Print this page
2010 december 10, péntek

Vagyunk, akik vagyunk…

Szerző: B. Kántor János

Sokan és sok mindent írtak már a magyarság eredetét illetően. Így az alábbi dolgozattal nem célom a kutatásokat figyelemmel kísérő olvasók szenzációkkal történő bombázása. Ellenben biztatnék mindenkit a különböző, sokszor egymásnak is ellentmondó adatok, bizonyítások, sajátjukat védő, másokét becsmérlő szerzők határolta síkból való kiemelkedésre, egy eredendően más, az Egészet láthatóvá tevő perspektíva kialakítására.

 

Bárhová visz jó sorsom, visszavár,
Két szépszülém, Napapám, s Földanyám.
(Magyaros nóta, http://magvallas.hu/magonc/node/39 )


A világ legtermészetesebb dolga, ha az ember tudni akarja, hogy ki is ő valójában. A nemzetek döntő többségénél nem jelent különösebb problémát az eredet, a származás meghatározása. Általában könnyedén eldönthető a különböző rasszokhoz, etnikai csoportokhoz való tartozás kérdése. Sőt mi több, arra is volt már példa, hogy konkrét adatok, bizonyítékok híján szubjektív, „mit szeretnénk” típusú elhatározások mentén született nemzeti konszenzus a hovatartozás kérdésében.

De nem úgy nálunk magyaroknál. Itt mindig léteztek sanda elnyomóhatalmak, s az odalökött koncot leső, lihegő szolgahadak, akik a mindenkori, divatos „tudományos” irányelvek mentén tapodták sárba a nemzettudatot, a nemzetlelket.

Márpedig, amíg a megfelelő mélységben nem élhetjük meg dicsőségeinket, gyászainkat, addig nem forrhatja ki magát a most, nem teljesülhet ki a jelen, és sérült, csonkadimenziókkal születik meg a jövő.

Most pedig - természetesen a teljesség igénye nélkül -, tekintsük át a magyarság eredetére vonatkozó főbb irányvonalakat.   

A legrégebbi két tantétel a szkíta-hun és a finnugor származáselmélet. Melyekből az előbbi keletkezett korábban, már amennyiben egy evidenciaként nyilvántartott tézis esetében beszélhetünk keletkezésről.

Ennek és a korabeli idegen historikusok ellenében egyesek - természetesen a másikoldal képviselői - a középkori magyar krónikásoktól eredeztetik a szkíta-magyar, hun-magyar rokonság tételét.

Lehetőségek híján nem vállalhatjuk fel a kérdéskör kimerítő ismertetését, de annyit azért megállapíthatunk, hogy az idő, a tér, és a körülmények mindenképpen adottak voltak a mély szkíta-hun azonosságtudat kialakulásához. Éppen ez a nemes elődökből, dicső múltból táplálkozó nemzeti önérzet nem jött jól a totálishatalomra törekvő Habsburgoknak, ezért főként idegen kutatókból verbuvált csapattal láttak neki a magyar nyelv és történelem „tudományos” revíziójának.

(Hundorfer, Bundenz, Schlözer, Riedl, Heinrich, Bleyer, Borovszky, Pauler, Petz, Kaindl, Matthaei, micsoda magyar kutatógárda!)

A magyar nyelvet alig-alig ismerő kutatók (Bundenz és Hundorfer akadémiai tagként kezdi tanulni a nyelvünket) tudósokhoz méltatlan módon csak a finnugor irányvonal bizonyítékait vették figyelembe, például az ősi kultúrák emlékét hordozó rovásírásunkat „pásztorok ákombákomjaként” tartották nyilván. De nem riadtak vissza eredeti dokumentumok megsemmisítésétől sem.

(Hundorfer (Hunfalvy) a rovásírásos emlékek tűzre vetése miatt kapta az „égető” gúnynevet.)

Mindennek ellenére a pusztán nyelvi, nyelvtani rokonságra alapozó finnugor vonal vált a hivatalos tudomány származáselméletévé. A kiépített hierarchiával, tekintélyes támogatókkal, akadémikusokkal bíró „finnugoristáknak” pedig minden eszköze megadatott az antropológiai, érzelmi, kulturális és szótani érvekre támaszkodó ellenfeleiket az „álmodozó, szent őrültek” karanténjában tartani.

Mivel jelenleg a rokonság ténye hitelt érdemlően nem bizonyítható – finnugor részről egyenesen kizárt -, a nyelvi kapcsolat pedig mindkét irányból valószínűsíthető, a két tábor közötti vita időközben parttalanná lett.

A fennálló anomáliákat némileg oldja az egyre inkább terjedő nézet, miszerint: „Belső-Ázsia nagy pusztaságaiban a hódítások, népvándorlások mellékhatásaként tucatjával fordulhattak elő nyelvcserék. Erős, dinamikus népek telepedtek rá a területen élő kisebb etnikumokra, vagy nemegyszer a szállásterületen védtelenül maradt fehérnépek, gyerekek csoportjaira. Amely állapot huzamosabb együttélés esetén törvényszerűen a domináns csoport nyelvének átvételével járt.”

„Esetünkben is hasonló történhetett, a szkíta, hun áramlatok, birodalmak területén elszórtan élő finnugor népcsoportok idővel a hun-magyar nyelvet kezdték használni.” (Jeleztem pár évvel korábban.)

A fenti megállapítás alátámasztásaként álljon itt egy jellegzetes példa:
A magyar „hal” szó finnül „kal”, a hunoknál „kala”, míg sumér nyelven „ha”.
Hogyan kerül ide a sumer nyelv? – kérdezhetnénk joggal.
Több neves, magyar kutató szentelte életét a sumer nyelv kutatásának.
Többek között Badiny Joós Ferenc és Zakar András is.

Zakar kimutatásai szerint 100 magyar alapszóból 63 a sumér nyelvben, 12 pedig az akkád nyelvben (a sumérokat „felváltó”, kultúrájukat átvevő nép) található meg.

Az ilyen, és hasonló adatokat írják a véletlen számlájára az egyik, még ezekből kiindulva alkotnak ellentmondást nem tűrő származáselméleteket a másik oldalon. Az igazság nyilván nem „odaát”, hanem valahol középen keresendő. Reméljük, egyszer eljutunk oda, hogy szakembereink hajlandóak lesznek partnerként tekinteni egymásra.

Addig is vegyünk sorra néhány érdekesebb sumér-magyar szóegyezést, összefüggést.

EMES = főpapnő, EME = anya (lásd Turul monda), MÁS-MÁS = ikrek, PÚ = fú, SZÁ = batyu, szák, zsák, SÁ = bel-tartalom (béltartalom, sár), KI = terület, föld, (ki, kikinda, külterület), GUR = kör, (gurul), IGI = szem, IZI = izzó, IZ = isteni lélek, MUL = pislákol, múlik, TIR = tér.

(Közbevetve megjegyezném, hogy többek szerint a sumér, a szkíta, és a hun nép bizonyítottan kapcsolatban volt egymással, miáltal közel sem tértünk el annyira az eredeti nyomvonaltól, amint az első olvasatra tűnik.)

Persze, más ősnyelvekkel is léteznek közös szavaink, ilyen az ógörög, etruszk, türk, alán, bolgár, mongol, perzsa, és a kínai. Cserép József professzor publikálásai alapján, 6500 ógörög (a hellénkor előtti időkről van szó) szóból 4000 megtalálható a magyarban.

Nemkülönben érdekesek a következő ujgur alapszavak; apa, test, száj, ló, nap, szív, szem, fej, rossz, anya, jó, vagy a lánka, szoba, béka, szabla, pataka, pata (mint út) szanszkrít kifejezések. S ha már Indiánál tartunk, lássunk egypár földrajzi elnevezést is, úgymint a Barna, Kókai, Tura, Tisza, Buda stb.

Szinte az egész világon (kivéve Ausztrália) fellelhetőek olyan elnevezések, melyek a helyi nyelvekben gyökértelenek, ellenben magyarul értelmezhetőek. És még nem szóltunk Móricz Jánosról, aki állítólag magyarul kommunikált bizonyos dél-amerikai indián törzsek tagjaival.

Most már meg sem lepődünk azon, hogy néhány, a Magyar Tudományos Akadémiától független őstörténet kutató (például Baráth Tibor) számos egyiptomi írást fejtett már meg a magyar nyelv és rovásbeliség szabályait alkalmazván.

Forrai Sándor rovásszakértő a székely-magyar rovásírást alaki és hangtani szempontból vizsgálva 50%-ban föníciai, 43,4%-ban etruszk, 28,6%-ban török (türk) kapcsolatot mutatott ki. Mindehhez kapcsolódnak Angela Marcatonio, Mario Alinei és Michelangelo Naddeo olasz kutatók munkái, melyekben bebizonyítják az ősi írások, ABC-k közös tőről származását, továbbá megállapítják a székely-magyar ABC elsődleges voltát.

Igen, elleneink legnagyobb bánatára a pásztorok „ákombákomáról” lassan kiderül, hogy a világ egyik ősi, ha nem a legrégebbi írása. Márpedig, ha az egy hang, egy betű szabályát őrző, a magyar nyelvre szabott írásunk ilyen régmúltban gyökerezik, akkor ennek igaznak kall lennie a nyelvünkre is.

Így talán mégsem lehet igaza a „mindent csak kaptunk, innen-onnan átvettünk” hamis állítását hangoztatóknak. Pláne nem lehet igaz egy viszonylag kevés szógyökből kihajtó, szóbokrokból összeálló színpompás, és mégis egységes csokor, az édesanyanyelvünk esetében. Már csak azért sem, mert a szokásos forrásként megjelölt idegen nyelvek többsége nyelvünk keletkezésének idejében egyszerűen nem létezhetett.

De térjünk át a „tények” világába, az antropológia, a genetika területére.

Az embertani szakemberek szerint a korabeli magyar temetők csontanyagai annyira eltérőek a finnugor, osztyák-vogul leletektől, hogy egyetlen „épeszű antropológus sem feltételezné a magyarság finnugor eredetét”. Mindezzel ellentétben szemmel látható a hasonlóság a hun-szkíta és honfoglalásbeli magyar leletek viszonylatában.

Akkor kik is vagyunk valójában?

Hideo Matsumoto oszakai orvosprofesszor 1988-ban bemutatta az egész világot lefedő, úgynevezett gamma marker vizsgálatának eredményeit.

(A marker-térkép alapja egy fehérje és immunológiai vizsgálat, ami egy közös ősmolekulából kiinduló, az immunglobinokat alkotó fehérjeláncok kombinációira épül. Az említett fehérjeláncok variációi segítségével akár egymillió év elteltével is kimutathatóak a rasszok, csoportok egyezőségei, különbözőségei.)

Az egyik jellemző fehérjekombináció csak Japánban, Koreában, Belső-Ázsiában, a dél-amerikai indiánoknál, és Európában egyedül a magyaroknál mutatható ki. Ráadásul a népzenei egyezőségek szinte egy az egyben lefedik a marker vizsgálat eredményeit.

Az eredmény meglehetősen elgondolkodtató, de jobb, ha nem vonunk le végkövetkeztetéseket. Ugyanis, a magyar lakosság esetében az európai változatok a dominánsak.

Az úgynevezett Semino-féle, genetikai vizsgálatok szerint az Eu19 haplotípus (genetikai marker) legmarkánsabban a magyar népességben van jelen, azaz a magyarság bizonyítottan Európa őslakója.

Az említett kutatások alapján a magyarok rokonai a lengyelek, horvátok, illetve az ukrán lakosság egy része.

Sőt, a napokban egy elismert szakember (elnézést kérek, hogy a pontos forrást nem jegyeztem fel) a televízióban sejtetni engedte, hogy a magyarság genetikai jellemzőihez a románság áll a legközelebb.

Mit tartsunk minderről?

Európában találhatóak a 12 ezer évesre becsült bosnyák piramisok, Tatárlakán a legmodernebb kormeghatározások szerint az úgynevezett folyóközi kultúrákat, mintegy másfélezer évvel megelőző, írásjeleket is tartalmazó agyagkorongokat találtak.

Európa közepén pedig 30-40 ezer éve él egy nép, akinek sumer, egyiptomi, dél-amerikai, közép-ázsiai, szkíta, hun, föníciai, etruszk, török, finnugor, stb. kötődései vannak.

A nemzeti érzelmű kutatóknak a legújabb információkra adandó válaszát legtömörebben Tomory Zsuzsa foglalja össze a „Magyarság helye e világban” című írásában.  

„Hazánk Isten kegyelméből az emberiség ősanyja, az emberiség Aranykorának hordozója. Innen vándoroltak ki egyedeink a világ minden tájára, s éppen ezért nyelvünk valamennyi utódnyelvben fellelhető. Nem azért, mert ezeken a helyeken ringott a bölcsőnk. Ezen utódnyelvekben a teremtés menetének szerkezeti egysége nincsen jelen, csak a magyarban.”

Igen, lassacskán kiderül, hogy a hivatalos magyar állásfoglalás szerint gyéren lakott „puszta”, a Kárpát-medence valójában az őskortól kezdődően Európa legsűrűbben lakott területe. Itt voltak Európa első bányái, nemesített gabonái, ércfeldolgozó üzemei, stb..

(Állítólag a Tordason talált bronzfokos legalább 7 ezer éves.)

Tomory Zsuzsa következtetését elfogadván joggal merül fel a kérdés, miért gondolták úgy őseink, hogy ki kell vándorolniuk a világ minden tájára?

„Isten nyelvünkbe, nyelvünk szerkezetébe rejtette a teremtés rendjét.”

„Nyelvünk a teremtésben gyökerező, abból fejlődő, lombosodó ősnyelv. Aki ismeri nyelvünket, otthon van a teremtés rendjében, mely nyílt titok mindaddig, amíg él magyarja a földön.”

„Hagyományainkból épített magának vallást az ótestamentumi nép, s századokkal később ennek kinövése, a Római Egyház anélkül, hogy magyar hitvilágunk lelki lényegét keresték, vagy megértették volna.”

„A világnak meg kell tanulnia hinni abban, hogy az Isten szeretet, s a közötte és közöttünk levő szer (szerződés) a szeretet, mely szerez (teremt).”

Adja meg a választ Tomory Zsuzsa.

Végre, a sok-sok homályos, különböző tekintélyeknek (Pió atya, japán történészek, tibeti lámák stb.) tulajdonított kijelentés, jóslat után kimondatott, hogy a magyarság feladata vallási természetű, és nem más, mint az emberiség igaz hitre való visszatérítése.

A valódi, világokon átívelő ősvallást pedig nem a sámánhitben, az arvisurákban, a pálosok titkaiban, a sumer, vagy a tibeti vallásban, hanem sokkal mélyebben, a nyelvünkben kell keresnünk.

Márpedig a nyelvünkbe rejtett teremtés rendjét, kódját semmi sem fejezi ki jobban az IZ-TEN-ANYA-EGYSÉGÉNÉL.

Dacára minden tudományos, tudományoskodó, vagy a megszemélyesített (képünkre faragott) istenhitekből adódó fanyalgásnak a magvallás Istene áll leginkább közel az IGAZSÁGHOZ.

Az IGÉ-ből, a Szentmagból áradó, teremtő, átalakító, minden létezőt átható, összekötő IZ, a Lélek. A jó és rossz megkülönböztetését biztosító IZ-lés, az elfeledett „angyal nyelv”, az IG-ÍZ-és, a világ építőköve, az ÍZ-lék, ÍZ-ület, a rezgésből, hullámzásból, IZ-gásból eredő IZ-zás, az IZ-gés mozgás, az IZIG-vérig rokonság, a több ÍZ-ből összeálló IDŐ mind-mind a nyelvünkben is lüktető magerőre utal. De tőle erednek a Lélekfia, Istenfia tartalommal bíró, IZSA, ISA elnevezések is.

Azaz, fényből vagyunk mindannyian, méghozzá nem a téridő rabigájába zárt „hétköznapi” fényből, hanem a „tiszta” fényből, melyhez vissza is tér minden és mindenki.

A másik isteni természet a valamikor önállóan is használt istenszavunk a TEN, aki a TEN-magad (isteni magodban), az Egy, az Eleve, az örökkön élő vezérlőelv, a törvény, Isten egyenese, a mozgó, forgó szerkezetek egyedüli, nagy (Lásd, TEN-gernyi), álló, nyugalomban lévő (Lásd, TEN-g) része, a TEN-gely. Igen a TEN-gely, ami koordinálja a mozgást, fenntartja az egyensúlyt, biztosítja a lüktető folyamatosságot, magát az életet. Ő a világfa törzse, a pásztorok Világ közepét a Sarokcsillaggal összekötő, megszemélyesített oszlopa.

Míg a harmadik isteni természet nem más, mint az Anyag, az ANYA. Ágya mindennek, az ANYA-föld, ANYA-nyelv, ANYA-folyam, ANYA-ország, a gondolat ágya az agy, amiből minden vétetett, és amibe vissza is hullik minden. Pontosabban a Szentmag sugara által még meg nem termékenyített elemi, „por” állapotában lévő ősanyag, az An. Ő a nagy hegy, a föl-domborodó föl-d, az isteni mag befogadására kész, em-elkedő örök nőiesség, em, em-es, Emese, vagy a már megtermékenyített, a világot táplálni kész EMES, a tucatnyi emlővel ábrázolt epheszoszi Artemisz.

Eme három isteni természet megbonthatatlan egysége az Isten. A mindent befogadó, mindenben jelenlévő kezdettelen-végtelen. A nyíló és záródó univerzumokat is magába foglaló Mindenség. Nemkülönben Ő a szívünkbe ültetett picinyke mag, a belőle hajtó csodálatos növény, az egyéni univerzumunk, az egyéni világfánk. Az persze egy másik kérdés, hogy az eltérő létsíkok következtében egyszer parányi pontként, vagy mindent átható hullámként, máskor pedig Mindenségként mutatkozik meg.

Ennek tudatában mindegy mit mondott, mond rólunk a Dalai láma, a Római pápa, vagy éppen Shokotu Faisi dr., mindenek előtt a szeretet, az elfogadás segítségével meg kell találnunk a felebarátjaink szemében rejtőzködő fénylényt, és a szívünkbe ültetett Szentmag kiteljesedése érdekében ápolnunk a talajt, nemkülönben szeretettel gondoznunk a serdülő fát.

Ki kell gyógyulnunk az isteni és anyagi származásunk okozta skizofréniánkból, egésszé kell válnunk, hogy gyógyítani tudjunk.

Persze a magvallás is csak egy gyarló ember által összeállított elmélet, bizonyára számtalan fogást találna rajta egy nyelvész, egy fizikus, vagy egy teológus, de nincs olyan nyelvész-fizikus-teológus, aki az Iz - Ten – Anya – Egységét megkérdőjelezhetné.

Tudják, miért? Mert egyszerűen ez az érzékelhető VALÓSÁG, az IGAZSÁG!

Bár ez közel sem vonatkozik a magvallás minden hittételére, a felsejlő sarokpontokból kialakított következtetésekre.

Se szeri, se száma a tiszteletre méltó tudással is bíró médiumoknak, szellemi vezetőknek, az arvisura, yotengrit, akasha mélységeibe elmerült szakembereknek, sámánoknak, táltosoknak, akik mások véleményét meg sem hallva fújják a maguk igazát.

Holott, minden őszinte sugallat, gondolat magja Istentől ered. A lényeg megközelítésének, a rárakódott anyagi tükröződések lefejtésének egyetlen módja a tiszta forrásból eredő elméletek azonosságainak elfogadása, a különbözőségek elvetése, még akkor is, ha ezzel elveszítjük a vélt igazunkat.

Azt hiszem, ideje visszatérni az anyagba süllyedt világunkba.

Hogyan, mi módon gyógyítottak, tanítottak őseink? Miként lehetséges, hogy az egész világon fellelhetőek nyelvünk emlékei?

Sokat gondolkoztam ezeken a kérdéseken. Más megoldást nem találva arra jutottam, hogy ilyen nagyformátumú vállalkozásra csak a „legöregebb nép”, a szkíták lehettek képesek. Hiszen ott bábáskodtak minden ősinek nevezett civilizáció bölcsőjénél, ott voltak az indiai buddhizmus alapjainak lerakásánál, és kultúrájuk, erejük, a fél-világot meghódítását biztosító dinamizmusuk folytán számtalan népnek - többek között a hunoknak és magyaroknak - adták át a magvallás, a fényvallás nyelvezetét és tanait.  

Az, hogy ki, mit írt, miként tudósított róluk, számtalan érdek és megfontolás következménye lehetett. Történelmi nagyságukat mi sem bizonyítja jobban, minthogy a szállásterületeiken élő népekbe történő „beolvadásuk” után alig akadt olyan nemzet, aki ne tőlük származtatta volna magát (hozzá kell tenni, nem teljesen alaptalanul). Ilyenek voltak a Szentmag tanára elevenen emlékező meg-er, mag-ar (magtól eredő) népcsoport tagjai.

(Az igazsághoz tartozik, hogy egyre több független kutató – például, Gordon Childe és Fritz Sachermeyr - meri kimondani, hogy a Kárpát-medencei szkíták voltak az Európai népek tanítói.)

Igen, a tűz hordozói, az egy tüzet szítók, a szikes szártól, a központból, a Mindenség szívéből szár-mazó szittyák a megoldás kulcsai
.

(A közhiedelemmel ellentétben a szív nem a szív igéből, hanem a szít, szí – éleszt, gerjeszt – szavunkból képződött. Lásd még, szít = vonzódik, pártján, részén van, oda szít.)
Mi magyarok pedig ennek a maghozó népnek vagyunk az „egyenes ági” örök-ösei.
Az örökölt végrehajtandó feladat pedig nem évült el, örök-érvényű.