Atilla, a hun király a világtörténelem egyik legkiemelkedőbb, legvitatottabb, legvonzóbb, legelutasítottabb, legjelentősebb, és legkevésbé ismert meghatározó szerepű alakítója. Még az is vitatott kérdés, hogy a magyar történelem alakja-e. Ezzel összefüggésben kell látnunk azt a tényt, hogy a magyar történelemben a kereszténységre térítés során beállt törés sok mindent, ami ez előtt a korszak előtt történt, ellentétes előjellel állíttatott be, nemkívánatosnak minősített. Így Atilla valóságos szerepe is már Gézától és Szent Istvántól kezdve élesen átértékelődött a magyar hagyományban, s a rá vonatkozó ősi dokumentumokat begyűjtötték és elégették. Mégis, a krónikások a tények nyilvánvaló súlya alatt képesek voltak az Attilára vonatkozó és még megtűrt tudást átmenteni a későbbi századokra, a pillanatnyi politikai-vallási helyzet függvényében.

A magyar belső hagyomány mégoly rejtett és sokszor ellenkező előjelű beállításban történő átmentési kísérlete azonban majdnem kudarcba fulladt. Anonymus ugyan a magyar hagyományokról látszólag elmarasztalólag ír, a parasztok és a regösök egyes „hamis meséi és csácsogó énekei”-t ilyen feddő fedő alatt mégis átmenti. Mégis elnyelte Anonymus Gesta Hungarorum-ját a kíméletlen idegenérdekű süllyesztő, és hét évszázadnyi eltemettetés után, csak 1746-ban került elő az ismeretlenség homályából Schwandtner János György jóvoltából (Grandpierre K. Endre, 1998 – a továbbiakban GKE). Atilla személyét és a magyar-hun kapcsolatot IV. Béla és udvara (1242 körül) nem vállalta, mert uralkodóvá vált a vallási türelmetlenség az országban – írja Sebestyén László (2000, 113. oldal). Mégis, a mindenki által tudott és nyilvánvaló tények súlya alatt (ld. Hambis, 1972, 5-7) a Rákóczi szabadságharcig (1700 körül) és az 1848-as szabadságharcig Magyarországon és világszerte uralkodó nézet volt a hun-magyar folytonosság.

A magyarság múltjának eltörlésére az i.u. 1000 körül elindított hadjárat 1848 (és 1945) után újabb erőre kapott. Kitagadták Attilát a családból a külföldről hazánkba telepített, idegenérdekű történész-iskolák, amelyek a Bach-korszakban a Magyar Tudományos Akadémiát is uralmuk alá hajtották, és amelynek idegen szemléletű s valóság-torzító hagyományaitól máig nem sikerült megszabadulni. Nem kis fegyvertény ez: betelepül egy idegen a családba, és kitagadja a családból a szülőket, s ezt a szülő-kirekesztést, anya-megtagadást, árvaság-hitvallást a családban megmaradt utódok számára kötelezővé teszi. Márpedig minden nemzet létének legfontosabb alapja az őseredetig visszanyúló, a nemzeti történelem egészére kiterjedő és ahhoz minden külső hatásnál jobban ragaszkodó nemzeti öntudat. Úgy tűnik, nem mértük föl kellőképpen, milyen óriási tragédia számunkra múltunk kötelezően előírt megtagadása. Egy hasonlattal: képzeljük el, hogy kényszerrel besoroznak bennünket és egy olyan cégnek kell dolgoznunk, amelynek soha nem akartunk. Ez a cég előírja, hogy mindent, ami a céghez kényszerítés előtt történt, meg kell tagadnunk, ismereteinkkel, írás-, számolás-tudásunkkal, egykori képzettségeinkkel együtt, születésünk időpontját a céghez kényszerítéstől kell számítanunk, meg kell tagadjuk egész előző életünket, gyermekkorunkat, szüleinket, sőt, egész múltunkat egyenesen az ördög művének kell kikiáltanunk, viszont istenítenünk kell gondolkozás, a legkisebb kritika nélkül mindent, amit a cég főnökei parancsolnak számunkra, azé a cégé, amelyik pedig elgyengített, elszegényített, megcsonkított, és rabszolgasorsba vetett bennünket, szeretteinket, gyermekeinket, népünket.

De látnunk kell az érem másik oldalát, annál is inkább, mert az éremnek ez az oldala van mindmáig alul, és így többnyire a másiknál kevésbé látható. Bármilyen furcsa legyen is, a történelemben nemcsak a hamisítás, rontás erői érvényesülnek, még akkor sem, ha minden korban mellettük áll a hatalom, és a siker, az érvényesülés, a megélhetés lehetőségét a múltat végképp eltörlőknek, a hamisítóknak, a valóság eltorzítóinak, megmásítóinak biztosítja. Az eltelt évszázadokban a hatalom által nemkívánatosnak minősített és elvermelt krónikák egész sora bukkant felszínre, látott napvilágot, még ha csak szűk kör számára is, és még ha e szűk körnek is csak egy része volt képes felismerni e dokumentumok valódi értékeit. Furcsa módon megindult a nem-hivatalos történetírás – saját lelkiismeretükre hallgató, a történelemben tátongó óriási ködöket megvilágító, a nemzet sorsát szívükön viselő történetírók által. Megindult a múlt-feltáró történetírás és a múlt-eltörlő, hivatalos történetírás küzdelme. És mivel a tudomány eredeti hivatása a valóság hű megismerése, az igazság kockái elkezdtek újra összeállni.

Amikor a hatalomnak alárendelt történetírás színvonalát a független történetírás megközelíti, az igazság többlete végleg a valósághű történelem felé billentheti a mérleget. Korunkban a genetikai, mikrobiológiai, állat- és növényföldrajzi tudományok bekapcsolódásával a természettudomány egyre nagyobb szerepet kap a népcsoportok vándorlásainak feltérképezésében. Az a tény, hogy a természettudományban a tárgyilagosság szempontja kevésbé kopott meg, arra vezetett, hogy külföldi tudósok és kutatócsoportok egyre nagyobb számban ismerik fel, hogy nem a múlt-eltörlő, hanem a múlt-feltáró történelem áll közelebb a valósághoz. Érdekes módon, a legújabb természettudományos eredmények éppen arra a felismerésre vezettek, hogy a magyar nép Európa ősnépe. Tizenhét tagú nemzetközi kutatócsoport nemrég a Science magazinban közölt tanulmányában bebizonyította, hogy a magyarok kárpát-medencei múltja 40 000 évre vezethető vissza (Semino et al., 2000; Szabó István Mihály, 2003). A fémmegmunkálásra vonatkozó hasonló bizonyítékok (Dayton, 1978; Bárczy, 1999), valamint az írástörténeti kutatások eredményei (Varga, 2001)) együttes súlya úgy tűnik, perdöntő lehet a hun-magyar rokonság kérdésében, és már nem sokáig lehet visszatartani az igazság óráját. Mindezek a vizsgálatok Atilla személyére és tetteire is egészen új fényt vetnek, mélyebben világítják meg tetteinek mozgatórugóit s igazi jelentőségét.

 

Tanulmányunk egy előzetes, bevezető változata a Grandpierre K. Endre több évtizede készülő, nagy Atilla-munkájához felhalmozott ismeretanyagból irandó munkának. Sajnos, a munka félbeszakadt, és így ez a munkánk jelentős részben kiegészített, újjászervezett és felfrissített változat. Az itt bemutatott eredmények a terjedelem korlátozottsága miatt szükségképpen vázlatosak, és a vállalt rövid határidő miatt szükségképpen nem nyerhették el kiérlelt alakjukat. Kérjük, tekintsék ezt a munkát inkább fígyelemfelkeltőnek, bevezetőnek a remélhetőleg nemsokára sajtó alá rendezhető nagy Atilla-munkához.

 

1. rész.

1.1. Buda halála az alapdokumentumok tükrében

 

1.1.1. Jordanes változata Buda haláláról:

Atilla atyja Mundzuc volt, akinek testvérei voltak Octar és Roas, kikről azt beszélik, hogy Atilla előtt a hunok felett uralkodtak, bár nem mindazok felett, akik felett ő maga. Ezek halála után testvérével, Bledával együtt jutott a hunok trónjára és hogy a vállalat előtt, amelyre készült, elég erős legyen, erejének gyarapodását rokongyilkossággal keresi és övéinek erőszakos halálával tör az általános döntésre. De ha hatalma ily gyalázatos módon növekedett is, az igazság mérlege dicstelen véget készített neki kegyetlenségéért. Miután Bleda testvérét, aki a hunok nagy részén uralkodott, csalárdsággal életétől megfosztotta, az egész népet saját hatalma alatt egyesítette. A többi népeknek is, akik hatalma alatt voltak, nagy számát összegyűjtvén, a világ első nemzeteit, a rómaiakat és a vesegótokat ígyekezett leigázni. Hadseregét 500.000 főre becsülték. Ez a férfiú, ki a földkerekség rémeül a nemzetek megrendítésére született a világra, nem tudom, mi okból, mindent betöltött a rettenetesség hírével, amely róla elterjedt.

 

1.1.2. Az „Üngürüsz története” magyar krónika változata Buda haláláról:

De a krónikások és regösök úgy adják elő, hogy amikor Atilusz (Atilla) király testvérét, Budát a helyére helytartónak kinevezte és hadjáratra ment, ez az esztelen a sok mulatozás (szórakozás) miatt azt gondolta, hogy immár elmúlt az ideje annak, hogy Atilusz király megjöjjön ezekbe a tartományokba, ha vissza akart volna jönni, annyi idő óta már visszajött volna; gondolta (magában). Szívét megragadta az uralom utáni vágy és a tartományt magának akarta megkaparintani, Szikambria székhelynek a nevét (ami most) Ó-Budin, megváltoztatta, mivel az ő neve Buda volt, mindkét székhelynek a Buda nevet adta s ezek a mai napig is Ó-Buda (EskiBuda) és Új-Buda (Yeni Buda) néven (ismertek). De röviden: úgy beszélik, hogy azokban a napokban Konsztantinijjének (Konstantinápoly) volt egy padisahja, akit Szekiz-Munduznak hívtak. Buda ezzel nagy barátságban volt és ezt az alávalóságot is annak bujtogatására tette.

 

Innen térjünk vissza: Ezenközben Atilusz király visszatért és saját országába tette a lábát. Atilusz hívei közül néhányan titokban a király elé terjesztették és tudtára adták neki Buda helyzetét. A király megérkezését Buda is hírül vette, (áruló) gondolatát megbánta. A király pedig ezeket a híradókat széjjelkergette és széjjelszórta. Másrészt Buda tanácstalan volt és elhatározta, hogy katonaságot gyűjt és testvérével szembeszáll. De látta, hogy az ország népéből senki sem jön segítségére, sőt az egész ország népe a királytól való félelmében vért húgyozott. Ez oknál fogva hiába menne a király elé őt fogadni, egy táborhelyen vele találkozni és beszélni. (Atilusz) ezalatt vándorolva-táborozva egy nap megérkezett a városba és trónjára ült. Mivelhogy testvére, Buda, trónja és élete ellen tört, ez oknál fogva nagyon elszomorodott. Az is nagyon nehezére esett, hogy mind a két székhelynek a nevét a saját nevére változtatta.

Ez oknál fogva Budát egy nap a színe elé hívatta. Mihelyt megjött, abban az órában, késedelem nélkül parancsot adott, hogy üssék le a fejét és testét vessék a Dunába.

 

1.1.3. Jordanes összevetve az Üngürüsz történetével

Igencsak valószínűtlen, hogy Atilla uralomvágyból megölte Budát, mégis birodalma székhelyét áldozatáról nevezte el. Tény az is, hogy a német források gyakran Etzilburg néven említik Atilla fővárosát. Az pedig kizárható, hogy Atilla egyszerre elrendelte, hogy a fővárost egyrészt Budának, másrészt Atillavárnak, Etzilburgnak nevezzék. A főváros Buda és Etzilburg neve félreérthetetlenül az Üngürüsz történetében megadott változatot igazolja a Jordanes krónikájában megadottal szemben.

1.2. A catalaunumi csata

 

1.2.1. A magyar krónika változata a catalaunumi csatáról:

Miközben a Firenk (frank) sereg szemben állt Atilusszal, Firandzsijja (Franciaország) királya azt mondta, hogy tőrbe kellene Atilusz királyt ejteni, de mivel a király minden tekintetben óvatos volt, látta, hogy nem talál rá módot. Megértette… …különféle cselt szőtt és ezt mondta Atilusz királynak:

„Hatalmas király! Adjon nekem engedélyt, hogy a parancsom alatti katonasággal felkerekedjek és az ellenség hátába támadjak, úgy, hogy legyen Önnek erről tudomása (szolgáljon bizonyítékul), hogy az Ön szolgája (azaz én) őszinteségével milyen módon dolgozik az Ön útján.”

Ezzel a cselvetéssel Firandzsijja tartományának neves és előkelő bégjei közül sok személyt és nagyon sok más országbeli béget maga alá rendelve, együttesen megszöktek és a Firenk sereghez mentek s hozzájuk csatlakoztak. Atilusz királlyal szembeszállva harcba bocsátkoztak. Atilusz király azonban emiatt nem szomorkodott, mert bátor ember volt s oly rettenthetetlenül harcolt, amilyent még szem nem látott.

A krónikás szavai szerint, ahogy beszélik, három nap, három éjjel tartott a harc és öldöklés, végülis Atilusz király alkalmat talált (a győzelemre). A Firenk és a Rim sereget kardélre hányta és a két oldalon száznyolcvanezer katona esett el.

 

1.2.2. Jordanes változata a catalaunumi csatáról:

…Gyzerich, a vandalok királya, a kiről elébb szóltunk, amikor megtudta hogy ez az egész világot el akarja pusztítani, sok ajándékkal a vesegótok elleni háborúra sarkallja, minthogy félt, nehogy Theodorid, a vesegótok királya a leányán tett gyalázatot megbosszulja... Atilla Gyzerichtől megvesztegetve már rég készült a háborura és Itáliába Valentinianushoz követeket küldvén, a gótok és a rómaiak közé az egyenetlenség magvát hintette, hogy a kiket harczban nem tudott legyűrni, azokat belső gyűlölködéssel döntse meg, azt állítván, hogy az állam iránti barátságát semmiben sem sérti meg, hanem hogy neki Theodoriddal, a vesegótok királyával van küzdelme. Mivel szerette volna, hogy szívesen fogadtassék, a levelet egyébként az üdvözletek szokásos hízelgéseivel töltötte meg, és azon volt, hogy hazugsága hitelre találjon. Hasonló módon levelet írt Theoderidhez, a vesegótok királyához is, buzdítván, hogy a rómaiak szövetségétől álljon el és emlékezzék vissza azon ellenségeskedésekre, amelyeket kevéssel azelőtt ellene szítottak. Így harcolt csalárdsággal ez a nagy vadsága mellett is ravasz eszű ember, mielőtt hadba indult volna. Erre Valentinianus császár a vesegótokhoz s azok királyához, Theoderidhez követséget küldött ezen szavakkal: „Saját okosságtok parancsolja, ti nemzetek legvitézebbje, hogy szembeszálljatok a világ zsarnokával (Attilával - GA), a ki az egész földet szolgaságba akarja hajtani. A harczra okokat sosem keres, hanem akármit tett legyen is, azt jogosnak véli. Nagyravágyása mértéknélküli, dölyfét erőszak táplálja. Törvényt, jogot semmibe sem vesz, még a természetnek is ellensége. Mindenek gyűlöletét érdemli az, a ki mindenek közös ellenségének bizonyul. Emlékezzetek csak vissza, kérlek, arra, a mit elfelejteni úgy sem lehet, hogy a hunok benneteket nem harcban vertek le, amelyben az esélyek egyformák, hanem a mi sokkal aggasztóbb, csalárdsággal támadtak meg. Ha saját magunktól eltekintünk is, képesek vagytok bosszulatlan tűrni ezt a dölyfösséget? Fegyverben hatalmasok, engedjetek saját haragotoknak és nyújtsatok szövetséges kezet. Legyetek segítségére az államnak is, amelynek egyik alkotó részét magatok is bírjátok. Hogy pedig mi mennyire várjuk, mily örömmel fogadjuk a szövetséget, kérdezzétek meg az ellenség terveit.” Ezen és hasonló szavakkal teljesen megnyerték Valentinianus követei Theodorid királyt, a ki így felelt nekik: „Rómaiak, - úgymond – kívánságtok meg lesz; Attilát nekünk is ellenségünkké tettétek. Követni fogjuk, bárhova hívjon is és jóllehet dölyfösködik a népeken nyert különféle győzelmekkel, tudnak a gótok harczolni kevélyekkel is. Egy háborut sem tudnék veszedelmesnek tartani, ha csak az ügy maga nem rossz és nem ijeszti azt a veszély, a kire a dicsőség mosolyog.” ... Így jöttek össze a catalanaumi mezőkre (Chalons sur Marne körül), amelyeket mauiriacuminak is hívnak és hosszúságban, mint ahogy a gallok hívják, száz leuványira, szélességben pedig hetvenre terjednek. Egy gall leuva pedig 1500 lépésnek felel meg. A földnek ez a része tehát most megszámlálhatatlan népeknek porondjává lett. Mindkét nép hatalmas csatasorokban állott fel, semmi sem történt alattomos meglepetéssel, hanem nyílt harczban mérkőztek. Minő okot lehetne találni, a mely méltóbb volna ennyi embernek mozgósítására. Vagy micsoda izzó gyűlölet volt az, hogy így mindenek egymás ellen fegyverkeztek. Bebizonyult hogy az emberi nem a királyoknak él, midőn egyetlen egy balga ötletére népek mészárlása történhetett és egy dölyfös király önkényéből egy percz alatt megsemmisült, amit a természet annyi századon át létre hozott.

…De mielőtt még a csata lefolyását vázolnók, szükségesnek látszik elmondani, amik magukban a harczoknak mozgalmaiban történtek, minthogy ezen ütközet amilyen híres, ép annyira szétágazó és szövevényes is. Az alánok királya, Sangiban ugyanis a jövendőtől rettegve, megígérte Attilának, hogy átpártol hozzá és Aurelianát (ma Orleans), Gallia városát, ahol ekkor állott, kezére játssza. Mikor ez Theodoridnak és Aetiusnak tudomására, Atilla megérkezése előtt a város körül nagy sánczokat emelnek, a gyanús Sangibant őrizet alá veszik és népével segédseregeik közt a középre állítják. Ez az esemény Attilát, a hunok királyát zavarba hozta és erejében többé nem bízván, félt megütközni. És miközben a futásra gondolt, amely még magánál a halálnál is szomorúbb, elhatározta, hogy a jósokkal a jövőt kifürkészteti. Ezek a szokott módon majd a barmok zsigereit, majd pedig a lekapart csontokon bizonyos ereket szemlélve a hunoknak szerencsétlenséget jósolnak, de mégis némi vigaszul azt jövendölték, hogy az ellenkező részen az ellenség fővezére el fog esni és halála a győzelem után a diadalt meg fogja zavarni. Minthogy Atilla azt határozta, hogy Aetiusnak halálát, mivel terveiben útjában állott, bár a saját romlásával is, elő fogja idézni, ezen jóslat miatt nyugtalankodva, minthogy a hadi dolgokban jártas volt, a csatát nagy aggodalommal a nap kilenczedik órája (délután három óra) körül kezdte meg, hogy a közelgő éj segedelmére legyen, ha esetleg hátrálnia kell.

…Az ellenfelek, a mint mondtuk, a catalaunumi mezőkön találkoztak. A lejtős terület úgy feküdt, hogy emelkedéssel magaslattá növekedett. Ezt mind a két sereg ígyekezett elfoglalni, mivel a hely alkalmas volta nem kevés előnnyel kínálkozott. A jobboldali részt a hunok foglalták el övéikkel, a baloldalit pedig a rómaiak és vesegótok a segédcsapatokkal és tetejének gerinczét szabadon hagyván, a harczot megkezdik. A jobb szárnyon a vesegótokkal Theoderid állott, a balon pedig a rómaiakkal Aetius; Sanguibant, aki, mint említettük, az alánokat vezérelte, közbül helyezték, katonai elővígyázattal előre gondoskodva, hogy őt, kinek lelkületében nem igen bíztak, híveik serege zárja körül. Ugyanis könnyen ráfanyalodik a harczra az, a kinek a futás meg van nehezítve. A hunok csatasora pedig ellenkezőleg úgy volt elrendezve, hogy a középen legderekabbjaival maga Atilla állott, amely elrendezésnél a király leginkább önmagát vette fígyelembe, hogy népe zömébe helyezkedve a fenyegető veszedelemtől ment legyen, a szárnyakat pedig sok féle népsége és az általa leigázott különféle nemzetek foglalták el. Ezek között különösen az ostrogótok serege Valamir, Theodemir és Videmer testvérek vezetése alatt, akik nemesebbek voltak, mint maga a király, a kinek szolgáltak, mert őket az Amalok származásának nagysága dicsőítette. Itt volt a gepidák megszámlálhatatlan seregeivel a nagy hírü király, Ardarich is, aki Attilához való nagy hűsége miatt ennek tanácskozásaiban is részt vett. Az éles elmével mérlegelő Atilla ugyanis az összes főnökök közül őt és Valamert, az ostrogótok királyát szerette legjobban. Mert Valamir titoktartó volt, nyájas beszédű és a cselekben jártas, Ardarich pedig, mint mondtuk, hűsége és eszessége által emelkedett ki. Méltán is hihetett nekik, a kik rokonaik, a vesegótok ellen készültek harczolni. Azonban, ha így beszélhetünk, a királyok többi csoportja s a különféle nemzetek vezetői csatlósok módjára vártak Atilla parancsaira, és ha szemével intett, mormogás nélkül félelem és rettegés közt jelentkezett mindegyik és bizonyosan megtette, a mi neki parancsolva volt. Atilla azonban, a királyok királya mindnyájuk felett, gondoskodott is mindnyájukról. Azon alkalmas helyért tehát, a melyről szóltunk, megindul a küzdelem. Atilla elküldi övéit, hogy a hegytetőt foglalják el, de Thorismund és Aetius megelőzik, akik erejüket megfeszítették, hogy a halom tetejére jussanak, előbb értek fel és az érkező hunokat a magaslat segedelmével könnyen lezavarták. …És bár a dolog állása félelmetes volt, a tétovázókat a király jelenléte a csüggedéstől visszatartotta. A tusa kezdetét veszi: borzasztó, sokoldalú, kegyetlen, makacs harcz, amelyhez foghatóról soha sehol, ahol ilyen tettek vannak elbeszélve, nem szól a régiség. Úgy hogy nem volt semmi nagyszerűbb, amit bárki is életében láthatott volna, aki ezen csodának szemtanúja nem lehetett. Ha ugyanis az öregebbeknek hihetünk, a patakocska, a mely az említett mezőnél sekély parttal elfolyik, a megöltek sebeinek bő vérétől felduzzadt és nem, mint szokása volt, záportól növesztve, hanem szokatlan folyadéktól duzzasztva, vér okozta gyarapodás folytán zuhataggá lett. És azok, a kiket kapott sebük égő szomjuk oltására oda kényszerített, vérrel vegyítve nyelték a nedvet: és úgy szürcsölték ivás közben nyomorult sorsuktól behálózva a vért, amelyet megsebesülve ontottak. Ekkor Theodorid király, midőn buzdítva végigsietett seregén, a lóról levettetvén, övéi által összetapostatott és életét korai öregségben végezte. Mások pedig azt mondják, hogy Andages fegyvere találta el az ostrogótok részéről, akik ekkor Atilla alattvalói voltak. Ez volt, amit Attilának a jósok imént megjövendöltek, bár ő ezt Aetiusra értette. Ekkor a vesegótok az alánoktól elválva a hunok csapataira támadnak és tán magát Attilát is megölték volna, ha az előrelátólag már elébb meg nem szalad és magát és övéit rögtön vissza nem vonja a tábor kerítése mögé, amelyet szekerekkel sánczolt körül. Jóllehet gyarló volt az erősség, mégis itt keresték életük megmentését, akiknek kevéssel az előtt semmiféle falsáncz ellenállni nem bírt. Thorismund pedig, Theodorid fia, a ki Aetiusszal a halmot előre elfoglalta és a magaslatról az ellenséget lezavarta, azon hitben, hogy saját seregéhez ér, a vak éjben ismeretlenül az ellenség szekereihez jutott. Ezt valaki, miután fején megsebesült, vitéz küzdelemben lováról levetette, de övéinek gondossága folytán megmenekülvén, a harcz erőltetésével felhagyott. Aetius is, a ki az éj zavarában szintén eltévedt és mikor az ellen közepén bolyongott, félve tudakolta, vajon nem érte-e valami baj a gótokat, végre a szövetséges táborhoz ért s az éj hátralevő részét a paizsok védelme alatt húzta ki. Mikor másnap megvirradt, látván, hogy a mező holttestekkel van borítva és hogy a hunok előtörni nem mernek, úgy ítélték, hogy övék a győzelem, minthogy tudták, hogy Atilla csak akkor vonul vissza a harczból, ha nagy vereséget szenvedett. Mindazáltal legyőzetve sem mutatkozott csüggedtnek, hanem fegyvert csörtetve trombitákat fúvatott és támadással fenyegetőzött, mint midőn a vadászlándzsákkal űzött oroszlán a barlang szája körül jár és sem támadni nem mer, sem a környéket ordítással ijeszteni meg nem szűnik; úgy nyugtalanította a bezárt, harczias király győzőit. Összegyűlnek ezért a gótok és rómaiak és tanácskoznak, hogy mit csináljanak a legyőzött Attilával. Úgy határoztak, hogy ostrommal fárasztják ki, minthogy elesége szűkön volt és íjászai, akik a táborkerítésen belül voltak elhelyezve, folytonos nyilazással meggátolták az odajutást. Beszélik, hogy a nevezett király, a ki még ezen kétségbeesett helyzetben is mindvégig fennkölt lelkületet tanúsított, lónyergekből máglyát készített és magát a lángok közé akarta vetni, ha elleni betörtek volna, hogy senki az ő sebének ne örvendhessen és annyi nép ura az ellenség hatalmába ne jusson.

…Az ostrommal való késlekedés közben pedig a vesegótok királyukat, a fiuk atyjukat keresik, csudálkozván kimaradásán, mikor szerencse érte. Midőn sok keresés után, mint ahogy vitéz férfiakhoz illik, a legsürübb holttestek közt ráakadtak, énekkel dicsőítve az ellenség szemeláttára vitték el. Látni lehetett ekkor, miként végezik a gótoknak zord csapatai összhangzatlan hangokkal még a dühöngő harcz alatt a gyászszertartást. Folytak a könnyek, de olyanok, a minőket vitéz férfiakért szoktak hullatni. Halál volt ugyan, de dicsőségteljes még a hun tanúsága szerint is és hihető volt, hogy az ellenség büszkesége is meg fog hajolni, midőn nézte, hogy temetik el méltóságának jelvényeivel ennek a nagy királynak holttestét. A gótok pedig megadván a végtisztességet Theodoridnak, fegyverzörej közt vitték tova a királyi felséget és a vitéz Thorismud, mint fiúhoz illik, követte a legszeretettebb atya földi maradványait a gyászmenetben. Miután ennek vége volt, indíttatva árvasága fájdalmától és sarkallva vitézségétől, a mellyel tündökölt, midőn atyja haláláért a hunok maradványán törekedett bosszút venni, megkérdezte Aetius patriciust, mint öregebbet és ez irányban tapasztalattal bírót, hogy mit tegyen a dolgok ilyetén állása mellett. Ez pedig félve, nehogy a hunok teljes kiirtása utána római birodalom a gótoktól zaklattassék, azzal a javaslattal felelt, hogy menjen vissza hazájába, ragadja magához az uralmat, melyet atyja hátrahagyott, nehogy testvérei az atyai javakat hatalmukba kerítvén, a vesegótok feletti uralomra törjenek és neki övéivel kelljen nehéz s ami még rosszabb, szerencsétlen harczot vívnia. Minthogy ezt a választ nem kétértelműen, mint adva volt, hanem inkább saját javára fogta fel, a hunokat elhagyta és visszatért Galliába. Így csalja meg önmagát, mikor utat nyit a gyanúnak az emberi gyarlóság és leginkább akkor, amikor alkalma van nagy tettek véghez vitelére. Ebben a legvitézebb nemzetek leghíresebb csatájában a két részről 165,000 halottról tudósítanak, nem számítva azt a 15,000 gepidát és frankot, kik a nyílt ütközet előtt éjjel összecsapva egymást kölcsönös sebekkel összevágták, mialatt a frankok a rómaiak részén, a gepidák pedig a hunokén harczoltak.

Atilla pedig, mikor a gótok elvonulását megtudta, mint ahogy váratlan eseménynél következtetni szokás, ezt inkább az ellenség cselének tartotta és huzamosabb időn át a táborban maradt. Mikor azonban az ellenség kimaradására hosszú csend következett, gondolata győzelemre emelkedik, előre érzi örömét és a hatalmas királynak lelke régi szerencséjéhez fordul. Thorismud tehát atyja halála után már a catalaunumi mezőn, mint ahol harczolt is, felruháztatott a királyi méltósággal és Tolosába megy. Bár itt egy sereg vitéz testvérnek örvendett, uralkodása kezdetén olyan mérsékletet mutatott, hogy senkivel sem kellett az örökösödés miatt küzdenie.

 

1.2.3. Jordanes összevetve az Üngürüsz történetével.

A két krónika olyan mértékben mond ellent, hogy el kell döntsük, mit is tartsunk hitelesnek belőlük. Ehhez fontos látnunk a többi krónikát, a krónikák belső és külső ellentmondásait, ha vannak ilyenek, az adott történelmi helyzet minden fél által elfogadott alaptényeinek tükrében. Most, előzetes mérlegelésről lévén szó, csakis magukat a krónikákat vessük egybe, és csakis azt emeljük ki, amelyben mindkét krónika megegyezik. Összesen két ilyen egyezést találtunk. Először is, mindkét krónika megegyezik abban, hogy a harcot cselvetés előzte meg, s ez a cselvetés Atilla ellen irányult. Másodszor, a két krónika megegyezik az elesettek számában. Mindkét krónika 180 000 főt ad meg. Ezért ezt a számadatot vitán felül állónak tekinthetjük. Az összes többi állítást függőben levőnek tekinthetjük, amíg a meghatározó körülmények logikája nem ad kétségbevonhatatlanul szilárd fogódzót.

 

Ilyen meghatározó tény, amiben minden krónika megegyezik, hogy a katalanaumi csata után nem sokkal, 452-ben Atilla újabb hadjáratra indul, mégpedig Itáliába, és itt a római seregek képtelenek a legkisebb ellenállást tanúsítani. Ez az alaptény egyértelműen arra utal: Atilla a katalanaumi csata által meghatározó fölényre tett szert a rómaiakkal szemben. Ez pedig azt jelenti, hogy a katalanaumi csatában Atilla kellett győzzön! E kulcsfontosságú tény fényében mérlegelve a két krónika közül az Üngürüsz története bizonyul hitelesebbnek.

1.3. Atilla halála

 

1.3.1. Priszkosz rétor

Gordon (1960), 109. o. Priskos, 23-as számú töredék. „Atilla egy nagyon szép lányt vett el, akinek Ildikó volt a neve – sok más feleség után, ami szokásban volt ennél a fajnál. Megviselve az esküvői mulatozás túlságba vivésétől, eltompulva az alvástól és a bortól a hátán feküdt. Ebben a helyzetben az orrvérzés, amely szokásosan az orrából folyt volna, mivel szokásos csatornáit nem tudta elérni, lefolyt a torkába egy halálos átmenetben és megölte őt. Így részegség vetett szégyenteljes véget egy királynak, aki háborúzásban szerzett hírnevet.”

Gordon (1960, 110) hozzáteszi: „Római körökben forgó romantikusabb rémhírek szerint egy asszony döfte le egy késsel (ld. Marcellinus Comes: Chronicon, 454 év).” Majd folytatja Priszkosz közlését:

„Másnap későn a királyi személyzet, valami balszerencsét gyanítva, hangos kiáltások után betörték az ajtókat. Attilát vérfolyástól holtan találták, sebek nélkül, és a lány lesütött szemmel sírt a fátyla mögött. Ekkor, ahogy az e fajnál szokásos, levágták a hajuk egy részét, és borzalmasan eltorzították arcukat mély sebekkel, hogy a kiemelkedő harcost kellően meggyászolják, nem női siránkozással és sírással, hanem férfi-módra, vérrel. Ezzel összefüggésben, csodamód az történt Marciánnal, a Keleti császárral, akit zavart ez a bősz ellenség, hogy egy istenség állt közel hozzá álmában mutatva Atilla íját eltörve ugyanezen az éjjel, mintha a hunok sokat köszönhetnének ennek a fegyvernek. Priszkosz, a történész, azt mondja, ő elfogadja ezt igaz bizonyítéknak. Attilát félelmetesnek tekintették a császárok, mégpedig olyan mértékben, hogy adományként természetfeletti jelek mutatták a halálát a kormányzóknak.”

 

1.3.2. Jordanes

„Fegyverkeznek tehát a kölcsönös végveszedelemre és csatára kelnek Pannoniában a folyó mellett, amelynek neve Nedao. Itt csődültek össze a különféle népek, amelyeken Atilla fennhatóságot gyakorolt. A népekkel együtt megoszlanak a királyságok is és egy testből külön tagokká lesznek, amelyek nem vesznek részt egyikük szenvedésében, hanem A FEJ LEMETSZÉSE UTÁN EGYMÁS ELLEN DÜHÖNGENEK.” (kiemelés: G. K. E.)

 

1.3.3. Marcellinus Comes

929. (A. C. 454) Ind. vii, Actio et Studio coss. (a megadott év, 454, hibás, lehet, hogy elírás a helyes 453 helyett).

„Attilát, a hunok királyát, Európa árvává tevőjét, tartományában az éjjel asszonyi kéz késsel ledöfte. Az erős vérhányás miatt úgy tartották, hogy az a nő gyilkolta meg. Aetius patríciust, aki a nyugati köztársaság nagy üdvét jelentette, és akit Atilla is rettegett, Valentinianus császár barátjával, Boetióval együtt a palotában lemészároltatta : és vele (Aetius-szal) együtt a nyugati ország is elbukott, s mind a mai napig nem is volt ereje felemelkedni.”

 

1.3.4. Az idézett dokumentumok összevetése:

Mind a mai napig nem ismeretes olyan magyar őskrónika, amely Atilla haláláról megtervezett gyilkosságként számolna be. Ennek oka lehet, hogy a magyar fél (a hunok) nem voltak beavatva a gyilkosság tervébe. További ok lehet az a vallási türelmetlenség és elfogultság, ami a Szent István korától kezdve eluralkodott hazánkban. Tény, hogy legrégibb őskódexünk, a Tarih-i-Üngürüsz (az Üngürüsz története) egy latinra fordított magyar ősgesztából fordítódott törökre (Grandpierre K. E., 1979, 1990). Ami pedig azt jelenti, hogy a hun-magyar ősgesztát először latinra fordították át, vagyis átesett egy olyan beavatkozáson, ami létének megmaradásához szükséges volt: hogy ne magyar nyelven íródjon. Szent István idejétől kezdve ugyanis a vallási „türelmetlenség” nem tűrt meg sem magyar nyelvű, sem az ősvallásról beszámoló, sem rovásírásos szövegeket. Ilyen mértékű „türelmetlenség” (talán pontosabb a terror kifejezés) idején az Üngürüsz történetét latinra fordító krónikás számára világos volt, hogy kulcsfontosságú tabu-témák átmentése a latin változatba a geszta megsemmisüléséhez vezethet. Tudjuk, hogy bár István király is az Árpád-házból származott, korától kezdve Árpád neve is tabunak számított (lásd az „Árpád neve bűnös név, tilos kiejteni” c. fejezetet, GKE, 1993, 34)! Ezért feltehető, hogy Atilla meggyilkolásának puszta feljegyzése is főbenjáró bűnnek minősült, és esetleg ezért fordult, öncenzúrát alkalmazva, az Üngürüsz történetének latinra fordítója a nyugati forrásokhoz Atilla halálának leírásakor. Ha így volt, akkor amíg esetleg eredeti hun vagy magyar nyelvű őskrónika vagy ennek nyoma fel nem bukkan, addig az idegen, külföldi kútfők beszámolóira tudunk csak támaszkodni. Figyelemre méltó, hogy éppen a legbeavatottabb, legérintettebb személyek - köztük Marcián, az új bizánci császár volt az, akikről a fentebb idézett nyugati beszámolók megírják, hogy előre tudott a gyilkosság megtörténtéről, még annak napjáról is pontosan tájékozott volt. Marcellinus Comes, a magas rangú, beavatott római hivatalnok szintén tudott a gyilkosságról, és szövege arra utal, hogy köreiben ez volt az általános nézet. A Jordanes-idézetben pedig Jordanes is akaratlanul és közvetetten kifecsegi Atilla meggyilkolásának tényét. A „FEJ LEMETSZÉSE” kifejezés ugyanis kétségbevonhatatlanul szándékosságra utal, Atilla meggyilkolásának tényére.

 

Irodalom:

Gordon, C. D. 1960, The Age of Atilla. Fifth-Century Byzantium and the Barbarians. 1960, The Univ. Of Michigan Press. Ann Arbor.
Grandpierre K. Endre, 1979, A csodaszarvas-monda új változatai egy latinból törökre fordított magyar ősgesztában. Kortárs XXIII. Évfolyam, 1979. december, 12 szám, 1952-1969.
Grandpierre K. Endre, 1990, Aranykincsek hulltak a Hargitára. A magyarok eredete a Tarih-i Üngürüsz tükrében. Népszava, Budapest.
Grandpierre K. Endre, 1993, A magyarok Istenének elrablása, avagy a magyar faj nagy elárultatása. Magyarok Titkos Története, 3. Rész, Titokfejtő Kiadó, Budapest.
Hambis, Louis (Professor au College de France), 1972, Atilla et les Huns, Presses Universitaires de France, Paris
Jordanes, VI. szd., A gótok eredete és tettei, latinból fordította Dr. Bokor János, Brassó, 1904, 90. o.
Kolozsvári Grandpierre Endre, 1998, Anonymus titkai nyomában. Magyar Ház Könyvek 1., 19. oldal.
Marcellinus Comes, V. szd. (kortárs), Patrologiae cursus completus...ad usque Innocentii III. Tempora Series Prima, tomus LI, Paris, 1846, 917-948, 929.
Sebestyén László, 2000, Kézai Simon védelmében. Őstörténeti tanulmányok. Nap Kiadó, Budapest.
Semino, Ornella, Passarino, Giuseppe, Oefner, Peter J. et al., 2000, The Genetic Legacy of Paleolithic Homo Sapiens sapiens in Extant Europeans: A Y Chromosome Perspective. Science, 290, 10. November 2000, 1155-1159.
Szabó István Mihály, 2003, A magyar őstörténetkutatás új távlatai? Szabó István Mihály: A magyar őstörténelem egy biológus szemével. História, 43-46.
Üngürüsz története, Iszkender legenda, 906/1526, ford. Blaskovics József, kézirat, 1978. Torzított kiadása: A magyarok története. Tarih-i Üngürüsz. Madzsar tarihi. Ford. Blaskovics József, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1982.

2. A tanulmányunkban felhasznált kordokumentumok értékeléséhez

2.1. Priszkosz töredékeinek felderítetlen rejtélyei

„Ismét eljött a skytha Edekon (Edekon a hunok között magas állást viselt), aki a háborúban (i.u. 440-447) kiváló szerepet játszott, és vele a római eredetű Orestes (Atilla titkára), aki a Saos folyó mellett a paionok (hibásan így nevezték a pannonokat) földjén lakott, mely a nyugatrómaiak hadvezérének, Aetiusnak ismert szerződése szerint a barbárnak hódolt. Ez az Edekon megérkezve a császári palotába, átadta Atilla levelét, melyben ez vádolta a rómaiakat a szökevények dolgában, fenyegetődzött, hogy fegyvert ragad, ha vissza nem kapja őket, s ha a rómaiak abba nem hagyják azon föld művelését, melyet ő tőlük elfoglalt volt…A levél fölolvasása után távozott Edekon Vigilasszal együtt, ki a barbár szavai után tolmácsolta volt Atilla szóbeli üzenetét. Majd más épületekbe ment, hogy Khrysaphiosszal, a császár főtestőrével (aki egyszemélyben a birodalom hadvezére és (hogy modern kifejezést használjunk) miniszterelnöke is volt) találkozzék, kinek nagy befolyása volt. Edekon bámulatát nyilvánította a királyi épületek nagyszerűségén; és mihelyt beszédbe fogott Khrysaphiosszal, a tolmácsoló Vigilas előadta, hogy Edekon dicséri a császári palotát s magasztalja a római udvar gazdagságát. Khrysaphios azt felelte, hogy Edekonnak is lehetne aranyos fedelű háza és vagyona, ha faképnél hagyná a skythákat és a rómaiakhoz pártolna. Azon válaszra, hogy szolgának nem szabad ilyet tennie gazdája beleegyezése nélkül, Khrysaphios tudakozódott, van-e Edekonnak szabad járása Attilához s valami hatalma a scytháknál. Edekon azt válaszolta, hogy közeli viszonyban van Attilával és ez a maga őrizetét éppen őreá bízza, más e célra kijelölt előkelőkkel együtt; ugyanis fölváltva, kiki a reá jutó napon, fegyveresen őrzik Attilát…Ekkor aztán emez (Khrysaphios) előadta Edekonnak, hogy boldog életre és óriási vagyonra tehetne szert, ha visszamenvén Skythaországba, megölné Attilát és a rómaiakhoz pártolna. Edekon vállalkozott erre, de azt mondta, hogy e vállalathoz pénzre van szükség, nem sokra, hanem csak ötven font aranyra, amit az alatta szolgáló katonák közt oszt ki, hogy kellőleg segítsék a dologban…A császár magához hivatta Martialost, ki a magistros (udvarmester) tisztét viselte, s közölte vele a barbárral létesült egyességet…

Tanácskoztak a dologról és abban állapodtak meg, hogy nem csak Vigilast, hanem Maximinost (aki nem volt ugyan még konzul, de magas rangú és közbecsülésben álló egyén volt. Azért küldték éppen őt, hogy akár siker, akár balsiker esetén az ő közismert becsületessége tanúskodjék a császár ártatlansága mellett.) is elküldik követül Attilához; és pedig Vigilas csak a tolmács szerepét játssza, de egyszersmind végrehajtja Edekon rendeleteit, Maximinos pedig semmit sem fog tudni a tervekről és csak a császár levelét adja át. …(Az előkelő scythák) Edekon nélkül visszatértek és az összes titkos közölni valónkat szemünkbe mondták és elrendelték, hogy tüstént távozzunk, ha nincsen más mondani valónk. Erre még nagyobb zavarba jöttünk. Nem értettük, hogyan juthatott a császár titkos üzenete nyilvánosságra.” (Szilágyi, 1904, 11-17).

 

Szemünk előtt a színfal, a szöveg másfél évezred óta ezerszer meg ezerszer idézett szöveg. Moravcsik Gyula azt írja „A magyar történet bizánci forrásai” (1934) c. művében, hogy Priszkosz "szavai úgy belevésődtek a történeti köztudatba, hogy amit Attiláról és a hunokról azóta régebbiek és modernek írtak, jórészt csak az ő szavainak ismétlése"! A szavak bevésődésének és ismétlődésének azonban másik oldala is van; a feljegyzés egyértelműen csak addig hasznos, míg nem megy a logika rovására. A szó különös eszköz, nemcsak világít, rejt is. Idézzük és ismételjük Priszkoszt. A szemtanú: az egyetlen tanú. A tanút azonban csak vallomása avatja tanúvá. A vallomás pedig nem ítélet, hanem olyasmi, ami vizsgálatra szorul, még akkor is ha a tanú nem érdekelt. Priszkosz azonban - az Atilla-gyilkosság ügyében utazó követség illusztris tagja - miként ezt kimutatjuk - nagyon is érdekelt.

Egy olyan esettel állunk szemben tehát, amelyről lényegében egyetlen szemtanú vallomása a lapján értesülünk, s ráadásul még ez a szemtanú is érdekelt. Különös jelenséggel találjuk magunkat így szemben: az egyetlen érdekelt szemtanú mintegy magába sűríti a lehetséges tanúk összességét. Ő az, aki feltárja az eseményeket és elmondja, mi történt, s ő az, aki elemzi azt, ami történt; együtt és egyszerre képviseli hát a vád és védelem valamennyi lehetséges tanúját. Szavai részint akár a sötétben világító fáklyák; szavai részint napvilágnál sistergő füstontó fáklyák. S mivel a rejtetthez fűződik a nagyobb érdek s az ismeretlennel együtt jobbára itt lapul a lényeg is, azt szeretnénk tudni, mi lapul a füstkulisszák, szószínfalak mögött.

 

Priszkosz ránk maradt töredékeit elemezve s a követjárás céljával, tényeivel egybevetve, nem oszthatjuk azoknak a vélekedését, akik fenntartás nélkül, aggálytalanul elfogadhatónak tartják Priszkosz állításait. Még a Priszkosz beavatottságról és egyénisége tisztaságáról és nyíltságáról, egyenes tiszta jelleméről, "páratlan objektivitásáról” alkotott vélekedésekkel sem érthetünk egyet. Priszkosz szerepe ugyanis meglehetősen kétes és homályos, beszámolója pedig teli van elhallgatásokkal, rejtjeles jelzésekkel. Lépten-nyomon kitűnik, úgy fogalmaz, mintha titkok birtokában lévén minden szót hétszer megrágna, hogy csupán annyit mondjon, amennyit elkerülhetetlenül mondania kell, egy jottányival sem többet, még akkor sem, ha a szándékos, jól megfontolt elhallgatások folytán beszámolója nem egyszer zavarossá vagy éppen érthetetlenné válik.

 

Minden bizonnyal revízió alá kell venni azt a nézetet, hogy Priszkosz maga mit sem tudott arról, hogy a hunokhoz menesztett bizánci követség tulajdonképpeni célja az Atilla meggyilkolására a bizánci császári palotában, a császár főminisztere, Khrysaphios által szőtt terv végrehajtásának realizálása volt. Mi sem természetesebb, hogy Priszkosz maga megpróbálja elhárítani a gyilkossági tervben való részvétel gyanúját, és úgy ígyekszik beállítani a tényeket, mintha ő maga mit sem tudott volna mindenről. Mi több, barátját Maximonoszt, a küldöttség vezetőjét is menteni igyekszik minden efféle feltételezés alól. Dehát senki sem dicsekszik egy orgyilkos merényletben való részvétellel, kivált, ha ez óriási történelmi felelősséggel jár együtt. Józan felfogással jogosan mondhatjuk képtelenségnek, hogy Priszkosz minden további nélkül elismerje a történelem ítélőszéke előtt, hogy ő is meg Maximinosz is tudott az orgyilkosság tervéről, hiszen ennek beismerése annak az elismerését jelentette volna, hogy a bizánci diplomaták, ha kell orgyilkosságtól, orgyilkosság szervezésétől sem riadnak vissza. Ennek a hallatlan ténynek a bevallása nemcsak nemzetközi érintkezés szabályainak a legdurvább megsértése lett volna egyértelmű, s nem csupán a bizánci diplomácia veszélyes kompromittálását eredményezhette volna, Priszkoszt pedig mint történetírót is gyanússá tette volna, nemcsak mint külügyi diplomatát, de okot szolgáltathatott volna háborús konfliktusokra is. Priszkosznak tehát mindenképpen mentenie kellett magát és Maximinoszt is a küldöttség vezetőjét; Maximinosz egyébként a barátja is volt. Ha tehát beismeri, hogy Maximinosz tudott az orgyilkos tervről, úgy ő sem háríthatja el magáról a részvétel gyanúját.

 

Kérdés, nem teszi vajon bölcsebben Priszkosz, ha egyáltalán elhallgatja az egész históriát. Az ám, csakhogy erre nem volt lehetőség. Az orgyilkos terv kiderült, nyilvánosságra jutott; maga a hun király követelte a gyilkossági tervben részesek megbüntetését, kiszolgáltatását, köztük Khrysaphiost is, a császár főminiszterét. A gyilkossági terv tehát a lelepleződés folytán köztudottá vált - és éppen ez a körülmény tette lehetővé, hogy Priszkosz mint szemtanú, mint az ominózus küldöttség részese, beszámoljon a történtekről. Mondhatjuk, a terv felfedése adta Priszkosz kezébe a tollat, és így beszámolóját tulajdonképpen diplomáciai védőiratnak is tekinthetjük, melynek tulajdonképpeni, rejtett célja az eset elbagatellizálása, nagyon finom és rejtett eszközökkel annak bizonyítására, hogy maga a bizánci küldöttség teljesen ártatlan, s az orgyilkos merényletben való ügyködés minden ódiuma Khrysaphiosra vonatkozóan, akinek mentegetése az Atilla birtokában jutott adatok és Atilla nyílt követelése folytán szinte hiábavaló lett volna, egyedül Vigilasra hárul, akinek maga a hun király már amúgy is megbocsátott. Az orgyilkosság terve eszerint utólag tehát voltaképpen Vigilas személyére redukálódott és az ő egyéni akciójaként lett feltüntetve.

A reális, tárgyilagos megfontolás nem zárkózhat el annak felismerése elől, hogy Maximinosz-féle bizánci követség hallatlanul veszélyes utakra tért a Khrysaphios-Vigilas féle orgyilkos tervben való részvétellel. A követség minden egyes tagja a fejével, az életével játszott függetlenül attól, hogy tudott a tervről vagy sem. A küldöttség tagadhatatlan célja Atilla meggyilkoltatásának a végrehajtása volt, s egy pillanatig sem lehet vitás, hogy jog szerint mindenképpen és elsősorban a küldöttség vezetője, Maximinosz a felelős a megtervezett bűntényért - ha tudott arról, ha nem - míg az alá rendelt Vigilas csak másodrendű bűnös. De tovább menve: egy ilyen hallatlanul kényes ügyben, amely az egész küldöttséget érinti, s amelyben bármely pillanatban szükségessé válhat az egész küldöttség gyors, összehangolt reagálása az előre nem látható, váratlanul felbukkanó akadályok és veszedelmek kikerülésére, teljesen elképzelhetetlen, mert csaknem bizonyosan kereszülhúzná az akció sikerét, hogy a küldöttség vezetője és a munkája irányításában résztvevő más személyek ne tudják, miről van szó.

Priszkosz érintett félként Atilla ellenfelének oldalán vett részt a küldöttségben, az Atilla ellen titokban kitervelt gyilkosság végrehajtására szervezett küldöttség tagjaként látogatott Atilla udvarába. Szavait tehát – különösen beszámolója érdemi, hadászati, politikai szempontokat érintő részein – nem fogadhatjuk el névértéken.

 

2.2. Ki volt Marcellinus comes?

Marcellinus comes Illyriából származott, a nyugat-római Justiniánus császár kedvence lett. Hyeronymus krónikáját folytatta 513-ig, majd 534-ig. Pirchala Imre (1916, XXXVI) ismerteti a comes cím jelentését. „A comes czím onnan vette eredetét, hogy a provinciákba induló főtisztviselők, valamint a császárok is magukkal szoktak vinni a jogi kérdésekben kiválóan jártas kísérőt, hogy a felmerülő ügyek intézésénél tanácsával éljenek. A császár eme kísérői természetesen tagjai lettek a titkos tanácsnak.” Ami pedig azt jelenti, hogy Marcellinus comes Justinanus császár egyik, vagy éppen a legfőbb bizalmi embere volt, és feladatkörénél fogva tagja volt a császári titkos tanácsnak. Így tehát a titkos diplomácia egyik vagy legfőbb irányítójának tekinthetjük. Az ő értesülései egy olyan ügyben, mint Atilla halála, ahol a titkos erők cselszövésével is számolhatunk, perdöntőek. Különösen azok, ha egy titkos cselszövésről, amelyet a titkos tanács hivatalánál fogva takarni, elfedni igyekszik, hamis mesékkel leplezni szándékozik, éppen a titkos tanács magas rangú tagja rántja le a leplet. Nyilvánvaló, hogy ha Attilát a nászéjszakával járó evés-ivás-szeretkezés kiváltotta orrvérzés ölte volna meg, akkor Marcellinus comes nem állíthatta volna, hogy Attilát megölték. A megfogalmazás szakmaisága – az erős vérhányás miatt úgy tartották, hogy az a nő meggyilkolta – pedig talán arra utal, hogy Atilla meggyilkolásának halálnemét nem a nyugat-római Marcellinus comes, hanem inkább a gót és/vagy bizánci titkos tanács dolgozta ki.

 

Földalatti krónikáink különös története

 

Furcsa, és mindmáig kellőképpen fel nem tárt, mivel magyarázható krónikáink különös helyzete. Talán nincs még egy olyan nép, amelynek állami életében ennyire kis szerepet játszanának krónikái. A legtöbb nép krónikáit évszázadokon át nemzeti mivolta legfontosabb dokumentumai között tartotta, mint az alkotmányhoz hasonló súlyú, nemzetalkotó dokumentumokat. Nálunk valahogy másként van, különösen az utóbbi évszázadokban. Különös ez a tény, s annál különösebb, hogy számos egyéb eredetű könyvet valóban nagy becsben tartanak, mint például a Bibliát, hogy ne is említsük Marx és Engels sajnos „korszakalkotó” műveit, nem is említve hivatalos történetíróink idegen szemléletű, a magyarság érdekeivel ellentétes munkáit, amelyeket irányadónak tekintenek az oktatásban és a politikában is. Így jutottunk oda, hogy a mai közéletben is irányadó az a szempont, amit a magyarellenesség dühöngése alakított ki. Ennek következménye, hogy sokszor (szinte kötelezően) a mai közéleti szereplők is kitagadják Árpádot az Árpád-házból, amikor mindössze ezer éves Magyarországról beszélnek, akárcsak a „honfoglalás” hangoztatása, e történelmietlen, velejéig hamisított, magyarellenes koholmány sulykolása. Bármennyire is nyilvánvaló tény, hogy Árpáddal kezdődött az Árpád-ház, politikusaink pártállástól függetlenül ezer éves Magyarországról beszélnek, mintha Árpád nem Magyarországot, hanem egy másik országot hozott volna létre valahol a Föld túlsó oldalán. Vajon mikor veszik észre a közéletünk irányítására, a nemzet képviseletére felesküdött képviselők, államférfiak a magyar történelem legalapvetőbb tényeit? Vajon mikor fogja a Magyar Tudományos Akadémia tudományos vitára kitűzni a magyar történelem legalapvetőbb kérdéseit, például egy olyan konferencia keretében, amire meghívják a másik fél (a hun-magyar rokonság mellett érveket felvonultató kutatók) képviselőit is?

 

Visszakanyarodva krónikáink különös sorsához, kétféle életutat látunk magunk előtt. Az egyik a megtűrt, a másik a tiltási körzet közvetlen sávjában tengeti életét, a széles nyilvánosságtól mindkettő méltatlanul elzárva, afféle földalatti búvópatakként. Sokáig tiltott, majd kényszerűen megtűrt krónikáink közé tartozik Anonymus, hasonlóan a Képes Krónika, Heltai Krónikája, a Chronica Hungarorum, a még tovább tiltott, és még kevésbé megtűrtek közé Kézai Simon, a Tárih-i Üngürüsz, a kitagadáshoz-megtagadáshoz közeli sorsra kényszerült a Kassai Kódex és a Csíki Székely Krónika. Vajon mi a bűnük? A történelmi hitelesség nem lehet, hiszen az ő helyüket elfoglaló Biblia, Marx-Engels, Győrffy György, és a többi hasonló hivatalos, irányadónak tekintett történész munkái sem hibátlanok, sőt, többnyire jóval távolabb állnak a valóságtól, mint krónikáink. Sebestyén László (2000, 30) tárgyilagosságra, körültekintésre és alaposságra törekvő munkájában azt írja: máshonnan fúj a szél. Kézai műve, s vele együtt a huntörténet, sokkal inkább egy torzult nézetű, gyarmati szelleművé tett Magyarország tudós nemzedékétől kell elviselje a leszólást és a gúnyt.

 

Vessünk egy pillantást krónikáink különös élettörténetére

 

Anonymus

1203 körül írhatta krónikáját. Azt gondolhatnánk, hogy arra a célra készült, hogy felhasználják, s a megrendelő, a király éppúgy, mint a későbbi korok illetékesei építettek erre a krónikára, idézték, felhasználták. Nem így történt. Egészen 1746-ig nem látott napvilágot a krónika, amikor Schwandtner János György forrásgyűjtemény-kiadásában közzétette. De majdnemhogy vesztére: több mint kétszázötven év óta dúl a vita körülötte, mégis jószerivel felfedezetlen maradt, mert nem történt meg a tudományos követelményeket betartó, alapos, pártatlan vizsgálat (lásd GKE: Anonymus titkai nyomában, 1998).

Kézai Simon

1280-1285 között írhatta krónikáját. Bár a könyvkiadás az 1400-as évektől beindult, e krónikánk csak 1782-ben került elő a föld alól. De miféle világra? Azóta támadják, hiteltelenítik, teljes egészében elvetendőnek ítélik – nyilván nagy a bűne. Mi lehet az a bűn, ami ilyen sorsra ítélt egy nemzeti krónikát? Semmi más, mint a hun-magyar rokonság mellett sorakozó tények és érvek bemutatása (lásd Sebestyén László: Kézai Simon védelmében, 2000).

Tárih-i Üngürüsz

Magyar krónika volt a forrása, amit minden jel szerint 906-907-ben írtak (GKE, 1979, 1981). A krónikát először magyarról latinra fordították, hogy ne számítson tiltott könyvnek. I. István király ugyanis törvényt hozott, mely szerint „Szilveszter pápa tanácsolása folytán határoztatott, hogy a magyarok, székelyek, kunok, valamint az egyházi magyar keresztény papság által is használt régi magyar betűk és vésetek, a jobbról balra haladó pogány írás megszüntetődjék és helyébe a latin betűk használtassanak. Itt rendeltetik, hogy a papság azok használatára jutalmazás mellett betaníttassék és a pogány írástól, valamint tanítástól papi állásának vesztése és 20 aranypensasnak büntetése mellett eltiltassék. Továbbá, hogy az egyházakban található pogány betükveli felírások és imakönyvek megsemmisíttessenek és latinval felcseréltessenek. Valamint pedig azok, akik régi pogány iratokat beadnak, 1-től 10 denárig kapjanak jutalmat. A beadott iratok és vésetek pedig tűzzel és vassal pusztíttassanak el, hogy ezek kiirtásával a „pogány” vallásra emlékezés, visszavágyódás megszüntetődjék.” (Vitéz, 1816).

A székesfehérvári királyi könyvtár titkos részlegéből I. Szulejmán török szultán kérésére Terdzsüman Mahmud fordította törökre a magyarok történetét tartalmazó kódexekből a latin nyelvű krónikát is tartalmazó „Üngürüsz történetét”. A könyv kikerült Törökországba, ahol Vámbéry Ármin találta meg és 1860-ban beadta a Magyar Tudományos Akadémiára. Itt azonban Budenz befolyására az őskrónika ismét feledésbe merült, pontosabban: Budenz zároltatta. Azonban Zakar András kutatómunkája nyomán fény derült arra, hogy Isztambulban és a Magyar Tudományos Akadémián is található egy-egy példány a kéziratból. dr. Sárkány Kálmán kikölcsönözte a kézirat filmjét, s elküldték Prágába, dr. Blaskovics József turkológus tanszékvezetőnek, magyarra fordításra.

A Magyar Nemzetben ekkoriban jelent meg egy rövid hír a kézirat létéről. „Kitört az idegesség az Akadémián” – számol be az eseményekről Geönczeöl Gyula (1988, 8), aki barátaival átmenekítette a magyarra fordított szöveget 12 legépelt példányban (GKE, 1995, 28). „Azonban Illyés Gyula mellénk állott, s vele az Írószövetség tekintélye, és az írók javarésze is. Hiába fenyegette az Akadémia levélben dr. Blaskovicsot, dr. Sárkányt, a filmet nem adtuk vissza”…Amikor Geönczeöl Gyula és Grandpierre K. Endre Ligeti Lajos támogatását kérték, az akadémikus felajánlotta, ha a Tarih-i Üngürüsz kiadásától elállnak, megígéri, hogy egy másik munkát segít kiadni. Mivel a Tarih-i Üngürüsz kiadásától nem álltak el, az akadémikus kiabálni kezdett: „akkor véres fejjel fognak visszavonulni!” (GKE, 1995, 29). Grandpierre K. Endre Pozsgay Imrével, az akkori kulturális miniszterrel is felvette a kapcsolatot a megjelenés elérésére. Erre előbb pozitív, majd visszavonó, negatív választ kapott. Azonban Grandpierre K. Endre két tanulmánya (1979, 1981) hatalmas érdeklődést váltott ki, amit már nem lehetett elaltatni. A könyv 1982-ben megjelent, torzítva, csonkítva. Jellemző, hogy az eredeti kéziratban ezt az Árpád-korral záruló őskrónikát bevezető „A regösök és a krónikások így írták meg” mondatot – a magyarság tudatlanításának úgy látszik, minden tudományos szempontnál fontosabb céljából - „Az évszázadok hírnökei és a hírek elmondói ilyenképpen adták elő”-re változtatták. Nyilván azért, nehogy megtudják a magyarok, hogy István király előtt is volt írásos kultúrájuk.

A Csíki Székely Krónikát (2000) 1533-ban írták. Eltemetődött, nem kedveztek neki a türelmetlenségi viszonyok, és csak 1796-ban látott napvilágot. Rögtön támadások érték, pedig Szabó Károly (1854, 1873), egyik legalaposabb, legnagyobb tudású történészünk 1854-ben bebizonyította, hogy alaptalanul, mert a Csíki Székely Krónika hiteles. „Ezen krónika latin szövegében több görög szó jön elő, melyek bár a többszöri értetlen másolás következtében eredeti alakjokból többé kevésbé ki vagynak vetkeztetve, nagyobb részben értelmökre visszavihetők, s mint részletes fejtegetésökből mindjárt meglátjuk, arról tesznek bizonyságot, hogy e krónika szerkesztői előtt az általok használt latin irományok közt görög kéziratok, egyenesen a székely földön írt görög kéziratok, vagy legalább ezek kivonatai feküdtek.” (Szabó, 1873, 33; Csíki Székely Krónika, 2000, 80). Azonban ez mindmáig nem volt elég arra, hogy a magyar hivatalos történetírás tudomást vegyen e krónika létéről és a benne foglaltakról.

 

A Kassai Kódexet

1227-ben kezdték vezetni, 1556-ban helyezték el a kassai városházán, ahol 1690-ben Hoffmann Tamás domonkos szerzetes előbányászta s lerövidítve lemásolta. 1852-ben P. Rassovszky kölcsönözte ki és vitte magával Miszlókára, a plébániára. Az akkori miszlókai plébános a régi kéziratot Fehér Mátyás Jenőnek ajándékozta (Bakay, 1999). A Kassai kódexről első ízben 1967-ben jelent meg publikáció az Egyesült Államokban. Itthon először „igen nagy jelentőségűnek” nevezte az anyagot Schramm Ferenc, aki illetékes volt, mert ő adta ki a magyarországi boszorkányperek iratait, és a Kassai Kódex egyik könyve, a Liber Inquisitorium, e boszorkányperek adatait tartalmazta. „Nyolcvanhárom per anyaga elegendő az egész ősmagyar hitvilág rekonstruálására” (Schramm, 1968, 281). A Kádár-rendszer viszonyai között is meglepő azonban, hogy ugyanez a szerző egy év múlva mégis alattomosan megtámadta a kódexet (Schramm, 1969, 420). Azóta sem vette a fáradságot az Akadémia a felbecsülhetetlen értékű kódex tudományos vizsgálatára, a magyar nemzeti köztudat számára ismertté tételére, elismerésére és elismertetésére. A széltében-hosszában sulykolt toleranciába, türelembe éppen a magyar krónikák tudomásul vétele nem fért bele. Minden, ami nem magyar, belefért ebbe a sajátos türelmességbe, csak mi magyarok, úgy, ahogy vagyunk, múltunkkal együtt nem fértünk bele az elmúlt évszázadok hivatalosan magyar történelemírásába.

 

Most álljunk meg egy pillanatra, és gondolkozzunk el. Mi történik, ha egy másik országban kerülnek napvilágra ilyen őskódexek? Vajon a román, szlovák, cseh, vagy szerb állam is a magyarhoz hasonlóan állna hozzájuk? Képzeljük el, de ne csak egy pillanatra, hogy nem a mai, megromlott világban élünk, hanem egy olyan Magyarországon, amelyik valóban szabad és magyar. Képzeljük el, hogy ezen a magyar Magyarországon születésük óta ismertek ezek a kódexek, és nagy becsben tartják őket: a Nemzeti Múzeum, az Akadémia, az Országgyűlés, az oktatás, a művelődés, a tömegtájékoztatás kiemelten megbecsült díszhelyein. Az általános iskolai tankönyvektől kezdve a politikusok beszédéig átjárja a magyar életet a történelmi valóság. Képzeljük el, hogy egyszer csak egyik napról a másikra eltűnnek ezek a kódexek. Micsoda nemzeti tragédia lenne ez! Minden bizonnyal az Akadémia épületére és az Országházra fekete zászlót kellene kitűzni, és általános gyásznapot tartanának az ország iskoláiban. Kutatók százait mozgósítanák országszerte az egyetemek Szkíta Tanszékein, a Magyar Tudományos Akadémia Hun-Magyar Intézetében, hogy minden fellelhető tudást örökítsenek meg ezekről a kódexekről, és pótolják a keletkező űrt, amennyire lehet. Nemzetközi körözést rendelnének el a rablók kézre kerítésére, lázba jönne az egész ország, a tudósok tiszteletdíjaikat, vagyonukat ajánlanák fel az őskódexek kézre kerítőinek. Újság, tévé, rádió, minden ezzel az üggyel foglalkozna.

Úgy tűnik, a mai Magyarországon százszor indokoltabb, hogy foglalkozzunk ezekkel a kódexekkel, a magyar, a hun, a szkíta történelemmel.

 

Irodalom:

Bakay Kornél, 1999, Előszó Fehér Mátyás Jenő „Középkori magyar inkvizíció” c. könyvéhez, 3-8.

Csíki Székely Krónika. 2000. Szabó Károly, Balássy Ferenc, Ipolyi Arnold, Szádeczky Lajos és Szőcs István tanulmányával. Budapest, Magyar Ház Kiadó.

Fehér M. Jenő, 1999, Középkori magyar inkvizíció. Gede Testvérek, Budapest.

Geönczeöl Gyula, 1988, A magyarok története. Tárih-i Üngürüsz. Madzsar Tárihi. Fordította dr. Blaskovics József. Az előszór írta, valamint az amerikai kiadást szervezte és szerkesztette Geönczeöl Gyula. A II. Nagy Szittya Történelmi Világkongresszus kiadása. Cleveland, U. S. A.

Grandpierre K. Endre, 1979, A csodaszarvas-monda új változatai egy latinból törökre fordított magyar ősgesztában, Kortárs, 1979/12, 1952-1969.

Grandpierre K. Endre, 1981, Előtörténetünk a Tárih-i-Üngürüsz ős-csodaszarvas-mondái tükrében, Forrás 1981/11, 67-89.

Grandpierre K. Endre, 1995, Tárih-i Üngürüsz. Egy ezer éve bujdosó magyar ősgeszta titokzatos történetének peranyaga. Lásd: Üzenet és titok. Szellemi szabadságharcunk kézikönyve. Titokfejtő Könyvkiadó, 19-53.

Grandpierre K. Endre, 1998, Anonymus titkai nyomában. Magyar Ház Kiadó, 1998.

Pirchala Imre, 1916, Bevezetés III, Ammianus Marcellinus reánk maradt történeti könyvei, I. kötet, Franklin Társulat, Budapest, XXXVI. oldal.

Sebestyén László, 2000, Kézai Simon védelmében. Őstörténeti tanulmányok. Nap Kiadó, Budapest.

Szabó Károly, 1854, Az 1533-diki székely krónika hitelességének védelme. Uj Magyar Muzeum, 1854, II. kötet.

Szabó Károly, 1873, Kisebb történelmi munkái. Második kötet. Budapest, kiadja Ráth Mór.

Szilágyi Sándor, 1904, Szemelvények Priskos rhetor töredékeiből. Fordította és magyarázta Szilágyi Sándor. Lampel R. Könyvkereskedése, Budapest.

Vitéz András, rozsnyói kanonok fordítása, 1816-ban, a Vatikán 1000-ben IX. Cal. Oct. Die festo Iac. Ap.

3. 1. Kik voltak a hunok? A mai állás jellemzése. A hivatalos álláspont. A független álláspont.

 

A hun kérdés egyik külföldön is elismert tekintélye Bóna István. 1993-ban megjelent könyvében – A hunok és nagykirályaik – így mutatja be a hunokat: „A 376. év nyarán…Egy korábban legfeljebb hírből ismert ellenség erős népeket igázott le, megdöntötte a keletigót Ermanarik birodalmát. Hírük s nevük alig előzte meg őket” (9. oldal). A magyar szerző a hunokról bemutatásképpen azt látja fontosnak elmondani, hogy ellenségek, népeket igáznak le, hírük s nevük jószerivel nincs, váratlanul bukkantak fel a semmiből, s hírük nevük alig előzte meg őket. Ezzel szemben a magyar szerző a gótokról elmondja, hogy népük erős.

Majd tizenhat oldallal később „A hunok. Hiedelmek és balhiedelmek az ókortól máig” c. fejezetben folytatja a bemutatást: „A gyér számú régészeti és történeti forrás segítségével a Kr. u. IV. századi Közép-Ázsiáig tudjuk visszafelé követni nyomukat” (25. oldal). A hun nyelvről kijelenti: „A hun nyelvből sajnos semmit (pontosabban semmi biztosan hunt) nem jegyeztek fel, csupán egy csomó személynév maradt ránk…A nevek jelentékeny része (az óbolgárral és a mongollal kapcsolatot mutató) török nyelvre utal, még akkor is, ha ez első pillantásra nem mindig szembetűnő” (32. oldal). Majd a hunok önálló szereplésének leírását így zárja le: „A Volgán át Európába nyomuló hunok önálló szereplése tehát kereken egy évszázadig tartott” (193. oldal).

 

A hun kérdés egy másik kiemelkedő hazai szaktekintélye Bakay Kornél. Szakember – régész, történész, múzeumigazgató, professzor – létére nem vette fel a szinte kötelezőnek számító magyarellenes hozzáállást, és ráadásul a független történetírás egyik legjelesebb képviselőjének is tekinthető. Nemrég a „KAPU” c. folyóiratban megjelent tanulmányában (Bakay, 2003) így ír: „Írásos források által is igazolhatóan legalább hétszáz esztendőn át egész Európában az volt a köztudott, ismert és elfogadott, hogy a magyarok és a hunok rokon népek”. „Soha nem volt és ma sincs egyetlen ún. finn-ugor hagyományunk, mondánk, mesénk, dalunk, díszítményünk”. „A német történészek a XVIII. század végétől szakadatlanul támadták és ócsárolták a magyarságot és a magyar történelmet…Sokan kinyilatkoztatták: a hunok nyelve csakis mongol, török vagy esetleg szaka típusú nyelv lehetett. Van-e alapja ennek a kijelentésnek? Szinte semmi, mivel mindmostanáig – sajnos – nem ismerünk vitathatatlanul értelmezhető hun nyelvemléket…A régészeti kutatás egyre határozottabban mer állást foglalni abban a kérdésben, hogy a VII-X. századi Kárpát-medencei avarok zöme heftalita-hun volt”.

A régészeti bizonyítékok szerint tehát az avarok hunok voltak. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az árpádi bejövetelkor a magyarok magyar nyelvű néppel, magyar helységnevekkel bíró országba jöttek be (Marjalaki, 1928; GKE, 1998), akkor nyilvánvalóvá válik a hun-avar-magyar folytonosság. Ez pedig a száz éves hun önállóság hivatalos tételével szemben az itt alább felsorolt bizonyítékaink szerint harminc-negyvenezer éves hun-szkíta-magyar nemzeti létet jelent.

 

3.2. A hunok embertani és néprajzi szempontból

„Mai ismereteink szerint alig valószínű, hogy a hunok között 20-25 százaléknál nagyobb lett volna a mongoloid típusok száma, bár e kérdésben a hitelesen feltárt sírokból előkerülő mongoloid koponyák százalékos vizsgálata fogja kimondani a döntő szót. Az Altáj és Észak-Mongólia közt fekvő Tuvában kiásott sok száz sírban a Kr. u. I. évezred első felében még olyan frappáns az europid típusok túlsúlya, hogy a hun mozgalommal nagy tömegű mongoloid nehezen juthatott volna Európába. Éppen csak annyi, hogy szokatlanságával meghökkentse az európaiakat. Nagyon valószínű tehát, hogy Jordanes Atilla-jellemzésének az a része, amelyben a nagykirály külső megjelenését írja le (termete kicsiny, melle széles, feje nagy, szemei aprók, szakálla ritka és őszes, orra tömpén nyomott, arcszíne rút) nem egyéb, mint a száz évvel későbbi írói fantázia terméke” – írja Bóna István (1993, 28-31). Bakay Kornél (2003, 44) megítélése: „Attilát és általában a hunokat gyakran mongoloidnak ábrázolták, holott mind az ázsiai, mind az európai hunok zöme europid típusú volt, sőt europidok voltak a szkíták is, az avarok nagyobb része is, s a magyarok is persze.”

Lipták mérései szerint (Lipták, 1961, 231-246) a Szekszárdról, Mohácsról, Gyöngyösapátiról, Szirmabesenyőről származó hun kori, 4-5. századi koponyák egyike sem mutat mongoloid beütést. Még az ázsiai hunok (a hsziung-nuk) területein is feltűnő az europidok túlsúlya. P. S. Mikhno Troitskovavsk közelében, Transzbajkáliában egy kis bronz lovas-domborművet talált. A lovas arccsontjai kiugróak, szakálla erőteljes, jellegzetes europid alkatú. Az Ordos-körzetből való bronz dombormű is a szokásos europid kiállású, széles nyitott szemekkel és bajusszal.

 

3.3. A magyarság eredete az új biológiai kutatások tükrében

 

Szabó István Mihály mikrobiológiai és genetikai bizonyítékai. A magyarok több mint 40 000 éves története.

Szabó István Mihály akadémikus, mikrobiológus, az ELTE TTK mikrobiológia tanszékének vezetője (1974-1995) az utóbbi években vizsgálat alá vette annak a kornak az „embertörténelmét”, amely kornak korábban növény- és állatvilágát tanulmányozta. Első eredményeit az MTA Társadalomkutató Központ rendezvényén ismertette. A kiadásra váró előadást Farkas Ildikó foglalta össze a História 2003-as 5-6 számában. Genetikai, őskörnyezettani és paleoklimatológiai kutatásait összevetette a legújabb természettudományos módszerekkel nyert eredményekkel. Az újabb kutatások azt mutatják, hogy az uráli népek őstörténete az eddig vélt 6-7 ezer év helyett 35-40 ezer évre vezethető vissza. A felső őskőkor (paleolitikum) idején (mintegy 40 000 éve) Európát, főként a középső, keleti és északi részeit, az uráli népek népesítették be, vadásztársadalmaik a fénykorukat élték, és csak a holocén (10 ezer évvel ezelőttől máig) kori éghajlati, életmódbeli változások után szűkült le az életterük. Ekkor a felmelegedés miatt a nagyvadak (mammutok) elvándoroltak, és az uráliak egy része követte őket északra és Szibériába. Az „uráli” elnevezés már csak a hagyományt követi, hiszen e népeknek nem őshazája az Urál, csak egyik – átmeneti - szállásterülete.

Európa őstörténete ma még nem rajzolható meg teljes bizonyossággal, de az új természettudományos eredmények egyre közelebb visznek ehhez. Mintegy 40 ezer éve a Neander-völgyi ember által gyéren lakott Európát az akkor bevándorló modern ember (a Homo sapiens sapiens, a cro-magnon-i ember) népesítette be. Amerikai kutatók 2003 szeptemberében (Erik Trinkaus és kollégái, 2003a, b, c, d) a Kárpátok délnyugati vonalában a Homo sapiens sapiens eddig ismert legrégebbi, 34-36 ezer évvel ezelőtti maradványaira bukkantak. A maradványok nagy őrlőfogai arra utalnak, hogy a modern, cro-magnoni ember keveredett a neander-völgyivel – ráadásul éppen itt, a Kárpát-medencében 40-45 ezer évvel ezelőtt. Az utolsó ismert neander-völgyit a mai Horvátország területén, a Vindija barlangban, a mai Varasd mellett találták (Richards et al., 2000; Lukács, 2003), kora 28 ezer év. Ami azt jelenti, hogy a neander-völgyi és a modern ember együttélése a Kárpát-medencében több mint 15 ezer éven át tarthatott.   

 

Az Európába hosszas vándorlás után érkezett modern ember Afrikából indult, a Közel-Keleten át Belső-Ázsiába, majd onnan Anatólián és a Balkánon vándorolva jutott el a Duna-völgyébe már 35-40 ezer évvel ezelőtt, és egyes csoportjai innen jutottak el Nyugat-Európába. A nyugat és dél felé fordult csoportok baszk-kaukázusi nyelveket beszélhettek. A modern ember által magával hozott afrikai eredetű Aurignac-kultúra elemei pedig Kelet-Európa térségében hamarabb jelentek meg, mint Nyugat-Európa területén, ami a vándorlás útvonalát, irányát, illetve a kultúra fejlettségét mutatja.

Szabó István Mihály egy európai genetikusok által 2000-ben elvégzett genetikai vizsgálat (Semino et al., 2000) eredményét is idézi (amely az egyik legjelentősebb tudományos folyóiratban, a Science-ben jelent meg), s amelyben Európa jelen népességeinek reprezentatív mintáin végzett összehasonlító vizsgálatban felmérték az európai népek genetikai rokonságának mértékét, illetve az időrendi változásokra is adatokat nyertek. E vizsgálat szerint Európát a Homo sapiens sapiens Afrikából kiindulva három hullámban árasztotta el. Elsőnek a magyarok, lengyelek, ukránok és horvátok eredetüket tekintve közös ősei foglalták el Közép-, Kelet- és Észak-Európát 35-40 ezer éve, mint nagyvad-vadászó, uráli nyelvet beszélő europid vadászok. A nem-rekombinálódó Y kromoszóma 22 bináris jegyének földrajzi eloszlását és korbecsléseit, a genetikai változékonyságot jellemző haplotípusok elkülönülésének eloszlását elemezve a nemzetközi kutatócsoport eredménye szerint az M173-as leszármazási vonal egy ősi eurázsiai utat mutat 35-40 ezer évvel ezelőtt Afrikából a Kárpát-medencébe, ahonnan egyes ágai tovább vezettek Nyugat-és Kelet-Európába. Ennek az M173-as származási vonalnak Eu19-es haplotípusa jellemzi a mai európai Y kromoszómák 50%-át! Ez az Eu19 látszólag egyáltalán nincs jelen Nyugat-Európában, maximuma Magyarországban (60%), Lengyelországban (56%) és Ukrajnában (54%) van, és itt az Eu18 szinte egyáltalán nem mutatható ki. Az Eu19 gyakoriság feltűnően magas még Észak-Indiában és Pakisztánban, valamint Közép-Ázsiában (Underhill et al., 1997). A rákövetkező gyakoriság-maximumban a mari 37%, a macedón 35%, a horvát 29%, a cseh és szlovák 27%, a görög 12%, a szír 10% s a többi 10% alatti. A második hullám 22 ezer évvel ezelőtt (az M170-es leszármazási vonal) a Gravetti-kultúra feltűnésére vezetett. Ezután következett be az utolsó nagy jégkorszak, amely a 20 ezer – 13 ezer évvel ezelőtti korszakra terjedt ki. Ebben a korszakban a közép-európai „csoportok” (népek) a klimatikus viszonyok miatt el kellett hagyják a Kárpát-medencét, és ekkor nyugat-Európa elszigetelődött Közép-Európától, ahol azonban egy Epi-Gravetti kultúra fennmaradt a mai Ausztria, Csehország, és az északi Balkán területén (azaz a Kárpát-medence vonzáskörzetében). A harmadik beáramlási hullám e jégkorszak alatt érte el Európa mediterrán körzeteit, és hozta be a neolitikus (új-kőkorszaki) kultúra egyes elemeit.

Mindezeket az eredményeket sok más, független kutatócsoport is megerősíti. A felső őskőkor (paleolitikum) ipara hamarabb tűnt fel Közép-Európában, mint Kelet-Európában (Brown, 2003). 45-40 ezer évvel ezelőtt tűnt fel Közép-Európában az életmód, a használt eszközök és módszerek tekintetében új kultúra, 36 ezer éve jutott el Kelet-Európába és 36-32 ezer éve Nyugat-Európába (Anikovich, 1999; idézi Poikalainen, 2001). Sok e korból való csont- és dombormű, ékszer és barlangfestmény ma is páratlan szépségű, kifinomult remekműnek számíthat (Poikalainen, 2001). „A paleolitikum ábrázolásának viszont az a sajátosságuk, hogy a vizuális benyomást olyan közvetlen, tiszta, minden intellektuális járuléktól mentesen és könnyed formában tárják elénk, amelyre a modern impresszionizmusig alig találunk példát ... Ezeken a régi festményeken árnyalatnyi finomságokat, amelyeket csak bonyolult eljárások útján fedezünk fel, a paleolitikum festői még közvetlenül észlelték." (Hauser, 1930).

 

Szabó István Mihály eredményei megerősítik, hogy a felső őskőkor idején, mintegy 40 ezer éve, Európát, főként középső, keleti és északi részeit, az uráli népek népesítették be, vadásztársadalmaik a fénykorukat élték, és csak a holocén (10 ezer évvel ezelőttől máig) kori éghajlatbeli, életmódbeli változások után szűkült le az életterük. Ekkor a felmelegedés miatt a nagyvadak elvándoroltak. Az uráliak egy része követte a táplálékul szolgáló nagyvadakat északra és Szibériába. Azonban a mammutokat új betegség is megtámadta, s nemsokára kipusztultak. Ez vezetett az óriási ugor népcsalád felbomlására és szétszóródására. A szibériai uráli népek egy része tízezer éve átvándorolt Amerikába, s tőlük erednek az ott később penut nyelvcsaládba sorolt indiánok –az amerikai ugorok: a mayák, a kaliforniai és oregoni penutok, a tsinshianok stb. A szibériai ugor népcsalád más részei visszafordulnak Európába. 7000-4000 éve kezdődött el az ukránok és lengyelek elszlávosodása. A horvátok 1500 éve vándoroltak a Balkánra.

 

Ha meggondoljuk, mindez azt jelenti, hogy a Kárpát-medence őslakosai legalábbis a modern embert tekintve legalább 40 ezer éves múltra tekinthetnek vissza, és – ismét a modern ember vonatkozásában – a Kárpát-medence őslakosainak tekinthetők. Ugyanakkor velük azonos nép vonult Észak-Keletre, és magas kulturális szintű vezetői központokat hozott létre. Minden jel szerint a keletre vonultak és a Kárpát-medencei őslakók között évtízezredeken át kapcsolat állt fenn. Nyugat-Szibériában 15-20 ezer éve az ugorok elkülönültek a lengyelek és ukránok őseitől, vagyis a magyarság különállóvá vált. Az ősmagyarság nyolcezer évvel ezelőtt már dél felé vonult, nagyemlős vadászból nagyállattartó nomáddá vált 6 ezer- 3 ezer éve. Az Urálon át, ázsiai rassz-és néprajzi elemekkel gazdagodva, mint földművelő-állattartó nép, tér vissza Európába 3 ezer – 2 500 éve, azaz i.e. 1 000 – i.e. 500 között. Egy vagy több hullámban érik el a Kárpát-medencét.

Szabó István Mihály hangsúlyozza: az ugorok így feltárt története a magyarság őstörténetét is más megvilágításba helyezi. Az ugorok történetével a magyarság őstörténete mintegy 40 ezer éves távlatig vezethető vissza. Európában a magyarság egyedüliként tartotta meg ugor etnikai jellegét és nyelvét.

 

3.4. Történelmi összevetés

A hunok eredete. A szkíták eredete. A királyság égi eredete. Prométheusz szkíta király volt. A magyarok több tízezer éves harca a Kárpát-medencei őshazáért.

 

3.4.1. Történetírók tanúsága

Jordanes gót püspök (i.u. 550 körül) a magyarok őshazájáról így ír: „A hungarusok …első tartózkodási helyük Scythia talaján volt, a Maótisz-tó mellett (ma: Azovi-tenger), azután Mysiában (Moesiában), Thráciában és Dáciában (vagyis Észak-Balkánon és Dél-Erdélyben), harmadízben pedig ismét Scythiában (Etelköz és Levédia vidéke) a Pontusi-tenger (a Fekete-tenger) fölött laktak” (Jordanes, 1904, 39. oldal). Hiteles történetíró, Josephus Flavius (i. sz. 37) írja Antiquitates c. munkájában (Flavius, 1957, 59), hogy Magóg és Gomer népei a vízözön után „a Don folyóig, nyugaton pedig Gadeiráig (ma Cadiz), elfoglalván a térséget, amelyre rábukkantak, s amelyet előttük senki sem lakott, a saját neveik szerint nevezték el a népeket. Az úgynevezett Gomerokat (mogerokat = magyarokat, GKE) ugyanis, kiket a görögök galatáknak neveznek, Gomar (Mogar=Magyar, GKE) alapította. Ő a bibliai Gomer, a valóságban Gamir az asszír feliratokon, a (szkíta - GA) kimmerek népe a görögöknél. Magóg pedig a róla elnevezett Gomarokat (mogarokat=Magyarokat – GKE) alapította, akiket a görögök szkítáknak neveznek.” A "honfoglalás" műszót a magyar szellemiség gerincének megtörésére találták ki. Ezt a műszót krónikáink egyike sem ismeri, mindegyik az árpádi bejövetelről, visszajövetelről beszél. Őskrónikáink mellett a magyarok Kárpát-medencei őshonosságát bizonyítják Keresztesi József (1844), Szentkatolnai Bálint Gábor (1901), Marjalaki Kiss Lajos (1928), és ókori szerzők egész sora, így például Herodotosz, Strabon, Xenophon, Jordanes, és Josephus Flavius. Hérodotosz beszámol arról, hogy a szkíta őskirályok az égből nyerték a földművelés megkezdéséhez szükséges eszközeiket, és államuk jelképét, a királyi jogart. A Hérodotosz feljegyezte szkíta ősmondában Hargita első emberként „néptelen tájon” született, vagyis a szkítasággal jelent meg az ember a Kárpát-medencében.

Európa őstörténetének vázlatos bemutatását adja Grandpierre K. Endre Mióta él nemzet e hazán? és Tízezer évi küzdelem hazánk megmaradásáért (1996, 51) munkáiban. A jégkorszak letarolta és mintegy négy kilométernyi vastag jégtakaróval borította Európa északi vidékeit.

A jégtakaró szélei leértek a Kárpátok északi pereméig, amely a jégmezők további dél felé irányuló mozgását feltartóztatta. Európa szabadon maradt vidékeit vadállatokkal, bölényekkel, vadlovakkal, barlangi oroszlánokkal telített ősrengetegek borították, amelyek szűkre zárták, vagy éppen lehetetlenítették az emberi életet, az emberi kultúrák kibontakozását. A Kárpát-medence hegy-védőkörlánca mögött, kialudt tűzhányók és mezozoikumi őstenger szegélyein forró vizű források búgyogtak fel a föld mélyéből (máig is nevezetes gyógyforrásairól ez a térség) lehetőséget nyújtva a létezésre, az emberi továbbélésre. Nimród, a nagy vadász, Bábel tornyának építője, Magor és Hunor és a magyarok ősatyja, akinek valamikor a Kárpátok térségéből kellett Babilonba kerülnie, bizonyítja ezt utódainak égi parancsra történő visszatérése. Következésképp Nimródnak is üngürüsznek (hungarusnak, magyarnak) kellett lennie, tehát neki magának, vagy eleinek a Kárpát-medencéből kellett Babilonba költöznie.

Szerzőink egyike (GKE) a „Mióta él nemzet e hazán?” c. tanulmánykötetében külön fejezetben foglalkozik a vízözön előtti ős-Magyarországi nyomokkal (GKE, 1996a, 67. oldal). A magyarság ősnyomainak kutatásában a vízözönig kell visszahatolnunk. Mi több, mélyen a vízözön előtti időkbe, mikor Magyarországot őstenger borította, beleértve Erdély lapályait, völgyeit, mélyebben fekvő vidékeit. Kérdjük, vajon mikor fedte a Csíki medencét őstenger? Mit tudnak erről a földtan szakértői? Hány ezer évvel ezelőtti időkre érvényes ez?

Tudnunk kellene, mert a leghitelesebb tények szerint a székelyek már ekkor itt éltek hazánkban a székely földön. Orbán Balázs, a helytörténeti és néprajzi kutatás európai mértékben is kimagasló óriása (1830-1890) számol be erről életének fő művében, a Székelyföld és a székelymagyarság ősi hagyományvilágát feltáró hatkötetes művében (Orbán, 1868-1873), melyben Közép-Európa s tán az egész emberiség egyik leggazdagabb aranykori néprajzi-történeti kincstárát mentette meg.

Ő ír az erdélyi székely-magyar néphagyományok alapján arról az időről, amelyet semmilyen papírra vetett történeti adat nem őrzött meg, arról az időről, amikor “egész Csík egy óriási tó volt (...) az Olt a Tusnád-szorosköri hegységek által feldugatva, sehol sem tudott lefolyni: tó keletkezett tehát, melynek partjait azon térkörítő havasok képezék, míg az említett tölcséres hegyek, a Nagy-Haram, Csomád és torjai Büdös vulkáni rakétákat eregettek fel versenyezve a háborgó vízelemmel, mely nagy tömegének nyomásával addig nyalakodott most itt, majd amott, míg ezredévek türelmével utat nem vésett magának a tusnádi szorosnál. Az ekként alakított sziklacsatornát hovatovább mélyítve, előállott a tusnádi szoros, melyen lefolyván a fennakadt víztömeg, az áradmányi rétegek képezte dús talajon Csík szép tere maradt hátra. Aki ezen netalán kétkedne, vizsgálja meg a szorosmenti hegyeket, s azonnal meg fog győződni a víz munkálatának csalhatatlan nyomairól.”

 

Orbán Balázs, miként ezt ő maga jelzi “földképződés- és tájalakulási” kutatásai során állapítja meg fentieket. De maga a nép, a székely nép régebbi nemzedékei természetesen mit sem tudhattak ezekről a földtani alakulásokkal kapcsolatos megállapításokról. A székely nép a maga ősi mondáiban és tündérhitregéiben, mégis valósággal megeleveníti az ősvilágnak azt a képét, amikor a Csíki medencét még őstenger fedte.

Honnan van hát erről tudomása? Honnan meríti az ehhez a világhoz kapcsolódó tény és élményanyagot? És hány ezer éves állapotok tükröződnek ezekben a néphagyományokban? Mikor fedte a Csíki medencét, Erdély és Magyarország mélyebben fekvő területeit őstenger? S mikor tört utat magának a csíki tenger a tusnádi völgyszorosban? Tíz-tizenötezer éve? Húsz- harmincezer éve? Százezer éve? Mióta él itt ez a nép? Azóta kell itt élnie, mióta bekövetkeztek ezek a változások, mikor még tengerből emelkedtek ki a székelyföldi ősvárak, miket e hitregék vallomása szerint ő maga épített, azóta, mikor itt még tündérvilág és anyajogú társadalom, nőuralom volt, hiszen a tündérség léte erről tanúskodik, vagyis azóta, mikor itt még delelt az emberiség aranykora. Másként semmiképpen sem emlékezhetne s nem tükröződhetnének ezek a közösségi élmények, ősemlékek hagyományemlékeiben. Jöhetnek a terjeszkedést, területrablást igazolni akaró és hazatagadó egyéb hamisítók, e tények megcáfolására képtelennek bizonyulnak. Mert mindezeknél cáfolhatatlanabb bizonyítéka nem is lehet valamely nép területi őshonosságának, ősfolytonosságának. “A teremtés zűrje kezdett rendeződni, a mindenség egyensúlya helyreállani - folytatja Orbán Balázs -, a vizek utat nyitva maguknak lefolytak: a föld felületén új pezsgő élet keletkezett. Firtos, a jó szellem (Firtos tündérvárának építője és tündérkirálynője) örömmel repdesett a felfedett új világ felett: örömkönnyeket hullatott .a fejlődő emberiség zavartalan boldogságán, a teremtés milliárdjainak vidor mozgásán.” Firtos várát ugyanis “tündérekkel, túlvilági lényekkel építteti a rege, még akkor, midőn a Föld felületét víz borítá.”

Ugyancsak az őstenger idejéhez fűződik Kustály várának népmondája. Hallgassuk Orbán Balázs tudósítását: “a rege szerint óriások építék e várat, még azon korban, midőn víz borította az alanti völgyeket. A földnek akkori lakói óriások voltak. Ezek vízmentes magas hegycsúcsokra épített várakban tanyáztak. E vidéken három testvéróriás volt, kik nem akarván egymástól messze távozni, egyik a bágyi hegyre, másik a Hegyestetőre, a harmadik pedig ide a Lapiástetőre épített magának várat, s csolnakon jártak szomszédos váraikból egymásnak látogatására. Később, midőn a vizek a Verestoronynál utat törve magoknak lefolytak, midőn a felszáradott völgyekben az ember is megjelent szántóeszközeivel (ez is a magyar szűzfoglalás bizonyítéka!), a kustályvári óriás leánya lelépett a Homoród völgyébe (...)."

 

Kadács vagy Kadicsa várával kapcsolatban ugyanezt vallja a székely néphiedelem: “Óriások építék és lakták e várat - mondja a néprege (...) az óriások kipusztultával azok ivadékai, a tündérek költöztek e várba: azok laknak most is ott a vár arany oszlopokon nyugvó földalatti osztályában s csendes éjszakákon, midőn a telihold önti szét ezüst sugárzömét, a vigadó tündérek muzsikája és éneke lehallik a falukba is”.

 

Ismét más rege azt mondja, hogy e vár a Firtossal együtt még akkor épült, mikor a völgyeket víz borította, s ekkor csolnakon jártak át a Firtosra. Firtos volt a fővár, itt és Tartódban (Tartód várában) is csak akkor szabadott gyertyát gyújtani, mikor a Firtos magas tornyában világot élesztettek (íme az őskori táv-fényjelzések rendszerének kezdetei). Erdély történetelőtti korának emlékeit tehát sajátságos, különös tündérregék őrzik. Az erdélyi magyarság által tündérvárnak tartott titokzatos történelem előtti várromok tarkítják az egész Székelyföldet.

 

A magyarok már akkor itt éltek, mikor a Kárpát-medence mély részeit még őstenger borította. A vízözön fekete cezúra, sötét vonal az emberiség emlékezetén, amelyen jószerivel nem hatol át semmilyen emlékezés. Úgy tetszik, mintha itt kezdődne az emberiség története. A vízözön függönyén nem látunk át, s ez az emberiség nagy szellemi tragédiája, szellemi bukása, hiszen ha meggondoljuk, az emberiség létének a vízözön óta eltelt tízezer év csupán egy parányi töredéke. Szerencsére ez mégsem egészen így áll. A vízözön mindent elborító zuhataga mégsem tökéletes záróvonal s rajta, ha gyéren, szórványosan is, mégis áttűz a nap, az emberi őstudat napja. Halvány elszórt nyomok, emlékezetek kísértenek fel a vízözön előtti időkről, az aranykorról, az egyiptomi hieroglifákig, Manethon és Berosuson át az ókori hellén, latin szerzőkön át Hésziodosztól Ovidiusig.

Az aranykorig, az aranyidőkig kell mindenáron visszajutnunk, hogy nemzetünk őstörténetének ezidáig érintetlen szakaszait feltárjuk. A legutóbbi idők tudományos kutatásai derítették csak fel, hogy hazánk központi mélyterületeit valamikor az ősidőkben őstenger borította. Erre vonatkozólag írott történetünkben nem maradt semmi nyom, a klerikális inkvizíció még az Álmos - Árpád bejövetele előtti idők történetét is elpusztította. De mégis fennmaradtak őstörténetünk nyomai. Maga a nép őrizte meg, miként erre Anonymus Gesta Hungaroruma utal, megemlítvén a parasztok hamis meséit a magyarok őstörténetéről. Ősi népregéink, hitregéink és tündérregéink ősmúltunk emlékeit őrzik. Hiteltelen a rege - hiteles a tudomány: ez az általános vélekedés. A valóság ennek éppen a fordítottja. A tudomány - kivált a puha tudományok s azon belül a történetírás és a nyelvészet - tévedések halmazata. Ezzel szemben a történeti néprege - hiteles, történelmileg igaz és igazolható.

Rege szavunk maga is ősidőkről árulkodik, olyan ősmúltról, ahova már nem ér el a papírra rótt tudás és a mindennapi emlékezés. Rege szavunk egy tőről fakad régi-vel, a reggellel, és a regőssel.

 

Miért volna valótlan a régiség? Ki és miért kavarná kósza mesévé a regét, mű mesévé, aminek gyökere nincs? Mi köze a regének a meséhez? Ha mese volna, nem regének mondanánk. Ősnyomok a regéink, ősemlékek hiteles zárványai. A hiteltelenség látszatát az kelti bennünk, hogy olyan régidőkből erednek és szólnak, amikről keveset vagy semmit sem tudunk. Különös sajátsága a magyar néphagyománynak rendkívüli összeforrottsága a természeti tájjal, az élő környezettel, érzésben, szemléletben. A nagy népköltészeti alkotások festette képi világból tisztán, körvonalaiban és lényegében, legbensőbb - kívülállók által fel sem fogott, meg sem sejtett - légkörében újra feltárható a kárpátmedencei táj, vagyis népköltészetünkből nem holmi elvont, általános jellegű, bármely tájkörnyezetre alkalmazható és illő természeti táj bontakozik ki, hanem egy minden ízében bizonyíthatóan hiteles hazai tájkörnyezet, hazai bioszféra: sajátosan kárpátmedencei környezet, annyira, hogy a népköltészetünk alapján ez a táj a maga teljes atmoszférájában, sajátságos vonásaiban is felújítható és újrateremthető, illetve a magyar népköltészet hű tükre annak a hazának, amelyben éltünk s összeilleszthető mozaikdarabjaiból annak valóságos képe tárul elénk a maga emberi-állati-növényi teljességében.

Miképpen jöhetett létre ez a szerfölött sajátos és a maga nemében egyedülálló történeti népi mondavilág és népköltészet, az adott különleges jellegű bioszférával való összeforrottság? Hangsúlyoznunk kell, nem holmi tudatos művi, szándékos táj- és környezetfestésről van itt szó, hanem a lélek, az ösztönök mélyéből sarjadó, önkéntelenül, természeti erők módjára létrejövő tájfestésről, életábrázolásról. Ez mágikus összetevőkből, természetes úton, magamagától alakult s benne a mágikus tényezők, az ember tájkörnyezetével dinamikus egységbe fonódnak össze. Mágikus hatóerőkről, mágikus kapcsolódásról szólunk, mágikus erővel sarjadó és mágikus összeforrottságot tanúsító népköltészetről, amely a magyar nép ősi élet-és tájszemléletéből fakad.

Mikor támadhattak ezek a mágikus kapcsolatok? Mikor létesülhettek? Kétségkívül a mágikus kornak is nevezhető aranykorban, a mágikus érzékelés és gondolkodás korában, azaz az emberiség őskorában, évezredekkel, év-tízezrekkel ezelőtt, az emberiség kialakulásának őskorában, kezdeti szakaszában. Mágikus kapcsolatok, képzetek csak akkor keletkezhettek.

Az ősi magyar hitregéből kirajzolódik a magyar nép kárpátmedencei őslakos volta.

A hazai természeti táj mágikus erőként lép itt elénk, mágikus egészként, amely az embert is magába foglalja oly módon, hogy maga az ember csupán alkotórésze a mágikus tájban tükröződő világnak, a tévedhetetlenül hazai arculatú bioszférának. Mágikus erőként lép színre a természet ezekben a népi alkotásokban: ez az az alap, amelyre mintegy felfűződik az egész magyar hitregei világ. Gondolkodó ember előtt pillanatig sem lehet kétséges, hogy e mágikus kapcsokat létesüléséhez és népköltészeti hagyományainkban való közvetlen tükröződéséhez irdatlan időre volt szükség, évek tíz- vagy százezreire. A magyar regeköltészet, amely a legnagyobb bensőséggel és líraisággal, hűséggel, tisztasággal és lenyűgöző hitelességgel ábrázolja hazánk élővilágát, az itt élő embert természeti környezetével egyetemben, - a maga egészében bizonyítja az itt élő magyarság őslakos voltát.

3.5. A hun műveltség és kultúra.

A hunok világnézete, tudománya. A hun lélekhit. A mágikus rendszer. Mokhus a világ atomos felépítéséről i. e. 1300 előtt. A világ őselvei.

Mágusok. Pütagorász, Platón tanítói. A hun művészet – Európa legjelentősebb és legmagasabb művészeti színvonalú aranykincsei.

 

3.5.1. Nyelvi folytonosság: szkíta-jász-magyar. A hunok írásáról

„A magyar őstörténet alapja az a nyelvtudományi megállapítás, hogy a magyar nyelv az uráli nyelvcsalád finnugor csoportjának ugor ágából származik” – írja Győrffy György (1958/2002, 5/9 oldal). Remélhető, hogy ez a megállapítás nem a magyar őstörténet, hanem csak a magyar őstörténet-tudomány alapja, legalábbis Győrffy szerint. Ha viszont tudományról van szó, akkor a tények tárgyszerű mérlegelése, kiegészítése, illetve a tényszerű megállapítások kritikája, felülvizsgálata nem zárható ki, különben az alapvető megállapítások dogmává válhatnak. Bizonyára van tényszerű alapja a magyar nyelv és a finn nyelv rokonságának. De hogy ez a rokonság egyirányú, amelyben a finn az alapvető, és a magyar a származék-nyelv, ahogy ezt a fenti megállapítás sugallja, az - véleményünk szerint – még kétséges. Lehetséges, hogy a magyar nyelv más nyelvekkel is rokon; és lehetséges az is, hogy a finnek csak átvették a magyar nyelvet, miközben kultúrájuk mélyrétegei – népzenéjük, mondáik, hagyományaik – lényegesen eltérnek a magyarokétól. Ebben az esetben viszont nem lehet a magyar őstörténet-tudomány alapja egyedül a nyelvtudomány, mert ekkor a történettudomány, a természettudomány, a régészet stb. még alapvetőbb szerepkörbe kerülhet. Az is felvetődik: honnan ered a finn nyelv? Ha a finn és a magyar nyelv rokonok, az éppúgy jelentheti, hogy a finn nyelv magyar eredetű! Ha pedig a finnbe átvett magyar nyelvi nyomok mellett még nagyobb a finnbe át nem vett, ősi, magyar eredetű nyelvi nyomok hányada, még kevésbé tekinthető a magyar nyelv a finn nyelv egyik késői származékának.

A hunok, hungárok, magyarok nyelvéről nem sok nyom maradt fenn, ami fennmaradt, azt is igyekeznek eltemetni. Nem azért tűntek el ezek a nyelvi nyomok, mert nem volt a hunoknak nyelvük, sem azért, mert nem volt írásuk. Azért tűntek el ezek a tudomány és az emberiség világöröksége számára felbecsülhetetlen értékű nyomok, mert ezeket a valóságot elfogadni nem képes erők módszeresen kiirtották, megmásították, félremagyarázták, elhallgatták. Mivel emiatt alapvetően hamis látszat keletkezett, nem árt sorra venni néhány fontos hun-magyar nyelvi maradványt.

 

Magyar nyelvi maradvány.

1.) Kezdjük Ammianus Marcellinus (kb. i.u. 330-39?) római történetíró beszámolójával (Marcellinus, kb. 39?/1916, 216). I.u. 359-ben Constantius császár, hogy elhárítsa a szarmata limigans törzs által a rómaiakat fenyegető veszélyt, felkerekedett sirmiumi (Sirmium = Szerém, a mai Sremska Mitrovica, azaz Szávaszentdemeter) téli szállásáról „és Valeriába érkezett. Ez valamikor Pannoniának volt egy része, de Valeriának, Diocletianus leányának tiszteletére külön provinciává alakították és róla nevezték el. Hadseregét az Ister (Duna – GA) folyó mentén sátrakban helyezte el…Acimincum (a mai Kamenicz, a Duna-Dráva találkozásánál – Sebestyén, 2000, 274) mellett sánczot emeltetett, rajta szószék hiányában földhányást rakatott…Mihelyt…megpillantották (a szarmaták, ill. Gibbon szerint jászok) magas emelvényén a császárt, a ki már nagyon engedékeny beszédhez készült és úgy akart hozzájuk szólani, mint leendő engedelmes alattvalóihoz : egyik emberük vad dühében a szószék felé hajította csizmáját és e szavakat kiáltotta: „marha, marha”, a mi náluk csatajel gyanánt használatos…” Ami véleményünk szerint egyértelműen annak a jele, hogy a jász-szarmaták magyarul beszéltek i.u. 359-ben, és attól, hogy a császár a beszéd legelején, az érdemi rész előtt máris le-alattvalózza őket, kifakadtak. Természetesen pusztán ezen egy nyelvi adat alapján nem zárható ki, hogy a jász-szarmaták nem magyarul, hanem egészen más nyelven beszéltek, csak épp ezt a szót vették át tőlünk, vagy ezt sem, mert náluk egészen mást jelentett. Menjünk azonban tovább!

2.) Sebestyén László (2000, 187) megemlíti, hogy Arrán püspöke i.u. 550 körül a szentírást is lefordította hun nyelvre. Ami azt jelenti, hogy a hunoknak volt írásuk i.u. 550-ben. Dugonics András (1806, 15-16) Theodorétus (i.u. 427) alapján azt írja: „A ’Zsidó könyvek nem csak Görög nyelvre fordíttattak immár; hanem Rómaira, Égyiptomira, Persiaira, Indiaira, Örményre, és Szkítiaira”.

3.) Herodor Heracleából, i.e. 515-ben (Herodor, i.e. 515) beszámol arról, hogy Prométheusz szkíta király azért nem tudott élelmet adni a szkítáknak, mert a Sas nevezetű folyó elárasztotta a lapályokat. Ismeretes azonban a Prométheusz-mondakör, ami szerint Prométheusz máját egy keselyű tépkedte. Mivel Herodor töredékében az is fennmaradt, hogy Herkules megölte a sast és így szabadította meg Prométheuszt a bilincseiből, és ez összevág azzal a görög mondával, hogy Herkules megölte a keselyűt és így szabadította ki Prométheuszt, világos, hogy a monda egy módosult, torzult változata a szkíta hagyománynak. A szkíták nyelvére vonatkozóan is bizonyítékot nyerünk. A szkíta hagyományban ugyanis nincs szó keselyűről, sem semmilyen madárról, csak egy folyóról, amit éppen Sasnak hívnak. A folyó legyőzése csak akkor idézhette fel a keselyű/sas legyőzésének képzetét, ha a folyó neve keselyűt/sast jelentett. Ez pedig azt jelenti, hogy az ősrégi szkíta folyónév, a Sas, nemcsak alakjában, hanem tartalmában, jelentésében is megegyezik a magyar „sas” szóval. Így tehát ez a hagyomány rejtve ugyan, de egy ősi szkíta szót tartalmaz magában, és ez az ősi szó alakjában és jelentésében megegyezik az ugyanezen alakú mai magyar szóval, alakjában és jelentésében egyaránt. Tekintve, hogy a Prométheusz monda a tűz feltalálásáról szól, amit pedig a mai tudomány félmillió évnél régebbi korra tesz, így a szkíta nyelv egyik igen-igen ősi szavának megfejtése tárul fel előttünk és bepillantást ad a magyar nyelv régiségébe. De nincs itt szükségünk arra, hogy kössük az ebet a karóhoz, hiszen Herodor töredéke magáért beszél. Elég számunkra most akár annyi is, hogy ezt a nyomot a magyar-szkíta nyelvazonosság fontos bizonyítékai közé soroljuk, s időzítésül ne feledjük, hogy i.e. 515-nél jóval messzebb vezet.

4.) Theofilaktus Simokatta (De Legat. Rom. Ad Gentes) egy Bokolábráz nevezetű embert (országára nézve) Scítának mond, nemzetségéről pedig azt írja, hogy kiktől ered, azok Honnok voltak (idézi Dugonics, 1806, 10).

5.) Dugonics András (1806, 17-18): „Zamovszky (Annal. Dasic. Antiqu. C. 2.) : Megvan még nálunk Erdélben a nemzeti írásnak egy bizonyos neme, mely Eleinktül (sok századok alatt) Utóikra hagyatott, és (a’ Scitákkal egygyütt) Nap-keletrül érközött Európába. Valamint pedig (a’ nyelvekre nézve) az asiaiak nagyon különböznek az Európaiaktul; úgy a bötűknek rovásaikban és állásaikban sokban nem egyeznek. Az Európaiak balrul jobbra írnak; az Asiaiak jobbrul balra mennek. – Az írásnak e két módjábul származtak (a’ kerek ég alatt) a’ többi módok-is. Tudni-illik: a’ kéz-járatnak nemére, és a hosszaknak (vagy-is soroknak) el-röndüléssökre nézve. Csupán a Székel-írásnak módgya nem akart az előbbi módokkal tartani. Mert ezek nem teszik egy-más alá a sorokat (mint a’ Deákok és a Zsidók); (hanem fölül kezdvén) a bötükkel lefelé mennek, olly finom összekapcsolódásokkal, hogy kevéssel sokat írhatnak. – Nem mindenkor élnek téntával; hanem (elő-vévén egy négy-szögelletű fát, vagy deszkát) késhögygyel úgy vésik a bötüket, mint mások tollal, és téntával írják. Ennek a vésésnek módja (ama régi bötüknek volna vonásaikkal egygyütt) máiglan meg-maradott nállok. –Ily forma-irásnak példája (igen régi) máig meg-maradott a’ Hetruriai Nagy-Hercegnek Könyv-tárjában (csudálatos, és az európaiaknál ismeretlen bötükkel). A ’Könyvnek papírossa csak egyik felén van bé-írva, úgy mind-az’-által: hogy (a’ papírosnak vékonsága miatt) minden bötük körösztül- teccenek, és ott-is lehet olvasni. A’ Papiros nem kócbul (mint nállunk), hanem Nílusi Papirosbul vagyon. Se tollal nem íratott; hanem nyomtattatott. A’ le-csüggő hoszszak (vagy sorok) egy-egy közbe-vetett fekete hoszszal választatnak el egy-mástul. Nem csak a bötük, hanem az egész könyv mutattya a’ régiséget. Nem is dücseködhetnek ez-után az Európaiak (mármint a németek, Guttenberg elsőségével – GA): hogy ők találták fel a’ Könyv-nyomtatást: mivel ez a’ könyv (mely sok századok előtt nyomtattatott) világosan megmutattya azt: hogy annak fel-találói a’ Sciták. Ezt Jóvius Pál-is észre-vette; azt mondván: hogy a Könyv-nyomtatásnak tudománnya a Sciták által jött Európába a’ Nap-keleti tájakrúl.”

6.) Dugonics András (1806, 19) Gellei Katona Istvánt idézi, aki „Super-intendens, egy Grammatikát adott ki Gyula-fehér-várott 1645-dikben. Itt úgy ír: „A ’Székelek a’ régi Szittyiai Magyaroknak igazi maradványai: úgy-mint kiknél még az igaz tulajdon magyar bötük is megvannak, kik noha sok csúfos, és mü-töllünk értetlen szavakkal is élnek, de az enyet igen ékesekvel, és jegyzősökkel.”

7.) Dugonics András (1806, 19): „Lisnyai Kovács Pál (a’ Magyaroknak Krónikájokban) bizonyíttya azt: hogy ama’ Szittyiai bötűkkel még az ö üdejében-is éltenek a Székelek. Szavai ezek: Ezeknek a’ Székeleknek (mint Attilának, és még ez-előtt-való Magyaroknak-is) tulajdon magános bötüi és írássi voltanak.”

8.) Dugonics András (1806, 20): Komáromi Csipkés Györgynek üdejében (ki 1670-dik tájban él-vala), magának bizonyítássa szerént, a’ Debreceni Könyvtárban-is találtatott egy könyv, mely Huniai bötűkkel íratott.”

9.) Varga Csaba (2001) „Jel jel jel. Az ABC 30 000 éves története” c. könyvéből egy példát emelünk ki a Kárpát-medencebeli magyar nyelv életútjának érzékeltetésére.

„A Kárpát-medencéből származó lelet egy szkíta kori balta bronzból készült tokja (ábra). Körülbelül háromezer évvel ezelőtt készítették. Feltehetőleg nem egyetlen ilyen tárgy készült, mivel ez a balta tok öntvény, s az öntőforma léte a sorozatgyártás bizonyítéka.

A balta tokon lévő, dekoratívan elhelyezett jelek kivétel nélkül ligatúrák (összevonások). Ritkán lehet találkozni ilyen erősen ligatúrás írással. A felirat készítője - nyílván a díszítő hatás érdekében – nagyon szabadon kezelte a jelek, elsősorban a két szélső jel irányát is.

A ligatúrákat viszonylag egyszerű felbontani. Egyedül a balról a második ligatúra okoz komolyabb gondot. Itt azonban segíthet az a megfigyelés, hogy a két "foggal ellátott V" alakú jel nem simul egymásra hiánytalanul. A felirat készítője láthatóan ügyelt arra, hogy itt egy kis szár is maradjon alul az illesztésnél, s ez csakis az "Y" alsó részét jelezheti.

A balta tok szövegét elsőként a szibériai feliratok megfejtője, Debreczenyi Miklós olvasta el. Szerinte a felirat: "SEGÍT IS ÜT IS RÓ IS". Később Pataki László módosította kissé az olvasatot. Szerinte a szöveg: "egesét es üt és ro és", azaz "ÉKESÍT ÉS ÜT ÉS RÓ IS".

Mindkét olvasat első szavának pontosságát megkérdőjelezi az, hogy a balról a második ligatúra “t” jele feltehetőleg később következik, mint ahogy a fenti két olvasat megkívánná. Az általam pontosabbnak tartott olvasat a következő:

„Sebesít is, üt is, ró is.”

 

Összegzés:

A felirat második ligatúrája oly összetett, hogy a beléje foglalt jelek sorrendjét ma már nehéz egyértelműen megállapítani. Ez az oka annak, hogy végül is háromféle olvasat született: 1. "segít is üt is ró is", 2. "ékesít és üt is ró is", 3. "sebesít is üt is ró is". Én ez utóbbi, saját olvasatomat vélem helyesnek, mivel 1. a felírt betűk mindegyike szerepel benne, 2. a betűk sorrendjét nem kell megcserélni ehhez az olvasathoz, 3. ez egy harci fokos volt, elsődleges értelme tehát éppen az, hogy "sebesít" és nem pedig az, hogy "ékesít".

 

Akárhogy is, lényegesen más olvasatra nem számíthatunk, mivel a rövidke szövegben háromszor is ismétlődő "ES" aligha lehet más, mint kötőszó, s a közéjük ékelt "üt" és "ró" szavak eldöntik a felirat értelmét. S megismétlem: a 3.000 évvel ezelőtt felírt szöveg tartalma éppen a balta használatának háromféle lehetőségét írja le, szellemesen, tömören és egyértelműen.” (Varga Csaba, 2001).

Bármelyik értelmezés is bizonyul helyesnek, egyértelmű, hogy a háromezer éves Kárpát-medencei felirat magyar nyelven íródott. Ez pedig bizonyítja a magyar nyelv folytonosságát, legalábbis a háromezer évvel ezelőtti és az utóbbi ezer év magyar nyelve közötti egyezést.

Varga Csaba (2002) még egy érvelést ad az írástörténeti bizonyítékok értelmezéséhez.

„Mint már említettem, az írástörténet akár természeti törvénynek is tekinthető egyik tétele szerint az azonos nyelvűek azonos jelkészlettel írnak. (Ez a tétel a betűkészletek rajzi formavilága fölött áll, s nem szól az azonos nyelvhez tartozó jelkészletek számáról.) A leírtak alapján könnyű belátni, hogy ABC-t átvenni csak oly módon lehet, ha az átvevő átigazítja azt a saját nyelvére. S a betű még koránt sem minden, legalább ilyen körülményes az írásbeli, írásmódbeli szokások, eljárások átvétele is, s akkor még nem is beszéltünk az átvett, egyes betűformákhoz tartozó hangok és a valóban ejtett hangok összecsiszolásáról, az egyedi jelek funkciójáról stb. (Senki sem ír fonetikusan. Ez csak hiedelem. Az angolok pedig éppenséggel a szóírásnál tartanak, ugyanis ritkán olvassák azt, amit látnak.) Sok évszázados küzdelemnek néz elébe az, aki más nyelv ABC-jét átveszi. Lásd példának a „hivatalos“ mai magyar ABC és eredetije, az ősi ABC latin változata közötti viszonyt.

A latin ABC-változat (és a hozzá tartozó írásmód) átigazítása a magyar nyelvhez 1.000 (1.400!) év óta zajlik, de még mindig nem lehetünk elégedettek az eredménnyel. Vagyis bármelyik ABC csak ahhoz a nyelvhez használható, amelyikhez formálódott, avagy amelyikhez kitalálták. (Ha valaki kételkedik ebben, javaslom próbálja meg leírni az angol és csakis az angol ABC-vel ezt a mondatot: “szunnyadj el gyönyörűségem”. Az ABC-k között – bármennyire is e hitben ringatjuk magunkat – nincsen közvetlen átjárás, mint ahogyan a nyelvek között sincsen.)

Mindebből következően a szkíták, a hunok, a székelyek és a magyarok akkor és csakis akkor írhattak egyaránt pontosan ugyanazzal az egyetlenegy ABC-vel, ha a szkíták és a hunok között (a székelyeket említenem sem kell) volt egy olyan meghatározó, bővérű írásbeliséggel is rendelkező réteg, amelyhez tartozók egyaránt a ma magyarnak mondott nyelvet beszélték. Mert EZ az ABC csakis ehhez a nyelvhez jó.

Másféle nyelvű ember semmit sem tud kezdeni vele! Ez pedig elegendő érvnek tűnik. Másodrangú kérdés e szempontból az, hogy milyen nevei vannak-voltak ennek a nyelvnek, avagy milyen neveket viseltek azok a népek, akik ezt a nyelvet beszélték. Az ABC történetének egésze arra int, hogy nem szabad belesodródni a „névmisztikába“, egyetlen népnévhez kötni ugyanazt az egy nyelvet."

Vagyis, ha szkíta-hun-székely-magyar néven neveznek egy ABC-t, az azt jelenti, hogy ez az ABC ugyanazt a nyelvet szolgálja, vagyis, hogy ugyanannak az egyetlen nyelvnek négy neve is van. Mert például a szlovák is és az olasz is indoeurópai nyelv, de mit kezdhet a szlovák az olasz ABC-vel? Avagy a német az angol ABC-vel, holott ugyanaz az ABC és igen közeli rokon a két nyelv. Az ugyanaz mégsem ugyanaz, mert a nyelv változása módosítja az ABC-t is. De ez még semmi! Mert a helyesírás ennél még inkább nyelvhez és korhoz kötött!

Például az olasz és a francia a VI-VII. században jobbára még ugyanaz a nyelv volt. Ám kettejüknél a betűk használata (helyesírás) mára már ég és föld.

Az ember azt hiszi, hogy a helyesírás Istentől adatott. Holott a helyesírás 8 évnyi tanulása sem elegendő.

Azt hiszem, az írásmód (a szavak leírásának módja, amit csak részint fed a "helyesírás" fogalma) fontosabb, mint maga a jelsor. Ha én most titkosírással írnék (kitalált, általad nem ismert betűkkel), csak azért tudnád elolvasni a betűk gyors azonosítása után, mert azzal a helyesírással írtam, amit te is ismersz. (Például az 5-600 évvel ezelőtti szövegek nagyon nehezen olvashatók, de csak azért, mert változott a helyesírás. Nyelvünk ugyanis ugyanaz maradt!)

De még ez sem minden: előttünk áll még az is, hogy hogyan olvassák vissza a leírt szót, szöveget! Ha egy angol mondatot leírok magyar helyesírással "fonetikusan", s ezt az angol visszaolvassa... Hát... mintha egy új nyelv jönne létre. Csak azonos nyelvű és azonos iskolázottságú emberek tudnak egymással levelezni!!!

Vagyis a szkíták, hunok, székelyek, avarok, magyarok csak akként használhatták ugyanazt az ABC-t, ha ugyanazt a nyelvet beszélték.

A ligatúrás és a hangugratásos írás pedig szintén nyelvhez kötött. Szükségeltetik hozzá a magánhangzó illeszkedés törvénye. Angolul nem menne. Indoeurópai nyelvben nem lehetséges olyan helyesírási szabály, amelyet hangugratásos írásmódnak nevezünk.

Következésképp már csak ebből is következik, hogy a hun és a magyar nyelv közeli rokon kellett, hogy legyen. S már biztonsággal tudjuk is: több, mint közeli rokon.”

 

3.5.2. A hunok világnézete, tudománya. A hun lélekhit. A mágikus rendszer. Mokhus a világ atomos felépítéséről i. e. 1300 előtt. A világ őselvei. Mágusok. Pitagorász, Platón tanítói.

A hun-szkíta világlátás nyomai

Elterjedt hiedelem a nyugati kultúrkörben, hogy az első tudományosan megalapozottnak mondható világkép az ókori görögökhöz fűződik. Ez a hiedelem meglehetősen igaztalan, mert a többi kultúrkör világkép-alkotó eredményeit másodlagos jelentőségűnek ítéli. Barbár módon azt a teljesebb világképet is megtagadja, amiből ő maga született. Tény azonban, ez a nézet valótlan, alaptalan. Kimutatható ugyanis, hogy az ókori görög gondolkodók mai szemmel is legnagyszerűbb gondolatai többnyire más magaskultúrákból, elsősorban az ókori Kárpát-medencéből és Közép-Ázsiából származtak. Maga Diogenes Laertius is „A kiemelkedő filozófusok élete” c. alapvető művének első sorában megemlékezik a közkeletű, korabeli vélekedésről (i.u. 200 körül), hogy a filozófia a nem görög („barbár”, idegen) népeknél keletkezett, pontosabban, a mágusoknál. „Vannak, akik azt mondják, hogy a filozófia tanulmányozása a barbároknál kezdődött. Indokolásul felhozzák, hogy a perzsáknak vannak mágusaik, a babiloniaiaknak vagy asszíroknak káldeusaik, az indiaiaknak gimnoszofistáik…” A görögök tudása, amint tudjuk, több mint ezer éven át be volt tiltva Nyugaton. A reneszánsz utáni első alapos összefoglaló szerzője, Stanley (1651, 250) szerint “A mágusok részrehajlás és előítéletek nélkül dolgoznak…A legősibb tanító nemzetség, törzs, kétségbevonhatatlanul”. Vajon a hunoknak voltak mágusaik? Kutassunk fel néhány mélyreható gondolatot, hogy képet alkothassunk a hunok gondolkodásáról, tudományos életének színvonaláról.

Thalész, az első görög filozófus maga is bevallotta, hogy ismereteinek jó része a Keletről származik. A föníciaiaktól és az egyiptomiaktól vette át matematikai, csillagászati és geometriai ismereteinek alapjait. A görög filozófia, kultúra szinte minden jelentős alakja járt az ókori Keleten - például Szolón, Phereküdész, Pitagorász, Platón és Démokritosz is.

A korai sztoikusok csaknem mindegyike Szíriából, az akkori pártus birodalom egyik tartományából származott. Tarn (1952, 287) káldeus hatást gyanít a sztoicizmusban. A sztoikusok istent úgy határozták meg, mint a világ tűzből álló elméjét.

Bertrand Russell szerint „Az emberiség történetében alig akad olyan meglepő és nehezen megmagyarázható tény, mint a görög civilizáció kialakulása”. Mivel pedig a görögség jellegzetességei a homéroszi alapokra nyúlnak vissza, ezeket kell megvizsgálnunk. Kirk, Raven, Schofield (1998) szerint „az a homéroszi elképzelés, amely szerint a lélegzet-lélek a test anyagtalan képmása, melynek ő kölcsönzi az életet, s annak halála után nyomorult, vértelen árnyként bolyong a Hádészban, ismertebb annál, semhogy itt beszélni kellene róla. Valószínűleg Pitagorász (i.e. 582-500) volt az első görög, aki a léleknek kimondottan egyfajta morális jelentőséget tulajdonított.” De ha a görög gondolkodásban Pitagorász előtt a lélek „a test füstjeként” csak mellékes szerepet játszott, akkor honnan vette Pitagorász a lélek halhatatlanságának, erkölcsi, sőt, kozmikus jelentőségének tételét?

Dodds (1951) alapvető művében a szkítáknak tulajdonítja a lélek erkölcsi fontosságának eszméjét. Bizonyítékai alapján „Szkítiából a Helleszpontoszon át jutott (a lélek erkölcsi lényegének) puritán eszméje az ázsiai Görögországba, talán a Krétában túlélő minószi kultúra maradványaival egyesülve, majd a messzi Nyugatra Pitagorász közvetítésével”. De hogyan jutott Pitagorász a szkíta lélek-eszme ismeretéhez?

Hérodotosz (szül. i. e. 484) szerint a görög kultúrára jelentős hatást gyakorolt a tőlük északra elterülő Szkítia kultúrája. Apollón, a Nap Istene, a bölcsesség, a fény istene, az Élet Forrása a „hüperboreus” (a görögökhöz képest északi) nép, a szkíták révén került a görög mitológiába. Szkítia az i.e. 7. századtól került közvetlen kapcsolatba Görögországgal a kereskedelem kiszélesedésével. Nemcsak az ókori hét bölcs egyike, Anacharsis volt szkíta származású, de egy egész sor látnok, vallási tanító tűnt fel Északról, Szkítiából, köztük is az egyik legjelentősebb Abarisz (Abar). Abar a szkíta Apollón mágus papja volt. Neve alatt sok jóslat és bűvös mondás keringett a görögök között. Suidas görög krónikaíró (Adler, 1971, 262) szerint Pitagorász a szkíta Abar (ill. Avar; ugyanis az ógörög “b” az i.u századokban “v” hangértéket vett fel az újgörögben) tanítványa volt. Valóban, így Pitagorász nemcsak a lélek „a görög kultúrától teljesen idegen” erkölcsiségének eszméjét tanulhatta el Abartól, a szkíta mágustól, hanem a szkíta magaskultúra sok egyéb alapeszméjét is. Maga Dodds még úgy gondolja, hogy Pitagorász csak lélek-felfogását kölcsönözte a szkítáktól, de egyéb alapvető tanait, a számok természettudományos jelentőségéről és a kozmikus harmóniáról már magának Pitagorásznak tulajdonítja.

Dodds szerint tehát Pitagorász három alapvető tantétele: 1.) a lélek halhatatlan, és tetteink lényegi meghatározója az erkölcs kell legyen; 2.) a számok alapvető szerepet játszanak a Természet megismerésében; 3.) a Kozmosz harmóniára törekszik. Fontos azonban tisztázni, hogy Pitagorász kozmosz-felfogása ismét alapvető szakítást jelent az addigi görög felfogással. Jaeger megállapítja, hogy a Kozmosz spirituális felfedezése radikális törést jelent az akkori vallásos hiedelmekkel. A Kozmosz fogalmának megalkotása Platón szerint egy ismét csak nem-görög eszméből ered, és ez a létezők társ-lényegűségének eszméje. A görögök magukat a Természet és az emberiség fölé igyekeztek helyezni, a többi nép számukra „barbár” volt, és mint láttuk, a Természet előttük merőben anyaginak, tárgyinak tűnt fel, önálló lényegiség, szellemiség nélkül. A bölcs emberek (a mágusok) viszont „azt mondják, hogy a menny és a föld, az istenek és az emberek hasonlósággal, szeretettel, rendezettséggel és igazságossággal egymáshoz kötöttek, és ezért az Egész-nek a Kozmosz nevet adták”. Az ember tehát kozmosz-lényegű, és a Kozmosz élet- és értelem-lényegű. A Kozmosz fogalma egyesíti magában a világ egészére kiterjedő rendet, elrendezettséget, szerkezeti tökéletességet a szépséggel – a Kozmosz, a Világegyetem szembeötlő rendezettsége egyben legtündöklőbb ékessége, mert átfogó értelmet, jelentőséggel telítettséget hordoz. Egy ilyen, erkölcsi felfogásunkat és érzésvilágunkat gyönyörűségével megindító világ-felfogás valóban lényegi eltérést jelent a görög materiális naturalizmushoz képest; különösen, ha észben tartjuk, hogy az angolszász nyelvterületen naturalizmusnak nevezett felfogásnak a magyarban az anyagelvűség felel meg. Az angolszász fogalmi körben ugyanis a naturalizmus az isten nélküli világ, és ha az isteni fogalmába ma már beleértik az értelmi, érzelmi, szellemi létkört egyaránt, akkor az isteni elvétele után a világból nem marad más, csakis az anyagi. Pitagorász tehát a Kozmosz fogalmának bevezetésével ugyanolyan lényegi újdonságot hozott be a görögségbe, mint a lélek erkölcsi szigorúságú felfogásával. A pitagorászi lélek-felfogásban az emberi lélek bensőséges kapcsolatban áll az élő és isteni természetű Világegyetemmel. Az embert az Isten tulajdonának tekintették, ezért az élet rendkívüli, isteni jelentőségű, és ennek megfelelően a helyes életvezetés rendszeres képzést igényel.

Porfiriusz és Klement Alexander ókori történetírók nyomán Diogenesz Laertiusz (i.u. 200) megírja, hogy Pitagorász Föníciában káldeus papoktól tanult, sőt Káldeába is elutazott és a mágusokkal is találkozott. Alexander szerint Pitagorász azt tanította, hogy az emberi élet legnagyobb jelentőségű eseménye, hogy a jónak vagy a gonosznak nyerjük-e meg magunkat és embertársainkat. Pitagorász vallotta, hogy minden él, és hogy az igazságnak eskü ereje van.

A mágusok őselvei és a hunok vallása

A közép-ázsiai médeknél és perzsáknál a legfőbb isten neve: Ahura Mazda, és jelentése: a Bölcsesség Ura (Hinnels, l992). Az Ahura eredeti alakja a szanszkritban: Asura, jelentése: az Úr.

Fehér Mátyás Jenő „A középkori magyar inkvizíció” c. könyvében ismerteti, hogy a középkori inkvizíciós perekben a magyar ősvallás papjait következetesen mágusoknak nevezték. „A „sámán” nevet a jegyzőkönyvek soha nem említik. Mindig mágust említenek, vagy ha tekintélyes, öreg mágusról esik szó, „pontifex magorum”, azaz mágus főpap néven illetik” (Fehér, 1999, 197). Egy érdekes adalék: hogy a szkíta népek családjának egy tagja, a szakák, akik ma is élnek Szibériában (orosz nevük: jakutok) mitológiájában “urmaysde” (ejtsd: urmazde) = a Nap (Mitológiai Enciklopédia, 1988, II., 134. o.).

A tündöklő Nap pedig a zoroasztrizmusban: Ahura Mazda (v.ö. “urmazde”) szeme. Vegyük mindehhez hozzá, hogy J. J. Modi (1926) a hunok vallásáról azt írja: „a régi idők hunjainak vallása (Zaratusztra ideje előtt) a Mazdayaznán volt”. A Zoroasztrizmusban a Jasznák hosszabb imákat jelentenek, a Mazdayaznán vallás tehát az eredeti, i.e. 1500 előtti (perzsául) „mazda” vallás volt Modi szerint, vagyis magyarul: Nap-vallás, bölcsesség-vallás. A Nap az égen hasonló szerepet játszik, mint az értelem belső világunkban: mindent megvilágít (G.A.: Az élő Világegyetem könyve, 2002, 25-27). Ezért a Nap-vallás ebben az összefüggésben, ebben a kultúrában bölcsesség-vallás, filozófia, mert nem a hit, hanem az értelem, a megismerés áll a központban. Nem véletlen, hogy a „mágus” szó egyik fő jelentése ma is: bölcs. A mágusok külön papi törzset alkottak, ahogy az árpádi bejövetel (figyelem: nem „honfoglalás”!) idején a regösök is. Tegyük mindehhez hozzá, hogy a fennmaradt leírások a teljesen más kultúrkörhöz tartozó krónikás szemléletét is magában foglalják – és ne tévesszük szem elől a világ első elvének szellemi természetét. Nem a görögök voltak az első filozófusok – őket megelőzték a szkíták, a káldeusok, a hunok, a mágusok, és az emberiség természetes, egyetemes mágikus kultúrája, ami az emberré válás óta a bölcsességet az egyik legfőbb értékként fogta fel. Hová is jut az emberiség, ha a bölcsességet nem tekinti kedvelni valónak? Rejtély, hogyan süllyedhetett a görögség néhány meghatározó alakja olyan szellemi mélypontra, hogy kirekesztő módon saját kultúráját kiáltsa ki az első bölcsesség-szerető kultúrának. Tényszerűen: az első görög, aki filozófusnak (filo-szóf, magyarul: bölcsesség-kedvelő) vallotta magát (Leon, Phliusz városának tirannosza kérdésére) - a szkíta-káldeus-mágus tanítvány, Pitagorász volt.

A magyar nyelv az első világlétezőről – „elv” szavunk nyelvi logikája

Mit mond nyelvünk a legelső világlétezőről? Az első létező minden későbbi létező oka, tehát maga a végső, pontosabban: első ok. Van-e erre a minden más létezőtől független létezőre a magyar nyelvnek kifejezése? Ami nem más által létezik, az eleve létezik. Az első létező tehát eleve létezik. Első, eleve, lét – a magyar nyelv logikája az „el”, „él” szótőt emeli ki az első elv összefüggésében. Az első létező tehát – engedve a nyelvi logikának – az első élő, az eleve élő. És ha figyelembe vesszük, hogy az első élőnek egyben első és egyetemes oknak is kell lennie, akkor egyetemes magyarázatul is kell szolgáljon – vagyis eljutunk az első elv fogalmához. És ebben ismét visszajutunk a magyar nyelv logikájához, mert az „elv” szó tökéletesen beleillik az eleve-első-élő-lét fogalomsorba, alaki és tartalmi szempontból egyaránt! Az első, eleve élő tehát – az első elv! Az élő, az élet elve! A magyar nyelv logikája szerint, a magyar nyelvet teremtő közösség szellemisége, világérzékelése szerint tehát az első világlétező – az élet, az első színtéren, tehát az elvi szinten, az elvi létsíkon. A megvalósult világ későbbi természetű, az élet elve kibomlásának, megtestesülésének tekinthető! Ez a válasz a Világegyetemet élő természetűnek jelöli meg, és egyik következménye az, hogy akkor értjük meg a világot igazán, ha felfogjuk, hogyan kapcsolódik a kozmikus életelvhez, mennyiben segíti elő az élet kibontakozását.

A magyar mágusok a Világegyetemet a Csodaszarvas jelképével szemléltették. A mágikus világlátásban minden él, a Világegyetem nemcsak a csillagok látható világa, de egyben a minden anyagi felszín mögött ott létező belső világok együttese, a közösség tudatmezeje alkotja. A létezők belső világainak, lelkivilágának, legszentebb érzéseinek együttese alkotja az élő Világegyetem szellemi, irányító mag-erejét, azt a természeti erőt, ami áthatja a természeti világ egészét. A csillagvilágot áthatja egy egyetemes életelv, aminek neve: ÉL-ET. Ezért a Nap neve is: ÉL. Ez az ősi magyar elnevezés sok világnyelvbe is bekerült, így a görögbe is, HÉL-IOSZ: A NAP; HEL-LASZ: A Nap országa; hélium: a Nap kémiai eleme stb. (GKE, 1996). A növényvilágot irányító elv: a természeti életelv - ezt érzékeli a magyar nyelv a növények legfőbb jellegzetességében, az IL-LAT-ban. Az állatvilágot irányító természeti-kozmikus elv: a LÉLEK elve. É-LET, ÁL-LAT, IL-LAT, LÉ-LEK – rokon értelmű ősszavak a magyarban. A LÉ-LEK világának alkotója: az ÉR-ZÉS. Az emberi világot átható elv, az az elv, amitől az ember embernek tartható: az ÉR-TELEM. Az ÉR-T-ELEM szótöve pedig egy mássalhangzó átvetéssel: T-ÉR, ami pedig közel esik alakban és tartalomban a TER-EMTŐ-höz. ÉL-ET, IL-LAT, ÁL-LAT, ÉR-TEL-EM, a világot átható négy első-végső EL-V (ami tartalmában és alakjában megegyezik a káldeus őselvvel, IL-U-val; ld. a magyarban: Ilona!). A Világegyetemet tehát a magyar nyelvet megalkotó közösségi, nemzeti értelem máig megőrződött gondolati nyomai alapján egy értelmes, élő és érző teremtő erő teremtette.

Nyelvi-logikai, tartalmi és alaki vizsgálatunkat történelmi bizonyítékokkal is meg tudjuk erősíteni. A magyar nyelv fent bemutatott logikája egyezést mutat a káldeus mágusok görögöknél fennmaradt tanításával. A görög sztoikusok ugyanis minden jel szerint (ld. pl. Tarn, 1952) a káldeusoktól vették át a négy őselv szellemi értelmezését. Chrysippos tanításában ez a négy őselv: az exisz (a létezés, LÉT), a füzisz (a növényi világot éltető erő; IL-LAT), a pszüché (az állatvilágban megjelenő lélek; ÁL-LAT; LÉ-LEK) és a nousz (az emberi világot hajtó természeti erő, az értelem; ÉR-T-ELEM). Külön fígyelemre méltó a gondolatláncban az egyes világlétezők – csillagvilág, növényvilág, állatvilág, embervilág – társ-szerepe, kozmikus egyenrangúsága, az életelv megvalósulásának egy-egy szintjeként felfogása, a kozmikus világfa, életfa többágúságának eszméje.

Hogy mennyire elmaradottak voltak a görögök az általuk tagadott, vagy egyenesen barbárnak nézett környező-megelőző magyar magaskultúrához képest, azt mi sem bizonyítja szemléletesebben, mint hogy Thalész az első elvet a víz anyagiságában vélte megtalálni. Ha a szkíta magaskultúra nem adja át néhány nagyjelentőségű elemét a görögségnek, ahogy azt Abar mágus átadta Pitagorásznak, ha az i.e. 7. századtól egyre szélesedő szkíta-görög kapcsolatok valamely módon nem érik el ugyanezt, akkor a görög materializmus-naturalizmus nem egészül ki a pitagorászi-platónihoz hasonló idealizmussal. A platóni idealizmus viszont nemcsakhogy kulcsszerepet játszik a vallásban, erkölcsben és tudományban, de a modern tudomány, úgy tűnik, eddig nem sejtett módon bizonyította be a Természet anyagi és szellemi lényegének együttműködését (lásd erről GA 2001, 2002).

A lélek jelentéktelenségének materialista tana a szkíták hatása nélkül bizonyára egyeduralomra jut az ókori Görögországban és nyomában a nyugati civilizációban. A lélek jelentéktelensége maga után vonná az értelem jelentéktelenségét. Lélektelen világban elenyészik a Kozmosz ékes fénye, és egy lélek, értelem nélküli világban a rend, a törvény is homályba borul. Nemcsak a tudományok, de az erkölcs, a jog sem fejlődött volna ki. Az erkölcsi világrend elsődlegességének alapvető, de a görögöktől idegen eszméje az alapja a társadalmi felelősségnek, a jogrendszernek, a társadalmi rend és igazságosság eszméjének. Megdöbbentő, hogy a magyar kultúrtörténet mindmáig nem fedezte fel az erkölcs szkíta-magyar eszméjének világformáló hatását. Az erkölcs fogalmában a magyar nyelv az érzések kölcsönösségének felismerését és jelentőségét fejezi ki. ÉR-KÖLCS, kölcs(önös) ér(zés). Jótett helyébe jót várj, mondja a magyar – és az érzések felismert kölcsönösségében kifejeződik a Természet erkölcsi szerepének felismerése, a Természet magas erkölcsiségű szellemiségének ténye, a Természet elsődlegesen erkölcsi természetének felismerése. Az érzések természet szerint kölcsönösek, és így legbensőbb valóságunkban, érzéseinkben egymásra vagyunk utalva, tehát együttélésünk megkívánja érzéseink tisztaságát, világosságát, erkölcseink és közügyeink védelmét. Erkölcseink védelme nélkül nem védhetjük meg jövőnket, elkövetkező éveinket, utódaink életének szépségét, emberségét.

Ha a görögség nem veszi át a szkíta-magyar magaskultúra fontos elemeit, a nyugati civilizáció történelme minden bizonnyal alapvetően másképp alakul. Az egyoldalú materializmus két évezreddel előbb kiváltotta volna az erkölcsök egész emberiségre kiterjedő, a többezer éves modernizációval létrejöttnél is vészesebb pusztulását. Tudjuk, a kommunizmus 40 éve milyen irtózatos pusztítást végzett az erkölcs terén is. Elképzelhetjük, milyen világvész fenyegette volna két évezred népeit a nyugati civilizáció materialista egyeduralma alatt. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ami szép és nemes mai világunkban, annak létrejöttében kulcsfontosságú szerepet játszott a talán leginkább Pitagorász révén a nyugati civilizációba bevonuló szkíta-magyar lelki és erkölcsi szemlélet, aminek csak egy gyökerét vesztett hajtása az az idealizmus, aminek mai erkölcseink jobbik felét köszönhetjük. A magyar mágikus világlátásban az anyagi ugyanis sohasem került olyan háttérbe, ahogy azt az idealisták háttérbe szorították. A társ-létezés tana az anyagi és az eszmei viszonyok teljes egyenrangúságát és átláthatóságát vallotta, de úgy, hogy a szellemi, értelmi erő az irányító a világban éppúgy, mint a társadalomban. A globalizáció által fenyegetett világ nem tud védekezni a minden elöntő anyagias szemlélet ellen, ha nem fedezi fel a mai világunkat irányító szellemi tényezőket. Az ókori szellemi, valóban előrevivő világfordulat a magyar-szkíta-káldeus kultúrának köszönhető. A modernizáció ellenszeréhez csakis az emberiség magára találásával, szellemi-természeti-nemzeti gyökereinek feltárásával, a lélek, az értelem egyetemesen közösségivé változtatásával juthatunk el.

Mikor fog a mai világ eljutni a több mint 3000 évvel ezelőtt kialakított magyar szemlélet magasságába, amelyben a Világegyetem nem anyag-lényegű, hanem ÉLET-LÉLEK-ÉRTELEM lényegű? Mikor fogjuk tudományosan vizsgálni az „élettelen” jelenségvilágot az élő, a tudatos és az öntudatos jelenségvilágával összefüggésben? Mikor fogjuk az egyre elembertelenedő társadalmat alakító erőket megérteni? Mikor fogjuk a társadalom alakításának irányát közösségi szellemiséggel megvilágítani és közös elhatározással dönteni jövőnkről? Az emberiség meg kell feleljen saját természeti lényegének, eredendő magas szellemiségének, társadalmait az emberi kiteljesedés szolgálatába kell állítania. Ehhez adhat segítséget az előrevivő ókori szellemi világforduló megismerése: a szkíta lélek-felfogás bekerülése a nyugati kultúrkörbe.

 

3.5. (folyt.) A szkíta-hun-párthus-magyar mágusok tudománya: a mágikus rendszer fennmaradt nyomai

Kis-Ázsiában, „hullámverés, kikötő nélküli part előtt fekszik Arados városa” – írja Strabón (kb. i.sz. 7 körül fejezte be művét; 1977, 779). Azaz a föníciai város nem-görög neve minden bizonnyal: Arad. A várost, mint mondják, sidoni menekültek alapították (ezek szerint nyilván több, mint kétezer évvel ezelőtt – GA). „A sidóniakat sokféle és szép művészet mestereiként tisztelik” – folytatja Strabón (u.ott, 782). „Ha hihetünk Poseidóniosnak, az atomok tana is egy sidónitól, a trójai háború előtt élő Mokhustól származik.” Tekintettel arra, hogy a trójai háború i.e. 1250 körül zajlott le, a szidóni, azaz az aradiakkal rokon Mokhus-nak több mint 3200 évvel ezelőtt, i.e. 1250 előtt már ismernie kellett az atomok tanát. Ami azért meglepetés, mert mostanáig egyetemes közhiedelem, hogy az atomok tanát a görög Demokritosz vagy Leukipposz találta fel. Ők azonban több mint 800 évvel Mokhus után éltek. Ralph Cudworth (1678/1964) hatalmas művében kimutatja, hogy Demokritosz valójában csak a minőségek és érzések nélküli atomelméletet találta fel, azt vallva, hogy ezek az érzéketlen atomok a világ kizárólagos alkotóelemei, hogy minden érzékelés egyfajta tapintást, testiséget jelent. Ez a mechanikus atomi felfogás. Strabón mellett Empiricus is egy ősi hagyományra vezeti vissza az atomelméletet, Mokhusra. Cudworth szerint „egyáltalán nem valószínűtlen, hogy ez a Mokhus nevű föníciai filozófus megegyezik azzal a Jamblichus által említett Mokhus nevű fiziológussal (élettan-tudós, ma úgy mondanánk: biológus), akinek követői, papjai és prófétái közé a Sidónban született és ott többször megforduló Pitagorász áttért. És ez egy fontos közlés lehet, mert akkor ők lehettek azok, akik Pitagorászt beavatták abba az atomi fiziológiába (élettanba), amelyet az állítás szerint a föníciai Mokhus talált fel”. „Mokhus neve nyilvánvalóan föníciai név” – írja Cudworth, bár mi hozzátehetjük, hogy magyar is lehet (Mókus). „Meglehetősen valószínű, hogy Pitagorásznak nem volt ismeretlen az atomi élettan. Először is azért, mert Demokritosz is pitagoreánus volt. Laertius feljegyezte róla, hogy a pitagoreanusok nagy versenytársa volt, és úgy tűnik, hogy egész filozófiáját tőlük vette át. Egyes megnyilvánulásai valóban világos kapcsolatban állnak a pitagorászi tanokkal, mivelhogy Demokritosz nemcsak azt tartotta, hogy az atomok körpályára kényszerítettek, de Leukipposszal egybehangzóan azt is állította, hogy a Föld is körpályára kényszerül a Nap körül, s eközben saját tengelye körül is forog. Arisztotelész ugyanezt pitagorászi nézetként fejezte ki. Ecphantus, a híres pitagoreánus azt állította, hogy Pitagorász monádjai testi atomok. Arisztotelész a pitagoreánusokról azt írja, hogy ők a monádoknak kiterjedést tulajdonítanak, és ettől kezdve ő úgy tekinti, hogy a monádok és az atomok egy és ugyanaz. Demokritosz és Leukipposz az egész Univerzumot érzéketlen atomokból származtatták, amiben semmi sem létezik a testi létezőkön kívül. Ez a nézet az első ateista atomizmus, ami előtt egy ateizmus nélküli atomi élettan már régóta ismert volt. A föníciai atomi élettanban (a mágikus rendszerben) az atomok tana csak egy része volt a filozófiai rendszernek, amely csakis a világ testi létezőinek magyarázatában játszott szerepet. Emellett azonban ismertek voltak egyéb létezők, amelyek nem puszta tömeg és gépiesség, hanem az élet és az öntevékenység, azaz, anyagtalan és testetlen szubsztanciák voltak, melynek csúcsán található az istenség. Így tehát két atomelmélet létezik: az egyik ateista, a másik vallásos. Az első és ősibb atomelmélet testetlen lényegek létéről is tudott. Az ateista atomelmélet kirekesztett minden nem testi létezőt a világból, így az életet és az öntevékenységet is.”

Ebben az összefüggésben érdekes lehet az Élő Világegyetem könyve (GA, 2002), amely az atom-elmélet eredményeit, nevezetesen a fizika alapelvét az elméleti biológia és tudatelmélet alapelveivel egészíti ki, és a Világegyetemet nemcsak a fizika, hanem a biológia és a pszichológia első elvével is áthatottnak bizonyítja.

Az Oxford English Dictionary (1989, IX: 185) a “Magian” címszó alatt a következőket írja: “1875 LIGHTFOOT Comm. Coloss. 151 Akkor volt ez…amikor a mágikus rendszer meggyökerezett Kis-Ázsiában; 1877 Outlines Hist. Relig. 165 A mágusok pre-szemita és pre-árja papi törzs voltak Nyugat-Ázsiában”. A mágusokról pedig (1989, IX:202-203): “c1400 Three Kings Cologne 49 Szent Ausztin azt mondta, hogy a mágus szó káldeai nyelven annyi, mint ha azt mondanánk, filozófus; 1555 WATREMAN Fardle Facions II. vii K iv b (Perzsiában) a mágusok (azaz a természet titkaiban járatos emberek)”. 1614-ben SYLVESTER Bethulias Rescue v. 301 megemlíti, hogy a párthusoknak is voltak mágusaik (u. ott).

A “pogány” magyarokhoz látogató bizánci és nyugati misszionáriusok a magyar vallás papjait “mágusok” néven említették (Dömötör, 1993, 530). “Először Perzsiában keletkezett a magikai mesterség, ahová ugyanis az óriás Nemrot a nyelvek kavarodása után elment volt.” (Isidorus Hispalensis, De Asia XIV. 3). “Nimród kezdé a tűzimádást s ezzel megalapítá a mágusok legelső államvallását Törökországban” (Josephus Antig., I. 4). “Nebrod, az etiopiai Kúsnak fia, ki Babylont fölépítette és vadász mestersége, meg magia tudománya segítségével első volt, aki uralkodott a Persák felett.” (szír hagyomány, idézi Némethi Kálmán, 1925, 24). “Plato a legromlatlanabb istentiszteletnek állítja a magismust” (Némethi, 1925, 4; Ammianus Marcellinus, i.u. ~39?/1916, 370). “Mondják, ha ugyan ezt el lehet hinni, hogy az égből hullott tüzet is soha ki nem alvó tűzmedenczékben őrzik (a mágusok)…meg van nekik engedve, hogy saját törvényeik alatt éljenek” (Ammianus Marcellinus, i.u. ~39?/1916, 370). “Az antik világ egyetlen papsága sem volt híresebb a mágusoknál” (Gnoli, 1993, 80). “A mágusok részrehajlás és előítéletek nélkül dolgoznak…A legősibb tanító nemzetség, törzs, kétségbevonhatatlanul” (Stanley, 1731, 250). Babilon mágus papjait “káldeus” néven ismeri a történelem (Gnoli, 1993, 80). A mágusok voltak jónéhány nagy görög gondolkodó tanítómesterei, mint például Püthagorász, Démokritosz, Platón, és “ők adták át a Nap-kultuszt Indiának” (Humbach, 1978, Gnoli, 1993, 80). “A mágusok a Napkultusz papi kasztja” (Redards, 1965, 1809). “A káldeus orákulumok bizonyára nemcsak a tűz és a Nap tiszteletének előírásait tartalmazták” (Dodds, 1951, 285).

A fenti adatok, összefüggések és érvek alapján arra következtethetünk, hogy Kis-Ázsia, nevezetesen Fönícia, a szemita és az indo-európai népek előtti őslakosság a méd-szkíta ősmagyarság a tudományos világszemlélet egészét tekintve a mai egyoldalú materialistánál fejlettebb, lényegesen helytállóbb világlátással bírt (ez a mágikus rendszer), és ezt meg is őrizte a Trójai háború időszakáig, sőt, valószínűleg a párthus kor végéig (i.u. 250 körül). Nemcsak az anyag őselvét ismerte, amit a modern kor fizikája is felhasznál, anélkül, hogy világszemléleti jelentőségét felismerné, hanem emellett az élet és a tudat alapelvéről is tudott. Az őselvek pedig a legelmélyültebb tudományos fogalomnak tekinthetők. A tudomány alapja ugyanis a megismerés és az előrelátás igénye. Az előrelátáshoz összefüggésekre van szükség, amelyek összekötik az ismertet azzal az ismeretlennel, amit előre szeretnénk látni. Ezért a tárgyi adatokon túl a tudomány lényege az összefüggések feltárását jelenti. A tudományos megismerés első lépése a mély szintű, előrejelzésre alkalmas összefüggések, a törvények feltárása. Az összefüggések sok (akár megszámlálhatatlanul sok) jelenséget fognak egybe. Léteznek olyan összefüggések is, amelyek állandóak, ma ugyanazok, mint tegnap és holnap. Ezek segítségével láthatunk a jövőbe. Ezeket az összefüggéseket ismeri a tudomány a “törvény” néven. Egy-egy ilyen törvényből végtelen sok jelenség következik, ezért ezek a törvények hallatlanul fontosak, mintegy végtelen sok jelenség van beléjük csomagolva. Most következik az elmélyült tudományos gondolkodás második lépése, amit a szkíta-hun-magyar tudományos gondolkodás megtett, és aminek megtételére a nyugati tudomány két és félezer éve képtelennek bizonyult. Ha a törvények végtelen sok jelenséget foglalnak magukba, és végtelen sok törvény van a világban, vajon nincsenek-e olyan, mélyebb szintű törvények, amelyek magukba foglalják a végtelen számú törvényt? Erre az elmélyült, tudományos kérdésre a Természet válasza: de vannak! A legmélyebb szintű törvények az őselvek, az első vagy végső elvek, a tudomány első elvei, amelyek az összes fizikai, biológiai és tudati törvényt magukba foglalják. A fizika végső törvénye a legkisebb hatás elve. Ebből az elvből matematikailag le lehet vezetni az összes megmaradási tételt, az összes mozgásegyenletet, az egész fizikát. Hasonlóan, a biológiának is van ugyanilyen végső törvénye, az élet elve, a Bauer-elv. Az első elveket pedig már a káldeusok is ismerték. A magyar nyelv magában hordozza ezeket az első elveket. Első, elv, eleve, élő – azonos tőből fakadóan a legmélyebb logika ölt testet a magyar nyelv szóképzésében, hangalakjában és jelentésében. Ez pedig azt jelenti, hogy a világ lényege tudományosan megismerhető, és hogy minél mélyebbre hatol a megismerő, a Természettel együttgondolkodó, együttérző megismerés, annál rohamosabban terjed ki az értelem hatóköre. Valóban páratlan, meghaladhatatlan tudományos felismerés ez, amely elér a világ lényegéig, feltárja és láttatja ezt a lényeget, mégpedig olyan módon, amely filozófiai jelentősége mellett tudományosan a gyakorlati életben is használható, ha matematikai alakba öntik. A fizika első elvét Maupertuis, Euler, Hamilton, a biológia első elvét, az életelvet Bauer Ervin (1935/1967, ld. GA, 2002, 132) öntötte matematikai alakba, és ezekből a fizika, illetve a biológia összes törvénye, mozgásegyenlete egyértelműen leszármaztatható.

3.6. A hunok gazdasági élete

A hunok rendkívüli időtartamú létük alatt gazdasági-technikai értelemben is a világ legfejlettebb népei közé tartoztak. Minden bizonnyal ők találták fel az első nyelvet, a magyart, illetve a magyar nyelv elődjét éppen úgy, mint a tüzet (lásd Herodor, i.e. 515), eleinte még jószerivel ők alkották az emberiséget. Ők találták fel az írást, több mint 30 ezer éve (lásd Varga, 2001). Az őskőkor és az újkőkor egyik legfontosabb alapanyaga az obszidián, melynek eddig feltárt lelőhelyei Tarcal, Tokaj környéke és a Hont megyei Csitán község határa. Igen jelentős a sümegi tűzkőbánya feltárása is. A feltárások bizonyítják, hogy ezeken a helyeken „kőipartelepek” voltak, ami a kő tömeges felhasználását bizonyítja. Ez a tény már önmagában is nagy tömegű lakosságot tételez fel (Vértes, 1965). Az ókor híres útjai közül Fényes Elek (1851) szerint az obszidián út, és a sóút is a Kárpát-medencéből indult el, sőt az egyik európai borostyánút, valamint a kagylóút és a selyemút is ide vezetett vagy itt ment keresztül. Az utak összefutása pedig éppen a tömegek által sűrűn látogatott, vagy lakott területet jelenti” (Bárczy, 1999, 11).

Tény, hogy különlegesen igényesen kialakított „hun bronz üstök és fogantyúik…tipikus Belső-Ázsiai fémművészet termékeinek ábrázolásaira bukkantak Kína Ordos nevű körzetétől Kelet-Európáig. Ezek az üstök már újkőkori sziklafestményeken is feltűnnek” (Sinor, 1993, 7). Ami pedig azt jelenti, hogy már i.e. 5 000-ben készítettek hun üstöket, vagyis már léteznie kellett hunoknak is, mégpedig rendkívüli fejlettségű gazdasági és művészeti élettel.

Gyulafehérvár közelében, Kisompolyban (Ampoitában) 1999-ben a gyulafehérvári Nemzeti Múzeum munkatársai páratlan régészeti leletre bukkantak. Az angliai Stonehenge-hez hasonló, hatalmas faragatlan kőoszlopokból álló építményt fedeztek fel, amely nyilvánvalóan Nap-szentélyként szolgált a kora bronzkori napkultusz idején. A Salisbury közelében fekvő Stonehenge szinte a kisompolyi szentély mása: a kizárólag fehér színű kőoszlopokat (menhireket) körben állították fel egy dombocskán. Ilyen méretű kőjel a szárazföld belsejében eddig nem volt ismeretes. A szent körön belül óriási mennyiségű szénre bukkantak. Horea Ciugudean professzor, a gyulafehérvári Nemzeti Múzeum igazgatója szerint a kisompolyi szentély majdnem egy évezreddel korábban keletkezett, mint a Stonehenge-i, tehát i.e. 3000 körül (Magyar Nemzet, 1999 aug. 23) – és ez ismét csak a kárpát-medencei, minden bizonnyal hun-szkíta-magyar kultúra rendkívüli fejlettségét tanúsítja.

A hurri népnek, amely ragozó nyelvet beszélt és Napisten-hitű volt (az i.e. 14. században élt Ethnaton fáraó őseinek fele hurri származású), nevéhez fűződik „a ló, mint a közlekedés és a harcászat előmozdítója, a lovak által húzott harckocsi, a lóháton folytatott hadviselés, a nagyerejű réteges íjak feltalálása, a vágtató lóról hátrafelé nyilazás” – írja Kádár (2000, 82).

Strabón idézi Ephoruszt, aki az i.e. 6. században a szkítákról írta, hogy „a fújtató, a kétágú horgony és a fazekaskorong feltalálója a közülük való Anakaroi volt”. Hésziodosz (i.e. 7. szd.) szerint szkíta találta fel az ércz keverését (Alexandriai Kelemen, I. 75, 132, ld. Télfy János, 125). Aiszkhülösz (i.e. 525-456) azt állítja, hogy „az acél szkíta jövevény az ő világukban”. De nemcsak az, mondja Higinusz (i.e. 31-i.u. 14), mert az ezüst felfedezője is szkíta volt (idézi Sebestyén, 2000, 251).

De így van-e ez valóban? Úgy tűnt, az elmúlt ezer évek, különösen az utóbbi évszázadok porhintése mindezen írásos nyomok ellenére lehetetlenné tette az igazság kiderítését. Azonban a természettudományok haladása váratlan fordulatot tett szükségessé, és egész hamisított világtörténelem-képünk alapvető megváltoztatására kényszerít bennünket. 1978-ban egy hatalmas, alapvető munka jelent meg John Dayton, a londoni Institute of Archeology munkatársa tollából (Dayton, 1978). Az ősi üvegöntés technológiájának vizsgálatából induló kutatómunka hamarosan kiterjedt az üvegöntésben színezésre, a kiöntött üvegek alakjának módosítására használt fémekre, ezek lelőhelyeire, ahonnan már nem volt messze a lelőhelyeket a felhasználási helyekkel összekötő kereskedelmi utak feltárása sem. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a technikai és földrajzi tények éles ellentmondásban állnak egyes régészeti elméletekkel, amelyeket kritikátlanul és vakon fogadtak el évszázadokon át. A kemény földrajzi tények révén fény derült arra is, hogy nem tartható fenn a civilizáció és a technológia Termékeny Félhold-beli eredetének általánosan elfogadott feltevése sem. A szén 14-es izotópja segítségével történő kormeghatározási módszerrel Dayton (1978, 9) arra az érdekes eredményre bukkant, hogy a fémmegmunkálás, a kohászat korábban fejlődött ki azokban a körzetekben, ahol a megfelelő fémek valóban előfordulnak. A fémmegmunkálási technológia ismételten Közép-Európából indult ki, és innen terjedt át Itáliába, a Németalföldre és az ír szigetre.

Vegyük a legfontosabb fémeket, ásványokat. Az arany leggazdagabb lelőhelye Erdély, aztán Núbia, az Urál, és Hamadán. Az ezüsté Erdély, Csehország, Norvégia. Réz – Kárpát-medence, Balkán, Cornwall, Ergani Maden. Ón ezüsttel együtt csak Csehországban fordul elő, és Úr városában éppen ilyet találtak. Kobalt – Kárpát-medence. Arany-ezüst ötvözet – Erdély, Balkán. Bizmut – Csehország. Antimon – Kárpát-medence, Törökország, Perzsia. Arzén – Csehország, Kaukázus. Króm – Görögország, Törökország. Mangán – Milos, Ciprus. Vanádium – Ciprus. Ametiszt – Kárpátok. Jáspis – Kárpátok. A vas, a cink, a nikkel eléggé általános előfordulású. Dayton vizsgálatainak eredménye, hogy nem a Közel-Keletről indult a fémipar, hanem fordítva, a Kárpát-medencéből ered, vagy még Csehországból vagy Cornwall-ból, és innen szóródott szét a Közel-Keletre.

A hazai kutatások megerősítik, hogy az ókori kohászat és a fémfeldolgozás Európában a Kárpát-medencében alakult ki. Ezt a feltevést támasztják alá az újabban feltárt ásatási leletanyagok. Innen, a Kárpát-medencéből terjedhettek el a kohászat és a fémfeldolgozás termékei folyami utak révén keletre és nyugatra, valamint a Földközi-tengeren uralkodó széljárások felhasználásával tengeri úton tovább, kelet felé és délre. A Kárpát-medence a legrégibb érclelőhelyek és fémkohászati telephelyek vidéke. Miske Kálmán szombathelyi régész a századforduló táján közvetlenül a mai osztrák-magyar határon fekvő Velemszentvidéken végzett szakmai körökben nagy feltűnést keltő kutatásainak eredményeit szerencsére német szakfolyóiratokban is közzétette (Miske, 1904, 1929). Bebizonyította, hogy a Közép- és Nyugat-Európában igen kiterjedt területen előkerült, a külföldi múzeumokban gyűjtött öntvények túlnyomó része Magyarországról, Velemszentvidékről származik. A bizonyításra az adott módot, hogy egyedül Velemszentvidéken alakult ki a szokásos ón-réz ötvözettel készülő bronztárgyak helyett antimon-ón ötvözetből antimonbronz-gyártás. A Kárpát-medence nyugati részén a rohonci hegység rézben gazdag, és a közelben fekvő Szalónak olyan gazdag antimonban, hogy ma is üzemel az antimonbányászat. További bronzkohászati telepeket tártak fel Lengyelben (Tolna megye), Bodrogkeresztúron, Tiszapolgáron, Nagybánya környékén, Bleiberg-ben (Ausztria déli részén), a cseh-német Érchegységben és a Harzban. Ezek alapján nemcsak Dayton, hanem Philips (1980) is arra a következtetésre jutott, hogy a bronzkori kohászat bölcsőjét nem a Közel-Keleten, hanem a Kárpát-medencében kell keresni (3. ábra). A tudományos világ lépésről lépésre tisztázza, hogy a fémekről elnevezett világkorszakok egyre bizonyosabban a Kárpát-medencéből indultak el. Az első ismert ércfeltárások jó része itt történt, majd később a csatlakozó Cseh medencében és a mai Ausztria déli részén – ismerteti tanulmányában Bárczy (1999).

„N. Würm bizonyította (1961), hogy a Kárpát-medencében a gabonafélék kinemesítése az őscirokból i.e. 6-5000 években már befejeződött. Állítását igazolják a gabonatermesztéshez szükséges szerszámokat előállító kőipartelepek feltárása és kormeghatározása. Valószínű, hogy a kerék felhasználásával készült kocsi is a Kárpát-medencéből származik. A szekérmodellek Kárpát-medencebeli lelőhelyei Budakalász, Szamosújvár, Novaj, Gyulavarsánd, Herpály. Megjelenési idejük i.e. 2000-1600 között.” (Bárczy, 1999). (Vagyis a hurri harckocsik előtt – GA). „A legősibb Kőrös-kultúra, majd a Vincsa-kultúra és még délebbre a karanovoi kultúra ember-milliókat képvisel. Ez a sorrend egyúttal a kezdeti kultúrák terjedésének irányát is mutatja. Az európai népek tanítómesterei a Kárpát-medencei műveltségek voltak.” (Bárczy, 1999).

3.7. A hun-magyar folytonosságról.

 

Először is a két népnév viszonyát kell tisztáznunk. Melyik volt előbb? Milyen időbeli, okságbeli, történelmi és tartalmi viszony áll fenn a két népnév között? Kiindulásul választhatjuk nemrég felszínre bukkant őskrónikánkat, az „Üngürüsz történetét” (1978, 5), csonkított kiadásban a Tarih-i Üngürüszt (1982, 38). Ebben a két név viszonyáról ez áll: „A krónikás szavai azt bizonyítják, hogy Üngürüsz népe Hunor nemzetségéből származott. Mivel Hunor neve később Hüngürüszre változott és Nemród halála után Hunor egész népével (Szkítiába – GA) költözött…Midőn Nemród meghalt, Adzsem (Perzsia) trónjára egy másik padisah (király-GA) került. Azt a vidéket pedig (melynek Hunor volt a fejedelme), Dzsiddija (Szkítia-GA) tartománynak nevezik…” Úgy tűnik előbb volt a Hunor név, az ősatya neve, de ahogy az ősatya utódai nemzetté sokasodtak, időközben az ősatya neve Hüngürüszre – fígyelem! Hüngürüszre, és nem Üngürüszre – vagyis ha a törökös írásmódot leszámítjuk, Hungárusra és nem Ungárusra! – változott. A kérdés csak az: hogyan és miért lett a Hunor névből hungár népnév? Hogyan, mi módon, miért változott át a szentként tisztelt ősatya neve? A szent, szentsége folytán szent és sérthetetlen – vagyis maga a szentség az örökké épen, eredeti formájában fennmaradást kellett volna jelentse. Hogyan lehet az, hogy éppen a hunoknál, akiknél az ősök tisztelete a legszorosabban összeforrott a szentséggel, az Istennel, saját népnevüket (hun) mégis megváltoztatták? Igaz, e változás nem számolta föl az eredeti nevet. Megmaradt a Hunor névből a „Hun”, csak éppen kiegészült, mégpedig egy „Gár” taggal. Világos, mint a Nap, hogy ennek a „Gár” szónak jelentése ugyanolyan szent és isteni kell legyen, mint Hunor neve a hunok számára, ha egyszer bekerült a szent „Hun” név mellé. De vajon létezhet-e bármi is, aminek szentsége, isteni mivolta felérhet a szentként, a legfőbb szentségként tisztelt ősatya szentségével?

Vegyünk fígyelembe még egy körülményt. Hunor népe Szkítiába költözött, és ott a nép nevéről nem esik szó, ami annyit jelent, hogy a nép neve maradhatott a hun név. Hol és mikor változott át a hun népnév hungár-rá? Az Üngürüsz történetéből erre, ha közvetve is, választ kapunk. Az üngürüsz-hungárus nép a Kárpát-medencei nép. Az a nép, amely az őshazában lakik. Abban az őshazában, amelyre a Csodaszarvas-monda irányul, az a monda, amelyben isteni erők késztetik a Kárpát-medencei hun-magyar népeket, hogy költözzenek vissza a Kárpát-medencébe, és állítsák vissza a hun-magyar nép rendjét. Így észrevétlenül rábukkanunk arra az isteni tényezőre, amit kerestünk. Az isteni erők ugyanis egyértelmű és szoros kapcsolatban állnak a Kárpát-medencével. A Kárpát-medencére irányulnak, az a vonzásközpontjuk, amely tízezer éveken át tartó népvisszavándorlások isteni életközpontja. A „Gár” szó jelentésének, isteni jelentés-töltésének, szent értelmének tehát a Kárpát-medencével kell kapcsolatban állnia. De segít-e nekünk ez az újabb előrelépés? Ha minden felbukkant tényezőt fontolóra veszünk, észre kell vegyük, hogy a megoldás ott fekszik immár elérhető közelben előttünk. Keressük a „Gár” szó szent jelentésű összefüggését, és találtuk a Kárpát-medencét. Lehet, hogy e kettő között áll fenn a szent kapcsolat? Lehet, hogy a „Gár” és a Kárpát-medence egy és ugyanazon szent összefüggés hordozói? Lehet, ha megvizsgáljuk a Kárpát-medencét, és a Kárpát-medence nyelvi alakját. A Kárpát-medence rendkívüli, kör-alakú képződmény. A világon nincs párja. Az ősműveltség középpontja, ércekben, gabonában szokatlanul, rendkívülien gazdag. Erre utal Pannónia neve is, ami – a Pannónia nevet adók nyelvén, latinul – „kenyerest” jelent (Tarih-i Üngürüsz, 1982, 98). Rendkívüli természeti kincs, a Föld legrendkívülibb kincse egy nép otthona számára. Mi más fejezné ki az e tények iránti megbecsülést jobban, mint a felismerés, hogy a Kárpát-medencét isteni erők alakították ki és tüntették ki rendkívüli gazdagsággal, kultúra-alkotó természeti kincsekkel, állam-alkotó egységre kialakított köralakú védőgyűrűvel? A Kárpátok köralakú hegyláncai természetes egységet teremtettek lakói számára, és így az itt lakók egységessé, néppé szerveződését hihetetlen mértékben megkönnyítették.

A Kárpátok hegy-körének adományai jószerivel felbecsülhetetlenek. És itt a kör-alak képe is kiugrik. Az itt lakó népnek az együttélés évszázadai, évezredei alatt fel kellett ismernie, hogy köralakú természeti védőbástya veszi körül, s amikor erre ráébredt, ebben az isteni akaratot érzékelte. Nem tudjuk, mikor kapta a Kárpátok a nevét, de a magyar néptől kellett kapnia, mert szótövében a Kör neve rejlik, a körgyűrű alakú hegységet írja le a név. A kör pedig minden lehető mértani idom között a legtökéletesebbként, a legszentebbként volt ősidőkben számon tartva. A Napot tisztelő hunoknál különösen erős lehetett a kör tisztelete, hiszen a Nap maga is kör-alakú az égen. Így a kör-alakú védő-hegység egyben a Napisten megtestesítője is lehetett a hunok számára. És ehhez még adjuk hozzá, hogy a hunok, a szkíta-magyar ősnépek azok, akik az égből kapják a királyságot a szkíta eredetmonda szerint (GKE, 1990), és a királyság szent jelképe a korona, a kör-anya jelképes alakja, az égből alászállva. A korona és a királyság (két „kör” szótövű szó!) feltalálói tehát csakis napistenhitű népek, a hun-magyar nép lehetett. És valóban, bár sok nép vette át a korona viselésének szokását, mind a mai napig egyedül a magyar népnek van Szent-Korona tana, amely egyben az államalkotó égi erőnek is hordozója. Ha így volt, akkor a Kárpátok neve valóban rendkívüli szentséget hordozhatott. És ha rendkívüli szentséget hordozott, aminek vállalását tudatosítani akarta ez a nép minden egyes tagja önazonossága szintjéig, akkor tényleg indokolt lehetett a nép szent ősatyjának neve mellé tenni a vállalt sorsot, a vállalt hivatást kifejező „kör”, „kir”, „kár”, „gár” szót! A hungár nép tehát a Kárpátok névadója (ami önmagában igazolja őslakosi mivoltát!), és egyben királyi nép. Valóban, ezt igazolja, hogy a hun-magyar népcsalád az egyetlen a világon, amelynek „királyi” melléknevű népe lenne! Világszerte feljegyezték a királyi szkíták tetteit, kimagasló kincsei ők a történelemnek. Valaha a királyi szkíták, a székelyek népe az egész Kárpát-medencét lakták, tehát a történelem igazolja logikai-nyelvi levezetésünket. A „hungár” népnév általunk adott megfejtése: hun-kár, kárpát-medencei hun, de egyben királyi hun, koronás hun.

Érvelésünket, a hungár népnév megfejtését alátámasztja, hogy „a „Hunkár” szó emberemlékezet óta török-perzsa nyelveken használatos. A konstantinápolyi császári udvarban Hunkár a címe és méltóságbeli rangja az Ozmán uralkodónak. A Dictionaire turc-arab-persen szótárban (Zenker, Johnson, Barbier de Meynard) a hunkár jelentése: király, szuverén méltóság. Togrul bég a Hunok királyi törzséből eredett. E hagyomány említi; máig él a török szultán Hungár nevében. A Hunkár szó „király, török uralkodó” jelentéssel bír. Török köznépnél Hunkarem megszólításkor Uram, turkomanoknál “Majarem” annyi mint “Uram”, minek megfelelően Bölcs Leo bizánci császár „elevtherosz” jelzővel illette Árpád népét, akárcsak Herodot a királyi Scythákat.” (Némethi, 1925, 20).

Hungár népnevünkben a Kárpát-medencei őshaza melletti szent elkötelezettségünk fejeződik ki. Itt, ebben az őshazában nyugszanak őseink. Őseink, elődeink szent emléke és hazánk, őshazánk szentsége összetartoznak, mert mi itt a Kárpát-medencében őshonosak vagyunk. Szent hivatásunk, népnevünkbe foglalt kötelezettségünk, hogy ez a szent őshazát megvédjük, hozzá ragaszkodjunk, szent hagyományainkat ápoljuk, őseink történelmét, és újabb történelmünket megismerjük és sorsunkat őseink akaratával egyező irányba fordítsuk.

 

Irodalom

Adler, A. 1971, Suidae Lexicon, Lexicographi Graeci, I. 4, Verlag R. G. Teubner, Stuttgart, p. 262.
Anikovich, M. V. 1999, O migratsiakh v paleolite. Stratum Plus, 1, pp. 72-82.
Badiny Jós Ferenc, 1996, Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig. Orient Press Kft, Budapest,
Bakay Kornél, 1997, Őstörténetünk régészeti forrásai I, Miskolci Bölcsész Egyesület, Miskolc.
Bakay, K. 1999, Előszó, Fehér Mátyás Jenő: Középkori magyar inkvizíció, Gede testvérek, Budapest, 5.
Bakay Kornél, 2003, „Hallotad-e hírét Atilla kerálnak, Isten ostorának?" KAPU XII. évf. 2003. 06-07, 41-45.
Bárczy Zoltán, 1999, Újabb adatok a Kárpát-medence bronzkori kohászatáról. Turán II/2, 11-16.
Bóna István, 1993, A hunok és nagykirályaik. Corvina, Budapest.
Brown, 2003, Neanderthals and Modern Humans in Central and Eastern Europe, www.neanderthal-modern.com/ceeurope.htm
Cudworth, Ralph, 1678/1964, The True Intellectual System of the Universe. Faksimile-Neudruck der Ausgabe von London 1678. Stuttgart-Bad Cannstatt 1964, Friedrich Frommann Verlag (Günter Holzboog), pp. 7-19.
Diogenes Laertius, cca. B. C. 200/1958, Lives of Eminent Philosophers, transl. R. D. Hicks, Cambridge, MA., Vol. I, 3.
Dodds, E. R. 1951, The Greeks and the Irrational. University of California Press, Berkeley, 146.
Dömötör Tekla, 1993, Hungarian Religion, In: The Encyclopedia of Religion, Editor in Chief M. Eliade, Macmillan Publ. Co. New York, 6: 530-531.
Fényes Elek, 1851, Magyarország Geographiai Szótára, Budapest.
Flavius, Josephus, 1957, Jewish Antiquities I-IV. With an English translation by H. H. J. Thackeray, M. A., The Loeb Classical Library. In nine volumes, Cambridge, Massachusetts, Harvard Universitsy Press.
Gáboriné Csánk Vera, 1980, Az ősember Magyarországon. Budapest.
Gnoli, G. 1993, Magi, in: The Encyclopedia of Religion, M. Eliade, Editor in Chief, Macmillan Publ. Co. New York, 9: 79-81.
Grandpierre, A. 2001, Püthagorász és a szkíták: a lélekhit és a nyugati civilizáció fordulópontja. Magyar Demokrata, 2001. augusztus 9. és augusztus 16.
Grandpierre Atilla, 2002, Az Élő Világegyetem könyve, Válasz Könyvkiadó, Budapest.
Grandpierre K. Endre, 1990, Aranykincsek hulltak a Hargitára. A magyarok eredete a Tarih-i Üngürüsz tükrében. Népszava, Budapest.
Grandpierre K. Endre, 1995, Hol van a magyar őshaza? Történelmünk Központi Titkai, 2. Szám.
Grandpierre K. Endre, 1996a, Mióta él nemzet e hazán? Történelmünk Központi Titkai sorozat, 3. Szám.
Grandpierre K. Endre, 1996b, Tízezer évi küzdelem hazánk megmaradásáért. Történelmünk Központi Titkai sorozat, 6. Szám.
Grandpierre K. Endre, 1996c, A magyarság őseredete. Történelmünk Központi Titkai sorozat, 8. Szám.
Grandpierre K. Endre, 1997, Istennyomok hét ölnyi por alatt. Amit a magyar ősvallásról tudni kell. Történelmünk Központi Titkai sorozat, 10. szám, I. rész. A Magyar Nemzeti Egyház kiadása.
Hauser Arnold, 1930, A művészet és irodalom társadalomtörténete. Gondolat, Budapest.
Hawkes, Woolley, 1969, Prehistory and the beginnings of Civilization, London, 244.
Herodor, i.e. 515, idézi Télfy János, Magyarok Őstörténete. Görög források a Scythák történetéhez. Pest, 1863/Budapest, 2002, Kiadja Lauffer Vilmos, 23-ik töredék, 4.
Humbach, H. 1978, Mithra in India and the Hinduized Magi, in Études mithraiques, ed. by J. Duchesne-Guillemine, Tehran and Liege, 229-253.
Kádár István, 2000, Kozmikus tudatosság a Kr. e. XIV. században, Ehnaton. Turán, III/3, 82-90.
Keresztesi József, 1844, A magyar nyelv eredete. Pozsony.
Kirk, G. S., Raven, J. E., Schofield, M., 1998, A preszokratikus filozófusok. Atlantisz, Budapest, 38.
Lenormant, Francois, 1877/1999, Chaldean Magic. Its origin and development. Samuel Weiser, Inc., York, Beach, Maine, 113.
Lipták Pál, 1961, Germanische Skelettreste von Hács-Béndepuszta aus dem 5. Jh. U. Z. Acta Arch. Hung. 13, 1961, 231-246.
Lukács Béla, 2003, Outline of History of the Carpathian Basin, http://www.rmki.kfki.hu/~lukacs/hungaria.htm
Marcellinus, Ammianus, 1916, reánk maradt történeti könyvei, ford. Pirchala Imre, I. kötet, kiadja a M. Tud. Akadémiának Classica-Philologiai Bizottsága, Franklin Társulat, Budapest.
Marjalaki Kiss Lajos, 1928, A magyarok eredete. Budapest.
Miske Kálmán, 1904, Die Bedeutung Velem St. Veist als prehistorischen Guss-Statte mit Berucksichtigung der Antimonn-Bronzfrage. Archiv für Anthropologia. Neu Folge Braunschweig 2. k. 2. a. 124-128.
Miske Kálmán, 1929, Bergbau, Verhüttung und Metall-verbreitungswerkzeuge aus velem St. Veit (Westungarn). Wiener Prahistorischen Zeitschrift 16, 16, 81-94.
Mitológiai Enciklopédia (a Mifi narodi mira, szerk. Sz. A. Tokarev, 1980-1982 alapján), 1988, Gondolat, Budapest, II. köt., 134. l.
Modi, J. J.: A hunokról akik meghódították Indiát. Mi volt a hunok vallása? Kéziratból fordította: Zajti Ferenc, Budapest, 1926, 11. l.
Némethi Kálmán, 1925, Hun-történelmi örökségünk. Kiadja: Némethi János, Budapest.
North, J. A. 1996, Pontifex, Oxford Classical Dictionary, S. Hornblower, A. Spawforth, eds., Oxford-New York, Oxford University Press, 1219.
Orbán Balázs, 1868-1873, Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból. I-VI. kötet. Pest.
Philips, P. 1980, The Prehistory of Europe, London.
Poikalainen, V. 2001, Paleolithic Art from the Danube to Lake Baikal, Folklore, electronic journal, Vol. 18&19, http://haldjas.folklore.ee/folklore/vol18&19/paleoart.pdf
Redards, G. 1965, Mager, Lexikon der Alten Welt, Artemis Verlag, Zürich und Stuttgart, 1809.
Richards, M. P., Pettitt, P. B., Trinkaus, E., Smith, F. H., Paunovic, M., Karavanic, I. 2000, Publ. Natl. Acad. Sci. 97, no. 13, June 20, 2000, 7663-7666
Rudgley, R. 2002, A kőkor elveszett civilizációi. Gold Book.
Russell, Bertrand, 1994, A nyugati filozófia története. Göncöl Kiadó, 25 o.-tól.
Szentkatolnai Bálint Gábor, 1901, A honfoglalás revíziója. Kolozsvár.
Stanley, T. 1651/1731, Historia Philosophiae. Vitas, Opiniones, Resque Gestas, et dicta Philosophorum Sectae cujusvis complexa, Tomus Tertius, Venetiis, Apud Sevastianum Coleti. Superiorum Permissu, Ac Privilegio. 270.
The Historical Atilla, by Denis Sinor, in: Atilla. The Man and his Image. Ed. By Franz H. Bauml, Marianna D. Birnbaum, Corvina, Budapest, 1993.
Strabón, kb. i.u. 7/1977, Geógraphika. Gondolat, Budapest, 318-319. l.
Tarn, W. W.: Hellenistic civilisation, 3rd ed., London, Edard Arnold & Co., 1952
Télfy János, Magyarok Őstörténete. Görög források a Scythák történetéhez. Pest, 1863/Budapest, 2002, Kiadja Lauffer Vilmos, 23-ik töredék, 4.
The Oxford English Dictionary, 1989, Magian, Magus, 2nd ed., prepared by J. A. Simpson, E. S. C. Weiner, Clarendon Press, Oxford, IX: 185, 202.
Trinkaus, Eric, 2003a, Ősi embercsontok Romániából, Magyar Nemzet, 2003 szeptember 24, 15. oldal
Trinkaus, E. 2003b, Earliest Modern Humans Found in Romanian Cave,
http://story.news.yahoo.com/news?tmpl=story&u=/nm/20030922/sc_nm/science_humans_dc_1
Trinkaus, E. et al., 2003c, Proceedings of the National Academy of Sciences
Trinkaus, E. et al., 2003d, Journal of Human Evolution
Underhill et al., 1997, Genome Research, Vol. 7, p. 996.
Üngürüsz története, Iszkender legenda, 906/1526, ford. Blaskovics József, kézirat, 1978. Torzított kiadása: A magyarok története. Tarih-i Üngürüsz. Madzsar tarihi. Ford. Blaskovics József, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1982.
Varga Csaba, 2001, Jel jel jel. Az ABC 30 000 éves eredete. Fríg Könyvkiadó, Piliscsaba.
Varga Csaba, 2002, A halhatatlan és változatlan jel, Szakács Gábor interjúja. Magyar Demokrata, 2002/13, március 28, 18-19.
http://www.varga.hu/IRASTORTENET/IDO_ES_ABC/IDO_ES_ABC.htm
Vértes László, 1965, Az őskor és az átmeneti kőkor emlékei Magyarországon.
Würm, N. in Lamb, L. L. 1961, Climatic change within historical lime, Acad. Sci. 1961/1.
Zeller, Eduard, 1963, Outlines of the History of Greek Philosophy. London, Routledge and Kegan Paul Ltd, 1963, 33.

IV. rész.

Az Atilla ellen tervezett gyilkosság.

 

Gyanús előjelek

Callimachus, Philippus Experiens (Ortelius Bibliography, 2003) „élt 1437-1496, Olaszországból Krakkóba ment. Tagja volt a Pomponius Latus Római Akadémiának, Budára menekült, majd 1469-ben Krakkóba. Történelmi művei Magyarországról és Lengyelországról korszakalkotóak.

Callimachus (1444/1964, 48) szerint Attilát az előjelek egész sora intette közeli halálára. Megemlíti Marcianus keletrómai császár álmát is:

"Qua nocte Marcianus imperator Constantinopoli per somnum uidit arcum illius fractum, quo genere armorum Hunos maxime excellere diximus."

„Aznap éjjel Marciánusz konstantinápolyi császár álmában látta azt az íjat eltörve, amely a hunok népének a legtöbb dicsőséget szerezte”.

 

Gyanús utójelek

Állították, hogy Ildikó végezte ki elaludt férjét egy tőrdöféssel – és aki ezt állította, nem más, mint Marcianus comes; a római titkosdiplomácia vezetője. Némelyek hozzátették, hogy Ildikót a király egy apródja segítette vétke végrehajtásában, s hogy e merény Aetius, a római hadvezér ösztönzésére lőn elkövetve. Thierry (1865, 197-198) több forrást is idéz ennek alátámasztására.

Joannes Malalas, Chronographia, II. rész: Atillas…sangvinis fluxu ex naribus per noctem prorumpente…mortuus est. – A pellice, ut vulgo credebatur, e medio sublatus; nam alii tradiderunt Atillae spatharium ab Aetio patricio corruptum dominum suum confodisse.

„Atilla éjjel orrvérzés következtében meghalt. Amint általában vélik, egy ágyasa meggyilkolta; ugyan egyesek azt hagyományozták Attilával kapcsolatban, hogy az Aetius patrícius által megvesztegetett pallos-őr szúrta keresztül pallossal urát (Attilát).” Aetius patrícius e tanúság szerint megvesztegette Atilla bizalmi főembere(i)t és az(ok) szúrták le. Annyi bizonyos, hogy ha így történt, az teljesen egybevág azzal a bizánci merénylet-tervvel, amit Bizáncban terveltek ki, és aminek lelepleződéséről Priskos, ahogy fentebb idéztük, beszámolt.

Az első nyugati forrás, amely Atilla meggyilkolásáról beszél, a Chronica Gallica második, 551-ig terjedő kézirata, amely azt írja: „Atilla occiditur!” azaz: Attilát lemészárolták! A régebbi krónika csak 452-ig terjed, Atilla halála 453-ban következett be, ami arra utal, hogy a krónikások folyamatosan tájékozódtak az eseményekről, s az 551 körül rögzített krónika szerzője az Atilla haláláról kialakult összbenyomást rögzítette ezekkel a szavakkal.

Szász Béla és Bakay Kornél (1994, 366) azt írják, hogy „nyilvánvaló, hogy a Chronica Gallica szerzője egy előttünk ismeretlen keleti krónikát is használt, melyben szó volt már arról, hogy Attilát megölték…Marcellinustól az ószláv krónikáig húzódott az a magát erősen tartó hiedelem, hogy Attilát megölték (u. ott, 367)”. Szász Béla és Bakay Kornél értékelésében: „Fentiek alapján Atilla halálának a körülményei tisztázottnak tekinthetők, mert a három fő forrás, Priskos, Prosper és Cassiodorus tulajdonképpen a három legjobban informált hely, Bizánc, Róma és a gót udvar felfogását adja vissza, ahol úgy tudták, hogy Atilla orrvérzés következtében halt meg.” Kénytelenek vagyunk ezzel a nézettel vitába szállni. E három udvarnak nyilván az kellett legyen a hivatalos véleménye, hogy Attilát nem ők ölették meg, akkor is, ha ők tették. A mérvadó vagy a keleti hagyomány lehet – amely éppen Szász és Bakay szerint Atilla meggyilkolásáról számol be – vagy olyan nyugati források léte, amelyek szerzői a titkos tanács vezetőségi tagjai. Láttuk, hogy Marcellinus comes éppen ilyen, és ez megerősíti az Atilla meggyilkolásának tényét. Nyilvánvaló, hogy a gyilkosságot csakis titokban követhették el. Nem verhették nagydobra sem előzőleg, sem utólag, hogy Atilla nászéjszakáján fogják Attilát meggyilkoltatni az Aetius által lefizetett hun főurak és az apród közreműködésével. Előre nem tehették, mert ez nyilván meghiúsította volna a tervezett gyilkosság kimenetelét, és a római, bizánci és gót birodalom rendkívüli katonai megtorlással számolhatott, ha terve kitudódik. Utólag azért nem hozhatták nyilvánosságra, mert a hun nép az akkori Európa katonailag jelentős tényezője maradt, ráadásul a hunokkal szoros kapcsolatot tartó avar és a magyar haderő külön-külön képes lett volna Európa e három romlott birodalmát katonailag tönkreverni. Éppen ezért a ködösítés egybehangzó mivolta önmagában egyáltalán nem bizonyíték Atilla orrvérzéses halála mellett, mert ugyanígy ez az egybehangzás lehet a kimesterkélt változat következménye is. A gyilkosok megbízóinak ugyanis gondoskodniuk kellett arról, hogy már a helyszínen jelen legyen az ő változatuk, és ezt a maszlagot adják be akinek lehet, mert ez jelentékenyen fékezheti a visszacsapást időben és hevességben. Elsőrangú katonai érdeke volt tehát a megbízóknak, hogy gondoskodjanak az orrvérzéses változat elterjesztéséről és sulykolásáról. Ezért ennek az egybehangzásnak nincs nagyobb hitele, mint annak, hogy vadkan végzett Zrínyivel, romlott füge végzett Mátyás királlyal, villám sújtotta agyon Rovó hun királyt, halálra ette magát Oktár király, vagy hogy mostanában Irakot Amerika tömegpusztító fegyverei miatt támadta meg.

Prosper krónikájában azt írja: „Atilla in sedibus suis mortuo…” (Atilla székhelyén meghala…”). Ennek nem tulajdonítanánk perdöntő jelentőséget, hiszen csak a száraz tényt rögzíti, madártávlatból. Cassiodorus beszámolója: „Rex Atilla mox reversus interiit.” (Szász-Bakay, 1994, 366). „Atilla király visszatért (székhelyére) és nemsokára elpusztult.” Ez a jelentés sem oszlatja el kételyeinket Atilla halálának módját illetően. Ez a feltűnően lakonikus jelentés sem zárja ki a gyilkosságot – meghalni, elpusztulni bármitől lehet, gyilkosságtól éppúgy, mint betegségtől, bár az külön kérdés, orrvérzéstől lehet-e. Az „elpusztult” – „interiit” megfogalmazás mindenesetre inkább ellenségességet fejez ki. Mi lehet az oka, hogy széles körben, a nyugat-római birodalomtól a kelet-európai ószláv krónikákig erősen tartja magát a „hiedelem”, hogy Attilát meggyilkolták? Itt kétségkívül el kell gondolkoznunk az orrvérzéses halálnem hihetőségén. Tudjuk, hogy Mátyás óta nem sokan haltak meg romlott fügétől. Tudjuk, hogy a halálozási okok között a vadkan általi nem szerepel a statisztikákban. Azt is tudjuk, hogy az orrvérzés nem halálok. Nincs ilyen halálnem. Orrvérzésbe nem szoktak belehalni az emberek. Mindenki tudja ezt. Éppen ezért az orrvérzéses mese tényleg hihetetlen. A józan ész alapján állva az ember nem szívesen adja fel alapállását, s cseréli fel a józan észt a puszta hiedelemmel.

De vegyünk egy orvosi szakvéleményt. Dr. Heid Lóránt, orr-fül-gége szakorvos szerint orrvérzésbe nem lehet belehalni. Még akkor sem, ha valaki netán sokat iszik előtte – bár Attiláról még Priszkosz is megírja, hogy „mindenben rendkívül mértéktartóan viselkedett”, és így már maga a sokat ivás is elképzelhetetlen Atilla esetében. Már ez önmagában kizáró ok, hogy elhiggyük az orrvérzéses mesét. Orrvérzésbe azért nem lehet belehalni, mert ha valaki épp hátán fekszik, amikor rátör az orrvérzés, és alszik, akkor is önkéntelenül köhögni kezd. A vér nem tud akadálytalanul lefolyni a tüdőbe, mert az önkéntelen visszaköhögés törvényszerűen felébreszti az alvó beteget. Maga az orrvérzés is csak akkor vezethet komolyabb vérveszteségre, ha (rendkívül) magas vérnyomás idézi elő, aminek meglétére azonban semmi nyom sincs a kordokumentumokban. De ha fel is lépne ilyen komolyabb vérveszteség, akkor annál inkább felébresztené a beteget. Orrvérzéses halál csak feltételesen idézhető elő, ha magas vérnyomást előidéző mérget etetnek valakivel, és egyszersmind rendkívül erős altatót is beadnak neki. De ekkor sem lehet számítani arra, hogy az adott vagy más éjjel tényleg fel fog lépni az orrvérzés, még kevésbé arra, hogy ez háton fekve éri a beteget stb. Az orvosi szakvélemény tehát éppen úgy kizárja az orrvérzéses halál-változatot, mint a józan paraszti ész.

 

Irodalom:

Ortelius Bibliography, 2003, Callimachus Experiens,
http://www.orteliusmaps.com/ortbib/Ortbibsourcesc.htm
Fehér Mátyás Jenő, 2000, A korai avar kagánok. Szkíta-hun-avar rokonság. Ménrót Kiadó, Budapest.
Gordon, C. D. 1960, The Age of Atilla. Fifth-Century Byzantium and the Barbarians. 1960, The Univ. Of Michigan Press. Ann Arbor.
Moravcsik Gyula, 1914, A Csodaszarvas mondája a bizánciaknál. Egyetemi Philológiai Közlöny, 335.
Sebestyén László, 2000, Kézai Simon védelmében. Őstörténeti tanulmányok. Nap Kiadó.
Szász Béla – Bakay Kornél: A húnok története. Atilla nagykirály. Szabad Tér, Budapest, 1994.
Thierry, Amadé, 1865, Atilla történelme. Pest, Kiadja Ráth Mór.
http://grandpierre.zenenet.hu/ujdonsagok0.htm

Forrás: http://grandpierre.zenenet.hu/ujdonsagok0.htm
Beküldte Péterfai János