenkori kormányzat és országgyűlési többség politikai versenytársaira tekintet nélkül gyakorolhatja a választásokkal ráruházott hatalmat. És ezen a ponton térek vissza a már korábban érintett kérdésre: miért ne tehetné ezt meg? Nos, a válasz korábban is az volt, hogy megteheti, a kérdés csak az, hogy hogyan? Mindenesetre nem az Alaptörvénybe ütközően. Az a közjogi intézményrendszer és helyzet, ami ma Magyarországon beállt, nem csak az európai jog szempontjából, hanem mindenekelőtt a magyar alkotmányosság szempontjából aggályos.

Az aggályokat azonban egy alkotmánybírósági eljárás eloszlathatná. Az Alaptörvény átmeneti rendelkezéseiről szóló említett törvény [22. cikk (1) bekezdés b) pont], és az új alkotmánybírósági törvény (2011. évi CLI. törvény) 26. § (2) bekezdése lehetővé teszi – igaz, kivételességet hangsúlyozva – azt, hogy bárki egyedi bírói ítélet nélkül is indítványt terjeszthessen az Alkotmánybíróság elé, ha az Alaptörvényben biztosított joga szenved sérelmet, és jogorvoslati lehetősége nincs. Az actio popularis eme maradéka gyakorlásának egyetlen feltétele az, hogy a sérelem közvetlenül – tehát bírói döntés nélkül – az alaptörvény-ellenes jogszabály alkalmazása, vagy hatályosulása folytán következett be. Nos, a fenti törvény-összesség tekintetében nyugodtan elmondható, hogy azok minden magyar állampolgárra nézve – legitim módon elfogadott törvényekként – korra, nemre, fajra és felekezetre való tekintet nélkül hatályosulnak, így az actio popularis feltétele fennáll. Ilyen tartalmú – az Alaptörvény C) cikk (2) bekezdésére hivatkozó - indítványt három magánszemély a Szabadság és Reform Intézet Alapítvány képviseletében már be is nyújtott. Ez – ahelyett, hogy például a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény 111. §-ának alkotmányosságát vitatná - az új, 2010. december 31-ével megvalósult közjogi rendszert, és az ennek alapján már meghozott személyi döntések, kinevezések alapjául szolgáló jogszabályok hosszú sorát tartja olyannak, amely lehetőséget ad a közhatalom kizárólagos birtoklására, vagy pedig már ennek kifejezett gyakorlását mutatja.

Magam részéről a cikkben – egyébként csak példaszerűen - végiggondolt jogszabályok együttesét vélem olyannak, mint amely által konstituált közjogi intézményrendszer alkalmas a közhatalomnak a mindenkori – így a jelenlegi – kormány általi kizárólagos birtoklására. Ezeket ugyan legitim módon, a szükséges többséggel szavazták meg, ugyanakkor sok jogalkotási eljárási „szépséghibával” (a házszabály gyakori sérelmével, vagy az egyéni képviselői indítványok kivételes törvényhozási intézményének nyakló nélküli alkalmazásával, vagyis ekként a már bemutatott jogalkotói joggal való visszaélés miatt is alkotmányellenességgel). Ráadásul helyenként az Alkotmánybíróság által megállapított kifejezett – közjogi érvénytelenségen alapuló – alkotmányellenesség miatti megsemmisítéssel kísérten (1279/B/2011 AB határozat a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi C. törvény egészében történt megsemmisítéséről).

Példálódzó felsorolásomban a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 2011. évi CLXII. törvényről, a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvényről, az országgyűlési képviselők választásáról szóló 2011. évi CCIII. törvényről, a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvényről, a Magyarország gazdasági stabilitásáról szóló 2011. évi CXCIV. törvényről, vagy a Magyar Nemzeti Bankról szóló 2011. évi CCVIII. törvényről ejtettem szót – a teljesség igénye nélkül, de számomra úgy tűnik: már ennyi is elég.

Ha ugyanis mindezekhez hozzávesszük azt, hogy az Országgyűlés 2011. december 31-én Magyarország Alaptörvényének átmeneti rendelkezései címmel törvényt alkotott, amibe nem átmeneti – azaz a másnap hatályát vesztő Alkotmány, és a hatályba lépő Alaptörvény alkalmazására való átállás zökkenőmentességét biztosító – rendelkezések kerültek, hanem olyanok, amelyek ténylegesen kiegészítették a még hatályba sem lépett Alaptörvényt, gondjaink sokasodnak. Olyan szabályok tömege került ide, mint az Országos Bírósági Hivatal és a legfőbb ügyész már említett „bíróság-kijelölési” joga (11. cikk), a bíróságokra és a bírákra vonatkozó három, „nyugdíjazásukkal” (helyesen: legutóbb az 1950-es években alkalmazott kényszer-nyugdíjazásukkal) kapcsolatos, s a bírák jogállásáról szóló törvénybe való részletszabály (12-14. cikk), vagy az a lakonikus kijelentés, hogy „a hivatalban lévő adatvédelmi biztos megbízatása az Alaptörvény hatályba lépésével megszűnik”. Azaz másnap… A cél itt is nyilvánvaló: az Alkotmányba való beemeléssel elzárni a későbbi esetleges alkotmánybíróság eljárás előtt az utat.

Ha továbbá mindezekhez hozzávesszük azt, hogy az Országgyűlés a házszabályt módosította úgy, hogy ezen túl a törvények - rendes eljárástól eltérő - „kivételes, sürgős eljárásban” való meghozatalához, azaz 1-2 nap alatt történő „átveréséhez” már nem szükséges a képviselők háromnegyedének szavazata, hanem mindössze kétharmad is elégséges, akkor az alkotmányossági érdemjegye elégtelen [98/2011 (XII.31.) OGy határozat 2-3.§]. Ez a módosítás ugyanis előre vetíti - az 1933. évi német felhatalmazási törvényhez hasonlóan – annak reális lehetőségét, hogy a kivételes eljárás válik általánossá, a rendes pedig kivételessé.

Nehéz nem szembe nézni a tényekkel: alapos a gyanú arra nézve, hogy a kizárólagos közhatalom-birtokláson alapuló hatalomgyakorlás rendszere kiépült. Ezt a köznyelv államcsínynek nevezi. Márpedig sem az egykori Magyar Köztársaságban, sem a mostani Magyarországon nem szabad államcsínyt végrehajtani – legalábbis alkotmányosan nem. A legitimitást - a törvényhozási úton végrehajtottságot - ugyanis felülírja az alkotmányosság. Nem „alkotmányos államcsínyről” van/lehet tehát szó, hanem csakis és kizárólag alkotmányellenes államcsínyről.

Hol államcsíny van, ott államcsíny van – mondaná Illyés Gyula, ha élne. Adná Isten, hogy ne legyen igaza. Az Alkotmánybíróság döntése az említett indítványról nagy horderejü lesz. Azzal ugyanis Magyarország átvenné a kezdeményező szerepet az európai intézményektől a saját dolgaink rendezése tekintetében. Nem kívülről mondanák meg nekünk, hogy mi van összhangban ezzel meg azzal az európai jogi szabállyal, hanem a magyar Alkotmánybíróság mondaná meg, hogy mi van összhangban az Alaptörvénnyel.

Figyelemmel kell lenni az Alaptörvény C) cikk (2) bekezdésének eddig figyelemre sem méltatott, ám alapos szövegelemzést igénylő második mondatára is. Eszerint: a hatalom kizárólagos birtoklására irányuló „törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni.”. Kulcsfontosságú mondatról van szó, amelynek jelentősége messze túlnyúlik az Alkotmánybíróság eljárásán. Persze önmagában egy indítvány benyújtása is „fellépés”-t jelent, azonban itt már ennél jóval többről van szó. A mondat normatani szempontból két megállapítást tartalmaz, két tényállást szabályoz. Egyrészt azt, amikor valaki „törekszik” a hatalom kizárólagos birtoklására – erre vonatkozik a megszorító feltétel: törekvése ellen csak törvényes úton, törvényes eszközöket kimerítve lehet/kell fellépni. Másrészt viszont ha már nem törekvésről, hanem befejezett tényről van szó – vagyis a hatalmat már kizárólagosan birtokolják - a „törvényes” kitétel értelmezhetetlenné válik, mert ennek a feltételnek a megkövetelése ellehetetlenítené magát a „fellépést”. Ha a kizárólagos hatalom-birtoklást intézményesítő és működését garantáló törvényeket be kellene tartani, akkor nem lehetne ellene fellépni. Éppen ezért menti fel maga az Alaptörvény az e törvényeknek való engedelmesség alól Magyarország polgárait akkor, amikor a dolgok a puszta „törekvések” állapotát túlhaladták. A befejezett államcsíny ténye az ehhez vezető törvények betartása alól az Alaptörvény erejénél fogva ad felmentést. Nos, hogy ezzel az alkotmányos lehetőséggel senkinek ne kelljen élnie, erre való az alkotmánybírósági eljárás.

De nemcsak az! Az Alkotmánybíróságot az Alaptörvényt megalkotó Országgyűlés bízta/bízza meg, határozza meg hatásköreit. A felhatalmazást adó parlament maga is állást foglalhat a C) cikk (2) bekezdése szerinti helyzet megítélésének, a közjogi rendszer ennek fényében értelmezendő alkotmányosságának kérdésében – adott esetben egyszerű többséggel is.

Beküldte: Olvasónk