20210728
Last updateH, 19 ápr. 2021 6am

rovas logo

2011 szeptember 24, szombat

A magyar népek őstörténete - Második könyv

Szerző: Baráth Tibor

MAGYAR VOLT-E A RÉGI KELET KULTÚRNYELVE?

A KUTATÁSOK JELEN ÁLLAPOTA

Általános tudományos felfogás szerint a Kr. e. évezredekben a Régi Keleten két kultúrnyelv virágzott: az egyiket szumírnak, a másikat egyiptominak mondják. Előbbiről azt vélik, valahonnan északról eredt és a Tigris és Eufrátesz közén a napisten, Szemúr (Szumér, Szumír) országában bontakozott ki irodalmi nyelvvé. Onnan terjedt el azután Mezopotámia többi részébe és az Eufráteszen túl nyugat felé, egészen a Földközi tengerig. Az egyiptomi nyelvről pedig úgy vélekednek, azt nemcsak a Nílus völgyében beszélték, hanem egész Délkelet-Afrikában, majd utóbb, az Egyiptomi Birodalom kialakulása (Kr. e. 1500) után a Földközi-tenger és az Eufrátesz nagy kanyarja közé eső szíriai vidéken is. E két nyelvet a világ legrégibb nyelvének ítélik (The language of the hieroglyphs is perhaps the oldest in the world, 22m. 90).

A szumírnak illetve egyiptominak mondott nyelv alkalmazási területe, ha jól megfigyeljük, pontosan az, amelyet megelőző vizsgálataink alapján a két ősi magyar népág, a hun illetve magyar első szállásterületének ismertünk fel, ahol a Hungár illetőleg Magyar név sűrűn előfordul és ahol ez a hungár- magyar nép volt az uralkodó kultúrnép. Ezen az összefüggésen tűnődve, három kérdés merül fel előttünk: 1. vajon nem történt-e itt valami végzetes nyelvészeti tévedés, valami rendszeres félreértés és félremagyarázás, amiért a szumír és egyiptomi nyelvet eddig még nem tudták közelebbről meghatározni; 2. vajon a szumírnak és egyiptominak elnevezett két nyelv nem volt-e tulajdonképpen egy és ugyanaz a nyelv és 3. nem volt-e mind a kettő egyformán magyar nyelv? E kérdések felvetése azért is jogos, mert nincs történeti bizonyíték arra, hogy a Régi Kelet felső részének nyelvét szumírnak, alsó részének nyelvét egyiptominak nevezték volna maguk az ott élő emberek vagy más egykorú írók. Ezt a két elnevezést a régi iratokban csak földrajzi megjelölésként használták, de nyelvre és népre vonatkoztatva nem; ilyen értelemben a két nevet csak a 19. század tudósai hozták forgalomba. (7)

Azok a szövegek, amelyeket szumírnak mondanak, kétféle írással készültek: képírással, vagy ékírással. Az előbbi módszerrel a régibb szövegeket írták, utóbbival a fiatalabb korból valókat. A képírásos mezopotámiai szövegekhez a szumerológusok eddig még hozzá sem nyúltak; azok közül tudomásom szerint egyetlen egyet sem olvastak el. Ott tudniillik az ábrázolt képek nevét igazi szumérul (magyarul) kellene kimondani és azok hangértékeiből kellene a tulajdonképpeni szavakat kihámozni. Aki tehát nem tud igazi szumérul, a képírásos mezopotámiai szövegeket nem fejtheti meg. Ez az észrevétel már egymagában is nagyon sokat sejtet. A mezopotámiai nyelvre vonatkozó forgalomban lévő nézeteket ilyen körülmények között kizárólag az ékjelekkel írt szövegek alapján fogalmazták meg. Az ilyen ékjelek legtöbbször mássalhangzót jelölnek és az olvasó toldja hozzájuk a szóban megkívánt magánhangzókat. A mássalhangzókat igazi szumérul való tudás nélkül is el lehet olvasni, de nem lehet biztosan kitalálni a hozzájuk illő magánhangzókat, sem nem lehet a jeleknek szavakba tagolását megejteni. Ami pedig az egyiptomi szövegeket illeti, azok legrégibb darabjait szintén képek egymás mellé rajzolásával készítették. Utóbb itt is egyszerűsített írásjeleket használtak, képekből készített hieroglifákat, amelyek elsősorban szintén csak mássalhangzókat jelölnek; a magánhangzókat legtöbb esetben ott is az olvasónak kell pótolni az egyiptomi nyelv szellemében. Az egyiptológusok is csak az újabb, a hieroglifákkal írt szövegeket olvassák, de ők sem tudják megállapítani, hol milyen magánhangzót kell kitenni és miképpen kell az írásjeleket szavakba tagolni. Ha ehhez még hozzáadjuk, hogy a kemény és lágy ikermássalhangzóknak azonos jelük volt (T = D; P = B; S = SZ; K = G; L = R) már körülbelül fogalmat alkothatunk magunknak arról a tengernyi hibáról, ami a szumér és egyiptomi eredetű szövegek olvasása illetve mai ábécére való átírása közben elkövethető.

Nincs egységes gyakorlat arra nézve sem, miképpen kell a kiolvasott szavakat mai ábécével leírni. Vajon erre az angol, francia vagy más nyelv ábécéjét kell-e használni? A magyarra sohasem gondoltak. Ha az angolt vesszük alapul, hogyan lehet ezzel a grafikával leírni a magyarral jól jelölhető gy, ty, ly hangot? Innen ered aztán, hogy ugyanazt a szót vagy nevet a kézikönyvekben a szerző nemzetisége szerint négy-öt különböző alakban is megtaláljuk, mint például Úr város Muger nevű romjainak esetében, vagy a Hungar és Magyar nevekkel kapcsolatban, miként mát láttuk. Idegen tudósok átírásából csak az tud használható dolgot kielemezni aki tudja az átíró nemzetiségét, ismeri az ő nyelvének fonetikáját és grafikáját. Bonyolódik a dolog, amikor az angol tudós tudni véli a hiteles kiejtést, de annak jelölésére saját ábécéjében nem talál megfelelő módot és ezért ilyen helyeken az olasz nyelv grafikáját alkalmazza. Mi történik aztán, ha az így ábécésített nevet történetesen egy német tudós használja és a maga írásjegyeivel módosít a szón vagy néven? Olyan bonyodalom származik ebből, hogy ember legyen a talpán, aki a nagy összevisszaságból, eltorzított szavakból a szumír vagy egyiptomi nyelv szókincsét, hangtani sajátságait akarja megállapítani és véleményt mondani a nyelv lényege felől. (8)

A helyes hangzósításnak, valamint a helyes átírásnak és megértésnek alapfeltétele az volna, hogy a mai kutató ismerje a nyelvet, amelyen a szóbanforgó ókori szöveg készült és tudja annak kiejtési szabályait. Ez az ismeret azonban hiányzik, következésképpen nincs meg az a bűvös kulcs, amivel a titkot kinyithatnák és fáradozásuk megnyugtató megoldáshoz juthatna. Ilyen kulcs hiányában az idegen tudósok - mindig róluk van szó - pótkulcsokhoz folyamodnak. A mezopotámiai szumér nyelvet a perzsa, asszír és főleg a héber nyelv segítségével, az egyiptomit pedig a kopt és görög segítségével próbálják hangzósan átírni. Ezzel tovább romlik a szó eredeti alakja. Az ilyen módon átírt mezopotámiai és egyiptomi szavakból kritikus helyeken gyakran eltűnik egy-egy magánhangzó, másutt viszont feleslegesen megjelenik, a mássalhangzók összecserélődnek, a szavak megrövidülnek, vagy az egyfolytában írt szöveg írásjeleinek szavakba tagolása hibásan történik meg, vagyis az átírt szöveg a felismerhetetlenségig eltorzítja az eredetit, az igazi szumér és az igazi egyiptomi nyelvet. E sokrétű hiba nyomán az ábécés átírásokban egy olyan nyelv jelenik meg szemeink előtt, amely nem hasonlít semmiféle más nyelvhez, amelyről el lehet mondani, hogy rokontalan és szükségszerűen azt is, hogy már kihalt. Aki a szumerológia és egyiptológia e szomorú hátterét nem tudja, az eléje tálalt zagyvalékot hajlandó "szumérnek" és "egyiptominak" elfogadni.

A Régi Kelet két kultúrnyelvének bizonytalan hangzósítását, rossz átírását és eredeti vonásainak tökéletes eltorzítását az orientalista tudósok maguk is észrevették. Waddel már régen szemrehányást tett a nyelvészeknek, amiért az asszír nyelv alapul vételével írták át a Mezopotámiában beszélt nyelvet. Ezek a tudósok, mondja Waddell, "téves faji és vallási elméletekkel megterhelve láttak munkájukhoz és nem volt semmiféle kulcsuk a személynevek tulajdonképpeni hangzásához, melyek a több hangértékű szumér jelekkel írva maradtak ránk" (181m. 121). A szumír nyelv kerékbetörése olyan méreteket öltött, hogy az első megfejtések használhatatlanoknak bizonyultak és félre kellett azokat tenni (114m. 22). Samuel Kramer amerikai szumerológus, aki ez utóbbi észrevételt tette, maga is megengedhetetlenül nagy szabadsággal fordítja szövegeit angolra és gyakran bizony egészen mást olvas, mint ami írva van. Ennek ellenére is sok megoldatlan problémája marad (114m. 65, 68, 69, 73, 75, 76, 77), mert "igen gyakran csak sejteni lehet a szavak értelmét a környező szövegből" (113m. római 22). Neki sincs "kulcsa" és eredményei annyira egyéniek, hogy azok alapján a szumér nyelvet ő is rokontalannak találja, előzmény és folytatás nélkülinek, s Kr. e. 2000 táján meg is állapítja halálát. Ami pedig az egyiptomi hieroglifákat illeti, azok olvasása is sajnos - túlnyomó többségben légből kapott, amiről Sir Wallis Budge munkáinak áttanulmányozása alapján a kezdő egyiptológus is meggyőződhet. De ő maga is mondja, hogy nagyon sok szónak, főleg igének kiejtését nem tudta megállapítani és az írásjelek általa adott értelmezése gyakran csak hozzávetőleges (25m. 146 és passim). A valaha élt legnagyobb egyiptológus, a francia Maspero őszintén megmondja: "Minden igyekezetünk; hogy a régi egyiptomi szavak kiejtését megkíséreljük, csak megközelítő eredményre vezethet, mert sohasem tudjuk kellő biztonsággal megállapítani, vajon azok miként hangzottak. Csak annyit tehetünk, megállapítjuk, milyen kiejtést tulajdonítottak neki a görög időkben és onnan következtetünk visszafelé a régibb korszakokra, amennyire ez egyáltalában lehetséges" (129m. I. római 6). "Az egyiptomi neveknek manapság általános kiejtése nem is olyan biztosan egyiptomi, hanem sokkal inkább egyiptológiai, vagyis az egyiptológusok feltevése szerinti kiejtés" (26m. 26). A puszta igazság tehát az, hogy a tudósok csináltak egy szumér és egy egyiptomi nyelvet, ami az igazi szumérnak és igazi egyiptominak csak karikatúrája, de amely a valóságban sohasem létezett. (9) Ezt a megállapítást a továbbiak során az olvasónak sohasem szabad szem elől tévesztenie.

Be kell azonban látnunk, hogy bizonyos esetekben valóban igen nehéz, sőt lehetetlen a leírt szöveget jól elolvasni és értelmét kideríteni, még ha fel is vagyunk szerelve az írás és olvasás szabályainak ismeretével és használjuk az egyedüli jó kulcsot, a magyar nyelvet, a szavak hangzásának megállapításához. Elvégre négy-ötezer évvel ezelőtti világ szellemi hagyatékát vizsgáljuk, olyan korét, amelyben az emberek észjárása egészen más volt, mint manapság. Ezt a nehézséget csak úgy tudjuk részben legyőzni, ha a Kr. előtti évezredek hitvilágát és állambölcseletét behatóan tanulmányozzuk. Ezért amikor egyes szövegeket közlünk, egy-egy mondathoz gyakran terjedelmes magyarázatot kell fűznünk. Ennek érzékeltetésére szolgáljon az alábbi néhány példa.

Lépten-nyomon előfordul az egyiptomi és mezopotámiai szövegekben a napisten ilyen megnevezése: Égúr, Székúr, Kerek Úr, Napúr, Ősúr, Magúr, Útúr, Honúr, Szemúr, Égető Úr, Vörös Szemű és még vagy húsz hasonló. A nyugati írók, akik a kulcsnyelvet nem birtokolják, ezekből a kifejezésekből csak a végén levő úr szót értik, amit istennek fordítanak. Ezért azt hiszik, ahány ilyen úr végű név van, ugyanannyi istent tiszteltek a régiek. Van tehát számukra God An, God Utu, God Sek és így tovább. Aki a kulcsnyelvet ismeri és megtanulta a régiek vallását, az minden további nélkül felismeri, hogy ezek a kifejezések egy és ugyanazon istenre, a napistenre vonatkoznak, akit a régiek hol egyik, hol másik tevékenységében képzeltek el és aszerint illettek nevekkel. Ugyanolyan szemlélet ez, mint a katolikus vallás egyistene, aki Atyaisten ha teremtő minőségében gondolnak rá, Fiúisten ha megváltó szerepét emelik ki és Szentlélek-isten ha megszentelő tevékenységét hangsúlyozzák. A napisten említett sok nevét megértjük, ha a régiek vele kapcsolatos képzeteit megemlítjük. Szerintük a nap, ez az égitest volt az isten látható képe. S mivel e látható kép alakja kerek, istenüket ebben a vonatkozásban Kerek Úrnak mondották. Mivel ez mindent megvilágít és mindent lát, akárcsak valami óriási szem, neve lett a Szemúr. Mivel azonban szeme páratlan, vagyis csak egy van belőle, nevezték Egyszeműnek is, színéről pedig Vörös Szeműnek, égen való tartózkodásából Égi Szemnek vagy Égszemnek. Roppant tűzével haragjában felperzseli az országokat, így ebben a minőségében Égető Úr és Sütő Úr lett a neve. Úgy képzelték el, hogy a nap a saját birodalmában egyedüli úr, ezért ő is Honúr, birodalmában Égi Király. Ha mozgását figyelték, észrevették, hogy minden reggel felkel: Ra-Kel (Rachel), birodalmának keleti részén: Kel-Út, ott beleül egy székbe: Szék-Úr, azután végigkocsikázik az égboltozaton vezető fényes útján: Útúr, és miután pályáját befutotta, nyugaton: Nyug-Út, leesik a látóhatár alá: Esút, Este. Ha ezt a vallásszemléletet bármilyen röviden előadjuk, azonnal minden világos lesz előttünk és belátjuk, hogy a napvallást követő régieknek nem volt ezer istenük, hanem csak egyetlen egy.

Eddig még biztos lépésekkel követhetjük elődeink gondolkodását, megértjük az általuk használt neveket és a magyarul nem tudóknak is meg tudjuk magyarázni. Jobban bonyolódik a dolog, amikor a régi teológusok szójátékot űznek és az isten neveivel kapcsolatban olyan szavakat emlegetnek, amelyek velük összecsengnek ugyan (assonancia), tehát a név írására alkalmasak, de egyébként semminemű szerves kapcsolatban nem állnak. Az ilyen szavakból aztán mondatokat, első pillanatra teljesen érthetetlen imádságokat teremtenek,. szokásokat hoznak létre. Például az isten Égúr nevével összekapcsolják az egeret, Székúr nevével a szekeret, Kerek Úrral a kocsikereket, Úri Őssel az óriást és így tovább. Hogyan tudna hát eligazodni egy magyarul nem tudó valaki, hogy az Égura említett írásjelei mikor jelentik a Fennlakót és mikor a földi állatot, az egeret; mikor szekér a szekér és mikor Székúr? Ők azt hiszik például, hogy a babilóniak az egeret imádták. Az összefüggések világánál erről is kiderül, hogy nem a bálványokat imádták, ahogy a mai templomokban sem a kiállított szobrokat imádják, hanem azt, akit azok jelképeznek, illetőleg a képírás szabályai szerint írnak. Sokat szerepelt a templomok oltárán a csiszolt kőkor idején, meg a bronzkorban is egy kicsi bronzkocsi. Ezúttal sem a szekeret imádták, hanem azt, akit ez a jármű vitt: Székurat és Az-Ég-Urát. Nekünk magyaroknak az ilyen dolgok észrevétele fontos és ezek szolgáltatják a legsúlyosabb bizonyítékok egyik sorozatát arra nézve, hogy milyen nyelv volt a szumér és az egyiptomi. Az egér - Égúr, szekér Székúr esetében magyarul tökéletesen értjük a szójátékot, éppen úgy mint amikor Szemurat, a napistent szamárral ábrázolják. De hány úgynevezett bálványt nem tudunk megérteni! Amikor elvész a nyom, tehetetlenek vagyunk. Jobb ezt őszintén bevallani, mint valami egyéni magyarázatot adni és az olvasót félrevezetni, a régieket pedig megrágalmazni. Ők nem krokodilokat, kígyót, békát és férgeket imádtak; a komoly történetírók tudják is (57m. 10; 91m. 717; 129m. III. 153), hogy ez éppen olyan kitalálás, mint a szumér és egyiptomi páratlanul álló nyelv meséje.

Miután ennyire nehéz a régi keleti szövegek olvasása, ábécés átírása és megértése, nem kell csodálkoznunk azon, hogy csak igen kevesen vállalkoznak a göröngyös úton végzendő munkára. Ez magyarázza meg, hogy a százezer számra menő és már 70 vagy 80 esztendeje ismert szumér és egyiptomi irodalmi szövegek tanulmányozása mind a mai napig alig haladt előre (114m. római 8). Ez az oka annak is, hogy a meglévő ábécés átírások közelebbi nyelvészeti vizsgálatokra alkalmatlanok és a szumér és egyiptomi nyelv mibenlétének tisztázására nem használhatók fel. A helyzetet A. Nehring német tudós már 1936-ban szóvá tette, amikor így nyilatkozott: "Ez ideig még alig tettek kísérletet arra, hogy a nyelvtant, hang- és alaktant, valamint a mondattant az ókor történetének problémáival kapcsolatban értékesítsék". A sorok budapesti idézője hozzáteszi: "A helyzet ebben a vonatkozásban, tudomásom szerint, e nyilatkozat közzététele óta sem változott meg lényegesen" (92m. 8).

A kutatások mai állapotának átvizsgálásából látható, hogy a szumírnak és egyiptominak elkeresztelt nyelv ügyében valami súlyos tévedés történt, mert e különlegesnek, páratlannak és kihaltnak minősített nyelvek mégsem látszanak rokontalannak, folytatás nélkülinek, hanem nagyon is szoros összefüggésben állnak az élő magyar nyelvvel, vagyis hogy a szumerológia és egyiptológia alapvető tétele nem lehet helytálló.

AZ ÚGYNEVEZETT SZUMÍR ÉS EGYIPTOMI NYELV
EREDETILEG UGYANAZ A NYELV

Egy- egy nyelv mibenlétét, hovatartozását nyelvtana, hangtana és szókincse együttesen határozza meg. A mezopotámiai nyelvre vonatkozó újabb kutatások eredményeit e három szempont szerint csoportosítva mutatjuk be. Amíg a nyelvtanra és hangtanra a nem-magyar szerzők munkáit is jól használhatjuk, a szókincsre nézve anyagot tulajdonképpen csak magyar tudósoktól eredő munkákban találunk. Az egyiptomi vonatkozásokat saját kutatásaink alapján fűzzük hozzá.

Nyelvtan szempontjából a mezopotámiai (szumír) és a Nílus völgyi (egyiptomi) nyelvet egyformán és főképpen az jellemzi, hogy e nyelvekben a szavaknak van egy hangtanilag általában nem változó része: a szavak töve. A főnevek esetképzéseire, valamint az igék személyjelzésére e nyelvekben a nem változó tőhöz szóelemeket, úgynevezett ragokat illesztenek. Ez a két jellemző vonás - a nem változó tő és az ahhoz illesztett ragok alapján a mezopotámiai és egyiptomi nyelvet ragozó, agglutináló vagy szintétikus nyelvnek mondják. A nyelvszerkezet annyira fontos, annyira egyénítő, annyira határozott és jellemző, hogy már egymagában is megszabja az egyiptomi és mezopotámiai nyelv típusát és kijelöli azt a ma is létező nyelvcsaládot, amelybe mind a kettő beletartozik.

Egy másik jellemző vonása a szóban forgó két nyelv nyelvtanának, hogy bennük a jelző a jelzett szó előtt áll és a meghatározó szó megelőzi a meghatározottat. Így mondják tehát: nagy úr, magas hegy, illetőleg Napúr, Honúr, Útúr, Szemúr. Ennek az eljárásnak fordítottja ritkábban fordul elő. Az. általános tudományos felfogástól eltérőleg, mi az egyiptomi és mezopotámiai szövegek vizsgálata alapján úgy találjuk,. hogy a határozott névelő mind a két nyelvben használatos volt, A és Az alakban. A névelő kétségen kívül a mutató névmásból - ez, az, régiesen es, as, os eredt és néha nem is lehet eldönteni, vajon névelővel vagy névmással állunk-e szemben. Ennek igazolására jó példa az egyiptomi ,férfi, hím, csődör' értelmű Mén szó, amit királyok is gyakran használtak trónnév gyanánt. Ez a szó előfordul névelő nélkül MÉN: Mén alakban, előretett A névelővel AMEN: A Mén, hátratett névelővel MENÉS: Mén-ez alakban. (10) A nyelvtan további sajátosságai ezek: 1. a főnévnek, jelzőnek és igének a szumír és egyiptomi nyelvben nincs neme, tehát egyforma alak szolgál a hím, nő és semleges nem kifejezésére; 2. a melléknevet nem ragozzák, az minden esetben változatlan marad; 3. az igék nem az időt jelzik, hanem az állapotot: a folyamatos cselekményt vagy a befejezett cselekményt; ha időviszony megjelölése szükséges, azt körülírással fejezik ki; 4. szenvedő szerkezetet egyik nyelv sem használ.

A hangtan szempontjából a mezopotámiai és egyiptomi nyelv legkiemelkedőbb közös sajátsága, hogy bennük a hangharmónia nagyon erősen érvényesül. Ez a jelenség az emberek beszéd közbeni szájtartásával függ össze és a több szótagú összetett szavak hangtestét befolyásolja. Ha ugyanis a száj az első hangsúlyozott szótag kiejtésére beállt, azaz felvette annak formálásához szükséges helyzetet, az utána következő szótagokat is ugyanazzal a pozícióval igyekszik kiadni. A száj izomzata hozzáidomul a szokványos mozdulatokhoz és így születik meg a nyelv malma, amely irgalmatlanul hangrendbe töri a nem simuló hangokat. Ha tehát az első szótagban mély magánhangzó szerepel, a száj a második szótag magánhangzóját ahhoz idomítja, ha nem mélyhangú. Fordítva is: ha az első szótag magánhangzója magas hang, a második szótagé is azzá változik, ha eredetileg nem volt még magas hang. Az Ég és Úr összekapcsolásából eredő új szó, amikor már csak egy hangsúllyal ejtik ki, a mezopotámiai és egyiptomi nyelvben Eger vagy Egér alakot vesz fel; a Kép és Úr összetéve egy szóvá, Kepere lesz, a Szem és Úr átváltozik Szemere, Szamár vagy Szumér alakúvá, és így tovább. A mássalhangzók idomulása hasonló tünet, noha arra a nyelvészeti munkák kevesebb figyelmet fordítanak. Ez azt eredményezi, hogy az egymással rokon kemény és lágy hangok, az úgynevezett ikerhangok bizonyos esetekben, különösen két magánhangzó közé fogva vagy a szó elején, felcserélődnek. A cserélődés a következő hangok között gyakori: T>D; P>B; K>G, H; N>NY; S>SZ, CS; F>V.

A hangharmónia többé-kevésbé minden nyelvben megvan, de távolról sem olyan nagy mértékben, mint a mezopotámiai és egyiptomi nyelvben. A kutatónak e törvényszerűség ismeretére nagy szüksége van nemcsak akkor, amikor az írásjeleket hangzósítja, mai ábécére írje azt, hanem akkor is, amikor az összetett szavak eredeti alkotóelemeit akarja megállapítani és az etimológiai értelmet keresi. De szüksége van a hangtani szabályok ismeretére akkor is, amikor a rosszul átírt szövegeket akarja megérteni és helyesbíteni. Amikor például az idegen nyelvű tudós úgy írja át a szumír szöveget, hogy Mezopotámiában a földműves bizonyos mezőgazdasági munkák (szántás, vetés, aratás) elvégzése után imádkozik BAARA SUTU, hangtani ismereteink segítségével rögtön tudjuk, hogy itt pár szót kell olvasnunk és azt is úgy kell átírnunk. Mezopotámia egyik városának elpusztulását ecsetelve, a szövegíró a rombolást úgy fejez ki, hogy ott az élet megszűnt, olyannyira hogy már a Ku-Ta NEM Ku-Ta Ez a vokalizálás kétségtelenül helytelen és az átíró nem is tudja angol lefordítani, hanem eredetiben adja olvasását. Aki magyarul ért, annak számára nem kétséges, hogy így kell helyesen olvasni: Ku-Ta NEM uK-aT Kutya nem ugat sőt: Kutya sem ugat. Jerikó kőkori szobrait nádból készült vázra kent ragadós agyagból állították elő. Ezt a ragadós keveréket HAWARAH alakban írják át. Nyilvánvalóan Habarcs. (W = B) olvasandó. Mári vár urának egyik hivatalnoka egy UMLU és egy RAQQATUNJ ruhát küldött, amit a szöveget olvasó szintén nem ért meg. Aki magyarul tud, annak a helyes magánhangzók kitalálása nem probléma: omló és rakott ruháról volt szó.

A mezopotámiai és egyiptomi nyelvre az is jellemző, hogy a szavak elején bizonyos magánhangzók előtt a H hang alig vagy egyáltalán nem hallatszott és a fonetikus írásban elhagyható volt. A Hold UD, a Hon ON, a Ház AS alakban jelenhetett meg. A szöveg átírásakor ezt a csendes H hangot természetesen jelölni szabad, sőt kell is. Végül azt is megjegyezzük, hogy a szavak végén gyakran megjelenik egy befejező magánhangzó, mint pl. az UTU és URU: Út, Úr szóban. Úgy látszik, ezt az utóhangot nem kellett kiejteni, mert inkább arra szolgált, hogy a megelőző szótag hosszúságát jelezze.

Áttérve a szókincs vizsgálatára, itt a fő jellemző vonás az, hogy a két nyelvben a legrégibb szavak túlnyomó részben egytagúak, a többtagúak pedig két vagy több egytagú szó összeolvasztásából keletkeztek. Ezt az észrevételt világosan érzékeltetik a már többször említett Szemúr, Honúr, Napúr, Égúr, Nagyúr (nádor), Magúr, Útúr, Székúr, Ősúr, Honős és egyéb közös mezopotámiai-egyiptomi (magyar) szavak, amelyekben az összetevő két elem az első pillantásra is kétséget kizárólag megállapítható. A szókinccsel kapcsolatban mások is rámutattak arra a feltűnően nagy számú egyezésre, ami az egytagú szavak között a mezopotámiai és egyiptomi nyelvben fennáll. Ilyen közös mezopotámiai-egyiptomi (és magyar) szavak például ezek: Ég, Nap, Út, Úr, Kő, Ma, Ta, Hon, Ház, Lak, Lyuk, Fal, Kés, Víz, Hab, Bot, Szó, Kéz, Kar, Bél. Ős, Has, Szem, Nő, Kép, Sír, Nem, Segg, Hal, Méh, Bak, Süt, Hét, Öt, Hat, Száz; kéttagúak: Isten, Óra, Tudó, Kasza, Kosár, Asszony, Egér, Szamár, Macska, Túró, Kettő, Ezer.

A mezopotámiai és egyiptomi beszéd nyelvtanának, hangtanának és szókincsének tökéletes egyezése nagyon valószínűvé teszi, hogy itt nem két különböző kultúrnyelvvel állunk szemben, hanem egy és ugyanazzal a nyelvvel. Amikor majd a szövegeket olvassuk, a valószínűség helyett ezt határozottan is állíthatjuk. De már itt, a két nyelv szerkezetének vizsgálatakor is idézhetjük annak a tudósnak véleményét, aki időt szakított magának a két nyelv összehasonlítására. Ő határozottan állítja, hogy a mezopotámiai és egyiptomi nyelv és írás eredetileg tökéletesen egyforma volt és hozzáteszi: mind a két nyelv árja nyelv. (11) Az azonosságot maguk a mezopotámiai feljegyzések is igazolják, amelyek szerint hajdanában az egész földkerekség egy és ugyanazon a nyelven dicsérte az Urat (113m. 259). Erre utal az Ószövetség híres mondata is, amely szerint kezdetben a Régi Keleten csak egy nyelv és csak egy beszéd vele (Genezis, c. 11). Hogy a Régi Keletnek csak egy kultúrnyelve volt, bizonyítja továbbá az is, hogy az emberek e nagy darab föld egyik végéből elvándorolhattak másik végébe, de tolmácsra nem volt szükségük sehol sem. Ábrahám a mezopotámiai Úr városból elment a nyugati hetita vidékre, onnan tovább Egyiptomba, majd újra vissza a hetiták közé és semmi nyelvi akadályt nem talált. Mindenütt személyesen tárgyalt a vezetőkkel és leszármazói, mint például József, magas állami tisztségeket tudtak szülőföldjüktől messze eső tájakon betölteni. A Régi Keleten komoly nyelvi akadály Kr. e. 1000-ig alig lehetett, de még azután is értették egymás beszédét. Az egynyelvűségre utal az a körülmény is, hogy azok a dialektusok, amelyeket a szakkönyvek külön nyelveknek szoktak feltüntetni, mint a hetita, hurri, elami, arámi, urartui, föníciai, Kréta szigeti, valamennyien ragozott nyelvek, hangharmóniás nyelvek és szókincsükben olyan tömérdek mezopotámiai-egyiptomi szó szerepel, hogy egyes szövegeiket az ősnyelven meg tudjuk érteni.

Kétségtelen tehát, hogy a Tigris és Eufrátesz alsó szakaszán nem egy elszigetelt, minden mástól különböző nyelv volt használatban, hanem ugyanaz az ősnyelv, amelyet a Régi Kelet egyéb vidékén is beszéltek és írtak. Azt sem lehet ezek után állítani, hogy az a nyelv időszámításunk előtt 1750 táján nyomtalanul eltűnt volna. Samuel Kramer saját könyveiből tudjuk meg, hogy a szumér irodalom klasszikus alkotásait az i. sz. előtti II. évezred folyamán foglalták írásba. Akkor még igen élénk irodalmi tevékenység folyt Mezopotámiában és a napisten ottani vallási központjában, Napúr városában tudományos akadémia állt fenn, abban történettudományt, orvostudományt, csillagvizsgálatot, matematikát, zenét és költészetet tanítottak. Ugyancsak Kramer mondja, hogy a szumér nyelvet még a Nagy Sándor halála után következő korban, a Kr. e. 4. században is rendszeresen használták a bíróságokon, ezen a nyelven írtak a papok és tudósok (113m. 281; ugyanígy 101m. 20). Ez a szerep nem hasonlítható a latin nyelv középkori Európában vitt szerepéhez, hiszen Szemúr országának egész állami gépezete éppen egy Kr. e. 1750-ből keltezhető adat szerint az őslakosságból származó SIN MAGIRE: Szín Magyar kitát kezében volt (160m. 77 sk). Nem fogadható el a szumér nyelv kihalásával elmélete, ha tudjuk, hogy időszámításunk előtt 612-ben a szumír nyelvű népek összefogása buktatta meg a kegyetlen asszír uralmat és az új babiloni birodalom királyainak legfőbb törekvése a szumér világ minden téren való visszaállítása volt.

Az azonban tény, hogy időszámításunk előtti I. évezred folyamán a Régi Keleten az ősnyelv rohamosan kezdett háttérbe szorulni és helyét az asszír-szemita, majd az újperzsa és arab nyelv foglalta el, amelyek szerkezeti felépítése más. (12) A Régi Kelet nyelvcseréjét nem is az ősnyelv kihalása magyarázza. Nem azért múlt el ott annak csengése, mintha a nyelv megszűnt volna létezni, hanem azért, mert a nyelv beszélői más tájakra vándoroltak. El kellett vándorolniuk, mert az asszír és perzsa népirtások, deportálások és a termőföldek rendszeres elpusztítása miatt megszűnt további életlehetőségük. Erre a katasztrófára utal egyebek között a Biblia is, ahol meg van írva, hogy "Az úr (Asszúr) innen szétszórta őket más országokba mindenfelé, az egész föld kerekségén" (Genezis, c. 11). Az ősnyelv beszélői tehát elköltöztek, másutt alakítottak új hazákat és magukkal vitték magas kultúrájukat és ősi nyelvüket is. Ez nagy különbség és az ókori történet szokványos szemléletét gyökeresen megváltoztatja. Az árja népek magukkal vitték a keleti magas kultúrát többek között Európába is: az Égei szigetvilágra, a Balkán-félszigetre, a Duna vidékére, Kelet- és Nyugat Európába, mindenhová, ahova eljutottak.

Behatóbb vizsgálat alapján tehát úgy látszik, hogy a szumér és egyiptomi nyelv nem két egymástól eltérő nyelv volt, hanem egy és ugyanaz a kultúrnyelv, amely a ragozott nyelvek családjába tartozik.

A SZUMÉR ÉS EGYIPTOMI NYELV EGYFORMÁN MAGYAR NYELV

A szumér-egyiptomi kultúrnyelv nyelvtanában és hangtanában. a nem magyar tudósok lépten-nyomon olyan sajátságokat állapítottak meg, amelyek a magyar nyelvben is mind megtalálhatók; a magyar tudósok pedig az egyezést a szókincs tekintetében is igazolták. Ezek alapján a nemzetközi irodalomban általánosan elfogadott és nyilvántartott tétellé lett, hogy a keleti kultúrnyelv és a magyar nyelv között szoros kapcsolat áll fenn. Ma már nem is jelenik meg a külföldön komoly történelmi tanulmány, amely a mezopotámiai nyelv tárgyalása során a magyar nyelvvel való egyezésre valamilyen formában rá ne mutatna. Megtaláljuk ezt az utalást az Egyesült Nemzetek kiadásában megjelent legújabb ókori történeti kézikönyvben is (91m. 635) és az irányzat alól S. Kramer sem vonhatta ki magát (114m. 21 és 115m. 306 sk). Ha már az idegenek ennyire jutottak egy olyan ügy kikutatásában, ami bennünket főbenjáró módon érint és amire nézve mégiscsak mi lennénk legilletékesebbek, sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a hazai magyar irodalom ez újabb erőfeszítésben nemcsak nem vesz részt, hanem tudomást sem szerez róla. Így reánk külföldön élő magyar tudósokra hárult a feladat megvizsgálni, hogy tulajdonképpen mit is kell azon a szoros kapcsolaton érteni, ami a régi keleti kultúrnyelv és a magyar nyelv között fennáll. Feladatunk: megtudni, vajon ma is csak kulturális hatásról kell-e szólnunk, mint ötven évvel ezelőtt, avagy tényleges rokonságot és egyenes leszármazást, esetleg éppen teljes és tökéletes egyezést, tehát az ősnyelv folytatását kell-e vallanunk.

A keleti ősnyelv és a magyar nyelv viszonyát eddig csupán a mezopotámiai ággal kapcsolatban fejtegették; az egyiptomi magyar ág helyzetével tudtommal nem foglalkozol senki. Utóbbi vonatkozásban tehát magamon kívül nincs kire hivatkozzam és támaszkodjam, ezért az alábbiakban főleg a mezopotámiai (szumér) nyelv és a magyar nyelv viszonyát összegezem a nyelvtanban, hangtanban és szótárban található egyezések alapján.

A Mezopotámiában egykor beszélt nyelv és a mai magyar nyelv egyformán ragozott nyelvek. Az igével mind a két nyelvben voltaképpen csak két időbeli állapotot lehet külön formával kifejezni: a jelenben folyó cselekményt és a befejezett cselekvést; időviszonyítás (consecutio temporum). egyik nyelvben sem használatos. A jelző és értelmező szokványos helye mind a két nyelvben a jelzett illetve értelmezett szó előtt van és a jelzőt nem ragozzak. A főneveknek itt sincs, ott sincs nemük; a határozott névelő mind a két nyelvben a mutató névmásból eredt és egyformán A és AZ. A két nyelv nyelvtani szerkezete tehát egyforma, mind a kettő egy és ugyanazt a nyelvtípust testesíti meg. A nyelvi szerkezet feltűnő egyezését először a magyarul alig beszélő tudósok vették észre és azt ők ma is sokkal jobban számon tartják, mint a magyar kézikönyvek. A magyar nyelv életrajzáról megjelent két legújabb hazai kézikönyv (86m. és 9m.) például egyetlen szóval sem utal a keleti ősnyelvvel való kapcsolatainkra. Egy német kézikönyvben ellenben a szumér nyelvnek ezt a találó méltatását olvassuk: Szerkezeti felépítése szerint a szumér nyelv a ragozó nyelvek családjába tartozik. Ezt a nyelvtípust Európában a finn és a magyar, Ázsiában pedig a török nyelvek képviselik Jellemzője, hogy a nem változó és gyakran csak egy szótagból álló szótöveit hozzájuk függesztett alkotóelemekkel ragozza, amely elemek önmagukban nem használatosak. Az összetartozó szavak és mondatrészek ezen a módon, bizonyos meghatározott szabályokat követve, szervesen összekapcsolódnak és egységes láncba fűződnek. (13)

Magyar részről a Mezopotámiában beszélt ősnyelv szerkezetének a magyarral való egyezéseire Somogyi Ede hívta fel először a hazai tudományosság figyelmét 1903-ban megjelent munkájában (164m.). Az úttörő tudósok: F. Lenormant, J. Oppert és különösen A. H. Sayce eredményeit tolmácsolta, saját észrevételeivel kiegészítette. Utána részletesebben Varga Zsigmond egyetemi tanár vizsgálta meg a kérdést, mindazt elolvasva, amit addig (1942) a témára nézve közrebocsátottak. Eredményeivel alaposan megtámogatta és igaznak minősítette a már tett megállapításokat. A hazai nyelvészek azonban Varga Zsigmond munkája mellett is észrevétlenül mentek el, a mai nyelvészeti munkák meg sem emlékeznek róla. Újabban a külföldön élő magyar tudósok vették fel a kutatás fonalát, legkorábban Bobula Ida, aki egyéni úton mélyedt el a szumer- magyar grammatika problémáiban (16m. és 17m.). A nagyobb állomásokat jelző nevek közé természetesen más külföldön élő magyar tudósok nevét is be kell illeszteni, akik egyes részletkérdéseket tisztáznak. A szumer és magyar nyelv nyelvtanának egyezése tehát eléggé kivizsgált, megállapított és a külföldi tudományos közvéleménybe jól bevésődött dolog; e téren semmi kétségünk nem lehet.

A mezopotámiai nyelv és a mai magyar nyelv hangtana között tapasztalható alapvető egyezéseket először szintén a nem-magyar tudósok vették észre. Az egyezéseket éppen olyan döntő bizonyítékoknak tekintik, mint a nyelvtani egyezéseket és az eredmények ezen a téren is meglepő közeli kapcsolatok megállapításával záródtak, A hangtan terén a két nyelvben egyformán a nagyon erősen érvényesülő hangharmónia törvényét tartják a legjellemzőbb mozzanatnak. Henry Sweet összegezése szerint: A szumér nyelv és az ural-altáj nyelvcsalád között fennálló rokonságnak legfőbb bizonyító érve az, hogy mindezek a nyelvek a magánhangzók harmóniájának nagy törvénye szerint épülnek fel. A világ sok nyelvében találunk különböző illeszkedő természetű hangváltozásokat, de azok meg sem közelítik a magánhangzóknak az említett két nyelvcsoportban észlelhető harmóniáját, ezért kénytelenek vagyunk ezt a tényt a rokonság olyan döntő fontosságú bizonyítékának tekinteni, mint aminő lenne (az indogermán nyelvekkel való rokonság javára) a hasonlóság, ha (a szumér nyelv) inflektált nyelv lenne." (14)

Szemúrország és Egyiptom nyelvének hangtani sajátságait a magyar nyelv hangtani sajátosságaival részletekben is egybevehetjük, ha a magyar nyelv történetét tárgyaló két legújabb magyarországi kiadványt tanulmányozzuk (86m. és 7m.). Belőlük is megtudjuk, hogy a magyar nyelv mély magánhangzói (A, O, U) régen sokkal közelebb álltak egymáshoz mint manapság és ezért gyakran felcserélődhettek, illetve egyidejűleg használták a szavakat háromféle magánhangzóval. Ugyanez a megállapítás vonatkozik a magas magánhangzókra (E, I) is. A jelenség a Régi Kelet ősnyelvében is megvolt, ahol a magánhangzók egymáshoz való közelsége miatt tulajdonképpen valamennyi számára csak egy írásjelet használtak, amit lehetett bármelyik mély vagy magas hangnak olvasni. Azt is megtudjuk a magyar nyelv életrajzát tárgyaló említett két kiadványból, amit egyébként már félszázada is megtanultunk, hogy az összetett szavakban a második szótag magánhangzója az első hangsúlyozott szótag magánhangzójának tónusához szokott igazodni, ha eredetileg vele nem egyezett. Ez a hangrendbeugrás régen sokkal nagyobb erővel érvényesült, mint ma, ugyanúgy miként a keleti ősnyelvben is észlelhető. Nyelvünkben régen a kemény mássalhangzók (P, T, K, N, S, F) nagyobb szerepet vittek mint manapság, akárcsak az egyiptomi vagy a mezopotámiai nyelvben. Ezek a kemény hangok idővel a kiindulóponton felvett szájtartás következtében a többtagú szavakban a magánhangzók hangrendbe illeszkedéséhez hasonló változást szenvedtek: meglágyultak, vagyis ikerhangjuk alakját vették fel: a P-bői gyakran B lett, a T átváltozott D-vé és az eltolódás létrejött egyebütt is: K>G, H;> N>NY; S>SZ, F>V. Röviden szólva, a magyar nyelv történeti hangtana a nyelvészek által elérhető legrégibb korban hajszálnyira azt az állapotot mutatja, amelyben a mezopotámiai és egyiptomi ősnyelv állott a Kr. e. II. és I. évezred fordulóján. Az egyezés az ősnyelv és a magyar nyelv között tehát a hangtanban is teljes.

Ami végül az ősi szumér nyelv szókincsének a mai magyar nyelv szókincsével való egyezését illeti, az olyan nagyfokú és annyira meglepő, hogy arra Somogyi Ede külföldi forrásmunkái alapján már több mint hatvan évvel ezelőtt nagy nyomatékkal mutatott rá. 1903-ban kiadott füzetében idevágó elemzését azzal zárta, hogy "az összes élő és kihalt nyelvek közül egyedül a magyar az, amely a szumír nyelv szókincsét szinte hamisítatlanul megőrizte" (164m. 242). Pedig akkor még távolról sem állt a kutató rendelkezésére az a töméntelen adat, mint ma. Somogyi Ede vizsgálatait annak idején az anyag szűkössége miatt kénytelen volt mégis óvatosan megfogalmazni és csak annyit mondott: A hangtan, a nyelvtan és a szóegyezés szempontjából eltagadhatatlanul közeli rokonság áll fönn a szumér és a magyar között (164m. 193). Az akkor uralkodó finnugor légkörben ennek a munkának nem támadt visszhangja és negyven esztendőnek kellett eltelnie, amíg egy újabb magyar tudós, Varga Zsigmond debreceni egyetemi tanár ismét vizsgálat alá vette a kérdést. Azóta kiadásra került a szumér nyelv szókincsének 4,000 szavát felölelő Szumér Lexikon. Ezt a gyűjteményt Bobula Ida vizsgálta át és 1500-ban állapította meg azoknak a szumír szavaknak a számát, amelyek a magyar nyelvben ma is használatban vannak ugyanolyan hangtani formában és ugyanolyan jelentésben. További 1000-ben összegezte azon jegyzékeit szumér szavak számát, amelyek megfelelője megtalálható nyelvjárásainkban, vagy a mindennapi használatból kikerült úgynevezett elavult szavak sorában. Eszerint a számítás szerint tehát 2500-ra, a szumír lexikonban jegyzékelt szókincs 62%-ára tehető a magyarral egyező szumír szavak száma (17m. 11). Ez az arányszám egymagában is nagyon súlyosan esik a latba. (14bis)

A fenti számításhoz meg kell jegyeznünk, hogy a 2500 közös szumír magyar szó csak egy aránylag kis lexikon átvizsgálása nyomán került elő, amely távolról sem öleli fel a szumír nyelv teljes szókincsét. De ezt a jegyzéket is olyan magyarul nem tudó szakemberek állították össze, akik az ékírással írt szavak hangzósításában és ábécés átírásában tömérdek hibát követtek el. Maguk a szakemberek mondják, hogy a lexikont óvatosan kell használni és nem lehet készpénznek venni a szavak megadott grafikai alakját, sem jelentését. (15) Ezzel azt akarjuk mondani, hogy a lexikonban szereplő szavak között sok az olyan, amelynek magyar szavakkal való azonosítása eltorzított alakjuk miatt nem ejthető meg. Ha magyar szumerológusaink nem idegenek által készített szótárból dolgoznának, hanem magukat az eredeti írott szövegeket olvasnák, a közös szókincs mennyiségét nem 62%- ban, hanem annál lényegesen magasabb arányban állapítanák meg. De ez a 2500 közös szó is elegendő lényegbevágó fontos megállapítások tételére.

Gondoljuk csak meg, hogy a finnugor nyelveknek egymás között körülbelül 500 közösnek mondott szavuk van, amit az egész szókincs átrostálása után állapítottak meg. Ennek az ötszáz közös szónak alapján a balti, urali és magyar nyelvek között a tudósok közeli rokonságot állapítottak meg. Ezt látva, felmerül a kérdés, vajon helyesen járunk-e el, ha szumír- magyar vonatkozásban, ötször ötszáz (5 x 500) közös szó alapján még mindig csak szoros kapcsolatokról és rokonságról beszélünk? Nem volna-e helyénvalóbb ennél erősebb kifejezést használni és már-már teljes azonosságot emlegetni? Valami közelebbi utalásra kétségtelenül szükség van, amit végeredményben az dönt el, olvashatjuk-e a szumír szövegeket mai magyar nyelvünkön? Telekiné Kovács Zsuzsanna, aki szumír nevek olvasására vállalkozott, határozottan azzal a benyomással fejezte be munkáját, hogy e szövegeik világosan mutatják, hogy a magyar nyelvet úgyszólván mai kifejlett formájában beszélték és írták Mezopotámiában Kr. e. 1000 és 3000 között (Krónika, 1956 június). E sorok írója legbehatóbban egyiptomi szövegekkel foglalkozott és azok között mindenesetre tucat számra olvasta a pompásnál pompásabb magyar mondatokat ma is jól érthető magyar nyelven. Ha tehát a mezopotámiai és egyiptomi nyelv ugyanaz az ősnyelv és az egyiptomit és a mezopotámiait is lehet magyarul olvasni, akkor abból világosan következik, hogy a régi keleti ősnyelv, az úgynevezett szumír és az úgynevezett egyiptomi nyelv szabályos magyar nyelv volt. Így már felállíthatjuk a szumír = egyiptomi = magyar egyenlőséget, a már korábban megállapított szkíta = hun = avar = magyar egyenlőség mellé. Ha ezt a két egyenlőséget egyfolytában írjuk le, 6000 esztendő népi története összefüggő és szakadatlan láncban jelenik meg szemeink előtt, a magyar nyelv pedig úgy, mint a keleti ősnyelv egyenes folytatása. Ennek a megállapításnak messzemenő következményei vannak.

Megértjük ezek után, ha a maguk tudományos eredményeiben ma is vakon hívő finnugor nyelvészeknek és híveiknek a hallottak hátborzongató újságként szolgálnak, hiszen ha mindez igaz, tanszékek buknak el, folyóiratok szűnnek meg vagy alakulnak át és a hivatalos magyar kultúrpolitikának összes nyelvi és történeti könyveit újra kell íratnia. A finnugor elmélet védelmezői utolsó ellenvetésként azt hozzák fel: jó, jó, de mindez akármennyire kézenfekvő, elfogadható csak akkor lehet, ha az új elgondolásba a magyarral rokon balti és urali nyelvek is beleilleszthetők. Ez tökéletesen igaz, a beillesztés nemcsak igényelhető, hanem szükségszerű és meg is történt: a balti és urali népek is a magyar nyelvű hatalmas keleti közösségből szakadtak ki, nekik is van bizonyítható ókori történetük, nemcsak a Kaukázustól délre, hanem Kelet-Európában is, mint ezt második kötetünkben részletesen tárgyaljuk. De már itt is adhatunk példát arra, hogy a baltiak és uraliak nyelve is beletartozik az ősmagyar kultúrvilágba. Idézünk öt úgynevezett tanúszót, az Úr, Szem, Kéz, Fül és Hal szavunkat.

Az úr szó és összes illeszkedő alakjai, Ár, Er, Ir, Or, Ra, stb. nemcsak a magyar, mezopotámiai és egyiptomi nyelvben vannak rendszeres használatban, hanem a balti és urak nyelvekben is, a felsorolt hangalakok mindegyikében és ugyanolyan sokféle jelentésben, mint a magyarban. szumérban és egyiptomiban. A mai magyar szem, régiesen Szum, az egy egyiptomiban és szumérben Szem, Szum. Ugyanez a szó a vogulban Szem, osztjákban Sziem, zürjénben Szin, votjákban Szín, mordvinban Szelme, észtben Szilm, finnben Szilme (regiesen Szuome). A magyar Kéz, régiesen Kete, az egyiptomiban és szumérben Ket, ugyanez a szó a vogulban Kat, osztjákban Ket, cseremiszben Ked, votjákban Ki, lappban Ket, észtben Keszi, finnben Kete. A magyar Fül, régiesen Pil, a szumérben Pil, vogulban Pel, osztjákban Pet, cseremiszben Peles, mordvinban Pile, votjákban Pel, zürjénben Pel. A magyar Hal, régiesen Hol, az egyiptomiban és szumérben Khal, Hal, a vogulban Khul, osztjákban Kul, votjákban Kala, mordvinban Kol, cseremiszben Kol, észtben Kala, finnben Kala. Ezek a tanúszavak azt mondják, hogy a balti és urali nyelvek nagyszerűen beilleszkednek a magyar ősnyelv családjába, azok is a Régi Kelet gyermekei, nem pedig az ural- szibériai puszták finn- ugorai. Ha a balti és urali nyelvek szótárában ma már többségben vannak a nem magyar eredetű szavak, az részben annak következménye, hogy az azt beszélő magyar népággal több idegen elem keveredett és jobban ki volt téve idegen népek kultúrhatásának, mint a Kárpátok övezte Dunamedencébe került népesebb és zárt tömbben élő ág. Szókincsükben azonban még mindig szép számmal találunk közös magyar szavakat és azok száma bizonyára több lenne, ha szótáraikat a hangtörténet tüzetesebb figyelembevételével vizsgálnák át, okulva a keleti tapasztalatokon. Erre magam is meglepődve jöttem rá a manysi (68m.), komi (68m.) és mári (12m.) népköltészetnek és szokásoknak leírását tanulmányozva kétnyelvű szövegek alapján. Egyébként az urali és balti nyelvek, mint a finnugor nyelvészek is mondják, teljes mértékben megőrizték ragozó tulajdonságukat, hangharmóniájukat, ami nyelvtani és hangtani szerkezetük legkiemelkedőbb vonása. Mindezt figyelembe véve, az utolsó finnugor ellenvetést is feloldottnak tekinthetjük.


Megnyitva 43524 alkalommal

Hozzászólás   

#1 Ég és Föld 2012-07-20 16:44
Az utolsó bő száz évben a megtalált Mú kontinensről sikerrel elmenekültek írását fedezték fel agyarmatosító angolok Amerikában.
Várkonyi Nándor a Sziriát oszlopai művében Atlantiszról értekezik. Padányi Viktor Dentu Magyaria műve sajátos, rendkívül logikus megvilágításban tárgyal eseményeket.
Egyetlen mű sem ad tiszta képet. Móricz János felfedezései az amerikai őslakók inkák, maják ősnyelve a magyar. Tamana kutatások. Arvisura Paál Zoltántól.
Együttesen már jobban rajzolja ki a múltat.
Mely olyan dicső mai állapotainkhoz képest, és Földön kívüli civilizációkkal való kapcsolatainkból kiemelendő, hogy testvéreink sokat látogattak és segítettek.
Talán a név: Ég és Föld ezek után jobban érthető.
Ami előtt állunk, az az egész Földgolyó megismertetése atudatosan elhallgatott múltról, Földön kívüli kapcsolatainkról.
És a nagy meglepetés: a jövő is a mi kezünkben van, ahogy a teljes földi múlt.

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások