20210506
Last updateH, 19 ápr. 2021 6am

rovas logo

2011 december 05, hétfő

Eredetünk és őshazánk

Szerző: Radics Géza

 

 A korai őstelepesek

Amint már korábban is említettük, László tanulmányai nélkülözhetetlen ismeretanyagot tartalmaznak a köznépre vonatkozóan. Nagyon fontos megállapítást közöl például a Vértesszőlőstől Pusztaszerig (Gondolat, 1974.) című műve 103. oldalán:

"Tömörebb szkíta lakosságot az erdélyi és mátraalji csoportokban kereshetünk, a többi területeken úgyszólván csak a fejedelmi leletek szkíta jellegűek, a temetők a földműves őslakosság temetői.".

E megállapítás az időszámítás előtti századokra vonatkozik. A "földműves őslakosság" tehát már e korból kimutatható. Ekkor még nemhogy a rómaiak, de még a kelták se érkeztek meg. Még kevésbé a kései avarok. Mai ismereteink állása szerint nehéz lenne ezen őstelepes nép magyar voltát minden kétséget kizáróan bizonyítani, de még nehezebb az ellenkezőjét. Márpedig, ha figyelembe vesszük a természet törvényszerűségét a nyelvek fennmaradását illetően, akkor az őstelepesek magyar nyelvűségének lehetőségét nagyon komolyan kell venni. A nyelvek továbbélésének szempontjából a népek keveredésének módja két fő csoportba sorolható: 1. A nagy tömegű és gyors bevándorlás. Ha a jövevények túlsúlyba kerülnek a helyben találtakkal szemben, akkor beolvaszthatják az utóbbiak nyelvét. A nagyjából egyenlő lélekszámú bevándorlás esetén inkább a helyben találtak nyelve kerül ki győztesen, bár jelentős ötvözettel. A hódítók kénytelenek megtanulni a meghódítottak nyelvét és nem fordítva. Ez alól csak a házi szolgák kivételek. 2. A rövidebb-hosszabb lassú beszivárgás. Ezen esetben a folyamatosan beáramlók nyelvét a helyiek nyelve nyomtalanul elnyelheti, még akkor is, ha hosszú távon az alaplakosság embertanilag kicserélődik. Jó példája ez az úgynevezett nyelvcserének. Ha pedig a beszivárgás elég gyors, és az alaplakosság gyér – pl. a Kárpát-medence hegyvidékei – a jövevények túlsúlyba kerülhetnek, és nyelvük uralkodóvá válhat. Persze a Kárpát-medence hegyvidékei elszlávosodásának, elrománosodásának művelődéspolitikai háttere is van. E folyamatok és törvényszerűségek szem előtt tartásával kell vizsgálni a magyar nyelv és a magyar nyelvet hordozó nép történetét a Kárpát-medencében. Vannak-e további hitelt érdemlő hírforrások a Kárpát-medence őstelepeseiről?


13. kép. 1. Tiszapolgári műveltség, 2. Bodrogkeresztúri ~, 3. Ludanicei ~, 4. Balatoni ~, 5 Péceli ~. (Kalicz N. Agyag istenek.)

A Magyar Nemzeti Múzeum kiadásában 1956-ban jelent meg Soproni Sándor tanulmánya A négyezer éves agyagszekér címmel. Soproni a budakalászi rézkori temető feltárása alkalmával előkerült négykerekű agyagszekér kapcsán írta dolgozatát a kocsi kialakulásának történetéről. A temető a péceli műveltség (13. kép) népének temetője, mely Kr.e. kétezer táján, délről vándorolt hazánk területére. Népnevük ismeretlen. Földműveléssel és állattenyésztéssel is foglakoztak, s jelek szerint ők hozták a kocsit hazánkba. Soproni a következőket írja róluk:

"A különböző temetkezési szokások kevert népességre utalnak. A kultúra népe feltételezhetően délről, illetve délkeletről bevándorolt etnikai csoport és a helyi őslakosság keveredéséből tevődött össze.".

Láthatjuk tehát, hogy a különböző korok bevándorlói már letelepedett lakosságot találtak a Kárpát-medencében, melyről mint "őslakosságról" tesznek említést a szerzők.

Lázár István hazai író tollából jelent meg a Kiált Patak vára (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974.) című társadalomtörténeti mű, melynek első fejezetében az író beszámol a Bodrogközben lévő karcsai templom melletti ősi temető ásatásáról, és annak eredményéről. Miután az előkerült emberi csontokon vérvizsgálatokat végeztek, az embertan tudósa – Karoson – arra a meglepő felismerésre jutott, hogy:

"Bodrogköz népessége – és ebben legalábbis egyelőre, egyedül álló táj- és népszigete hazánknak – nemhogy a honfoglalás óta, de sokkal régebbre visszamenően: a neolitikumtól, azaz az újkőkortól folyamatos. Az élet itt megszakítatlan folyt, legalább ötezer éven át.".

Lázár a következő bekezdésben így folytatja:

" – felejthetetlen volt látni, hogy a honfoglalók sírját a megszólalásig ugyanolyan emberek ásták ki, amilyenek a sírokban nyugodtak. Ugyanaz a csontozat, ugyanolyan alakú koponyák.". (11. oldal).

A "legalábbis egyelőre" megjegyzés nyomán kérdés bukkan föl száguldó gondolataink mezsgyéjén: Más ősi "népszigetek" is elképzelhetők a Kárpát-medencében? Talán igen. De, mint Lázár írja, a "megdöbbentő felfedezés" csak mellékterméke volt a vérvizsgálatoknak. A tudós ugyanis nem azt kereste, hogy kik atyafiai kerültek örök nyugalomra a karcsai földbe, hanem azt: milyen betegségek gyötörték a hajdani embert?

Lázár az Új Tükörben Az én isteneim – 1976 – címmel megjelent cikkében megemlíti, hogy Aszódon fennállt ezen ősparasztok telephelye egészen a tatárjárásig. Az aszódiak elpusztultak vagy elmenekültek, s nem tértek vissza otthonukba, de bizonyára vannak a Kárpát-medencének olyan szögletei, ahol – mint a Bodrogközben – folyamatos az élet hosszú évezredek viharain át egészen napjainkig. Sági Károly régész például Keszthely környékén mutatta ki a folyamatosságot a rézkorig. Stamler Imre háromezer éves város nyomaira talált Somogyban. Csak kutatni kellene, s hamarosan kiderülne, hogy e jelenségek nem is olyan egyedülállóak.

Figyelemreméltó és elgondolkodtató megjegyzést találunk László Emlékezzünk régiekről (Móra F. Könyvkiadó, 1979.) című, a Képes történelem sorozatban az ifjúság részére kiadott munkájában:

"A bronzkor második szakaszában és a kora vaskorban egyre inkább kibontakozik bronzkereskedelmünk, és Skandináviában éppúgy megtaláljuk áruinkat, mint a messze Kaukázusban.". (44. oldal.).

"Bronzkereskedelmünk"?! "Áruink"?! Kinek a kereskedelme? Kinek az árui? A miénk, magyaroké? E kérdésekre csak László tudna válaszolni. Legtöbbek figyelmét talán el is kerüli az ilyen és ehhez hasonló közlés, s ha nem, hát nem tudják mit kezdjenek vele. Főképp, ha valaki észrevette, hogy László a már korábban idézett Vértesszőlőstől Pusztaszerig című műve 88-89. oldalán ugyanerről még így írt:

"Jutott ezekből (az árukból) a "külkereskedelem"-nek is: áruik egész Skandináviáig eljutottak. Ezt a virágzó életet pusztította el a késői halomsíros nép támadása.".

Itt tehát még nincs szó sem "kereskedelmünk"-ről, sem "áruink"-ról. Kérdés: mi lehetet az ok vagy indíték, aminek következtében László megváltoztatta a korábbi szóhasználatot? Elírás lenne az egész, vagy új felismerés? Esetleg régebbi ismeret közlése? Természetesen, ha a "késői halomsíros nép" támadása a bronzkor végén virágzó életet "mindenestől" elpusztította, akkor valóban nem beszélhetnénk e kor előtti örökségről. Nem tudni, hogy e kor régészeti feltárásai mennyire átfogóak. Alátámasztják-e László megállapítását, avagy az csupán egy kidolgozatlan észrevétel? Jellegében nagyon hasonlít a korai írók hasonló közléseire. Írásaikban ugyanis gyakran előfordul a nem éppen hitelt érdemlő tudósítás, miszerint ennek vagy annak a népnek a támadása "mind kipusztította" ezt vagy azt a népet. A túlbuzgó szerző aztán a következő fejezetben arról számol be, hogy néhány évvel később a "mind kipusztítottak" ismét harcban állnak a régi ellenséggel. Az effajta közlések lehetnek hitelt érdemlőek megyényi területre, de aligha fogadhatók el országnyi földrészre. Ezt igazolja Bodrogköz és Keszthely környékének népessége, melyek nemcsak a késői halomsírosok pusztítását vészelték át, hanem a "mindent elpusztító" tatárokét is. László megállapítása tehát túlzottnak mutatkozik, de a súlyos pusztítás elfogadható, ha a régészeti leletek azt igazolják.

László írja, hogy a X. században a Kárpát-medencében a régészeti leletek egy "közép-kelet-európai műveltségű" köznépről tanúskodnak. Az angol régész, Gordon Childe szerint az újkőkorban létezett egy azonos műveltségű nép a Mezopotámia-Kárpát-medence-Kréta-sziget alkotta háromszögben, amelynek egyik legmarkánsabb jele a termékenységi vallás női istenségeinek (szobrocskák) alsótestére bekarcolt háromszög volt (20. kép). Észrevételeit 1929-ben tette közzé a The Danube in Prehistory (A Duna a történelem előtti időkben) című művében. Nos, ezen ősműveltség népét kellene nyomon követni egészen a X. század halántékkarikásaiig, s nem lehetetlen, hogy egyes szálak töretlenek a hosszú évezredek viszontagságai ellenére is. Az azonos anyagi műveltség azonban még nem bizonyítja az azonos nyelviséget.


14. kép. Szülőföld? Istennő szobrok Çatal Hüyükből (Anatólia)

Vannak azonban olyan jelenségek, melyek alapján e lehetőséget nagyon komolyan kell vennünk, mint például a 14. kép magyar olvasatának lehetősége, amely a Lamber-Karlovsky and Sabloff Ancient Civilizations (The Benjamin/Cummings Publishing Co. INC. 1979.) című könyvben található. Több ilyen szobrocska került elő Çatal Hüyük – Törökország – feltárása alkalmával, mely a "szülő asszonyt" (Woman giving birth), vagyis a termékenységi vallás nagyasszonyát, istennőjét ábrázolja, mondják a feltárók. A "szülő" asszony hasán (bal oldali) és térdein egy-egy bekarcolt ív látható (Tomory Zsuzsanna felismerése). A hármas halomra emlékeztetnek. A hármas halomnak – nemzetközileg elfogadottan – elsődleges értelme: föld, de hegy és ország jelölésére is használták. Ha tehát a két fogalmat összeolvassuk, akkor a szülőföld olvasatot kapjuk. Bármily hihetetlen, de e kb. 8500 éves szobor jelei magyarul olvashatók. Az olvasat helyessége persze nem állítható. (Az idegen nyelveket beszélők kíséreljék meg a más nyelven való olvasat lehetőségét.) A jobb oldali kép (James Mellaart: The Neolithic of the Near East) egy másik szobrocskáról készült oldalnézetből, melyen a párduc első és hátulsó lábai, valamint a lelógó has által képezett térségben egy nagy M alakú jel is kirajzolódik. Ez lehet természetes jelenség is, hiszen a szobrocska dombormű, de a V alakra szögesített has tudatosságra utal. Amennyiben így lenne, a szobrocskának további mondanivalója is van. Kérdés: milyen üzenet rejtőzhet a nagy M alakú jel mögött? Erre a későbbiekben még visszatérünk.

Most csak annyit, amint a következőkből ezt látjuk, hogy az ősnép, amely a Kárpát-medencébe vándorolt, Kis-Ázsiából indult el. Nagy a valószínűsége tehát annak, hogy ezen ősműveltség népének nyelve éppen a Kárpát-medencében maradt meg. Ha figyelembe vesszük a Kárpát-medence benépesedésének történetét és a különböző korok népsűrűségét Európa más tájaihoz viszonyítva, akkor e lehetőség valószínűsítése nagyon is indokolt.


15. kép. Kovalovszki Júlia térképe

A Fekete- és a Kaszpi-tengertől északra fekvő térség az emberi létfenntartás követelményei szempontjából közel se olyan kedvező, mint a Kárpát-medencéé, ezért a népsűrűsége is alacsonyabb lehetett. A későbbi népmozgások és nyelvi alakulások kivetítésénél e tényezőt mindenkor szem előtt kell tartani. E térséget ugyanis egészen a "tatárjárásig" a magyarsággal rokon vagy rokonnak vélt népek uralták, bár az alaplakosságban az őstelepesek – nem lehetetlen, hogy a csángók őseit bennük kell keresni – mellett, egyre jelentősebb százalékot képviselhetett a szlávság is. Amint tudjuk a besenyők, úzok és kunok uralmát az előrenyomuló mongol hadak törték meg, mely e térségben a magyar nyelv végzetét jelentette, amennyiben az említettek valóban magyar, és nem török nyelvűek voltak. A Kárpát-medencében az ősi nyelvet az évezredek viharai azért nem tudták elseperni, mert a mindenkor magas népsűrűsége ezt kizárta. László egy térképet (15. kép) közöl Szentes vidékéről az Árpád Népe (Helikon, 1988.) című könyvében, melyet Kovalovszki Júlia készített – László felkérésére – az előkerült régészeti leletek alapján. A feltérképezett területen 45 ősi, 24 avar és 16 "honfoglalás" kori lelőhely került a térképre. Az avar és a "honfoglalás" kori lelőhelyek együttesen se érik el az ősi lelőhelyek számát. Igaz ugyan, hogy az avarok és Árpád népének története 560-tól 1000-ig bezárólag számítandó, míg az őstelepeseké több ezer évre. Viszont az is igaz, hogy mennél messzebbre nyúlunk az idők mélyébe, annál kevesebb a leletanyag. Részben azért, mert a népsűrűség alacsonyabb volt, részben azért, mert a múló idő sok mindent elemésztett. A 45 ősi lelőhely mindenképpen figyelemre méltó

Az eddigiekben az őstelepesekről mint őshonosokról volt szó. E szó: őstelepesek, azt jelenti, hogy e népek valamikor, valahonnan jöttek. Hóman szerint a "kontinentális ősfajta" itt élt már az őskorban. A The Times Concise Atlas of World History térképe se zárja ki e lehetőséget, mert e térség már több mint százezer évvel ezelőtt benépesedett. E térképre berajzolt nyilak jelzik a korai ember terjeszkedésének fő útvonalait, amelyek Anatólián keresztül, majd a Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger közötti alföldön fel Délkelet-Európába és Közép-Ázsiába, míg a Duna mentén a Kárpát-medencén keresztül Európa szívébe. A harmadik útvonal a Földközi- és Atlanti-tenger partvidéke volt. A Kárpát-medence tehát Európa benépesedésének legfontosabb útvonalába esett, mely meghatározója lett hazánk népesedési történetének egészen a vaskorig. Az évezredek során számos nép telepedett meg a Kárpát-medencében rövidebb-hosszabb időre, vagy állandó jelleggel. A magyar nyelv kialakulásának vagy meghonosodásának szempontjából az a kor a mérvadó, amelyben a Kárpát-medence népessége olyan állagra szaporodott, amikor a korhoz viszonyított tömegeivel már képes volt beolvasztani a későbbi telepeseket anélkül, hogy saját nyelvét föladta volna. Jelek szerint ez az újkőkorban, öt-hatezer évvel ezelőtt történt meg. A legkésőbbi időhatárt, úgy tűnik, a Kr.e. 2000 táján délről bevándorló és az egész Kárpát-medencét kitöltő péceli (bádeni) műveltség (13. kép.) népének megjelenése jelezheti. E népesség valószínű Anatóliából indult el, és sokan közülük a Cseh-medencéig jutottak. A Budakalászon feltárt temetőjükben talált, agyagból készítet kocsi (16. kép) azt jelentheti, hogy vándorlásuk alkalmával már kocsit is használtak. Egy másik kacsaalakú kocsit a Belgrádi Múzeumban őriznek (16. kép), amelyről Alexander Sauvageot a Larousse féle Világmitológiában azt írja, hogy e kocsit halotti szertartások alkalmával használták, és a magyarok hozták Kelet-Közép-Európába a Kr.e. XV-XIV. században. (These chariots were connected with the custom of urn burial which the Hungarians introduced into East Central-Europe during the XV. and XIV. century B.C., 424. oldal.). Sajnos ez a közlés egésze. Nem tudni, mire alapozta Sauvageot e megállapítását. Gondolta: mi bizonyára ismerjük saját történelmünket.


16. kép. A budakalászi és a belgrádi kocsi

Mai ismereteink szerint az újkőkorban forradalmasodott az emberi létfenntartás körülménye. Az addig gyűjtögető, halász-vadász életmódot a termelő és állattartó életforma váltotta fel. Nem valószínű azonban, hogy a különböző korokat éles határvonalak választották el, de a régészeti leletek alapján meghatározott korok és időrend alkalmas tájékozódási pontok. A termelő és állattenyésztő életformával az ember egy bizonyos fokig sorsának irányítója lett. A létet biztosító élelmiszert már nemcsak a természet-adta javakból tudta beszerezi, hanem annak jelentős százalékát megtudta termelni. Az ennek következményeként beállt kedvezőbb állapot a népesedés robbanásszerű növekedését eredményezte, melyet a letelepedett életforma is kedvezően elősegített. Figyelembe kell venni azt is, hogy a Kárpát-medence a földkerekség, de mindenesetre Európa egyik legkedvezőbb tája az emberi létfenntartás biztosítására mind ma, mind az ősi időkben. Buja növényzete és gazdag állatvilága vonzotta az őskor emberét ugyanúgy, mint ahogy jó termőföldje és kedvező éghajlata vonzotta az újkőkor földműveseit is. Dr. Kalicz Nándor, az újkőkor kiváló kutatója, a következőképp írta le e földművesek vándorlását:

"A legelső földműves közösségek Kis-Ázsia, Mezopotámia termékeny területén fejlődtek ki, és hatásuk innen sugárzott szét különböző irányba, már igen korán Dél-Balkánra is. Az élelemtermelő életmód, valószínű népcsoportok mozgása, vándorlása révén innét jutott észak felé haladva a Kárpát-medencébe is.". (Agyag istenek, Corvina kiadó, 1974.).


17. kép. A földművelés elterjedése (E térkép a The Times Concise Atlas of World History nyomán készült.)

A mellékelt térkép (17. kép.) a földművelés elterjedésének útját mutatja. Amint látjuk, a Kárpát-medence ebben az esetben is a szétágazás központja volt. Ma már többen vitatják, hogy az újkőkori fejlődés és művelődés minden jelentős vívmánya Mezopotámiából indult volna el. Nem vitatott azonban, hogy a szellemi és anyagi műveltség ott érte el legkorábban a legmagasabb szintet, melynek hatása a Kárpát-medencéig sugárzott. A legújabb régészeti ásatások és leletek azt mutatják, hogy Európában, de elsősorban a Balkánon és a Kárpát-medencében léteztek olyan ősműveltségek, ahol Mezopotámiától függetlenül, sőt azt esetenként megelőzve korszakváltó felismerések és újítások születtek. A nemzetközi tudományos világ egyre nagyobb érdeklődéssel tekint az Al-Duna és a Kárpát-medence irányába, mert olyan ősműveltség leleteire találtak, amelyek egyidősek vagy megelőzik Mezopotámia leletanyagát. A Vaskapu környékéről több mint nyolcezer éves kőszobrok – fejek – kerültek elő. A legnagyobb meglepetést azonban az 1963-ban a Maros menti Alsótatárlakán előkerült írásos táblácskák (18. kép) keltették, melyek kora és eredetisége heves vitákat váltott ki a világ tudományos köreiben. A hagyományosak úgy vélték, hogy azok Mezopotámiából kereskedők révén kerültek Erdélybe. Mikor kiderült, hogy helyi agyagból készültek, akkor azt mondták: egy mezopotámiai írástudó vetődött a Maros völgyébe, és ő készítette a táblácskákat. De mikor a rádióizotóp vizsgálatok közel hétezer (7000) évesnek mutatták ki a cserepekkel azonos helyen talált szerves anyagokat, akkor lecsitultak a kedélyek, mint a 19. században, mikor Rawlinson szittya nyelvet ismert föl a sumérok nyelvében. A tárgyilagos tudósok természetesen figyelembe veszik a korszerű vizsgálatok eredményeit, és azok ismeretében fogalmazzák meg nézeteiket, álláspontjaikat. Bár meg kell jegyezni, hogy a nemzetközi szakvélemény e kérdésben továbbra is megosztott. Figyelemre méltó azonban az orosz Borisz Perlov közleménye, melyről Bárczy Zoltán tudósított Tatárlaka üzenete címmel a kecskeméti Forrás 1981. novemberi számában. Perlov közli, hogy a Szovjetunió Tudományos Akadémia Régészeti Intézete Laboratóriumának sumerológusa öt pontba foglalta észrevételeit, megállapításait. A két első pontból a következőket tudhatjuk meg:


18. kép. Az Alsótatárlakán talált képírásos cserepek

"1. A tatárlakai táblácskák helyi eredetű, széles körben elterjedt írásbeliség rendszeres darabjai.
2. Egy táblácska szövege hat ősi totemet sorol fel, amelyek megegyeznek a Dzsemdet Naszr sumer városból származó ’listával’, valamint a magyar Körös-kultúrához tartozó temetési pecséttel.".

Perlov szerint több szovjet sumerológus tartja ősibbnek a tatárlakai táblácskákat, mint a legrégibb mezopotámiai írásos leleteket. (Hasonlóan vélekedik J.A.S. Evans az Archaeology 1977. márciusi számában a Történelem előtti idők újraértékelése Európában (Redating Prehistory in Europe című írásában.) Ennek kapcsán írja Perlov; "Így kik voltak Tatárlaka ősi lakói, akik az i.e. 5. évezredben ’sumérul’ írtak, akkor, amikor a sumérok még nem is léteztek?". Az angol régész, Seton Lloyd szerint a sumérok mezopotámiai megjelenésének időpontját a nyelvészek határozták meg, melyet a régészeti leletek nem támasztanak alá. A nyelvészek az írásfeltaláló népet nevezik sumérnak, akik szerintük Kr.e. 3500 táján költöztek a folyamközbe. Ezzel szemben a régészeti leletek nem mutatnak törésvonalat, azaz különbséget a "jövevények" és a "helyben találtak" között. Az előkerült leletek arról tanúskodnak – mondja Lloyd –, hogy a mezopotámiai írásbeliség a korai telepesek műveltségének egyenes fejlődéseként alakult ki. A legősibb dél-mezopotámiai települések kb. hét-nyolcezer évesek. E korban a Kárpát-medencében magas műveltségek virágoztak, s jelek szerint ez volt az erdélyi írásbeliség kezdetének kora. Ha netán az írás Erdélyből került Mezopotámiába a kezdet kezdetén, akkor annak nem szükségszerű következménye a régészti leletekkel kimutatható törésvonal. Jelen ismereteink szerint a Kárpát-medence ősi népe volt az írás feltalálója, s mert írásuk jeleiben és rendszerében megegyezik a korai sumér képírással – mely kb. ezerötszáz évvel későbbi –, arra mutat, hogy az nem önálló vívmánya Mezopotámia őstelepeseinek, hanem Erdélyből került oda valamely úton. Ha a régészet nem tud kimutatni számottevő bevándorlást, akkor lassú beszivárgást lehet föltételezni.

Európa, de azon belül a Kárpát-medence benépesedésének története csak az éghajlati viszonyok és alakulások – valamint azok hatása a növény- és állatvilágra – figyelembevételével érthető teljességében. Európát több eljegesedési hullám érte az elmúlt egymillió évben, mely kihatott földünk éghajlatára. E tanulmány szempontjából elégséges, ha az utolsó eljegesedést vesszük figyelembe, és az kivetítjük Európa benépesedésének történetére. A földtan szakemberei szerint e jégkor mintegy 100 ezer év tartamú volt, s kb. tizenkétezer évvel ezelőtt ért véget. Ezen időhatárok általános szemszögből nézve elfogadhatók Európára, de ha a Kárpát-medence benépesedésének történetét Észak- és Nyugat-Európáéhoz viszonyítva kívánjuk megállapítani, akkor a jégkor felső határának időpontját és az eljegesedés visszahúzódását élesebb bonckés alá kell vetni.

Az utolsó jégkor ideje alatt a Kárpát-medence erdős tundra volt. Állandó jégpáncél csak a Magas-Tátra hegyláncát borította. A Times Atlas a jégtakaró déli határát a Kárpátoktól jó ezer kilométerrel északra húzza meg. A Kárpát-medencét körülvevő hegyláncolat is egy bizonyos védettséget biztosított az embernek és élővilágnak. A gyűjtögető, halász-vadász ősember ott ütötte fel telephelyét a legszívesebben, ahol az élelmiszer beszerzése – mondjuk egy-egy hidegégövi nagyvad elejtése – a legbiztosabb volt. A legbiztosabb ott volt, ahol a legtöbb volt. A Kárpát-medencében az ősember több telephelyét is megtalálták a jégkor utolsó szakaszából, főleg melegvizű források közelében. Az éghajlat megváltozásának következtében azonban, eme hidegégövi állatok elhagyták a Kárpát-medencét, és a rájuk vadászó ősember, őket követve szintén.

Korábban úgy vélték, hogy a felmelegedés lassú volt, két-háromezer évig is eltarthatott. A legújabb vizsgálatok szerint a felmelegedést jóval gyorsabb volt, és lényegesen rövidebb időt vett igénybe. A felmelegedés következtében az olvadó hó és jég biztosította a talaj nedvességét, mely elősegítette a mérsékeltégövi növényzet és állatvilág rohamos kialakulását és fejlődését. Kr.e. 6000 táján megjelentek az első földművesek. Ezen őstelepesek természetesen délről jöttek egyre nagyobb hullámokban. Vonzotta őket a Duna-Tisza vidékének gazdag növény- és állatvilága. Hogy milyen volt itt az élet az újkőkor hajnalán, azt az alábbi idézet jól érzékelteti:

"A Kárpát-medence volt a szarvasmarha legfontosabb európai háziasításának gócpontja, mert a vad őse itt élt a legnagyobb számban. A bivaly vad formában az újkőkor kezdetén jutott be e területre, ... A juh háziasított formájában a Közel-Keletről került be hazánk mai területére. A sertés helyi őseinek háziasítását elsősorban a Kárpát-medencéből, főleg a bronzkorból lehet kimutatni.". (László: Vértesszőlőstől Pusztaszerig.)

A fentiek alig hagynak kétséget a felől, hogy a Kárpát-medence az újkőkorban Európa legsűrűbben, vagy egyik legsűrűbben lakott területe volt. Ezért a Kárpát-medence nemcsak az állatok háziasításának volt az egyik legfontosabb gócpontja, hanem Európa, de elsősorban Közép-Európa benépesedésének is. Amint Európa a Kárpátoktól és az Alpoktól északra fekvő vidékei fokozatosan alkalmassá váltak az emberi létfenntartásra, úgy ontotta népfölöslegét a Kárpátok koszorúzta medence mindaddig, amíg az öreg földrész is benépesedett. Ezt követően a vándorlások, pontosabban a hódítások irányát egy-egy gazdag, de már lakott terület birtokba vétele határozta meg. Vagyis kezdetét vették Európa napjainkig tartó küzdelmei.


19. kép. 1. Körös műveltség, 2. Az alföldi vonaldíszes edények műveltsége, 3 A dunántúli vonaldíszes edények műveltsége (Kalicz Nándor: Agyag istenek)

Az újkőkorban a Kárpát-medencében három nagy műveltségkör virágzott (19. kép). A Körös műveltség (Kr.e. VI-IV. ezred) kiterjedt Erdélyre, a Duna-Tisza közének nagyjából a mai határtól délre eső részére, Tiszántúlon a Berettyó-Körös vonalától délre, valamint a Duna-Dráva szögletére. A Nagyalföld ettől északra fekvő területe volt az alföldi vonaldíszes edények műveltsége (Kr.e. IV-III. ezred), míg Dunántúlon a dunántúli vonaldíszes edények műveltsége (Kr.e. IV-III. ezred) virágzott. Az utóbbi leletanyaga megtalálható a Bécsi- és Cseh-medencén keresztül egészen a Rajna vidékéig. A mezopotámiai hatások leginkább a Körös műveltség leletanyagán figyelhetők meg, bár egyes jelek arra mutatnak, hogy a kapcsolat kétirányú volt. Ez egyébként, ha nem is olyan mértékben, elmondható az alföldi vonaldíszes edények leletanyagáról is. E műveltségkörből előkerült termékenységi vallás istennőszobrocskái széleskörű elterjedésről tanúskodnak. E női istenségek alsótestére bekarcolt háromszög (20. kép.) a termékenység, az anyaság és a fogalmának nemzetközileg elfogadott jele volt. Ilyen szobrocskák különböző küllemmel, de azonos jelekkel és értelemmel nagy számban kerültek elő Mezopotámiában, Kréta szigetén és szerényebb számban a Kárpát-medencében.


20. kép. Istennők a nőiség jelével: 1. Uruk, 2. Kökénydomb, 3. Kréta-sziget

A másik figyelemre méltó jel volt az újkőkorban a nagy M alakú jel, melynek szerepét, értelmét a nemzetközi szaktudomány nem ismeri. Nagyon nyomós oka lehet annak, hogy e jel megmaradt a sokkal később kialakult latin ábécé M betűjének, sőt nagyon hasonlít a magyar rovásírás M betűjére is, mely aligha lehet a véletlen játéka. Inkább arra kell gondolni, hogy e jel olyan fogalomnak, vagy egyénnek volt a jele, melynek vagy akinek kiemelkedő társadalmi szerepe volt. Például valamely istenség m hanggal kezdődő neve, vagy az anyasággal kapcsolatos szó, mely maradandónak bizonyult, olyannyira, hogy jele a későbbi ábécékben is megmaradt az m hang betűjének. Elképzelhető, hogy ez is az anyaság fogalmának egy másik jele volt. Az M jel két felső szöge jelképezheti a női melleket, az alsószög a szeméremtestet, míg a két függőleges a lelógó karokat. A latin Mater, a német Mutter, az angol Mother és magyar nagy-MaMa szók, mind az anya, anyaság kifejezői, és egy esetleges megoldás irányába mutatnak.


21. kép. A képírás háromszögének és hármas halmának átfejlődése a sumér ékírásba

E szempontból nagyon értékes edénytöredéket őriz a szolnoki Damjanich János Múzeum kiállítása. E leleten (22. kép) az M alakú jel és a háromszög egybe van szerkesztve, melynek bizonyára bővebb mondanivalója van. Az M alakú jel fölött és részben annak V szögében, az emberi arc három szerve látható: két háromszög alakú bekarcolt szem, a vízszintesen bekarcolt száj, és az agyagból kidomborított orr. Az arcot háromszögbe zárja az M alakú jel V szöge és az arc fölötti vízszintes díszítővonal. Amint korábban említettük, a háromszöget, mint az anyaság, nőiség jelét használták a női istenség, nagyasszony fogalmának írására, kifejezésére. Ezek szerint a háromszögnek és a nagy M alakú jelnek azonos értelme lenne. Kérdés: Ha igen, akkor miért szerkesztették a két képjelet egybe? Továbbá; mért nem ismerték ezt föl a szakma tudósai? Hiszen az élvonalbeliek mind beszélik a latin, német, angol nyelvet. Bármily meggyőzőnek mutatkozik is a nagy M jel imént előterjesztett értelmezése, azt kell mondani, "más megoldás is elképzelhető".

 22. kép. A szolnoki gabonatároló edény nyaktöredéke

Lehetséges, hogy valamely istenség neve rejtőzik a nagy M jel mögött, de a kérdést az teszi igazán izgalmassá, hogy népnevünk: magyar is e hanggal, betűvel kezdődik. Az igazság az, hogy nincs meggyőző, minden kétséget kielégítő ismeretünk népnevünk eredetéről. Korábban szó esett arról, hogy némelyek népnevünk kialakulását Kr.e. ezredre, az "uráli őshazába" teszik. Mások az arab földrajztudós, Ibn Ruszta M.dzs.gh.r följegyzésében látják a megoldást, hozzáteszik azonban, nem lehetetlen, hogy e mássalhangzók mögött a baskírok népneve: madzsghír rejtőzhet. Amint látjuk, a madzsghír szóban megvan minden jegyzett mássalhangzó, és nincs több a kellettnél. Ezzel szemben a magyar szó írásához felesleges a dzs vagy gh. Az is elképzelhető, hogy valamely madzsghír népcsoport csatlakozott Árpád népéhez, s talán az ő véreikkel értett szót Julián barát hungárul.

A Megyer nemzet (törzs) nevéből való eredeztetéssel se állunk jobban. Ha alaposan átgondoljuk az Álmos nagyfejedelem által létrehozott nemzetszövetséget, akkor ama felismerésre kell jussunk, hogy e szövetség nem lehetett névadója az újonnan létrehozott közösségnek. Álmos a vérszerződéssel szentesített nyolc független nemzet szövetségét hozta létre, a Kárpát-medence elfoglalása céljából, amikor egy közös népnév gondolata szóba se jöhetett. Ezt az akkori idők büszke, szabadszellemű eszmeisége egyszerűen kizárta. Név és nemzetiségük szerint a szövetkezők a következők voltak: Megyer, Jenő, Tarján és Gyarmat szabír, Kér és Keszi onugor, Kürt köktürk, Nyék barszil(?). Ebből láthatjuk, hogy a szabír nemzeteknek se volt egységes népneve. Hangsúlyozzuk, hogy a szövetkezők független nemzetek és nem törzsek voltak. (Ezt a 18-19. század túlfűtött, leértékelő tudósai vélték így.) Ez önmagában ugyan nem zárja ki az azonos nyelvűségnek lehetőségét, de kizárja az azonos népnevet. Nyelv szerint is legalább két részre oszlottak. Lehetséges, hogy a szabírok magyarul beszéltek, míg a többiek a török nyelvnek valamely változatát.

Ami a névadást illeti a Kárpát-medencében, Álmos "honfoglalói" esetében úgy mutatkozik, hogy ama bizonyos törvényszerűség, miszerint a hódítók a névadók, csorbát szenvedett. Erre a legjobb példának a bolgárokat hozzák fel, akik meghódítottak egy náluknál nagyobb lélekszámú szláv nyelvű alaplakosságot, minek következtében elvesztették török nyelvüket, de megtartották népnevüket. Igen, csakhogy a bolgár események másképp, nem Álmos népéhez hasonlóan zajlottak le. Az utrigur és kutrigur hunok szövetségéből 626-ban jött létre a Bolgár Kánság a Fekete-tenger észak-keleti partvidéke feletti térségben. A 670-es évek második felében jelentek meg az Al-Duna vidékén. Így tehát ötven év – ami nem nagy idő ugyan – állt rendelkezésükre ahhoz, hogy egységes népnevük kialakuljon. Ezzel szemben Álmos népének szövetsége néhány évvel a "honfoglalás" előtt történt.


23. kép. Az egyiptomi istennő és a markol hieroglifája

Térjünk vissza népnevünk kialakulásának esetleges gyökereihez. A Larousse Világmitológia (World Mithology) című könyvében található a kép, amely egy női istenséget ábrázol (23. kép). A szobrot az egyiptomi ősműveltséget alapító nép alkotta a Nílus sarából. Megmutattam e képet Hegedűs Györgynek, aki tizenöt évig foglalkozott az egyiptomi képírással és nyelvvel, mondván: E szobrot oly jellegzetes kartartással alkották, hogy azzal bizonyára mondani akartak valamit, csak el kell olvasni. Gyuri barátom, nem kis meglepetésemre, a következőképp olvasta a szobrocska mondanivalóját: "A makarok", azaz "A magyarok". A sas-fej az "a" hang és betű jele, a kezeket a becsukott ujjakkal lehet ököl-nek vagy marok-nak olvasni, a karokat pedig karok-nak. De mert képírásról, s nem betűírásról van szó, így a jelölt fogalmakból azon értékeket – szókat, szótagokat – használjuk, melyek összeolvasásával értelmes mondatot kapunk. Meg lehet kísérelni, például az a, az ököl és a karok összeolvasását, de ezek összeolvasásával nem kapunk értelmes mondatot. Míg az a, a marok szóból a ma szótagot kapcsoljuk a karok-hoz, így: makarok. A makarok! Ehhez olvassuk a szobrocskát Isten vagy Nagyasszony értékkel, akkor A makarok Istene vagy A makarok Nagyasszonya olvasatot kapjuk. A képírás, vagyis fogalomírás sajátossága, hogy nem mindig lehet betűírás szerinti olvasatot kapni. A szobrocskán látható testrészek neveiben a gy hang nem szerepel, tehát a magyar szó írásához csak a markot vagy markol, és a karok szókat használhatták. Nos, de van-e ezen olvasatnak valamilyen támasztéka?

Vegyük például Richard H. Wilkinson Az egyiptomi művészet olvasása (Reading Egyiptian Art, Thames and Hudson, 1992.) című munkájában feltűntetett, idevágó képjeleket:

jel értéke a ka, míg a kéz becsukott ujjakkal  Clenched Hand (23. kép), amelyet khefa-nak olvasnak. Az 54. oldalon egy egyiptomi hieroglifa segítségével mutatja be Wilkonson – melyen egy kötelet öt emberi kéz markol –, hogy e khefa annyit jelent, mint „grasp”. Magyarul: markol. Ezek szerint a jelölt fogalmak magyar értelmezése helyesnek mutatkozik. A ka pedig kar vagy karok, mert mindkét kar jelezve van. A többes számot az egyiptomiak is, mint a magyar a k-val képezték. Kár, hogy az egyiptológusok nem beszélnek magyarul.

Hegedűs mondja, hogy némely egyiptológus munkájában olyan vélemény is van, mely szerint az ősműveltséget alapító nép egy Netra nevű folyó mellől vándorolt el, s a Nílus mentén talált népeket megtanították makaru imádkozni. Eszerint ezen ősi nép makar-nak, magyar-nak nevezte önmagát már 5500 évvel ezelőtt. Megvizsgáltuk a rendelkezésünkre álló földrajzi térképeket s kerestük, hogy hol található Netra nevű folyó. Az Északi-Kárpátokban eredő Nyitrán kívül, a szóban jöhető térségen belül, ilyet nem találtunk. Vámos-Tóth Bátor a Nyitra-Beszterce című tanulmányában említ egy Nyitra nevű folyót Új-Guineában. Nem valószínű azonban, hogy az Egyiptom ősi népe onnan indult volna el. Ellenőriztük a magánhangzós változatokat is: Natra, Nitra, Notra, Nutra. Ilyen neveket se találtunk. Nem lehetetlen tehát, hogy az egyiptomi ősműveltséget alapító nép a Nyitra mellől indult el. Persze az is elképzelhető, hogy van valahol egy Netra nevű árok vagy patak, amely a rendelkezésünkre álló térképeken nincs feltüntetve.

Tomory Zsuzsanna a Magyar – Angol szóeredet című dolgozatához Nagyernyei Szabó Zoltán írt előszót, melyből megtudjuk, hogy a Nílus mentén a Krisztus születése utáni századokban élt egy "makourai" nép, és létezett egy "Makourita" királyság. Ime:

“M-K-R népnév-jelölés fordul elő a korai ókorban É-Afrikában.(Geography IV.2.19. Monneret de Villard, 1938:92); Ptolemy a Kr.u. 2.sz.-ban a Nílus nyugati oldalán lakó “Makourai” népről és Makourita királyságról ír; Makouria a Kr.u. V. sz.-ban a Nílus 3. és 5. vízesése között, a Nílus mindkét partján Ó-Dongola fővárossal Nobata-ban volt. (Christopher Ehret és Merrick Posansky: The Archaeological and Linguistic Reconstruction of African History. Univ. Of California Press, Berkeley, CA., 1981/2.pp.12-52.)”

Ezen ismeretek birtokában megkísérelhetjük a szolnoki edénytöredék két jelének, a nagy M alakú jelnek és a háromszögnek az olvasatát. E cserépdarab az alföldi vonaldíszes edények szakálháti csoportjából (24. kép) való, amely a Nagy-alföldön Kr.e. 3500-3200 között virágzott. Tehát e lelet is, mint az egyiptomi szobrocska kb. 5500 éves. Amennyiben a Nílus vidékére vándoroltak valóban a Kárpát-medencéből indultak el, és magyarnak nevezték magukat, akkor feltehetően a két jel összeolvasása az egyiptomi szobrocskával azonos fogalmat örökített meg. Az M jel a magyar népnév, a háromszög pedig Isten vagy Nagyasszony értékkel olvasandó. Ebben az esetben is megkapjuk a Magyarok Istene vagy a Magyarok Nagyasszonya olvasatot. Ez pedig megerősítheti az Anatóliából előkerült szülő-anya szobrának magyar olvasatát, mint szülőföld, és azt, hogy ezen ősi nép nyelve a magyar volt. E szoborral (14. kép) kapcsolatban megemlítettük, hogy az oldalnézetből készített képen az M alakú jel is látható. Így tehát a mondanivaló tovább bővülhet: Magyar szülőföld? Hát nem csodálatos? Ezen olvasatok helyessége természetesen nem állítható, de az igen, ha a jelzett fogalmakat összeolvassuk értelmes magyar mondatokat kapunk, míg az angol vagy német nyelv segítségével ez nem lehetséges.

24. kép: 1. Dunántúli vonaldíszes edények műveltsége, 2. Bükki ~, 3. Alföldi vonaldísze edények ~, 4. Szakálháti ~, 5. Bánáti ~.


25. kép. Az M jeles edénytöredék a szakálháti műveltségből és az Uruk-i cserép

A szolnoki cserépdarab egy gabonatároló edény nyaka volt, amelyen apró bekarcolásokat is látunk. Az istenség, a nagyasszony fogalmát jelölő háromszögből hullanak alá. A mezőgazdaság gépesítése előtt a parasztok kézzel szórták, vetették el a magot. Az edénytöredéken tehát a lendülő kézből földre hulló magvakat látjuk. Minden bizonnyal az Isten áldását kérték a vetésre, a jó termésre. A nagy M alakú jelről még tudnunk kell, hogy a mezopotámiai Uruk műveltség Szem templomában több ezer e jellel ellátott cserepet (24. kép) találtak. Az Uruk műveltség Kr.e. 3200-zal kezdődött, tehát akkor, mikor a szakálháti befejeződött. Elképzelhető, hogy a nagy M alakú jel is, mint korábban a képírás a Kárpát-medencéből került Mezopotámiába? Amennyiben igen, úgy ezt is a kétirányú kapcsolat tanújának kell tekinteni.


26. kép. Az újkőkori bütyöklábas és a bronzkori kunszentmártoni edény

Vannak még további érdekességek is, amelyeket nyelvünk kárpát-medencei ősisége mellett szólnak. Itt van például lábos edényünk neve. Vajon honnan kaphatta nevét? Vajon mi az értelme e szónak: lábos? Vajon milyen ősi e szó? A Szolnoki Múzeum újkőkori leletkiállítása között bütyöklábas edényeket (25. kép) is látunk, melyek a Körös műveltségből valók (kb. 7000 évesek), és Szajol-Felsőföldön kerültek elő. Egy másik bronzból készült, "emberi lábakon" álló edény Kúnszentmártonról való, és kb. 3300-3400 éves. A magyar pásztoroknak talán a mai napig vannak öntöttvasból készült háromlábú edényeik, melyet a parázs fölé helyeznek, hogy ételüket megsüssék vagy megmelegítsék. A lábos edényünknek már nincs lába, de megtartotta ősi nevét, és e névnek ma is értelme van, ha ismerjük a történetét. Bizonyára más népeknek is volt hasonló edényük. Nézzük tehát, hogy a német, az angol, a spanyol és a latin nyelvben találunk-e összefüggést a láb és a lábos neve között? Lábnak nevezzük együttesen a lábfejet, a lábszárat és a combot:

A bemutatott négy nyelv egyikében se mutatkozik összefüggés a láb és a lábos-lábas neve között. Úgy látszik ilyen "véletlenek" csak a magyar nyelvben vannak.

Most lépjünk időben egy nagyot előre, Kr.u. 359-be, mikor II. Konstantinus római császár Aciminkumban (Szirmium közelében, Belgrádtól nyugatra a Száva-mentén) beszédet mondott a meghódítottaknak, akikre nagyon súlyos adóterheket rótt ki. A kiszolgáltatottakat szerette volna meggyőzni jóindulatáról, de mikor azt mondta, hogy adókat fizetni kell, akkor egy polgár a császár irányába hajította csizmáját, és azt kiáltotta: "marha, marha". E történetet Ammianus Marcellinus írta le a Rerum Gestarum című művében. (XIX. 11. fej. 10. szak.) Ki lehetett az, aki 1641 évvel ezelőtt a Szerémségben, a Dráva és Száva között, Belgrádtól nyugatra a római császárnak azt kiáltotta: marha, marha? Ez szintén a Kárpát-medence alaplakosságának magyar nyelvisége mellett szól

Az előzőekben elmondottakat összegezve az mutatkozik a legvalószínűbbnek, hogy: Mezopotámia, Egyiptom és a Kárpát-medence őstelepes földműves népének a szétválását valamikor a jégkort követő ezredekben kell keresni. E nép közös őshazája valószínű a mai Törökország és Észak-Szíria lehetett. Legalábbis a népvándorlások, helyesebben talán terjeszkedések útvonalából, az éghajlati viszonyok alakulásából és a régészeti leletek alapján is erre lehet következtetni. Ez azonban semmit se von le a mezopotámiai sumérnek nevezett és az egyiptomi őstelepes nép magyar vonatkozású hagyatékának értékéből. Ha ugyanis ezen ősi népek nyelve valóban magyar volt, akkor írásos hagyatékuk felbecsülhetetlen érték a magyar nyelvi és szellemi műveltség kincsestárában. Hiszen ezen írások a magyar nyelv ősalakját örökítették meg. Mezopotámia és a Kárpát-medence legősibb képírásos leleteinek hasonlóságát a nemzetközi szaktudomány is elismeri. A magyar és sumér nyelv közeli rokonságát vagy éppenséggel azonosságát nem kisebb tudósok, mint Rawlinson, Lenormant, Sayce, stb. már a XIX. században megállapították. Ezt erősítették meg a XX. században Varga Zsigmond, Gosztony Kálmán, Götz László és mások. A jövőben nagyobb figyelmet kell fordítani a krétaiak nyelvére, mert Gordon Childe szerint ők is e műveltségkörbe tartoznak. Ez vonatkozik Anatólia, vagyis a mai Törökország újkőkori leletanyagára is, amelyek magyar szempontból nagyon értékes ismeretanyagot tartalmazhatnak. Erre utal a termékenységi vallás istennőjének lehetséges magyar olvasata is: szülőföld. Mindezt figyelembe véve azt kell mondani: a Kárpát-medence, Mezopotámia és Egyiptom őstelepes népe nem származhatott egymástól, hanem egy ősnép egymástól elvált tagjainak tekinthetők, tehát testvérnépek voltak. Ezt hirdette egyébként Magyar Adorján is.

Nemzeti szempontból tudni kell, hogy a magyar származástudat új megfogalmazásának korát éljük, mely nélkül a nemzeti önismeretünk és önbecsülésünk mankókon jár. A finnugor származástudatot még nem adtuk fel, a sumért még nem fogadtuk el. Amennyiben az e tanulmányban előterjesztettek az elkövetkező évtizedekben igazolást nyernének, úgy a jelen bizonytalanság szerencsésnek is mondható. Kár lenne a finnugor tévtant felcserélni a sumér, az egyiptomi vagy akár az ujgur származástudattal, ha azok legföljebb csak részletigazságnak bizonyulnak. Az átmeneti időt arra kellene használni, hogy összegyűjtsük mindazon nyelvi, embertani, régészeti és műveltségi adatokat, amelyek kiértékelt eredményeire szilárd és megbízható alapokon álló eredet- és őshazatudatot építhetünk. Ennek alapkövetelménye, hogy megszabaduljunk a belénk jegesedett tantól: valahonnan jöttünk. Igen, jöttünk! De mikor? Ez nagy különbség!


Megnyitva 23021 alkalommal

Hozzászólás   

+1 #2 tul az operencianhujeno 2013-04-02 02:48
minden magyar es magat annak tarto magyar neveben oszinten remelem, hogy igaza lesz az elottem kommentelonek...
+2 #1 tomas 2012-07-18 23:01
Csodálatos, igényes munka. Ilyenek kellenek nekünk, itt élünk ősi hazánkban ma is, ezt kell kutatni ezt kel "elfogadni". Eddig is büszke voltam magyarságomra, ezek után még büszkébb leszek. Meg kell ismernünk múltunkat, mert akinek nincs múltja, nincs jövője! Nekünk hatalmas, büszke múltunk van, ha elég időnk lesz teljesen megismerni, hasonló jövő vár még ránk itt a kárpátok koszorúi között! Itt voltunk mindig is, itt is leszünk!

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások