20210919
Last updateH, 19 ápr. 2021 6am

rovas logo

2017 november 13, hétfő

Csorba Tibor versek

Szerző: Csorba Tibor

 

 

Rigóélet

Rigó Jancsi, Rigó Karcsi
klorofillos tatamin
korán reggel, napsütésben
összevesztek valamin.

Förgetegként kavarogtak
lenn a fűben, hol meg fent,
egyszer egyik csípett nagyot –
tudatta, hogy mi a rend -,

de a másik rákontrázott:
szárnycsapással válaszolt,
bezuhantak a lonc közé –
a válasznak ára volt.

Kigurultak csőr csőr mellett:
sárga kardjuk villogott,
bukfenceztek körbe-körbe,
nem közöltek indokot!

Nem messze egy nyírfa ágán
Rigó Julcsi illegett.
Sejtette már a tojásban,
hogy a fiúk ilyenek.

Kit válasszon idén párnak:
napról napra gondja nőtt –
tetszett neki, amit látott,
izgalomba hozta őt.

Aki győz majd, az a jobbik –
a feladvány egyszerű:
aki megfut szégyenszemre,
nem ahhoz lesz begye hű.

Jancsi győzött. Karcsi szökellt –
sértődötten messze szállt.
Jancsi Juliskához rebbent,
a kis tojó meg is szeppent...
(A folytatást el ne várd!)

2017.03.24.

 

*

Érosz érintése

Éjjel érő gyümölcs vagyok:
holdvilágnál szüretelj le engem.
Rejtőzz el egy csillag mögé –
ne lássanak, kóstolj meg ott csendben.

Illatozó barackvirág
bársony szirma hívogat a széllel,
barackfaág, ne lengedezz –
kaptáromat töltögetem mézzel.

Hűs vizű a szíved kútja,
szomjam kínoz: merítek belőle,
vándor vagyok, elfáradtam –
csak egy korty és felfrissülök tőle.

2017.03.23.

 

*

Én nem tudok

Én nem tudok harsányan szeretni,
csak ahogy a Nap becézi a rózsát,
ahogy csillagok sugarukat szórják,
ahogy lépcsőn kísér le a korlát.

Én nem tudok zokogva temetni,
csak ahogy a por lepi be a romot,
ahogy a szántás a tarlóra forog,
ahogy avar alá rejtőznek a nyomok.

Én nem tudok lelketlen feledni,
csak ahogy szikla az idő karmait,
ahogy tenger lát el a patakig,
ahogy a dobhártyám anyám szavait.

2017.03.23.

 

 

Falusi emlék

Első rész

Ezerkilencszázötvennyolc nyarán
Halason vajúdott velem anyám.
Úgy látott meg engem a napvilág,
hogy még nem talált bennem sok hibát.

Mint mások, fejenagy gyerek voltam,
az anyámhoz testbeszéddel szóltam.
Üstökös nem fényesült miattam,
új hitet a világnak nem adtam.

Apámnak voltam én a nagy remény:
egy saját gyártású kovácslegény,
mert többnyire egymaga kovácsolt...
Csak megjegyzem: anyám is Kovács volt.

Így hát apám és anyám is kovács –
kettejük között voltam én kovász,
mert bizony szakadt volna a kötés:
a házasság küzdés és küszködés.

Öcsémet rutinos gólya hozta:
egyenest a rácsos ágyba dobta.
Ami göncön túlterjedt a testem,
ő nyűtte tovább utánam menten.

Alvégi házban laktunk, a sarkon –
országutak ütköztek ott: „pardon,
csak ön után! Ó, csak tessék kérem!"
Így telt ott az idő: csigavéren.

Homokból kinőtt sápadt kis falu –
szomjazott, éhezett: vézna tanú
volt szélfútta pusztán dűnék között,
mint aki a világ elől szökött.

„Szankra ne menj, mert Szankon nincs kenyér,
homokra épült, földje mit sem ér!"
Mint a tyúk a tojása rejtekét,
kotyogta ezt a harang szerteszét.

Én szorgos templomba járó lettem –
a nagyapám döntött így helyettem:
áhítattal hitte ő az Istent –
benne vélte a végtelen mindent.

Egy fiát sem tudta papnak adni,
unokái közt kezdett kutatni.
Hogy sorsolt ki, hogy nem, ki tudja már?
Ott térdeltem Krisztus lábainál.

Dominus vobiscum. Kántált a pap.
Et cum spiritut tuo! Furcsa szavak:
mit tudtam én, hogy mit jelentenek –
nem ismertem a kihalt nyelveket.

Megtanultam bánni a haranggal,
néha ördög voltam, máskor angyal -
temetéskor lármáztam a falut:
félrevertem, hát senki sem aludt.

Iskolából, ha hazavitt az út,
még ki sem nyitottam a vaskaput,
csilingelt apám az üllő szarván –
szikrázott már a vas tüzes-tarkán.

Ráverni mindig csak fegyelemmel –
titkokat őriz a vasas ember,
régmúlt korok misztikuma táncolt
kezétől – sok ezer éves láng volt.

És jöttek a megrendült parasztok
a pusztai tanyákról szalasztott
lovakkal, melyeket megmentettek –
nem adták oda a téeszeknek.

Maradt a kazalban lószerszám is,
lőcsös kocsi, netán téli szán is,
vagy ízíkbe rejtett permetező,
s megmaradt dacolni az agyvelő.

Két ág húzta a földműves népet –
két felől törtek rá az új rémek:
a kommunizmus porig alázta,
s az új technika béklyóba zárta.

Így „nem lelé honját a hazában",
mint már annyiszor. Megtört a szájban
a szó, szívben az élni akarás –
idegenség lett az új apanázs.

Cselédnek álltak büszke magyarok –
az ősi kötés megszaggattatott:
éhbérért szántotta saját földjét
Árpád ivadéka. Rétje zöldjét

tank taposta, tejelő tehenét
elhajtották, s mindez nem volt elég,
mert ha szembeszállt a hódítókkal,
hóhérok törtek rá új bitókkal.

Sóhaj szállt füsttel a kéménylyukon,
hömpölygött szerte sok földes úton,
bevágta az istállók ajtaját,
s asszony fogta a férj búbaját.

Csendben figyeltem a történelmet –
fülem hallatára született meg.
De ha másnap felmondtam volna az
iskolában – örökre szolgavas

lett volna sorsom. Skizofrénia –
meghasadt végleg a nép fia.
Zugkocsmákban gyilkolta tudatát,
s lelkét Istennek hurkon adta át.

Aztán az anyaméh következett:
embercsírára emeltek kezet –
ehessen, ihasson, ölelhessen
a nép: jóllakott apró szenteken.

Olajtól vérzett a szanki pusztaság,
vasszúnyog csipkedte lapos hasát –
az új ipar gyorsan beszippantott
mindenkit, aki addig kitartott.

Az eke szarvát franciakulcsra
cserélte, s egyéb, számára furcsa
foglalkozást tanítottak vele –
feledte múltját, és hogy volt sebe...

Kicsiny parcellákra vonult vissza,
s csak kopott az ősi tudás titka:
győztek végül az idegen szelek –
fát hegesztett ezernyi mekkelek.

2017.03.11.

 

 

Betegutak

Micsoda egy kanyar ó,
s aztán még ez a Pest is!
Az ember hím bárányt lő,
ha egy ilyen útra lep.

2017.03.10.

 

Patkányfogó

Patkányt fogtam –
szoktam.
Haragudtam:
untam!

Ronda jószág,
rondább,
mint az egér.
Megér

egy grimaszt tán?
Aztán:
tartok tőle –
szőre

bacit hordoz.
Orvos
sem gyógyítja,
ima

sem ellenzi.
Ami
megárt neki,
na mi?

Nem nagy talány:
olcsó,
rugós patkány-
fogó...

2017.03.08.

 

 

A nőkhöz

Az én szívemben minden nap nőnap,
ez a márciusi csak kötelező!
Az élet egyház, hol a nő főpap,
s megvénül a férfi, mire belenő.

Kegyed, hölgyem, úrhölgy és asszonyom –
megannyi férfibók a női nemnek,
s e finom lélek mint a Grand-kanyon:
átkelni rajt, az urak nekimennek.

Kacér mosoly és üde dekoltázs:
hát nem marad el a férfi ámulat –
közöny ellen holtbiztos beoltás,
s színházat játszik az oltott társulat.

Ami virág, mind a nőnek nyílik,
de a férfi néha liliomtipró –
az asszonyok a sarkon beszélik,
mert a törött liliomról szólni jó.

Tessék csak előre! S ajtó tárul,
a férfi génjei kulcsok a zárhoz.
Vágyai takarása okául
csak szemével fal, mielőtt határoz.

Világok pusztultak el nők miatt:
Trójáig hajózott hős Odüsszeusz –
halott volt Paris, mire fölriadt,
pedig hát Hérához sem volt hű Zeusz.

A történések mögött ott a nő,
a büszke férfi szánalmas pojáca:
tűzgyújtáshoz a nő a kovakő,
a férfi csupán hideg vas kovácsa.

Ki az, aki mindig messze vágyik,
Daidaloszként akár a Napba szállna,
miközben az illattól elázik,
mit kedvese áraszt felé, a szárnya.

Anyának érzem ó Ádám magam!
És visszahull a porba a nagy utazó.
Sutba dobja mind, ami álma van –
bár folyton kétli, hogy élni úgy a jó!

A nemek harca néma küzdelem,
az igenek csak a templomba valók.
A szívek között néha űr terem,
s aztán mégis, mint két csillag andalog.

2017.03.06.

 

 

Aranyos vers

Kétszáz éves Arany, s meg sem tört a fénye,
nemes ragyogás az ő legfőbb erénye.
Magyarok nagy kincse világol a múltból,
hogy rácsodálkozzunk csak ismét, csak újból.
Nem a föld gyomrából, nem folyó vizéből,
de a karcolatlan magyar szó ízéből

tömbösödött naggyá, szaporult bőséggé,
aranyfüsttel vonta lelkünket ő széppé.
Mint a szorgos régész, éjt nappallá téve
ezer, s ezer évünk irgalmát átélve,
rögről rögre nézte, mit rejt a göcsörtje,
s ami porszem hullott, mind egybe söpörte.

Ahogy dolgos méhek kérlelik a repcét,
adná sárga porát, hadd vigye a vendég:
kaptár rejtekében mézzé nemesedve,
édesedjen tőle a világ keserve,
épp úgy szedte, hordta, gyűjteménybe zárta,
aszús magyar szóért a hazát bejárta.

Betoppant váratlan sok családi körbe,
baglyok csonka tornyán a kedvét időzte.
Látta csehen győzni Toldi roppant kardját,
s ahogy májat evett, hentesek ha adták.
Nádi farkast ölni egyikkel a másat,
malomkövet vetni, türelme ha lázadt.

Fülemüle füttyén szomszédok vitáztak,
egymást túllihegve szélhűdést kívántak.
Egyik Bolond Istók, más Hűbelé Balázs –
törvényre is került így az egész bagázs.
És mit nem átallott mondani a bíró:
övé a madárfütty, a légyottra hívó.

Elsiratta bizony jó kebelbarátját –
szemtanúk legvégül Bem apóval látták –
Kukorica Jancsit aki megénekelt,
kinek a nagy Alföld volt csak az édenkert.
Március idusát halkan elgyászolta,
walesi bárdok kínját császárra ráfonta.

Látta Ágnes asszonyt átkos lepedővel,
kisgyermek vérétől mosta azt erővel,
s osont fel a hídra – új volt az -, avatni,
Duna habjai közt örökre maradni.
Tuba Ferkó leányt gyászolt: Dalos Esztert –
tengeri-hántáskor kit az Isten megvert.

Fürge idők jártak, évek kergetőztek –
Arany János bizony behódolt az ősznek.
Lekonyult bajusszal, szigeti fák alatt
tolla még utolszor betűk rajzán szaladt.
Minden szava ékszer, ima összes verse –
magyarok Aranyát nincs, ki elperelje!

2017.03.04.

*

Fekete hóvirág

Fekete hóvirág nyílik a szívemen,
fekete tavaszon bús hangon sír nekem.
Éjenként araszolt – holdvilág nevelte,
könnyeim itatták, bánatom etette.
Sötét volt a tél is, hótalan didergett,
megfagyott a földben az árva kikelet.
Jégkönnyeit törli, magtalan a méhe,
sápatag az arca, porrá lett a vére.
Riadt szél sikoltoz, sátánfelhőt üldöz,
odabújt egy csókért szeretet a bűnhöz.
Izzó ördögmarkok véres tejet fejnek,
angyalok fejére szarvakat emelnek.
Sír a föld magában, hegyek omladoznak,
elvetélt az idő, halott lesz a holnap.
Komor gyászhuszárok emelnek glóriát –
kinyílik a hanton fekete hóvirág.

2017.03.04.

 

 

A véres Tan

Kimúlt a Tan? Badarság:
torz szelleme itt kísért.
Volt papjai nem adják
ki az elrejtett klisét.

Föld alatti mozgalom,
mint vajúdós időkben,
mikor még a borzalom
tejet szopott a ködben.

Sárkánytej volt már az is,
később vérré változott –
csecsszopóként is hamis
volt, s hazug az átkozott.

Örök Kánaánt ígért:
tejet, mézet, tág teret,
olcsón adta a sikért,
de fonta a kötelet.

Bitófa erdőt nevelt
sötét pincék rejtekén,
bódító eszmét vedelt
és részeg lett a kretén.

Mint vérszomjas vadállat,
csontot tört és húsba mart,
száján undok szó száradt,
s körme retinát kapart.

Üvöltött, ha ellenállt
a préda, lánctalpakon
küldte a tanos halált,
s azok csak lőttek vakon...

Vasöntő, szántóvető
vére habzott a téren,
szertefröccsent agyvelő
butult szürkésfehéren.

Írástudó celláját
csak sóhaja fűtötte,
bölcsességét vegzálták,
s hitet űztek belőle.

Valami titkos erő
úszik a vén idővel,
s váratlanul jön elő,
amikor ismét ő kell

a hasznos fordulathoz.
Igét szór a Tan-pápa,
bibliája vihart hoz –
a régi rend nem állja.

Omlik Jerikó fala,
Párizs giotin alatt,
Pétervár sikolydala
gulág-mocsárba ragad.

A kaméleon cserél:
vörösről át a kékre,
sarló, s kalapács henyél –
igéje lesz a pénze.

Nyakkendőben jön vissza,
mammon lesz az új bakó,
a népek tejét issza,
fegyvere kamat, s adó.

Nem áll le soha talán:
gyűlöl mindent, mi ősi,
új terv fekszik asztalán:
Istent végleg elűzni.

Épít egy nagy gulágot
valahol kint az űrben –
s kilöki a világot:
a Mindenhez lesz hűtlen.

2017.02.25.

 

 

Randevú a tavasszal

Váratlanul fröccsent rám a napfény,
árnyékom egy bokorra zuhant –
hunyorkásan figyeltem a tavaszt.

Úgy éreztem, rögvest dalra fakaszt
kócos hajjal a kedves suhanc:
oszlik lassan a szürke karantén.

Fölkerestem fáimat a kertben
megfigyelni, alszanak-e még,
s hány kis vulkánt épített a vakond?

Lugasomon mi is lehet a gond:
nyitja-e már rózsám a szemét,
vagy tetszhalott fagyoktól leverten?

Pajkos szellő súgott a fülembe,
zavaromban elpirultam ott -
ismerős hév üzent át a múltból:

rövid percre ifjú lettem újból,
mikor szívem meghívót kapott
egy kamaszos, bájos szerelemre.

Hej, te idő! Miért rohansz velem?
Tegnap volt, hogy szárnyadra vettél,
s holnap pedig már véget ér az út...

Alig láttam pár tanyát, s falut –
nem is volt nyár, csak hosszú, hideg tél,
s most itt állok tán végleg vesztesen.

Jöjj hát tavasz! Dalolj a madárral,
hazudj nekem valami szépet,
ami áltat. Küldj rám kegyes álmot,

s hagyj magamra – nem kell látnod,
ahogy a könny, mint a sav éget
és az idő elragad magával!

2017. 02.24.

 

 

A vén diófa alatt

Amikor berobban a tavasz,
s kicsattannak a duzzadt rügyek,
villanydrótokon zajlanak már
a madártollas, csőrös ügyek,

leülök a diófám alá.
Megérzi majd a jelenlétem
a bölcs öreg, s derűsen fogad –
tanúm, hogy egyszer én is éltem.

Feledem már a sok-sok elmúlt
tavaszt, virágok vad pompáját,
a hajfürtök igéző táncán
véremnek tűzzé lobbanását:

elillant a hajdani erdők
babonázó akácillata,
Anyám kis cseresznyefájáról
a hófehér sziromballada.

Hová tűntél magad, jó Anyám -
búcsútalan léptél a ködbe...
savanyodik az emlék bennem,
homályba bújik, mintha szökne.

Az a liget is rég másoknak
sóhajt reményes, friss levegőt,
ahol tündér lányaim elé
nyúltak kéklő ibolyamezők.

A kis templom ódon harangja
halkan kongatta el a delet -
mi vonultunk az otthon felé,
hol szép a szó, s a leves meleg.

Szelíd lett a buja ösztön is,
a csók íze már nem áfonya –
de híven őrizem a szemet,
s a kezet sem engedem soha!

Lásd, még te maradtál meg nekem,
diót termő vénülő barát!
Majd átkarolom egy ágadat,
s te takard rám óvó aurád!

2017.02.16.

 

 

A vén diófa alatt

Majd mikor belobban a tavasz,
szétrobbannak a duzzadt rügyek
és villanydrótokon zajlanak
a madártollas, csőrös ügyek,

leülök a diófám alá.
Megérzi majd a jelenlétem
a bölcs öreg, s derűsen fogad –
tanúm, hogy egyszer én is éltem.

Feledem már a sok elmúlt
tavaszt, virágok pompáját,
lányfürtök igéző táncán
sejtjeim szikrára bomlását.

Elillant a régi erdők
babonázó akácillata,
Anyám cseresznyefájáról
a fehér sziromballada –

hová tűntél magad, Anyám?
Búcsútlan léptél át a ködbe...
Savanyodik az emlék bennem:
homályba bújik, mintha szökne.

Az a liget is másoknak
sóhajt reményes levegőt,
ahol tündér lányaimhoz
terültek ibolya-legelők.

A kis templom nyűtt harangja
halkan ütötte a delet
és mi vonultunk, hisz tudtuk:
a szél langyos, a leves meleg.

Szelíd lett a buja ösztön,
már a csók íze sem áfonya –
őrizzük egymás szemét,
s kezét nem engedem már soha!

Csak te maradtál meg nekem
diót termő vénülő barát!
Majd átkarolom egy ágad,
s takard rám gyógyító aurád!

2017.02.16.

 

 

Hat nap

Ne féljetek tőlem – őrült nem én vagyok:
törpénél is törpébb agyaglábú nagyok,
akiknek szájából vihar szele árad,
sunyi szemeikből Néró tüze támad.
Zászlók és jelszavak űzik az értelmet,
messziről bűzlik a pártos akol meleg.

Tőlem ne féljetek – nem én vagyok őrült:
Isten Bábel tornyát meglátva elbődült,
s mindent összezavart. A szétszaladt népek
mást gondolnak, aztán egész mást beszélnek.
A szavak értelme elvesztette kódját,
fonnyadt hulláikat temetőbe hordják.

Ők féljenek tőlem – a józan én vagyok:
hű szolgáim fények és kozmikus fagyok.
Igazságra nyarat, hazugságra telet –
mint pók a hálót – önmagamból vetek.
Illés szekerén elszakadt a gyeplő –
lovak elé állok: közel a veszejtő...

Féljenek ők tőlem – én vagyok a józan:
ne rontsuk el azt is, ami most még jól van.
Mentsük egymás lelkét, míg miénk az arcunk,
s nem kell szemet, szájat örökre bevarrnunk!
Új világrend épül, s abból kitagadnak –
teremtsünk mi rendet! Időnk elég: hat nap...

2017.02.15.

 

 

Csak hat nap

Ne féljetek tőlem – őrült nem én vagyok:
törpénél is törpébb agyaglábú nagyok,
akiknek szájából vihar szele árad,
sunyi szemeikből Néró tüze támad.
Zászlók és jelszavak űzik az értelmet,
messziről bűzlik a pártos akolmeleg.

Ne féljetek tőlem – nem én vagyok őrült:
Isten Bábel tornyát meglátva elbődült,
s mindent összezavart. A szétszaladt népek
mást gondolnak, aztán egész mást beszélnek.
A szavak értelme elvesztette kódját,
száradt hulláikat temetőbe hordják.

Rettegjenek tőlem – a józan én vagyok:
hű szolgáim fények és kozmikus fagyok.
Igazságra nyarat, hazugságra telet –
mint pók a hálót – önmagamból vetek.
Illés szekerén elszakadt a gyeplő –
lovak elé állok: közel a veszejtő...

Rettegjenek tőlem – én vagyok a józan:
ne rontsuk el azt is, ami most még jól van.
Mentsük egymás lelkét, míg miénk az arcunk,
s nem kell szemet, szájat örökre bevarrnunk!
Új világrend épül, s abból kitagadnak –
teremtsük meg magunk! Időnk kevés: hat nap...

2017.02.15.

 

 

A víz

Ó, a víz minden-forrás,
az élet őslevese,
gigászi körbeforgás –
cseppek közös ereje.

Hullám tengerek hátán,
folyókon fagyott kéreg.
Noét vitt fedett bárkán,
s Kolumbusz nagyot nézett...

Szomjat olt: föld felissza,
s csírát hajt – legyen étel.
A folyékony premissza,
mint feltétlen feltétel!

Fájdalomban könnypatak -
mossa a Föld szennyesét,
akit szeret fönnmarad,
más hiába lenne még...

2017.02.13.

 

 

A tűz

Ó, a tűz régi barát,
Prométheusz-szerzemény.
Villámló égi zsarát,
lobogó ember-remény,

éjben látó, vadűző
szikra lángoló fia.
Elfüstöl tovatűnő
múltat, a kolónia

előtt utat világít,
telét átmelegíti.
Ha nincs, rögtön hiányzik:
fagyot csak vele bír ki.

Van, hogy elkanászodik –
a vörös kakas rikolt,
s ha a fára rászokik,
az erdőnek annyi volt...

2017.02.13.

 

 

A méh

Ó, a méh élő csoda –
halk, zümmögő zenészek
citerása. Ő soha
nem csügged: a természet

viszi szorgos munkára,
tündérkertek szerelmes
kelyhére. Úgy várja
porzó, s termő – kegyelmez

vágyaiknak. A hála
bőségét mézzé teszi,
s mint elixírt barátja,
az ember is élvezi.

De jaj, valami gyilkos kór
írtja a méhrajokat –
kong a kaptár -, szitkot szór
az ég: halálmagot ad!

2017.02.12.

 

 

Osztozás a gyászban

Drága testvéreim! Szívem bő fájdalma
sajog e levélben, mély gyásztól áthatva.
Ki sem fejezhető emberi szavakkal,
amit én most érzek: bánattal, haraggal.
Rám szállt a búbánat, napok óta emészt –
alig tűri lelkem gyászhírtől a verést.
Közben tehetetlen haraggal is küzdök –
kérdezném a halált: mondd, téged ki küldött?
Kinek volt útjában, vajon volt-e bűne?
Nem róhat fel ilyet egyetlen betű se.
Úgy szerettem Évát, mintha lányom lenne –
mennyi kedvességet, derűt láttam benne.
Értelmét becsültem, helyt állt a munkában,
bár sok-sok akadály gátolta útjában.

A rák csírája hamar rabbá tette,
sorsának kormányát örökre átvette:
gyermekkorát sötét árnyak riasztották,
kedve pacsirtái elhagyták a kottát...
Félelem költözött szíve közepébe,
s csak szürke éveket kínált fel cserébe.
Azok a férfiak, akik ismerhették,
úgy éltek mellette, akár egy-egy vendég –
nem értették búját, hideg csókot adtak,
le sem ültek nála, máris elrohantak.
Vajon van-e gondjuk emlékezni rája,
bántja-e a lelkük szép arca hiánya?
Biankó csekk volt az élete. Istentől
ezt kapta, s egy tollat: töltse ki hitekből,
győzni akarásból – ha erővel bírja
(könnyét majd a magány csendesen elissza).

Kegyes is volt hozzá – már nem is remélte:
végre földi csodát tett az Isten érte.
Mielőtt az évek számára kiteltek –
meglátogatta őt egy tündéri gyermek.
Lelke kivirágzott, arany szirmot hajtott –
megkapta a sorstól, amit úgy óhajtott.
Mert a gyermek volt, ki megmenthette volna,
gyógyírt, végső reményt keresztjére vonva.
Mint a menny hírnökét angyalok sorából –
Ivánkát úgy várta, s kapta a csodától.
Szeretete kútját bő forrás táplálta:
Ivánkára hullott virágzó hálája.
Féltette a széltől, óvta napsugártól,
még télre is tett el fiának a nyárból.
Olyan édesanyát keresve sem lelni,
mint amilyenné vált, s nála ez nem elvi
kérdés volt – az ösztön ősi minősége
bírta rá a szívét szeretet-bőségre.

Lám, az élet olykor hátat fordít annak,
kinek reményt adott – szép hitben ringat csak,
majd kegyetlen tettel csapást mér ki rája –
hisz ő a „lenni, vagy nem lenni" királya.
Ami várható volt: belemart a rákja,
idegen erővel tépte, zúzta, rágta.
Gyilkos kódja kinyílt – áldozattá tette
szép fiatal testét: ott nőtt vaddá benne.

És ti szülők, ti jók, sorsnak mostohái,
kiknek pellengérre kellett sokszor állni,
kik a rákkal szintén háborúban álltok:
hogy viselitek ezt, szeretett barátok?
Bűntudat emészti az anyai lelket,
mert nem volt erélyes? Annyi kellett
volna, csak meggyőzni Évát, hogy van módszer
a kórra, mi segít? A nagy bajban szót kell
fogadni, s a gyógyszer, az orvosi tudás
megmenti? Nem kérte, s jött a földindulás.

Gyászoló szülők és árvult kicsi gyermek –
benneteket égi jótevők figyelnek.
Fájdalmatok enyhül, a sebláz alábbhagy;
persze viszontlátni őt még egyszer, a vágy nagy...
Legyetek erősek – kötelesség terhe
rajtatok: valaki vár, hogy az életre
kellő erőt kapjon, és joggal kívánja:
csak ti vagytok neki, s ezt tudja Ivánka.

Búcsúzom tőletek mélyen megrendülve –
adjon az Úr enyhet friss, vérző sebünkre.
Gondolatban sokszor fogom a kezetek –
írjatok majd ti is! Most isten veletek.

2017.02.05. Veronika

 

 

Szeret engem a tél

Úgy szeret engem a tél –
csókolnak szilánkos fagyok.
Tudja jól, hogy lelkem facér,
s mint ő, magányos vagyok.

Égi szőttest terít elém
sárutamon, léptem alatt
ropog a szűzfehér erény.
Áll az idő: remény fakad...

Zúzmarás virággal köszön,
széllel zörget az ablakon.
Millió éve van közöm
hozzá – ő az én évszakom!

Jégdalokat dúdol nekem,
kottája póznák közt feszül.
Örök a színházbérletem –
a szívem tapsol itt belül.

Néha felgördül a függöny –
(szétúsznak a lomha felhők),
fény villan az ólomtükrön,
s meglátni a főszereplőt:

aranyló köpenyben kilép
a Nap maga , lélegzetem
is eláll. Szikrázó hitét
szórja - békét játszik velem.

2017.02.09.

 

 

A hattyú

Ó, én csak írom a dalt,
mert a lelkemben dal van,
s ha néha dúdolom is,
hát szerényen és halkan.
Már nem érdekel az, hogy
van-e olyan, ki hallja,
mert leginkább nekem kell:
enyhe gyógyír a bajra.
Megbántott a sors nagyon –
egy rút kiskacsa lettem,
s mondtátok, nem változom:
végleg rútnak születtem.
Hej, ti vakok, süketek,
nem fáj a tévedéstek,
bár megjártam a poklot.
De tudom, hogy elkéstek,
mikor szólni kívántok
hozzám, ha jön a vihar:
hiába mondtam százszor...
Tiétek e hattyúdal!

2017.02.08.

 

 

Kolduló üstökös

Nap közelben torz üstökös:
csóvája tépett, fénye matt.
Körötte szürke füst köröz –
gúnyból került az égre csak.

Tündöklő csillagok űzik,
látni sem bírják, ha koldul.
Megvetőn, úgy ahogy tűrik,
hisz hozzá képest a Hold: úr.

Elkószált fényekért kapkod,
kölcsönfényt várna a Naptól.
Magának sose kért rangot –
szabadon, büszkén barangol.

Óvatlan szikrát, ha megfog,
boldogan tükrözi vissza,
mert nála épp ez a szempont:
a fényszórás ősi titka.

Megszokta: nem látja senki –
csillagász távcsöve vak rá.
Már képtelen fáklya lenni,
megmaradt fényét eladná.

Kóborol a hideg űrben,
pályáját nem írja képlet.
Hozzá a törvény lett hűtlen –
másokhoz húznak a fények.

2017.02.07.

 

 

Búcsúztató

Temetni jöttünk lehajtott fővel,
gyászzenét dúdol a lélek itt bent.
Az ember csak áll, szívére kő ver,
s mert tanácstalan, mélán tekintget.

Tényleg valóság? Megtörténhetett? -
Nézi a társak fekete körét –
más is tudja, hogy a kép szétesett,
s egy asszony helye üresen sötét?

Tiszavirág az élet, s öröme
néhány pillanat. De élni – fenség:
Isten áldása, fényes öröke,
anyagba oltott égi szentség.

Mégis törékeny, könnyen hervadó:
virágoskertjét jégeső veri.
Zavaros lesz a kék, tiszta tó –
az embert múlás árnya követi.

Gyászolunk. Kedves arcot feledtet
velünk a sors. Hiánya éget.
Anyátlan lett egy ártatlan gyermek,
s hűséges férjet büntet a végzet.

Az anyai szív félrevert harang –
halált űzne, de tudja: hasztalan.
Megbántott lelke egy síró galamb,
egekig szökő, s oly bús hangja van.

Búcsúzunk tőled Éva! E végső
utadon veled vagyunk sokan.
Befogad a föld – hideg, bevégző,
s eztán az idő csak velünk rohan!

2017.02.01.

 

 

A férj

Ó, a férj házias vad,
szoknyától bűvölt őslény,
bár időnként kiakad,
ha rágja különc önkény.

Tesztoszteronja űzi,
s gyermekén csodálkozik,
nyugtalan álma űri,
szívén a sors átfolyik.

Ezernyi vágya lenne,
de lánca nem engedi:
úgy szabadságra menne,
s éveit csak tengeti.

Teremtés koronája?
Lyukas kalap bot hegyén!
Sorsa keze dobálja,
s feledi, hogy volt legény.

2017.01.30.

 

 

A nő

Ó, a nő örök Éva,
paradicsomi kertész –
hívja az ördög néha:
almája szerinte kész.

A szépség ikonja ő
málé Ádámok szemén.
Ha kell a szoknya bő,
vagy rövid – az ok: regény...

Szava bőség-áradat,
logikán túli renddel,
végső tromfja pár adat –
elvan kevés igennel.

Mégis ő a földi lét
alfája, omegája:
férfi hozzá költ igét,
s méhét Isten megáldja.

2017.01.30.

 

 

Az íj

Ó, az íj kecses, néma
gyilkos, kifeszült ideg.
Úgy lő a nemes célra
nyilat, mint fagyot hideg.

Ősi vadászok húsért
és prémért feszítették,
lovas népek bosszúért
felajzották. Tizenkét

balta fokát Ithaka
királya nyilazta át,
s a szerelem vihara
lövi Ámor parazsát.

De nyilallt a fájdalom
hős Akhilleusz sarkán,
s zúgott magyar ártalom
királylakok udvarán.

2017.01.30.

 

 

A pénz

Ó, a pénz Fönícia
átkozott öröksége,
a titkos alkímia
vágya aranybőségre.

Ki egyszer pénzt kér kölcsön,
annak szíve a zálog:
egy font hús. Vér, s börtön
a kamat rajta – hazárd jog.

Pénz, mammon, aranyborjú –
Bender tizenkét széke...
Akinek nincs, a hosszú
szegénység lesz cégére.

Szagtalan jószág – tartja
a mondás, de keserű
az íze és áthatja
a bűn – ilyen egyszerű!

2017.01.28.

 

 

A toll

Ó, a toll a gondolat
vésője – papírra ró
messze vágyó csókokat,
s ígérvényt, mi biztató.

A tollat fogó kezet
néma monológ viszi –
a képzelet jól vezet,
ha nem csal, s a szót hiszi.

Régen a lúd áldozott
a szárnyából pennának –
így sok költő álmodott
tintás ujjal egy, s másat...

Toll írt le ítéletet,
uzsorásnál kamatot,
a tudósnál képletet.
Trianon-t is, magyarok!

2017.01.27.

*

A babának pelenka,
a papának pálinka,
a mamának palánta -
jó lesz-e így, Palánka?

 

 

A π

Ó, a π a számkirály:
kicsiny, s mégis végtelen-
oly sok elmét ráncigál,
mert képlete képtelen.

Archimédesz kezdte még,
s Ludolph, majd Fibonacci
is részekre szedte szét,
a tutit kimondani.

Hisz a kör bűvös vonal,
hosszát magába rejti,
mint faját őskorall –
titkát nem látja senki.

Jöttek az okos gépek,
számolnak most is egyre,
s lesz majd pontos képlet:
százmilliónyi jegyre.

2017.01.26.

 

 

A bú

Ó, a bú: bánat öccse,
szinonima szomorka –
bú bánattal karöltve
az abszolút mogorva.

Ki búnak adja fejét,
arról lerí a keserv,
öröme magja elég,
róla az ima leperg...

A bú szívet szorongat,
a vert lelket emészti –
halált tekint rokonnak,
s az életet nem érti.

Hívatlan, makacs vendég:
asztaltól, ágyból kitúr –
most érkezett csak nem rég,
s már olyan, mint holmi úr.

2017.01.26.

 

 

A báj

Ó, a báj házi krémes:
sárga, habos, cukrozott –
szépséggel telt, igényes
varázs, mit az Úr hozott.

Aki bájolog: hódít,
vagy csak hatni szeretne –
becsapja hódolóit
a nézőit keresve.

A báj maga kecsesség –
játszik a szemmel, szívvel,
tündöklő idegenség –
a vággyal összerímel.

Bájos mind a hóvirág,
s a kis gombolyag puli,
nélküle nincs jó világ –
bűnital: krampampuli.

2017.01.25.

 

 

A kör

Ó, a kör a teljesség
tökéletes zártsága,
a végtelen benne szép –
harmonizált ábra.

A kör közepe fókusz,
a teremtés súlypontja,
Egyiptom szeme: Hórusz –
káosz ellen szubkontra.

Kört alkotni szövetség,
de kit a kör megtagad,
a sorsa időtlenség:
nem érintik szent szavak.

Körben kör: fokozat,
a keringés bolygó láz.
Kör, s mozgás: ok, okozat –
a kör királyt koronáz.

2017.01.25.

 

 

A szép

Ó, a szép: harmónia,
a szem friss legelője:
naturalis, omnia –
minőség szeretője.

A szép önmagában áll:
a teremtés képlete –
bűvös integrálra vár,
s ez az ember képzete.

Élő és élettelen
anyag, kozmikus törvény –
vákuumban is megterem,
mint ikonikus örvény.

Az ember csak szemlélő
eszköz -szépnek tüköre,
a mindenség eszmélő
tudata: Isten ügynöke.

2017.01.24.

 

 

A köd

Ó, a köd égi opál,
légies tej a tájon,
szűziesen imponál:
fátyolban leng a bálon.

Mert bál van: ég a földdel
flörtöl, szférák zenéje
hömpölyög, s méla könnyel
néznek egymás szemébe.

Vándor, aki ködbe lép,
annak szűk lesz a világ.
Homály kúszik – csöndje szép,
s körben képzelt kalyibák.

A köd rejtő oltalom,
magány ritka közege –
de lepel a holtakon:
vesztőhely a közepe.

2017.01.24.

 

 

Rekviem

Mostan halál a vendég
megannyi házban,
s csak maroknyi emlék
reszket a gyászban:

kihűlt ágy, vizespohár,
elnyomott csikkek,
árva papucsok, kopár
szoba. Gyűrt inget

visel még a széktámla,
üresen ketyeg
az idő. Égi számla –
végzés érkezett...

Nyitott könyv az asztalon –
gondolatpára
leng: a szűz betűk vakon
várnak szempárra.

Üres a csend kottája
néma zongorán:
a rekviemet várja –
mindig túl korán!

2017.01.23.

 

 

Rekviem

Most a halál lett vendég
megannyi házban,
s csak maroknyi emlék
marad a gyászban:

kihűlt ágy, vizespohár,
elnyomott csikkek,
árva papucsok, kopár
szoba. Gyűrt inget

visel még a széktámla,
üresen ketyeg
egy óra. Égi számla –
végzés érkezett...

Nyitott könyv az asztalon –
gondolatpára
leng: a szűz betűk vakon
várnak szempárra.

Üres a csend kottája
néma zongorán:
a rekviemet várja –
mindig túl korán!

2017.01.23.

 

 

A mag

Ó, a mag, az a holnap
éltető szent kenyere.
Az ember nem csalódhat,
hát kérgesül tenyere:

a magot áldott földbe
veti, s hozzá keresztet,
fényesül pár holdtölte,
s szőkül búzarengeteg.

Aki magot vet, hites –
hitében a teremtés.
Igaza majd neki lesz –
hogyha szorgos, szerencsés.

Atomok, sejtek magja
halált hajt szándék szerint –
az ember rég eladta
lelkét: gyűjti vétkeit.

2017.01.20.

 

 

A gén

Ó, a gén egy spirálba
fordult, kóddal védett
létra, melyen világra
tör burjánzón az élet.

A gén isteni lego,
összerakni csak maga
tudja magát – híre jó:
sok-sok tudós vakarja

a fejét, titkát lesve.
Kár a gént szabni, varrni,
mintha oltott ág lenne –
e kérdés már irgalmi...

A gének osztódnának,
a gazda lesz szerelmes –
adózzunk a csodának:
jobb az, ha Isten tervez!

2017.01.17.

 

 

A híd

Ó, a híd karcsú kapocs
szerelmes partok között,
felhőkbe nőtt utcahossz
a sötét szurdok fölött -

akarat diadala.
A híd kifeszült ideg,
távolság vigaszdala:
vágyat hegedülni meg.

A hídépítő békét
teremt, csodát varázsol:
tolja az idő végét –
zsugorodik a távol.

Hídon menni át gyalog:
folyó felett lebegés,
szív az éggel társalog
és a mélybe belenéz.

2017.01.17.

 

 

A bor

Ó, a bor a hegy leve,
Dionüszosz itala,
de Bacchus is megy vele:
oly pikáns az illata.

A bort Isten oltotta
a szőlő bogyóiba,
hogy a kedvet locsolja:
búsulni maró hiba.

Aki szőlővel, borral bánik,
az a mámor mestere -
derűs lesz a halálig,
angyalok víg kedvese.

Búzával, békességgel
együtt a bor az élet –
de érjük be kevéssel:
berúgni ordas vétek!

2017.01.17.

 

 

A sír

Ó, a sír hideg fekhely,
dunyha földdel letakart,
megjelölve kereszttel,
s azon írás: ne zavard!

A sír néma álmot ad,
éjsötétben nesztelen
pihenést – nem látogat
le más: égi kegyelem.

Aki sírt ápol, érzi:
lentről üzen egy emlék.
Nem tudna távol élni –
a hant alól is keresnék.

Mindenkit vár egy végső
menedék – óvó halom,
az életet bevégző
örök, békés oltalom.

2017.01.16.

 

 

A düh

Ó, a düh a haraggal
kéz a kézben barátok.
Kibabrálnak az aggyal,
mikor elönti vad átok.

A düh tanácsa méreg,
a pulykától lopja el,
s kit megszáll, mint fakéreg:
durva lesz és orrba ver.

Dühösnek lenni furcsa
vész: a szem szikrákat szór,
szarvát az ördög kidugja –
így tűnik ki sármja jól.

Aki dühös, szóval üt,
éles késsel hadonász.
Nem is olyan ócska trükk –
ellenszere a fohász.

2017.01.16.

 

 

A pénz

Ó, a pénz a szenvedély
pikkelye, legfőbb ikon,
a rabláshoz engedély,
könnyet, s vért termő síkon.

A pénznek nincsen szaga –
vagy orr nincs kiszagolni,
ha ország lesz eladva
érte – s csupán maroknyi?

Akinél kevés a pénz,
folyton a másét lesi,
de az övé béna kéz –
el csak gazdag érheti.

Lehet csengő arany –
halálon gyűlt fel az érc-,
netán papír anyagból:
így is, úgy is kell a pénz.

2017.01.16.

 

 

A párt

Ó, a párt védett galeri,
érdek szerint szervezett
csapat: simán azt teszi,
mit führere megenged.

A párt színe változó,
ha kell rajzol, sőt fest is –
egyazon halált hozó:
barna, vagy vörös pestis.

Aki a pártba belép,
vakon hisz, némán szavaz.
Lelkesíti vad beszéd,
ami szürke, ám ravasz.

A párttal a nép ellen –
ez a titkos üzenet,
mindegy, ha nem szép jellem,
csak ő gyújtson tüzeket.

2017.01.16.

 

 

A tény

Ó, a tény sziklaszilárd,
abszolút bizonyosság:
nem tűri el a vitát,
félrelökni bolondság.

A tény matematika,
akár a kétszerkettő
józansága, ha titka
tudója a Teremtő.

Aki a tényt ismeri,
nyugodtan áll ítélet
elé – kár leinteni,
hamis vádat kivédhet.

Csak gonosz akarat
ferdíthet tengelyén,
ámde ocsúra arat:
a tény himnuszt zeng helyén!

2017.01.16.

 

 

A gnóm

Ó, a gnóm harangozó
volt messzi katedrális
tornyán – olyan lehangoló,
s egyben szentimentális!

A gnóm torz, törpe, manó –
tartja a félős közhit:
jelölt, zárt körbe való,
csúfját így nem öröklik.

Aki látta a gnómot
rázni harangkötelet,
félelme nem csalódott –
réztonnákat döngetett.

Mégis emberszívvel élt –
reménytelen szeretett:
a lányért és Istenért
küzdött – álma elveszett.

2017.01.15.

 

 

A juss

Ó, a juss járandóság,
a törvény szerint illet:
más részéről adósság,
ha jog ujja inti meg.

A juss örökölt jószág,
egyenes ági haszon,
vagy visszapörölt ország,
ha elveszi Trianon.

Akit a juss megillet,
kihúzott gerinccel kér,
szemén tiszta tekintet,
s anyakönyve kincset ér.

Jussot kártyára tenni -
megkövezést érdemel:
mindenből lesz a semmi,
s a bűn tűre térdepel!

2017.01.15.

 

 

A gond

Ó, a gond a vállon ül,
nyomasztó, csúf útitárs.
Éjszakánként álomzűr,
s nappalokon sunyi láz.

A gond homlokráncokat
redőz, vagy mélaságba
dönt, vonzza az átkokat,
s arccal teper a sárba.

Akit gond ólomfürdőben
gyorsúszásra kényszerít,
az csapkod, mert különben
veszni hagyja érveit.

Gonddal élni áldozat,
de mi dolgunk lenne,
ha hagynánk az álmokat –
éltünk, s csak voltunk benne?

2017.01.15.

 

 

Az út

Ó, az úton végig kell
menni, vigyen bármerre –
ha por szállna égig fel,
vagy derékig sár lenne.

Akit az út magához
kötött, azzal szédítőn
kanyarog a magányos
űrmezőn, át tér-időn.

Az út könnyebb, hogyha járt,
s veszélyes a járatlan.
A végén szent pagodák
várnak, vagy rabzár kattan.

Úton lenni nagy kaland,
de megcsalhat délibáb:
turbékolhat vadgalamb,
vagy medveszem félni lát.

2017.01.15.

 

 

A gőg

Ó, a gőg, az rozsdás vért,
agyagláb Küklopsz alatt,
képzelt erény csodákért,
melyek folyton omlanak.

Akit a gőg felhőkig repít,
úgy hiszi, övé a szárny –
délibábot istenít,
s személye béna árny.

A gőg mindentől taszít,
beképzelt, torz állapot –
szívet, lelket fölhasít,
s ingyen árul bánatot.

Gőggel élni epe íz,
meddő maga-szeretés:
hamis bornak fele víz –
osztályrésze feledés.

2017.01.14.

 

 

A szó

Ó, a szó, az veszélyes
fegyver, láthatatlan tőr,
hanglejtése kedélyes,
s közben szótagokban öl.

Akit a szó megragad,
megáll ott, vagy irányt vált.
Hitvest, apát megtagad,
s letépi a szivárványt.

A szó deleje méreg,
mint a kígyósziszegés,
rejtett ereje lényeg:
arcul üt, s a hit elvész.

Pedig vannak jó szavak,
azok szerény virágok.
Békességet oltanak,
s gyógyítják a világot.

2017.01.14.

 

 

A kegy

Ó, a kegy alamizsna,
földre szórt Júdás-kavics.
Kényszeres szolgavizsga –
csak gipszrózsa, zárkagiccs.

A kegy Pilátus-kenyér,
lándzsahegy bordák között,
torkon ulánus tenyér,
feloldozás rács mögött.

Akit keggyel ütnek meg,
az folyton hálaadós,
benne váltók születnek,
s minden szava szalmaszósz.

Kegyet adni hatalmi
tett, s örök kamatra szól –
értéke ócska, talmi:
homok, mit szél arcra szór.

2017.01.14.

 

 

A kín

Ó, a kín az arcra ült
keserv, Krisztus-szenvedés,
ami folyton harcba küld,
s díja mindig erjedés.

A kín maró királyvíz:
lelket old, de szüntelen.
A nyelven bornírt sár íz,
tükörképpel küzdelem.

Akit a kín lángja ér,
folyton ég, hamuvá lesz,
ereiben sárga vér,
s benne halál a vátesz.

Kínnal élni szent próba:
akár megöl, vagy megedz –
lelök könnyel telt porba,
majd felemel, s nagy lehetsz.

2017.01.14.

 

 

A hit

Ó, a hit józan mámor,
malaszttal telt állapot –
portrét fest a halálról:
túlvilági vázlatot.

Akit a hit hálója
rabul ejt, nem mérlegel –
igent mond a váltóra:
öntudatlan téved el.

A hit tudatot kódol
át, kontroll nélkül vezet,
s a gondolat kóborol –
jele hibaüzenet.

Hit nélkül élni mégsem
lehet, bárhonnan ered:
békét ad az igében,
s megolvasztja a telet.

2017.01.14.

 

 

A vágy

Ó, a vágy villamosa
olykor halkan csilingel,
máskor harang-pagoda
és magához bilincsel.

Vágyakozni olyan, mint
ki epedőn sóvárog,
s mi gond nyomaszt, hagyni mind –
csak fűtsék a fohászok.

Akit a vágy varázsol,
az előtt nincs akadály,
szeret, vagy épp harácsol –
egyazon mód a szabály.

A vágyban kihajt a szív,
piros rózsákat terem,
vagy mészárost alakít
a küzdőflaszteren.

2017.01.13.

 

 

A gyász

Ó, a gyász éjfekete
szitakötő, a lélek
röpködése keresztre,
hantra. Társa a végzet.

A gyász éjjeli ünnep,
emlékidéző ének,
tápsó hitünknek:
ébren tartó önérdek.

Akit gyász lehelete
borít, szenvedve boldog,
mert kínzató keserve
növeszt sebére foltot.

A gyász véd, segít, őrzi
a vissza nem térhetőt,
s néha biztat elidőzni
múltakon a vég előtt.

2017.01.13.

 

 

A bűn

Ó, a bűn az arcra ült
leprarózsa, a lélek
bűzlő gennye, agyba gyűlt
kígyóméreg – csalétek.

Aki bűnöz, a morál
betonfalát üti át,
bürökfröccsöt laborál,
s ördöganyát szülni lát.

Az áldozati bárány
a bűn oltárán béget,
feje felett szivárvány,
szívén sátánbélyeg.

Bűnhődés – vajon méltó
elégtétel a bűnért?
Aljas valláson krédó,
mi szaggat rózsafűzért!

2017.01.13.

 

 

A vád

Ó, a vád vak sújtólég,
orvul robbanó metán,
szívet célzó fúrógép,
cseppből fröccsent óceán.

Aki vádol, előre
tervezetten ölni kész,
nincs menekvés előle:
sejtig futó ősi vész.

Akit vád tőre döf meg,
és hiszi: ártatlanul,
annak börtön előleg
az - szóbilincs, vad hadúr.

A vád úgy porig aláz,
mint korbács tiszta arcot.
Vádolni torz hivatás,
s ki tűr: béna akarnok.

2017.01.12.

 

 

A gúny

Ó, a gúny az fáj nagyon!
Tán nem is a szívbe szúr:
a léleknek ártalom,
mert a magjáig befúr.

Aki gúnyol, epétől
torz az arca, keserű
nyíl suhan a szeméből –
tépett húrú hegedű.

Akit gúny köve sebez,
azon stigmák fakadnak:
lelkéből könny csörgedez,
s oly golgotás a harmat.

A gúny térdre kényszerít,
gerincet tör, s porba dob.
A perc szüli érveit,
de halálig fojt, s dadog.

2017.01.12.

 

 

A jégfestő

Kinyílott a téli rózsa,
rátapadt az ablakomra,
s szirmát bontogatja sorra.

Fényszirmai ezüstszálak,
mintha álmot rajzolnának,
szilánkos csipkék volnának.

Köszöntelek égi mester:
jégfestékkel, dérecsettel –
vártalak én türelemmel.

Tiéd lehet minden ablak,
házi festőmmé fogadlak,
jeges kávéval itatlak.

Mintázd meg az égi kertet:
csillagbokrot, felhőberket,
s angyalt, aki benne repked.

Hogyha ajtóm nyitva volna,
s hívogatón udvarolna –
ne hallgass rá, ne tudj róla!

Ha belépnél, elolvadnál,
kályhám előtt tócsa volnál –
soha többé nem álmodnál!

2017.01.09.

 

 

Tüneményes Sárika

Sárika egy tünemény:
bio alma sütemény,
porcukor a tetején –
szőke haj van a fején.

Ül a padlón cövekül:
párnák között remekül
az élet mélyére merül,
s mi van, mindenre derül.

Áhítattal játszadoz,
pedig csak pár hónapos,
s épp annyira óvatos,
mint egy felnőtt másnapos.

Csörgő hangja csörgedez,
minden hangot fölfedez.
A ritmussal összevesz:
pár ütemet tönkre tesz.

Márti babán ráncigál –
szegény eztán sántikál:
úgy gondolja Mártinál
nevelés kell, várni kár.

Vékony könyvet gyűröget,
s elszakad a fülszöveg.
Sikerén jót dünnyöget,
mint egy tisztes, bölcs öreg.

Fárad már a kis manó,
szeme sem oly villanó,
jókedve is illanó.
S mint egy apró hintaló,

megbillen az inga lány –
párna védi mind ahány:
elalszik a szív dalán –
elnyeli az ingovány...

2017.01.08. Csabai Papa

 

 

Marci segít begyújtani

Hideg van kint, fúj a szél –
a világban dúl a tél,
sötét napok búja kél.

Gyere Marci, hozd a fát,
segítsd ki a nagyapád:
tűz kell, a rézangyalát!

Fűrészelek, most vigyázz –
a rönk szertegurigáz,
s ha közel vagy, leigáz.

Látod mennyi kugli lett?
Szél a porral futni kezd –
bizony nem árt tudni ezt!

Nézd a fejszét, mekkora!
Felemelem, s nyekk oda –
jól figyeltél, lett csoda:

szétesik a fakorong,
hasítékos a porond,
míg a fejsze hangja zsong.

Itt a kosár, szedd tele:
amit elbírsz, tedd bele –
senkinek sincs szebb tele...

Bent a kályha éhezik –
siessünk, mert szétesik!
Tudod-e, hogy mit eszik?

Persze, hogy fát falatoz,
s hogyha nem kap, haragos –
meleget nem adakoz...

Etesd Marci szaporán,
ne spórolj a vacsorán –
lakjon csak jól ma korán!

Papírt teszek alája:
tüzet visz át a fára –
lángot gyártó kaláka.

Duruzsol a tüzecske,
melegszik a fülecske –
Marci nagyon ügyeske!

2017.01.07. Csabai Papa

 

 

Tél barát

Hozott Isten,
tél barát!
Minden kincsem
fél kabát,

sapka, sál is
bujdokol,
s itt vagy már is –
mit hozol?

Fagyos szelet,
zúzmarát?
Van, ki szeret,
bús barát?

Szigorú vagy,
szívtelen,
mint a dúvad:
hirtelen!

Deret lehelsz
kertemre,
velem perelsz
vesztemre:

csontig harap
késfogad,
s torkon ragad.
Jéglovag

mily kegyetlen,
s egyben szép
is vagy - ez nem
szentbeszéd,

vagy vallomás,
csak igaz -
nem harsonás
vak vigasz!

Vad tájfestő
ecsettel –
mester, nem kezdő
kezekkel:

szűz fehéret,
s feketét -
kezdet-végzet
meseszép

ellentétét
hinted szét:
halált, s békét -
Istenét!

2017.01.07.

 

 

A tél ellen

Gyere tél,
csapjunk össze!
Belefér
nekem – jössz-e?

Január
van, a naptár
szalutál
neked: kaptál

terepet
és időt. Nem
fenyeget
semmi, bőven

neked áll
most a zászló –
vegetál
a Nap, ártó

melege
visszavonult –
elege
lett, kiborult.

Fegyvered
mind harcra kész –
megremeg,
ki arra néz:

fagyhalál
jégszilánkos
vadja vár,
hóval átkoz

dérszemed,
ha rám figyel,
s kérdezed:
ember, mi lel?

Ismerlek
én, küzdöttem
is veled
már, és győztem,

mint ahogy
most is győzök,
s itt hagyod
a tíz körmöd:

kandallóm
lángja űz el,
s vad tarlón
vívsz a tűzzel,

leterít
akarásom:
sebeid
farakáson

véreznek,
s rideg lelked
érezhet
veszedelmet:

szeretet
melege véd
engem meg
tél – ez a tét!

2017.01.04.

 

 

A kék madár

Tojásra leltem –
mosolyt sugárzó
kék ellipszoid.
Költő vagyok, hát
fészkembe tettem –
bár szerény, szolid.

Buzgón leheltem,
hideg ne érje.
Széltől is óvtam:
körbe ne fújja
gőgös öntelten,
szórakozottan.

Egyre csak vártam:
reped-e a héj,
mi is bújik ki
majd a titokból
félve, vagy bátran
életet inni?

Már hajnalodott,
nyitott ablakon
pirkadat osont.
Bűbáj sóhajos
bársonyt álmodott
és bíbor fotont.

Hirtelen történt,
mint felismerni
a lélek vágyát
szenvedés közben,
s küzdeni önként
a rácsos ködben –

megrepedt halkan
a kék tojáshéj,
pikkelyek váltak
le róla szerte:
új csoda teste
varázsalakban...

Egy szemvillanás,
s lehullt a lepel:
apró kék madár
bukkant ím elém,
mint csillagász
szemén egy kvazár.

Enyém lett mégis,
hát megtaláltam!
Vállamra röppent,
a lelkembe szállt.
Kinyílt az ég is –
s a fény körbezárt.

2017.01.03.

 

 

A csend

Megtörtem a csendet:
kíváncsi voltam –
mit rejt a héj alatt
oly nagy titokban?

Köröttem a világ
zaja zakatol,
még kulcslyukon át is
vígan behatol.

De a csend csak úgy van –
nem jön sehonnan:
előzmények nélkül
puhán betoppan.

Nos hát, miből is áll?
Vizsgálni kezdtem –
részekre bontottam
lassan, önfeledten.

S lám, a héj alatt egy
zajevő kéreg
vonta be a magot –
és ott a lényeg:

a magban millió
picinyke zárvány –
kőkemény, isteni,
fekete márvány:

minden apró mag egy-
egy zörej tára –
a csend a kül zaját
zárja magába...

2017.01.02.

 

 

Újévi macskajaj

Másnap, aki nagyon hallgat,
fejében a macska jajgat.
Jaj annak, jaj annak –
szinapszisok hasadnak.

Eltántorgott ím az óév,
magával vitt pezsgőt, bólét.
Maradnak, maradnak –
pokoltüzek harapnak.

Korhely szagú újév pislog,
migrént hozott, belső piszkot.
Magadnak, magadnak –
tegnap még úgy akartad...

2017.01.01.

 

 

Új Ikarosz

Félrever a szívem –
valahol tűz van?
Nem hallja senki sem:
éget az üdvtan!

Oltanám, hiába:
lobogna egyre,
akárha szénbánya,
olajkút lenne.

Ó, csak a vágy kapott
bennem szikrára –
elérni a Napot,
hogy ne hiába

morzsoljam az időt
sárba ragadtan –
mennyi szív, s ész kidőlt
nagy akaratban?

Végül mind szervesült
a földi porral,
mert már rég kiderült:
a kő azonnal

zuhanni kényszerül,
ahogy földobja
játszó gyermek – repül,
s bukik a porba.

Valami elszánás
kell, ami végső –
önmagához ádáz
végtelen lépcső:

az égig tekergő
monoton spirál,
mi a vágyhoz felnő,
s lépni inspirál.

Ne húzzatok vissza,
elvágyom innen –
madárlelkem tiszta.
Hófehér ingem

tűzálló tollazat –
egy új Ikarosz
a csillagzat alatt,
hisz nem viaszos

a szárnyam. A Napba
repülök, s onnan
küldök minden arcra
mosolyt boldogan...

2016.12.30.

 

 

Szamária

Hét milliárd szamár
baktat az úton,
orruk előtt széna-
csomó farúdon.

Illata nem szűnik,
a szamárbendők
öröktől korognak.
Nézik a lengőt,

a tovahimbáló
elérhetetlent,
s húzzák a más terhét,
miközben reng, s reng

a föld alattuk.
Porfüggöny lepi
a jó Nap melegét,
ki őket lesi.

Tengernyi szamárra
alig pár hajtó.
Számukra nagy álom –
mennyei ajtó,

vágyak netovábbja
több ezer éve:
íme, hát övék lett
a világ végre.

Madách falansztere,
Orwell jóslata –
népek tejét issza
a Sátán maga.

Petőfi forradalma,
Marx kiáltványa –
hiába-kísérlet:
kis fény nagy árnya.

Csak olaj a tűzre,
katalizátor,
égre permetezett,
visszahullt zápor.

Menetel a szamár
rabfolyam körben
a földön műanyag
fűért a ködben,

s nincs múltja, jövője –
hazátlan, nomád.
Túlvilágra jut egy
féreglyukon át...

2016.12.30.

 

 

Szilveszterre

Hideg a reggel – vacog a nagykapu,
ordas leheletű az északi szél:
mínuszok baktatnak át az úton.
Hallgatnak a bűzölgő szürke kukák –
gyomruk a karácsonyt emészti már.
Ébredezik az újév, csipás szemét dörzsöli –
jön hát a globális bolondok napja:
az óév temetése, pezsgőtől kocsonyás aggyal.
Én nem ugrok be a bugrisok közé üvöltve,
Star Wars álarcban, dudát fújva a bólé fölött.
Csak az ember mulat az idő haladtán –
azon vigad, hogy öregebb lett megint?
Az állat is, a növény is hederít rá, úgy tesz,
hogy élete a lehető határig övé maradjon.
Kering a sárteke veszettül ovális pályán,
ami tartja, egy apadó csillag tömege –
hány milliószor fordult újra égi útján?
Jegyzi azt az Isten ujja a kozmosz porában?
Mert minden öröktől fogva és örökkön létezik,
és minden pillanatban más és más lesz –
az idő sem stopperrel méri a múlását,
csak hömpölyög a téren át keresztül-kasul.
Miért bolondító egy-egy kör a végtelenből,
miközben az emberélet véges és rövid?
Miért mulassak azon, hogy egy kör megint
elfogyott, s csak közelít a végső céltalanság?

2016.12.31.

 

 

Könyveim

Gyerek voltam, s mindenem volt a könyv –
kevés mosoly, tengernyi ócska könny:
kamasz álmaim sufniba zártan –
csak paplanom alatt kiabáltam.
Nem értett apám, idegen voltam
nagy kun szemében – beleszóltam
szótlanul is önző tervébe:
költözzek be poros műhelyébe,
amint inas lesz a testem...
Így hát korán csapdába estem:
rám várakozott egy nyűtt kalapács
rövidre vágott nyéllel – maradás
lett a sorsom felrajzolt képe.
Azon sose tűnődött, hogy szép-e?

Iskola után, ha hazaértem,
üllő csengése üzent értem,
s már loholtam, hogy az izzó vasnak -
olcsó házi segéd – odacsapjak.
Míg a láng nyalta a vasdarabot,
az nekem egy-egy kis időt adott,
hogy műhelybe csempészett könyveim
átvigyenek a hely keservein.
Nyári delelőn, míg apám aludt,
s mákony szállta meg az egész falut,
a lécezett góré árnyékában
betűk ringó hajóira szálltam:
a kőszívű ember fia lettem,
vagy Toldival együtt verekedtem
toportyánokkal a zsombékosban –
s az utolsó mohikán én voltam...

Aztán a két helység kalapácsa –
én a hegedű, apám a brácsa –
csak húztuk a kurta vas nótáját
lent a faluvégen sok órán át.
Este lett, hát az agyagos padlót –
ahol ráfok aludtak és patkók -,
fellocsoltam. A tüzet megöltem,
s magamban már a leckét regöltem.
Tán Kádár beszélt a híradóban,
hogy minden jó lesz, mert minden jól van,
s én oroszul kérdeztem apámat,
mert ő hallott orosz katonákat
a tanyán, kik lovat rekviráltak,
részegen a pitvarban pisáltak,
később szárnyasokra lövöldöztek
és ágy alól húzták ki a nőket.

Ha nem ivott, apám korán feküdt.
Olyankor már nem törődött velünk –
hajnalra készült, lovasokat várt:
álmában is az üllőn kalapált.
Ha ördög bújt belé, porra bort nyelt,
olyankor felülmúlt minden korhelyt –
napszálltától virradatig ivott,
s kutyát, asszonyt, államrendet szidott.
Mert anyám gyakran fogta pártomat,
rám villámszemekkel szórt átkokat:
gimnáziumba sem adott volna –
sajátkészítésű dolgos szolga
kellett neki, aki erős, vásott.
De jó anyám a jövőbe látott...

Úgy volt az egy csöndes nyári este,
hogy mit teszek magányban, kileste –
könyvet olvastam a munka után.
Rám kérdezett, s csak néztem őt bután:
miért zavar, hisz én most messze járok:
Némóval nézem a vízvilágot.
Odakapott a nyitott könyvemért –
éreztem, hogy a helyzet most megért,
s ami történni fog, az a sorsom
kulcsa lesz egész életutamon.
Így tán még soha nem vertek embert:
zuhogott fejemen a Gutenberg-
galaxis, szálltak kiszakadt lapok.
Édenből űzetés, ami adatott,
s várt rám az ember tragédiája –
vert, s mégis hálával néztem rája...

Makacsul a könyv barátja lettem –
a kirakatban velük szemeztem,
mániásan becserkésztem őket,
mint más a pénzt, hírnevet, vagy nőket.
Megtelt a polcom, a fél házam is,
de csak nőtt a vágyam és a lázam is:
mindent tudni akartam, amit lehet –
hogy lesz a halálból új kikelet,
mitől éget a Nap, s a Hold miért
vált alakot, a szépség hogy kísért?
Nem fájt az nekem akkor, csak edzett –
megfogadtam büszkén azt az egyet,
hogy addig éljek, ameddig hiszem:
első írott könyvem neki viszem...

2016.12.29.

 

 

Szikrák

Lobban a tűz a kohóban,
szén szeme néz ki a lángból -
mesteri mű, ami készül:
vaskarikák puha fából...

Ontja szavát a kovács ma –
asszonya jó szerető lett,
s főztje csodás, csupa ínyes –
kedve ezért üde főleg.

Izzik a szén, heve tombol,
rúgja a vas le a rozsdát.
Tűz dala szép, ha dorombol,
fénykoszorúk aranyozzák.

Lágyul a fém, serceg a nász,
szikra csokor tovafröccsen.
Mesteri kéz hadonász:
fognia kell – odaszökken.

Perdül a tánc ropogósan,
kézi pöröly: vasra verő
talpa zuhog, s lapulóban
büszke anyag – vész az erő.

Hümmög a rím faragója:
szinte csodás mese látszik.
Lenne-e vers, ami szólna –
tett erején ima játszik.

Gyötri magát – ihlet a vágy
tárgya megint: alamizsna
bér ma a zsold. S lám a talány
fénye derül: agyi szikra...

2016.12.24.

 

 

Tél uraság

Csillog a fagyban a Tél palotája,
zúzmara hullik, s hópihe rája.
Jégüveg ablaka, hűs a szobája,
köd fala rejti szürke homályba.
Jár-kel a tájon a szél csoda szánja –
csendes a birtok, dér foga rágja.

2016.12.22.

 

Sírtál-e ma?

Sírtál-e már ma Kedves,
vagy hagyod:
csak mérgezzen a bánat?

Süt a Nap, neked kedvez –
akarod:
mosolyra húzza szádat.

Nyisd meg aranyketrecét
szép lelked
kínzó rabsága előtt

és mint szürke kis veréb,
félelmed
röppenni nyer majd erőt.

Fordulj most a Nap felé,
sírj csak úgy:
felissza sós könnyeid.

Tisztán állsz az Úr elé –
sima út
viszi tovább lépteid.

2016.12.21.

 

 

Tuning

Harsan a versem,
friss ez a verseny
túl a keserven.

Izzad a tollam,
kék leve forran,
ujjam a stróman.

Gyűlnek a strófák,
hullnak a morzsák –
duzzad a porzsák.

Rímek ölelnek,
hívnak ölebnek –
végre fölenged

bennem a jégcsap:
villog a csélcsap –
ritmusa szétcsap.

Már csak a cím kell –
egy kicsi csínnyel
kibicem cinkel...

2016.12.18

Románc

Rád hajolok, meg ne ázzál,
csókolgatlak, meg ne fázzál.
Szívkamrámban rejtegetlek,
pitvarából nézegetlek.

Kulcsra zárom szempilládat –
ne láss, mikor megkívánlak.
Rózsát ejtek két füledre –
halkan búvok szép öledbe...

2016.12.17.

 

 

Fel sem tűnik

Tele van a Hold, tán még ki is csordul –
amerre a Nap áll, éppen arra fordul.
Mintha orra, szája, s két nagy szeme lenne:
de sok földi ember gyönyörködik benne.
Eszükbe se jutna, fel sem tűnik, pedig
idegen tollakkal ékeskedik nekik.

Nézd a büszke kakast: áll a szemétdombon,
kotyogó tyúkjain tartja szemét folyton.
Piroslik taraja, tollait borzolja –
néha úgy fest, mintha nem is ő: torz volna.
Eszébe se jutna, fel sem tűnik, pedig
mellette a pulykák tán észre sem veszik.

Nézd az embert, a Föld bőrén élősködő,
hemzsegő vérszívót, a kéjjel öldöklő
ragadozót: pusztít, s tettét törvény fedi –
fogát már az egész Mindenségre feni.
Eszébe se jutna, fel sem tűnik, pedig
csak addig mehet, míg Isten egyet legyint...

2016.12.17.

 

 

Eretnek
Értelmezési kísérlet

Nem született Ő istállóban,
párát lehelő barmok közé,
nem aludt szalmán se jászolban,
s nem gyűltek a Királyok köré.
Született pártus palotában,
a gyűlölet sötét korában.

Nem járt Ő ácsműhelyben soha,
jó Szent József nélküle gyalult.
Nem volt az ács kegyes mostoha,
igazságot nem tőle tanult.
Csak okult szkíták templomában
Poncius Pilátus korában.

Nem prédikált zsinagógáknak
sötétjében – mert nem rabbi volt.
Nem ott hullajtott ima-morzsákat –
hozzá hűebb nép szívéhez szólt.
Csak mormolt olajfás homályban
zsarnok Nagy Heródes korában.

Nem ítélt meg magában senkit,
s nem félte Kajafás hatalmát –
tiszta szívvel látott a rendig,
őszintén nyújtotta ki karját:
bízott az áruló csókjában
Kairóti Júdás korában.

Övé a kánai menyegző –
mellette Mária Magdolna:
úgy házasult, mint az esendő,
egyszerű, mindennapi szolga.
Hal a tálban, bor pohárban –
hites új szövetség korában.

A Jordán vizébe merülve
fehér galamb szállott föléje.
Mondják: szentlélek. Aki küldte,
talán inkább volt a szent béke
a jóság, s szeretet honában,
Keresztelő János korában.

Ő sose a papi főtanács
nyelvén prédikált: arámiul.
A keresztről szálló sóhajtás –
„Éli,Éli..." – e nyelvhez simul
a Golgota földi poklában,
pártusok hanyatló korában.

Ma sem ismeri Őt a világ
annak, aki volt: mint mágus pap.
Elhallgatják a harmóniát –
a főpásztor ujja mást mutat...
Meddig marad még a homályban
jezsuita Ferenc korában?

2016.12.16.

 

 

Tejköltészet

Szólegó

Vajban
sajt?
Baj van!

Tejföl
rajt:
kelj föl!

Tejbe
rizs?
Hej, de

finom,
friss
bizony.

Túró –
már
túl jó

nekünk,
bár
menünk.

De sír
a
kefir –

érne,
ha
férne...

Jog múlt
a
joghurt

kegyén
ma:
enyém!

Bűzös
sajt
üldöz,

hasat
hajt
a sav

ó, ha
még
orda

lenne,
rég
benne

lenne
kis
renyhe

féreg:
bíz
méreg

csípné
szép
Csíkné

eszét.
Épp
ezért

hamar
le-
takar

mindent,
s be-
csiccsent:
de
kis szent...

2016.12.11.

 

 

Lemondás

Majd szóljatok,
ha volna jobb
a holnapot

megidézni,
rendig nézni,
menni, égni,

mint én teszem!
Mind élvezem,
mit két kezem,

s lomha elmém
csoda mentén
folytat, ez tény.

Jöjjön az új,
törjön vadul –
öröm-hadúr -,

muracsikó:
tudja, mi jó,
s útjai, ó,

járatlanok:
zárt katlanok.
Lakatlanok

templomai,
mert oly mai
verssorai

hangja, rendje,
szava csendje...
Rajta, zengje!

2016.12.10.

 

 

A tehetségről

Lehetséges,
hogy nem vagyok
tehetséges?

Na jó, mi a
tudatosult
harmónia:

csak azt teszem,
amit enged
józan eszem,

vagy törekszem
ennél többre,
merthogy öregszem

és szeretnék
hátrahagyni -
mint jó vendég

itt a földön -
magam után,
kapott kölcsön

fejében egy
gondolatot?
Hát nem mindegy!

Ha rút, írom
akkor is, míg
szusszal bírom,

s ki fanyalog
írásomon,
én nem vagyok

sértődékeny:
ami igaz,
nem törékeny!

Ne olvassa,
ha nem bírja!
Csak fogyassza

mások fércét –
görnyedjen rá
akár hétrét.

Legyen boldog
tőle, s hagyja
rám a dolgot:

talán biceg,
itt-ott suta –
kinek, kinek.

De nem lehet
kilökni csak
úgy engemet

álom- múzsám
karjaiból –
megvéd. Úgy ám!

2016.12.09.

 

 

Sorvégi árok

Jegenyefa, karcsú,
megérett a varjú –
kár!

Fekete gyümölcsök:
az ágakon ördög
pár.

Zúzmarás koboldok,
hová tűnt a boldog
nyár?

Ólomból az álom,
tél szele a tájon
jár:

hóterhes a felhő,
Karácsony ím eljő
már.

Menetel a fenyves,
sok gyerek de lelkes –
vár:

nagyoknak, kicsiknek
az ünnep most szívet
tár.

Békére, örömre
a lélek mind össze-
zár,

házakban az őr ma
csillogó fenyőfa
szár.

Konyha, ó de régi –
olyan, mint egy égi
bár:

vígan nyúlna borhoz
vendégként az orosz
cár!

Majd olvad a hó is,
s szétterül a komisz
sár...
2016.12.08.

 

 

Különös kérés a Jézuskához

Jézuska, én nem kérek ajándékot:
ne hozz pizsamát, csokit, se játékot.
Hagyd a könyvet, macit, meg focilabdát –
válassz másik gyereket, neki add át.

Unom a fenyőfát és a díszeket,
elcsépelt már a templomi hiszekegy,
mert csodára várni ódon butaság –
nekem az Isten se égi uraság.

Téged is csak akkor hiszlek, ha látlak,
akkor fogadnálak el jó barátnak,
ha hozzám egyszer üres kézzel jönnél,
átölelnél és sziával köszönnél.

Bújócskát játszanánk a ház körül,
s tán fenyőt választanék a fák közül,
te rám lelnél és nagyokat nevetnénk,
tiszta szívvel egy hóembert szeretnénk.

Jézuska, akkor velem maradnál –
te sem ismerhetsz jobb testvért magadnál-,
látna minket sok boldogtalan ember,
s egymást figyelnék szelíd türelemmel.

Elkerülnék messze a plázákat –
szeretetet adni-kapni hálásabb,
a pénzük se más zsebében kuncogna –
hogyha úgy akarnád, akkor úgy volna.

2016.12.07.

 

Tenyérsors

puha-fényes
bársony-kényes
recés-érdes
ütős-mérges
kemény-kérges
árkolt-éltes
oszló-férges...

2016.12.07.

 

 

A lélek rákja

Könyörtelen a lélek rákja:
körbefonja, s tépi, rágja –
az ösztönig elér a csápja,
halálrózsa lesz a virágja.

Lélektumor, s csak egyre hízik:
kedvet, reményt is reggelizik.
Hiába a kórházi vizit –
az orvosok néznek, s nem hiszik.

Kórház-gulág, meg ami jár még:
egy különös, riasztó szándék,
falra festett, lecsorgó árnyék –
a csend maga ritka ajándék.

Gulág-kápók: üvöltő szelek,
autonóm működő belek –
halálszag tölt be teret,
orrot, szájat. Az idő beteg:

csak lődörög – mindig másnapos,
az ágy lába folyton rátapos.
Az ágytál ravaszul ájtatos,
s a lázmérőn hideg láz lapoz.

Néha Freud, aztán varázsló –
Márió vár: a sokkhatás jó
mélyen altat. Hogy mily alázó,
nem tűnik fel – a jég parázsló...

Színes tinták helyett gyógyszerek –
a kápó néz, hangosan nevet:
gyógyszerezni kéjesen szeret,
mert a függők engedelmesek.

Csajkarendszer – pizsamás ebéd,
némi moslék az őrültnek elég.
Kenyérhez kést nem adnak, mert még
másra szánja és könnyen lelép...

Lomha séta a börtönkertben,
sápadt foglyok maguktól verten
menetelnek tábori rendben
némaságtól szájba rekedten.

Egymást nézik – mintha tükörbe
révednének: mindenütt körbe
egyazon arc. A tükör görbe?
Csapdába csal, bezár örökre.

Kirekesztve, lassan elfeledve
várni, lesni titkos jelekre.
Beljebb csúszni az idegekbe,
átvedleni végleg idegenre

és mormolni egy zagyva imát
a hideg ágy vasrácsain át –
míg valaki egyszer visszakiált:
a másik „én", ami rég kivált.

2016.12.06.

 

 

Marci és a Mikulás

Képzeld Marci, most üzent a Mikulás -
azt üzente: néhány nap és indulás!
Várják már a rénszarvasok boldogan
(hatan vannak, énszerintem jó sokan).
Jégből készült szénát esznek – hogy ropog!
Hideg van, a huszonnégy láb toporog.
Tizenkét fül hallgatózik hegyesen,
hat szép agancs bólintgat a fejeken.
Szánkót fényez a Mikulás – csillog már,
beragyogni száz, meg ezer csillag vár.
Kész a hám is – arany szíjból a gyeplő,
gyémántokkal mind kirakva hat fejző.
Ostor nyele ébenfából faragott –
szíja csíp, de nem okoz nagy haragot.
Mikuláson rózsaköpeny, hószakáll,
decemberben minden gyerek jóra vár.
Gömböc zsákja száz csodától kerekül –
mindenkinek jut belőle remekül.

Ezt üzeni Marcinak a Mikulás:
„Fölösleges lenne minden izgulás –
ha csengetek, nyissál ajtót mielőbb,
mondj egy mesét, hogyha lehet, hihetőt.
Ígérd meg, hogy mindig jó fiú leszel:
ahogy anya, apa kérik, úgy teszel.
Vigyázol a húgocskádra, szereted –
jól érezze magát mindig teveled.
Óvodában tanulod a verseket,
érdekelnek a játékok, versenyek.
Hogyha így lesz, abban bizonyos lehetsz,
nagy zsákomból sok ajándékot vehetsz:
teletömöm csokival a zsebedet,
s veled együtt jóízűen nevetek.

Hanem van még egy dolog, hát jól figyelj:
barátokat semmiért ne irigyelj!
Van neked egy kedves társad: a Cseti –
csomagodból bőségesen adj neki.
Meglátod, hogy hálás lesz majd tefeléd,
magányodban odatoppan épp eléd,
s elvisz téged messze földre, kalandra –
soha többé nem fog hagyni magadra!
Készülj Marci, szánon vagyok, indulok –
néhány nap és nagy zsákommal ott vagyok!"

2016.12.03. Csabai Papa

 

 

Most temetnek, most siratlak

Éva

Nem vigyázott rád az Isten,
messze szöktél drága kincsem,
szép húgocskám, jó testvérem –
sír a lelkem hófehérben.

Tudod, én is mentem volna –
gondolatban tettem róla...
Ha ott volnék, velem lennél,
ha fognálak, te sem mennél.

Nem vártál meg, elsiettél –
angyalok közt megpihentél.
Engem hívtak, te érkeztél,
áldozat vagy, de vétkeztél.

Ifjúságod szép virága –
bánatvihar szétzilálta:
szenvedések szirmát tépték,
temetésre sírját lépték.

Nem érti meg gyermek, férfi,
mitől kellett neked félni,
mi zilálta drága elméd,
miért maradsz árva emlék?

Nem értettek, nem szerettek?
Minden éjjel elfeledtek?
Lelketlenül bajba vittek,
s odadobtak balga hitnek?

Nem volt más út – tudtad régen,
s lékre vitt az utad jégen,
kősziklának füves réten,
betonfalnak üres téren.

Temetőben, rögös földben,
e világtól köszönőben...
Csillaglelked széttekinthet -
bocsásd meg a vétkeinket!

2016.12.02.

 

 

Télapóváró

Marcinak, Sárinak

Télapónak hab szakálla –
alig bírja el az álla.
Orra alatt nagy bajusz,
ha meghúzod, bajba jutsz.

Rénszarvason dús az agancs,
rászúródott három narancs.
A füléből füge lóg,
ha jót akarsz, meg ne fogd.

Szánkó talpa tükörfényes,
ahogy csúszik nem törvényes.
Jégen, havon átszalad,
elé állni nem szabad.

Piros puttony, bő a gyomra,
benne csoki gyűl halomra.
Nyitott szája de széles –
belenézni veszélyes.

Decemberben hideg éjjel
ajándékát hordja széjjel
Télapóka szorgosan –
hozzád is megy pontosan.

Tedd a csizmád ablakodba,
reggel vár rád megrakodva –
csupa finom édesség,
s kis szívedben békesség.

2016.11.30. Csabai Papa

 

 

Szólás

Hogyan is kelhetnék versenyre veletek –
hisz egyedül vagyok, ti pedig: rengeteg!

Mint magányos fenyő tölgyfák erdejében,
remegő árvácska rózsák gyűrűjében,
csapzott szürke veréb gerle-sokaságban,
mint eltévedt gyermek kerek e világban:
csak nézem nyomatát szorgos elméteknek,
miként is ad formát termő képzeletnek
szófonalat öltve nyelvi szövetekké,
s hogyan lesznek ezek hangzó követekké.

Én is de szeretnék egyszer szépet adni,
s aztán csak hallgatni – némának maradni...

2016.11.28. Na Iv

Hirdetés

Álmot vennék jutányos áron,
olyat, mit boldog ember álmodott
(átragyogva éji homályon):
reményt, s egy jobb világból áthozott.

Nem bánnám azt se, ha megkopott
és recsegve-ropogva működik,
vagy álmodója már rég halott,
s oda a jobb világba épp szökik,

csak ringasson, amikor kérem.
Hitesse el: szerethető vagyok,
hogy jó szó és mosoly a bérem,
ha magamból adok egy darabot.

Morzsoljon abból a reményből
maroknyi magot lelkem éhére –
s az odaáll már egy kevéstől
is a reménytelenek élére.

2016.11.29. Na Iv

 

 

A gránátalma

Felrobbant egy gránátalma
kint a gyümölcsfronton –
megfordult a harci helyzet
hirtelen e ponton.

Gyümölcsszedő katonák közt
rémület lett úrrá,
úgy érezték, tekintélyük
most töretett porrá:

átveszik a főhatalmat
a gyümölcsök együtt –
leszakadni az ágakról
eztán nem lesz kedvük.

Összedugták a fejüket:
mit kellene tenni –
valahogy az érett termést
csak le kéne szedni.

Követ ment a termőfához,
törzsét átkarolta,
felnézett a gyümölcsökre,
s ravaszkásan mondta:

„Félelmetes szó a gránát,
s nem is illik hozzád –
tiéd itt a legszebb termés,
ha még ezt nem tudnád.

Átneveznénk, ha nem bánod,
tiszteletben tartva:
legyen tehát a te neved
ezután szívalma!"

Megörült a fa a hírre,
s ágain az almák –
élvezték az immár győztes
szépségük hatalmát.

Pirosabb lett minden gyümölcs,
összeálltak párba,
s oly szívesen - most már önként -
estek a kosárba.

2016.11.25.

 

 

Karácsonyváró

Dér csillog a kopasz fákon,
varjú károg minden ágon –
tipeg-topog egyik-másik,
mert a lábuk igen fázik.
Azt károgják, azt beszélik:
nem múlik az, ami késik –
itt van a tél a kert alatt,
napról napra egyre halad.
Hideget hoz, fehér havat,
befagyasztja a kis tavat.
Vargához röppen a cinke,
lesz csizmája, két picinyke.
Vakond pajtás földbe bújva
kis vackán a lóbőrt húzza.

Tél uszályán, angyal szárnyon
elindult már a Karácsony.
Szeretetmag a bögyében,
mind elszórja majd röptében.
Gyertyaillat leng körötte,
fenyőerdő zúg mögötte.
Várja már a sok kisgyerek,
csillagszemük égre mered.
Kalácsillat készülődik
kunyhóktól el messze földig.
Templomokban hívek ülnek,
reménységet szívek szülnek –
mindent betakar a béke,
talán sohase lesz vége!

2016. 11.24.

 

 

 


Megnyitva 8374 alkalommal

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások