20241110
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2014 február 13, csütörtök

Történelmünk központi titkai (III. füzet)

Szerző: Grandpierre K Endre

„Természeti jogainktól annyira elesénk, és annyira süllyednénk-e a szégyenek közé már, hogy végképeni elkorcsosulásunktól minerőnk, saját életünk többé nem óvhat, s csak öröki rabszolgaság által kerülhetjük ki a halált? Igen; szinte ennyire jutánk, szinte ily mélyre sülyedénk, ne csaljuk magunkat Hazafiak; s létünk inkább csak papirosra van irva latán nyelven, mintsem hogy valódi életet élnénk az élő nemzetek sorában." (Széchenyi 1835/1985, 82-83.)

gpe1

MIÓTA ÉL NEMZET E HAZÁN?

Valamely új vagy vitás elv meghatározásához egyetlen alaposan feltárt esetet tanulságosabb tíz más, csupán futólag érintett eseménynél.(Clausewitz 1961, 179.)

FOHÁSZ

Itt az ideje, eljött az ideje, hogy az ezredéve mételyezett, ősi népfelségjogaiból kiforgatott magyarság megvívja a maga mindenirányú békés, de hajthatatlan, legyűrhetetlen jogi, közéleti, erkölcsi, szellemi szabadságharcát

minden rontó, ártó erővel szemben.

A magyarság idegen kézre vetett sokmilliós tömegein, a magyar nép eleven testének élő szent tagjain a legvandálabb idegenné kényszerítő önkény tipor. A belső elnyomás, a népfelségjog megcsúfolása és a nép kirablása, nyomora is tetőpontra ért. Ha élni akarunk, nem várhatunk tovább. A felső rétegek végletesen megromlottak. Szellemi szemét, hazugság, történelemhamisítás zuhog mindenfelől otthonainkra. Tetőződött a romlás, árulás. Ha élni akarunk, nem várhatunk tovább. Új, igaz fények gyúlásának ideje jött el. A nemzet megújulása nem halasztható tovább!

1.)    MAGYAR ŐSHAZÁK A VILÁG MINDEN TÁJÁN

Háromnegyed évezred során a teljes és tökéletes eredménytelenség bebizonyította a magyar őshazakutatás csődjét (l. 2. fejezet, 51-82.) Alapvetően hibás az a szemlélet, amely a magyarságot eleve nem-magyaroktól akarja eredeztetni, amely őshazánkat mindenhol, csak nem a magyar Kárpát-medencében igyekszik megtalálni. Nincs ugyanis kizárva, hogy őshazánk éppen az a terület, ahol történelmi ismereteink kezdete óta élünk - sőt, történelmi hagyományunk alapján elsősorban éppen ez a terület, a Kárpátmedence jöhet szóba a magyarság őshazájául.

Illik ránk az erdélyi szólásmondás: „A szász a lován ül és keresi.” Lovunkkal körbekörbe forogva kerestük, hol lehet a lovunk - őshazánkból körbe-körbe kutatva kerestük, hol lehet az őshazánk. Alátámasztják-e mindezt történelmi bizonyítékok? Mielőtt ezek ismertetésébe fognánk, lezárásul át kell tekintenünk, ha leltárszerűen is, s távolról sem teljességre törekedve, a gyanúba vett és felfedezni vélt magyar „őshazákat”. Aki némileg is töprengve tekinti át felsorolásunkat, abban alighanem felrémlik az érzés, mintha holmi félvakon végzett roppant találgatósdit szemlélne.

Nagy Baskíria, Baskíria ufai és orenburgi része, Ob folyam partvidéke, Irtisz partvidéke, Szibéria, Közép-Ázsia, Mongólia, Belső-Kína, Ujgúria, Kelet-Turkesztán, Tatárok földje, Isim-Tobol környéke, Terek és Káma folyók köze, Káma-Bjelaja, Bjelaja-Csuszovája, Kaukázus, Transzkaukázus, Ural hegység keleti oldala, Altaj-hegység, Nyugat-Szibéria jeges tundravidéke, Káspi-tó és Ural-hegység köze, Baraba-pusztaság, Lapponia, Kis-Bucharia vagy Turfan, Pecsora vidéke, Dzsungária, Kazária Továbbá: Dontorkolata, Don-tő, Dentü-moger, Levédia, Etelkuzu, Maotisz.

Mindezekhez járulnak még az alábbiak: mezopotámiai őshaza, boldog-arábiai őshaza, iráni-perzsiai őshaza, szumeriai őshaza, föníciai őshaza, parthiai őshaza, kínai őshaza, indiai őshaza, egyiptomi őshaza, észak-afrikai őshazák, karthágói őshaza, mexikói őshaza, perui őshaza, csendes-óceáni őshaza (Mu). Lehet választani!

Miért rejtenénk véka alá? Mindebben - kivált a finnugoros őshazák kutatásában – az oroszlánrész a hivatalos „szaktudósoké”, a csalhatatlanság igényével fellépő, és semmilyen kritikát nem tűrő hivatalos „finnugoros szaktudományé”. Ez az a „sziklaszilárd szaktudományos alap”, amelyre hivatalos vélekedések szerint „bátran lehet építeni”, s amelyhez a kétely leghalványabb árnyéka sem tapadhat.

2.)   NACIONALIZMUSRÓL ÉS TÖRTÉNELEMHAMISÍTÁSRÓL 

A történelem titkos háttérfolyamatainak és a történelem igaz valóságának feltárására törekvő történetvizsgáló számára semmi sincs gyűlöletesebb, mint a történelem nemzeti elfogultságoktól terhes csűrés-csavarása, irányzatos, sovén eltorzítása és meghamisítása, hiszen törekvéseinek útjában éppen ez áll sötét ködfalként, és igazságfeltáró erőfeszítései szükségszerűen annak lerombolására irányulnak. A történelemhamisítás a világ

megtévesztésére, megvakítására irányul, és a legsötétebb erők szolgálatában áll, azoknak szolgálatában, akik a históriát, az élet tanítómesterét a nemzetek, népek nagy megtévesztőjévé, az emberiség emlékezetének kifordítójává, megrontóivá akarják tenni, s ami még ennél is rosszabb, az emberiség ellen elkövetett vagy elkövetni szándékozott gaztetteik, bűncselekményeik, jogtalan területfoglalásaik, agressziós múltbeli és jövőbeni támadásaik igazolására akarják felhasználni. Világosan kell látnunk: a történelemhamisítás annak a két romboló világerőnek az előretolt éke, amely időről időre fölforgatja a világ rendjét, a nemzetek, országok történelmileg kialakult egyensúlyát, és a mások felségterületeire, gazdagságára éhes agresszív hatalmi erőket szabadítja rá az emberiségre. Ezért fogalmaztunk egy régebbi munkánkban úgy, hogy „A történelemhamisítás műhelyei - az emberiség vesztőhelyei” (l. Grandpierre K. 1993/2008). Ennek a két egymásba fonódó, egymást kiegészítő erőnek - a történelemhamisításnak és a háborúkat szülő agressziónak - politikai-ideológiai megnyilvánulása a nacionalizmus, az a fogalom, amellyel baljós, vészterhes századunkban a legszemérmetlenebbül visszaéltek a szellemi méregkeverésben érdekelt erők, azok az erők, amelyek az újsütetű világhódítás tébolyában a történelem ezredévei során kialakult nemzeteket akarnák felmorzsolni.

Mindebből az is világos, hogy a nacionalizmus elválaszthatatlan ikertestvérétől, a mások területére éhes, támadó agresszivitástól. A terjeszkedésre, hódításra sóvárgó népek jellegzetes, elidegeníthetetlen tulajdonsága ez. Következésképp: az a nép, amelytől idegen a terjeszkedés, hódítás tébolya - nem lehet nacionalista.

Történelmének évezredes távlatai tanúsítják, hogy Magyarország, illetve a szkíta - magyar nemzet nem tartozik a terjeszkedés lázától megszállt népek, országok közé. Már Xenophón (i.e. 444. körül) is erről tudósit: „A scytha (...) nem képes más népre kiterjeszteni uralmát, hanem megelégszik, ha saját népének ura marad.” (Xenophón i.e. 444 k./1979, 10.). A X. században, mikor katonai ellenfél nélkül állt Európában, és Európa nagy részét, vagy akár az egész Európát elfoglalhatta-megszállhatta volna, sikeres támadó hadjáratai ellenére sem foglalt el egyetlen területet. Hatalma nemsokára megtört, és utóbbi évezredes története a terjeszkedéssel éppen ellenkezőleg, Magyarország és a magyar nép szakadatlan területfogyását tanúsítja, vagyis a terjeszkedő agresszív nacionalizmusnak éppen az ellenkezőjét, azt, hogy területvesztést területvesztés követett, azt, hogy ez a nép, ez az ország a terjeszkedő, területragadozó népek évezredes áldozata, célpontja. Magyarország soha egy talpalatnyi területet sem ragadozott el sem fegyveres erőszakkal, se bármilyen más mondvacsinált ürüggyel szomszédaitól, sem a valach-ruminoktól, sem a szlovákoktól, sem a szerbektől, sem az osztrákoktól. Fordítva azonban ez a legszörnyűbb mértékben érvényesült. Mindez kiáltó, tagadhatatlan történelmi tény. Mi következik mindebből?

Könnyű belátni: akit - bármilyen úton-módon, bármilyen ürüggyel - megraboltak, akit ősi birtokjogából kiforgattak, azzal igazságtalanság történt. Törvényszerű hát, hogy a jogsérelmet szenvedő, bárki és bármi is legyen az, magányos személy, nemzet vagy ország, igazságért kiált, hiszen csak az erkölcsi világrendet biztosító törvénytől remélheti elszenvedett sérelmének helyreigazítását, jóvátételét, igazságának érvényesítését. Vagyis

a területi agresszió áldozata, a területvesztő nép vagy ország, minden idegszálával óhatatlanul az igazsághoz, a történelmi igazsághoz kötődik, az lévén elemi érdeke. (Emlékezzünk itt a sok évtizedes „Igazságot Magyarországnak!” mozgalomra.) A területvesztő nép szükségszerűen és elkerülhetetlenül csak ellenérdekelt lehet a történelemhamisításban, vagyis nem lehet más, mint a történelemhamisítás ellensége, tekintve, hogy a történelmi igazság felderítése elsőrendű érdeke. 

Így vagyunk mi ezzel, magyarok, károsultjai terjeszkedő agresszív népek ostromának, és ellenünk irányuló, megtévesztésre épülő világ-összeesküvéseknek. Elhatároljuk magunkat minden soviniszta gőgtől és történelemkozmetikázástól, oktalan és visszatetsző nemzeti nagyzolástól, történelemtorzítástól. Mindez azonban távolról sem jelenti-jelentheti azt, hogy holmiféle történelmi koldusköpönyeget terítsünk magunkra, és eltagadjuk múltunknak azokat a történelmi tényeit, amik mellettünk szólnak és számunkra előnyösek. A teljes igazsághoz éppúgy hozzátartozik a kedvező, mint a kedvezőtlen. Az egyetlen szempont csak az lehet: kellően megalapozott-e az állítás, a tény ahhoz, hogy igaznak tekinthessük. Az igazságot még akkor is el kell fogadni, ha az a magyarságnak kedvez.

Való igaz, a történelemhamisítás és az ezzel összefüggő nemzeti nagyzolás elharapódzása, dicstelen múltú vagy múlttalan népek ősmúlt-koholása, akárcsak a nagy lélekszámú népek gőgje a kisebb nemzetekkel szemben, olyan helyzetet teremtett, hogyha bármelyik közülük, történelmi tények bármilyen mennyiségű és alátámasztottságú bizonyossága szerint régidőkből eredezteti származását, rásütik, hogy nacionalista elfogultságának megnyilatkozása ez. S ezt annál inkább megtehetik, mivel valóban roppant propaganda-hangerővel szól a történelemhamisítók kórusa, így hát az alapos munkával feltárt bizonyítékokat minden további vizsgálat, cáfolat nélkül a történelem - hamisításokkal egynek veszik, egybekavarva az igazat a hamissal. Ekként jön létre az a sajátos helyzet, hogy cégéres hazudozók között a tisztességes embert hazugnak bélyegzik, ha tisztességes őseit tisztességesnek mondja, s azt vágják a szemébe, hogy a hazugokat utánozza, velük kell versenyre a hazudozásban, vagyis versenyt üvölt a farkasokkal.

De a tömérdek felfedezni vélt magyar „őshazára” visszatérve: mindez távolról sem a nemlétező „magyar nacionalizmus” terméke. Épp ellenkezőleg: a magyar léleknek abból a meghasonlottságából, kifelé fordulásából fakad, amelybe a magyarságot az ország „kereszténységre térítés”-nek álcázott X-XI. századi titkos katonai megszállása, idegen hatalmi és szellemi iga alá vetése kényszerítette, s amelyet még tovább fokozott az a nemzet- és világmegtévesztés, amelybe a XIII. századi domonkosok keleti kémakciói taszították ebben a kérdésben a magyarságot, elhitetvén vele, hogy kívül kell keresnie az őshazát (l. 2. fejezet, 51-82.) A magyarság ezáltal mintegy rá lett állítva erre a hamis szellemi vakvágányra, a külső őshaza keresésére. Könnyű belátni, hogy ez háromnegyed évezreden át milyen mérhetetlen károkat okozott.

A „magyar nacionalizmusról” még annyit feltétlenül itt is el kell mondani, hogy a hajdan hatalmas magyarságból már X. századi orvmegszállásakor, idegen szellemi iga alá vetésekor minden lehető eszközzel igyekeztek kiölni a nemzetek létének megőrzéséhez egyszerűen nélkülözhetetlen nemzeti érzést, a nemzeti összetartozás érzését, azt az érzést, amelynek hiánya teljesen egyértelmű az immunreakció hiányával (épp ezért támadják a nemzeti érzést „nacionalizmus” vádjával azok, akik fel akarják bomlasztani a nemzeteket). Ekként vált Magyarország olyan országgá, a magyarság pedig olyan nemzetté, amely a maga kifelé-fordultságában azoknak a beszivárgó nemzeteknek vált eldorádójává, amelyek aztán egy világ-összeesküvés lehetőségeit kihasználva szétmarcangolták Európa legősibb országát és nemzetét. 

Hozzá kell tennünk azonban fentiekhez, hogy a Kárpát-medencén kívüli „őshazák” népszerűségéhez egyéb tényezők is hozzájárultak. Így például a szkítamagyarság ősidőkben bekövetkezett két ágra válásának ténye: Nimród népe, a Tárih-i-Üngürüsz őskrónikánk tanúsága szerint, az őshazából, a Kárpát-medencéből került Közép-Ázsiába.

Az utolsó jégkorszak utáni évezredekben, Nimród és Magóg korában létrejött a roppant lélekszámú szkítamagyarságnak egy mozgó katonai szárnya, amely – óriási művelődéspolitikai hivatást is teljesítve - mindújra visszahódította az őseinek sírjait őrző eurázsiai síkság térségeit. Mégis a szkítaság létének alapja mindenkor az a Kárpátmedencében őshonos népesség volt, amely az ősidőktől napjainkig folyamatosan itt élt központi ős-szűlőhelyén, a Duna-medencében, és a Kárpátok őserdőkkel borított térségét szorgos munkájával kultúr-tájjá emelte. Így hát, mindezek folytán a magyarságnak valamilyen nyoma, nyomeleme a földkerekség különböző területein többé-kevésbé fennmaradt, úgy, hogy ez még napjaikban is kimutatható.

Efféle nyelvi vagy helytörténeti nyomelemek alapján azonban kisütni, hogy itt is, meg ott is megtalálták a külső magyar őshazát, felületes és megalapozatlan, némileg olyan, mintha egy ember szülőházának minősítenénk mindazokat a helyeket, ahol valaha is megfordult.

3.)   AMI VOLT - ELTŰNT, AMI NEM LÉTEZETT – FELTŰNT

Már a Mi az igazság az árpádi bejövetel körül? c. fejezetben (l. 1. fejezet, 17-50.) foglalkoztunk az itt lakó népek kérdésével. Ezúttal, fontos kiegészítésként, a kincstári történetírásunkban elharapódzott szemfényvesztői hamisítási módszerekre szeretnénk rámutatni, ahogy az utcai népbecsapás, az „itt a piros, hol a piros?” mintájára eltüntették az árpádi bejövetelkor valóban itt élt magyar népeket, hogy szlávokat állítsanak a helyükbe. Makacsul azon erősködnek, hogy szláv népek éltek itt a „honfoglalás” előtt Így volt-e valóban? A tárgyilagosság megköveteli, hogy elismerjük, valóban éltek itt szlávok. De kicsodák? És mióta? Miként kerültek ide és milyen részét tették ki a hazai népességnek?

Vegyük sorra. Kétségtelenül éltek itt bizonyos bizánci-bolgárszláv katonai egységek, akik az avar birodalom szétzúzását követő hatalmi űrt kihasználva behatoltak az országba és átmeneti vazallus fejedelemségeket létesítettek. Magukkal hozták természetesen kísérő személyzetüket, így került hazánkba a jelentéktelen számú blak (=b-l-k, azaz: b-a-l-k-án-i). Mit tettek mindezekkel hivatalosaink? A bolgárszláv katonákról egyszerűen „megfeledkeztek”, vagyis azok eltűntek a kincstáriak bűvészkalapjában. A jelentéktelen számú blakokból „őslakós oláhokat”, sőt már „románokat” koholt össze belső, magyarellenes történelemhamisításuk. Önmagában azonban ez még kevés volt az itt lakó szlávok mítoszának megteremtéséhez. Így hát a semmiből kellett koholni itt élő szlávokat. 

„A honfoglaló magyarság szlávokat talált a Duna-medencében mindenfelé, a Balatontól Erdélyig. A szlávok mellett alig jöttek számba az alföldi avar (vagy esetleg más) töredékek.” - írja Kosáry Domokos, az a férfiú, aki méltónak találtatott az akadémiai elnöki tisztség betöltésére (Kosáry 1991, 14.). Vagyis e tudományos úr szerint az itt élő szlávokhoz mérten jelentéktelen semmiség volt nemcsak az avarság, de a székely nép is, valamennyi bizonyíthatóan itt élt szkítamagyar néppel együttvéve.

Nem hagyható szó nélkül, hogy ez a könyv - Magyarország története az őskortól a szatmári békéig. A gimnáziumok VII., a líceumok és gazdasági iskolák III. Osztálya számára -, amely telítve van hasonló, sőt ennél cifrább „tudományos” megállapításokkal, miként fentiekből is kitetszik: tankönyvnek készült a magyar ifjúság számára. S nehogy valamiképpen átmenetileg is nélkülözzék, az 1945-ös első kiadást 1991-ben hasonmás kiadásban az 1000 éves a magyarországi iskola alapítvány újra közrebocsátotta, tekintve, hogy azt, miként méltatója Kardos József írja: „Ma használhatják az általános iskolákban tanítók és a középiskolák - gimnáziumok, szakközépiskolák - diákjai és tanárai is. Nem a közelmúltban kiadott tantervek és ún. törzsanyag előírásait követi nyomon Kosáry Domokos tankönyve, de a történelmi ismeret gazdagsága, az előadás didaktikája biztosítékot nyújt arra, hogy aki esetleg ebből készül - és ezt tudja is – napjaink érettségi vagy felvételi vizsgáján sem vallhat szégyent.” (Kosáry 1991, fülszöveg).

De a szláv kérdésre visszatérve. Ne éltek volna hát itt szlávok? Senki sem állítja ezt.

Álmos hadaihoz, miként ezt Anonymus nyomán mindenki tudja „az oroszok közül szintén sokan Álmos vezérhez csatlakoztak, vele együtt Pannóniába jöttek, és maradékuk különböző helyeken egészen a mai napig Magyarországon lakik.” (Anonymus 1200 k./1975, 88.). Anonymus másutt is szól arról, hogy szövetséges népek megszámlálhatatlanul nagy sokasága csatlakozott a honvisszavívókhoz. (Anonymus 1200 k./1975, 84.).

Voltak itt szlávok, az Álmossal jött oroszok itt éltek még a Gesta Hungarorum keletkezése idejében is. Itt éltek természetesen még ezután is sokáig és lakóhelyeiket is - miként ezt helynevek is tanúsítják - a maguk nyelvén nevezték el

De mi történt ezekkel a szlávokkal a kincstáriak tollán? Elérte őket is a kincstári nemezis. Ők is eltűntek ellen -historikusaink bűvészkalapjaiban. Miért? Végtelenül egyszerű. Mert az Álmossal, Árpáddal jött oroszokkal éppúgy nem lehetett volna igazolni a szlávok őshonosságát, miként a bolgárszláv megszálló katonákkal. Vagyis cask zavarták volna a képet, így hát el kellett tűnniök, hogy helyet adjanak a nagy pánszláv mítosznak, a soha itt nem élt szláv népek mítoszának.

E mutatványok módszere mesterinek mondható: ami volt, s csakugyan volt, azt eltüntetni, eltagadni, ami nem volt, vagy alig volt, azt fölfújva hangoztatni. De hova tûnt a történetileg kétségkívül igazolt, letagadhatatlanul itt élt szkítamagyar népek sora?

Hova tûntek a Kárpát-medencét õsidõk óta benépesítõ sicul-székelyek? Hova az õsszkíták, az agathyrszek vagy agatörzsek? Hová a szigünnák, a szikamberek? Hova a Pannóniának nevet adó pannonok? Hova a szarmaták, a jazig-jászok, s az ugyancsak õsszkíta daha-dákok? Hova a hatalmas, világbíró hun nép? Hova a budinok? Hova az avarok? Hova a kangar-csángók? Hova a többi õsi szkítamagyar nép a pelaszg-palócoktól a turuszkokig, a barkókig, üngürüszökig? Mind eltûntek a bûvészkalapban.

A történelem kezdetei óta szkíta népek szinte hosszú sora élt itt. Évszázadokon, évezredeken át küzdöttek a hazáért, a haza függetlenségéért, idegen hódítók uralma alóli megszabadításáért. Egyetlen szkíta nép sem költözött el innen. Itt éltek-haltak. Soha egyikükrõl sem jegyezte fel semmiféle írás, hogy elhagyták volna a Kárpát-medencét.

Látszólag az egyetlen kivétel: a hunok. Róluk tudjuk, hogy a nagy vereség után két hadseregcsoportjuk is az ország határszéleire vonult, hogy megszervezze a harcot az õsi Szkíta-Hun Birodalom helyreállításáért. Két erõs, továbbküzdõ katonai egység. Ámde az óriási lélekszámú hun nép itt élt továbbra is, nem költözött el. De hova is költözött volna? Nem költözhetett volna el még akkor sem, ha van erre hajlandósága. Milliós néptömegek felkerekedése és útnak eredése a történelmi képtelenségek sorába tartozik. Az õslakos szkítahun nép éppúgy a helyén maradt, akárcsak az õket megelõzõ szkíta népek sora. Utánuk pedig itt maradtak az avarok, akiknek további ittlétérõl számos forrás megemlékezik. Miként foszlottak volna mindvalahányan semmivé? S miféle rejtélyes úton-módon teremtek volna itt a téridegen szlávok ? Hivatalosaink számára azonban mindez még csak kérdés formájában sem merül fel. A székelyekrõl fejüket törve kimesterkedték - jóllehet csalhatatlan történelmi tények igazolják õsi ittlétüket (Orbán - Grandpierre A. 2009) -, hogy századokkal késõbb telepítették õket székely õshazájukba.

Félreértés ne essék: nem ország romlására törő külső ellenség állítja mindezeket, hanem saját historikusaink, azok, akik népünk jóvoltából kerültek tisztségeikbe, s hivatalukat arra használják fel, hogy a magyarság élethalál harcában mintegy az ellenséghez csapódva, a magyarság ellen vívják a sorsdöntő birtokpert - a történelem, a tudomány, az igazság ellenére. De lássuk további mesterkedéseiket!

4.)   ŐSHONOS-E A MAGYAR A KÁRPÁT- MEDENCÉBEN? 

Kiélezett harc dúl a két tábor közt a magyar nép õsi, vagy újkeletû voltának kérdésében. Régi vagy új nép-e a magyar? Hivatalosaink az idegenuralmi szellemiség örököseiként, továbbfolytatóiként a magyar nemzet késõi keletkezése mellett kardoskodnak.

A magyar nép õsi volta, dicsõséges múltja sehogy sem illeszthetõ többszáz éve kialakult elképzeléseik kereteibe. 

Csontmerev ellenséges elképzelések rendszere ez. Emlékezzünk a shakespearei szavakra: „őrültség, de van benne rendszer”. Pontosan erről van itt szó: ezer éve kiforrott, kidolgozott átfogó rendszerről, amelynek minden egyes alkatrésze úgy illeszkedik egymáshoz, mint egy pokoli óramű darabjai, egy sem iktatható ki, egy sem cserélhető ki anélkül, hogy az egész rendszer össze ne omoljon.

Kiindulásának alapja arra a X-XI. századi, hetvenhét lepellel leplezett összeesküvésre helyezhetõ, amely a maga láthatatlan, titkos eszközeivel megtörte a katonailag legyõzhetetlen X. századi magyar nagyhatalom erejét, megroppantotta a magyarság gerincét, és az országot titkos idegen iga alá vetette, mindenekelõtt és mindenekfölött

szellemi, politikai-hatalmi iga alá, bûnösnek és elvetendõnek bélyegezve mindent, ami azelõtt volt, az egész magyar múltat, minden magyar tettet, eszmét, ereklyét, mindent, ami a magyart magyarrá tette. A dicsõséges magyar történelem ekkor fordult a visszájára, ekkor kezdõdött a magyarság rettentõ hanyatlása, évezredes vérfutása, felségterületének ezer éven át tartó rettentõ sorvadása. Ekkor fordították ki alattomos sötét kezek a magyarságot önmagából, ekkor tették saját hazájában üldözötté a magyart, ekkor fosztatott meg õsi szabadságától, ekkor fordult szembe a felsõ vezetés a néppel, ekkor vettetett ezer éves szolgaságra a magyar, ekkor süttetett rá a bûnös nép bélyege.

Az álarcos, titkos igára vetõk, hogy önmaguk égbekiáltó istenellenes gaztetteit, egy szabad nép orveszközökkel való megtámadását, titkos katonai megszállását, ideológiai kényszerzubbonyba vetését indokolják - miközben nekiveselkedett sátáni hadként kiirtották a többévezredes magyar magas mûvelõdés felhalmozódott pótolhatatlan értékeit -, megkezdték a magyarság dicsõséges múltjának tagadását, befeketítését, minden módon való leócsárlását. 

Aki magyar lélekkel beleolvas a nemrég kiadott „Árpád-kori legendák és intelmek” (Érszegi 2004) c. kötetbe, elszörnyedve láthatja a legsötétebb magyarellenes rágalmak közel egy ezredév előtt megfogalmazott förtelmeit, kezdeti magvát, kiindulását minden becstelen és alaptalan nemzetünk elleni támadásnak, rágalomnak. Meg kell mondani: ez a sötét ideológiai rendszer, ez a kirekesztő, kizáró jellegű, mélységesen terrorista beállítottságú és nemzetellenes, vallási mezben fellépő szellemi iga az, ami magyarországi idegenuralmi klerikális körök nyomására mindmáig alapját képezi a hivatalos historizálgatásnak.

Kincstári történészeink ezeket az elveket követve úgy tesznek, mikéntha a magyarság által létrehozott és fenntartott intézményekben a magyarság sárbarángatása volna a legfőbb vagy éppen egyedüli hivatásuk. A rendszer köti őket, ez az idegenuralmi hatalmi érdekek nyomására és szolgálatában réges-régen elfogadott szabályrendszer, amely beteg agyon eluralkodott kényszerképzetként ül rajtuk: akarva sem szabadulhatnak tőle.

Összefoglalólag, a magyargyűlölő középkori legendagyártók a következő képet festették a magyarságról:

– barbár, tudatlan nép

– merőben műveletlen

– az emberi kultúra legalsóbb fokán tengődő nép

– pogány, istentelen.

Ezt a szemléleti rendszert örökölte hivatalos történetírásunk, s ettől nem tud és nem is akar szabadulni. A titkos és nyílt idegenuralom (szellemi idegenuralom!) évszázadai alatt a hatalom előnyeiben részesülő, azzal azonosuló hivatalos vonal szolgaian ehhez szabta a maga mindenkori ténykedését a magyar történelem és a magyarság megítélésében. Természetesen egy olyan nép, amilyennek a korai judeo-keresztény klérus lefesti a magyarságot,

– semmiképpen sem lehet ősi nép, kultúrnép

– az emberiség legelmaradottabb, legalantasabb, legbadarabb néptöredékeiből kellett Keletkeznie

– újonnan összetákolódott keverék népekbõl

– írástudatlan népnek kellett lennie

– gyökértelen, barbár, kóbor népnek.

Mindez a legélesebben ellentétes azzal az össznépi köztudattal, amit a magyarság hagyományaival egyezõen a magyar nép nemzedékei vallottak - s amelyet teljes mértékben osztott az évezredes világközvélemény is -, nevezetesen azt, hogy a magyarság a világtörténelemben kimagasló szerepet játszó õsi kultúrnép, a szkítaság egyeneságú örököse. 

Viszont mindeme rágalmak valószínûsítésére, vagyis a megtévesztésre rendkívül alkalmasnak látszott a sajnálatos módon Sajnovics által felvetett lappizmus, csúdizmus, s fejlettebb formájában a finnugrizmus, annál is inkább, mivel itt a megfoghatatlanság területére lehetett átcsúsztatni az egész kérdést, tekintve, hogy maga a finnugrizmus a finnugor õsnéppel, finnugor õshazával egyetemben képtelen fikció, efféle õsnép sohasem létezett, így hát kiválóan alkalmasnak bizonyult mindenféle koholmányra, s ennek vonzataként, rá lehetett fogni minden elmekavaró zagyvaságot a magyarságra. 

Ekként és ezekben az elvekben teljesedett ki a hivatalos magyar ellenhistória történetszemléleti rendszere:

– a magyar újkeletû nép

– elmaradott, barbár stb.

– Ázsia sötét zugaiból hatolt be téridegen elemként Európába

– Kárpát-medencei mai hazáját fegyveres erõszakkal, révén rabolta el az itt élõ szlávoktól

Tekintse át bárki, aki meg akar győződni mindezeknek a valótlanságáról - ha ép elméjét súlyos károsodásoktól nem félti -, hivatalosaink olvashatatlanul szürke, zűrzavarral telített, a felszínességben addig ismeretlen teljesítményeket felmutató dolgozatait.

Kénytelen lesz belátni, túl enyhén fogalmaztunk. Acsády Ignác is kifejezte ezt lényegfeltáró mondatában: „A magyar századokon át inkább csinálta, mintírta a történelmet, s tetteinek följegyzését gyakran engesztelhetetlen ellenségeirebízta.” (Acsády 1903, 25.). Kérdés: kibírhatja-e ezt bármilyen nemzet, és meddig bírhatja még a magyar? De térjünk át az állítások és tények felsorolására, illetve ütköztetésére. Lássuk, mit mondanak az új vagy régi kérdésében a hiteles hagyományok és tények!

„Árpád vezér és nemesei pedig nagy örömmel felkerekedtek Hung várából (azaz a már akkor, az árpádi bejövetelkor Hung(ár)nak, azaz Magyarnak nevezett várból, a mai Ungvárból), s a Tarcal hegyén túl ütöttek tábort a Takta vize mellett elterülő mezőn, egészen a Szerencse hegyéig. Erről a hegyről látták, milyen az a hely; mivel pedig nagyon megszerették, úgy nevezték el, hogy a nevének latinul amabilis, a saját nyelvükön pedig szerelmes az értelme; attól a naptól egészen mostanáig a szerelemről Szerencsének hívják a helyet.” (Anonymus 1200 k./1975, 95-96.).

Közel egy ezredév szentesíti Névtelen Jegyzőnk szavait. S utalhatnánk még a korát meghaladó nagyszerű Gesta Hungarorumnak számos más helyére, ahol, közvetve bár, de a magyarok korábbi ittlétét bizonyítja, így pl. Bors várának építésekor (l. 1. fejezet, 17-50.). Bors várát éppúgy az itt élő magyar nép nevezte el a maga nyelvén, akár Szerencset.

„Ma már világos, hogy Anonymusnak a szó szoros értelmében sejtelme sem volt semmiről” - írja egyik akadémikusunk 1990-ben közreadott könyvében. Micsoda végletes állítás! A történettudomány legmegbecsültebb dokumentumai szükségképpen a korabeli dokumentumok, krónikák. Ezek alkotják a történetírás alapját. Ha ezt a talajt kihúzzák a történetírás alól, szabad teret nyitnak a gátlástalan manipulációnak. Névtelen Jegyzõnk tehát az akadémikusi magas lóról hetykén odavetett ítélkezés szerint teljesen tudatlan volt; még azt is magabiztosan tudja megállapítani 700 év távolából a nyilvánvalóan természetfölötti képességekkel rendelkezõ akadémikusunk, hogy mirõl nem volt sejtelme Anonymusnak: semmirõl! Meghökkentõ megállapítás. De vajon az illetõ mivel bizonyítja súlyosan megbélyegzõ állítását? Az égvilágon semmivel. Õ csupán állít és rágalmaz.

Minek a bizonyítás? Hiszen a hivatalos történetírás számára elegendõ a hatalmi szó, amely minden tudományos követelményt felülír. „A X. századból az õ korában - folytatja - már csak néhány magyar vezér és vitéz neve élt az emlékezetben, fõként olyanoké, akiknek leszármazottai sokra vitték a késõbbiekben.” Honnan tudja? Honnan veszi ezt a rágalommal felérõ történelmi oktalanságot, amelyet a történeti tények özöne minõsít sértõnek és nevetségesnek. A magyar nép és népágazatai még ma, ezer év után is hasonlíthatatlanul több emlékét õrzik a magyar õsidõknek - minden inkvizíció és historikusi hazugság ellenére -, ellentétben azzal, amit e rosszhiszemû feltételezés nagytudományú Névtelen Jegyzõnkrõl állít. „Ezeket a szóbeszédbõl összegyûjtött beszédfoszlányokat (?) egészítette ki Anonymus kerek történetté olyképpen, hogy benépesítette a Kárpát-medencét XII. századi népekkel és kitalált személyekkel, akikhez az ötleteket nemegyszer helynevekbõl vette.” 

E sötét célzatú állítások olvastán már-már azt mondanánk, az efféle agyafúrt hamisítói ténykavarás nem Anonymusra, hanem - ki mint él, úgy ítél alapon – inkább mai rágalmazóira jellemzõ.Egyébként ugyanez a szerzõ az, aki ugyanitt a vlachhá torzított - helyesen balkáni blak - csapatokat vezérlõ magyarnevû vazallus helytartót, a Gelouvá korcsított Gyalut történelmietlenül egyszerûen „román Gyeló”-nak mondja, sajnálatos módon nem lévén tudomása arról, hogy a rumin nép ekkoriban még nem létezett és csak évszázadokkal késõbb jött létre a Balkán hegyei között. Ugyanõ állítja ugyanitt, hogy az õsmagyar zobor (szobor) szó „a szláv zbor (gyûlés) köznév származéka” (Engel 2003, 73-74.). Dúl tehát a csata a magyar õstörténet minden egyes kérdésében, így az újkeletûség és régiség kérdésében is.

Talán üdítőleg hat, ha ezek után egy derék néhai historikusunkat, Mahler Edét idézzük, aki közel száz évvel ezelőtt a következőket nyilatkozta: „Kétes és talán nagyon is merész, de aligha teljesen alaptalan az a föltevésünk, hogy már ősrégi időben olyan nép élt földünkön, amely a magyarsággal egy törzsből származott.” (Mahler 1902, 293.). 

5.)   MIT VALLANAK A MAGYAROK RÉGISÉGÉRŐL SAJÁT NÉPNEVEINK?

Hivatalosaink legfõbb érve a magyarság õsi nemzeti léte ellen, hogy neve nem fordul elõ a IX. század elõtt. Kristó Gyula pl. ennek alapján határozottan odajut, hogy Magyar nép a IX. század elsõ harmadánál korábban nem létezett. Mások még tovább mennek, s vannak, akik elképesztõ módon az árpádi honvisszavétel utánra, sõt a XI. Századra teszik a magyarság kialakulását. Úgy látszik, a hivatalos vonalat követõk számára íratlan törvény, hogy le kell tagadni mindenáron a magyarok õshonosságát. Mások azt bizonygatják, hogy népnevünk a IX. századnál korábban nem fordul elõ. Nincs magyar a IX. századnál korábban?

Lépjünk hátrébb eggyel. Emlékeztessünk Kis-Szkítia 630. táján élt királyára, görögösen írt nevén Muageriszre (Muager + görög -isz képző), akit a mai magyar helyesírás szerint Magyarnak kellene leírnunk. Az újabb kutatás felvetette, hogy a magyar népnév Muager hun király nevéből ered (Kosztolynik 2002).

Hát az ugyancsak az árpádi bejövetel elõtt széltében ismeretes Strata (Strada) Wengerorum, vagyis Magyarok Útja? Meg a magyar hegyeknek nevezett Kaukázus és a Kárpátok körhegylánca? S a „Magyar kapu” Kiovban? És a Wangariorum marcha, azaz „hungárok határa”, amelyet képtelen szó-csûrés-csavarással próbálnak nem magyarak feltüntetni? És Jordanes „hunugur”-jai (Iordanes i.sz. 550/2005, V. 33.)? És a hun Unnigardae-k (Synesius i.sz. 411.)? Vajon lehet-e kétséges, hogy ezek az elnevezések századokon át alakultak ki?

De menjünk még tovább, érintvén az ősi magyar mondavilágot. Előre kell bocsátanunk: az évezredek emlékezetét őrző magyar történeti jellegű mondavilág, megítélésünk szerint hitelességben felveszi a versenyt bármely historikussal. Hunor és Magor, az őstestvérpár lép elénk az ősidők homályából. Magor, azaz Magyar. Magor és Hunor Nimród fiai voltak. Nimródé, aki „nagy vadász vala az Úr előtt”, s aki alig 58 évvel élt a vízözön után (Biblia 1979, 16.). Immár tehát a vízözön körüli időnél járunk. De vegyük a Bibliát! Jáfetnek három fia volt: Gomer, Magóg, Madaj. Bizoni Károly azt írja erről: „Még az özönviz előtt származtak ők.” (Bizoni 1845, 2.).

Tudjuk, hogy az ősidőkben, az ókorban a mássalhangzók határozták meg a szavakat.

Egyes népek a magánhangzókat le sem írták. Ennek fényében nem furcsa ebben a három névben a szótő meghatározó mássalhangzóinak meglepő hasonlatossága? Hiszen ismeretes, hogy a „d” és a „g” rokon mássalhangzók, s a „gy” hangot más népek gyakran „d” hanggal adják vissza. m, g - m, g - m, d (g).

Magóg a szkítamagyar népek ősapja (Josephus I, Chap. 6.). Gomer a „gomeriták” ősapja, akik alatt Josephus szerint a galaták, gallok értendőek (I, Chap. 6.), de a Cambridge Ancient History szerzője (Barnett 2008, 452.) az egyébként is általános felfogással összhangban a gomereket a kimmerekkel azonosítja (a kimmerek a szkíta nép az i.e. 1. évezred első felében a nyugat-eurázsiai síkságon élő része) - lásd még Mallory-t (1997, 425.). „Madaj” a méd nép ősapja (Josephus I, Chap. 6.). A méd népet indiai szomszédai „madra” (Talageri 2000, Chap. 7.) és „szaka” néven nevezték (Puranic Encyclopedia 1989, 667.). Gomer annak a Gógnak a szövetségese, aki Magóg földjének ura (Ezekiel 38:6.).

De vegyünk figyelembe közvetlenebb megfontolásokat is. Ha egy csecsemõt, kisgyermeket megkérünk, mondja ki azt, hogy magyar, nem is kell, hogy pösze legyen, úgy fogja mondani, hogy madaj. 

Hát Gomer? A nyelvtudomány ismeri a hangugratás fogalmát. Gyakori nyelvi jelenség.

Minden okunk megvan rá, hogy Gomert a Moger hangugratásos névalakjának tekintsük. Nyelvtörténeti bizonyítékunk is akad rá, hogy ez a hangugratásos névalak némileg ékezetesült formában helyneveinkben is él. Gömör megye nevén kívül több mint tucat helynév és egyéb földrajzi név áll rendelkezésünkre. Ezek szerint Jáfetnek mindhárom fia a magyar népcsaládot jelzi - ami természetes, hiszen az õsapák testvér mivolta a népek testvér mivoltát jelenti. A magyar nép tehát a Bibilában foglaltak szerint õsnép. A Biblia (Genesis 10:5) és Josephus (Antiquites of the Jews I. 6.) nyomán általános a vélemény Jáfet utódai voltak Európa õslakói.

De, mint tudjuk, a magyarságnak két népneve van: magyar és hungár. Õsi és egyértékű mind a kettő, miként ezt az őstestvérpár nevei is tanúsítják. Mi hát a helyzet hungár, hungarus népnevünkkel? A historizálgatás legelképesztőbb zűrzavarára eshet tekintetünk. Mert ma már ott tartunk, hogy bravúros ügyeskedők, manipulátorok hungár népnevünket - csiribi-csiribá - elmismásolták. Kényszerből cselekedtek így, mert ha nem teszik ezt, istókuccse összedűl a magyarság újkeletűségének agybajos gonddal összecsócsált épülete. Bizony összedűl, mert még Jordanes gót püspök (i.sz. 550), a hunszkíta-magyarok nagy ellensége is megemlékezik a hungarusokról: „A hunugurok pedig onnan nevezetesek - írja -, hogy tőlük ered a hermelin bőrökkel való kereskedés (...)
Róluk azt olvassuk (tehát még korábbi híradások szólnak a hunugurokról) - és most kérjük az olvasót, nagyon élesen figyeljen! -, hogy első tartózkodási helyük Scythia talaján volt, a Maótisz-tó mellett, azután Mysiában (Moesiában), Thraciában és Dáciában (vagyis mai hazánk területén!), harmadízben ismét Scythiában, a pontusi-tenger fölött laktak.” (Jordanes i.sz. 550/1904, 39.). Valóságos őstörténeti tanúbizonyság, útmutatás a gót püspöknek ez a mondata, hiszen azt mondja ki itt, hogy a hunugurok, azaz magyarok már régen, a hatodik évszázad elött itt éltek mai hazánkban, hiszen innen költöztek ki meghatározatlanul korábbi időkben, meglehet évezredekkel korábban az Európa keletén fekvő másik Szkítiába.

Óriási fontosságú történeti bizonyíték ez, annál is inkább, mert egy olyan historikus tartotta fenn, aki tettenérhetően a szkíták ellensége. Mondanunk se kell, hogy hivatalosaink tollán ez a tényadat is elsikkadt. Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehetséges, hogy századokon át senki sem akadott fenn a kiáltó tényen, hogy itt rólunk van szó és a hunugur népnév az égvilágon semmi mást nem jelent és jelenthet, mint azt, hogy magyar? A magyar érdek tagadásának szinte hihetetlen makacsságú beidegzettsége és körmönfont módszere ad erre magyarázatot. Hungar, hungarus népnevünk számtalan helyen és alakban fordul elő az ősidőktől napjainkig.

Nem hajlandók tudomásul venni, elfogadni. Nem hajlandók látni azt, ami magyar, és netán előnyös a magyarra. Nem akarják látni, észrevenni, amit látnak. Hunugurokról szól Jordanes? Ők nem tudják mi az, eszik-e vagy isszák. Játszák a tudatlant. Mi az istencsudája az, hogy hunugur? Nem tudják, vagy nem akarják tudni. Van ugyan tudomány, de ha a magyarságnak kedvez, akkor nincs. Hungária „szaktudós” „szakférfiai” nem tudják mi az: hunugur, hungár, Hungária. Nem érik fel ésszel, ha azt hallják: magyar. De tudják, hol a határ, meg sem kérdik, mi lehet az, mi fán teremhet a hunugur nép.

Belekapaszkodnak Névtelen Jegyzőnk egy tévedésébe. Anonymusunk ugyanis, nem ismervén a valós magyarázatot, bizonyára hallomás után, azt írja, hogy Árpádot Hung várának bevétele miatt hívták „Hungvária” vezérének: „összes vitézeit pedig Hungról hungvárusoknak nevezték el az idegenek nyelvén, és ez az elnevezés mostanáig él az egész világon.” (Anonymus 1200 k./1975, 91.).

Kétségtelenül bizonyos, hogy tévedés ez? Hunor és Magor neve felel erre. Hungar nevünk Nimród fiának, Hunor nevének ősi változata. (l. Grandpierre K. 1990) Nyilvánvaló és magától értetődő ez. Történetírásunk pedig azért van, ha van, hogy többek között kiigazítsa az esetleges tévedéseket. Nálunk épp fordítva történik. Azon nyomban dogmává vált, hogy a hungár, hungárus, hungária nevezetet idegenek aggatták ránk. Ezért viseli hazánk az egész világ előtt ma is a Hungária nevet. Miféle érdekük fűződik ehhez?
Ez is az elidegenítést, a hagyománytagadást szolgálja. Az itt uralkodó zűrzavar példátlan. A zavart nem a népnév-változataink tarkasága okozza, hanem azok félreértése, félremagyarázása.

Nem kell nagy tudomány ahhoz, hogy az ember számoljon a szóeleji, némaságra hajlamos „h”-val. A Hungarus elején ott áll a „h”. Ha nem hangsúlyozzuk megfelelően, úgy népnevünk ungarnak, ungarusnak, vagy éppen ongárnak, onogurnak, onugurnak hangozhat. Elidegenített szellemiségű historikusaink - különféle szótárakat bújva - rábukkantak, hogy az „onogur” szó felbontható két olyan összetevőre, amely törökben tizet (on), és nyilat (ogur) jelent, az onogur népnév jelentése tehát, ha csak ezen a feltevés alapján akarjuk értelmezni: tíz nyíl. A magyar hungár, hungarus tehát rejtelmes áttételeken át érvényesülő török kapcsolatai révén holmiféle török törzzsé kezdett átalakulni.
Mássalhangzó-torlódást kedvelő szláv nyelvek még a szóban levő „n”-hangot is elnyelték. Népnevünk így alakult át - historikusaink szerint legalábbis - szláv ajkon ogurrá és ugorrá. Az egyetlen feltevésre épülő népszármaztatás, amely minden lényeges körülöményt, a történelmi tényeket is figyelmen kívül hagyja - historikusainknál minden megalapozás nélkül a bizonyított tény rangjára emelkedett. A magyart nevezik így. Végtelenül egyszerű ez.

Hivatalos „szaktudósaink” mindmáig nem hajlandók tudomásul venni a legelemibb tényeket. Ez pedig csak egyként lehetséges - nem is akarják látni. Ami nem illik bele előre eldöntött szempontjaikba, azt egyszerűen figyelmen kívül hagyják.

További változata hunugur, hungár, hungarus népnevünknek a törökös üngürüsz. A Terdzsüman Mahmud, I. Szülejmán szultán tudós magyar tolmácsa által megmentett Árpád nagykirály-kori magyar ősgeszta, a Tárih-i Üngürüsz ekképpen emlékezik meg a vízözönt követő időkben Hunor által a Kárpát-medencében talált népről: Hunor, Nimród fia - „(...) elvált Adzsem (Perzsia) padisahjától, és Pannonija tartományába költözött. Amikor abba a tartományba érkeztek, látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak nagy számban, sok gyümölcse és bő termése van annak az országnak, és az ő nyelvükön (azaz Hunor népének a nyelvén) beszélnek az (ottani népek).” (Terdzsüman 906/1988, 21.).

A regősök szavai azt bizonyítják, hogy üngürüsz népe Hunor nemzetségéből származott.
Mivel Hunor neve később hüngürüsszé változott. Íme hungár népnevünk helytálló történelmi értelmezése! És nem újkeletű, önkényes szófejtés, hanem történelmi őskrónika alapján! Egyben tökéletesen világos okfejtés, és ezredéves régiségből fakadó nyom a magyar nemzeti lét ősi voltára és arra, hogy a magyarok már a vízözönt követően itt éltek. A magyar népnek joga megkövetelni minden képviselőjétől, hogy fenntartás nélkül melléje álljon, és az ő érdekében munkálkodjon a mindenkori igazság és a pártatlan tudomány szellemében. Aki nem így jár el, nem így cselekszik - bárki is legyen az, élő vagy holt, s bármilyen tisztségben üljön -, számoljon az elkerülhetetlenül bekövetkező felelősségre vonással. Kegyetlen fájdalmában még a holtak sírját is bottal fogja verni majd a megcsalatott nép, ha tisztségviselője orvul az ellenséghez állt.
Köztudott: a hivatalos kutatás valahol az ezredik év táján elakadt. Saját bevallásuk szerint azért, mert nem találtak korábbi írott forrásokat. Amikor pedig mégis felbukkant egy Árpád előtti őskrónika, egyrészt megrágalmazták, másrészt figyelmen kívül hagyták (l. Grandpierre K. 1979, 1990).

Nem hallgathatjuk el azt sem, hogy a szabad, haladó magyar őstörténetírás is adós maradt a szükséges bizonyítékokkal. Léteznek-e, feltalálhatók-e kétségbevonhatatlan bizonyítékok a magyar nép ősittlétéről, ős honosságáról a Kárpát-medencei hazában?
Meggyőződésünk: bőséggel rendelkezésünkre állnak a bizonyítékok. Táruljanak fel hát őstörténetünk hazugságok hét titokpecsétjével lezárt vaspántos ajtószárnyai!

6.) MIT TALÁLT NIMRÓD FIA A VÍZÖZÖN UTÁN MAGYARORSZÁGON?

Mióta él nemzet e hazán? Lehetséges, hogy csak ezer év óta él?
Ha az eddig elmondottakon elgondolkodunk, világosan kell látnunk: a magyar történeti, őstörténeti kérdésekben a hivatalos történetírás számára nem az a baj, hogy a magyar nemzet ősi voltát hirdetők állításai nem tényszerűek, vagy ne volna valóság-alapjuk, s nem is az, hogy tudományosan bizonyíthatók-e vagy sem, hanem az, kizárólag az, hogy történetesen kedvezőek, előnyösek a magyarságra. Ez az egyedüli, tényleges és legfőbb ok, ami kiváltja az idegenuralmi szellemi hatalmat szolgáló erők felháborodását.
Hogy meri itt bárki elismerni, vagy netán éppen dicsérni a magyart?!

Már régesrég nem a tudományosságról van itt szó. A tudományosságot a történetírásban épp ők rúgták fel, ők rúgták félre. (Érdemes volna a magyar őstörténetkutatás olyan nemtelenül támadott nagyjainak, mint Otrokocsi Fóris Ferenc, Petőcz Mihály, Horvát István, Fischer Károly Antal, Fekete Zsigmond, Marjalaki Kiss Lajos műveit összevetni a hunfalvy-hunsdörferek és finnugrista követőik olvashatatlanul szürke és zavaros férc - munkáival, hogy döbbenten észleljük hivatalos történetírásunk eltudománytalanodását, mélyresüllyedését.) Nem két tudományos tábor áll szemben itt egymással tehát, hanem egy tudományos mezben fellépő hatalmi csoport tör minden eszközzel azok ellen, akik történelmi tények feltárásával védenék a tudományos igazságot, és a magyar érdeket.

Nem az számít, mi igaz, mi valótlan. A lényeg az: ne védje senki a magyart a rágalmazó, a létére törő erőkkel szemben. Ezért a tudományhoz végképp nem illő alantas düh, az ostoba pöffeszkedés, az útszéli gúny és rágalom minden esetben, ha valaki - bármilyen igaz és tudományos alapon - de magyarérdekűen próbálja bemutatni e nemes nemzet dicsőséges múltját, kiváltképp, ha régidőkbe viszi vissza a magyarság keletkezését, ittlétét.

Ez a baj? Ezért a nemtelen támadások? Hát íme, tessék! Hivatásunkat teljesítve, megtesszük, amit kell, ami elháríthatatlanul szükséges. Nem riaszthat vissza minket sem gúny, sem gáncs, sem bárgyú okvetetlenkedés a magyar ősmúlt feltárásában. Az igazság nem tűr korlátokat. A korlátozott igazság - meghamisított igazság: féligazság - a hazugság legveszedelmesebb formája (mert a féligazságokban a hazugság igazsággal takaródzik). A tényekre kell hallgatnunk, s követnünk a tények szavát, s ha a tények azt vallják, hogy ősidők óta él itt a magyar, úgy nekünk kötelességünk ezt kimondani.

Munkánk következő szakaszaiban bizonyítékokat sorolunk fel arra vonatkozólag, hogy a magyar nép távoli ősidők óta, már a vízözönt követően, sőt azt megelőzően is itt élt már mai hazájában.

A Tárih-i Üngürüsz ősgesztai része, mint már jeleztük, arról számol be, hogy Nimródnak a vízözönt követő években visszatérő fiát itt a saját nyelvén beszélő üngürüsz - hungarus, azaz magyar - nép fogadja. Sajnos csak szűkszavúan szól, s nem ad képet arról az Ősgeszta, hogy s mint élt itt az üngürüsz nép. Pontos következtetésekkel azonban kiegészíthetjük az adott képet.

1. Először is, mint már jeleztük, már Hunort is az Égiek figyelmeztetése (l. Grandpierre K. 1990), a természetfölötti erők büntető csapása kényszeríti a Kárpátmedencébe való visszatérésre. Hunor ugyanis - az Égiek ítélete szerint fölöslegesen vesztegetve az idejét - Adzsem padisahja oldalán résztvesz holmi helyi csetepatéban.
2. Az Égiek büntető csapása csalhatatlanul jelzi: visszatérésről van szó. A hazai üngürüsz néppel valami baj eshetett meg, Hunornak ezért kell haladéktalanul vissza térnie seregével.
3. Tekintve, hogy alig néhány évtizeddel vagyunk az emberiség jelentős részét elpusztító vízözön után, kétség se férhet hozzá, hogy az üngürüsz nép már az özönvíz előtt is itt élt a Kárpát-medencében.
4. Ha jól megfigyeltük, az ősgeszta semmiféle korlátozó-szűkítő jelzővel nem él az üngürüsz nép itt-élésével kapcsolatban. Valójában azt tudatja velünk : az üngürüsz nép él a Kárpát-medencében, nem más nép vagy népek. A kárpáti térség tehát az üngürüszök-hungarusok őshazája, ősszülőföldje. A természetfölötti erők parancsa is ennek kifejezője.
5. A vízözön bekövetkezésének ideje mai számítások szerint tízezer év. Nimród fia, Hunor, a vízözönt követő évtizedekben jött hazánkba. Ekkor pedig még nem létezett Szuméria, és nem léteztek szumérok. Még akkor sem léteztek, amikor hétezer évvel ezelőtt a tatárlaki agyagtáblavésetek készültek: jó ezer évvel későbbről kerültek elő az első szumér leletek.
6. Ennek alapján felvetődik a kérdés: szumérok jöttek Magyarországra vagy magyarok mentek Szumérba?

A szumér kérdésbe itt természetesen nem bocsátkozhatunk bele annak teljes mélységéig. A két nyelv közötti rokonság, úgy véljük, tagadhatatlan. Hiba van azonban a beállításban. Számos tény és adat alapján bizonyosra vehető, hogy nem a magyarok jöttek ide Szumeriából, hanem a magyarok mentek innen Szumériába. Az irányzékot kell csupán megfordítani: nem onnan ide, hanem innen oda! Fejéről a talpára - és minden szilárdan áll. A kiváló kutató, Torma Zsófia könyvének címét - Sumér nyomok Erdélyben - így kellene átalakítani - Magyar nyomok Sumérban - vagy éppenséggel - Szemúrban, Szem úr országában.

Mert már magával a szumér (sumér, sumir stb.) elnevezéssel sincs minden rendben. Mi ennek a névnek a valóságos értelme, jelentése - senki sem tudja. Úgy látjuk, mintha itt is a fentebb már jelzett jelenségbe ütköznénk: az igazság kimondásától való ódzkodásba. Tekintve, hogy ékírással írott, s csupán a mássalhangzókat jelölő névről van szó, vagyis csupán az s-m-r formában lejegyzett névalakról; vajon nem volna helyes megfontolnunk, csakugyan és kizárólagosan a fenti magánhangzók jöhetnek szóba e népnév kialakításánál? Annál is indokoltabbnak tetszik ennek a kérdésnek a felvetése, mivel a sumir, sumer, szumir stb. névalakoknak valójában senki sem ismeri a jelentését.
Nagy vakmerőség volna vajon a kissé önkényesen behelyezett magánhangzókat némileg módosítani és ezt az ősi nép- és ország-nevet egyszerűen Szemúr-ként fogni fel? Szem Úr - ősi közhiedelmek szerint - a Nap, a Napisten jelképi megjelölése. Még a zsidóke - resztény liturgia is él ezzel az átvett jelképpel a háromszögbe helyezett égi szem alakjában. Az őskori emberiség egyetemes hitvallása volt a napistenhit, a napimádás.
Kétség se férhet hozzá, hogy a mezopotámiai népek és a sumérnak nevezett Szem Úriak is a napistenhitet vallották (ne zavarjon semmi idegen dölyföt, hogy ez a szó „véletlenül” magyar, egyezik a magyarral). A szkítamagyarság a kereszténységre kényszerítés előtti évezredekben maga is a napistenhitet vallotta. Ezért tartják a magyarok magukat még ma is a Napisten fiainak.

Szumér-Szemúr hagyományok maradtak fenn arról, hogy ők maguk északról, az északi hegyek felől érkeztek hazájukba. Ha a népmozgási lehetőségeket meghatározó földrajzi tényezőket figyelembe véve - járhatatlan hegyek, pusztaságok, vízi akadályok stb. - visszavezetjük az ősbetelepülő szemúriak útvonalát, rá kell jönnünk, hogy ennek az útnak nyugat felől kellett errefelé kanyarodnia, feltehető hát, hogy a Kárpát-medence felől érkeztek ide a szemúriak. Még ennél is fontosabb adalék magának a hagyománynak az a lényege, hogy kívülről települtek be Szemúr országába. Miért érdekes ez? Azért, mert a szkítamagyar népek Kárpát-medencébe településének e népek hagyományaiban nyoma sincs. Épp ellenkezőleg. Hagyományaink csupán visszatérésekről, ősfolytonosságról, őshonosságról szólnak. Láttuk, hogy már Nimród fia, Hunor is csupán visszatér a Kárpátok térségébe, hiszen itt a vele azonos nyelven beszélő üngürüsz népet találja.
Mindez a szkítamagyar népek ős-ittlétét, őshonosságát tanúsítja.

7.) MAGYARORSZÁGON VOLT A FRANKOK ŐSI FŐVÁROSA?

 Mióta él nemzet e hazán? Menjünk egy lépéssel tovább!
Anonymus, miként maga vall erről, elsőként a trójai háború történetét írta meg (Anonymus 1200 k./1975, 77.). Sejtelmünk sincs, mi volt a tartalma, de rendkívül veszedelmes munka lehetett, veszedelmesebb még a Gesta Hungarorumnál is, mert az az 1700-as években mégiscsak előkerült az idegenuralmi süllyesztőkből, ám a trójai történet a jelek szerint nem kerülhette el az inkvizítorok magyar könyv-kincsekre leső sötét szemét, és örökre elveszett. Számunkra furcsa már az is, miért azt írta meg elsőnek? Mit találhatott a trójai történetben olyasmit, hogy fontosabb, sürgetőbb volt, mint az álmosi-árpádi bejövetel megírása, és mi lehetett munkájában olyan tilalmas, bűnös elem, hogy nem kerülhette ki az inkvizíciós hengérek kezét?

Némi fény derül a rejtélyre, ha kissé belemélyedünk a trójai történetbe, kivált, ha figyelembe vesszük mindmáig feltáratlan magyar vonatkozásait. Itt természetesen nem vághatunk bele a trójai háborúnak, és mégcsak következményeinek, háttértényezőinek ismertetésébe sem, annál kevésbé, mivel ez a tíz esztendeig tartó háború - miként ez már Homérosz Iliászából is kivehető -, népek és világok harca volt. A háború valódi okát felszíni cselekmény rejti: Páris, Priamosz trójai király fia elrabolja a szép Helénát, Meneláosz spártai király feleségét, ezért üt ki a harc. A vég: az égő és immár védhetetlenné vált Trójából menekül a védők serege. A trójai harcosok zöme Aeneász vezetésével hajókon a szikulok tartománya, Szicilia felé veszi az útját, majd az itáliai félszigeten ér révbe. A trójaiak másik ága, frankok és szikamberek azonban, Priamosz király vezetésével - és ez a bennünket érintő vonal - gyalog, a szárazföldön át észak felé indul.

Van ennek az útnak egy homályban hagyott rendkívül érdekes, s a frankok és magyarok őstörténetét egyaránt érintő mozzanata, amelyet itt idő és tér hiányában éppen csak érinteni tudunk. A frankoknak, miként ez a továbbiakból kiderül, a Kárpátmedence az úti végcélja. Különös módon azonban mégsem a legcélirányosabb, a legegyenesebb utat választják, hanem hatalmas kerülőt téve, nagy vargabetűt írva a másik régi magyar haza, a görögösen Maotisznak írt Maóta felé tartanak, és a Maotiszon át, a szkítamagyar népek - hunok, avarok, griffes-indások, magyarok - hagyományos beköltözési útvonalát követve jönnek be Magyarországba (Liber historiae Francorum 1888, 241-244.).

Mi az oka ennek a rejtélyes, nagy úti kanyarnak? Pontosan úgy járnak el, mintha valami titkos ősi törvény előírásainak engedelmeskednének, s pontosan követnék a Csodaszarvas- monda útmutatásait, éppen úgy, akárcsak a keletről hazaköltöző szkíta népek sora. Mintha titkos, szakrális hagyományok értelmében másképpen, más úton nem volna szabad beköltözniök Magyarországba, vagyis ha másképpen járnának el, beköltözésük nem volna törvényes.

Megítélésünk szerint más megokolás, más magyarázat aligha lehetséges. Ha viszont értelmezésünk helytálló, úgy ezt annak bizonyítékaként kell felfognunk, hogy a trójai frank és szikamber hősök Priamos és Antenor vezetésével hazatérnek a Kárpátmedencébe.

Megokolásunkat a következő tények támasztják alá:
– betelepedésük tökéletesen békés jellegű,
– a Szkíta Birodalom központjában helyezkednek el,
– tüstént hatalmas építkezésbe fognak: megépítik a frankok hosszú évszázadokig fennálló, hírneves fővárosát, Sicambriát,
– fővárosuk neve éppúgy mint szikamber-frank népnevük szkíta eredetüket, szkíta jellegüket tanúsítja, (A szikamber név elemzésére a továbbiakban térünk ki.)
– Perdöntően fontos körülmény: otthonuktól hosszabb időre elszakadt, háborútól elcsigázott harcosok sohasem veszik útjukat másfelé, ha tehetik, csak hazafelé, elhagyott családjuk, otthonaik felé.

Miről tanúskodnak ezek a tények? Megítélésünk szerint mindebből csupán az a következtetés vonható le, bármennyire is meghökkentő ez, hogy hazánk a frankok, szikamberek őshona.

Valóság ez, vagy csak a képzelet játéka? Valójában még a frankoknak a trójai háborúban való részvételét is megkérdőjelezik némelyek, a frankok őseredetének tagadói. Sikerült is széles körben elhinteniük a kételkedést, s a mesék birodalmába utalniok a frankok trójai részvételét és eredetét. Magyarul író szerzők is jelentős részt vettek ebben. Az oroszlánrész ebben Eckhardt Sándoré, aki elegendő tudományos alap nélkül is fontosnak találta, hogy megtagadja a frankok eredetét. Magyarul írott tanulmányai után sikerült 1943-ban francia nyelven megjelentetnie közel háromszáz oldalas munkáját, méghozzá a Les Presses Universitaires de France kiadásában és ennek nyomán elérnie a trójai frank őseredet megrendítését. Magyarul író szerzőknek a magyar őseredet tudományos mezbe öltöztetett megtagadása után, hamis érvekkel, sikerült aláaknázni a franciák őseredetét is. Semmivel sem alátámasztott kiindulópontjuk a Hunfalvy-Hunsdörfer által kieszelt mételytan, miszerint a középkorban afféle általános nemzeti divathóbort volt dicső ősökre visszavezetni a népek történetét. Mondani se kell, hogy ennek semmi alapja nincs, s ha Trójára több nép viszi vissza a maga eredetét, annak egyszerű oka, hogy a trójai háborúnak számos nép volt a résztvevője. Ebben csak az fedezhet fel kérkedést, nemzeti pökhendiséget, aki a „ki mint él, úgy ítél” szem - szögéből mérlegeli a dolgokat.

Nagyszámú történetíró beszéli el, hogy a frankok Pannóniát elhagyva a Rajna partján telepedtek meg (Gregoire de Tours 573 k./1862, 75.). Trójából 12 000-en a Dnyeszter mellé, Meotiszba költöztek, onnan Pannóniába, ahol felépítették Szikambriát, és sokszáz év alatt nagy néppé váltak (Liber Historiae Francorum 727 k./1888, §1, 241-242.).

Kellő tér hiányában térjünk át 906-ból eredő ősgesztánk a Tárih-i Üngürüsz beszámolójának Tours-i Gergellyel egyező, de annál pontosabb és részletesebb adatainak ismertetésére:
„A régi időkben a tenger partján egy Trója nevű híres és hatalmas vár volt. Azután egy Elejna (Heléna) nevű asszony miatt egy hatalmas ellenség támadta meg, s a várat romba döntötte és elpusztította (...). Azután annak a várnak egy padisahja volt, akit Paradisznak hívtak. Ennek a Paradisznak volt egy fia, akinek Firanko volt a neve.
Amikor atyja, Paradisz elfoglalta a trónt, Firanko egy csomó katonájával elindult Panonijja tartományába. Ezt a tartományt kellemesnek találták. Széltében-hosszában bejárták azt a vidéket, ettek, ittak, sétálva tették meg az utat.

Egy nap a Duna folyó partján egy hegy tetejére értek, mely Szikan néven volt ismeretes.
Mikor erre a pompás helyre néztek, látták, hogy szerfölött kellemes, füves, madárdalos, úgyhogy mindenféle virággal van díszítve, és körös-körül virágdísszel ékeskedik, madarai kellemes dalolással énekelnek. Minden tája különféle gyümölcsökkel tele, minden oldalon színes gyümölcsökben bővelkedik, levegője kellemes, minden tája jól bejárható, áldása (terményei) és kenyere bőséges, úgyhogy minden tekintetben bővelkedő tartomány. Ezt a paradicsomi vidéket ő azonnal megkedvelte, és megparancsolta, hogy a Szikan hegy tetejére egy hatalmas várat építsenek. Azután egy szerencsés órában felhúzták a várfalakat és tornyokat. Jó ideig dolgoztak, végül is (a vár) készen lett. Mivel szerfölött gazdag és terményekben bővelkedő tartomány volt, ez oknál fogva nevezték el Pannonijának, ami latin nyelven „kenyerest” jelent. Azután, mivel Firanko azt a várost Szikan hegy tetején építette fel, mert annak a hegynek Szikan volt a neve, azt találta megfelelőnek, hogy a városnak Szikamberijja nevet adja. Amikor Szikamberijja városa régi alakjában teljesen felépült, Firanko a trónra lépett, a tartomány népe is meghódolt neki, és ott uralkodott.” (Terdzsüman 906/1988, 63-64.).

Rendkívüli fontosságú mozzanat, miként a következőkből kiderül, hogy az Ősgeszta Szikan hegyének nevezi Szikambria helyét, és kimondja, hogy erről a hegyről nevezték el Szikambriát. Szikan ugyanis, miként ezt szótöve is elárulja, a hazánkban őshonos szkíta nép, a szikul-székelyek egyik népágazata. A szikamber eredeti névalakja szikanger volt, ami szikan embert jelent, s ez csak kiejtési nehézségei folytán módosult szikamberré. A név tehát a szikamber frankok ősi, szkíta eredetére utal.

 8.) PÁRIS ALAPÍTÁSÁNAK MONDÁJA →


Prev Next »

A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások

Honlap ajánló