Print this page
2019 július 17, szerda

Haza nélkül hazaárulás sincs

Szerző: Ballai Attila

Senki ne írja elő nekünk, hogyan ne legyünk bugrisok vagy hogyan legyünk európaiak

Bevezetésként oszlassunk el egy tévhitet: nem lehet csak úgy, ripsz-ropsz, bárkiből hazaáruló. Szerintem handabandázó, az állandó lakhelyük – szándékos szóhasználat, esetükben ez a pontos – ellen folyamatosan intrikáló, indulatokat gerjesztő európai parlamenti (EP-) képviselőkből sem. Sőt még egyszerű, hétköznapi áruló sem feltétlenül. Ez nem az én felfedezésem, több mint hétszáz esztendeje, londoni kínvallatása során tökéletesen megfogalmazta ezt William Wallace skót szabadságharcos (ha máshonnan nem, A rettenthetetlen, azaz a Braveheart című filmből, Mel Gibson alakításában mindenki ismerheti). Amikor ugyanis nekiszegezték, hogy árulónak ­tartja-e magát, azt felelte, semmiképpen sem, hiszen soha nem fogadott engedelmességet, hűséget Edward angol királynak. Igaz, teszem hozzá már én, eszébe sem jutott, hogy angol főúri rangokra törjön, még kevésbé, hogy Anglia hangjaként igyekezzen feltűnni.

Visszatérve alapfelvetésünkhöz, az árulóvá válás előfeltétele tartozni valahova, valakihez, hinni benne, ragaszkodni egy eszményhez, ügyhöz, közösséghez; csak azután, ehhez képest lehetséges hűtlenné, csalárddá válni hozzá.

A hazaárulás esetében ez még bajosabb. Először is szükség van hazára, a földre, az azt benépesítő nemzetre, amelyet a majdani hitszegő a sajátjának érez. Másodszor, súlytalan, arctalan percember nem is lehet hazaáruló. Kevés hozzá. Mert híján van annak az erőnek, tudásnak, hatalomnak, nem kerül abba a döntéshelyzetbe, amellyel – elhagyott – hazája sorsát akár egyetlen szavával, cselekedetével, mulasztásával meghatározhatná, megfordíthatná.

A hazaáruló archetípusa, történelmi megtestesítője Ephialtész, aki egy titkos ösvényen a Thermopülai szorost védő spártaiak hátába vezette az ezért őt mesés kincsekkel kecsegtető perzsákat. E testében-lelkében torz alak legalább ismert valamit, amit más nem, birtokában volt egy különlegesen értékes információnak, és egyszer csak eljött az a bizonyos szituáció, amikor ezt hasznosíthatta, nem is aprópénzre válthatta. Leónidasz vezér a monda szerint búcsúszavaival hosszú életet kívánt neki, hogy minél tovább gyötörje a lelkiismerete.

E hosszú élet megadatott Károlyi Sándornak, aki 1711-ben a szatmári síkon, és Görgei Artúrnak, aki 1849-ben Világosnál letette a fegyvert; előbbit Rákóczi, utóbbit Kossuth vádolta meg, hosszas és heves vitákat gerjesztve, az utókor megítélése szerint igaztalanul (és nem mellékesen idegenbe menekülve). Avram Iancut vagy Ludovit Stúrt ellenben soha senki nem bélyegezte hazaárulónak. Pedig a XIX. században mindketten a történelmi Magyar Királyság területén születtek, tanultak, éltek, haltak, és előbbi iszonyatos gaztetteket, vérengzéseket követett el a magyar népesség ellen, utóbbi „csak” folyamatosan uszított és szervezkedett. (Tevékenysége ihlette a mai szlovák himnuszt, róla nevezték el Párkány városát Stúrovónak.) Hazaáruló voltuk mégis teljes képtelenség, ugyanis soha nem vélték magukat közénk tartozónak, miként mi sem őket.

Mint ahogyan a mai román többség sem hazaárulónak, hanem hazátlannak, bozgornak nevezi az erdélyi magyart, saját szemszögéből részben pontosan. Másrészt persze pontatlanul, hiszen számukra létezik az anyaország; bár a 2004. decemberi népszavazás után a legkeservesebb SMS, amelyet székely barátaimtól kaptam, úgy szólt: „Most lettünk igazán bozgorok.”

Mindezeket átgondolva óvom magunkat attól, hogy napi szinten koptassuk a hazaárulás vádjának élét. Lám, már oda jutottunk, hogy olykor odaátról is ezt kiabálják ide, nekünk. Más kérdés, hogy roppant groteszkül hat még a puszta kifejezés is a szájukból. Mert azt, hogy haza, pozitív töltettel, jelentéstartalommal soha nem használják, így az ellenpont sem válthat ki belőlük érzelmeket. A szó is úgy buggyan elő, mintha idegen nyelvet tanulnának, és mondjuk a befejezett melléknévi igenévvel, egy számukra furcsa konstrukcióval ismerkednének.

Trianon egyetlen hozadéka számunkra, hogy csonkolás útján, de nemzetállammá egységesültünk. Viszont az elmúlt évtizedekben rejtélyes módon olyan kisebbségeink, ­zárványaink, szórványaink keletkeztek, amilyenek sehol másutt nincsenek. Némelyeket mégis elképesztő gyűlölet vezet, ami esetleges intelligenciájukat, éleslátásukat, ítélőképességüket, eszüket veszi. Én mégsem tartom őket hazaárulónak. Egyrészt jelentőségük, súlyuk szerencsére csekély az országrengetéshez, másrészt soha egyetlen jelét nem adták annak, hogy e földet a hazájuknak, engem, minket honfitársuknak tekintenének. Nem volt mit ­elárulniuk, nem is gyötri őket semmi afféle, mint Ephial­tészt. Ellenkezőleg, büszkék arra, amit cselekszenek.

A Drégely várának gyenge pontját Ali basának kifecsegő vargával ellentétben nekik annyi aranyat sem ígérnek, amennyi a bőrükbe fér. Nagyon rosszul persze nem járnak. Ők itthon szakadtak idegenbe. Én azonban ettől még bozgornak, hazátlannak sem mondanám őket.

Különben is, akit leárulózok, azzal legalább múltbéli sorsközösséget vállalok, kimondatlanul is azt állítom, egykor egy csapathoz, értékrendhez, -világhoz tartoztunk, amelyet aztán megítélésem szerint elhagyott. Na de ha ott sem volt soha, egyetlen percre sem?

Mindezeket egybevetve, először: én békével fogadom, ha némely magyar állampolgárok nem vallják ezt az országot a hazájuknak, viszolyognak a múltjától, a szimbólumaitól, a jellegzetességeitől, a vállalt értékeitől.

Másodszor: azzal sincs bajom, hogy mégis itt élnek, mert nem találnak jobb – az ő világlátásukkal kevésbé rossz – helyet maguknak, sehol sem várják, hívják őket, sehová sem vágynak. Ha nem is érzik így, ide születtek, én ezt az országot, a hazámat akkor is közös otthonunknak tekintem.

Ellenben harmadszor: szelíden, de határozottan kérem, ne ők akarják képviselni, megjeleníteni idegenben vagy bárhol Magyarországot, ne ők szabják meg, mi hogyan érezzünk iránta, mit méltányoljunk, hogyan ne legyünk bugrisok, hogyan legyünk ­európaiak. Ne akarjanak vezetni bennünket sem, az országot sem.

Hazaárulónak viszont meghagynám például Kádárt. Azt a szerencsétlen drégelyi vargát már nem is; őt visszaminősítem egyszerű árulónak.

Beküldte: Antal Miklós
Megnyitva 802 alkalommal