"Ő pedig gyolcsot vásárolván, és levevén őt, begöngyölé a gyolcsba, és elhelyezé egy sírboltba" (Márk 15:46).
A kereszténység legbecsesebb ereklyéje a Torinói Lepel. Évszázadok óta makacsul tartja magát az a legenda, hogy az evangélisták által említett vászonba göngyölték kétezer éve Jézus holtestét, miután levették a keresztről. (Máté 27:59, Márk 15:46, Lukács 23:53, János 19:40 "lepedők"-et említ.)
A ma már a Vatikán tulajdonában lévő és Torinóban őrzött ereklye egy 436 X 110 centiméter nagyságú, egyetlen darabból álló anyag, amin szinte tiszta egyszínű szépialenyomatként, árnyszerű foltként rajzolódik ki egy hosszú hajú, szakállas alak eleje és háta.
Mivel a vásznon a feltételezések szerint Jézus vére található, nem meglepő, hogy több kutató is azon a véleményen van, hogy a Lepel és a Grál azonos lehet. Erről számolt be például a torinói szindonológiai (A XX. században külön tudományág jött létre a Lepel vizsgálatára, szindon = vászonlepedő) konferencián például D. C. Scavoni angol történész.
Tekintsük át, mit tudunk az ereklye történetéről! (1)
Lepeltörténet
Kr. u. 30. körül: Edessza (a mai Urfa, Kelet-Törökország): Euszebiosz püspök írta 325 körül a Historica ecclesiastica című művében, hogy V. Abgár edesszai király (9-46 között) hírnököt küldött Jézusért Jeruzsálembe, hogy gyógyítsa meg. Levélváltásukból kiderült, hogy Jézus Tádét küldte a királyhoz maga helyett egy rejtélyes vásznon található arcképpel, amitől Abgár meggyógyult és megtért Jézus tanítása szerint. (Egyes történészek szerint Jézus halotti leple lehetett összehajtogatva és bekeretezve úgy, hogy csak az arc volt látható. A Torinói Leplet és a Mandyliont az irodalmi hagyomány átütő erővel azonosítja. Az biztos, hogy a Mandylion követhető története - némi kihagyással - pont akkor ér véget, amikor megjelenik a korábban ismeretlen Torinói Lepel.)
57. körül: V. Abgár fia lesz az uralkodó, aki kegyetlenül üldözi az edesszai keresztényeket, az arcképet elrejtik a város nyugati kapujánál.
177. körül: VIII. Abgár uralkodása alatt újra vallási tolerancia figyelhető meg a keresztények irányába. Legendák szólnak Krisztus és Abgár levelezéséről. Évszázadokig semmit se tudni a rejtélyes arckép létezéséről, valahol hermetikusan elzárva hever.
525.: Árvíz sújtja Edesszát, majdnem minden elpusztul. Az értékes tárgyat az újjáépítés során a városfal egyik üregében találják meg. 544-ben Eulaliosz püspök kijelentette róla, hogy "arkheiropoiétosz", azaz "nem emberi kéz által készült". A legkisebb vita nélkül azzal a tárggyal azonosítják, amit V. Abgár kapott Jézustól. Felépítik Edesszában a Hagia Sophiát, ahol az ereklyét tartják. Ettől kezdve a Krisztust középen elválasztott hajjal és szakállal, érett férfiként mindig köralakú háttér előtt ábrázolják.
544. után: Mandylionnak nevezik. Ekkor már szentnek tartják, egy hatodik századi forrás szerint megmentette Edesszát a perzsák támadásától.
639. Noha a város a muszlimok hatalma alá kerül, a Hagia Sophia katedrálisban lévő Mandyliont csodálják és imádják.
943. A bizánciak megtámadják a várost. 200 muszlim fogoly szabadon bocsátása, 12 000 ezüst és a Mandylion az ára annak, hogy megmeneküljenek.
944. augusztus 15.:Konstantinápolyba kerül az ereklye. Még összehajtva van, valószínűleg senki se tudja, hogy nem csak az arc, hanem az egész test látható rajta.
1025. körül: Először tűnik fel az a kép, hogy a halott Jézus egy lepelbe fektetve fekszik. (Wilson szerint talán valaki kivette a keretből és kihajtogatta, hogy újrakeretezze. Az irodalmi adatokból nem lehet arra következtetni, hogy ekkor ki is állították és a nagyközönség is láthatta.)
1058. Egy keresztény arab író azt említi, hogy a Mandyliont látta a Hagia Sophiaban. A bizánciak is szentnek tartották.
1146. A török muszlimok lerombolnak minden keresztény templomot, de a Mandylion biztonságban van a Pharos kápolnában.
1203-ból származik a következő feljegyzés a Lepelről: Robert de Clari francia keresztes lovag beszámol arról, hogy látta azt, melybe egykor "Urunkat takarták, minden pénteken ki volt állítva arccal fölfelé, hogy Urunk alakja világosan látható legyen". Majd így folytatta: "senki sem tudja, sem görögök, sem franciák, hogy mi lett ezzel a lepellel, miután a város elesett". Az "alakja" szó sok vitára adott lehetőséget, nem tudták hogy az arcról vagy az egész alakról van-e szó.
1204-ben a keresztesek kifosztották a várost, az ereklyének nyoma vész. Közel 150 évig nincs hír róla. Bár nagyon sok ereklye került ekkor Nyugatra, de nincs biztos forrás arra nézve, hogy ez is.
Néhányan feltételezik, hogy a templomos lovagok vitték magukkal Franciaországba, legalábbis a XIII. század végi pletykák szerint. Irodalmi adatokból arra is lehet következtetni, hogy a vászon a rejtélyes arcképpel keretben volt ekkor, a legendák szerint ugyanis a templomosok egy titokzatos fejet imádtak.
A Lepel első ismert francia tulajdonosa Geoffrey de Charney templomos lovag. Ismert, hogy a templomos rendet felszámolják, nagymesterüket Jacques de Molay-t Geoffrey de Charnay-val együtt máglyán elégetik. A kincstárukat előzőleg elmenekítették, nem találni azt a titokzatos fejet, amiről a legendák szóltak. Mivel eretnekség vádja miatt végezték ki őket, nyilván nem siettek közzé tenni, ha birtokukban volt a Lepel.
A Charney család utolsó tagja gyermektelen volt, így 1453-ban a Lajos, Savoy hercegére ruházta az ereklyét. (2)
1357-ben történik az első nyilvános kiállítása, ettől az időponttól folyamatosan nyomon követhető a sorsa. Ettől kezdve már nem a Mandylion portréról, hanem a Lepelről beszélnek.
1578-ban Savoy hercege Torinóba vitte a leplet.
1983-ig a lepel a Savoy család birtokában maradt, II. Umberto olasz király haláláig. Ő végrendeletében a Szentszékre hagyta, azzal a feltétellel, hogy nem mozdítják el a helyéről, ahova 1578-ban került.
Tudományos vizsgálatok
A Torinói Lepel szinte európai felbukkanása óta viták kereszttüzében áll. A hivők, a Vatikán és kutatók nem egyszer egymástól gyökeresen eltérő véleményen voltak/vannak az ereklye eredetiségét illetően. Tekintsük hát át, hogy mi az, amit biztosan tudunk!
1898-ben Secondo Pia amatőr olasz fotós első ízben készít felvételt a lepelről. Szenzációs felfedezést tesz: a negatív olyannak mutatja az emberi alakot, amilyen a valóságban lehetett, tehát a negatív pozitív képet mutatott. Egy magas férfi döbbenetesen életszerű arca rajzolódott ki. A képek világszerte nagy felfedezést keltettek, és ezek szolgáltak a további vizsgálódásokhoz.
1902. Yaves Délage, a Sorbonne összehasonlító anatómia professzora előadást tart a Lepel hitelességéről. A professzor kijelentette, hogy a vásznon látható alak, a sebek, a vérfolyások stb. olyannyira pontosak orvosi, anatómiai szempontból, hogy nem lehet hamisítvány.
1931-ben, 1969-ben és 1973-ban újra lefényképezték, a fényképészet fejlődésének eredményeként még döbbenetesebb képeket kaptak.
1939. Az első kongresszus a Lepelről.
1959. A Centro Internazionale di Sindonologia megalakulása Torinóban.
1969. Torino kardinálisa szakértőkből álló bizottságot hoz lére, egyetemek, intézetek, sőt a NASA kezd el vizsgálódni. A bizottságot titokban hívták össze. A bizottság jelentésében olyan vizsgálatokat javasolt, amelyek minimális anyagmintát igényelnek. Ehhez az előkészületeket titokban tartották.
1973-ban történt a mintavétel a televízió kamerái előtt. Megállapították, hogy a leplen nyoma sincs semmilyen festékanyagnak, a képmást - megmagyarázhatatlan módon - magának a lepel anyagának megsötétedett rostjai alkotják. Kiderült, hogy a vászonszálak között gyapot is van. Európában nem termesztettek gyapotot, így a Közel-Keleten szőhették csak.
Max Frei botanikus 49 növényfaj pollenjét azonosítja a leplen. A fajok egy része Palesztinából, 20 Anatóliából, 4 Bizánc környékéről származik. E vizsgálat alapján rekonstruálható a Lepel ismert (Jeruzsálem - Edessza - Konstantinápoly - Franciaország útja).
1977-ben nemzetközi kutatási programot indítottak The Shroud of Turin Research Project (STURP) néven.
Hamarosan bebizonyították, hogy emberi, AB vércsoportú vérfoltok találhatók rajta.
Később STRUP kutatási program két tudósa számítógépes elemzésnek vetette alá a vásznon látható fejet: legnagyobb meglepetésükre az arc háromdimenziós képe jelent meg, amit képtelenség lett volna hamisítani. A NASA szakértői szerint a képmás nagyfrekvenciájú kozmikus kisugárzás által történő beégetés során keletkezhetett.
A Leplen látható volt, hogy a szemekre érmeket helyeztek, amelyek megfeleltek a Poncius Pilátus idején vert pénzérmékkel. A jól kivehető nyomok - a töviskoszorú, a kezek és láb helyzete, egyetlen szöggel ütötték át, a vér folyásának iránya stb. - arra engedtek következtetni, hogy képtelenség lett volna anatómiailag ilyen tökéletes hamisítványt létrehozni.
1988. A szakértők, kutatók és a Vatikán képviselői megállapodnak, hogy elvégzik a C14-es radiokarbonos kormeghatározást. A mintákat a teljes titoktartás mellett vették. A vizsgálatokban három laboratórium vett részt. A vizsgálat szerint a lepel 1260-1390 körül keletkezett.
A három nemzetközi hírű laboratórium által végzett radiokarbon-kormeghatározásnak egyszer s mindenkorra véget kellett volna vetnie a Lepel hitelességéről folytatott vitáknak. Azonban sorra napvilágot láttak olyan tudományos értekezések, amelyek cáfolták a középkori eredetet.
1996-ban megjelent egy cikk, ami a Lepel mikrobiológiai vizsgálata során megállapította, hogy jóval régebbi, mint amennyire a radiokarbon vizsgálat becsülte. Több kutató egyetértett abban, hogy az 1988-as radiokarbonos kormeghatározás eredménye rendkívül kétségessé vált.
1998-ban tartották Torinóban a Harmadik Nemzetközi Szindológia Konferenciát, ahol senki se vonta kétségbe a Lepel hitelességét. Magyar kutatók felvetették a lepel és a Pártus Birodalom kapcsolatát. Egy orosz fizikus előadásában rámutatott arra, hogy olyan energiafajta, ami a leplen látható elváltozásokat okozhatta, ismeretlen a Földön. Mások valószínűség számítás segítségével zárták ki a hamisítás lehetőségét.
2002. áprilisában a lepel oroszországi kutatói nyilvánosságra hozzák, hogy az 1988-as radiokarbonos kormeghatározás eredménye téves. Hozzájuk hasonlóan más szakemberek is kétségbe vonták az akkori eredményeket, ugyanis szerintük a vizsgált szövetminták a lepelhez utólagosan hozzávarrt foltok anyagát is tartalmazták.
Van tehát egy vászon, amiről az írott források, de néphit is azt tartja, hogy Jézus halotti leple volt. A szövésminta és az alkalmazott szövőszék alapján a korát kétezer évesre becsülik. Anyaga, anatómiai és antropológiai hitelessége, a vérfoltok, a kínzási és kivégzési mód, amire a Leplen látható nyomokból lehet következtetni, mind-mind azt bizonyítják, hogy ilyet lehetetlen hamisítani. A tudósok, a NASA szakértői, a legmodernebb műszerek segítségével - kb. 70 ládányi műszerrel vizsgálódtak - is csak arra a következtetésre jutottak, hogy megmagyarázhatatlan a Leplen látható alak keletkezési módja.
Felsorolni is nehéz mi mindent kellett volna tudnia annak az ismeretlen embernek, aki egy keresztre feszíttet kb. 33 éves, Jézushoz hasonló férfit, aki előzőleg keresztutat járt, mezítelen talpára Jeruzsálem talajmintája tapadt, hamisítani tudjon. A közhiedelemmel ellentétben például a Leplen látható alak nem olyan tövises koronát viselt, ahogy ábrázolni szokták, hanem az egész fejét, a homlokától a tarkójáig beborította. A szögeket nem a kézfejbe, hanem a csuklókba verték, amit a hamisító nem tudhatott. Ügyelnie kellett arra is, hogy pontos archeológiai ismeretekkel rendelkezzen és a rómaiak által használt korbáccsal ostoroztassa meg, csak a keresztfa vízszintes gerendáját köttesse a vállára, kezét pedig a csuklón veresse át a szegekkel, ami szöges ellentétben áll kora felfogásával és ábrázolásaival. Még arra is gondolnia kellett, hogy Jézus korabeli szövésmintájú halotti leplének anyagába Jeruzsálem, Edessza, Konstantinápoly virágporát tapassza, a halott szemére pedig Pilátus által veretett pénzérmét helyezzen. Még arról sem feledkezett meg, hogy kumráni kézfej-tartással temettesse el áldozatát, holott ez csak a XX. században vált ismertté.
Mit olvashatunk még ki a Lepelből?
1998-ban tartották Torinóban a III. Nemzetközi Szindológia Konferenciát, ahol magyar kutatók - Dr. Tábori László és Kiss Irén - is résztvettek és felvetették a Lepel és a Pártus Birodalom kapcsolatát. Ezt a kapcsolatot valóban számos tény igazolja:
A Lepel Jézus kereszthalálát követő években Edesszában bukkant fel és 944-ig ott is maradt. Tábori László keletkutató szerint a Lepel szempontjából döntő fontosságú Edessza Jézus idején minden kétséget kizáróan pártus befolyási övezetbe tartozott.
A Lepel anyaga különleges szövésű, csak Kelet-Szíriában, Észak-Mezopotámiában készülhetett, ami szintén tagadhatatlanul a Pártus Birodalom befolyási övezete volt, lehetett akár Edessza is. Egy másik ilyen lehetséges készítési hely, amelyről feljegyzések vannak: az egykor a szkíták által alapított Szkitopolisz (Beth-Sean) Ez a város Diokletianusz császár ediktuma szerint az egész térségben kitűnt kiváló lenvászon áruival. (3)
Ismert, hogy a sumir civilizáció egyik legelső vívmánya a textil- és ruhaipar kifejlesztése volt. Az ókorban Sumer nem csak szőtteseiről, hanem ruháiról is híres volt. Józsué Könyvében olvasható (7:21) hogy Jerikó ostroma után egy férfi nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy a zsákmányból megtartson magának "egy jó sineári köpenyt", annak dacára, hogy tudta: e tettéért halálbüntetés jár. Olyan nagyra becsülték a Sumerből származó ruhadarabokat, hogy még az életüket is kockára tették érte. (4)
Ez pedig azt látszik igazolni, hogy a sumirok tudását továbbvivő pártusok lehettek azok, akik hagyományaik folytatásaként képesek voltak előállítani ezt a kiváló minőségű vásznat.
Tudjuk, hogy Arimátiai József szerezte be a különleges, teljesen egyedi anyagot, egyébként Judeában temetési célra lenvásznat nem használtak. (3)
Több kutató is megegyezik abban, hogy a Leplet olyan rombuszmintás fedelű aranyládában őrizték egykor, amilyen a pártus királyok köntöseinek a motívuma. A szövésminta tehát a pártus királyi családokban használtakkal azonos.
Ezt bizonyítja Ian Wilson is (1) aki könyvében bemutatja Hatra pártus királyának a szobrát, a Mandylion képét, ahogy az a X. században kinézett, illetve annak a nagy valószínűséggel a pártusok által készített takaróját. A képek alapján megállapítható, hogy mindhármon jellegzetes rombusz-minta látható.
Vajon miért kapott Jézus a pártus királyok által is használt különleges vásznat halotti lepelként, ha ő egy szegény zsidó ács fia volt?
A pártus kapcsolatot azonban még több más tény is igazolja: Leplen szabad szemmel is láthatók a szemekre helyezett érmék nyomai, de a háromdimenziós kép is mutatja. A Pártus Birodalom területéről terjedt el az úgynevezett pontuszi szkíta kultúrkörben az a szokás, hogy a halott szemére aranyból vagy fémből készült szemlemezeket helyeztek. Érméket találtak Jeruzsálemben a pártus Adiabene Helené fejedelemnő szarkofágjában is.
A pénzérmés temetkezés Palesztina őshonos lakosságának szokása volt. A régészek szerint az érmés temetkezés szokása csak a pártus térhódítás idején, tehát kb. 40. körül terjedhetett el Palesztinában - ott is elsősorban Galileában és Szamáriában. Ez a temetkezési mód a belső-ázsiai lovasnépek többségét is jellemezte: így temetkeztek a pártusok, szkíták, a hunok, avarok és a magyarok is. A kínai arany szemlemezek is a hunoktól való átvételek. A szemérmés temetkezés a napvallást gyakorlók körében volt használatos, az elhunytnak tehát napvallásúnak kellett lennie. A szkíták a halottak jobb szemére arany a balra ezüst érmét raktak, ami a Napra illetve a Holdra utalt.
"Szem-érmesen" ma is ravataloznak a Kárpát-medencében parasztembereket. A magyar nyelvben összefüggés van a "szemérmes" jelző, és a szemekre helyezett érmék között, hiszen a szemérmes lesütött szemekkel jár, ugyanúgy mintha érem lenne rajta. (5)
Az 1998-as torinói konferenciát P. B. Bollone szindológus nyitotta meg. Beszédének talán legfigyelemreméltóbb mondata a következő: Egyesek szerint a Lepel a zsidó temetési hagyományoknak megfelelő temetési lepel volt, mások viszont ezt illetően más véleményen vannak. (6)
Úgy tűnik azok, akik "más véleményen vannak" tudják elsősorban bizonyítani állításukat. Ha figyelmesen utána járunk a kérdésnek, akkor azt tapasztaljuk, hogy "a zsidó szokásoktól eltérően minden, a Leplen található bizonyíték arra utal, hogy a rajta látható testet nem mosták meg, ahogy a törvények és szokások előírják...". (7)
Tudnunk kell, hogy a Lepel a zsidó ortodoxia szempontjából "tisztátalan" tárgynak számított, hiszen vérrel szennyezett volt. Ráadásul egy ember képmását is tartalmazta, így kétszeresen is tiltott volt a zsidók számára (2Mózes 20:4: "Ne csinálj magadnak faragott képet...").
Amennyiben az illető zsidó volt, akkor zsidó társai számára a teste elátkozottnak számított. Minden halott testről úgy vélték, hogy érintése fertőz, és ezt a szabályt talán még erőteljesebben alkalmazták arra, aki ekképpen lelte halálát. Ezért különösen meglepő, hogy egy "elátkozott" szinte királyi temetésben részesült: drága textília, az állandó hőmérséklettel bíró sírhely stb. A római időkben az efféle keresztre feszítettek testéért az őrök voltak felelősek, akik gyakorta az állatoknak vetették oda a holttestet. Sokakat közsírba vagy egy meszesgödörbe dobtak. Ennek ellenére figyelemre méltó gondoskodásban volt része, feltűnően sok mirhát és aloét használtak, de mégse kapta meg a zsidó szokásoknak megfelelő temetést. (8)
A zsidó szokások szerint tehát kötelező lett volna megmosni a testet, de nem mosták meg. Az arcot a zsidók mindig fedetlenül hagyták, Jézusé azonban le volt fedve. A zsidó szokások szerint a halottat halotti öltözékbe öltöztették, Jézus azonban meztelen volt, noha a holttest iránti tiszteletlenségnek számított, ha meztelenül temették el. Egyrészt tiszteletlenek voltak tehát, másrészt pedig feltűnően drága temetésben részesítették.
Sokan azt mondják, sietni kellett a temetéssel. Több kutató azonban azt állítja, hogy ez nem igaz. A torinói konferencia archeológiai szekciójának egyik szenzációja volt P. Hamon francia szakíró korabeli dokumnetumokkal előtámasztott előadása, amely arról szólt, hogy tévedés azt hinni: Arimátiai Józsefnek és a temetést végzőknek bármi okból sietniük kellett volna a temetéssel. Az is kizárható, hogy a temetés kellékeit a barátok és a rokonok az utolsó pillanatban szerezték be Jeruzsálemben, ahol az üzletek az ünnep miatt már a keresztre feszítés órájában zárva voltak. Megállapítja továbbá, hogy nem a szigorú helyi temetési szertartások szerint temették el. (9)
Ezt igazolja Misna (héber tanítás) (Mishna Shabbat Tractate, XX III,5), mely szerint kifejezetten megengedett volt elvégezni "minden szükségeset" a halottért, még szabbat napján is. A Jézus eltemetésben részvevők nyilvánvalóan a legcsekélyebb figyelmet sem szentelték a zsidó temetési előírásoknak. (10)
További támpontokkal szolgál a Leplen látható alak szakálla és bajusza. Ezekről ismert, hogy "... a Jézus korabeli Palesztinában a zsidó férfiak gondosan borotválták a szájuk feletti részt - csak szakállt hordtak. Az együttes bajusz- és szakállviselet a helyi, mezopotámiai (szkíta) férfiak szokása volt". (11) Kiss Irén (12) cikkében Bernhard Jacobi Beszélő kövek című munkájára hivatkozva írja, hogy Jézus korában a palesztinai zsidók hosszú szakállt növesztettek, felső ajkuk felett pedig borotválták.
Ezt igazolja a Biblia is, ezt a szakállformát csak a nem zsidók használták, ugyanis a zsidó szokások szerint a szakáll végét nem lehetett levágni (3Mózes19:27: "A ti hajatokat kerekdedre ne nyírjátok, szakállad végét ne csúfítsd el", 3Mózes 21:5: "... szakálluk szélét le ne messék...")
Érdekes módon a Leplen látható alak és az ókori Hatrából származó pártus király szakálla egyforma. De feltűnő hasonlóság van a hatrai boltíveken lévő király-mellszobrok és a Szent Koronán szereplő azon apostolok között, akiknek a pártus származását hangsúlyozni kívánta az alkotó, valamint a hatrai királyok mellszobrai nagy hasonlóságot mutatnak a Szent László-hermával. A pártus szobrok még a középkori magyar művészetben is visszaköszönnek. (13)
A Szent László hermáról pedig már többen megállapították, hogy maga a fej a Kaukázusban készült ős-szobor, amely a magyarság valamelyik korabeli uralkodóját ábrázolja. A két ember tehát feltételezhetőleg egy etnikumból való. (14)
De nézzük, mit mond a természettudomány ezzel kapcsolatban! Jézus halotti leplén emberi vért találtak, amely a vizsgálatok szerint AB csoportba tartozik. Nagy Ákos egymillió vérminta birtokában, azok összehasonlításával állította fel eleink etnikai múltjára vonatkozó hipotézisét. Kiindulási pontja az volt, hogy a Kárpát-medencei magyarság a nyugati végek magyarjaitól a legkeletebbre élő csángókig hasonló vércsoport-antropológiai képet mutat. Ennek eleme például, hogy a magyarság Európában egyedülálló gyakorisággal örökíti az AB-vércsoportot. (15) Úgy fogalmazhatunk, hogy míg a világ népességén belül az AB vércsoport a legritkább, addig ez nálunk kiemelkedően magas.
Ez persze nem azt jelenti, hogy Jézusnak "magyar vércsoportja" volt, de a teljesség kedvéért figyelembe kell vennünk a következőket:
Ismeretes, hogy több ezer éves múmiák száraz csontjából is kimutatható vércsoportjellegük. 1934 és 1984 között közel 600 egyiptomi múmiát vizsgáltak meg. Ebből 45% A, 15% B, 23% 0 és 17% AB. Meglepő az AB (102 a 600-ból) gyakorisága. (15) Ennek ismeretében annyit azért talán kijelenthetünk, hogy az AB vércsoport említett gyakorisága az egykori őskori magaskultúra leszármazottaira (pl. sumir, pártus, szkíta stb.) jellemző.
Nézzük, mit mond a Leplen látható alak etnikai hovatartozásáról az antropológus!
Dr. Judica Cordiglia a Milánói Egyetem törvényszéki orvostan professzora 1961-ben tette közzé a Leplen látható alak antropológiai vizsgálatának eredményét: klasszikus mediterrán típusnak ítélte. (16)
Ian Wilson is erre hivatkozik:. E szerint magassága 181 cm, cranial index 79.9 cm, nasal index 70.9 cm, becsült súlya 170 lbs. A rassz típusa: klasszikus mediterrán.
Ez azt jelenti, hogy nem zsidó származású, ugyanis az antropológia a sémitákat a keleti mediterrán típusba sorolja.
Érdekes módon azonban a témával foglalkozó irodalom döntő többsége nem ezt a természettudományos vizsgálatokon alapuló megállapítást idézi, noha az embertan tudósai a csontok és más jellemzők precíz mérése és összehasonlítása után vonják le következtetéseiket.
Leggyakrabban Carlton S. Coon harvardi etnológus professzort idézik, aki úgy írta le ezt az arcot, mint a "mai sephardi zsidók és nemes arabok között fellelhető fizikai típus". (17)
Ki-ki maga döntheti el, hogy egy pontos méréseken alapuló vagy egy "ránézésre" tett megállapítást tart-e hitelesebbnek.
De ha már a "ránézésnél" tartunk: Curto professzor szerint inkább iráni alkat, mint sémita. (18) De ezt se szokták gyakran idézni.
Rejtélyes kép egy magyar kódexből
1204 és 1357 között a Lepel sorsa tehát ismeretlen. 1204 előtt nincs bizonyíték arra, hogy a köztudatban lenne, hogy a vásznon egy teljes alak képe látható, 1357 után pedig már a Leplen látható teljes alak vált ismertté.
Érdekes módon egy 1192-1195 között keletkezett magyar könyv, a Pray-kódex (A Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonában van ez a kéziratos latin nyelvű misekönyv, melyet megtalálója, Pray György után neveztek el.) Jézus meztelen testét mutatja a Leplen pontosan olyan helyzetben, ahogy azt a legújabb tudományos vizsgálatok mutatják.
Vajon hogyan tudta a magyar kódex rajzolója a nyugat-európaiak előtt közel 150 évvel, milyen testhelyzetben fektették Jézust a halotti lepelre?
Hogy a rajzolónak látnia kellett a valódi leplet, bizonyítja, hogy a színezett tollrajzon jól kivehető a halszálka-mintás szövet, az eredeti helynek megfelelően vannak ábrázolva az égések helyei. Látható Jézus kezének anatómiai sajátossága: azonos hosszúságú a mutató és a középső ujj. Kezei kumráni kéztartással vannak összekulcsolva a medencetájékon. Titokzatos jelek tömegét helyezte el az alkotó: piros napkereszteket festett, a fej köré napkeresztes glóriát, egy titokzatos szakállas fej rajzolódik ki Jézus teste fölött stb.
Mikor láthatta a Leplet a rajzoló? Ismert, hogy a nagy műveltségű magyar király, III. Béla (1172-1196) Bizáncban nevelkedett, lányát, Mária-Margit hercegnőt férjhez adta II. Angelusz bizánci császárhoz, akinek akkor már birtokában van a Lepel. A IV. keresztes háborúban azonban a keresztesek elfoglalták Konstantinápolyt, és megölték a császárt, Mária-Margit pedig hozzáment a keresztesek egyik vezéréhez Boniface de Montferrat-hoz. A Lepelnek a birtokukban kellett lenni, ugyanis ismert, hogy a görög Theszaloniki-ben templomot építenek számára, amelyet ma Eski Cuma Cami-nak neveznek.
Férje 1207-es halála után Mária-Margit hozzáment egy másik templomos vezérhez, Nicholas de St. Omerhez, aki közvetlen leszármazottja volt a rend eredeti kilenc alapítója egyikének.
Nyilvánvalóan az ő közvetítésével kerülhetett aztán a Lepel Franciaországba.
Ian Wilson szerint a Lepel Konstantinápolyból került a szentföldi Acre-ba, Theszaloniki pedig feltűnően közel esik ehhez a feltételezett útvonalhoz.
Mindebből pedig levonhatjuk azt a következtetést, hogy III. Béla és vele a kódex készítője egészen biztosan láthatta a Leplet. Az is nyilvánvaló, Franciaországba viteléig Mária-Margit birtokában is volt.
De ami igazán érdekes: a Pray kódex alapján arra a következtetésre kell jutnunk, hogy kibontva is látniuk kellett, ami pedig nyilván csak a "beavatottak" számára volt megengedett. Az Árpád-háziak ezek szerint közéjük tartoztak.
***
Jegyzetek
1. Ian Wilson: The Shroud of Turin, Doubleday & Company, Inc. Garden City, New York, 1978. alapján
2. M. Hopkins, G. Simmans, T. Wallace-Murphy: Rex Deus, Alexandra, 172. o.
3. III. Nemzetközi Szindológiai Kongresszuson /1998. Torino/ elhangzott előadás tézisei
4. Zecharia Sitchin: A 12. bolygó, Édesvízkiadó Budapest, 2002. 41-42. o.
5. Kiss Irén: A titokzatos fényképész In: Kiss Irén és Tábori László: Krisztus és a Nap, Válogatott írások, Szent Grál Munkacsoport Budapest 2000.
6. Kiss Irén és Dr. Tábori László: Krisztus és a Nap, In: Tábori László: Gilgamestől Jézusig, Melkizedek Könyvek, Budapest, 1999. 165. o.
7. M. Hopkins, G. Simmans, T. Wallace-Murphy: Rex Deus, Alexandra, 172. o.
8. Rodney Hoare: A Torinói lepel valódi, Gold Book, 108. o.
9. Tábori László és Kiss Irén: Krisztus és a Nap, In: Kiss Irén és Tábori László: Krisztus és a Nap, Válogatott írások, Szent Grál Munkacsoport Budapest 2000.
10. Holger Kersten: Jézus Indiában élt, Biográf, 1992. 177. o.
11. Kiss Irén: A titokzatos fényképész, Demokrata, 1996/43
12. Kiss Irén: Jézusra mondom, Világlap, 1997. április
13. Csomor Lajos: Őfelsége, a Magyar Szent Korona, Székesfehérvár 1996. 176. o.
14. Endrey Antal: magyar kereszténység, Boldogasszony Kiadó, 1998. 67. o.
15. Nagy Ákos: A kor halad, a vér marad, Magyar Őstörténeti Kutató és Kiadó, 2000.
16. Judica-Cordiglia, G. 1961. La Sindone. Padua: Lice.
17. Robert Wilcox: Shroud, Bantam, 1977. 136. o.
18. William Meacham: The Authentication of the Turin Shroud, Current Anthropolgy Vol. 24. No3. June 1983.
(Figyelem! A HunHír.Hu online közéleti napilapon megjelent írások kizárólag a szerző és a forrás megjelölésével használhatók fel újra!
http://www.hunhir.hu/index.php?pid=ony&id=000328