Éppen a szeretet az, amely mindig keresi a tettben való megnyilatkozást. Sokszor hoz áldozatot, néha az életet teszi az oltárra. Isten szeretete Jézus életét hozta áldozatul. Szerinte a legjenentéktelenebb, a legtermészetesebb, amit elvár tőlünk szeretet dolgában a könyörületesség (szánalomból, részvétből fakadó cselekedet, kímélet és belátás), és a jókedvű adakozás. Értsük meg jól. Ne úgy adakozzunk, hogy csak néhanapján, ne is úgy, hogy előbb mulassunk egy jót a „szegények javára”, hanem úgy, hogy nyissuk meg szívünket, adakozzunk jókedvvel, boldogan. Ha ezt nem tudjuk tenni, úgy nincs is meg bennünk az Isten szeretete, hanem e világ gonosz és rest szolgái vagyunk. „Ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem cselekedettel” Isten így szeret. Nem egyedül a munka szenteli meg a jólétet; hanem, hogy a mindennapi kenyér szánkban jóízű legyen, a szeretet töri meg kezünkben a kenyeret. Figyelj: a bibliai dúsgazdagnak és Lázárnak, aki a kapuja előtt fetreng, - nincs két külön imája.
Úgy van, az egész társadalomnak e kiáltása: kenyeret! Mindennapit! Ebben benne van természetesen a termékeny és terméketlen esztendő, az eső és aszály, a jó egészség és betegség, a meddőség és nemzőképtelenség, szóval minden. És erre a kiáltásra miért különböző a válasz? Itt nagy bővölködés, ott nagy szükölködés! És miért bővölködtök ti, miért szükölködnek annyian embertársaim közül? Miért nem bánik Isten egyformán gyermekeivel? Nincs mit felelnünk: Isten úgy akarta... Igaz, hogy úgy akarta, nekünk pedig akarnunk kell segíteni, könnyíteni mások baján a szeretet által.. Így segít a keresztyén szeretet; így munkálja tovább a gondviselést.
Úgy, mint Magyarországi (Türingiai) Szent Erzsébet (1207 – 1231), aki csak akkor volt boldog, mikor irgalmaságot gyakorolt a szegényeken. Erzsébet korán elkezdte a vezekelő életmódot. Gyakran bőjtölt, ostorozta magát, vezeklőövet is hordott. Éjjelente gyakran virrasztott. Első gyermekének Hermann fiának (1222) születésekor menedékhelyet alapított az árva gyermekek részére, szegényeket segített. Második születése után Zsófia (1224) hálából 28 ágyas kórházat alapított, ahol maga is segített a betegápolásban. Minden nap meglátogatta betegeit s ha túlságosan gyengék voltak, maga etette, itatta őket és ágyukat is megvetette. Midőn 1225-ben nagy éhség uralkodott Thüringiában, és megjelent, - mint vígasztaló angyal! - alattvalói közt és enyhíteni iparkodott a szenvedéseken. Naponként kilencszáz szegény étkezett asztalainál s egy alkalommal hatvanezer aranyat osztott ki a szegények között, mely összegért egy birtokát adta el...
Csak 1945-től a magyarság történelmében hányszor visszhangzik, cseng a fülünkben, szívünkben, lelkünkben az a kérdés, melyet a kis szolgálóleány intézett Péterhez a főpap udvarán, ahova az elfogott Jézust követte: „Nemde, te is ez ember tanítványai közül való vagy?” A kérdés egyenes, határozott volt, melyre egyenesen és határozottan lehetett felelni. A nyílt és szókimondó Péter határozottan, - de egy határozott hazugsággal felelt: „Nem vagyok.”
Ily válságos pillanatokkal van tele a mi életünk, gyakran fordult elő, mert gyakran intéződött hozzánk ez a kérdés a megcsonkult országon belül és leszakított részeken élőkhöz egyaránt. Nem szabad próbálkozni az összehasonlítással sem, hogy kinek volt fájdalmasabb? Az anyának megfeledkezni gyermekeiről, vagy a gyermekeknek elfeledni az anyai nevezetet?! Még egymás nevét sem ejthettük ki, hisz ez akkor a „hazaárulás” fogalmát merítette volna ki. De, hogy szeretni, átölelni egymást...? Vannak, akik „igen”nel feleltek, holott „nem”-mel kellett volna, mert életük meghazudtolja őket. Vannak, akik „nem”-mel feleltek, holott „igen”-nel kellett volna felelniök, de megtagadták az Urat, akárcsak Péter, az emberektől való félelem miatt.
Ilyen csoda történt Erzsébettel is, amikor kosarában, kötényében élelmet vitt a szegényeknek és a felelősségre vonáskor azt válaszolta: „virágot viszek”. Illatozó rózsákká változott a kenyér, a szeretet betevő falatja.
Isten nem engedte meg Szent Erzsébetnek, nem engedi a magyar nemzetnek sem, hogy szégyenben maradjon. Pétertől azért az Úr megkérdezte később: Szeretsz-é engem? Péter most már tudta, szívéből szabadon válaszolt: Uram Te mindent tudsz, Te tudod, hogy én szeretlek Téged! Nota bene! Jól jegyezd meg!
A szöveg megállapítását végezte:
Pásztori Tibor Endre