20240424
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2024 február 01, csütörtök

Divattá vált az ADHD

Szerző: Szigeti Ildikó

Most baromira nem leszek szimpatikus, tudom. Sebaj! Megszoktam. (Szerkesztő: nekem szimpatikus)

Az ezredforduló tájékán történt. Ekkor még újságíróként dolgoztam. Szokatlan kéréssel fordult hozzám egy anyuka. Azt akarta, írjak egy cikket arról, hogy hogyan „kezelik” a hiperaktív gyerekeket egy budapesti klinikán. A szerkesztőségnek címezte, azért ragaszkodott hozzám, mert számos, betegjogi visszásságokkal foglalkozó anyagot készítettem (nem tudta, hogy pszichológus vagyok). Eleinte nem volt ínyemre a dolog, meg amúgy sem szoktam „rendelésre” írni. Aztán végigolvastam a levelet…

A kisfiam súlyos asztmás volt, ezért nem akartam a körzeti iskolába járatni. Alternatív megoldásként találtam rá egy magániskolára. Egyedülálló szülőként nem dúskáltunk a pénzben, ezért nagyon megörültem, amikor az óvónő azt mondta, van mód a költségek csökkentésére. A körzetileg illetékes nevelési tanácsadóba kellett bemennem a szükséges papírokért, amelyek alapján megítélhették az önkormányzati támogatást. A nevelési tanácsadóban is kedvesek voltak, de ott „beutaltak” minket a klinikára, mondván, ha tényleg kellenek a papírok, ők az illetékesek „ezekben az ügyekben”.

Jókedvűen, mit sem sejtve mentünk el a gyerekemmel a klinikára, ott azonban az augusztusi forróság dacára az arcunkra fagyott a mosoly. A kisfiamat majdnem egy órán át „vizsgálták”, majd közölték, hogy a pszichiáternő szerint néhány hétre be kellene feküdni a gyereknek. Azt mondták, ez náluk a bevált módszer, nem kell megijedni, ám enélkül nem tudják a pontos diagnózist felállítani és „beállítani” a gyógyszeres terápiát.
Szerencsére észnél voltam, megmondtam, hogy a kisfiam súlyos asztmás, bármikor rohama lehet, inkább naponta bejárunk. Megengedték. Húsz napon át reggel mentünk, este jöttünk. De hát nem volt mit tenni, kellett a papír… Az utolsó napon a pszichiáternő sejtelmes hangon a szobájába hivatott. Még le sem ültem, máris az arcomba vágta a diagnózist: az általam okosnak és normálisnak gondolt gyerekemről megállapították, hogy beteg. Figyelemzavaros hiperaktív, vagyis ADHD-s. Az előírt „kezelés” azonban még a diagnózisnál is erősebben sokkolt: kisegítő iskola, folyamatos pszichiátriai ellátás és Ritalin nevű orvosság napi kétszer. A kisfiam ekkor alig múlt hatéves.
Anyai ösztöneim azt súgták, baj van. De nem a gyerekkel, hanem a diagnózissal és az előírt kezeléssel. Akkoriban még nem volt internet és nem ismertünk senkit, akitől tanácsot kérhettem volna. Életem legnehezebb döntését kellett meghoznom. Kiváltottam a gyógyszert és a fiók mélyére rejtettem. Megbeszéltem a fiammal, hogy ha a „doktor néni rákérez, mondja azt, hogy szedi.” Megkaptuk a papírt, jött a rendszeres támogatás.
A hivatalosan olvasási és koncentrációs problémákkal küzdő, hiperaktív „beteg” gyerekem sorra nyerte a tanulmányi és sportversenyeket. Hamarosan végez az egyetemen. Éli a huszonévesek kiegyensúlyozott, gondtalan mindennapjait. Leírhatatlanul büszke vagyok rá. És egy kicsit magamra is.
A mi (csaknem húsz éves) történetünk happy enddel végződött, mégis kérem, hogy járjon utána és írja meg, mit művelnek azon a klinikán és hogyan tesznek beteggé amúgy egészséges, de törődést és odafigyelést igénylő gyerekeket. Most már tudom, mit jelent, ha a diagnózisban azt írják: ADHD. Nem merek belegondolni abba, mi lett volna, ha követem az orvos utasításait… A mi példánk bebizonyította, a hiperaktivitás egy nem létező betegség, vagy ha létezik is, bármelyik szülő vagy tanár képes azt humánusan „kezelni”. Nem kell hozzá más, csak türelem.
Idő közben azt is megtudtam, hogy az intézményben nem változott semmi, a gyerekeket ugyanazzal a gyógyszerrel kezelik. Szeretném figyelmeztetni a szülőket a veszélyre, és azt javaslom mindenkinek, hogy ne higgyen feltétel nélkül az orvosoknak és a pszichológusoknak! A vak hit tönkre teheti a gyerekük életét.

Oknyomozásba kezdtem. Talán még soha nem volt ennyire könnyű dolgom. Csak úgy özönlöttek az információk. A klinikán már-már zavaróan udvariasak és készségesek voltak. Igaz, nem fedtem fel magam, „aggódó szülőként” kértem a segítségüket. A Ritalin-kúra esetleges kockázatait firtató kérdésemre azt mondták, ennél jobb gyógyszer nincs, meg hogy persze, hogy van mellékhatása, hiszen ettől gyógyszer a gyógyszer, de higgyem el, ha kipróbáljuk, egy csapásra minden megváltozik, és áldani fogjuk majd a kapszulákat.

Több szülői fórumra is regisztráltam, kértem, hogy osszák meg velem a véleményeket és a tapasztalatokat úgy a Ritalinról, mint a szóban forgó klinikáról. Nem kellett sokat várnom, néhány nap alatt több tucat válasz érkezett, és sokszor a válaszokat is heves reakció kísérte. Egyértelmű volt, hogy darázsfészekbe tenyereltem és olyan dolgot firtatok, ami hatalmas indulatokat vált ki, ám igencsak megosztja az érintetteket.

Egy szociális munkás is hozzászólt:
„… Sok kábítószerfüggő fiatalt ismerek. Évek óta foglalkozom velük. Bár a legkülönbözőbb helyről és családból jöttek, közös vonásuk, hogy kisiskolásként mind hiperaktivitásra javasolt gyógyszereket, leginkább Ritalint szedtek. Higgyétek el, nem lehet leszokni róla, vagy ha le is jönnek, azonnal átszoknak másra. Általában keményebb anyagra.”

A fórumozók között felbukkant egy pszichológus is. Hozta a papírformát:
„A Ritalinnak, mint minden gyógyszernek vannak veszélyei. Én a napi munkám kapcsán széleskörű tapasztalattal rendelkezem a gyógyszer adását illetően, nagyon sok paciensem van, akinek ezt kapja. Szigorúan ellenőrzött gyógyszer, mivel vissza lehet élni vele. De ha betartják az orvosi előírásokat, nem okoz semmilyen problémát, mivel pár óra alatt kiürül a szervezetből. A tapasztalat azt mutatja, hogy azoknál a kifejezetten súlyos hiperaktív gyerekeknél, akik nem kaptak Ritalint, később sokkal inkább jelentkeznek másodlagos érzelmi problémák (mert állandóan csak szidják őket az iskolában, rosszak az eredményeik), és kockázatkereső, deviáns viselkedés is gyakrabban alakul ki. Én a Ritalin pártján vagyok, mert, ha úgy szedik, ahogy elő van írva, nem okoz problémát.”

Volt olyan, aki röviden és tömören summázta véleményét, nem kímélve a Ritalin-pártiakat:
„Nem inkább azért kéne kampányolni, kedves pszichológus, hogy a szülők kellő felvilágosításban részesüljenek, és csak olyan tanárok kerüljenek ki az egyetemről, akik meg tudnak birkózni a sajátos nevelési igényű gyerekekkel? Ja, ez túl bonyolult, egyszerűbb egy drogot reklámozni, mint tenni valami hasznosat ezekért a gyerekekért!”

A legmeglepőbb számomra azonban azok a hozzászólások voltak, amelyekben érintett szülők (többnyire anyukák) kardoskodtak a Ritalin mellett. Mintha fizetett hirdetésben szereplő statiszták lettek volna:
„Nekünk nagyon bevált a gyógyszer. Amióta szedetjük vele, nincs beírás, a jegyei egyre jobbak, sőt, ha minden jól megy, akár magyarból is meglesz a négyesünk. Most azt tervezzük, hogy a nyári szünetben is adjuk majd. Autóval megyünk nyaralni, és bízunk benne, hogy a gyerek így kibírja az utat és nem kell állandóan megállni, mint korábban.”

Volt azonban olyan anyuka, aki horrorfilmbe illő tapasztalatát osztotta meg:
„Az iskolapszichológus küldött minket orvoshoz. Megijedtünk, nem tudtuk, hogy baj lehet a kislányunkkal. Megszoktuk, hogy egy perc pihenő nincs mellette, folyton-folyvást nyüzsög, zsizseg, mindenkit foglalkoztat maga körül. Az oviban szerették, nem volt vele semmi probléma azon kívül, hogy nem aludt ebéd után és nem hagyta a többieket sem, ám ezt is megoldották az óvónénik, segített nekik. Első osztályban kezdődtek a gondok. Unta az órákat, kiment az osztályból óra közben. Nem tudjuk, hogy csinálta, de ettől függetlenül jól tanult. Igaz, úgy került iskolába, hogy tudott olvasni és számolni. Szóval nem tudtuk, mit kéne tenni, elmentünk a rendelésre. Ott azt mondták, ADHD-s, és a tünetei egyre rosszabbak lesznek. Hogy ezt elkerüljék, felírtak neki Ritalint. Három vagy négy szemet vett be, de hihetetlen változás történt. Először azt hittük, megint valami vírust szedett össze, azért viselkedik ilyen furcsán, de nem volt láza és az étvágya is rendben volt. Mégis nagyon megijedtünk. A mi örökmozgó, csacsogó kislányunk némán ült a tévé előtt, és csak nézte, nézte. Pedig nem is a kedvenc sorozata ment. Nem is mozdult. Amikor hozzászóltunk, gépiesen fordult felénk, és alig halhatóan mondott valamit. Több órán keresztül mozdulatlan volt. Amikor a férjem azt mondta, nem pislog a gyerek, akkor mentőt hívtam. Szerencsénk volt. Az orvos próbálta kíméletesen elmondani, hogy a kislányunk kábítószer hatása miatt került ebbe az állapotba. Látta, hogy nem értjük, ezért elmagyarázta, hogyan is hat a Ritalin. Soha többet nem adtunk neki. Átírattuk egy alapítványi suliba, de megmondtuk előre, hogy ő ilyen, sok figyelmet igényel. Az osztályfőnök megnyugtatott: minden gyerkőc ilyen. Visszakaptuk a mi kis eleven, perpetuum mobile kislányunkat. De kis híján elveszítettük őt.”

Megszületett a cikk. Az írásban megneveztem a szóban forgó klinikát, most azonban nem teszem. Azért nem, mert úgy vélem, nem a pellengérre állítás a lényeg, hanem az, hogy felhívjam a figyelmet egy veszélyes és káros jelenségre. Heteken át kitartóan kerestem az alapítványi kórházat, nem válaszoltak a kérdéseimre. Hallgatólagos beleegyezésüket adták, hogy megjelenjen.

„Gyermeke nehezen marad egyhelyben? Könnyen elterelődik a figyelme? Hiába szólongatja, mintha nem is hallaná, hogy hozzá beszélnek? Hamar kerül konfliktusba társaival? Nem „rossz gyerek”, lehet, hogy figyelemhiányos, hiperaktív.” Többek között ezekkel a mondatokkal hirdeti magát a klinika. Sok szülő találva érzi magát e szavakat olvasva.

Mi sem természetesebb, hiszen a legtöbb gyerekre bizony „ráhúzható” mindaz, amit itt leírnak. Aligha meglepő, hogy évente többezer új paciens érkezik a neves intézménybe. Oda, ahol a kokainnal és a morfiummal azonos csoportba tartozó narkotikumot alkalmaznak az ADHD-val diagnosztizált gyerekeknél. A Budapesten működő alapítványi kórházban már hatéves kortól gyógyszerrel „kezelik” a betegeket. Mindezt a szülők tudtával és beleegyezésével. Legalábbis látszólag.
A központi idegrendszerre ható serkentő szer (speed) úgy hat, mint a partidrogok. A gyártó által közzétett betegtájékoztató szerint néhány mellékhatás (szabálytalan szívverés, hangulatváltozás, személyiségváltozás, öngyilkossági késztetés, hallucináció, fokozott aktivitás, féktelenség érzése) súlyos is lehet.

A cég azt sem titkolja, hogy a készítmény függőséget okoz. Az Amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerellenőrző Hatóság (FDA) 2005 júniusában több közegészségügyi figyelmeztetést is közzétett a szóban forgó készítmény kapcsán. Ebben lényegében riadoztatják az érintetteket, vagyis a jóhiszemű szülőket, akiknek gyerekét ezzel a pirulával kezelik.

„Sokkal jobb, ha egy gyerek szed Ritalint, de tud járni egy normál többségi iskolába, mintha nem szed, és emiatt speciális, alapítványi iskolába kell járnia, hiszen ezek az iskolák általában speciális populációt gyűjtenek össze, és esetenként kevésbé készítenek fel a későbbi szocializáció során várható kihívásokra.”
Ezt a klinika részlegvezető gyermekpszichiátere nyilatkozta korábban egy internetes portálnak. Az orvos azt sem rejtette véka alá, hogy az ADHD-t nehéz pontosan megállapítani. Mint fogalmazott, „a pszichiátriai diagnózisoknál nincs olyan megfogható laborvizsgálat, mint például a cukorbetegség esetében… Ez valóban egy mesterséges kategóriarendszer, de mögötte azért elég komoly kutatások és tapasztalatok vannak…”
A doktor gyorsan előállt a farbával. Azt mondta: „sejthető, hogy ahol a gyermeknek ilyen problémája van, ott jó eséllyel valamilyen formában a szülők is érintettek lehetnek. Nagyon sokszor előfordul, hogy az ADHD-s gyerek szülője impulzívabb az átlagnál. Ezért is fontos, hogy a gyermekpszichiátria a szülőkkel is foglalkozzon: figyelembe kell venni az ő nehézségeiket is.”

És a klinika nem hagyja magukra az anyukákat és az apukákat. Tréningeken tanítja meg nekik, hogyan legyenek „jó” szülők. Mindenekelőtt úgy, hogy betartják az előírásokat, adják rendesen a gyereknek a gyógyszert. A szülők általában jó partnernek bizonyulnak. Már csak azért is, mert megtapasztalják, hogy az addig kezelhetetlen, izgő-mozgó csemete végre nyugton marad. Oly annyira, mintha ott sem volna. Ahogy egy szülő fogalmazott, a szer hatására a gyerek „átlátszó” lett, csendben ült és üres tekintettel nézett a semmibe.

Jó lett volna, ha a klinika megválaszolja a kérdéseimet, de nem így lett. A honlapjuk viszont önmagáért beszélt. Ugyan kiderült, hogy végeznek gyógyszervizsgálatokat, ám a menü e pontjára kattintva csak ennyi olvasható: „Az oldal fejlesztés alatt áll!”

A cikk 2017 végén jelent meg. És azóta sem cáfolták egyetlen szavát sem. Pedig kivételesen örültem volna.

„Az ADHD nem olyan, mint a cukorbetegség, és a Ritalin (az ADHD „gyógyszere”) nem olyan, mint az inzulin. A cukorbetegség valódi orvosi állapot, ami objektíven diagnosztizálható. Az ADHD egy kitalált címke, és semmilyen objektív, bizonyítható módon nem azonosítható” – írja Dr. Mary Ann Block, a Ne legyen több ADHD! című könyv szerzője 2001-ben.

Időről időre egyre több szakember teszi szóvá: nincsenek tudományos bizonyítékok arra, hogy az úgynevezett figyelemhiányos–hiperaktív zavar (ADHD) létező „betegség”. Ennek ellenére, nemzetközileg egyre nő – ma már több mint 20 millió – azoknak a 18 év alattiaknak a száma, akiket a szerek súlyos mellékhatásai ellenére begyógyszereznek.

A napidoktor.hu írt arról, hogy Kurt Cobain, az amerikai Nirvana punkrock zenekar frontembere, akivel „hiperaktivitása” miatt Ritalint szedettek gyerekkorában, felnőttként a drogokhoz fordult, végül heroinfüggőként lett öngyilkos.

A portál kiderítette azt is, hogy a Ritalin egyik első magyarországi áldozata egy tatabányai fiú volt, aki öt éven át szedte a „hiperaktivitására” felírt serkentőszert. Fizikai leépülése hirtelen kezdődött: testének bal fele görcsbe rándult, fejét nem tudta balra fordítani, bal kezét nem tudta használni. Mindez szellemi leépüléssel is járt, tanulmányi eredményei fokozatosan romlottak. Az orvosi kivizsgálás legvalószínűbb okként a pszichiátriai szer szedését jelölte meg. A napidoktor.hu megkérdezett egy pszichiátert is, aki szerint egyetlen pszichiátriai gyógyszernek sem ismert a hosszú távú mellékhatása.

Ám vannak követendő, pozitív példák is. Egy kilenc éves fiút súlyos hiperaktivtással diagnosztizáltak, a pszichiáter azonnal gyógyszert írt neki. Az édesanyja azonban ellenszegült, és rávette az akkor már évek óta aktívan úszó fiát, hogy inkább vegye komolyabban a sportot. Alig több, mint tíz évvel később Athénban aranyérmet szerez. A fiút Michael Phelps-nek hívják.

A Der Spiegel nevű német magazinban meghökkentő hír jelent meg. Eszerint „az ADHD tudományos atyjának” tartott Leon Eisenberg amerikai pszichiáter 2012-ben, a halálos ágyán bevallotta, hogy „az ADHD remek példája a kitalált betegségeknek.”

A szakemberek valószínűleg nem olvasták a beszámolót, vagy ha igen, nem vették komolyan Eisenberg vallomását, mert azóta is gyerekek millióinál diagnosztizálnak egy nem létező zavart és kezelik őket egy olyan szerrel, amelynek kockázatai nagyon is létezőek. Kérdés, hogy akkor vajon miért is használják mégis? A válasz túl messzire vezetne. Az összeesküvés-elméletek területére… Az ADHD manapság divatbetegség lett. A felnőttek körében. De ez egy más történet...

Forrás: Telegram

A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások