ETRUSZK

AZ ETRUSZKOKRÓL
AZ ETRUSZK NYELV
AZ ETRUSZK ÖSSZEOLVADÁS (ETNOGENEZIS)
AZ ETRUSZK ÕSTÖRTÉNET
AZ ETRUSZK IDÕREND
A KELTÁK ÉS AZ ETRUSZKOK RÉGÉSZETI HAGYATÉKA
A MAGYAR ÓKOR - MESTERHÁZY ZSOLT MEGJELENÕ KÖNYVE
www.maghar.hu

A mai nyugatinak nevezett kultúra jórészt a római birodalom alapjaiból táplálkozott, azon alakult ki. Kultúrtörténeti tény viszont, hogy a római birodalom építészetét, kultúráját, kezdeti államberendezkedését túlnyomórészt az etruszk-koktól vette át. Talán nem véletlen, hogy e sorok írója középiskolás korában azt tanulta, hogy az etruszkok eredete, mibenléte, az akkori történelemtudomány számára ismeretlen. Azonban bármelyik magyarul tudó laikus, vagy tudós, ha megvizsgálja az etruszk régészeti leleteket, amelyen etruszk rovásírással szöveg található, - egyértelmű választ kap. Akkora a hasonlóság és az igen sokszor felfedezhető egy az egybeni azonosság a magyar nyelvel, hogy a valószínűség ilyen foka alapján ki lehet jelenteni, - az etruszk nyelv magyar nyelv. Ami pedig ebből következik, az, hogy az etruszk kultúra magyar kultúra, a rómaiak tehát a magyar kultúrától kölcsönöztek, a mai "nyugat" pedig a magyar alapú rómaiaktól.

Az alábbi alkotások etruszk sírokból, azaz magyar nyelvet beszélő emberek sírjából származnak. A régi magyarok tehát ilyenek is voltak.

AZ ETRUSZK NYELV

Az etruszk nyelvről eleinte azt hitték a tudósok, hogy a latin és germán nyelvek családjába tartozik. Ez a nézet ma már elavult és nem szerepel sehol az irodalomban, mert rájöttek arra, hogy e nyelv-szerkezet nem az indo-európai nyelvcsalád szerkezetével mutat rokonságot, hanem a ragozó nyelvek közé tartozik.

Azt is megállapították, hogy az etruszk nyelvben erős hangharmónia érvényesül, a hangsúly a szavak elsõ szótagjára esik, a kemény hangok gyakran átalakulnak lágy hangokká, hogy továbbá a szavak elején a később ott szereplő H-hang a régibb korban még hiányzik és így tovább, ami mind azonos a magyar nyelv sajátságaival. Amennyire erre mód és lehetõség nyílt, megvizsgálták az etruszk szókincset is és több szó pontos értelmét sikerült megállapítaniok. Tudják, hogy istent AISER, EISER-nek nevezték, ami szerintünk azonos az egyiptomi Osir és a krétai Zeus istennévvel és mindnyájan a magyar Õsúr származékai.

További etruszk szavak értelme a szótárban szereplõ megfelelõ angol, illetve francia szavak kíséretével:

Kúr Géza (Cleveland) szerint, aki Jules Martha etruszkológus irányát követi, az etruszk nyelvben elõforduló szavak "kb. ötven százalékának gyökere ma is közismert magyar szógyökér és vannak közöttük egészükben használt magyar szavak is. "
Összegezve a nyelv szerkezet, hangtana és szókincse tekintetében tapasztalható sajátosságokat és figyelembe véve azt a körülményt is, hogy a nép a magyar nyelvû Régi Keletrõl érkezett Európába, az etruszk nyelvet határozottan a magyar nyelvek nagy családjába kell helyezniük s csak azt kell eldöntenünk, hogy a magyar nyelvnek milyen közeli vagy távolabbi változatát képezi, mielõtt még nem esett szét egymástól eltávolodott nyelvjárásokra. Erre nézve az etruszkok hátrahagyott írásaiból nyerhetünk tájékozódást, ha azokat megkíséreljük magyarul elolvasni.

Az etruszk írás a mértani, vagy rovás rendszerû grafika csoportjába tartozik, akárcsak a krétai, mikénei s általában az Égei-tengeri, kisázsiai, föníciai írások és természetesen a szkíta-hun-magyar írások is. Egyes etruszk írásjelek alakja és jelentése teljesen azonos a fönicei jelekkel, mint az I, L, M, N, O, V, Z és T hangoké. Az õ írásuk is fonetikus, vagyis szövegeik a nyelvjárásokat tükrözik.

Bár az etruszk írásjelek hangértékét ismerik a tudósok, eddig még nem sikerült nekik egyetlen szöveget sem megérteniük, nyilván mert nem magyarul próbálták azokat szólásra bírni. Mi magyarul közeledünk a szövegekhez és az alábbiakban mutatjuk be eredményünket.

Elsõ rövid szövegünk (Okmánytár 10) egy elõkelõ etruszk ember sírkövén szerepel, amelyen az elhunyt személy alakját is láthatjuk, jelvényeivel együtt. Az illetõ kerek pajzsot és fokost tart kezében, lábai között a földre állítva a Nap jelképeként gyertyaláng ég. A szöveget a kép keretére vésték, s annak alsó vízszintes sora elkerülte a nagyobb

A lumin az etruszk társadalomban rangos embert, a város vagy hon élén álló kormányzót jelent, e cím azonos lehet az egyiptomi Ra-Mén, azaz Napkirály címmel, csak éppen lágyított hanggal szerepel.

Megható felirat, melynek rövid szövegébe egy ló és egy emberalak van belekombinálva, vagyis képírás a vonalas írással elegyitve. (Okmánytár 11). Ezt is balról jobb felé haladva kell olvasni. Így: Az úr a ló elé es(ik). Ez a képe. A lovat el akarta lopni. Ez a nyűgje.

Még hosszabb, de szintén jól olvasható az az etruszk szöveg, amely egy bronz íróvesszõ négy oldalán szerepel (Okmánytár 13), amelyet már a magyar tudósok is régebb idõ óta ismernek

Sebestyén Gyula rovásírásról szóló úttörõ munkája révén. Sebestyén bemutatja könyvében az íróvesszõt, megismétli annak négy oldalán (a, b, c, d) szereplõ betûket, átírja ábécésen az ökörszántás módján menõ sorokat, de mégsem veszi észre, hogy magyar nyelvû szöveghez jutott.

A betûket az õ átmásolása szerint mi megismételtük és szavakba tagoltuk, de a négy sort fordított sorrendben olvastuk.

←Átírásunk ez: E vesszõ rovó, az sokat tud. Egy-kettõre ír, ha a murok élõ. No jó, de ha az õre éjjel ruhába rakja (?) be, megõrzi Ön azt jó soká

Végül bemutatunk egy etruszk síremléket (Okmánytár14), amelyen egy elõkelõen öltözött fiatal leányka alakja látható heverõ helyzetben. Az alak bájos tekintettel szembe néz és jobb kezében valami szív alakú tárgyat tart. Az urna két soros felírása balról jobb felé haladva magyar nyelven így olvasható:(1) A szíve, a szeme fénye, a leányka ruhája (?) elárulja, ki a váza álmodója.

Érdekes megfigyelni, az író ugyanazokat a mozzanatokat említi - a szívet, a bájos tekintetet és az elõkelõ ruházatot,- amelyet a szobrász-mûvész is hangsúlyoz ábrázolásával. Ez az eljárás gyakori a képpel kísért feljegyzéseknél s az egyezés bizonyíték arra, hogy a feliratot helyesen olvastuk el. De van a sikeres olvasásra egy más bizonyíték is. A felirat szavai szerint ugyanis megtudjuk, ki a váza "álmodója". Elárulja ezt az elsõ sor, csak éppen visszafelé kell olvasni a betûket. Így eljárva kiderül, hogy az ábrázolt hölgy: Egy árja királylány, övé a mûvészi váza.

E magyarul elolvasott öt szöveg alapján határozottan úgy véljük, hogy az etruszk nyelv a magyar nyelvcsaládba tartozik és annak itt meghatározó dialektusa annyira közeli árnyalata a magyar nyelvnek, hogy vele teljesen azonosnak vehetõ. Ez nagy eredmény, mert igazolja, hogy az Olasz-félszigetre a Kr.e. 1000 után betelepedett és ott magas kultúrát alkotott szántó-vetõ nép is magyar volt, akárcsak az Égei-szigetek és a Balkán-félsziget elsõ népessége, valamint Nyugat-Európa elsõ két néphulláma.

 Z ETRUSZK ÖSSZEOLVADÁS (ETNOGENEZIS)

Ó-Magyarországi (Kárpát-medencei) bevándorlások Etrúriába
Új elemek az etruszk összeolvadásban

Ha a Kr. e. X. századtól fogva találunk olyan Kárpát-medencei mûveltségeket, amelyek mûveltségüket kisugározni voltak képesek, netán helyet változtattak, gondolhatunk arra, hogy elköltöztek valahová. Netán éppen Etrúriába (is), ha megjelenésük és leleteik erre utaló adatokat mutat(hat)nak. Van olyan adatunk, amely ebbe az irányba tereli gondolatmenetünket. Az elsõ egy kunyhó alakú hamvveder Etrúriából, amely: ház alakú urna, a "halottak háza", amely ... a halott földi és túlvilági élete közötti kapcsolat megteremtését szolgálta.

Bemutatok két etruszk bronzedényt a Kr. e. VIII. századból, és éppen az etruszk törzsterület szívébõl. Egyik sem áll egyedül, hamvvedret sokat ástak ki, a Veii lelet pedig egy készlet része. Nézzük meg, hogyan is kellene értsük Pallottinonak a fenti képhez fûzött azon megállapítását, hogy az Kárpát-medencei kapcsolatokat mutat. Az egyik egy hamvveder, a másik egy kétfülû bronzedény. Pazar, szemet gyönyörködtetõ darab mindkettõ, minket azonban most nem csak a lelet általános leírása érdekel. Van mindkettõn egy motívum, valamilyen csõrös madár rajzolata, bár elsõ látásra kígyónak is nézhetnénk. Meglepetés ér bennünket, ha e motívum képét elraktározva hazafelé indulunk Magyarországra, és a hajdúböszörményi bronzkincsbõl elõkerült szitula oldalán hajszálra ugyanezt az ábrát látjuk közel két évszázaddal korábbra keltezve. Az ábrázolást tekintve megállapíthatjuk, hogy szinte ugyanazon mester keze munkáját látjuk, csak a tárgy változott meg idõközben etrúriai divatú bronzedényre. Kérdés, ha Pallottino tudja a Kárpát-medencei kapcsolat mikéntjét, miért csak a képaláírásban veti oda?

← A hajdúböszörményi bronz szitula. Kr. e. X. század második fele - IX. század eleje (Patay, 1990.)

A kép forrásául szolgáló pécsi kiállítási kiadvány szerkesztõi egy képet közölnek, a címlapon mécsessé alakított állatunk immár saját madár mivoltában lép elõ. Igazi mûremek, kecses vonalvezetése, bájosan együgyûnek ható, de mégis arányos, biztos kezû megfogalmazása nyilvánvalóvá teszi madárságát. A madár nyaka és feje bámulatos kifejezõkészséggel idézi elénk azt a karcsú nyakú, de helyenként totyogós madarat, amelyet ábrázol. A lábak kidolgozását már ne kérjük számon alkotóján olyan szigorúan, a néhány kiló bronzot szilárd alapra kellett helyezze.

← A bronzmadár

Madarunk szereplése most kezdõdik. Jankovits Katalin régésznõ további, ezúttal úgy tûnik, eredeti példányát ismerteti. A szerzõ késõbronzkori magyarországi lábvértekrõl írt tanulmányában egy Tolna-Fejér-Somogy megyei gócpontú európai lábvért-elterjedést elemez. E vérteket kiásták Dunántúl más helyein is, de jutott belõlük Etrúriába, Bajorországba, Lengyelországba, Franciaországba is. A lábvért eredeti elszármazása feltehetõen déli, Kréta és Mükéné jó elõképeit adja. A sokféle vértrajzolat közt ott van madarunk is, ezúttal eredetiben, stilizálás nélkül. E momentum mindenképpen figyelemre méltó. Sõt, a vérten rögtön négy madár is látható, köztük két, szem-idolként is tekinthetõ kerékábrázolással, napszimbólummal, miután a pajzs formája kísértetiesen hasonlít az emberi archoz. Feltehetõen madarunk a késõbbiek során, de még a bronzkori Ó-Magyarországon került össze a körmotívum ábrázolásával, amelynek képeit éppen fentebb láthattuk. Legalábbis erre kell gondoljunk a hajdúböszörményi szitulára tekintve.

. A pajzs madara Rinyaszentkirályról egy késõbronzkori lábvértrõl - Etruszkok tengeri csatában

"A rinyaszentkirályi lábvért vékony lemezbõl áll, amely visszahajlik a szélei mentén, és vékony bronzhuzal veszi körül. Négy pontban, minden oldalon, ugyanabban a magasságban a huzal hurkot alkot, ezeken a lyukakon dugták át a kötõket. A lábvért díszítése lyukakból és kis domború díszveretekbõl áll.
A lábvért szélei mentén 3 sorban domború, pontszerû díszítés helyezkedik el. A figurális mezõt két részre osztja egy függõlegesen elhelyezkedõ, 3 sorban lévõ pontszerû díszítés. Fent horizontálisan elhelyezkedõ domború ponthalmaz határolja a figurális mezõt, lent ugyanez csak két sorban. A két rész szimmetrikus, a díszítõ motívum a lábvért közepén van és három díszveretsorból álló kereket ábrázol, amelynek a közepén egy díszveret található. A kerék alatti és feletti részt két, a természetben is elõforduló madár díszíti, melyek egymással szembefordulnak. Ezeket is díszveretpántokból alkották meg. Ez a fajta madárábrázolás a lábvérteken egyedülálló. … A Nadapról származó lábvért-töredékeken stilizált madárfej-ábrázolás van. Olyan ábrázolásról van szó, amelyen kacsacsõr található, és ez kifelé hajlik. Ez olyan szimbólum, amely gyakran megjelenik és õstotemet ábrázol, melynek az a szerepe, hogy a veszélyeket távol tartsa. … Több horvátországi és észak-itáliai leleten találtak ilyen erõsen stilizált madárfejet. "

Az egyesített motívum magyarországi létrejötte arra mutat, hogy, gyakorta elõforduló madárral állunk szemben. Madarunk azonosítása szerencsére könnyebb az átlagosnál, ugyanis a csõre felfelé hajlik. E jelenség a madárvilágban igen ritka, jószerével csak kivételként tekinthetjük ilyen madár elõfordulását. A nagy idõtávolság ugyanakkor - 3000 év, - arra vezet, hogy nagy területen honos madarat keressünk magunknak, ne egy kis elterjedésû, visszavonulófélben lévõ reliktumfajt, amely idõközben kipusztulhatott. Van ilyen, ez a bütykös ásólúd, Afrika, Ázsia és Európa közös életterû madara, otthon van a Duna-mentén is, és eléggé nagy területen él ahhoz, hogy ne visszaszoruló fajnak tekintsük.

Nem tudom ma még megmondani, hogy a bütykös ásólúd, vagy az ahhoz igen hasonló ókori-mai madár - a fenti totem-szerepen kívül még - milyen szereppel bírt az itt élõk szemében: urnák díszállata volt-e, pajzsok elejére illõ szellemiséggel ruházták-e fel, netán a halott szellemét vitte-e magával a hátramaradók hite szerint, vagy valami más, különleges tulajdonságokkal rendelkezett-e a nép számára. Szemidol-szerû ábrák, netán az isteni figyelõ szemekre való utalás melletti megjelenése mindenesetre erõsen ebbe az irányba mutat. A rinyaszentkirályi lelettel és a bronzmadárral Kovács Tibor is foglalkozik, és így ír: A korai osztálytársadalmak vallásában és a természeti népek hiedelemvilágában is a madár sok helyütt a földtõl vízzel elválasztott túlvilág szimbólumaként szerepel. Több kutató véleménye szerint hasonló gondolat megtestesítõi lehetnek a bronzkori madárábrázolások is, legalábbis azok, amelyek temetkezésekbõl kerültek felszínre, vagy halotti kultusszal voltak kapcsolatban, mint pl. a halotti kocsi hármas madárfejekkel díszített bronz kerékagy-tartozéka.

A rinyaszentkirályi kincsbõl származó bronz lábvért felületét díszítõ, ovális mezõbe komponált jelenet is ide sorolható, még akkor is, ha a küllõs kerekek formájában megelevenített nap és a rajta, illetve alatta álló madáralakok tartalmi összefüggését nem ismerjük. A Kárpát-medence magas szintû fémmûvességének legértékesebb készítményei közé tartoznak az európai ritkaságnak is nevezhetõ madár alakú bronzedények. … A hattyúra emlékeztetõ, kecsesen ívelõ nyak, a megnyújtott test, a hosszanti és körbefutó bordák ellenhatása olyan belsõ dinamikát kölcsönöz az ábrázolásnak, amelyet csak az esetlennek tûnõ, szétálló lábak törnek meg. Ez utóbbi mondat fentebb közreadott bronzmadarunkról szól. Egy következtetésünk biztosan van. A bütykös ásólúd bronzba vert ábrázolása okkal feltehetõen innét, itteni feldolgozásban a Kárpát-medencébõl áradt széjjel Európába szitulán, lábvérten, hamvvedren, bronzedényen szellemet hódító útjára, hiszen az idõrend ezt mutatja. A Fejér, Tolna és Somogy területérõl szétáradó háromezer éves bronzvértek madara ma is itt pihen meg Magyarországon, a Sárrét, netán a Hortobágy szikes tavain hosszú vándorlásai közben észak és dél közötti útjain. Évente kétszer jön, egyszer oda, egyszer vissza, rövid idõre. Vagyis van különleges ismertetõje, a ritkasága. Kézenfekvõ a következtetés, hogy itt találták fel a motívumot, és ennek azonosait használták azután máshol is. A Kárpát-medencébõl tehát egy ábrázolás teljes azonosságában eljutott Etrúriáig is. Ez a két térség kapcsolatát valóban alaposan alátámasztja, ráadásul tõlünk odafelé irányban. Pallottinonak ezt tudnia kellett, ha utalt rá, és jó volna tudni, miért csak utalt rá idézett könyvében.

Tekintsük a késõbben Gallia Cisalpina római provincia néven ismert Észak-Olaszországot, mely a Kr. elõtti századokban kelta bój népességet mutatott. A Kárpát-medence számít nézetem szerint kelta törzsterületnek, megjelenhettek Etrúriában is. Megjelentek, a fentebbi etruszk idõrendbõl szerzett ismereteink szerint a kelta bójok bizonyosan, és ott is éltek Populonia (Etrúria közepe) és Telamon (Pó-völgye) környékén, amíg a rómaiak le nem gyõzték õket.

Van más adatunk is, amely újabb oldalról bizonyítja a Kárpát-medencei Ómagyarország és Etrúria úgynevezett "kapcsolatát". A bütykös ásólúd és a tökéletesen azonos bronzábrázolások azt bizonyítják, hogy valami vagy valamik eljutottak innét Etrúriába, - a bronzok és a gondolat mindenképpen. Korábbi elgondolásomhoz tartva magam újra rámutathatok, hogy a gondolat szállításához ember kell, valamennyi biztosan. Felteszem hát, ez történhetett. Forrai Sándor helynévelemzésével azt igazolja, hogy valakik is mozogtak a két helyszín között. Olyannyira, hogy

ma is azonosítható helyneveket hoz elõ a két terület között. Úgyszintén Magyarországról Etrúriába.

Az a tény, hogy a magyar rovásírásnak az etruszkéval szoros kapcsolata van, valamint az etruszk-magyar számrovás teljes azonossága, belsõ szerkezete is azt bizonyítja, hogy a két nép valamikor szoros kapcsolatban volt egymással. Ennek egyik bizonyítéka, hogy Olaszország etrúriai területén, tehát Rómától északra számos olyan magyar hangzású földrajzi nevet találunk, mely nevek ma is megtalálhatók a Kárpát-medencében. Ezek között több az olyan apróbb település, mely csak az igen részletes térképeken van feltüntetve, így többek között az Imola melletti Buda helység is.

Jellemzõ, hogy az elszármazók jobbára a bronzkori Ó-Magyarország sûrûbben lakott területeirõl érkeztek új lakóhelyükre.

Ezen immár két jelentõs adat, az ásólúd története és a helynevek birtokában csak arra gondolhatunk, - ha figyelembe vesszük a gondolat terjedésének elsõdlegességét, amely nem egyedül közlekedik, hanem emberek viszik magukkal, - hogy itt Etrúria felé irányuló Kárpát-medencei ómagyar népességmozgással kell számoljunk igen erõs valószínûséggel. Visszafelé azért nem lehetséges elgondolnunk a közlekedést, mert a Kárpát-medence majd ezer évvel elõbb járt náluk, vagyis onnét áradt szét Európa nagy területeire a technológia, a népesség és a nyelv. Más oldalról, vagyis Kis-Ázsia vagy Szíria felõl ugyanezt Etrúria felé feltennünk akkor lehetne, ha az etrúriai helynevek, vagy egy részük ott is fellelhetõk lennének. A felhozott példák közül csak Szenna van meg Egyiptomban és Kána Palesztinában, ugyanakkor itthon is. Forrai Sándor helyneveinek eloszlása két területet érint. Az egyik Etrúria szíve, a másik azonban a keletiek (kelták) Pó-völgye, vagyis mindkét helyre érkeztek, és ott letelepedésre alkalmas helyet találtak. Ez nem is csoda, hisz a Pó-völgyiek a felvidéki bójok voltak jelentõs részükben, és amint fentebb az idõrendben láthattuk, Kr. e. 420-400 táján jöttek új lakóhelyükre. Ezek után már nem is lepõdünk meg, hogy Forrai helyneveibõl jónéhány a bój területekrõl, a Felvidékrõl való, éppen Pozsony és Kassa környékérõl! A Pozsony melletti Padány helynév különösen izgalmas, mert a mai olasz Padan nevének

felbukkanását rögzíthetjük a közelmúlt egyik észak-olasz függetlenségi törekvésben, sõt e mozgalom éppen Padánia néven nevezte meg önmagát és a leendõ új ország nevét, mintha az a bizonyos kelta-magyar bój szabadságeszmény született volna újra valami különös sugallatra. Padány nevének felbukkanása más miatt is érdekes. A rómaiak a kelták lakta Észak-Itáliát Gallia Cisalpina vagy Citeritor néven ismerték. Azt már kevésbé ismert ma, hogy az Alpokból eredõ, valószínûleg kelta nevû Padus folyó további két részre osztja e tájat, ezek Gallia Cispadana és Transpadana. Vagyis a rómaiak a tájnevekben nemcsak tudják az itáliai kelták padányi elszármazását, de azt földrajzi névként használják! Általában nézve a bójok jobbára a Pó-völgyében telepedtek le, azazhogy oda származtatták helyneveiket, ezzel szemben a dunántúliak és erdélyiek jobbára a ma ismert etruszk törzsterület felé igyekeztek. Kivétel persze akad, ezért használom az általában szót. Ez azért tûnik furcsának, mert ezek szerint nem mondhatjuk, hogy a bójok határozottan a keletiek (kelták) által lakott területre érkeztek volna. Ugyanakkor azt sem, hogy a többi dunántúli és erdélyi mind Etrúriába ment volna. Eszerint majdnem mindegy volt nekik mit választanak a két terület közül, mert ugyanazok a véreik éltek mindkét helyen! Ez azonban még nem minden. Jankovits Katalin egyik késõi bronzkorból való fentebb tárgyalt pajzsa éppen Limone-ba, Pisa környékére, vagyis bõven Etrúria törzsterületére származott el Dunántúlról, ugyanúgy ahogy a dunántúliak jobbára oda is mentek.

← A dunántúli bronz lábvértek elterjedése Európában. (Jelmagyarázat: kör: urnatemetõk, kereszt: késõi mükénéi kultúra lelõhelyei.)

E lábvérteken látni az ásólúd eredeti, még a szemidolokkal (kerekekkel) össze nem olvadt ábrázolását, (lásd fentebb) ezért véleményem szerint még a hajdúböszörményi szitulán látható ábrázolás elé kell keltezzük mindenképpen. Amikor ugyanis egyesítve jelenik meg a körábrázolással, akkor már összevont vagy tovább fejlesztett ábrázolásnak kell tekintsük. Ennek az idõrend megállapításakor lehet még jelentõsége. Figyelemreméltó, hogy a lábvértek elterjedése mükénéi kezdetekre mutat, sõt Dunántúlra (is) elszármazott mükénéi hatást enged meg. Mindez összevág a Kárpát-medence népességének részben égei, ciprusi elszármazásának korábbi tényeivel, amint arra Baráth már rámutatott magyarországi helynévelemzése során. Miután Kréta Kr. e. 1150-ig feltehetõen ragozó nyelvû volt, - írását nem tudták megfejteni, szemben a görög alapú késõbbi írásokkal, - az onnan Mükénébe vándorlók egy része a Kárpát-medencébe érkezett, ahol a jelek szerint egyenes vonalon tovább fejlesztették mûveltségüket az új közegben, majd megerõsödve tovább áramoltak Európa más tájaira.

Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül most már az etrúriai-mükénéi kapcsolatokat sem. Nemcsak emiatt, de a gömböcskés (granulációs) aranymûvesség mükéné-dunántúli kelta-etrúriai párhuzamai miatt sem. Hogy Krétáról vagy Mükénébõl történt-e közvetlen etrúriai bevándorlás, azt is joggal feltételezhetjük éppen a krétai típusú falfestmények nagy elterjedtsége miatt, mükénéi cserepek felszínre hozatala miatt már elvileg a XIV-XII. századtól, de az említett aranytechnika megléte miatt is.

Ha egy pillantást vetünk az idõrendre, további elgondolások is felvetõdnek. Közismert, hogy az etruszk név alatt értett terület korán, a Kr. e. kb. 1000 és 500 között népesedett be a késõbb etruszknak nevezett néppel, és itt a kutatók általában valóban lazábban kezelik az idõhatárokat egyéb kapaszkodók híján. A bójok költözései szûkebb idõ alatt valósulhattak meg. Ha tehát meg akarjuk határozni, mennyi idõ alatt zajlott le Forrai Sándor Ómagyarországról elszármazott itáliai falvainak létrejötte, akkor azt legalább a dunántúli és hajdúböszörményi bütykös ásólúd ábrázolásának etrúriai megérkezése és a bój népmozgás megtörténte közé kellene helyezzük, vagyis a Kr. e. (800)-750-es évek és a 420-400-as évek közé, meglévõ adataink ugyanis ezt megengedik feltennünk. Eszerint legalább jó háromszáz évig zajlott a Kárpát-medencébõl Itália felé történt, a Kincsestárban megfogalmazott ötezer éves magyar nyelvûség folytán kifejezetten magyar nyelvû népmozgás. Ezt nyugodtan nevezhetjük folyamatosnak. Ha minderrõl még többet szeretnénk megtudni, akkor Forrai Sándor most azonosított olasz helységeit kellene "felássuk", és a mai olasz tájnyelveket, illetve maradványait kellene összehasonlítani a magyar szóbokrokkal, és végül minden etruszk helységnevet mindennel össze kellene hasonlítani a teljes Régi Keleten.

Mindenekelõtt saját Magyarországunkat illene rendesen "felásni". Ha pedig az itteniek még 400 táján is áramlottak Itália területére, az a késõbben hódító latin(?)- etruszk Róma akkor még semmiképpen sem lehetett ijesztõ valóság, ami eltántoríthatta volna eleinket egy ilyen letelepedéstõl. Azt pedig végképp nem tételezhetjük fel e költözõkrõl, hogy vaktában indultak volna el új lakhelyet keresni ennyien és ennyi idõn keresztül, ha már évezredekkel korábban városokat építettek, és igen jól tudtak tájékozódni a világban. Még most sincs azonban vége az ásólúd és a lábvértek történetének. Utolsó képünk Rómából magából származik, egy római tiszt viseli lábán a lábvértet. A dolog érdekessége most újabb csavarral megint más, hogy ezúttal eredeti (magyar)-szkíta-kelta spirálmotívumokkal díszített lábvértben pompázik az etruszk mûveltségen felnõtt római katonánk. Végezetül már csak egy észrevétel, lábvértünket a német Beinschien, vagyis lábsín néven ismeri, az olasz is a magyar sín szót használja (schiniere), és miután a sípcsontnál erõs törés van a sínen, valóban úgy néz ki, mintha ma törött lábat tettünk volna sínbe.....

Az itáliai nyelvi körképbe beletartozik még más õsnépi tényezõ is. Nevezetesen a székelyek hosszú vándorlására gondolok, akik Szicília lakói lettek a Kr. e. X. század táján, - nagyjából az etruszk betelepülés kezdetével egyidõben - és a szíriai Hárán (Carrhae) környéke szabir törzseinek szomszédságából indulva telepedtek meg új hazájukban. Bíró Lajos írja a székelyekrõl: "A szekelesek vagy szikuluszok adták meg Szicília végleges nevét. Thuküdidész szerint háromszáz évvel a görögök elõtt foglalták el a szigetet. Várkonyi Nándor írta: Minthogy az elsõ hellén gyarmat, Naxosz alapítása Kr. e. 735-734-ben történt, a szikuluszok foglalása Kr. e. 1035-1000 közé esik. Fáy Elek: Szicília-sziget azon õslakói, akik a szigetet az ott elõttük élt szikanoktól elhódították, s akikrõl a sziget nevét is nyerte: Szikel vagy Szikul neveket viselték. Ez a két népnévalak pedig azonos a mi székelyeink régebbi sziköl, valamint a latinosnak tartott szikul neveivel. Az kétségtelen, hogy Szicíliában már õsidõktõl fogva folytak kár és feniciai gyarmatosítások s Bockhardt … a szikulok nevét a kánaáni Eszkol-völgyre vezette vissza, mely Mózes IV. könyve 24. versében fordul elõ, mint ahonnan a lemetszett szõlõfürt való volt, amelyet a Kánaánba elõre küldött kémek vittek Mózes elé. Bockhardt szerint ugyanis a héber eszkol (szõlõfürt) szíriai nyelven szegul vagy szegolnak hangzik. Az Eskol-völgy Hebron közelében, attól északnyugatra van.

Tehát e székely nép egy része az egyiptomi kaland és a kánaáni betelepülés után Itália egy részét is meghódította. Itália nevét a szikeloszok egyik királya, Italosz után kapta. (Ez az Italosz név feltûnõen hasonlít az Etele és az Itil nevekre.)

Az sem lehet véletlen, hogy éppen a székelyeknél terjedt el az ún. szombatos vallási felekezet. Ugyanis az ókori Kánaánban a székelyek sokkal erõsebb zsidó hatás alá kerültek, mint a magyar és szabir törzsek. " Ugyanígy igen érdekes lehet még a szárdok ügye is, akiket az etruszkok testvéreiknek neveztek. Igenis van tehát kézzelfogható, kiterjedt ragozó nyelvû õsnépi jelenlét Itália területén - legalább négy is egyszerre: kárpát-medencei betelepülés (többféle is), etruszk (lyd-hurrita), székely (szikul), szárd (sardan) elõzmény, - semmiképpen sem véletlen tehát a latin nyelvben kimutatott nagyfokú gyökegyezés a magyarral, és a ligurokról, - LigaUrakról - még nem is emlékeztünk meg.

B. Nogara rasena népével zárom a sort, annál is inkább, mert eredetüket tekintve ezek is magyarok lehettek. Magyar Adorján - akitõl most hosszabb idézetet veszek, csak amiatt teszem, mert a kelta-etruszk rokonság napfényre kerülése erõsebb európai elszármazásukat feltételezi, - a magyar õstörökként tárgyalt néprészünk történetét látja az északinak nevezett eredetben. Az etruszk Turán istennõ létezése mindenesetre ezt támogatni látszik. Emiatt nem Magyar nyelvészeti fejtegetése érdekel bennünket elsõsorban, hanem az etruszkok európai beágyazottságára találhatunk talán további használható elképzeléseket. Azt mondja: az etruszkok a valóságban a svájci és tiroli hegységek körül ereszkedtek le Itáliába. Amely Itáliától északra fekvõ hegyvidéket az ottani raeti (réti) nevû néprõl Raetia (Rétia) néven neveztek. Amely római tartomány a mai Svájc és Tirol nagy részét foglalja magába. A réteket pedig már a rómaiak is az etruszkok rokonainak tartották, és amit az újabb kutatások mindinkább igazolnak is. Mindenesetre a rét (é magánhangzóval) õstörök, de nõelvû népre vall, aminthogy az etruszkok is, legalábbis egyrészük razenna neve is nõelvûségre vall. (Az ismert t-sz hangváltozás, és a magánhangzó.) Följegyzés is maradott pedig arról, hogy ezen Rétiában még a Kr. u. II. században is beszéltek etruszk nyelven, mindaddig, amíg az oda betörõ harcias germánok e népet leigázták. De némely nyelvész véleménye szerint az ottani és észak-olaszországi rétoromán, ladins és furlán nyelvjárások, habár latin-germán keverékek is, de alapjukat az ott egykor beszélt etruszk nyelv képezte volt.

Svájc mellett ott van Tirol, amely név amellett, hogy szintén török szócsoportbeli, a mi turul szavunkkal azonosul, Tirol címere pedig ma is a sas, vagyis tehát a turul. Tiroltól délre van Trento vagy Trient, a rómaiak idejében Tridentum nevû tartomány, ami szintén õstörök név, habár árja módra belõle az elsõ magánhangzó már ki is maradott. Ugyancsak Svájctól délre áll Torino vagy Turin, a rómaiak által Tourinum avagy Taurasia néven nevezve, amely város címere ma is a bika. Olaszul toro, latinul taurus = bika. De Rétiától délre van Trieszt városa is, amelynek régibb neve Tergeste vagy Tergesta volt.

eodoro Mommsen már igen régen megállapította, hogy az etruszkoknál az -ena vagy -enna szó- vagy névvégzés nõági származást jelentõ rag volt és hogy például a Vive nemzetség Vivenna (latinosan Vivenius), valamint a Raz nemzetség (latinosan Rasenius) Razenna neve azt jelentette, hogy õk egy Vive, illetve Raz nevû anyától vagy õsanyától származnak. Ami azután más adatokkal együtt arra is mutat, hogy az etruszkoknál is még megvolt, ha csak maradványa is, a nõelvûségnek és az anyajogi társadalomnak. Magától értetõdõ, hogy ha a felhangos -ena vagy -enna nõiségi jelentésû volt, úgy ennek mélyhangú -ana vagy -anna megfelelõje is meg kellett legyen, ahogy Mommsen meg is állapítja miszerint az etruszkoknál Venus-Afrodite istennõ neve Turan volt. … Venus-Afrodite istennõ, akit a rómaiak is hitregei õsanyjuknak tekintettek, azonos a mi Tündér Ilonánkkal vagyis a magyarság regebeli õsanyjával és egyúttal Föld-, Víz-, Lég- és Holdistennõjével. Ezek szerint azután már egészen magától értetõdik, hogy ha török õstörzseinknél a Napisten Turuk nevet viselt, akkor a Földistennõ neve érthetõleg Turán kellett legyen, mert hiszen már azt is láttuk, hogy ha valamely szó vagy név magában véve hímségi volt is, de ha hozzá a nõt, nõiséget, anyát jelentõ -en vagy -an végzés volt téve, akkor mégis nõiséget kellett jelentsen. … Ezek szerint tehát világos, hogy Turuk, azaz Török is hímségi, míg Turán nõiségû jelentésû név volt. A Turán névnek ismert volt más alakja is. … az r hangnak különösen a törököknél is gyakori z hanggá változásával … még Tezan illetve Thezan kiejtése is létezett. Miután pedig az õstörökök magukat e nõistenségük után nevezték - természetesen csak nõelvi törzseik, - úgy tehát az etruszkok türén, tirenna, vagy az elsõ szótag megfordításával rét, retenne, razenna nevet is megfejtve látjuk, de fölismerjük ezekben a latin terra, terrenum = föld szavak etruszk eredetét is. Mivel pedig a t hangnak z-vé, ennek pedig r hanggá változhatása jól ismert jelenség, ezért a türenna, razenna és Turán neveknek a rutén névveli azonos voltát is elfogadhatjuk.

Az asszír emlékek ékiratai is emlegetnek egy rutennu nevû népet, amellyel az asszírok harcoltak, mi pedig jól ismerjük a ma szláv nyelvû rutén népet, amelynek õsei azonban ezek szerint õstörökök kellett legyenek. De voltak bizonyára az õstörököknek, és így az etruszkoknak is, hímelvû törzsei is. Az olaszok az etruszkokat és ezek mai, már olasz nyelvû utódait toscano, tosco és tusco néven is nevezik. Ha pedig tudjuk, hogy az r hang sziszegõ sz, z, zs hangokkal váltakozik, akkor észrevesszük, hogy hiszen e nevek nem egyebek a török név torkán, torko, turko, azaz turk avagy török nevénél, sõt tudjuk, hogy a törökök olasz neve ma is turco. Úgyhogy e nevek alatt tehát az etruszk törzsek hímelvi része neveire kell ismernünk. Rendelkezésre álló adatainkból pontos elszármazási arányokat az etruszkban kimutatni még nem tudunk, egy biztos kapaszkodónk azért mégis van. Az etruszkok rovással írtak, ami két dologra mutathat: egyrészt az írást hordozó magyar népelem igen korai megtelepedésére utalhat, - amely a Kárpát-medencein kívül föniciai elszármazású is lehet, - másrészt viszont az írást hozók nagy számarányára. A rovás megléte magyar vagy abból eredõ származást erõsít Kr. e. 1000 táján, az északinak mondott elszármazású néprészek az Alpokból és a Kárpát-medencébõl viszont a legközelebbrõl bevándorlókról adnak adatokat.

Ha Tacitus azt írja, hogy "Tiberius uralkodása alatt Szardinia lakói, - a szárdok, - kik nagyon óhajtották azt a tisztességet, hogy templomot emeljenek a császárnak, és anyja, Líviának tiszteletére, követséget küldtek Rómába, amely a Szenátus elõtt bemutatta az etruszkok dekrétumát, ebben az etruszkok õket testvéreiknek nevezték, s emlékeztették közös származásukra " - akkor a szárd sziget is látókörünkbe kerül majd. Ha a fenti nyelvek elõfordulásának színhelyein régészeti leletek kerülnek elõ, az minket rettenetesen érdekel, mint ahogy a több ezer éves szárd bronzszobrok napvilágra kerülése is tisztázásra vár. Szardinia most e cikkben nem jutott központi szerephez. Etruszkjainkhoz hasonló elszármazásuk, - amint arra a fentebb idézett egyiptomi forrás utalt - nyilvánvalóvá válik, ha végigtekintünk hátrahagyott régészeti tárgyaikon. Hajszálra ugyanazon jellegû darabokat ástak ki Szardinia szigetén is a bronzkor idejérõl, mint Európában bárhol. Kerekes bronzedények, napszimbólumok, hasonló fazekasáru, végsõ soron hasonló szellemben megalkotott tárgyak sokasága jelzi, hogy õk is ugyanebbe a vonulatba tartozó nép.

Ezek után fel kell vetni a szinte egybefüggõ magyari Itália létezésének kérdését is a Kr. e. 400 táján. Ennyi adat mindenképpen elegendõ az etruszk magyar nyelven, rováson való olvasásához. Részben itt érthetjük meg, hogy 900 évvel késõbb a hun Odoaker mit keresett Itáliában királyként, mert eszerint még akkor sem volt szerinte túl késõ õsei maradványainak újbóli összefogására, egy birodalom dúlása után sem.

E néhány felvetéssel, amit eddig tettem, és ezután hozok elõ, távolról sem gondolhatja senki, hogy megoldódik az összes etruszk kérdés. Arra viszont mindenképpen gondolnunk kell, hogy az eddigi eredménytelenséget hozó módszereken változtatni kell, mert önmaga körül forgó zárt rendszerré változtatta a kutatást. A legkevesebb az lehet, hogy a további elõrehaladáshoz egységes szemléletben a teljes ural-altáji nyelvkincset - beleértve a sumért, hettitát, urartuit, hurrit, lydet, magyart - fel kell végre dolgozni indoeurópai elõítéletek nélkül. Ennek birtokában tényszerû közelkép lesz megállapítható az indoeurópai nyelvek szókincsének származásáról, hisz ami nem ural-altáji bennük, az lesz a saját eredeti szókészletük. Ha mindezzel megvagyunk, már csak arra a kérdésre kell válaszolni, hogyan tûnik el a ragozók nyelvtana az átvételek során. Az a gyakorlat, amely jó száz év óta szünetelteti a sumér és az ural-altáji nyelvek kutatását Magyarországon, nemcsak magunknak okozott súlyos lemaradást és károkat, de európai méretû kérdések megválaszolása elõl is elvette a lehetõséget. a finnugoristák ténykedése most "érik" nemcsak a magyar, de az európai tudományos haladást is gátló falóvá, de ne legyünk igazságtalanok, legalább ennyit az ortodox indoeurópaiak is hátráltattak a dolgon. Az elszánt tiltakozás a magyar és a sumér nyelvek összehasonlítása ellen ma már nem csak kis helyi belmagyar ügy, hanem világtörténeti kérdések tárgyalását is hátráltató vaskos tényezõ.

Miután a korábban alkalmazott módszerek nem vezettek eredményre a lehetséges etruszk összeforrás leírásában, ezeknél hatékonyabb megoldás leírására vállalkoztam. Szakítottam az indoeurópai ízlés szerint kutatók által alkalmazott ún. vonulásos elgondolással, és olyan okot kerestem, amelynek léte elegendõ magyarázatot adhat az etruszk gyülekezés megindulásához. Találni vélek ilyet. A Kr. e. 1000 táján már folyó nagyméretû vasfeldolgozás Populonia környékén arra mutat, hogy komolyan számolnunk kell krétai és keletebbi kisázsiai eredetû lakosság korábbi megjelenésével is. Kréta fémkultúrája korán magas szintre jutott, - gondoljunk csak arra, hogy õk bronzból készítették azon edényeiket, amelyeket Európában Magyarországot és Etrúriát kivéve máshol kerámiából állítottak elõ, - nyersanyagigénye indokul szolgálhatott a populoniai kohászgyarmat megalapításához. Itt persze vasról volt szó, mégpedig igen nagy mennyiségben. Tisztán gazdasági okkal látom magyarázhatónak az etruszk (rasenna, tirrén, stb.) név alatti nagy népességgyülekezést. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy szinte a teljes mediterrán vidéken és a hozzá közel esõ tájakon ragozó nyelvû magyari népességet láthatunk túlnyomórészt. A nagy fellendülés okozta szívóhatás hatalmas területekrõl vonzotta a vállalkozó szellemûeket. A thérai katasztrófa, majd a mediterrán vidék keleti medencéjében lezajló, Asszíria terjeszkedése miatti népességvándorlások, a dór bevándorlás kellõ indokkal szolgált a nyugtalanná váló területek népessége számára új haza kereséséhez. A végeredmény pedig, amelyet az etruszk nyelv mutat, egy túlnyomóan ragozó nyelvû földrészt láttat velünk. A bizonyítékot itt éppen az összevándorlás spontaneitása szolgáltatja. Szinte mindegy volt, honnét jöttek, alapjaiban mindenki azonos, ragozó nyelvû mûveltséget hozott magával. Az akkori világ legfejlettebb technológiát birtokló társadalma jött létre. Vegyük sorra, honnét érkeztek a vállalkozó szellemû alapítók. A felsorolásból kiderül, hogy a vitatott származású umbereken kívül, akiket indoeurópainak tartanak, kizárólag ragozó nyelvûek egyesülésérõl van szó.

Az etruszk összeolvadás (etnogenezis) alkotó népei.→