Kordokumentumok a legújabb tudományos eredmények tükrében
Atilla, a hun király a világtörténelem egyik legkiemelkedőbb, legvitatottabb, legvonzóbb, legelutasítottabb, legjelentősebb, és legkevésbé ismert meghatározó szerepű alakítója. Még az is vitatott kérdés, hogy a magyar történelem alakja-e. Ezzel összefüggésben kell látnunk azt a tényt, hogy a magyar történelemben a kereszténységre térítés során beállt törés sok mindent, ami ez előtt a korszak előtt történt, ellentétes előjellel állíttatott be, nemkívánatosnak minősített. Így Atilla valóságos szerepe is már Gézától és Szent Istvántól kezdve élesen átértékelődött a magyar hagyományban, s a rá vonatkozó ősi dokumentumokat begyűjtötték és elégették. Mégis, a krónikások a tények nyilvánvaló súlya alatt képesek voltak az Attilára vonatkozó és még megtűrt tudást átmenteni a későbbi századokra, a pillanatnyi politikai-vallási helyzet függvényében.
A magyar belső hagyomány mégoly rejtett és sokszor ellenkező előjelű beállításban történő átmentési kísérlete azonban majdnem kudarcba fulladt. Anonymus ugyan a magyar hagyományokról látszólag elmarasztalólag ír, a parasztok és a regösök egyes „hamis meséi és csácsogó énekei”-t ilyen feddő fedő alatt mégis átmenti. Mégis elnyelte Anonymus Gesta Hungarorum-ját a kíméletlen idegenérdekű süllyesztő, és hét évszázadnyi eltemettetés után, csak 1746-ban került elő az ismeretlenség homályából Schwandtner János György jóvoltából (Grandpierre K. Endre, 1998 – a továbbiakban GKE). Atilla személyét és a magyar-hun kapcsolatot IV. Béla és udvara (1242 körül) nem vállalta, mert uralkodóvá vált a vallási türelmetlenség az országban – írja Sebestyén László (2000, 113. oldal). Mégis, a mindenki által tudott és nyilvánvaló tények súlya alatt (ld. Hambis, 1972, 5-7) a Rákóczi szabadságharcig (1700 körül) és az 1848-as szabadságharcig Magyarországon és világszerte uralkodó nézet volt a hun-magyar folytonosság.
A magyarság múltjának eltörlésére az i.u. 1000 körül elindított hadjárat 1848 (és 1945) után újabb erőre kapott. Kitagadták Attilát a családból a külföldről hazánkba telepített, idegenérdekű történész-iskolák, amelyek a Bach-korszakban a Magyar Tudományos Akadémiát is uralmuk alá hajtották, és amelynek idegen szemléletű s valóság-torzító hagyományaitól máig nem sikerült megszabadulni. Nem kis fegyvertény ez: betelepül egy idegen a családba, és kitagadja a családból a szülőket, s ezt a szülő-kirekesztést, anya-megtagadást, árvaság-hitvallást a családban megmaradt utódok számára kötelezővé teszi. Márpedig minden nemzet létének legfontosabb alapja az őseredetig visszanyúló, a nemzeti történelem egészére kiterjedő és ahhoz minden külső hatásnál jobban ragaszkodó nemzeti öntudat. Úgy tűnik, nem mértük föl kellőképpen, milyen óriási tragédia számunkra múltunk kötelezően előírt megtagadása. Egy hasonlattal: képzeljük el, hogy kényszerrel besoroznak bennünket és egy olyan cégnek kell dolgoznunk, amelynek soha nem akartunk. Ez a cég előírja, hogy mindent, ami a céghez kényszerítés előtt történt, meg kell tagadnunk, ismereteinkkel, írás-, számolás-tudásunkkal, egykori képzettségeinkkel együtt, születésünk időpontját a céghez kényszerítéstől kell számítanunk, meg kell tagadjuk egész előző életünket, gyermekkorunkat, szüleinket, sőt, egész múltunkat egyenesen az ördög művének kell kikiáltanunk, viszont istenítenünk kell gondolkozás, a legkisebb kritika nélkül mindent, amit a cég főnökei parancsolnak számunkra, azé a cégé, amelyik pedig elgyengített, elszegényített, megcsonkított, és rabszolgasorsba vetett bennünket, szeretteinket, gyermekeinket, népünket.
De látnunk kell az érem másik oldalát, annál is inkább, mert az éremnek ez az oldala van mindmáig alul, és így többnyire a másiknál kevésbé látható. Bármilyen furcsa legyen is, a történelemben nemcsak a hamisítás, rontás erői érvényesülnek, még akkor sem, ha minden korban mellettük áll a hatalom, és a siker, az érvényesülés, a megélhetés lehetőségét a múltat végképp eltörlőknek, a hamisítóknak, a valóság eltorzítóinak, megmásítóinak biztosítja. Az eltelt évszázadokban a hatalom által nemkívánatosnak minősített és elvermelt krónikák egész sora bukkant felszínre, látott napvilágot, még ha csak szűk kör számára is, és még ha e szűk körnek is csak egy része volt képes felismerni e dokumentumok valódi értékeit. Furcsa módon megindult a nem-hivatalos történetírás – saját lelkiismeretükre hallgató, a történelemben tátongó óriási ködöket megvilágító, a nemzet sorsát szívükön viselő történetírók által. Megindult a múlt-feltáró történetírás és a múlt-eltörlő, hivatalos történetírás küzdelme. És mivel a tudomány eredeti hivatása a valóság hű megismerése, az igazság kockái elkezdtek újra összeállni.
Amikor a hatalomnak alárendelt történetírás színvonalát a független történetírás megközelíti, az igazság többlete végleg a valósághű történelem felé billentheti a mérleget. Korunkban a genetikai, mikrobiológiai, állat- és növényföldrajzi tudományok bekapcsolódásával a természettudomány egyre nagyobb szerepet kap a népcsoportok vándorlásainak feltérképezésében. Az a tény, hogy a természettudományban a tárgyilagosság szempontja kevésbé kopott meg, arra vezetett, hogy külföldi tudósok és kutatócsoportok egyre nagyobb számban ismerik fel, hogy nem a múlt-eltörlő, hanem a múlt-feltáró történelem áll közelebb a valósághoz. Érdekes módon, a legújabb természettudományos eredmények éppen arra a felismerésre vezettek, hogy a magyar nép Európa ősnépe. Tizenhét tagú nemzetközi kutatócsoport nemrég a Science magazinban közölt tanulmányában bebizonyította, hogy a magyarok kárpát-medencei múltja 40 000 évre vezethető vissza (Semino et al., 2000; Szabó István Mihály, 2003). A fémmegmunkálásra vonatkozó hasonló bizonyítékok (Dayton, 1978; Bárczy, 1999), valamint az írástörténeti kutatások eredményei (Varga, 2001)) együttes súlya úgy tűnik, perdöntő lehet a hun-magyar rokonság kérdésében, és már nem sokáig lehet visszatartani az igazság óráját. Mindezek a vizsgálatok Atilla személyére és tetteire is egészen új fényt vetnek, mélyebben világítják meg tetteinek mozgatórugóit s igazi jelentőségét.
Tanulmányunk egy előzetes, bevezető változata a Grandpierre K. Endre több évtizede készülő, nagy Atilla-munkájához felhalmozott ismeretanyagból irandó munkának. Sajnos, a munka félbeszakadt, és így ez a munkánk jelentős részben kiegészített, újjászervezett és felfrissített változat. Az itt bemutatott eredmények a terjedelem korlátozottsága miatt szükségképpen vázlatosak, és a vállalt rövid határidő miatt szükségképpen nem nyerhették el kiérlelt alakjukat. Kérjük, tekintsék ezt a munkát inkább fígyelemfelkeltőnek, bevezetőnek a remélhetőleg nemsokára sajtó alá rendezhető nagy Atilla-munkához.
1. rész.
1.1. Buda halála az alapdokumentumok tükrében
1.1.1. Jordanes változata Buda haláláról:
Atilla atyja Mundzuc volt, akinek testvérei voltak Octar és Roas, kikről azt beszélik, hogy Atilla előtt a hunok felett uralkodtak, bár nem mindazok felett, akik felett ő maga. Ezek halála után testvérével, Bledával együtt jutott a hunok trónjára és hogy a vállalat előtt, amelyre készült, elég erős legyen, erejének gyarapodását rokongyilkossággal keresi és övéinek erőszakos halálával tör az általános döntésre. De ha hatalma ily gyalázatos módon növekedett is, az igazság mérlege dicstelen véget készített neki kegyetlenségéért. Miután Bleda testvérét, aki a hunok nagy részén uralkodott, csalárdsággal életétől megfosztotta, az egész népet saját hatalma alatt egyesítette. A többi népeknek is, akik hatalma alatt voltak, nagy számát összegyűjtvén, a világ első nemzeteit, a rómaiakat és a vesegótokat ígyekezett leigázni. Hadseregét 500.000 főre becsülték. Ez a férfiú, ki a földkerekség rémeül a nemzetek megrendítésére született a világra, nem tudom, mi okból, mindent betöltött a rettenetesség hírével, amely róla elterjedt.
1.1.2. Az „Üngürüsz története” magyar krónika változata Buda haláláról:
De a krónikások és regösök úgy adják elő, hogy amikor Atilusz (Atilla) király testvérét, Budát a helyére helytartónak kinevezte és hadjáratra ment, ez az esztelen a sok mulatozás (szórakozás) miatt azt gondolta, hogy immár elmúlt az ideje annak, hogy Atilusz király megjöjjön ezekbe a tartományokba, ha vissza akart volna jönni, annyi idő óta már visszajött volna; gondolta (magában). Szívét megragadta az uralom utáni vágy és a tartományt magának akarta megkaparintani, Szikambria székhelynek a nevét (ami most) Ó-Budin, megváltoztatta, mivel az ő neve Buda volt, mindkét székhelynek a Buda nevet adta s ezek a mai napig is Ó-Buda (EskiBuda) és Új-Buda (Yeni Buda) néven (ismertek). De röviden: úgy beszélik, hogy azokban a napokban Konsztantinijjének (Konstantinápoly) volt egy padisahja, akit Szekiz-Munduznak hívtak. Buda ezzel nagy barátságban volt és ezt az alávalóságot is annak bujtogatására tette.
Innen térjünk vissza: Ezenközben Atilusz király visszatért és saját országába tette a lábát. Atilusz hívei közül néhányan titokban a király elé terjesztették és tudtára adták neki Buda helyzetét. A király megérkezését Buda is hírül vette, (áruló) gondolatát megbánta. A király pedig ezeket a híradókat széjjelkergette és széjjelszórta. Másrészt Buda tanácstalan volt és elhatározta, hogy katonaságot gyűjt és testvérével szembeszáll. De látta, hogy az ország népéből senki sem jön segítségére, sőt az egész ország népe a királytól való félelmében vért húgyozott. Ez oknál fogva hiába menne a király elé őt fogadni, egy táborhelyen vele találkozni és beszélni. (Atilusz) ezalatt vándorolva-táborozva egy nap megérkezett a városba és trónjára ült. Mivelhogy testvére, Buda, trónja és élete ellen tört, ez oknál fogva nagyon elszomorodott. Az is nagyon nehezére esett, hogy mind a két székhelynek a nevét a saját nevére változtatta.
Ez oknál fogva Budát egy nap a színe elé hívatta. Mihelyt megjött, abban az órában, késedelem nélkül parancsot adott, hogy üssék le a fejét és testét vessék a Dunába.
1.1.3. Jordanes összevetve az Üngürüsz történetével
Igencsak valószínűtlen, hogy Atilla uralomvágyból megölte Budát, mégis birodalma székhelyét áldozatáról nevezte el. Tény az is, hogy a német források gyakran Etzilburg néven említik Atilla fővárosát. Az pedig kizárható, hogy Atilla egyszerre elrendelte, hogy a fővárost egyrészt Budának, másrészt Atillavárnak, Etzilburgnak nevezzék. A főváros Buda és Etzilburg neve félreérthetetlenül az Üngürüsz történetében megadott változatot igazolja a Jordanes krónikájában megadottal szemben.