20210508
Last updateH, 19 ápr. 2021 6am

rovas logo

2011 december 05, hétfő

Eredetünk és őshazánk

Szerző: Radics Géza

 

 A "kettős honfoglalás" elmélete

Az örök érvényűnek vélt, nyelvrokonságra épített finnugor származás és őshaza tanát Dr. László Gyula tanár úr, hazai régész-történész "kettős-honfoglalás" elmélete mozdította ki nyugalmi állapotából. Eredményeként a magyar őskutatás – László szerint – a "termékeny bizonytalanság" korát éli. A finnugorosok a magyar őshaza- és eredetkutatást befejezettnek könyvelték el, melyen változtatni már nem lehet, és nem kell. László viszont a régészeti ásatások során előkerült leletek tanúsága szerint arra az álláspontra jutott, hogy "más megoldás is elképzelhető", mondja Pais Dezső szavait idézve. A magyarság eredete és története sokkal többrétű, minthogy azt egy vonalas, leegyszerűsített elméletbe bele lehetne zsugorítani. László az új felismerések mellett olyan kérdéseket tesz föl, melyekre a szakmabeliek nem tudnak, vagy nem akarnak választ adni. Ezért feltevésekkel, lehetőségekkel és elméletetekkel igyekeznek áthidalni a repedéseket, némelykor szakadékokat. Úgy tűnik, a külföldön élő kutatók eredményei esetenként kiváló repedés-, sőt szakadéktöltőknek mutatkoznak. Bárhogy legyenek is a dolgok, László felismerései kikényszeríttették a viták újbóli felvételét, s ezzel a hazai őstörténet-kutatás kimozdult holtpontjáról. Így vált a "bizonytalanság" valóban "termékennyé".

E viták valójában a finnugoros tábor belharcának is tekinthetők, hiszen itt nem egy szemlélet alapvető változásáról van szó, csupán arról, hogy László és követői a "kései-avarokkal" kívánják megoldani, megmagyarázni a szakma elé gördülő akadályokat, míg a bejegesedettek szilárdan kitartanak álláspontjuk mellett. Hallani se akarnak magyar nyelvű népről a Kárpát-medencében Árpád népe bejövetele előtt. Sajnos, László és követői is megelégszenek a "kései-avarokkal", mint a Kárpát-medence első nagyszámú, magyar nyelvű telepeseivel, pedig tanulmányaiban több esetben megemlít egy "köznépet", mely nem azonosítható a "kései-avarokkal". E tanulmánynak éppen az a célkitűzése, hogy felsorakoztassa mindazon tényezőket, melyek e "köznép" kilétére fényt deríthetnek.

László az 1978-ban kiadott A "kettős honfoglalás" című kiváló tanulmányában a "kései-avarokat" – akiket "kora-magyaroknak" tart – helyezi vizsgálódása középpontjába, miközben figyelmen kívül hagyja az őstelepes paraszti nép szerepét a Kárpát-medence népesedési történetében. Nagyon fontos megállapításnak kell tartani, mikor László e népet "kelet-közép-európai viseletű"-nek nevezi. Igaz ugyan, hogy ő is inkább szlávoknak és egyéb népelemeknek véli őket. Pedig a magyarság eredetének és őshazájának talányát az úgynevezett "honfoglalás" előtti időkben meghonosodott, vagyis a "honfoglalóktól" már a Kárpát-medencében talált őstelepes köznép kilétének és történeti szerepének tisztázása, kimutatása oldhatja meg.

Mióta a természet törvényszerűsége szembenézett, és zavarba hozta a vonalas történészeket – miszerint a többség nyelve olvasztja be a kisebbség nyelvét –, ők is kénytelenek tudomásul venni, hogy az eddig szlávnak mondott "halántékkarikás" köznép (a nők halántékmagasságban fémkarikát viseltek) is magyar volt. Ellenkező esetben Árpád apánk népe elszlávosodott volna – mint a bolgárok –, mert ők képezték a kisebbséget a Kárpát-medence népességének új arányaiban. Függetlenül attól, hogy Árpád népe milyen nyelvet beszélt, tudjuk, hogy e nyelvkeveredésből – ha ilyen volt – a magyar nyelv került ki győztesen, és e nyelv nem lehetett más, mint az őstelepes paraszti nép nyelve, mert ők képezték a többséget. Ha az őstelepes nép nyelve magyar volt, akkor föl kell adni a tévtant, miszerint Árpád népe volt a Kárpát-medence első magyar nyelvű telepese. A megrögzöttek ezen úgy kívánnak segíteni, hogy a halántékkarikásokat is Árpád népével költöztetik a Kárpát-medencébe. Elgondolkodtató. De akkor miért tartották 1959-ig szlávoknak őket? Főleg akkor, ha a Kárpát-medence és Etelköz köznépének nem azonosak a régészeti leletei? Legjobb ismereteink szerint Etelközben hölgyek nem viseltek "halántékkarikát". Tehát a kérdéses köznép se jöhetett onnan.

Történetírásunknak vannak azonban további tévtanai is, melyeknek fölszámolása már nagyon időszerű lenne. Jó másfél évszázada hirdetik, hogy a "honfoglalók" a besenyők elől menekülő, asszonyaikat, gyermekeiket elvesztett férfihad volt csupán. A legbejegesedettebbek vagy a tudatosan rosszindulatúak ettől még a mai napig se tudtak megszabadulni. Ebből azon következtetést lehet levonni, hogy miután a "menekülők" a Duna-Tisza mentén letelepedtek, szláv asszonyokkal kezdték újra életüket. Ősapáink másodszor is jó vásárt kötöttek (az első a Fehérló mondájában van leírva), mert e szláv ősanyáink leírhatatlan hálájukból, magyar szóra és dalra tanították gyermekeiket. Tulajdonképpen e szláv asszonyoknak köszönhetjük nyelvünk megmaradását, de ha mégse, akkor a magyar nem is anyanyelvünk, hanem apanyelvünk. Ugye ez észbontó? Különösen, ha tudjuk, hogy abban az időben a férfinép nagyon hosszú időket töltött távol a családtól. Hadjárataikon például. Ha pedig a besenyő támadás mégis megtörtént, és az valóban olyan komoly veszteségeket okozott, mint azt hirdették, vagy egyesek hirdetik ma is, akkor az nagyon súlyos bizonyítéka annak, hogy Árpád népe megérkezése idején az anyák már magyar dallal altatták gyermekeiket a Duna-Tisza táján.

Ahhoz, hogy megbízható alapokra lehessen fektetni a Kárpát-medence X. századi lakosságának nemzetiségi képletét, arányait, fontos lenne a lehető legnagyobb pontossággal megállapítani Árpád apánk birodalomalapító népének, a megmaradt avarságnak és az őstelepeseknek lélekszámát. Értékes megállapítást közöl Dorosmai Imre Az első honfoglalás népe (Népszava, 1984. február 18.) című cikkében, mikor az embertan kiváló tudósát, Dr. Kiszely Istvánt idézi:

"Kiszely István is csak arról ír a Hungarian Digest című folyóiratban (1982. 6. sz.), hogy 900 körül a Kárpát-medence lakosainak egyharmada a több ezer éves őslakosság, harmada az avarok leszármazottai, és harmada Árpád honfoglalóiból tevődik össze."

A magyar történetírás egyszerűen figyelmen kívül hagyja ezt, és az ehhez hasonló észrevételeket, esetleg megállapításokat. Pedig a korábbi kutatók, mint Magyar Adorján és Marjalaki Kiss Lajos bőséges adatot szolgáltattak az őstelepes köznép magyar nyelvűségének igazolására. Nem tudni azonban, hogy Kiszely megállapítása szilárd adatokra támaszkodik-e vagy csupán kidolgozatlan észrevételekre? Több jel arra mutat, hogy az őstelepesek aránya az egyharmadnál magasabb százalékban is elképzelhető. Ezért megkockáztatható egy számvetés, bár hiteles adatok hiányában nem tekinthető többnek a ráérzésnél. Az ismeretlen kutatásában a ráérzések gyakran jó útra vezethetnek. Remélhetően ez esetben is így lesz.

A korábban idézett gimnáziumi történelemkönyvben a "honfoglalóktól" a Kárpát-medencében talált lakosságot 200 ezerre teszik. Nem tudni, hogy ezt milyen számvetés alapján állapították meg. Árpád népének lélekszámát valahol a 200 és 500 ezer közöttire becslik legtöbben. László a "kettős honfoglalás" című tanulmánya 118. oldalán írja:

"De különben is vessünk számot azzal, hogy egy-egy "griffes-indás" temetőben a szabadok, az urak száma, tehát azoké, akiknek az öv jelezte rangját, vagy éppenséggel a fegyver, aránylag csekély, 10-20 százaléknyi. A többi szolganép volt a "griffes-indások" alatt is, s az maradt a magyarok alatt is."

Az idézetből nem érthető világosan, hogy László meglátása kizárólag a "griffes-indásokra" vonatkozik-e, avagy a Kárpát-medence összlakosságára a "griffes-indások" uralma alatti időben. Lehetséges ugyanis, hogy a "griffes-indások" társadalmán belül is voltak szolganépek, de az is lehetséges, hogy ezen szolganép a meghódított őslakosság volt, amely szolga maradt Árpád népének uralkodása ideje alatt is. Ezért nem világos, hogy e 10-20 százaléknyi úri rétegnek a "griffes-indások" és Árpádék össznépességét kell-e tartanunk, avagy csupán azon belül az uralkodó réteget.

Számvetésünk szempontjából Árpád népének egészét vesszük figyelembe, mint "szabadokat", melynek középértéke 300 ezer lélek. Ők képezték az uralkodó réteget, mely 20 százaléka, azaz egyötöde az összlakosságnak. Ennek alapján a "szolganép" lélekszáma egymillió-kétszázezer lehetett, melybe az avarok is belesorolandók. Persze, ha Árpád népe és a "griffes-indások" társadalmán belüli uralkodó réteget vesszük figyelembe, mint 20 százalékot, akkor lényegesen kisebb számot kapunk, de akkor mit kezdjünk az őstelepesekkel, azaz a "köznéppel", mely temetői esetenként "százszor akkorák", mint a "honfoglalóké". Azt kell mondani, hogy Árpád népe e néptömegbe nyelvileg és vérségileg is csak beolvadhatott.

Anonymus híradása szerint Árpád népe szövetségben állt a székelyekkel, akik már a Kárpát-medencében éltek. Vannak olyan jelek is, melyek arra utalnak, hogy ez valószínűsíthető a "griffes-indásokra" is. E lehetőség lényegesen megemeli az "urak" számát, melyből következtetve a szolganép lélekszáma is nagyobb lehetett az egymillió kétszázezernél. Elgondolkoztató, hogy századok során a Kárpát-medencét meghódító idegen ajkú népek miért nem tudták megtartani Európának e természeti kincsekben gazdag területét. Miért nem tudott nyelvük gyökeret ereszteni az Alföld rónaságán? A válasz minden bizonnyal az, hogy az őstelepesek, a köznép nyelve elnyelte a mindenkori hódítók nyelvét, mert lélekszámuk messze túlhaladta a jövevényekét. Hogyan is írta Petőfi? "Habár fölül a gálya, s alul a víznek árja, azért a víz az úr!". A hódítók vagy beolvadtak, vagy továbbálltak. Ez vonatkozik Árpád népére, korábban a "griffes-indásokra", akik maradtak és beolvadtak. Bármekkora volt is Árpád népének lélekszáma, ők voltak, akik a Kárpát-medence népességét megszervezték, lerakták a magyar hatalom alapjait, mely politikai és nagyhatalmi tényezővé vált Európában az elkövetkező 630 évben, és amelynek dicsőségét és fényét egyetlen súlyos vereség, a "tatárjárás" tompítja.

A "griffes-indások = kései-avarok = kora-magyarok"

E három megnevezés egyazon népre vonatkozik, mely Kr.u. 670 táján költözött a Kárpát-medencébe. A régészeti leleteiken talált díszítőelemek két fő csoportra oszthatók: a "griffesekre" (11. kép. felső) és az "indásokra" (11. kép. alsó). A régészet erről nevezte el őket "griffes-indásoknak". Ők voltak egyébként a "kései-avarok", de mert László tanár úr úgy vélte, hogy e nép volt az első nagyszámú magyar nyelvű telepese a Kárpát-medencének, ezért "kora-magyaroknak" is nevezte őket. A továbbiakban csak a kései avar megnevezést használjuk.


11. kép. A griffes és indás szíjvég. (Bakay: Őstörténetünk régészeti forrásai, II. kötet.)

Nem rendelkezünk olyan adatokkal, melyek felhasználásával meglehetne állapítani, el lehetne dönteni a kései avarok nyelviségének mibenlétét. A László által felsorolt érvek is inkább ellentmondásosak, mint meggyőzőek. Hiba lenne azonban elvetni e lehetőséget, de még nagyobb, ha más lehetőségeket emiatt figyelmen kívül hagynánk, még akkor is, ha némelyek szerint több rovásírásos lelet szól a kései avarok magyar nyelvűsége mellett. Így vélekedik például Dr. Király Péter tanár úr is:
"A rokon tudományok képviselőitől is bizton várhatunk új eredményeket, s különösen az avar kori rovásírásos feliratoknak megfejtése segíthet tisztázni a Duna-medence VI-VII. századi lakosságának népi, nyelvi jellegét: e vonatkozásban a leletek egy részének magyar nyelvű olvasata érdemel figyelmet." (UNGARUS, HUNGARIUS, ONGER...., Élet és Tudomány, 1986. október 31.).

Ha figyelmesen elolvassuk Király közlését, akkor világossá válik, hogy az avar kori rovásleleteknek csak "egy része" olvasható magyarul. Ami még ennél is nagyobb gond, hogy e rovásírások megfejtői, elolvasói se jutottak egységes eredményre. Jó példa erre az 1983-ban, Szarvas határában talált rovásírásos csont tűtartó esete. A viszonylag hosszú szöveg – 63 betű és összevonás (12. kép) – megbízható eredménnyel, olvasattal kecsegtetett. Nem így történt! Dr. Róna-Tas tanár úr török nyelvű olvasatot kapott. Dr. Vékony Gábor régész a Későnépvándorláskori rovásfeliratok a Kárpát-medencében (Életünk Könyvek, Szombathely) című művében arról ad hírt, hogy a tűtartó rovásai magyarul olvashatók. Vékony olvasata mai magyarsággal:


12. kép. A szarvasi tűtartó rovása

"Üngür démon ellen ime e vas; tű szúródjon a démonba, tű, tű, szúrj, bökj, varrj (el)! (ki) szétfejtesz, egybeölt /esz...../ Üngür ne egyen (meg engem), űzd. emészd (el) őt, én Istenem!".

Az Amerikában élő Oláh Imre Jenő kísérlete is magyar nyelvű olvasatot eredményezett. Oláh olvasata nemcsak hogy nem azonos Vékony olvasatával, de még csak azonos fogalomkörbe se tartozik. Továbbá a tény, hogy Róna-Tas török nyelvűnek véli az írást, jelzi a rovásírás megfejtése körüli nehézséget, valamint az eredmények bizonytalanságát. Íme Oláh olvasata:

"Tű nyélben. Eszen nyélel nyisa. Eszt én beraka ide. Élén ere esz nyit. Idevan pederva, adván én eszt, ki nyélvégén ere tesz. Eszenakasztani! Aki kéri eszt ineszenito."

Az alapvetően különböző eredmények azzal magyarázhatók, hogy nincs tudományosan kidolgozott módszer a rovásírás olvasásához, mely segítségével megbízható, és legalább értelmük szerint azonos fogalomkörbe tartozó eredményeket kapnának az egymástól függetlenül dolgozó megfejtők. A rovásírás is, mint minden nemzeti anyagi és szellemi érték az elmúlt századokban, a mindenkori politikai hatalom, és e hatalmat kiszolgáló "tudomány" üldözöttje volt. Babért a rovásírás megfejtéséért nem lehet kapni – ma se –, főleg ha valaki magyar olvasattal hozakodik elő. Kívánatos lenne, hogy ősi írásunk művelése, és a rovásírásos leletek megfejtése megbecsült tudományággá fejlődjön. Amíg nem lesz egy kidolgozott, és azonos eredményeket biztosító módszer, addig az eredmények különbözőek lesznek. Minden vállalkozó a legjobb tudásával és leleményességével fölfegyverezve áll a megfejtés kísérletéhez. A leleményesség az ismeretlen kutatásában szintén elengedhetetlen követelmény. Az emberi tudás és ismeretanyag felhalmozódását a művelődés különböző területein a múlt és jelen társadalmainak azon tagjai vitték előre, akik független és önálló gondolkodók voltak. Akik képesek leküzdeni a feltornyosuló akadályokat, megoldani a felbukkanó nehézségeket. Akik nem riadnak vissza, hogy kilógnak a politikailag vagy "tudományosan" helyes sorból. E kitérő után térjünk vissza az előbbi gondolatmenet további kigombolyításához.

A régészeti leletek arról tanúskodnak – mondja László –, hogy a kései avarok három, egymástól nagy távolságra eső vidék népeiből tevődtek össze. A "griffesek" az iráni fennsík térségéből indultak el, de nem egyenes úton érkeztek a Kárpát-medencébe, hanem a Magna Hungáriának nevezett hazában egyesültek az "indásokkal", s miután egy "kaukázusi hun" népesség vette át a vezetést, indultak el a magyarság "első" honfoglalására. Írásos emlékek e honfoglalásról nincsenek, de az orosz krónikák egy megjegyzése erre vonatkoztatható, mondja László. Ezen észrevételeit főleg régészeti leletekre – a "múlt hiteles tanúira" – alapozza, melyeket komoly bizonyítékként kell számon tartani. Elgondolkodtató azonban a kései avarok népi összetétele. Különösképp, ha arra gondolunk, hogy e népesség lenne a Kárpát-medence népességének nyelvadója.

Hérodotosz, a történetírás atyja Kr.e. az V. században a királyi szittyáknál kitört lázadásról tesz említést, melynek következtében a lázadók kénytelenek voltak elhagyni a Fekete-tengertől északra fekvő hazájukat. Hérodotosz útleírását követve úgy mutatkozik, hogy a menekülők az imént említett Magna Hungária vidékén telepedhettek le. Nem lehetetlen tehát, hogy a griffesek őseit bennük kell keresni, akik az indások szomszédságában vagy velük együtt éltek, mígnem elindultak ama bizonyos "honfoglalásra". Nem lehetetlen tehát, hogy a magyarság szittya származástudatának ez a történeti háttere. A szaktudomány a griffet és a szittyák művészetét iráni eredetűnek tartja, amely lehetséges, de a kapcsolatot a korábbi időkben kell keresni. A kulcskérdés tulajdonképpen az: melyik, vagy mindkét réteg magyar nyelvű volt-e? Milyen nyelvet beszéltek a kaukázusiak?

Ha ugyanis az iráni "griffesek", a Volga menti "indások" és a "kaukázusiak" mind azonos nyelvűek voltak, azaz a magyar nyelvet beszélték, akkor azt kell mondani, hogy a magyar nyelvterület határai olyan óriásiak voltak, amelyet feltételezni is csak félve lehet. Ha pedig nem azonos nyelvet beszéltek és nyelveik ötvözetéből alakult ki a magyar nyelv, akkor hogyan értett szót Julián barát a Volga mentiekkel több mint 565 évvel később? Nincs ugyanis tisztázva, hogy Julián "magyarjai" hogyan, mint kerültek a Volga vidékére. A hivatalos történetírás szerint Árpád népének egy része került e tájra.

László szerint a kései avarok a 660-as években elhagyták a Volga menti hazájukat, miután elkezdődhetett a három különböző alapműveltségű nép nyelvének egybeolvadása, amennyiben különböző nyelveket beszéltek. Ha pedig Hérodotosz híradásából indulunk ki, akkor a "giffeseknek" és az "indásoknak" – akik a "honfoglalók" túlnyomó többségét képezték – éppen ezer év állt rendelkezésükre – ha netán együtt éltek, és nem egymás mellett –, hogy nyelvük ötvöződése befejeződjön. Ezzel persze az a baj, hogy ezer év alatt az anyagi műveltségnek is ötvöződni kellett volna. Az egymás mellett élés a valószínűbb. Ez viszont kizárja a nyelvük ötvöződését. De ha mégis, akkor a kérdés az: melyik lehetett ezen újonnan létrejött nyelv? Magyar? Esetleg valamely török nyelv? Megannyi kérdés. Ha netán a kései avarok magyar nyelvűek voltak, mikor megérkeztek a Kárpát-medencébe, figyelembe kell venni, hogy nyelvük más hatásoknak volt kitéve, mint a visszamaradottaké, s hogy Julián mégis szót értett velük, azt kell mondani, hogy nyelvünk már ebben az időben olyan fejlett volt, melyen külső hatások "karcot" se ejtettek. Ezt pedig aligha lehet feltételezni az újonnan kialakult kései avarok nyelvéről. Elképzelhető lenne, hogy e kérdések sokaságát a "kelet-közép-európai viseletű" köznép nyelviségének tisztázásával lehetne feloldani?

A kései avarok tehát két különböző vidékről és műveltségkörből származtak, a későbbi kaukázusi beütéssel. László szerint a "griffesek" az erdőtlen rónaságok, a ragadozó madarak birodalmának, míg az "indások" a hatalmas erdőségek szülöttei voltak. Az indában az életfa kiművelt vagy éppenséggel elkorcsosult – az eredeti életfák az örökzöld fenyőt ábrázolják – változatára kell gondolni, míg a griff a Turulmadárral hozható kapcsolatba. Mindkettő az ősi hitvilág égi vonatkozásainak jelképe, melyek hol egyike, hol másika megtalálható nemcsak a kései avaroknál, hanem a többi rokon vagy testvérnépnél, mint a hunoknál, a szittyáknál vagy akár a suméroknál, az egyiptomiaknál és Árpád népénél is. László meg is említi, hogy a kései avarok rokonsága egészen Koreáig nyúlik. Ismeretes a Szittya Birodalom hatalmas kiterjedése. A Közép-Ázsiát uraló hunok története, majd pedig Baján kagán avarjainak hódítása. A hódítók kardpengéi csengenek és nyílvesszői suhognak a korai ezredek mélyén. Gyors lovaikon beszáguldják Eurázsiát. Útjaik hol itt, hol ott ködbe vesznek, majd hol ilyen, hol olyan néven ismét fölbukkannak, de a háttérben ott van a köznép, mint a végtelen idő és roppant tér népeinek összefogó alapeleme.

Az őstelepes földműves nép

A történettudomány a magyarság eredetének és őshazájának kikutatását, majd rögzítését az őstelepes paraszti nép történeti szerepének súlypontba állításával oldhatja meg. László egyes utalásai mintha ez irányba mutatnának, de aztán ő is visszalép a kardok pengésének és nyílvesszők suhogásának ösvényére. Úgy véli, hogy az V. században hazánk keleti részét elfoglaló bolgárok már magyar töredékeket is hozhattak magukkal. Az 568-as "korai-avarokkal" pedig már magyar törzsek is jöhettek. De a magyar nyelv – mondja – csak a kései avarokkal került túlsúlyba a Kárpát-medencében. Úgy tűnik, László ezen álláspontját oly szilárdnak véli, hogy azon változtatni már nem lesz képes. Kár, mert a hazai őskutatást éppen ő mozdította ki merevségéből, hogy egy hatalmas lépés után maga is megtorpanjon. Nem valószínű, hogy a kései avarok kilétének tisztázása megoldja a magyarság eredetének és őshazájának talányát, még kevésbé a magyar nyelvét. Meg kellene állapítani végre a köznépi temetőkben nyugvók kilétét még akkor is, ha netán kiderülne esetleges magyar voltuk, akik több ezer évvel megelőzték nemcsak Árpád népét, de a korai avarokat is. A köznépet illetően László Györffy Györgyöt idézi a Valóság 1973. 7. számából:

"Korábban, míg régészetünk szinte százszor annyi avar sírt tartott számon, amennyi magyart, magam is felvetettem, hogy a hiányzó magyar köznép a kései-avaroknak mondott temetőkben rejtőzhet (1958), amióta azonban Szőke Béla a X. századi magyar köznépet a tévesen szlávnak mondott temetőkben ismerte fel (1959), ehhez a megoldáshoz csatlakoztam.". (Kettős honfoglalás, 103-104. oldal.).

Tehát, ha a megtalált avar sírok száma "szinte százszor annyi", mint a magyar, akkor a korábban "szlávnak mondott" köznépi sírok száma az avarokét is túl kell hogy haladja. Az idézetből arra kell következtetni, hogy a magyar nyelv fennmaradását illetően Györffy is elismeri a köznép döntő többségét. Igaz ugyan, hogy e köznépet Árpád népével költözteti a Kárpát-medencébe. Nagy többségük miatt kénytelen elismerni őket magyarnak, azaz magyar nyelvűnek. Kérdés: A hivatalosakat mi akadályozta abban, hogy ezen "szlávnak mondott" köznépben fölismerjék a magyart? Talán azért, mert régészeti leleteik nem azonosak Etelköz köznépének régészeti leleteivel? Ha a leletek nem azonosak, akkor Györffy miért mondja, hogy Árpád népével jöttek be? Ha pedig azonosak, akkor ezt miért nem tudták 1959 előtt? Jó lenne tudni, hogy vajon miért mellőzik e kérdéses köznép kilétének kutatását?

Nos, de mi a véleménye minderről Lászlónak? Azt üzeni Györffynek, hogy "eben gubát cserélünk, ha egyiket a másik kedvéért otthagyjuk", mert a "köznépi temetők" semmivel se kevésbé kérdésesek, mint a kései avaroké, mondja László. Csak azért, mert a "kérdéses" köznépi temetők népességének kilétét is meg kellene állapítani, még nem kell "eben gubát cserélni", vagyis a kései avarokat otthagyni. Nekik megvan a helyük a magyarság őstörténetében, s annak kimutatásáért éppen Lászlót illeti nagy elismerés. Elgondolkodtató azonban, hogy Szőke felismerése nemcsak a vonalasokat hozta zavarba, hanem Lászlót is. Ahelyett, hogy a köznépet is bekapcsolná a kivizsgálandók sorába, inkább kérdésessé teszi kilétüket. Igaz ugyan, hogy ezzel elismeri jelenlétüket, s nagy létszámukat se cáfolja. Csupán annyit jegyez meg, hogy "nemzetségi és törzsneves területeken" csak elvétve találtak köznépi temetőt. Itt merül fel a gondolat: nem a szaktudomány feladata lenne-e, hogy a kérdésest kérdéstelenné tegye? Valószínű nem, mert Hajdú Péter az 1990-ben megtartott debreceni finnugor kongresszus alkalmából olyasfajta nyilatkozatot adott az egyik kérdezősködő újságírónak, hogy nem lenne mit írniuk, ha minden részletkérdést megoldanának. Ebből arra kell gyanítanunk, hogy a hivatalosaknak nem érdeke a magyar eredet és őshaza kérdésének megoldása. Ők csak a részletkérdésekkel foglalkoznak, hogy legyen mit írni, s hogy a nemzeti érdek ezt hogyan sínyli meg, úgy látszik őket nem érdekli.

László érvelése, miszerint a nemzetiségi és törzsnevek nem a köznépi, hanem a kései avarok temetői közelében találhatók, még nem bizonyíték arra, hogy a köznép nem lehetett magyar vagy a kései avarok többen lettek volna. Bizonyíthatja viszont, hogy az ismert nemzetség- és törzsnevek nemcsak Árpád népétől származhatnak, hanem éppen a kései-avaroktól. Érvelései további alátámasztásához László Mesterházi Károlyt idézi, aki a magyar köznép kialakulásáról ekképp vélekedik:

"... a magyar köznépre jellemző leletek főleg az egykori poltavai kormányzóság és Csernyigov, valamint az Oka folyása mentén kerülnek elő. Az utóbbi leletek etnikai és időrendi kérdései ugyan nagyon bonyolultak, és a magyarsággal való kapcsolatuk teljesen kérdéses, mégis valahol ezen a tájon kell keresni a magyar köznép anyagi kultúrájának kialakulását.". ("Kettős honfoglalás", 105. oldal).

Mesterházi ugyanúgy, mint László, figyelmen kívül hagyja az eddig "tévesen szlávnak mondott" köznép kilétének vizsgálatát, inkább idegen földre barangol, ahol az előkerült leleteket szeretné kapcsolatba hozni a magyar köznéppel mind nemzetiségileg, mind időrendileg, de kénytelen beismerni, hogy ez "teljesen kérdéses". A magyar őstörténet-kutatás nem lesz képes szabadulni e zsákutcából mindaddig, amíg kizárólag a kései avarokban és Árpád népében keresi a megoldást a köznépet illetően. Árpád népének minden kétséget kizáróan volt köznépe. Ismerjük mesterembereik nagyszerű alkotásait. Arab forrásból tudjuk, hogy "sok szántóföldjük" volt. Nyilván földműveseik is voltak. Elvándorlás esetén a röghöz kötött földműves mozdul ki legnehezebben otthonából. E lehetőséggel vagy ténnyel számolni kell minden népvándorlás esetén. Megkockáztatható tehát annyi, hogy Etelköz, majd a Kárpát-medence köznépének nagyobb része nem Árpád népével költözött ősi lakhelyére, hanem földjének művelője volt már századokkal, esetleg ezer évekkel korábban. Hódítók jöttek, hódítók mentek, de a föld népének többsége helyben maradt. Mikor Árpád népe fölkerekedett a Kárpát-medence elfoglalására, akkor a mesteremberek és állattartók jelentős része áthágott a Kárpátok szorosain, és letelepedett az új hazában, de a föld népe nem mozdult, maradt az ősi rögön. Legfeljebb csak a kalandvágyók, és azok csatlakoztak a menethez, akiknek éppen rosszul ment a dolguk. Érdemes lenne tehát e szempontokat is szem előtt tartani, mikor népek vándorlását vagy kialakulását vizsgáljuk. Miért kellene tehát a magyar köznép és műveltségének kialakulását mindenáron az Oka folyása vidékén keresni? Nem alakulhatott az ki a Kárpát-medencében? Itt lenne már az ideje a bejegesedett álláspontok feladásának.

Azonban, a vonalhűek bárhogyan is csűrik-csavarják a dolgokat, a tény velük is szembenéz: az ugyanis, hogy a IX-X. században a Kárpát-medencében létezett egy őstelepes földműves nép, mely se a kései-avarokkal, se Árpád népével nem azonosítható. Tetszik, nem tetszik, a magyar történettudománynak előbb-utóbb meg kell állapítani ezen őstelepesek népi és nyelvi hovatartozását, és tisztázni szerepüket a magyarság kialakulásában. Jó irányba terelheti a kutatást Hóman korábban említett őstörténeti munkája, melyben a nagy tudós néhány alapvető kérdésben módosította korábbi nézetét. Hóman továbbra is fenntartotta azon álláspontját, miszerint a magyarság a finnugor népcsaládba tartozik, de kizárta e népcsaládból azon népeket – lappokat, vogulokat, osztjákokat, szamojédeket, stb. –, akiket a finnugrisztika a legközelebbi rokonainknak tart. Hóman a magyarság nyelvi, műveltségi és vérségi hovatartozását illetően a következőképp vélekedik:

"A fajrokonság kérdéseinek tisztázása az ugor-szamojéd csoport idegen fajiságának a megállapítása után a legősibb időre vonatkoztatva sem "finnugor ősnépről", sem "finnugor ősnyelvről" nem beszélhetünk, a népet és nyelvet is helyesebben "finn-magyarnak" kell a népcsoport két legszélsőbb tagjáról elneveznünk.". (Ősemberek-Ősmagyarok)

Hóman tehát a "legközelebbi rokonaink" vérségi rokonságát határozottan visszautasítja. "Idegen" fajtának tartja őket. Ezt egyébként több esetben is kimondja. Szerinte az említett népeket a magyarok meghódították – valamikor az őskorban –, s e kapcsolat nyomai maradtak meg nyelvünkben. Pais Dezső szavaival élve, erre "más megoldás is elképzelhető", melyre e tanulmány összegezésében visszatérünk. Hóman szerint a magyar nyelv valamikor az őskorban az "önálló fejlődés útjára tért.". Továbbá a magyarság műveltsége az "életközösség előtt és ideje alatt" is magasabb volt az övékénél, melyről így nyilatkozik:

"A főképp a halászatból s emellett vadászatból élő kezdetleges népekkel – lapp, obi-ugor és szamojéd – szemben a finn-magyar már az őskorban állatokat is tartó és földet is művelő vadásznép volt.".

Nos, ez nem azonos a Magyar Adorján szerint ötvenezer évvel ezelőtt létező "aranykorral", de azzal se, amit a finnugorosok még nem is olyan régen hirdettek.
Hóman a bolgár-török hatásokat is ugyanilyen eréllyel utasította vissza:

"Az a feltevés is felmerült, mintha már Kr.e. 600 és 200 között virágzó ananjinoi bronzkultúrát is a bolgár törökök hozták volna az Urál vidéki magyar őshazába.
Ma már tudjuk, hogy sem a bolgárokat, sem más török népeket nem kereshetjük ily korai időkben az Urál vidékén. Először Kr.u. 4. században találkozunk velük a magyar őshaza közelében.".

Ennek vitatását átengedjük a bolgár-török-magyar kapcsolatok kutatóinak.
Hóman a magyarságot egy "kontinentális ősfajtából" származtatja, amelynek őshazája az "Alpesektől és Kárpátoktól északra eső térség.". Ezen ősfajtából szakadt ki a magyarság, amely ilyen-olyan hatások következményeként került az Urál vidékére. A szóban forgó mű 160. oldalán olvashatjuk:

"A magyar ősnép valamikor Kr.e. első ezredév közepén érkezett meg Urál vidéki őshazájába, hol műveltségének emlékei – az arra legilletékesebb tudósok véleménye szerint – a Kr.e. 600 és 200 között virágzó ananjinoi-kultúra lelőhelyein kerülnek elő.".

Hóman e megállapítása vonatkozhat Árpád népére, kevésbé a kései és korai avarokra, hunokra és szittyákra, de nem a Kárpát-medence őstelepes földműves népére, mert azok jelen ismereteink szerint az utolsó jégkorszak utáni ezredekben délről vándoroltak be. Nem világos tehát, hogy a "kontinentális ősfajta" népünk melyik rétegében képviselteteti magát. Milyen százalékarányban mutatható ki népünk korai és jelenlegi embertani állagában? Ezt a mai, korszerű módszerekkel megbízható eredménnyel lehetne kimutatni. Pénz és hozzáállás kérdése csupán. Térjünk vissza ismét az eredeti gondolatmenethez.

A feltárt temetők feltérképezése nyomán a régészek ama fölismerésre jutottak, hogy a kései avarok és Árpád népének települései nem fedik, hanem kiegészítik egymást. Vagyis, ahol az avarok laktak, oda az újonnan jöttek kevés kivétellel nem telepedtek. László a következőket írja:
"... a nagy késő avar és a nagy honfoglalás kori magyar szállásterületek ritkán fedik egymást, rendszerint egymás mellett terülnek el: kiegészítik egymást, megyényi területek mozaikjává változtatva a Kárpát-medencét.". (A honfoglalókról, Tankönyvkiadó, 1974. 67. oldal.).

Ebből arra lehet következtetni, hogy nemcsak a székelyek, de az avarok is szövetségben álltak Árpád népével, és közös erővel vették birtokba a Kárpát-medencét. Szövetségesi viszony nélkül a jövevények a kései avarokat nemcsak meghódították, hanem szolgasorba is vetették volna. Függetlenségüket nem tisztelve, birtokaikra, velük azonos vidékre telepedtek volna. E két néptől lakott területeken a földrajzi nevek többségükben magyarok, mondja László. Ezért arra az álláspontra jutott, hogy mindkét nép magyar nyelvű volt. Lehetséges. Bár "más megoldás is elképzelhető". Mi lenne, ha a kérdéses szállásterületeken élő és meghódított őstelepesektől származnának a magyar földrajzi nevek?

A külföldi följegyzések Árpád népét "turkoknak", "ungároknak", "vengereknek" és egyebeknek nevezték. Eszerint nem biztos, hogy avar és Árpád-ágbeli őseink magyarul beszéltek. De hát a németek se nevezik önmagukat németnek, a lengyelek lengyelnek, az olaszok olasznak csak azért, mert mi annak hívjuk őket. Csupán a mi kedvünkért a németek nem németül, a lengyelek nem lengyelül és az olaszok nem olaszul beszélnek, hanem a Deutsch, polski és italiano nyelvet beszélik.

Az tehát, hogy egy népet más népek milyen névvel illetnek, nem lehet döntő érv az illető nép nyelviségének megállapításában. Nem lehet kizárni sem az avarok, sem Árpád népének magyar nyelvűségét, de azt se, hogy török nyelvűek voltak, mint azt többen vélik vagy állítják. Ez azonban nemcsak László "kettős honfoglalás" elméletébe ütne léket, hanem megsemmisítené a finnugor álláspontot is, miszerint Árpád népe volt az első és egyetlen magyar nyelvű nép, amely a Kárpát-medencében megtelepedett. Mégse tanulhattuk nyelvünket két törökül, esetleg mongolul beszélő néptől. Mert hát a kései avarok nyelviségét illetően se állunk jobban. A korai avarok nyelvére némi fényt deríthetnek az ázsiai hunok nyelvére utaló kínai följegyzések. Kínai ujgur-hun-magyar népzenekutató, Du Yaxiong tanár úr A magyar és kínai népzene összehasonlító kutatása (Buenos Aires, 1985.) című tanulmányában azt írja, hogy a kínai források szerint az avarok és ujgurok nyelve a hunokéval azonos volt. Na, és milyen nyelven beszéltek a hunok? Du a következőket írja:

"Zhangkian, aki híres utazó volt az ősi Kínában, alaposan elsajátította e nyelvet (hun), mikor tíz évig hun fogságban volt. A császár követe volt és kétszer ment nyugatra, i.e. 138-ban és 119-ben. Általában őt tekintik úttörőnek, aki megtette Közép-Kínától nyugatra ezt az utat. Az ő hun szókészleti és kínai mondattani feljegyzéseiből megállapítható, hogy a hun törökfajta nyelv volt.".

Eszerint a Kína északi határán élő hunok nem magyar nyelvűek voltak. Ha az avarok nyelve azonos volt a hunokéval, akkor ők is a török nyelv valamely változatát beszélték. Ők Kína északnyugati határáról indultak el. Személyes beszélgetésem alkalmával Du ezt úgy módosította, hogy az avarok vagy kétnyelvűek, vagy török nyelvű törzseik is voltak, de nagyobb részük a mongol nyelvet beszélte. Ez természetesen a korai avarokra vonatkozik. Nincs tisztázva az se, hogy e népességnek milyen kapcsolata volt a kései avarokkal, akik László szerint magyar nyelvűek lettek voltak. Annyi biztosnak mutatkozik, hogy Baján avarjai nem lehettek nyelvadói a Kárpát-medence népességének. A magyar nyelv bölcsőjét illetően a belső-ázsiai "őshaza" nem nagy lehetőséggel kecsegtet. Legújabban (2004) egy hun szógyűjtemény jelent meg Dr. Detre Csaba tollából, melyet a szerző az „iszfaháni” és a „krétai” kódexből gyűjtötte. Jelek szerint a gyűjtemény hiteles, és a szavak nagyobb része magyar. E szerint a közép-ázsiai hunok nyelve magyar volt. Továbbra is fennáll viszont a kései avarok, sőt Árpád népének nyelviségi kérdése, melyekre a befejező részben visszatérünk.

Térjünk vissza az imént említett térkép kérdéséhez, mely nemcsak arról tanúskodik, hogy a kései avarok és a "honfoglalók" települései inkább kiegészítik egymást, hanem a későbbi idők politikai és társadalmi viszonyaiba is betekintést nyújtanak. Ennek kapcsán László a következő felismerésre jutott:

"Berajzoltam a térképbe a XI. századi királyi birtokokat, de nem találtam semmiféle határozott kapcsolatot a "griffes-indások" területei, Árpád magyarjainak területei és a királyi birtokok területei között. Talán annyit állapíthatunk meg, hogy a "griffes-indások" nagyobb részt a királyi birtokokon kívül éltek, de ugyanez mondható el Árpád magyarjairól is; semmiképpen nem lehetne jogosult olyan magyarázat, mintha a királyi hatalom egyik vagy másik népre támaszkodott volna.". ("Kettős honfoglalás".)

De hát akkor kire támaszkodott a királyi hatalom? A bajor zsoldosokra? Tény, hogy ilyenek is voltak. Viszont az is tény, hogy a földrajzi és helységnevek a királyi birtokok területein is magyar nevek voltak, melyeket – mondani se kell – nem örökölhettük a bajor zsoldosoktól. S mert e területeken – kevés kivétellel – nem laktak se a kései avarok, se Árpád népe, az következtethető: e nevek nem származhatnak mástól, mint az őstelepes földműves magyar nyelvű néptől. Ők voltak azon magyar nevű szolgálók, akik nevei megtalálhatók a hiteles királyi okmányokban. Íme néhány női név:

"Aglény, Ajándék, Balzsam, Hitvánd, Legyes, Liliom, Csibe, Csinos, Csáb, Csúnya, Emese, Féltő, Helyes, Legényes, Halálos, Emlő, Mula, Mező, Szegény, Szemes, Szép, Szerető, Szerelem, Szellő, Szomorú, Szombatka, Szentes, Tündér, Viola.". (Nagy Sándor, A magyar nép kialakulásának története.).

Ők éltek tehát a királyi birtokokon, akik neveinek ma is értelme van nyelvünkben. Akiket a történettudomány korábban szlávnak tartott, s akikről ma is csak kényszerből vesz tudomást, és igyekszik félremagyarázni a Kárpát-medencében való megjelenésük idejét. Kár, mert vérük ereinkben csordogál, s a magyarság kialakulásának története se oldható meg az ő figyelembevételük nélkül. Jelek szerint ők voltak a magyar nyelv hordozói, akik mellőzésével a magyar őskutatás "vak sikátorban" mozog csupán. E tényt a jövőben se lehet figyelmen kívül hagyni.

László munkáiból nagyon sok értékes, sőt nélkülözhetetlen ismeretanyaggal gazdagodtunk, mely nélkül szegényebb lenne nemzeti önismeretünk, s amiért a legnagyobb elismeréssel kell adóznunk a nagy tudósnak. Helyenként azonban ő is mintha ellentmondásba kerülne saját felismeréseivel. Például:
"Arról lehet ugyanis szó, hogy Árpád magyarjai legyőzték az itt lakókat, s nem valami testvéri barátságból hagyták helyükön, hanem azért, mert rá voltak utalva a földművesekre. Ezzel azonban az itt talált "késő-avar" - "kora-magyar" elveszítette szabadságát, s a peremeken élő szláv népekkel együtt szolganéppé vált." (A "kettős honfoglalás", 117-118. oldal.)

László megfeledkezett a két alaptételről, melyet éppen ő fogalmazott meg. Mi történt ugyanis a megfigyeléssel, mely szerint a késő-avarok szállásterületei és Árpád népének szállásterületei inkább kiegészítik, mint fedik egymást? Sőt, megfigyelése szerint e két nép még századokkal később is, nagyobbrészt a királyi birtokokon kívül élt, ami arra utal, hogy az új királyi hatalom se hódította meg őket. Úgy látszik, László teljesen megfeledkezett az őstelepes köznépről. A kései avarokat hódíttatja meg és vetteti szolgasorba. Ez szinte lehetetlen, amint a következőkből kiderül.

A IX. század végére már számolni kell a kései avarok és az őstelepesek jelentős – esetleg teljes – összeolvadásával. Lehetséges, hogy a kései avarok temetői ennek következtében lettek olyan népesek, s nem azért, mert a hatszázas évek háromnegyedén "milliós" számban özönlötték el (László megjegyzése Chicagoban.) a Kárpát-medencét. Azt is figyelembe kell venni, hogy e temetők több mint 200 év temetkezését foglalják magukban, míg Árpád népéé száz évet.

Következtetéseink szerint a kései avarok és Árpád népe egymással szövetségben állott, így azonos kötelezettségekkel tartoztak, és azonos jogokat élveztek. Legalábbis erre lehet következtetni a két nép településtörténetéből. Ez föltétlen így kellett hogy legyen, ha a legújabb számítások Árpád népének lélekszámát illetően megállják a helyüket. Az, hogy eddig mindössze 940 sírt tart nyilván a régészet, amelyet Árpád népéhez tud kötni, arra késztette a kutatókat, hogy a "honfoglalók" lélekszámát százezer alá tegyék. Mennél alacsonyabb volt a lélekszámuk, annál bizonyosabb a két nép – Árpád népe és az avarok – közötti szövetség. Egyébként nem lettek volna képesek azon hatalmas katonai erő kiállítására, mely a X. század magyar hadviselése kapcsán ismert. Meghódították viszont, és szolgasorba vetették az őstelepes köznépet, függetlenül attól, hogy az esetleg velük azonos nyelvű és fajtájú volt. Erre utal az egyik korábbi idézet is, miszerint az "eddig szlávnak mondott" temetők – melyek mindkét hódító szállásterületén megtalálhatók –, valójában a magyar köznép temetői. Ez tűnik ki az alábbi megfigyelésből is:

"Id. Fehér Géza ugyanis a klasszikus honfoglalás kori temetők népességének és az általa még szlávnak tartott halántékkarikás temetők népességének egymásba olvadását négy szakaszon keresztül követte. Először Árpád magyarjainak kis lélekszámú temetői és a több száz síros halántékkarikás temetők egymástól távol, más helyen vannak. Azután közelebb kerülnek egymáshoz, és az összeházasodás jeleként mind az egyikben, mind a másikban megjelennek a másik csoportra jellemző temetkezések.". (A honfoglalókról, 38-39. oldal.)

A hódítók és meghódítottak kezdetben tehát nem azonos temetőben temetkeztek és temetőik egymásétól távol, de azonos vidéken vannak. Nem úgy, mint a kései avarok és Árpád népének temetői, akiknek szállásterületei nem fedik, hanem kiegészítik egymást, megyényi részekre osztják a Kárpát-medencét. Temetőik is saját területeiken belül helyezkedtek el. Ez nem is képzelhető el másképp. Hiszen a meghódítottak végezték mindazon munkákat – a házi szolgálattól kezdve a földművelésen keresztül a fakitermelésig és bányászatig –, melyet a hódítók gazdasági, katonai és politikai társadalma megkívánt. László szerint – Fehér megfigyelése nyomán – a harmadik fokozatban a két nép temetői már egy területen voltak, de külön részlegekben temetkeztek, és végül bekövetkezett a teljes összeolvadás. (Így történhetett ez a korai-avarokkal is, mondjuk százötven, kétszáz évvel korábban.) Ebből arra lehet következtetni: sem a kései-avaroknak, sem Árpád népének nem kellett elnevezniük egyetlen dűlőt, egyetlen folyót vagy hegyet se. Azoknak már megérkezésük idején jó magyar neveik voltak, s e nevek nem származhattak mástól, mint az egész Kárpát-medencét kitöltő, korábban szlávnak tartott, "halántékkarikás" őstelepes magyar paraszti néptől. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az újonnan jöttektől nincsenek elnevezések. Bizonyára vannak, s ha magyar nyelvűek voltak, akkor nem rontják a magyar földrajzi helységnevek egyöntetűségét. E mellett szól Bíborbanszületett Konstantín (913-959), mely szerint "…, ahol Turkia egész szállásterülete van, azt mostanában az ott folyó folyók nevéről nevezik el. A folyók ezek: első folyó a Temes, második folyó a Tútisz (?), harmadik folyó a Maros, negyedik folyó a Körös, és ismét egy másik folyó a Tisza.". Ezek szerint Árpád népe nevezte el a Kárpát-medence földrajzi felosztását: Duna-Tisza köze, Tiszántúl, Dunántúl, Maros-Körös köze, stb. Ezt látszik alátámasztani Etelköz elnevezése is. A fejedelmi, a nemzetségi és törzs- és személynevekről elnevezett helységneveket minden bizonnyal az avarok és Árpád népe hagyták ránk, melyek többségének viszont a magyar nyelvben nincs, vagy ma már nincs értelme. Nagyobb részük a török nyelv segítségével értelmezhető.

Ezek után nézzük, hogy hová helyezhetők történelmünkben a korai-avarok, akik temetőinek kiértékelése körül is nehézségek mutatkoznak a bennük nyugvók nemzetiségét illetően, melyre álljon itt a következő példa. Dr. Makkai János A magyarság keltezése (Budapest, 1993.) című tanulmányának 51. oldalán írja:

"Vida Tivadar szíves közléséből tudom, hogy a budakalászi temető eddig feltárt 1551 sírja szerint a temető középvonalában található néhány tucat gazdag korai avar sír körzetében csoportokat alkotva vannak a feltehetően nem avar etnikumú egyéb sírok százai."

Dr. Bakay Kornél az Őstörténetünk régészeti forrásai (Miskolci Bölcsész Egyesület, 1998.) című munkájának II. kötetében arról ír, hogy "... 1600 IX-XI. századi lelőhelyről megközelítőleg 25 ezer köznépi sírt ismerünk (ez egyharmada az avar síroknak), ..." (290-291oldal) Eszerint az avar sírok száma 50 ezer. Sajnálatos, hogy Bakay tanár úr nem ír arról, hogy hogyan szaporodtak fel az avar sírok ilyen jelentős mennyiségre. Az eddigiekben mindenütt a köznép túlnyomó többségéről esett szó. Persze, ha a feltárt temetőkben a bizonytalan nemzetiségű sírokat is avarnak mondjuk, akkor egy új képlettel állunk szemben, mely megfontolandó ugyan, de nem biztos, hogy ezzel a kései avarok lépnek előtérbe, mint nyelvadók. Bakay például azt írja az I. kötet 233. oldalán, hogy "A Kárpát-medencében 630 óta, feltevésem szerint, már nincs igazán főkagán, ez a terület csak addig volt kiemelt fontosságú – akárcsak Atilla idejében –, amíg Bizáncot innen akarták harapófogóba kapni." Továbbá az is figyelemre méltó, hogy idáig egyetlen avar fém öntőműhelyre se akadtak a Kárpát-medencében. E műhelyek a Kaukázus feletti térségben, vagy mint Bakay véli Közép-Ázsiában voltak. E jelenségek arra utalnak, hogy az avarok is csak hódítók, és nem telepesek voltak, mint előttük a szarmaták és hunok. A folyamatok megfigyelésére és a pontos kormeghatározásokra, a mai korszerű vizsgálatokra lenne szükség ennek eldöntéséhez, amihez viszont a magyar régészek nem kapnak elégséges anyagi támogatást. Ez ugyan nem az ő hibájuk, de ez se hagyható figyelmen kívül. A Makkai idézetéből az is kiderül, hogy a kora-avarok a Kárpát-medencében – hozzájuk viszonyítva – nagy lélekszámú lakosságot találtak, akik sírjai százával fogják közre az avarok sírjait.

Bakay tanár úr is figyelmen kívül hagyta a Kárpát-medence benépesedésének folyamatát, történetét. Szinte kizárólag az úgynevezett "turáni népekre", szittyákra, hunokra, avarokra, magyarokra, mármint Árpád népére összpontosítja figyelmét, és e területen dicséretet érdemel kiváló munkájáért. Lehetségesnek tartja, hogy az utóbbiak kialakulásának bölcsője is a Turáni Alföld, azaz Közép-Ázsia volt. Innen kerültek később a Kaukázus vidékére, s mint szabír-szavárd magyarok szerveződnek. Az I. kötet 226. oldalán a következőket írja:

"A 60-as évek végén Tóth Tibor antropológus nagyobb tanulmányutat tett Kazahsztánban és a kusztanáji területen egy madiar nevű törzsre bukkant. Üzbegisztán déli részében, az Amu-Darja (Oxus!) mentén madzsarokat talált, Szamarkandtól délre pedig a Kaska folyó partján Madzsar Kislak nevű települést fedezett fel. Odébb a Huszár (!) folyó mellett is magyarok laktak. S ezek a népek még emlékezetükben tartották, hogy ők régen magyar nevűek voltak."

Ezt bizony nem lehet a szőnyeg alá seperni, még akkor se, ha hasonló jelenségek a világ különböző pontjain is előfordulnak, melyekről a későbbiekben szó esik majd. Bakay úgy látja, hogy Közép-Ázsia és Mezopotámia népei műveltségében vannak rokon vonások. Elképzelhető, hogy itt is az alapnépesség nyelviségében kellene keresi a megoldást? De amelyet esetleg elnyelt a későbbi és többszörös, nagyszámú hódítók nyelve?


Megnyitva 23064 alkalommal

Hozzászólás   

+1 #2 tul az operencianhujeno 2013-04-02 02:48
minden magyar es magat annak tarto magyar neveben oszinten remelem, hogy igaza lesz az elottem kommentelonek...
+2 #1 tomas 2012-07-18 23:01
Csodálatos, igényes munka. Ilyenek kellenek nekünk, itt élünk ősi hazánkban ma is, ezt kell kutatni ezt kel "elfogadni". Eddig is büszke voltam magyarságomra, ezek után még büszkébb leszek. Meg kell ismernünk múltunkat, mert akinek nincs múltja, nincs jövője! Nekünk hatalmas, büszke múltunk van, ha elég időnk lesz teljesen megismerni, hasonló jövő vár még ránk itt a kárpátok koszorúi között! Itt voltunk mindig is, itt is leszünk!

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások