20210228
Last updateH, 21 dec. 2020 2am

rovas logo

2011 november 15, kedd

Kiáltónak szava

Szerző: Forray Zoltán Tamás és Dr. Mihály Ferenc

 ÉP TESTBEN ÉP LÉLEK

A XXVII. Magyar Világtalálkozón az ÁRPÁD AKADÉMIA ORVOSTUDOMÁNYI OSZTÁLYÁNAK értekezletén elhangzott előadás. Kivonatosan közölve a világtalálkozó KRÓNIKÁJÁBAN. Cleveland 1989.

Ma már minden civilizált országnak van úgynevezett statisztikai hivatala, amely minden társadalmi jelenséget feldolgoz és az eredményből következtetéseket von le a jövőre vonatkozólag.

Az AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK Központi Statisztikai Hivatalának keretében működő Külföldi Néprajzi Statisztikai Hivatal külföldi felméréseinek adataiban minket magyarokat közelről és vészjóslóan érint az 1979. évi közép-európai becslések eredménye, mely szerint a Magyarországot körülvevő országok, vagyis Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia a magyarokkal szemben aránytalanul gyorsabban szaporodik és ha köztük a szaporodási arány nem változik, akkor a három "utódállamnak" rövidesen hatszorta több lakosa lesz, mint Magyarországnak.

Hogy ez a jelenség milyen katasztrofális, az kitűnik a szaporulati százalékarányokból, mely szerint 1975-ben Magyarország népszaporulata 6% volt évi 65.000 fővel, míg 1977-ben már csak 4,3%, 46.000 szaporulattal, de 1978-ban zuhanásszerűen csak 2,6%, 28.000 szaporulattal.

A zuhanás máig sem akar megállni, sőt enyhülni sem. Ez nem csak az emigrációs, hanem a hazai irodalmi kiadványokból is vészjóslóan kitűnik. Az adatok százai közül elég, ha a Magyar Demokrata Fórum szegedi értekezletén Dr. Kovács Zoltán adjunktus által előadottakat vesszük figyelembe, mely szerint "Ha a születések számának 1958 óta csökkentő tendenciája nem változik, akkor a 2000. évig 600.000-es míg 2020-ig kétmilliós, 2040-ig pedig három és félmilliós népességfogyatkozással kell számolni.

Ez az előrejelzés vészharangként kong a fejünk felett, annál is inkább, mert a helyzet a világon szétszórtságban élő magyarok között sem jobb. Utánpótlás tehát külföldről sem várható.

A másik ugyancsak vészjósló jelenség - amiről tulajdonképpen beszélni óhajtok, amely nem csak a magyar, hanem civilizációs világjelenség is: a szellemileg fogyatékosok és torzszülöttek állandó szaporodása.

Magyarországon már húsz évvel ezelőtt nyilvánosságra hozták a Gyógypedagógusok Pécsi Kongresszusán, hogy minden száz gyermek közül igen sok idegileg, szellemileg, vagy fizikailag sérült és a gyógypedagógiai oktatás sikere érdekében ezekkel a gyerekekkel sokkal többet kell foglalkozni, mint az egészséges fiatalokkal. Azóta ez az arány csak rosszabbodott.

Amint Varga Domokos NÉPESEDÉSI GONDOK (1982) című tudósításában közli: "Az áldozatos jó nevelés gyenge képességű gyerekekkel is sokat elérhet, de az ilyen adottságok mellett megjavíthatja-e az emberi minőséget? Sajnos nemhogy megjavítani, de megtartani sem lehet."

A veszedelem nem is csak a jelenlegi adottságokban van, hanem abban, hogy a szellemileg fogyatékosok nemi életét, szaporodási készségét nem gátolják kényelmi, erkölcsi, népegészségügyi vagy gazdasági meggondolások.

Ez a jelenség - mint világjelenség - már a kanadai felelős köröket is élénken foglalkoztatja. A honatyák keresik a módját, hogy miképpen lehetne a népi minőségre és nemzetgazdaságra káros egyedek szaporodását meggátolni, vagy csökkenteni.

Mivel egy ember élete nem a születéssel, hanem a fogamzással kezdődik, teológiai meggondolások és az emberi jogok szerint az egyénnek joga van az élethez már a fogamzástól kezdve. Ezért a kérdésbe beleszólnak jogászok és teológusok, és mint erkölcsi szervezet, az egyház is. Véleményeket mondanak és hallgatnak meg.

Ilyen jellegzetesen érdekes ügy a mai kanadai társadalomban a tizenhat éven aluli, szellemileg fogyatékos gyermek sterilizálási lehetősége, vagy kötelezettsége.

Nem arról van szó, hogy azokat az élet élvezetében, ez esetben a nemi élet élvezetében gátolnák, hanem csak arról, hogy ezen élvezet gyakorlása ne eredményezzen, ne indítson el újabb egyedet, amely az ő esetükben biológiailag feltétlenül degenerált lehet. És ebben a kérdésben az egyházak sem hunyhatják be a szemüket és csukhatják be a szájukat. Így nekünk is fel kell készülnünk arra, hogy a kérdésre jó lelkiismerettel, a helyes választ adhassuk.

Orvosi körökben már régóta vita tárgyát képezi a szellemileg visszamaradott gyermekek sterilizálásának kérdése. Többek között felhozzák, hogy ha a fogamzást gátlók szedése megengedett, még azoknál is, akik a társadalomra hasznos utódokat hozhatnának létre, akkor miért nem lehetne megengedett olyan esetben, amikor a közmorálra, a nemzetgazdaságra, a családi egyensúlyra és a közbiztonságra hátrányos egyedekről van szó? Hülye egyén gyermeke csakis hülye lehet, tehát nemzeti minőségi szempontból sem lehet közömbös ezeknek szaporítása.

Tanácstalan jogászok azt mondják, hogy nincsen olyan törvényünk, amely a szellemileg elmaradott egyénnel szemben más elbánást írna elő, mint a normálissal szemben. Pedig a gyakorlatban van. Például milyen törvény írja elő, hogy ha a bolond gyilkol, rabol, lop vagy erőszakol, nem büntethető, mert "nem beszámítható".

Tehát igenis van megkülönböztetés, mellyel bolondságot színlelve, sokszor gazemberek is megmenekülnek a büntetéstől. E joggyakorlat feljogosítja a társadalmat arra, hogy kikövetelje a kérdés törvényes szabályozását.

A kanadai Ontario tartomány egészségügyi minisztere már régen kidolgozott egy törvénytervezetet, melyet tanulmányozás végett szétosztott a provinciális képviselőknek és megküldte szakembereknek és szakintézeteknek, továbbá egyházaknak, véleményezés végett.

A miniszter kilenc hónapig tartó közvéleménykutatás és szakemberek meghallgatása alapján készítette el törvénytervezetét tizenhat éven aluli, szellemileg visszamaradt és fizikailag kimondottan hátrányos testalkattal . született egyének művi sterilizálására, mert ezeknél bizonyosra vehető, hogy utódaik is fogyatékossággal születnek.

Szakinformációk szerint csak Ontarióban évente több száz szülő kéri kétségbeesve szellemileg beteg, szexuálisan kritikus korban lévő gyermekének sterilizálását, félve a rájuk még nagyobb terhet jelentő családi eseménytől, és sokan a társadalommal szembeni felelősségtől is. De sokkal több szülő van, aki téves erkölcsi gátlások, vagy rosszul felfogott szeretet, nagy egyszerűen tájékozatlanság miatt nem fordul orvoshoz, hanem drákói rendszabályokkal kínozza gyermekét, meggátolva őt a természetes és következménymentes élvezettől.

Ilyenkor jön előtérbe az egyház, illetve a lelkészek szerepe, akik megfelelő tanácsokkal feloldhatnák a szülő gátlásait és ajánlhatnák a törvényesen megengedett diszkrét eljárást, vigyázva, hogy a pácienst ne rémítsék el, ne okozzanak neki lelki megrázkódtatást a beavatkozással, aminek értelmét úgysem tudja felfogni.

"Ha a törvényhozás semmit sem tesz ebben az ügyben, akkor hagyja rá a család és az orvos jó lelkiismeretére" - mondja az egészségügyi miniszter a kormányhoz benyújtott javaslatában.

Ugyanebbe a kategóriába tartozik a torzszülöttek és a magukkal tehetetlen, szenvedő, gyógyíthatatlan betegek kérdése is. Nevezetesen, hogy szabad-e az ilyeneket "engedni meghalni", vagy pedig a "kegyes elaltatással", az euthanásiával megszabadítani az élet szenvedéseitől?

Jelentős lépést tett ebben az ügyben a CANADAI ANGLIKÁN EGYHÁZ, melynek nemzeti Végrehajtó Tanácsa 16 orvos, jogász és teológus részvételével, hosszas és mélyreható tárgyalások után úgy határozott, hogy lehetséges erkölcsi és emberbaráti ok az irgalmas elaltatásra, vagy meghalni

E. W. Scott érsek - kihirdetve a határozatot, megjegyezte, hogy ez egy unitárius közreműködés a megváltó halálhoz és ahhoz a kérdéshez, hogy mit tehetünk a helyrehozhatatlan hibával született, normális életre képtelen torzszülöttekkel, akiknek életre erőltetése embertelen és kegyetlen ténykedés, még ha csak a lélegzés megindításáról volna is szó.

Nem könyörületesebb-e részükre a szenvedés nélküli elmúlás, az "euthanasia"? - fejezi be a jelenést az érsek, hozzáfűzve még azt a lehetőséget, hogy az egyház és a társadalom tiszteletben tarthatja olyan magával tehetetlen, de ép gondolkozású és véglegesen gyógyíthatatlan betegségben szenvedő személy kívánságát, aki a jótékony halált kéri.

Ezzel az állásfoglalással a Kanadai Anglikán egyház befejezte azt a nehéz ügyet, amelyet a calgaryi Generál Synod kezdett el kijelentve, hogy erkölcsileg helyes a kimondottan agy-defekttel világra jött, vagy normális életre képtelen, torz újszülöttek életének véget vetni.

Az egyházi Tanács határozatának indoklásában felhozza, hogy: "Teológiai szempontból a halál nem jelenti a LÉT végét, hanem csak átmenetét a földi életből a túlvilági életbe:'

Az antropocentrikus elképzelés szerint: "Az ember az Isten képmása." De vajon Isten képmásának tekinthetők-e a szellemi és torzszülöttek, vagy pedig inkább az emberi bűnözés káros következményeinek és Isten megcsúfolásának.

Az élvezeti cikkek, a vegyszerek, a szükségesnél nagyobb mérvű gyógyszerek szedése, kábítószerek élvezete, fájdalomcsillapítók huzamos ideig való szedése, az alkoholizmus és dohányzás mindkét nembeli szülőjelölteknél, de különösen a terhes anyáknál, továbbá a fogamzásgátló tabletták huzamos alkalmazása és az eléggé el nem ítélhető ismételt művi vetélések, mind megannyi káros és bűnös beavatkozás az Isten terveibe, a lélek templomának építményébe.

"Ép testben ép lélek" - mondja a régi görög közmondás. Ez azonban nem mindig jelenti azt, hogy nem ép testben nem lehet ép lélek, hanem inkább azt, hogy nem ép testben a lélek nem tudja kifejteni tevékenységét, mert a test alkalmatlansága folytán korlátozva van.

A pszichológiai tapasztalat azt mutatja, hogy a lélek nem érzi jól magát olyan testben, amelyik nem alkalmas arra, hogy Istentől rábízott szerepét betöltse.

Ez a kérdés ma élénk vita tárgya a teológusok, jogászok és szociológusok körében. A végső szót azonban a teológia kell, hogy kimondja, hogy az emberi bűnök miatt tehetetlennek született testben jogos-e az Isten lelkét rabságban tartanunk?

A test csak eszköz, egy szerszám a léleknek, az Istennek kezében. De melyik mester szeret használhatatlan szerszámmal dolgozni?

Némely államban a népszaporodás csökkentése érdekében, vagy a terhes szó különleges körülményeire való tekintettel már megengedhető a művi vetélés, ami nem más, mint törvényesen szabályozott magzatgyilkosság.

Mégsem botránkozik meg rajta senki, vagy csak nagyon kevesen. Mennyivel inkább kívánatos volna a kegyes meghalni-hagyás a népesség minősége érdekében, vagy humanitárius szempontból azokkal a magzatokkal szemben, melyek világra jőve lényeges testi és szellemi fogyatékosságot mutatnak.

Állatainknál tudunk vigyázni a minőségi tenyésztésre. Mennyivel fontosabb lenne ez a nemzeti társadalomra alkalmazva!

Az álhumanizmus részben szellemi elmaradottság, részben képmutatás, részben pedig felelőtlenség a társadalommal szemben, mert a testi és a szellemi torzszülötteket rendszerint nem a szülők tartják el, hanem a dolgozó és adófizető társadalom.

És ez csak az adófizető dolgozót terhelő oldala a dolognak. A másik oldalon áll a nemzeti minőség védelme. Észak-Amerikában már 1924 óta van egyes tagállamokban sterilizációs törvény és faji minőségvédő mozgalom. Kanadában ez még csak vitatkozás, csűrés-csavarás állapotában van.

"A 16 éven aluliak sebészeti úton való gyógyításához a törvény szülői beleegyezést követel, melyhez a szülőnek joga van. De olyan beavatkozás engedélyezéséhez, amely nem gyógyító célzatú - mint például a sterilizáció - a szülők hatásköre még a törvénytelenség ködében van" - mondja a miniszter tanácsadója.

Dr. Zarfas pszichiáter szerint sok család esik pánikba, amint észreveszik lelkibeteg gyermekükön a szexuális fejlődést. "De nagyon sok olyan jóakaratú bár, de rosszul informált - szülő is van, aki nem akarja megérteni, hogy szellemileg visszamaradt gyermeke nem alkalmas a szülői hivatás betöltésére".

Az ontáriói hivatalos közgyám is nyilatkozott az ügyben, mondván, hogy: "A gyermek emberi lény, emberi jogokkal és jogait meg kell védenünk, még sok esetben a szülőkkel szemben is.

Ebben az érvelésben csak az a hiba, hogy a közgyám úr elfelejti, hogy a szellemileg visszamaradott egyén nem teljes kötelességű polgár, mert tetteiért nem felelős, és éppen ezért nem lehet teljes jogú sem, különösen olyan dolgokban, melyeknek értelmét és mibenlétét nem tudja felfogni.

Ilyen esetekben a szülőknek, vagy gyámnak kell helyette határozni, hogy felelőtlenségből családi, vagy társadalmi tragédia ne legyen.

Nem maradhatunk szótlanok a nemzetgyilkosság törvényesen megengedett tényét illetően sem, miszerint egy orvos Kanadában, bírói engedéllyel abortusz-klinikát nyithatott, ahol futószalagon végzik a nemzetirtást. Ezzel párhuzamosan pedig a kórházakban milliós költségekkel életre erőltetik az olyan torzszülötteket, amelyek normális kezelés mellett nem maradnának életben, De esetleg komplikált operációval, szívátültetéssel, hatalmas orvosi és ápolónői asszisztenciával sikerül életben tartani, de akkor is improduktív torzszülött marad, akit nem a szülők, hanem az adófizető tart el, ugyanúgy, mint ahogy az abortusz költségeit is az adóból fizetik.

Szemforgató, feminista álarcba bújt propaganda szerint a nőnek joga van rendelkeznie saját testével. Ez igaz, de a magzat már nem ő maga, hanem az ő gyermeke, egy új egyén, egy új élet, melyet kioltani csak akkor van joga, ha orvosi és pszichiátriai vélemény szerint egészséges egyed születése nem várható, vagy ha a teherbe esés erőszak eredménye.

Az érem másik oldala még az is, hogy nemcsak a népszaporulat vagy a nemzeti megmaradás van veszélyben a korlátlan művi vetélésekkel, hanem a népi minőség, a nemzeti jelleg is, különösen Észak- és Dél-Amerikában, ahol leginkább a fehér nők élnek ezzel a gyilkos szabadsággal, de a színesek nem. Tehát könnyen igaza lehet annak a demográfusnak, aki szerint a 2100. évre Kanada és USA lakosságának többsége fekete lesz, vagy pedig valamilyen színes keverék nép.

Hogy ez a lehetőség milyen komoly, azt bizonyítja Emanuel Rabinovich zsidó rabbi, aki Budapesten 1952. január 12-én tartott zsidó vezetői világkonferencián kijelentette, hogy a fehér emberek utolsó generációja most születik. Ez azonban nem vonatkozik a zsidóságra, mert az amerikai zsidóság vezető rabbija, Dr. Gittelson szerint a zsidó faj fennmaradása érdekében nem engedhető meg az idegenekkel való keveredés.

Mondhatná valaki, hogy ez vonatkozik Amerikára, de Magyarországra nem, mert ott nincsenek színesek.

Nincsenek. De vannak cigányok, mégpedig nemcsak a statisztika, hanem, Mons. Dr. Kada Lajos érsek 1987-iki clevelandi Magyar Világtalálkozón elmondott beszéde szerint is, gyorsan növekvő számban. Olyannyira, hogy - amint a Magyar Demokratikus Ellenzék lapja írja: "Senki se csodálkozzék, ha 2000-re Magyarország lakosságának egynegyede cigány lesz, akik szintén nem akarnak magyarok lenni és most követelik maguknak a népi kisebbségi státust, külön parlamenti képviselettel és cigányológiai tanszékkel az Akadémián és a német, szlovák, román és zsidó mellett cigány nyelvű iskolákkal, mindezt a dolgozó nép költségén és a nemzeti egyöntetűség rovására".

Mindezek után le kell szűrnünk a tanulságot, hogy a művi vetélés törvényes szabályozása és a nemzeti minőség megőrzése nem egyéni megítélés tárgya, hanem közügy, amelyben mindenkinek állást kell foglalnia, aki a nemzet fennmaradásáért felelősséget érez. Mégpedig nemcsak a befogadó hazánkban, hanem a Kárpátok övezte Óhazánkban is, mert "Lesz még az Istennek szüksége magyarra".

Declassé, volt francia külügyminiszter mondta: "Egy nemzet nincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy aláírt - késsel a torkán - egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás...

A HANGOSFILM ÉS A TELEVÍZIÓ MAGYAR TALÁLMÁNY

Feledhetetlen barátom, Erdélyi István, jeles fizikus, a Sao Pauló-i Mackenzie egyetem fizikai tanszékének professzora, amikor először találkoztunk, azt kérdezte tőlem hogy - "rokona vagyok-e Mihályi Dénesnek?"

- Mihályi Dénesnek? - néztem rá, visszaadva a kérdést.

- "Igen. A televízió feltalálójának" - mondta ő. Nem tudtam neki hirtelen válaszolni, de valami derengett emlékezetemben és mind élesebben ködlött fel előttem egy gyermekkori találkozás emléke.

Ha jól emlékszem, 1923-ban, egy nyári délutánon, egyik nagybátyám, vitéz Mihály Péter elszalasztotta hozzánk egyik fiát, szüleimnek szóló üzenettel, hogy hozzuk rendbe egy kissé magunkat, mert egy "pesti úr" jön hozzánk rövid látogatóba.

A "rendbehozásra" szükség is volt, mert a cséplőgép éppen nagyapám búzáját csépelte, ami bizony nem csekély házkörüli rendetlenséggel járt.

Aztán nagybátyámmal együtt meg is érkezett a "pesti úr", aki nagyapámat Ferenc bátyámnak szólította és édesapámmal is igen megértően társalgott. Nekünk, gyerekeknek nem volt szabad közel menni.

Egyszer csak jön anyánk és azt mondja nekem, hogy - "Feri, hozd elő a gépedet, mert a mérnök úr meg akarja nézni"

Én, mint afféle falusi fúró-faragó ezermesterkedő gyerek, akkoriban cséplőgépet csináltam, amit ugyan nem gőz hajtott, de a hengerből hátranyúló dugattyúrúd mozgatásával még forgott is a lendítőkereke és ment is előre, mozgott minden alkatrésze. (Mihály Dénes új találmánya, a rádiómozgókép vetítője előtt, Berlinben. E gép először 1928-ban jelent meg a német szaklapokban, s úgy minősítették a "készüléket", mely alkalmas arra, hogy "mozgóképet vigyen bármily távolságra".)

A bácsi megnézte, megmutattam neki, hogyan működik. Elismerően megdicsért és megkérdezte, hogy mi akarok lenni, ha megnövök?

- Gépész - feleltem.
- "Hát ne is legyél más" - mondotta ő és ezzel véget ért a vizsga.

Aztán a "mérnök úr" elment és azt mondták apámék, hogy nagy ember volt a váratlan látogató, mert "beszélő mozit" is tud csinálni. Én pedig lassan el is felejtettem a "pesti rokont".

Már javában dühöngött a második világháború, amikor a Révai Nagy Lexikonban találtam róla néhány sort, hogy Mihály Dénes gépészmérnök feltalálta a távolbalátót, amelyet Németországban már használnak is. Aztán jött az amerikai hadifogság és a kivándorlás Brazíliába, ahol Erdélyi István professzor feltette nekem a kérdést, hogy rokonom-e Mihály Dénes? Attól kezdve, ha magyar lexikon, vagy más összefoglaló műszaki könyv került a kezembe, mindjárt azt néztem, vajon benne van-e Mihály Dénes?... A Révai-ban és az Új Idők Lexikonában megtaláltam, hogy Gödöllőn született. Ez az adat megerősítette bennem a rokonsági hitet, mert Gödöllő közel van Bujákhoz, ahonnan a mi családunk származik.

Érdeklődésemet azonban mégsem az esetleges rokonság keltette fel, hanem az a tény, hogy a második világháború után kiadott Új Magyar Lexikon Mihály Dénest meg sem említi. Őt tehát a moszkovita alapítású "új" rendszer már el is felejtette. Így azután még jobban érdekelt a dolog. Nem felejtették el azonban a németek, a német tudósok.

A "Badische Neueste Nachrichten" című német lapban, a tübingeni egyetem professzora H. W. Gasbert, kiváló fizikus 1973-ban cikksorozatot íri a televízió fejlődéséről, méltatva Mihály Dénes úttörő munkásságát is, miszerint Mihály már 1913-ban foglalkozott a kérdéssel. A cikkíró így vázolja fel az első kísérletek célkitűzését: "Miután drótnélküli táviratot a világ minden részébe lehet küldeni, vajon nem lehetne-e (hasonló eljárással a napi eseményekről képeket is küldeni, mégpedig az akkor divatba jött német Wochenschau képeit elektromos hullámok útján továbbítani?" Majd tovább részletezve Mihály Dénes munkásságát, cikksorozatát ezzel a kijelentéssel fejezi be:

"Mihály Dénes fotócella feldolgozása nélkül a TV mai fejlettsége elképzelhetetlen lett volna."

Erre már a hazai hivatalos szakközlemények sem hallgathattak tovább. A Magyar Életrajzi Lexikon 205-206. oldalain ismerteti Mihály Dénes munkásságát és életrajzi adatait, miszerint:

"Mihály Dénes gépészmérnök 1894. július 7-én Gödöllőn született és 1953. augusztus 29-én Berlinben halt meg.

Tizenhat éves korában már szakkönyvet írt az automobilról. Műegyetemi tanulmányait Budapesten végezte. Ez időben fordult érdeklődése a hangosfilm és a távolbalátás kérdései felé. Több távolbalátó rendszert dolgozott ki.

Az 1919-ból származó Telehor készüléke még szeléncellával és húros oszcillográffal működött és több kilométer távolságra állóképek közvetítésére volt alkalmas, azaz alapjában véve képtávíró volt.

Mivel találmánya továbbfejlesztésére hazai lehetőség nem mutatkozott, 1924-ben elfogadta a berlini AEG (Allgemeine Elektrizitaets Gesellschaft) meghívását, s ez időtől Németországban dolgozott.

Az 1928-as berlini rádió-kiállításon bemutatott televíziós vevőjén már általa módosított Nipkow-tárcsát és fényreléként ködfénylámpát alkalmazott. Az 1933-ban kihozott készüléke tükörkoszorús, ködfénylámpás elrendezésű volt. Ennek E. H. Traub fizikussal együtt továbbfejlesztett változata volt a forgótükrös, kis kapacitású, Kerr-cellával, mint fényrelével dolgozó "Mihály - Traub-féle" vevőkészülék 1935-ben. Ezzel a kétszáznegyven soros képek 2,5x3 méteresre voltak kivetíthetők.

Mihály Dénes Telehor készülékével 1929. március 8-án éjjel 11 órakor a Berlin-Witzleben-i adóállomás 175,4 méteres hullámhosszán, először a világon, mozgó televíziós közvetítést adott.

A Film-kultúra hivatalos kiadványának 1980-as számában Nemeskürty István méltatja Mihály Dénes munkásságát és jelentőségét.

"Budapest, 1916. június hetedike" - így kezdődik Nemeskürty leírása. "Egy huszadik életévét még be nem töltő műegyetemi hallgató, Mihály Dénes létrehozott egy nyolc méter hosszúságú hangosfilmet. A sikeres felvétel után a pontosan és részletesen kidolgozott szabadalmi leírást Mihály Dénes benyújtotta a M. Kir. Szabadalmi Bíróságnak... A találmány neve: "Projectophon..."

Majd bővebb részletezés után így folytatja:

"Nem is kétséges, hogy a szó mai értelmében vett hangosfilmet Mihály Dénes találta fel"...

Azután idézi Friedrich von Zglinicky szakírót, aki a "Der Veg des Filmes" című, 1956-ban Berlinben kiadott művének 617-ik és 618-ik oldalán, többek között a következőket írja:

"Mihály Dénes 1917-ben kapta meg Projectophonjára, egy beszélő filmek felvételére és vetítésére szolgáló eljárásra a szabadalmat. Így a Mihály-eljárást a szó mai értelmében vett első beszélő filmnek kell elfogadnunk."

"Miért nem került át mégis a köztudatba ez a Hazánk szempontjából is oly szenzációsan fontos tény?" - teszi fel a kérdést Nemeskürty.

"Rejtély" - feleli rá ő maga. De nem mondja meg, hogy a rejtély kulcsa abban a tényben van, amit a Hídfő 1973. október 10-iki számának egyik cikkírója közöl, azt írva, hogy a Mihály-családdal közeli kapcsolatban volt és így tudja, hogy a háború után Péter Gáborék "háborús bűnösség" címén kérték kiadatását, mert részt vett az 1919-es ellenforradalomban. Az oroszok azonban nem járultak hozzá a tudós kiadatásához.

Majd így folytatja Nemeskürty: "Annál inkább kötelességünk, hogy legalább mi emlékeztessük minden adódó alkalommal a világot Mihály Dénes találmányára."

Végül felsorolja a szakembereket és szakmunkáikat, akik foglalkoznak Mihály Dénes találmányával, megjegyezve, hogy a háború miatt a német hatóságok katonaszöktetés és üldözöttek rejtegetése miatt fogságra ítélték. Majd a következő szavakkal fejezi be értekezését: "Tüdőbaj vitte sírba 1953. augusztus 29-én."

De ne feledjük el többé Mihály Dénest, a hangosfilm és a televízió feltalálóját, mert díszsírhely illeti meg őt a magyar szellem pantheonjában." Vajha a magyar szülők is megszívlelnék Nemeskürty szavait és nem felejtenék el figyelmeztetni gyermekeiket, hogy a TV, ami előtt oly szívesen hasalnak, valójában magyar találmány.

Én pedig a nagy történész, Zajti Ferenc szavaival zárom értekezésemet: "Eddig fegyvert tartott Turán őrálló népe, a magyar, mindkét kezében. De én hiszek a magyarság szellemi, kultúrfeladataiban is. Mert nem hiába termékenyült meg annyi ezer éven át és annyi veszély között ez a meggazdagodott lélek. A Teremtőnek célja volt és célja van velünk ma is. Én hiszek a magyar nép szent elhivatásában. De hogy ezt méltóképpen betölthesse, szükséges megtermékenyült lelkivilágának a maga tisztaságában való kifejtése és helyes megóvása."

"NEMZETI SZÍNŰ POGÁNYSÁG"

Ezzel a címmel írt vezércikket Dunai Ákos főszerkesztő a Katolikus Magyarok Vasárnapja 1983. április 3-i számában, de alcímnek odaírhatta volna, hogy "Öntsünk tiszta vizet a pohárba", bár nem tudom, hogy csak a saját nevében, vagy a katolikus magyarok nevében, vagy esetleg felsőbb utasításra írta dörgedelmét, amelybe - a mindnyájunk által tisztelt - II. János Pál pápát is belekeveri, mintha őszentsége Haiti földjére léptekor a földet megcsókolva, a babonás feketék véleménye szerint lerótta volna kegyeletét az Anyaföld Nagyszelleme előtt. Majd megjegyzi, hogy Haitiban hatvanezer boszorkánymester él és virul.

E bevezető után tér rá Dunai Ákos mondanivalójára, hogy: "De sámánok, pogány ceremóniákat tartó bűbájosok, csiribí-csiribá ráolvasó varázslók nem csak a Haiti-i négerek között élnek - közöttünk is vannak."

Hogy a többes szám első személy "közöttünk" szava kikre vonatkozik, azt nem nehéz kitalálni. Mi semmiképpen sem vesszük magunkra.

Ezután Dunai Ákos az 1982. szeptemberi torontói magyar Világkongresszus eseményeivel, helyesebben az általa képzelt eseményekkel kapcsolatban mártja vitriolba tollát.

"A tavaly ősszel Torontóban megrendezett magyar világkongresszus egyik botrányhőse a Buenos Airesben élő Pesti József jezsuita szerzetes volt" - kezdi bölcselkedését Dunai, bár jól tudja, hogy Ft. Pesti József professzor - bár hivatalos volt - nem vett részt a kongresszus munkacsoportjainak egyik értekezletén sem, mivel ő a kongresszus égisze alatt meghirdetett Rákóczi Szimpózium ifjúságának kellett volna, hogy előadást tartson. Ez a szimpózium nem is a Kongresszusnak helyet adó magyar Kultúrközpont épületében, volt, hanem egyik közeli kollégium előadótermében. Ott várakozott a professzor úr két napon át, hogy a beígért lehetőséget őstörténelmi előadására megkaphassa. Hiszen azért utazott néhány ezer kilométert.

Úgy látszott azonban, hogy a szimpóziumot vezető Korponay Miklós, Dr. Zsigmond András és vitéz Hamvas József nem szándékoztak az előadásra időt adni. Végül a közönség követelésére Korponay elnök az utolsó órában mikrofonhoz szólította a professzort, de a közönség legnagyobb csalódására néhány perc múlva kijelentette, hogy az idő lejárt. Ez a pár perc bizony még a bevezetőre sem volt elég.

Az csak természetes, hogy a beígért magyarságismereti előadásra két napon keresztül várakozók élénken tiltakoztak ennek az egyetlen jelentősnek ígérkező előadásnak ily mérvű elszabotálása ellen, éppen ott, ahol zömében fiatalok voltak jelen, akik Pesti pátert még nem hallották beszélni, mert a dunaiákosok és a hozzájuk hasonlók igyekeznek őket erről rágalmazásokkal és hazudozásokkal eltanácsolni. .

Biztos vagyok benne, hogy Pesti professzort Dunai Ákos nem hallotta beszélni, mert akkor tudná, hogy a páter semmiféle ősmagyar vallást nem hirdet. Sőt a vele együtt említett Badiny Jós Ferenc professzor csak annyiban beszél nyilvános előadásaiban az ősmagyarok vallásáról, amennyiben egy nép nemzeti történelme elválaszthatatlan a vallástörténelmétől, mert - mint a nagy angol történész, Arnold Toynbee írja: "a kultúrák kialakulásában és fennmaradásában a vallási tényezőknek nagyobb szerepe van, mint az egyéb körülményeknek ".

Badiny és Pesti professzorok nem szorulnak a mi védelmünkre. Nem is tagjai egyházunknak. Mégsem mehetünk el szó nélkül a Katolikus Magyarok Vasárnapja cikkének ama hazugsága mellett sem, hogy: "Pesti páter - megcsúfolva katolikus papi mivoltát - fölcsapott a Badiny Jós Ferenc féle ősmagyar vallás hirdetőjének, és írásaiban, beszédeiben évtizedek óta olyan eretnekséget tanít, hogy saját paptársai fejcsóválva veszik tudomásul a szomorú tényt: ezt az embert még mindig nem tiltották el a papi működésétől."

Hej! Hej! Magyarul beszélő és író Dunai Ákos. Nem tudjuk, hogy kinek a nevében pocskondiázza kiváló magyar történészeinket. A saját, vagy a Katolikus Magyarok Vasárnapja, vagy a katolikus magyarok nevében? De azt nem hisszük, hogy a zömében hivatása magaslatán álló magyar érzelmű katolikus papság ebben vele egyetértene.

A dunaiaknak tudni kellene, hogy "Badiny Jós Ferenc féle ősmagyar vallás" nincsen, de van magyar vallás, mint ahogy van zsidó, görög, vagy akár hindu vallás is. Mind nemzeti vallás, de miért fáj ez éppen egy katolikus újság szerkesztőjének, akinek tudnia kellene, hogy a kultúrvilágban és így Észak-Amerikában is vallásszabadság van és a magyar vallás is törvényesen elismert vallás, melyet tárgyilagosan bírálni lehet, mint bármelyik vallást, de hazugságokkal rágalmazni nem lehet, mert az törvénybe ütköző cselekedet.

Hogy dunaiék Pesti pátert el akarják tiltani a papi működéstől, az a katolikus egyház belső ügye, melybe még a katolikus hívek sem szólhatnak bele.

Majd így folytatja a keresztes lovagnak felcsapott szerkesztő: "Pesti páter Torontóban újra és újra meghirdette a magyar ősvallás zavaros tanát, és ennek érdekében nyíltszíni botrányoktól sem riadt vissza... Hiába vonták meg tőle a szót, hiába voltak a közbeszólások; az eltévelyedett jezsuita égő szemmel, eszelősen, megszállottan hirdette a pogány hagyományokhoz való visszatérés szükségességét."

Nem tudjuk, hogy Dunai Ákos tanult-e újságírói etikát, de azt tanulás nélkül is tudnia kellene, hogy hazudni nem szabad.

Pesti páter Torontóban sem hirdetett semmiféle vallásos tant és soha semmiféle botrányt nem okozott. Mindig csak a magyar nemzet igaz történelméről beszélt és előadásait mindig a legnagyobb figyelem, elismerés és szeretet megnyilvánulás kísérte. A szót is csak egyszer vonták meg tőle, még mielőtt előadását megkezdte volna, a Rákóczi Alapítvány szimpóziumán. De ezt nem csodálom, mert az alapítvány egyik igazgatósági tagja Dr. Bisztray György professzor egyszer kijelentette e sorok írójának, hogy ő nem szereti az őstörténészeket. Miért szeretné akkor az őstörténelmet?

Hogy Dunai miért várt szélmalomharcával a Magyar Világkongresszus után hat hónapig, csak úgy érthetjük meg, ha azt időzítettnek tekintjük. Mert Pesti páter most kezdett egy észak-amerikai előadássorozatot és a torontói Körösi Csoma Sándor Történelmi Társaság által rendezendő Árpád Nap szónoka is ő lesz. Ezeknek az előadásoknak látogatottságát szeretné a Katolikus Magyarok Vasárnapja szerkesztője csökkenteni. Mert ezek az előadások gyarapítják történelemismeretünket és erősítik nemzettudatunkat, ami a dunaiakat nem érdekli. Ez is érthető, ha figyelembe vesszük a Szív című hivatalos katolikus vallásos közlöny 1960. évi októberi számában megjelent utasítást a plébánosok részére, mely úgy szól, hogy:

"A magyar egyházközségnek nem az a célja, hogy érzelmi kiegyensúlyozottságot biztosítson a kivándorolt magyaroknak, sem az, hogy nemzedékeken keresztül megtartsa őket magyaroknak új hazájukban, hanem az, hogy megtartsa őket hitüket buzgón gyakorló katolikusoknak."

Ez világos beszéd és hivatalos álláspont, amellyel nem szállhat szembe egyetlen magyarkodó katolikus pap sem, ha nem akarja magát a dzsungelben az indiánok, vagy az afrikai négerek között találni.

Vajon mi fáj jobban a dunavölgyi vajákosoknak? A Pesti Józsefek és a Badiny Jós Ferencek magyar őstörténet tanítása, vagy a magyar vallás, amely van és mindig volt, mióta Isten kinyilatkoztatta Yimának, mondván "Tanítsd az én vallásomat." Majd Zarathustrának a Sabalán hegyén: "Szükségem van a te szövetségedre, óh Zarathustra, legyőzni az Ármányt és tanítani az Igazat." Ne nevessetek dunaiákosok, mert ez sem kevésbé igaz, mint Mózes látomása a Sinai hegyen. Miért tagadjátok Sabalánt, ami a mienk és miért hiszitek Sineait, ami a másé? Illene tudnotok, amit Anderson professzor a londoni egyetemen tanít, hogy a jelenlegi összes nagy vallások csak a vetületei egy ősi egyetemes vallásnak, mégpedig - Krámer professzor szerint - a mi suméri- turáni szittya őseink egy- Istent tisztelő vallásának. Ha nem tanultál volna erről semmit, Ákos fiam, akkor olvasd el Prof. Samuel Noah Krámer: History Begins at Sumer című könyvét. Többel hiábavaló volna értelmi képességedet terhelni.

Aztán azt is illene tudni minden Dunai Ákosnak, hogy nekünk magyaroknak éppen annyi jogunk van élni a Nap alatt és megmaradni annak, aminek Isten teremtett bennünket. Ugyanúgy, mint az indiánoknak indiánnak, vagy a zsidóknak zsidónak. "Maradjatok meg magyarnak!" - mondotta a dunaiak által már el is felejtett Mindszenty bíboros.

De hogy maradjon meg a külföldre szakadt magyarság, ha az utódok már nem beszélik anyáink nyelvét? Előttünk van a bevált példa. A valláson keresztül. Két százalék zsidó sem beszéli nemzeti nyelvét, de nemzeti vallásuk megtartotta őket kétezer éven át.

Nekünk sincs más választásunk, mint az egyetemes magyar vallás, mert a befogadó országok alkotmánya csak a vallási elkülönülést ismeri el és engedi meg polgárai között. Az észak-amerikai "multicultural programok" csak a keveredést szolgálják és hidat képeznek a beolvadáshoz.

"A nyelv néktek végső menedéktek." - írja Reményik Sándor. Ez az intelem érvényes az óhazában, ahol zárt tömbben élnek a magyarok, de ott is csak addig, amíg valamilyen "unióba" be nem sorolják csonka hazánkat, legyen az bár Közép-Európai Unió, Duna- Konföderáció, vagy akár Európai Egyesült Államok, stb. Mind a magyar nemzeti lét végét fogják jelenteni, mert a mai országhatárok csak provinciális közigazgatási határokká egyszerűsödnek és a szabad költözködés jogán az lép át rajtuk, aki akar. Hogy fognak ennek örülni az oláhok, szlovák és germánok.

Ez utópia, ugye Dunai Ákos? De te még fiatal vagy, megérheted. "Nincs nemzeti vallásunk. Kultúránk sem magyar, hanem európai" - sír fel Ravasz László ajkán a vészkiáltás. Mi tartana meg bennünket magyarnak? A nemzetközi krisztiánizmus biztosan nem, mert mint Ft. Dr. Nyisztor Zoltán pápai prelátus a Hídfő 1972. szeptemberi számában írja: "Erőltetik még az egyházi életben is a beolvadást."

Mindez Dunaiék szerint teljesen rendben van. Nekik nem fáj az amerikai magyarok által épített tucatnyi magyar templom bezárása. A még magyar néven működő, de teljesen elmagyartalanodott angol, portugál és más nyelvű gyülekezetek, vagy a kanadai magyar görög katolikusok sorsa, vagy a bridgeporti tizenötezer magyarnak és leszármazottainak eltűnése, a philadelphiai katolikus magyarok templomának elkótyavetyélése, melyet a püspök eladott egy sörraktárnak, vagy az alliancei, hajdan virágzó magyar közösség és temploma, melynek harangja a pittsburgi magyar parkban siratja minden vasárnap az 1500 magyart és egy évszázad alatti leszármazottait. Sorolhatnám oldalakon át a bezárt templomokat és anyanyelvüket, magyar jellegüket, elvesztett gyülekezeteket, de befejezem Dr. Brachna Gábor főesperes úr beszámolójának néhány mondatával, mely az 1981. évi Bethlen Naptárban jelent meg:

"Az amerikai magyar evangélikus gyülekezetek életük legnagyobb kérdései előtt állanak. Több helyen a döntés szabadsága is kiesett már a kezükből"

"A bezárt templomajtó, vagy a vasárnapi templomlátogatók gyér sora megroggyant vállú öregekkel, valahogy a temetők korhadó sírfáira emlékeztetnek. Nem egyedüli jelenség, mert a többi felekezetek gyülekezeteinél is ezt látjuk. Gyorsan és észrevétlenül jutottunk ide, annyira, hogy jelentőségét és következményeit se tudjuk a maga valójában felmérni. Gondolataink a halál és félelem érzéseit hozzák előtérbe. Mi lesz velünk? Érzésünk az öreg fának sorsát látja... mely tövestől dől ki."

"Szép kis magyar templomainktól mindenkit elsodor emberi sorsunk." "Veszteségeink terheivel mármost merre menjünk?" Jogos kérdés, ami egyformán szól lelkészeink és gyülekezeti tagjaink felé: "Végeztünk-e olyan lelkipásztori és szülői munkát, amely maradandó módon alakította volna ki gyermekeinkben azt a keresztényi jellemet és magyar életideált, amellyel bátran bocsáthattuk útjukra őket?" - kérdi a főesperes úr.

Szomorú beszámoló ez, melyhez ha kielemezzük az észak-amerikai statisztikai adatokat, megállapíthatjuk, hogy: Az észak-amerikai magyarságból, a természetes szaporulatot is beleértve félmillió magyar hiányzik. Hová lett ez a világvárosi nagyságú tömegű Brachna Gábor főesperes úr megfelel rá:

"Elköltöztek más egyházakhoz." Hiszen krisztián vallásuk alapját, az ótestamentumnak nevezett zsidó mitológiát ott is megtalálják. De a Szív újság és a dunaiákosok megelégedésére "megmaradtak hitüket buzgón gyakorló keresztényeknek". Csak éppen nem magyarnak.

Hol van ebben a tragédiában a Pesti Józsefek, Badiny Jós Ferencek, Baráth Tiborok, vagy a Dunai Ákos által nemzetiszínű pogányságnak nevezett magyar vallás és "mindenhez hozzászóló egyetlen papjának" Mihály Ferencnek szerepe? A dunaiákosok és a neki helyeslők eszelős agyában.

Az Árpád- Napokat pedig ne kifogásolják Dunaiék. Megrendezzük minden évben anélkül, hogy a krisztián egyház szomorú emlékű szentjét, I. István királyunkat gyaláznánk. Élete alkonyán megtette, amit tehetett: külföldre menekítette a három Árpád-fit, Endrét, Bélát és Leventét, hogy meg ne gyilkolják őket, ha már saját gyermekeit nem tudta megmenteni. Pedig Mindszenty József montreáli szentbeszéde szerint volt neki nyolc. Utolsó reménységét a trónöröklésre, Vászolyt, keresztény nevén Bazilt megvakították, fülébe forró ólmot öntöttek. És a király sirathatta soha nem volt szabadságát, meggyilkolt gyermekeit és Árpádi dicsőségét.

Ha a mártírok szentek, akkor I. István király valóban szent volt. "Bizodalmunk nem az Öregistenben, hanem Jézus Krisztus szent keresztjében van." - fejezi be épületes hazugságait és tiszteletlen pocskondiázásait a Katolikus Magyarok Vasárnapjának szerkesztője.

Én pedig az élő Istenben bízom, hogy megszabadítja a magyar újságírói kart az ilyen "szerkesztőktől", akik katolikus magyar testvéreinket így félrevezetik.

Már éppen borítékba akartam tenni e sorokat, amikor befutott a Vasárnap legújabb száma, benne Csikós Zoltánnak Levél a szerkesztőhöz című írása, gratulálva Dunai "tárgyilagos ismertetéséhez", kifejezve ezzel, hogy ő is a Dunai-féle igazmondás alapján áll. De az is lehet, hogy Dunai tanult őtőle, mert egyszer már a pittsburgi Magyarságban kirohant a magyar vallás ellen, amire - ha jól emlékszem - Dr. Molnár Sándortól kapta meg a választ:

"Most belekapaszkodott valami cifraszűrbe. Nem tudom miért, mert nekem palástom van: No meg Jóska bátyjának valami vérivó szándékával. Nem hiszem, hogy Jóska bátyja és ángyikája, Emma asszony örülni fog, ha olvassák Zoltán öccsük meséjét, ha egyáltalán léteznek ezek a rokonok. Intézzék ezt ők el egymás között. De ha a Jóska bácsi még ereje teljében lévő ember és magyar vér folydogál ereiben és nem a poharában, nem szeretnék a Zoli öccse helyében lenni."

Én pedig továbbra is esketek Úrvacsorával, vér nélkül bár, de tisztelettel híve az Újszövetségnek és a vérszerződésnek szentségében, melyeknek borában benne volt Isten legnagyobb fiának, a Názáreti Jesszének és Árpád apánknak vére is.

Szeretettel köszönt minden jó magyar olvasót:
Dr. Mihály Ferenc az Egyetemes magyar egyház lelkésze

Forrás: http://www.angelfire.com/realm3/hmult/IIvh/kialto.htm


« Prev Next

Megnyitva 30140 alkalommal
A rovat további cikkei: « Jézus a miénk

Hozzászólás   

#2 Laci 2012-01-30 13:31
Idézet - Gyzoltán:
Figyelemre méltó és igényes honlapotokra először tévedtem.
A témák és szerzők megkülönböztetett figyelmet igényelnek, sajnos sok időt is, de látom az ígéretét, hogy érdemes.
Visszatérek, ha Istenünk is úgy akarja...
Gyöngyösi Zoltán


üdvözlet a fedélzeten!
egy potyautas
+2 #1 Gyzoltán 2012-01-30 10:23
Figyelemre méltó és igényes honlapotokra először tévedtem.
A témák és szerzők megkülönböztetett figyelmet igényelnek, sajnos sok időt is, de látom az ígéretét, hogy érdemes.
Visszatérek, ha Istenünk is úgy akarja...
Gyöngyösi Zoltán

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások