DUNASZERDAHELY, 2014. Április 12, szombat.

Tisztelt emlékező közönség.

Azért jöttünk össze, hogy visszatekintsünk arra a vészkorszakra, amelynek emléke és kártékony öröksége itt maradt számunkra a múltból. Rendet kell teremteni a múlt sötét hagyatékával, amelyet törpe idők képviseletében hagytak ránk. Számon kell tartani, és emlékeztetni kell az igazságra, nemzeti közösségünk egészséges közfelfogása és értékrendje védelme érdekében, mert csak egy utunk lehet: Annak fölismerése, hogy ami nem győzött le minket, az tegyen bennünket erősebbé.

Magunk mögött hagytunk egy évszázadot, amelyre a jövő korosztályok ámulattal, értetlenül és elborzadva tekintenek majd: Az első világháborút lezáró, határokat gyártó megszállottságra, az azokon túllépő külső hatalmakra és az ezen hatalmak mindenható és tarthatatlan gondolatrendszereire. A mindent megsemmisítő háborúkra, földúlt, agyongyalázott, letaposott kultúránkra: Európa önmegsemmisítő évszázadára, amelynek "eredményeit" még ma is vannak, akik nemzeti gyűlölet szításával, és a 19. században használt anarchista jelszavak felmelegítésével próbálnak igazolni. Nem lehetünk kishitűek, mert ezt sugallják törpe tanok fogadatlan prókátorai. Következeteseknek kell lennünk, amikor visszatekintenünk, mert erkölcsi kötelességünk emlékeztetni arra, hogy küzdelem ma arról szól, hogy a népek versenyét a múlt sötét erői és a jövő között ki nyeri meg. Vajon mi élünk-e megalázottan, letiport állapotunkban tovább, vagy a korábbi korok kártékony haszonélvezői tovább élhetnek, zavartalanul az általuk elképzelt, alacsonyrendű értékrendet valló civilizációban és azon belül is, itt, Európában. Mert Európát nem a vámuniók, a különböző szerződések, vagy a gazdasági találmányok menthetik meg attól, hogy a Világ más részei mögött lemaradva szerepelgessen továbbra is, hanem csakis az, ha olyan szellemi egységet, etikai magasabbrendűséget mutat fel, amivel az elmúlt század igencsak vitatható eredményeit határozottan és végleg maga mögött hagyja. És amihez ember kell a gátra, nem gyáva ideológusok, bürokraták és a szovjet korszakból itt felejtett ügynökök és csinovnyikok.

Vészkorszakra emlékezünk, amelyet a Kárpát - medence Felvidéki magyar közössége élt át, amelybe békecsináló demokrata szélhámosok és háborúkat kirobbantó nagy és törpe nagyhatalmak lökték. Látnunk kell és el kell mindenhol mondanunk, hogy ezeknek a bűnözőknek Önigazolásra volt szüksége, hogy gyarmatosító igényeiket takargassák, és ezért felkaroltak olyan elképzeléseket, amelyeknek semmi néven nevezendő erkölcsi, kulturális, jogi-, vagy történelmi alapja nincs és nem is volt.

A múlt évszázad elején mi magyarok nem vettük észre, hogy a politikai nacionalizmus, amelynek társa a materializmus, racionalizmus, az erősebb fennmaradásáról szónokoló szociális és kapitalista darwinizmus volt, annyira elhatalmasodott az öreg, és a méltányosság elvére alapuló Európában, hogy annak egyes vezetői szűkös érdekeik sikere érdekében már arra is hajlandóak voltak, hogy bárkivel szövetkezzenek, tekintet nélkül a régi Európa civilizációjára, amelyet teljesen aláástak és megrontottak.

Mi magyarok, 1918. november 4.-én, fegyverszünetet írtunk alá a szövetségesekkel, amelynek értelmében az ellenségeskedés a földön, a vízen és a levegőben megszűnt köztünk. A szerződésben szó sincs határmódosításokról, szó sincs lakosságcserékről, vagyonelkobzásokról, magyarok kiutasításáról, ősi lakhelyükről, házaik lefoglalásáról, kirablásáról, kollektív bűnösnek nevezéséről. Ki gondolta volna, hogy a folytatás alig pár évtized múltán az őshonos, gyanútlan magyarok tömegsírokba lövöldözése lesz, amiről a mai napig mélyen hallgat mindenki. Pedig egyszer ezeket a sírokat fel fogjuk nyitni. Mert ezeket a sírokat fel kell nyitni.

Mi magyarok akkor, 1918. november 4.-én a nyugati kultúra elvárásoknak megfelelően írtuk alá a szerződést a kultúr - nemzeteknek hitt nyugati szövetségesekkel, és még abba is beleegyeztünk, hogy ha kell, úgy legyen népszavazás arról, hogy ki hová akar tartozni. Akkor még joggal bíztunk abban, hogy a velünk élő és a mi magyar világunkat választó, más anyanyelvű emberek, népek mellettünk szavaznak majd és a közös haza értékeit fogják védeni ők is. Csakhogy a múlt század már más volt, mint a méltányosság jegyében eltelt korábbi századok. Ma már látjuk ugyanis, hogy az első nagy háború idején szenilis, és olyan emberek lehettek döntő hatással az eseményekre, akik alkotó elképzeléseket képtelenek voltak felvonultatni. Európa már 1916-ban befejezhette volna a háborút, megmentve vezető szerepét a Világban. A pénzben való gondolkozás és a szellemi rugalmatlanság azonban győzött. És ezért a velünk aláírt szerződés egyetlen betűjét sem tartották be velünk szemben a nyugati civilizált demokráciák. Mert a világot kevés bölcsességgel kormányozzák.

Ebben a környezetben lépett hát fel Benes és Masaryk. Racionalista, ateista nacionalizmusuk és az egyéni érvényesülésükbe vetett hitük hajtotta őket. Először az északi nagy szláv államot akarták létrehozni, de az a lengyelek ellenállásán megbukott. Abból, ami ebből az eleve halott elképzelésből megmaradt, megalakult az első Csehszlovákia. Vezetésük alatt a csehszlovák földhivatal a magyaroktól már 1919-ben 1 millió 836 ezer katasztrális holdat vett el földreform ürügyén és azt szláv telepeseknek osztotta szét, mintegy kétezer kolóniának. 1924-ben pedig a bankokról szóló törvénnyel 126-ról alig 15-re csökkentették a magyar bankok számát. Ami pedig ebből a magyar pénzügyből megmaradt, azt a benesi törvényekkel kobozták el 1945-ben. Mert a bankrablás is szalonképes volt az 1945 utáni őrületben.

Ezekre a cári Oroszország által felkarolt holdkóros, pánszláv anarchistáknak az elképzeléseire maga a cári család is ráfizetett, amikor kinyitották ezt a Pandora szelencéjét, és belőle kiáramló anarchizmus, bolsevizmus vezetői 1918. július 16 éjjelén, az egész családot kivégeztették Jekatyerinburgban egy kereskedő villájának pincéjében. A kivégzéseket pedig követte az egykor hatalmas orosz birodalom vérbe borítása. Az eredmény 66 millió kivégzett, halott. Gorbacsev pártfőtitkár mondta el 1989-ben Washington -ban az amerikai újságíróknak, hogy: „országunkban akárhol ásunk le a kivégzettek csonthegyeibe ütközünk. Országunk a kivégzettek csonthegyeire épül.”.

Kevesen tudják, de Jekatyerinburgban a fogoly cár és családja kivégzésük előtt már hallották a fehér orosz lovasság rohamát. A fehérek mellett álltak a cseh legionáriusok két páncélvonattal, amivel a nyugat szerelte fel őket. Tüzérségi támogatást kellett volna adniuk a fehéreknek. Akkoriban már nem sok hiányzott ahhoz, hogy a bolsevikok Moszkvája elessen és a véres vörös forradalomnak vége legyen. Nem így történt. A cseheknél egy bizonyos Benes Eduárd volt a parancsnok és a szovjet oldalon egy bizonyos Sztálin volt a komisszár. Ők ketten megegyeztek és a cseh legionáriusok veszni hagyták a fehérek támadását. Jól meghálálták, hogy a cár nagyapja, Sándor cár felkarolta a pánszlávizmust. II. Miklós cárt és kivégzett családját az orosz ortodox egyház 2000. augusztus 14.-én szentté avatta. És a Felvidék magyarságának ki hozza meg várt elégtételt? Ránk ki emlékezik? A kivégzettekre, a tömegsírok áldozataira, a kifosztottakra, kitelepítettekre, deportáltakra, azokra, akiket évtizedeken át diszkrimináltak, mert vállalták a magyar szót, a magyar iskolát, a magyar egyházat, a magyar kultúrát, a magyar életbe vetett hitet, és akik hűségesen megkapaszkodtak a szülőföldben? Rájuk is emlékezni kell. És nem akárhogyan.

A napokban küldte el nekem valaki a mártír erdélyi költő Dsida Jenő „Tekintet nélkül” című versének sorait, amelyek emlékezésünk mottója is lehetnének.

Idézem hát őt:

Be kell látnunk: Ha kérdeznek, becsületesen felelni kell.

A harcot becsületesen fel kell venni, az úton becsületesen végig kell menni,

a szerepet becsületesen el kell játszani, keményen és tekintet nélkül.

Krisztusnak és Pilátusnak, farizeusoknak és vámosoknak,

zsidóknak és rómaiaknak egyformán szolgálni   nem lehet.

Ajánlom ezt mindazok figyelmébe, , akik hidakról, liberalizmusról álmodoznak és azok karjaiba vetik magukat, akiknek bűnei elszámolva sincsenek, mialatt az elszámoltatás és a kártérítés máig várat magára. De valahol el kell kezdeni. Különös, de meg kell említeni, hogy Benes 1943-ban magának akarta megtartani a szlovákok megbüntetésének jogát is, de ebbe a mosolygó szovjetek nem egyeztek bele, illetve magát az egykori Felvidéket, vagy Kelet - Csehszlovákiát szovjet állammá akarták megszervezni. Ez a terv ugyan nem valósult meg, de annál érdekesebb, hogy Hrusovsky úr, aki a Szlov. Nemzeti tanács elnöke, 2003. évi január elsején elhangzott köszöntőjében már megemlíti a szovjet gulágokba hurcolt szlovákok ezreit azzal együtt, hogy megemlíti a magyarok ellen elkövetett gaztetteket is. Mi magyarok tudjuk, milyen nehéz ébredés lesz a valóság megismerése a szlovákok számára és tudjuk azt is, még nagyon hosszú az út előttük. De az igazság megismerésének szándéka rokonszenves vonás, és azt kívánjuk, hogy ezen a rögös úton minél előbb, annál jobb, de jó lenne, ha végighaladnának, mert az egyenes út a legrövidebb út, bárki is járja azt. Hiszen az 1943-as Benes -Sztálin titkos egyezség lehetővé tette azt, hogy a szovjet partizánegységek megkezdjék a mai Szlovákia területén az ország szovjetizálását, a nem szláv nyelvű lakosok elüldözését, vagy fizikai megsemmisítését. A mai szlovák nacionalizmusnak pedig ez a szovjetizálás a valódi arca. Amikor Benes örökségét akarjuk megszüntetni, mondjuk hát el hangosan mindenhol, keleten és nyugaton egyaránt, hogy a szovjethatalom uralmának és következményeinek felszámolásán is dolgozunk.

Történelmi tény, hogy az 1918-ban létrehozott Csehszlovák Köztársaságnak a szlovákiai magyarság elleni politikai és gazdasági elnyomás egyik leghatékonyabb eszköze az ún. I. földreform volt. A földreformot szabályozó, 215/1919 számú, 1919. április 16-án kelt törvény, mint kisajátítási törvény került a köztudatba, amelynek alapján minden 150 hektár feletti mezőgazdasági terület, illetve minden 250 hektárnál nagyobb egyéb földterület az állam tulajdonába került.

Ezen „agrárreform” lebonyolítása, egyrészt a magyar nemzetiségű birtokos réteg gazdasági erejének megtörése mellett egy folyamatos és nagyarányú etnikai-nemzetiségi átrendeződést kívánt előidézni Szlovákia és Kárpátalja magyarok lakta vidékein. Természetesen mindezt az aláirt egyezmények alapján, nem lett volna szabad meglépnie a megszálló hatalomnak. Mi több a Saint Germain-ben aláirt egyezmény szerint, amely a Versaillesban hozott békediktátumokat megelőzte, a megszállt területeken ÖNRENDELKEZÉST kellett volna biztosítani a magyaroknak, tótoknak, ruszinoknak is. De Beneséknek mindez eszük ágában sem volt, és ez vezetett az állam teljes széteséséhez 1939-ben. Tehát ne vádaskodjanak, mert szerencsésen kapott legitimitásuk alapjait ők maguk taposták szét magatartásukkal.

     A gyakorlatban az erőszakos etnikai tisztogatások már az 1920 évek elején csehek, morvák és szlovákok betelepítésével létrehozott „telepesfaluk” kialakításával megkezdődött. Tellett rá a cseh légiók által a cári csapatoktól elrabolt orosz kincstárból. Az összefüggő és zárt magyar etnikum település szerkezetének a megbontása leginkább a Csallóközben, Komárom, Ipolyság és Léva környékén, valamint Pozsony és Érsekújvár között történt.

Jogi keretet a telepítéshez nélkülözhetetlen földhöz az 1920. január 30.-án kelt   81/1920 számú törvénycikkely, az ún. k i u t a l á s i törvény adta meg, amely   kategóriákba   sorolta be a földkiutalásra jogosult   személyek csoportját, különösképpen kiemelve a „legionáriusok és a csehszlovák fegyveres erők tagjait, azok leszármazottjait, valamint a háborúban elesettek” körét.

A földek kiutalása az e célra létrehozott Állami Földhivatal hatáskörébe tartozott.

Ma már bizonyítható tény, hogy a jelenlegi Szlovákia területén „kiutalt földek” hivatalosan megszabott árát a kedvezményezett telepesek jelentős része sohasem fizette ki. Ezen állítást teljes mértékben igazolják a telekkönyvi birtoklapok, amelyekben még 1995-ben is sok esetben az eredeti magyar nagybirtokosokat vezették és mutatták ki, mint tulajdonosokat.

Az I. földreform keretében a csehszlovák állam által politikai célzattal létrehozott telepes falvak megléte gazdaság-politikai és etnikumátrendező történelmi valóság, amely az ún. Benesi dekrétumokkal tetőződött.

Beneši dekrétumok a gyűjtőneve mindazon elnöki rendeleteknek, amelyeket Dr. Edvard Beneš, köztársasági elnök a II. világháború alatt, valamint   1945. májusa és októbere között bocsátott ki. Ezeket a dekrétumokat az 1945. október 28-án megalakult ún. Ideiglenes Nemzetgyűlés erősítette meg, mégpedig   az általa 1946. március 28-án jóváhagyott alkotmánytörvénnyel.

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés létrejötte a „választójog” alapján kizárólagosan etnikai alapon történt.   Az 1945. augusztus 25-én kelt 48. számú kormányrendelet 6. cikkelye szerint mind a választók, mind a választhatóak kizárólag cseh , szlovák vagy más szláv nemzetiségű állampolgárok lehettek, és ezen jogszabály 7. cikkelye szerint a megválasztott képviselők is.

A német és a magyar nemzetiségű személyek nem választhattak és nem voltak választhatóak tekintettel arra a körülményre, hogy az 1945. augusztus 2-án kelt 33. számú elnöki alkotmánydekrétum 1. paragrafusa alapján,   minden német és magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár 1945. augusztus 10. napjával elveszítette csehszlovák állampolgárságát.

A folyamatosan kibocsátott elnöki dekrétumok alapján megszüntették a magyar és német iskolákat, tilos volt magyar és német nyelven istentiszteletet szolgáltatni. Mindennek utóélete napjainkban is tart, láthatjuk ezt az iskoláink és egyházaink elleni alattomos támadásokban. Mit érdemel tehát az, aki mindezt lekicsinyelve hidakat épít? Kinek az érdekében teszi ezt bárki, és mekkora emberi értéke van az olyanak, aki más szenvedésére alapozza karrierjét? Hogy nem a sokat üldözött magyarság érdekében cselekszenek, még ha a mi nevünkben is teszik, az nem lehet kifogás az ilyen tettekre.

A Beneši dekrétumok legsúlyosabb rendelkezéseit a német és magyar kisebbség egészére vonatkozó kollektív háborús bűnösökként történő megbélyegzése, valamint az ezen „jogi” alapállásból történő mindennemű vagyoni javaik, bankjaik, magán bankbetéteik, intézményeik elkobzása jelentette. Mindezt egyértelmű megtorlási szándék motiválta, a német és a magyar kisebbségek gazdasági-politikai likvidálásának hathatós eszközeként, amelyre alig van példa az újkori civilizáció történetében. Ne felejtsük, hogy olyan jegyzőkönyvek alapján érvényesítették ezeket a jogfosztó ítéleteket, amelyeket a szövetségesekkel aláirt megegyezések ellenében hoztak, és amelyek szerint nem lett volna szabad titkos egyezményeket kötni a háború befejezése előtt.

Az uralkodni vágyás szellemiségét azonban népük is átvette és a II.v.h-t követően szörnyű és véres cselekedetekre ragadtatták magukat. Benesről, ma már a cseh történésszakma is elmondja, hogy agya már a II.v.h. elején bomlásnak indult. Első lépése az volt, hogy a szerencsétlen Kárpátalját 1939-ben Londonban a szovjet nagyköveten keresztül fölajánlotta a Szovjetuniónak. Ez a szerencsétlen országrész még ma sem tudott kikeveredni a posztszovjet környezetből és Európa legszerencsétlenebb területének számít. Benes 1943-ban már látta, hogy a nyugatnak esze ágában sincs helyre állítani az egykori Csehszlovákiát, és ezért bomlott aggyal, gyűlölettől hajtva egyezséget kötött Sztálinnal

Benes a szovjetekkel aláirt, 1943-as karácsonyi egyezménye, az 1943 nyarán lezajlott Teheráni egyezményből következett. Sztálin már a Teheráni konferenciát megelőzően megegyezett Benes-el, amely szerint Benes Csehszlovákiát átvitte a szovjet érdekszférába. Sztálin ellenezte a szövetségesek balkáni partraszállását Teheránban, mert zsebében volt Benes, aki az angolok tiltása ellenére ment el Londonból megegyezni Sztálinnal. Benes tudta, hogy az angolok elfogadhatóbb Közép-Európát akartak és nem a sok bajt okozó Csehszlovákiát akarják vissza állítani. Sztálin azonban látta, hogy a Benessel való megállapodás alapján megszállhatja és bolsevizálhatja Közép Európát.

Az 1943 - as decemberi, moszkvai Karácsonyi Egyezmény, amire Benes önkényeskedései alapultak, tehát szemben állt az ENSZ alapításáról szóló 26 állam által aláírt 1942. január 1-i nyilatkozattal, az ENSZ megalapításáról szóló 1943. okt. 30 - i Moszkvai Nyilatkozattal és az ENSZ 1946. Decemberi 95(1) sz. Határozatával, amely elfogadta a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Bíróság Alapító Okiratát, amely a kollektív bűnösséget kizárta és csak egyéni felelősséget ismert el.

Amikor azzal vádolják a magyarokat, hogy nem ugrottak ki a háborúból, figyelmeztetni kell tehát, hogy nem volt hová kiugrani. Nekünk magyaroknak nem volt más választási lehetőségünk, mint a harc. Dr. Janics Kálmán írta meg egy tanulmányában, hogy hála a harcoló magyar csapatoknak a csehszlovák egységeknek nem maradt alkalma arra, hogy gyáván, géppisztolytűzzel űzzék ki az őstelepes felvidéki magyar lakosságot szülőhelyéről, mint ahogy azt eredetileg eltervezték.

A Benesnek tett Sztálini ígéretek alapján Vorosilov marsall, Magyarország katonai kormányzója igyekezett végrehajtani a magyarok kiüldözésének tervét szülőföldjükről, amit a magyar kormány megpróbált megakadályozni. Amikor aztán Gyöngyösi magyar külügyminiszter húzta az időt, Vorosilov pisztoly fogott rá, és megmondta neki, ha nem írja alá a „lakosságcsere egyezményt”, akkor agyonlövi, és majd kinevez egy másik külügyminisztert helyette, aki majd aláírja

(Nagybátyám Dr. Geönczeöl Tibor ügyvéd a Csehszlovák Magyar Vegyesbizottság magyar alelnöke jelen volt, amikor Vorosilov a pisztolyát elővette és ő mondta el édesapámnak, aki ezt nekem akkor mondta el, amikor tudta, kijutok az USA-ba). Az „egyezményt” tehát kényszerrel, egy megszállott, ellenséges országgal, Magyarországgal íratták alá a párizsi békeszerződést megelőzően, és ezért érvénytelen. Nem államközi szerződések és nem szerződések a rájuk épülő, Rákosiékkal aláírogatott, parafálatlan, botrányos, Csorba tó -i jegyzőkönyvek sem, tehát érvénytelenek és nem nemzetközi szerződések. Magánvagyonokról államok különben is, nem egyeztetgethetnek. A Magyarországra kitelepítetteket a Csehszlovák utódállamok kötelessége kárpótolni. A kirabolt magyaroknak pedig minden vagyonát vissza kell fizetni a kárpótlással együtt. Mint ahogyan ma azt a német kormányok is követelik. Hiszen csak a bankokban lefoglalt pénzügyi megtakarítások és betétek összege mai pénzben kifejezve több mint egy milliárd euro volt. És az csak a pénz, amit lefoglaltak. Az azonban mindenek a teteje, hogy ezek a kollektíve jogfosztó törvények úgymond érvényben lehetnek, annak ellenére, hogy az 1946 januárjában megalakuló ENSZ Közgyűlése által elfogadott Alapszabálya nem ismeri el a kollektív bűnösség elvét. A Nürnbergi Katonai Bíróság sem engedi meg a kollektív bűnösséget, és világosan kimondja, hogy CSAK EGYÉNI bűnösséget ismert el az ENSZ Közgyűlése által elfogadott Bírósági Alapszabályának rendelkezése alapján, és ezt minden ítéletre rávezették. Az ENSZ Alapszerződés logikája, hogy a kollektív bűnösséget nem ismerte el az volt, hogy precedens értékűen eltöröljék a zsidóság ellen hozott rendelkezéseket, amelyeket a németek azon az alapon hoztak, hogy a zsidóságot kollektíve érintő rendelkezések alapján intézkedtek. Nem akármibe ütközik tehát a máig érvényben tartott kollektív bűnösség fenntartása, a regnáló politikai hatalom és politikai végrehajtó gyakorlat részéről a volt Csehszlovákia utódállamaiban. Kollektív bűnösség igen, kollektív jogok nem.

A rendelkezés a „kollektív háborús bűnösségről” visszamenő hatállyal, 1945. március 1-vel lépett életbe.

Ugyanezen dekrétum alapján az elkobzott vagyon szétosztása etnikai alapon történt meg a cseh, szlovák és más szláv nemzetiségű személyek javára, ami ugyancsak minősíthetetlen eljárás.

Ez a 108/1945 számú elnöki dekrétum, illetve Szlovákia területére vonatkoztatva a Szlovák Nemzeti Tanács 104/1945 számú törvényerejű rendelete szolgáltatták a jogi keretet az ún. II. földreform végrehajtásához, és újabb telepes falvak létrehozásához az elkobzott magyar mezőgazdasági birtokokon. A magyaroktól elkobzott földbirtokokon az ún. II. földreform keretében létrehozott szlovák telepes falvak további etnikai-nemzetiségi átrendeződést idéztek elő Dél-Szlovákiában.

A kisemmizett német kisebbséget karhatalommal zavarták ki az országból, kötelezően hátrahagyva minden vagyonát, ami megcáfolhatatlan történelmi tény.

A vagyonától megfosztott, áttelepítésre ítélt, nagyságrendileg 75 000 magyar nemzetiségű személyt akarata ellenére, áttelepítették Magyarországra, és Szlovákiában maradt vagyonába az arra jelentkező szlovákokat telepítették át Magyarországról.

A munkakötelezettséget elrendelő dekrétumra hivatkozva vagyontalan, ill. szegény sorsú magyarokat 1945-1946 telén Csehországba deportálták ún. közhasznú munkára. Valójában karhatalommal tehervagonokba terelték a kijelölt családokat, tekintet nélkül asszonyokra, gyermekekre, öregekre, csecsemőkre, és cseh valamint morva parasztokhoz vitték őket cselédeknek.

A mezőgazdaságban az 1949-1951-es években végrehajtott szocialista kollektivizáció eredményeképpen minden mezőgazdasági földterület kötelezően közös, szövetkezeti használatba ment át.

Ugyanígy az államra szállt át a politikai üldözés elől az emigrációba menekülő személyek hátrahagyott tulajdona is.

Az illetékes államigazgatási szervek az 1950-es évek végén határozattal megvonták a visszatelepült szlovák telepesektől a juttatott földekhez való jogviszonyt.

Ugyanis a földjuttatás ténye, mint ingatlanszerzési jogi titulus az eredeti földjuttatási feltételek megszegése végett nem került telekkönyvezésre.

Az 1989-es politikai fordulat után a Csehszlovák parlament 1991 június 24-i hatállyal fogadta el a 229/1991 T.t. számú földtörvényt. Ezen jogszabály volt hivatott kárpótolni a diszkriminatív és emberi jogokat tipró Benesi dekrétumokat, valamint a Szlovák Nemzeti Tanács 104/1945 számú elkobzási törvényrendeletét.

A fentnevezett földtörvény úgy rendelkezett, hogy záros határidőn belül, Csehszlovákia területén állandó lakhellyel bíró állampolgárok a megszabott feltételek teljesítése mellett, visszaigényelhették az államra átszállt földtulajdonukat. A szóban forgó földtörvény azonban az idevonatkozó Beneši dekrétumokat nem hatálytalanította, csupán úgy rendelkezett, hogy a továbbiakban az I. földreformot szabályozó 215/1919 számú törvény, valamint   a Szlovák Nemzeti Tanács   104/1945 számú konfiskációs rendelete alapján már nem lehet eljárni .

Ezen „demokratikusnak” nevezett földtörvény szerint az elkobzott földtulajdon csupán 50 hektár terjedelemben, míg minden más titulusból   az államra átszállt földbirtok 250 hektár felső határig volt visszaadható. Mivel a vagyonelkobzás csak a német és a magyar kisebbséget érintette, a demokratikusnak deklarált földtörvény ismételten legalizálta az etnikai alapon történő megkülönböztetést.

Egyidejűleg felszínre került a Beneši dekrétumokkal életre keltett vita az elkobzott   mezőgazdasági földtulajdon birtoklásáért, ugyanis jogigénnyel léptek fel azon szlovák telepesek is, akik annak idején a juttatásról lemondtak és a kiutalt földeket elhagyva visszatelepültek eredeti lakhelyükre.

Az állam hatalmi szóval, újból beavatkozott a földtulajdonlás elrendezésébe. A parlament a 93/1992 T.t. számú földtörvény-módosítással megszüntette a visszaigényelhető 250 hektáros felső határt és törvénybe iktatta a   v é l t földtulajdonosi státuszt. A gyakorlatban ez a magyaroktól elkobzott és szlovák telepeseknek juttatott, majd általuk elhagyott és részükre sohasem telekkönyvezett földekhez való igényt emelte újból törvényerőre.

Az eredeti földtörvényt még a Cseh és Szlovák Föderatív köztársaság parlamentje hozta meg. 1993. január 1-el önállóvá vált Szlovákia, melynek parlamentje által elfogadott és 1993. augusztus 26-val hatályba lépett   186/1993 T.t. számú újabb törvénymódosításával visszaállította a 250 hektárig visszaadható összterületet az addig rendezetlen restitúciós igények esetében.

A Szlovákiában meglevő földtulajdonláshoz kapcsolható, nemzeti-politikai feszültség ellensúlyozására az állam újabb beavatkozást eszközölt. A Szlovák parlament általa meghozott 180/1995 T.t.számú törvényével jogi keretet biztosított az ún. vélt tulajdonosi viszony legalizálására. Elbirtoklás jogcímén és állami költségen a juttatott szlovák telepesek 50 évvel a Benesi dekrétumok kihirdetése után válnak az elkobzott földek tulajdonosaivá. Az idézett törvény kimondja, hogy az elbirtoklási igény csak akkor megalapozott, amennyiben a vitatott föld nem esik a 229/1991 számú földtörvény szerinti restitúciós eljárás alá.

A magyar nemzetiségű állampolgárok restitúciós igényének gátolására az illetékes állami hivatalok más törvényellenes eszközhöz is folyamodtak. Megfellebbezhetetlen közigazgatási határozattal megszakítják a restitúciós folyamatot, miközben egy másik állami hivatal meghozza az elbirtoklási határozatot a juttatott telepesek javára. Az így megszerzett tulajdonjog kataszteri bejegyzésre kerül, és ez a joghelyzet azután már, mint törvényes akadály meggátolja az eredetileg elkobzott földek tulajdonjogának a visszaállítását

Az ilyen törvénysértő eljárásnak az a következménye, hogy a magyar kisebbséget megfosztják, és örökre elszakítják eredeti, ősi földterületeiktől.

Az illetékes közigazgatási szervek állandó jogi és metodikai támogatást élveznek az államhatalmi szervek részéről. Az ilyen államhatalmi utasítások közül a legkirívóbb az 1996. június 6-án kelt „jegyzőkönyv” amely a Szlovák kormányhivatal, a Legfelsőbb bíróság, a Pozsonyi kerületi bíróság, a Pozsony-vidéke földhivatal, valamint a hivatalosan metodikai szerepet betöltő Földügyi minisztérium képviselőinek a közös jogállására épül. Noha ez a jegyzőkönyv nem bír semmilyen jogerővel, ugyanis sohasem volt kihirdetve a hivatalos törvénytárban, mint érvényes jogszabály, a rá való hivatkozás alappillére a földhivatalok eljárási módozatának. Maga az egybegyűltek összessége nem egy törvény által létrehozott testület, tehát jegyzőkönyvezett véleménye legfeljebb szakmai jellegű értekezés. A jegyzőkönyv resuméje, hogy a telepeseknek a juttatott földről való lemondása, ill. annak az 1950-es évek végén az állami szervek általi megvonása hatáskörbeli túllépés volt, s ezért érvénytelen. Jogállamban viszont egy jogerős, megfellebbezhetetlen döntés megszüntetése, amely vélhetően ab ovo törvénysértő, kizárólagosan bírósági hatáskörébe tartozik.

A metodikai szerepet betöltő földművelésügyi miniszter, Pavel Koncoš, aki a szlovák kormány tagja, körlevelekben (pl. 1866/2001-100 számú, 2001.6.14-én kelt levele) utasítja a kerületi elöljárókat, hogy miként lehet és kell visszautasítani az elkobzott vagyonok visszaadására érvényesített restitúciós igényeket. Azok a volt csehszlovák állampolgárok, akik mindennemű vagyonukat hátrahagyva kényszerűségből hagyták el hazájukat és váltak más állam polgáraivá, semmiféle kárpótlásban nem részesülhetnek.

Az 503/2003 Z.z. Földtörvény 2004. január elsejével érvényesnek mondja ki a 108/1945-ös, nemzeti hovatartozás alapján a kollektív bűnösségre alapuló, teljes vagyonelkobzást elrendelő Benes dekrétumot, amely dekrétum alapjául a 33/45, az állampolgári jogoktól való megfosztásról szóló rendelet szolgált. Ez a 2003 - ban született Földtörvény érvényesnek ismeri el a gyorsított vagyonelkobzásról szóló 104/45 Zb., a 33/45 Zb., 52/45 Zb . törvényeket is.

Dzurindáék ezzel megsértették az ENSZ Alapító Okiratát az Európai Unió Csatlakozási Szerződését, ami az ilyen diszkriminatív eljárást kizárja. A reszlovakizációs eljárások szelleme máig a törvények része, ami a genocídiumot tiltó nemzetközi szerződésekbe is bele ütközik. Az őstelepes magyarság kirablásának állapota tehát nem lett rendezve és a magyaroktól elvett vagyonok továbbra is az állam által előnyben részesített szláv etnikumhoz tartozókat szolgálja. A magyarság egzisztenciális helyzete tehát egyáltalán nem rendezett, ami ennek a rablásnak az értelemszerű következménye.

Kulturálisan, pl. a magyar iskolaügy máig kiszolgáltatott az állami iskolaügy ellenséges érzelmű hivatalnokai, tanfelügyelői kénye - kedvének, a politikai váltógazdaság pillanatnyi állapotának, stb.

Mindezt annak ellenére, hogy nekem, mint az MVSZ SZOT elnöke számára az Európa Bizottság elnöke, Romano Prodi nevében Dick Meganck úr írt 2003. március 24-én, hogy az: acquis communautaire fényében a szóban forgó törvényeket és dekrétumokat nem lehet a továbbiakban alkalmazni. Pat Cox, az Európa Parlament elnöke 2003. április 10-i részemre írt levelében ezt jelenti ki: „Az Európa Parlament szoros érdeklődést tanúsított a Benes törvények kérdésnek a Cseh és a Szlovák Köztársaságra vonatkozóan, és szándékában áll, hogy az okozott nehézségeket illetően egy kielégítő és megfelelő megoldáshoz hozzájáruljon”. Edmund Stoiber bajor miniszterelnök úr pedig 2002. szeptember 2-án hozzám írt levelében külön kiemeli azt, hogy a Keresztény Szocialista Unió, a Keresztény Demokrata Unió és az Osztrák Néppárt munkacsoportja vitairata alapján Benes elnök 1946. május 8-án kiadott hírhedt Amnesztia törvényének elitélését és visszavonását követelik, ami az 1945 október 28. előtt a csehszlovák irreguláris alakulatok által elkövetett háborús és soha el nem évülő bűntettekre, tömeggyilkosságokra vonatkozik.

A MFP 2002 szeptemberében nyilvánosságra hozta azt a levelet, amelyet a németországi Edmund Stoiber vezette Keresztény Szocialista Unió (CDU) külügyi megbízottja a Magyarok Világszövetsége Szlovákiai Országos Tanácsa elnökének írt a Benes-dekrétumokkal és az ún. amnesztiatörvénnyel kapcsolatban.

A Keresztény Szocialista Unió az alábbi 5 pontban vázolja fel a szóban forgó törvény igazságtalanságát és jogorvoslatának szükségességét:

1. Tudomásul kell venni, hogy a Benes-dekrétumok és az amnesztiatörvény igazságtalan.

2. A szóban forgó dekrétumokat hatályon kívül kell helyezni.

3. Garantálni kell, hogy mindenfajta diszkriminatív intézkedés nélkül induljon meg a kárpótlás.

4. Meg kell ejteni az amnesztiatörvény visszavonását vagy egy nyilatkozatot arról, hogy hatálya megszűnt.

5. Pozitív politikai jelzések szükségeltetnek a csehek (és a szlovákok) részéről, továbbá anyagilag is segíteni kell a kisebbségéket, és a kitelepítettek soraiban enyhíteni kell a károkat és a nehéz helyzetet

A magyarokat sújtó tömeggyilkosságok kérdése máig rendezetlen kérdés. Dr. Janics Kálmán felvidéki politikus fogalmazta meg, hogy a bűntettek elkövetői a csehszlovák titkosszolgálatban folytatták tevékenységüket és ott kapták meg a védelmet is bármilyen igazságszolgáltatással szemben. Ha az amnesztia törvényt hivatalosan visszavonnák, a még életben lévő bűnözőkkel szemben fel lehetne lépni. A munkacsoport álláspontja pontosan alkalmazható a felvidéki magyar és német lakosságot ért törvénytelenségekre is. Stoiber miniszterelnök urat ezért tájékoztattam arról, hogy munkacsoportjuk álláspontja teljes mértékben egyezik a mi álláspontunkkal is, és hogy munkájukkal egyetértünk.

Mi magyarok, elfogadhatatlannak tartjuk, hogy olyan etnikai tisztogatást megokoló Európában kirívó alkotmány van érvényben Szlovákiában, amely kijelenti, hogy valamiféle „eredeti” állapotot kellene helyre állítani, vagyis valamiféle tiszta szláv államot, ami úgymond a magyarok bejövetele előtt kellett volna, hogy a Dunától északra létezett volna. Ez a beteges elképzelés Stúr Lajostól származik, aki német felmenőkkel rendelkezett és a lutheránus papneveldében, Halléban hallott egy 1500 körüli humanista latin iratról és arról, hogy 907-ben nagy csata volt Brezalausburnál, a Dunától délre. Stúrék tévesen Pozsonnyal azonosították ezt a Karinthiai Brezalausburgot. 1919-ben pedig ennek alapján nevezték át Pozsonyt, és miután erre hivatkozva lőttek a magyar tüntetőkbe Pozsonyban a cseh legionáriusok 1919-ben. Stúr szerint a mai magyarok erőszakkal „elszlávosított” szlovákok lennének a 9. századból. A valóság az, hogy Brezalausburg Karinthiában, Klagenfurt mellett van, az osztrákok kiásták és azonosították. Ott tevékenykedett Braslav, latinosan Pereslav kormányzó, de Pribina, és Kocel is. A Benesi elképzeléseket is Stúrék képtelenségeire alapozták, tehát vegyük a fáradságot és járjunk ennek is a végére. Lássuk miről van szó. Szlovákiát annak a „Nagymorva” államnak az örökösévé és utódállamává jelenti ki a szlovák alkotmány, amelyről többek között 7. Konstantin Porhürogennétos görög császár hatalmas munkájában a Birodalom kormányzásáról a 13, majd a 4O. fejezetben is megírja, hogy ez a régi Morávia, tehát Sphendoplokos országa a magyarok szállásterületeitől délre esik. Mégpedig a Száva folyó mellett lévő Sirmium, a Római Birodalom 4. fővárosa mai nevén Sriemska Mitrovica szerbiai várostól a folyó mellett felfelé, mint kereszteletlen, régi Morávia, irja a császár. Ez megkerülhetetlen tény. Svatopluk délebbi szomszédja a keresztelt Morávia helytartója pedig Rastiz volt, vagyis utólag átnevezve, „Rastislav”. Ő sem járt sohasem a Felvidéken, de nevét őrzi a latin Rascia ország elnevezés, vagyis Ráczország, vagyis Szerbia, amely a Dunától délre fekszik a Margens, vagyis Morava folyó mellett, amelyről ezek a szlávok a „morva” elnevezést kapták a latin iratokban.

Szventopolk országába nevezte ki a pápa Metód püspököt és melléje a germán rítus hívét Wiching segédpüspököt is, mégpedig Szent Andronicus vértanú püspök székébe, az említett Száva melletti Sirmium városába. Ezt az orosz krónikák nagyon érthetően ugyancsak részletezik. Metód sosem járt a felvidéki Nyitrán, és sohasem kelt át északra a Dunán Komáromban. A szovjet tudományon nevelkedett kommunista sovinizmus azonban nem sokat törődik a történelemmel, mert azt úgy csűrte-csavarta, ahogy az neki tetszett, hiszen ehhez szokott hozzá, és még ma is azt hiszik, hogy minden csak pillanatnyi megállapodás kérdése. Nekünk magyaroknak és elődeinknek azonban, akik sok ezer éve élünk ezen a vidéken egy ilyen alkotmányba foglalt hazugsághalmaz miatt kell tűrnünk egy Európában párját ritkító nyelvtörvényt, ami gyakorlatilag a magyar nyelv használatának tiltássorozata és a hamisított statisztikákra alapozva hivatott a magyar nemzeti kisebbség jogait csorbítani. Igazi benesi, bolsevista módszerek ezek. Viszont egy dolog egyértelmű. Nem nekünk kellene kiköltözni a Dunától délre, ellenben, hanem Stúr Lajos mai, fanatikus, követőinek és ideológusaiknak a Száva folyó mellé

Azonban pontosan az elhangzottak miatt kritikusan, újra és újra, napirenden kell tartani a magyar nemzeti kisebbség képviseletének ügyét. Európa elvárta a magyarságot képviselő párt koalíciótól, hogy kormányba lépve segítsen az Európa számára kellemetlen szovjet típusú, nacionalista pártok kormányzatának leváltásában. Ezt megtettük. De a szolgálatért valami jár. Európa segítségét várjuk, hogy az alkotmányból a benne szereplő, említett, diszkriminatív, botrányos sugalmazások és hivatkozások eltűnjenek, vele együtt pedig a bennszülött magyarság nyelvi és társadalmi életét csorbító törvények, eljárások is. És mindenekelőtt és nem utoljára azt követeljük, hogy a magyarság etnikai és biológiai létét támadó benesi korszak minden következménye legyen felszámolva. Ehhez azonban politikai képviseletre van szükség Az Európai szervezetek előtt, vagy pl. a nemzetközi bíróságok előtt, amelyeknek feladata az, hogy a nemzetek közötti vitákat békés formában rendezze.

Olyan képzett, magas etikai mércét megütő magyar, és esetleg más nemzetiségű emberekre van szükség, akik hajlandók az igazság útját járni, és akik képesek szembenézni ezekkel az előttünk álló kihívásokkal.

Remélem, hogy Önök is így gondolják és ezért vannak itt ma velünk. És ha ez így van, akkor a felvidéki magyarság szenvedése nem volt hiába való, képes lesz újra erőssé válni és emelt fővel tekinteni a jövőbe.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Geönczeöl Gyula az MVSZ SZOT elnöke

(az MVSZ SZOT dokumentumai alapján. Külön öröm számomra, hogy Csallóköz szívében beszélhettem, hiszen családom évszázadokkal ezelőtt Göncölkarcsáról származott el Nyitra vidékre, majd Hont é Bars megyébe és nagyapám a „karcsai” előnevet az 1919-es cseh megszállásig használta Hont megyében).

Eduard Benes dekrétumai a német, és magyar etnikum emberi jogai ellen.

- 1945.május 19-én kelt 5. számú dekrétuma

„ az elnyomás idején végrehajtott egyes vagyonjogi ügyletek       érvénytelenségéről, továbbá a németek, magyarok, az árulók és a kollaboránsok, valamint egyes szervezetek és intézetek vagyoni értékeinek állami kezeléséről.”

- 1945. június 21-én kelt 12. számú dekrétuma

„ a németek, a magyarok, valamint a cseh és a szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és sürgős elosztásáról.”

- 1945. június 19-én kelt 16. számú dekrétuma

„ a náci bűnösök, az árulók és segítőik megbüntetéséről, valamint a rendkívüli népbíróságokról.”

- 1945. július 20-án kelt 28. számú dekrétuma

„ a németek, a magyarok és az állam más ellenségei mezőgazdasági földjeinek cseh, szlovák és más szláv földművesekkel való betelepítéséről.”

- 1945. augusztus 2-án kelt 33. számú alkotmánydekrétuma

„a német és a magyar nemzetiségű személyek csehszlovák állampolgárságának rendezéséről.”

/ Ezen alkotmánydekrétum volt a jogalap a német és a magyar nemzetiségű személyek csehszlovák állampolgárságának az elvonásához, elvesztéséhez./

- 1945. augusztus 25-én kelt 47. számú dekrétuma

„ az Ideiglenes Nemzetgyűlés létrehozásáról”

- 1945. szeptember 19-én kelt 71. számú dekrétuma

„ azon személyek munkakötelezettségéről, akiktől megvonták csehszlovák állampolgárságukat.”

/ A 3. cikkely utolsó mondata alapján „a munkára való beosztásról szóló döntés   végérvényes ”…     tehát fellebbezhetetlen volt.

- 1945. szeptember 25-én kelt 81. számú dekrétuma

„ az egyletekkel kapcsolatos némely intézkedések”

/Ezen dekrétum alapján történt meg a német és magyar egyletek, társulások feloszlatása és vagyonának konfiskálása./

- 1945. október   4-én kelt   105. számú dekrétuma

„ a közalkalmazottak tevékenységét átvizsgáló megtisztító bizottságokról”

/ A közalkalmazottak kizárólag cseh, szlovák vagy egyéb szláv nemzetiségűek lehettek és büntetendő cselekedetnek számított, amennyiben német, vagy a magyar nemzetiséghez tartozónak vallotta magát./

- 1945. október 25-én kelt   108. számú dekrétuma

„az ellenséges vagyon elkobzásáról és a nemzeti újjáépítési alapokról”

/ Ezen dekrétum alapján történt meg a német és magyar jogi és természetes személyek mindennemű vagyonának konfiskálása, mint ellenség, kollektív bűnösök terhére. Továbbá ezen dekrétum alapján történt a konfiskált német és magyar vagyon szétosztása és az abba való betelepítés cseh, szlovák és a dekrétum szerint arra érdemes természetes valamint jogi személyek javára./

A Szlovák Nemzeti Tanács Szlovákia területére vonatkozó törvényerejű rendeletei,

- 1944. szeptember 6-án kelt 6. számú törvényerejű rendelete

„ a német és a magyar nemzeti kisebbség oktatásügyének és istentiszteleti nyelvének rendezéséről“

/ Megszűntek a német és a magyar iskolák. Tilos volt német és magyar nyelven istentiszteleteket tartani. /

- 1945. június 5-én kelt     50. számú törvényerejű rendelete

„a vagyon állami kezelés alá helyezéséről“

/ Az államilag megbízhatatlan személyek, nevezetesen a német és a magyar nemzetiségű személyek Szlovákia területén található mindennemű vagyona állami kezelésbe megy át, kivéve az ingó és az ingatlan mezőgazdasági vagyont, személyi ingóságokat./

- 1945. augusztus 23-án kelt 104. számú törvényerejű rendelete

„ a németek, a magyarok, valamint a szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és haladéktalan elosztásáról“

/Ezen rendelet alapján történt meg egyidejűleg a németek és a magyarok teljes mezőgazdasági vagyonának az elkobzása, annak szétosztása főleg belső telepítés céljaira, valamint külföldről hazatelepülő szlovákok számára. Így az ún. II. földreform következményeképpen további telepes falvak jöttek létre az elkobzott magyar földeken. A juttatás feltételeihez tartozott a helyhez kötöttség, a juttatási ár kifizetése, valamint a földek megművelése./

A felsorolt dekrétumok és rendeletek csupán töredékét képezik azon jogszabálycsomagnak, melyet még ma is „Benesi dekrétumok“ gyűjtőnév alatt ismer a világ. Az idézett dekrétum, ill. rendelet megnevezése híven tükrözi annak szellemét, küldetését és végrehajtását, mint de iure, mint de facto.