20210509
Last updateH, 19 ápr. 2021 6am

rovas logo

2021 április 18, vasárnap

Kettészakadó társadalmak, családok.

Szerző: Varga Domokos György

[A szerzőnk (Varga Domokos György) két mondatát idézem be ide a harmadik részből bekezdésnek, vagyis én úgy nevezem, hogy "kóstolónak" (Zoli)]: "Ha tetszik, ha nem, az ördögi út megépülését már csak azok akadályozhatják meg, akik gondolkodásmódjukkal, magatartásukkal a törésvonal másik oldalára kerültek. Csak ők tántoríthatják el a kormánypárti és ellenzéki erőket és követőiket attól, hogy „kiútként” azzal a zsákutcával próbálkozzanak, ahová a pokolépítők ügyesen beterelték őket."

TARTALOM:

KORONAVÍRUS-JÁRVÁNY: ÚJ TÖRÉSVONAL. (1. rész) ⇒
KORONAVÍRUS-JÁRVÁNY: ÚJ TÖRÉSVONAL. (2. rész) ⇒
KORONAVÍRUS-JÁRVÁNY: ÚJ TÖRÉSVONAL. (3. rész) ⇒
KORONAVÍRUS-JÁRVÁNY: ÚJ TÖRÉSVONAL. (4. rész) ⇒

KORONAVÍRUS-JÁRVÁNY: ÚJ TÖRÉSVONAL.
KETTÉSZAKADÓ TÁRSADALMAK, CSALÁDOK.

(1. rész)

vargadomokosgyorgyNépes családomban – heten voltunk, sőt vagyunk testvérek – nekünk, gyerekeknek is lehetett igazunk. Mondhatnám, hogy már csak ebből következően is nagyon nehezen viseltem a 11 hónapnyi sorkatonaságot. Lassan vettem csak észre, hogy alacsonyabb rangú fele résztteseim – őrmesterek, törzsőrmesterek –, akik nem nagyon merészeltek minket, előfelvételis egyetemistákat a maguk vágyai szerint nyílt és kegyetlen megfenyítéseknek alávetni, más módon bánnak el a kipécézettekkel. Leginkább azokkal, akik ha némi finomítással vagy csomagolással is, de azért csak kimondták, amit gondoltak. Magasabb rangú feletteseinket rávették, hogy tagadják meg tőlünk a hazamenetel lehetőségét. Az utolsók egyike voltam, aki sem hosszú eltávra, sem szabadságra soha el nem mehetett. Mígnem a sors úgy hozta, hogy őrmesterem és hadtápos törzsőrmesterem egyszerre vonult el hosszabb karácsonyi szabadságra. S Majoros alhadnagy, egy szokatlanul csendes szavú altiszt, a már elnéptelenedett századkörletben váratlanul megkérdezte: „Varga! Maga nem akar hazamenni?” Nos, mikor visszatértem három nap múltán s a főtörzs meglátott, menten elborult a feje. De szerencsére csak annyira, hogy a keze ügyében lévő, vastag falú hadtápos edényeket nem hozzám vágta, hanem egymáshoz. „Hogy merészelt szabadságra menni?!”, hörögte.

Mindez annyiban tartozik ide, hogy egyre jobban izgat koronás korunk egyik legnagyobb talánya: mi választja, sőt szakítja szét azokat, akik eddig összetartoztak, és mi tereli össze azokat, akik eddig élesen szemben álltak egymással? Ha az én meggyőződéseimnél számít a családi légkörben megszokott gondolkodási és véleménynyilvánítási szabadság, ugyanez miért nem játszik ugyanígy szerepet édes testvéreimnél? Vagy a még velem élő, de már ugyancsak nagykorú legkisebb gyermekemnél?

A legmeglepőbb, hogy a világ, s benne a politika dolgaiban többé-kevésbé egyetértő családtagok az oltás kérdésében – és általában a koronavírus-járvány megítélésében – képesek élesen szembe kerülni egymással, akár még egymásnak esni is. Megfejtésre vár, hogy közösen nevelkedett, nagyjából ugyanúgy szocializálódott hét testvér egyike (történetesen én) miképp válhatott egyszeriben „kakukktojássá”. Hogyan lehetséges, hogy a covid-oltástól óvó, megalapozottnak és logikusnak vélt érveimből saját testvéreim egyetlen egyet sem bírtak elfogadni? És hogyan lehetséges, hogy én sem bírtam elfogadni az övékét, holott hasonlóképpen cáfolhatatlanul igaznak gondolták őket, csak éppen mind a covid-oltás mellett szólt.

Ha meg a politika oldaláról nézzük történetesen a magyarországi helyzetet, akkor azt a megdöbbentő fejleményt tapasztalhatjuk, hogy a két, szinte zsigerileg szemben álló tábor (kormánypártiak és ellenzékiek, azaz „nemzetiek” és „balliberálisok”) a járvány súlyosságának és kezelési módjának megítélésében lényegében teljesen egyetértenek, és csakis részletkérdésekben kakaskodnak egymással.

Az ellenzék abban például nem tudta megtagadni önmagát – nem tudott felülemelkedni „labanc” ösztönein –, hogy az aktuális birodalmi készítményekben szentül higgyen, a „nemzeti” kormány által támogatott készítményekre pedig eleve gyanakodjon; a nyugati, brüsszeli vonal balliberálisainknak csakis haladó és üdvös lehet mostanság, a keleti vonal pedig maradi, nacionalista, fasiszta.

De abból a meggyőződésükből, hogy veszedelmes világjárvány tombol, s ez világszintű lezárásokat, bezárkózásokat, távolságtartásokat, maszkviselést és a „vészhelyzetnek” megfelelő erőteljes rendfenntartást követel, sem a kormányoldali erők, sem az ellenzéki hangadók nem hajlandók egy jottányit sem engedni. Mint ahogy abból a meggyőződésükből sem, hogy „ezen a válságon csakis a tömeges oltás segíthet”. Sőt! A teljes körű! Már a kisgyerekekre és a várandós kismamákra is szemet vetettek!

Amikor tehát kormányoldalról azt halljuk, hogy „a baloldal oltásellenes”, ebből egy szó sem igaz. Nem egyéb ez kampányfogásnál; hogy mégis kísérleteznek vele, ez számunkra egy fontos tényre utal: a közvéleményben – legalábbis egyelőre – mindenképpen többségben vannak azok, akik támogatják a kormány és az ellenzék lényegében azonos járványkezelési és oltási politikáját, stratégiáját. Emiatt lehet a siker esélyével megbélyegezni, lejáratni a politikai ellenfelet azzal a hamis váddal, hogy „oltásellenes”.

(2. rész)

↑tartalom    Családi törésvonal   

Feltételezve, hogy még egy népesebb család is átláthatóbb, mint egy egész társadalom, kíséreljük meg először magánszféránkban tetten érni, mitől kerül valaki az oltáspárti, és mitől az átellenes oldalra.

A tisztánlátás és egyértelműség kedvéért rögtön szögezzük le, hogy ezt az átellenes oldalt nem helyes sem oltásellenesnek, sem vírustagadónak címkézni. Például én sem tagadom annak a koronavírusnak nevezett valaminek a létezését, amely súlyosabb esetben végzetes tüdőkárosodást, sőt halált képes előidézni; és nem ellenzem például azoknak a kötelező oltásoknak a gyerekkori beadását sem, amelyeket hajdanában jómagam is megkaptam.

Használjuk tehát erre az oldalra inkább a kételkedő, vagy közkeletű idegen szóval: szkeptikus kifejezést. Legalábbis kiindulásképpen. Ha majd a tartalom úgy kívánja, lehet minket rendbontónak, tiltakozónak, lázadónak is nevezni, a túloldaliakat meg rendpártinak, normakövetőnek, de akár anyagelvű realista pragmatistának (hogy egy mellbevágó lehetőséget is előrevetítsek).

Egyet nem lehet: néhány szellemi vagy erkölcsi bélyeggel elintézni a különbségtételt. Mégha nagyon szívesen hajlunk is például arra, hogy a másik egyszerűen hülye, ezért nem látja be az igazunkat. Mondhatni, hasznos hülye, hiszen hagyja magát megvezetni: az egyik tábor a kormánypárti és ellenzéki erőktől s ezek fősodratú médiájától; a másik tábor pedig az „összeesküvés-elméletek”-től és az ezeket kínáló alternatív médiától.

De azt is hamar és könnyen feltételezzük a másikról, hogy erkölcsileg nem ér fel hozzánk: túlságosan befolyásolható, ingatag, ezért nem képes elfogadni „alapos” és „logikus” érveinket.

Nos, szellemiekben, erkölcsiekben nyilván mindkét táborban vannak ilyenek is, olyanok is. Családon belül és kívül egyaránt. De ha olyan csoportképző tényezőhöz kívánunk eljutni, amely valóságosan, a lényeget érintően fejezi ki a szemben állók közötti alapvető különbséget, akkor ez egészen biztosan nem lehet olyan tulajdonság vagy képesség, amely akár szellemiekben, akár erkölcsiekben az egyik tábort eleve a másik fölé vagy alá helyezi. Egészen biztos például, hogy az én népes családomra nézvést az efféle szellemi vagy erkölcsi megosztottság – törésvonal – a legkevésbé sem jellemző. Ezért legjobb, ha előre leszögezzük: egyik oldalnak sem jellemző ismérve, hogy a másiknál eleve okosabb, tanultabb, vagy akár tisztességesebb, felelősségteljesebb volna.

A csoportképző különbséget tehát máshol, másban kell keresnünk.

De hol?

A magam családi fő törésvonalának, vagyis a köztem és a testvéreim között feltételezett lényegi különbség megtalálásához megboldogult édes szüleim szellemi örökségéhez fordultam. Hiszen ki lehetne náluk illetékesebb?

Édesapám a legnépszerűbb könyvében, a Kutyafülűekben írt keresetlen őszinteséggel rólunk, az akkor még csak hat testvérről. A többiekkel való összevetések közül mindjárt jelentőséget tulajdoníthatnánk annak a rám vonatkozó mondatnak, amely szerint „Kisdombi [... ] eleinte olyan butusnak látszott, egymás közt Dummbinak csúfoltuk...” Ez a túloldaliak számára – mint egyfajta bizonyíték a gyengébb szellemi minőségre – kapóra jöhetne, ámde az előbb már leszögeztük, hogy nem szellemi vagy erkölcsi szintkülönbségekben keressük a csoportképződés (törésvonal) magyarázatát; meg egyébként is, a mondat teljes eleje így hangzik: „Kisdombi, aki ma kitűnően tanul...”

Talán közelebb vihet a megoldáshoz a következő részlet:

„Kisdombi az ősszel lesz négyéves. Mamlaszabb, mint a két »nagy«: a nyílt pártütő, fejjel a falnak ugró Andris és a fortélyos Petyó, aki a maga diplomáciájával úgy tudja kicsalni kisebb testvéreinek féltve őrzött kincseit, játékait, csak bámulom. Kisdombi, az más: ártatlan, szelíd, jószívű gyerek. Akkor dühödik csak meg, ha úgy érzi néha, jogtalanság érte, ő a kisebb részt kapta valamiből. Ilyenkor képes ököllel támadni rám: »Rossz Apja!«”

Itt térek vissza a katonasághoz.

A családból – rajtam kívül – az imént említett két bátyámat, Andrist és Petyót sorozták be néphadseregünkbe, szintén 11 hónapra, egyetemi előfelvételisként. Ha helytálló volna a kezdeti, némileg burkolt feltételezésem, hogy szoros összefüggés áll fenn a családi neveltetés és a hadseregbeli viselkedés között, akkor mindkét bátyámnak az enyémhez hasonló sorsra kellett volna jutnia. Ezzel szemben Andris bátyám ügyesen megragadott minden alkalmat, amellyel kiválóságát igazolhatta, minden lehetséges sportversenyre benevezett, ebben-abban kellően jó eredményeket ért is el, ennek köszönhetően pedig számos kitüntetéshez és rengeteg szabadsághoz jutott. Petyó bátyám azonban, vele ellentétben, az égvilágon semmire nem jelentkezett, egykedvű béketűréssel pergette napjait, ennek köszönhetően a felettesei szinte észre sem vették, nemhogy bevadultak volna tőle. Ezzel a kitartó passzivitással olyasmit sikerült elérnie, amit még nekem sem: mindenféle rangfokozat nélkül, azaz honvédként szerelt le. Ez az előfelvételisek között csakugyan párját ritkította.

Mindez máris azt engedi sejteni, hogy felnőttkori gondolkodásunk és viselkedésünk legfőbb sajátosságainál sem a neveltetésünk (az egykori családi légkör, szocializáció) játszik máig hatóan meghatározó szerepet, hanem sokkal inkább a sajátos egyéni (személyes) vonásaink, fogékonyságaink, vagy akár: küldetéseink. Éppen úgy, mint Jókai regényében, a „kőszívű ember” fiainál. Rendszerváltozásokkor, drámai történelmi helyzetekben élesebben mutatkoznak meg a személyiségbeli különbségek és ezek jelentősége. Csendesebb, nyugodtabb időkben pedig jobban érvényesül a közös családi indíttatás vagy a szocializáció egy irányba terelő hatása, sokkal kevésbé alakulnak ki szöges ellentétek.

De még nem kaptunk egyértelmű választ arra, hogy a mi esetünkben, hetünknél – de legalább hármunknál – miben is gyökerezik és miben is mutatkozik meg ez a szöges ellentét. Ugorjunk hát egy nagyot az időben, 1994-be. Onnan visszatekintve a Kutyafülűek óta addig eltelt mintegy negyven évre, hátha többet tudunk meg – most édesanyánk jóvoltából. Az És így tovább című könyvemben mesélt arról, hogy milyennek látott bennünket, s hogyan alakult életünk a Kutyafülűekben megörökítettek tükrében.

Andris:

„Andris ki akart tűnni, vezér lenni.” „Nyolc-kilenc évesen már igazi lázadó korszaka kezdődött (...). A sok belső harc egyebek közt azt eredményezte, hogy borzasztó békeszerető lett. Teljesen tudatosan! Már nagykamasz korában is, vagy inkább egyetemista korában, nagyon boldog volt, ha bármiben a békéltető szerepét játszhatta. Bár ez nem játék volt. Nagyon szerette átérezni a testvérei iránti felelősséget (...).”

Petyó:

„Ő fogalom volt a családban. A kis családfő! (...) Hogy hogyan ragadt rá ez a szerep, nem is tudom. Ő sosem volt ambiciózus, ő sose akarta ezt. Neki nem voltak jellegzetességei, nem tűnt ki semmivel. Csak nagyon jó volt, aranyos volt. És igen-igen zárkózott. Visszafogott.” „Petyó csak akkor tűnt ki igazán, amikor tizenkét éves korára kisült: ő a család központi személyisége. A bajokat őhozzá vittük, ő vigasztalta meg a többieket. Egyetlen humoros szavával le tudta vezetni a feszültséget.”

Kisdombi:

„Kisdombi volt a nagy szívrabló, hízelkedő.” „Őt mindenki szerette a világon, igaz, ő még ennél is többre vágyott. Ugyanakkor rendkívül erős volt benne az igazságérzet. Az igazáért hajlandó volt akár ötvenedszer is ölre menni. Legtöbbször Andris volt az ellenfele. Abszolúte nem érdekelte, hogy végül is megkapja-e azt, amiért harcol, mert maga az igazság volt fontos neki. Néha már nevetnünk kellett rajta, ezen a lovagi lelkén...” „Amikor egyszer Apja Herman Ottóról írt könyvét olvastam, akkor értettem meg őt igazán. Van a könyvben egy rész, ahol néhányan arról vitatkoznak, hogyan hegedülnek a tücskök. Egyik ember is, a másik is különféle tudományos könyvekre hivatkozik, Herman Ottó meg csak mondja, mondja: nem úgy van az! Mert ő látta, hogy másképp csinálják. Vagy amikor egy követ találtak... Herman Ottó váltig állította, hogy az egy kőkorszakbeli szakóca. – Honnan tudja?! – kérdezték tőle. – Nem tudom, de látom! A család többi tagját az elvontabb intellektus jellemzi, Dombi ezzel szemben látta a dolgokat.”

Nos, tisztelt Olvasó, azt hiszem, most már van miről elmélkednünk a vírusos törésvonal egyik lehetséges okát (okozóját) illetően, legalábbis a családi színtéren. Hogy a körvonalazódó összefüggés mennyire lehet igaz a társadalom egészére nézvést is, majd a maga helyén boncolgatjuk.

Alaposan végiggondolva két szülőnk meglátásait, nyilvánvalónak tűnik, hogy covid-járványos szemléletünk (álláspontunk) alakulásában kulcsszerepe van az igazsághoz való viszonyulásunknak. Jól láthatóan, persze, itt egészen másról és sokkal többről van szó, mint hogy ki mennyire ragaszkodik a maga igazához. A magunk igazához való ragaszkodás nem „az” igazság győzelmét hivatott szolgálni, inkább a magunk elismertségének és önbizalmának erősítését. S merthogy erre az elismertségre és önbizalomra az emberi egyedeknek igen nagy szükségük is van, ezért általában nem erős oldalunk mások igazának belátása, elfogadása.

Ráadásul az emberi élet szemlátomást úgy is működőképes, ha súlyos tévedések (hamisságok, igaztalanságok) közepette morzsolgatjuk el. Ahhoz, hogy eligazodjunk benne, általában elegendő a magunk személyes, s ezért jobbára csak helyi értékű igazának (igazságának) hite. Ezért aztán nem is törjük magunkat „az” igazság (vagyis az „abszolút”, „objektív”, „örök”, „isteni” stb. igazság) kiderítéséért, hanem inkább abba fektetünk tetemes energiát, hogy a magunk helyi értékű igazának megerősítéséhez, „abszolutizálásához” keressünk megfelelő adatokat, támogató érveket és tekintélyeket. S egészen addig tesszük ezt, míg helyi értékű igazságunk oly mértékig össze nem ütközik a megkerülhetetlen valósággal (az abszolút igazsággal), hogy emiatt kénytelen-kelletlen elvetjük, s onnantól kezdve más igazságot fogadunk magunkévá.

Ehhez az igazsághoz való általános viszonyuláshoz képest lényegét tekintve más az, amikor az emberi egyed (a tudatos ÉN) számára „az igazság” sorsa fontosabb, mind a saját személyes sorsa. Legalábbis olyan értelemben, hogy képes akár személyes hátrányokat, anyagi és egyéb károkat elviselni, de még akár az életét is feláldozni annak érdekében, hogy az általa „látott”, „megérzett” igazság érvényre juthasson. Olyan értelemben azonban nem fontosabb neki „az igazság”, mint a személyes sorsa, hogy előbb-utóbb kénytelen belátni: ha nem hallgat a „látomására”; ha szembe megy az akaratlanul is felismert „abszolút” vagy „isteni” igazsággal; ha „az igazság” helyett a többség elismerését vagy a hatalom kiszolgálását választja; akkor meghasonlik. Vagyis voltaképpen meghasad a személyisége, s már csak hasonlítani fog arra az ÉN-re, amelyet sajátos küldetése beteljesítésére nyert el: legyen szószólója mindannak, amit másokhoz képest neki inkább megadatott látni. Ezért aztán az ő lelki békéjéhez, derűjéhez, harmóniájához elengedhetetlenül hozzá tartozik, hogy akár ötvenedszer is ölre menjen a „látott” igazságért. És valóban nem az a legfontosabb neki, hogy végül hozzájut-e ahhoz, amiért harcba szállt; hogy érvényesül-e, győzedelmeskedik-e „az igazság”.

A magam kis „igazságharcai” során gyakran mondogatom is „harcostársaimnak”, hogy a mi dolgunk nem a megváltás. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy tegyük meg a tőlünk telhetőt. A többire ott van Gondviselőnk vagy Megváltónk.

Itt és most rögtön hangsúlyoznom kell: mint az Élet logikájának megfejtésével mélyrehatóan foglalkozó emberi egyed, arra a meggyőződésre jutottam, hogy Isten számára minden emberi küldetés hasznos és fontos. Ebből következően, bár lényegi különbséget látok abban, hogy a hét testvér közül ki miként viszonyul az „igaz”-hoz, az „igazság”-hoz, ez nem jelent eleve valamiféle értékességi rangsort. Teremtőnknek határozott célja és szándéka lehetett azzal, hogy a tudatos ÉN lelki–szellemi minőségi szintjének megalkotásával az emberiség javát arra szorította, hogy a saját, helyi értékű igazságait tekintse „abszolút igaz” igazodási pontoknak, útmutató irányjelzőknek. Az efféle ÉN-központúság jól szolgálja a külső világ személyre szabott belakását, belső világunk hajlamaink, készségeink szerinti otthonossá tételét, egyfajta boldogulásunkat. És jól szolgálja azt is, hogy minden ilyen ÉN a maga belső, többé-kevésbé otthonos világa szerint igyekezzék hozzájárulni a külső világ megváltoztatásához. A tudatos ÉN-ek elszabadult versengése olyan világokat is képes létrehozni, amelyekben a technikai, technológiai csodák akár még Teremtőnk meglepetését és csodálatát is kiválthatják. Határtalan hataloméhségünk és kapzsiságunk pedig akár a döbbenetét...

Lássuk be: egy versengésre teremtett emberiségnek szüksége van olyan ambiciózus, törekvő egyedekre, akik a maguk személyiségével igyekeznek mozgásba lendíteni és mozgásban tartani a világot, ugyanakkor az ebből fakadó ütközéseket, feszültségeket igyekeznek a maguk módján – okosan, felelősségérzettől áthatva – tompítani, konfliktuskerüléssel és békéltetéssel enyhíteni. Ámde szükség van olyan visszahúzódókra is, akik a sok „önmegvalósító” versengő között arra mutatnak élő példát, hogy a boldogsághoz (boldoguláshoz) különösebb ambíciók, önmegvalósító törekvések, harcos kiállások hiányában is el lehet jutni, ha a maguk hajlama (küldetése) szerint leginkább csak „jók”, „aranyosak”, azaz figyelmesek, segítőkészek, együttműködők igyekeznek lenni; egyaránt a maguk lelki békéje és a köz javára. Ilyen lelkületű, szellemiségű emberi egyedek híján aligha maradhatna működőképes egy olyan társadalom, amelyben egyéni és közösségi akaratokat (célokat, törekvéseket, érdekeket) kell folyamatosan összehangolni.

Végezetül pedig azt is lássuk be, hogy az emberi társadalmak működéséhez olyan egyedekre is szükség van, akik (akár Isten, akár természet adta) hajlamuknál fogva érzékenyek, fogékonyak „az igazság” meglátására. Olyasféle készség ez, mint amilyen a rokonságomban lévő „látó” asszonyé. Mint elmesélte, nem szeret temetésre járni, mert akaratlanul is észreveszi, hogy a búcsúztató gyülekezetből kik lesznek a következők. A „látás” nem élvezet, nem szórakozás neki, hanem egy olyan adottság, amellyel együtt kell tudnia élni.

A politika és a média fősodrától, s általában a közvélekedéstől eltérő igazságok, összefüggések meglátása és hangoztatása szintén inkább közvetlen és azonnali hátrányokkal járnak, semmint előnyökkel. Nem az elismertségünk és az elfogadottságunk nő, hanem sokkal inkább az elutasítottságunk. Habár még csak a családi törésvonal elemzésénél tartunk, már itt jelzem: covidos „abszolút igazságaink” szűkebb családi (rokonsági) és tágabb társadalmi közegben hasonló arányú elutasítottságot szenvednek. Amikor valamelyik járványszkeptikus (tehát nem a ragály létezését tagadó, csupán a felhajtás mértékét és a kezelése módját megkérdőjelező) írásomat hozzászólásként belinkeltem a mandiner.hu egyik cikkéhez, a tetszések és nem tetszések között elég hamar kialakult az az 1 : 6 arány, amely e hamar világméretűvé terebélyesedett témában (mint fentebb említettem) a családi elutasítottságom fokát is jellemzi. Az is igaz azonban: tisztelt családomban véletlenül sem fordulhat elő, hogy valaki ilyen hangnemet és stílust engedjen meg magának, mint amilyet a mandineres reagálók egyike: „Titeket halomra kellene lőni nagy nyilvánosság előtt, bazd meg!”

Nos, kétségtelen tény, hogy életbevágó témák esetén a határozott többség határozott meggyőződésével szembe helyezkedő „igazság” hangoztatása bizonyos értelemben felér egy önsorsrontással. Az elkövetőnek családi, baráti és társadalmi kirekesztéssel kell számolnia. Elismertségét, megbecsültségét, sőt fizetős munkáját, állását veszítheti, saját maga és családja megélhetését kockáztatja, ezekből fakadóan súlyos magánéleti viszályoknak teheti ki magát. De még az a veszély is fennáll, hogy a mások általi megbecsülésének zuhanásával önbecsülése is megrendül.

Nem csoda, hogy a „látók”, valamint a látásuk eredményét nyíltan hangoztatók száma között ugyancsak számottevő a különbség. Harcostársaim között többen is vannak olyanok, akik talán még nálam is érzékenyebbek, fogékonyabbak a világbeli hamiskodások – emberiségellenes, tömeges átvágások – meglátása tekintetében, a háttérből nagyon sokat segítenek is „az igazság” tisztázásában, alátámasztásában, de attól már óvakodnak, hogy nevüket is adják hozzá.

A „látáshoz” szükség van tehát egy olyan hajlamra (adottságra, küldetésre, de legalábbis egyfajta lelkiismereti parancsra, igazságszeretetre, küldetésérzetre), amelynek következtében fontosabbá válhat számunkra „az igazság” megismerése és győzelme, mint ÉN-ünk helyi értékű igazságainak (elismertség, elfogadottság, lelki, fizikai békesség stb.) feltétlen érvényre juttatása. A „meglátott” igazságunk melletti kiálláshoz, hangoztatásához azonban még ennél is többre van szükség: bátorságra, sőt vakmerőségre, komoly kockázat- és konfliktusvállalási hajlandóságra. Csakis azért, hogy „az igazságnak” lehessen igaza a „helyi értékű” igazságokkal szemben.

Hogy is írta édesapám? „Kisdombi, az más: ártatlan, szelíd, jószívű gyerek.” Természetemnél fogva én is jobb szeretem a békességet, nem keresem a bajt, az ütközés lehetőségét. Nem azért írom „szkeptikus” cikkeimet, mert izgalomhiányban vagy feltűnési viszketegségben szenvednék. Hanem azért, mert megkerülhetetlen „kötelességem”, „felelősségem” szólni arról, amit – sokakkal szemben – nekem megadatott látnom.

Fontos hangsúlyozni: „nincs sehol megírva”, hogy az, amit én – „sorstársaimmal” egyetemben – „látok”, az valóban „az” igazság, vagyis abszolút (isteni) igazság lenne. Az a kétségtelen tény azonban, hogy mi, „látók”, hajlandók vagyunk akár a magunk kárára is a felfedezett igazság mellett kardoskodni, mégiscsak sokkal nagyobb esélyt ad az olyan igazságok érvényesülésének, amelyek túlmutatnak a helyi értékű ÉN-igazságokon. Márpedig egy olyan világban, amelyben az ÉN-központúság – a Teremtő szándékának megfelelően – olyan hatalmas szerephez jutott, mint amekkorához, az emberi társadalom működőképességének fennmaradásához elengedhetetlennek tűnik azok tevékeny szerepvállalása is, akik az ÉN-jük közvetlen szolgálata helyett az ÉN-jüktől elvonatkoztatott igazságok szolgálatára lettek érzékenyítve. Mondhatni: a NEM ÉN-re.

Már csak az a kérdés, hogy vajon honnan származnak (miből fakadnak, miben gyökereznek) ezek az „elvonatkoztatott”, „meglátott” igazságok?

Tegyük fel, hogy valójában tudatlanságból. Különféle mesterkélt – valóságtól elrugaszkodott – „összeesküvés-elméletek” táplálják. Nem véletlenül hangoztatják ellenünk úton-útfélen ezt a vádat; elanyagiasult világunkban ugyanis a legtöbb embernek elemi szüksége van arra az önképre, amely szerint ő olyan ésszerűen, logikusan gondolkodó, értelmes lény, aki hasonlóképpen cáfolhatatlan ok-okozati összefüggésekben él, mint az anyagi világ többi része. Az igazságait is tehát leginkább csak az anyagi világ kutatói, a tudósok, a tudomány, a „tárgyilagos és hiteles szakemberek” szállíthatják.

S valóban: a tudományhoz való eltérő viszonyulásunk szintén döntő szerepet játszott családi törésvonalunk kialakulásában. Minden testvéremnek, csakúgy, mint a velem lakó fiamnak, a tudomány egyfajta szentség. A „látott” igazságaim számukra egészen addig elfogadhatatlanok, amíg hivatásos tudósok nem támasztják alá. Megfordítva: amíg a hivatásos tudósok, szakemberek mást állítanak, mint én, addig még a tényeimnek sem lehet semmilyen igazuk. Például hiába igazolom száraz statisztikai számadatokkal és cáfolhatatlan tényekkel, hogy 2019-ben, az „utolsó békeév” első nyolc hetében összességében kétezerrel többen haltak meg Magyarországon, mint 2021 ugyanezen időszakában, és ehhez képest akkoriban semmiféle megszorítás és semmiféle oltási kampány nem keserítette meg mindennapi életünket, egyetlen testvérem és a még velem élő fiam sem hajlandó ebből a kétségbevonhatatlan igazságból akár egy szemernyit is magához engedni. Csak azt hallják meg, amit a „tudósok”, a „szakemberek”, s nyomukban a politikusok sulykolnak. Márpedig ebből a sulykolásból csak az hallik ki, hogy „tombol” a járvány, „csúcsra jár” a halottak száma, „megteltek” a kórházak, csak a „tömeges” beoltottság, sőt, a „teljes” átoltottság segíthet, s amíg ez nem következik be, nem szabad enyhíteni, vagyis maradnak a mindennapi életünket egyre inkább gúzsba kötő korlátozások. És a „látókon” kívül senki nem fogja boncolgatni – sem családon belül, sem családon kívül – azt az elemi kérdést például, hogy ha két évvel ezelőtt kétezernyivel több halálesettel is képes volt megbirkózni a magyar egészségügy, akkor most miért fűznek fel minden szigorítást és minden oltási kampányt arra a vészjóslón fenyegető veszélyre, hogy „összeomolhat az egészségügyi rendszer”.

Mindezek átgondolása, megfontolása után arra a következtetésre jutottam, hogy családi színtéren, a szóban forgó témánk tekintetében Isten (vagy akár a természet) adta készségünk (fogékonyságunk, küldetésünk) dönti el, milyen álláspontra jutunk. A tények és érvek közül mindenki a saját lelki–szellemi alkatának megfelelően válogat, s a kezdeti meggyőződésén csakis akkor képes és csakis akkor fog változtatni, ha a már bevált, otthonos világképének keményen nekiütközik a rideg valóság. Például ez: némely oltóanyagok immáron hivatalosan is súlyos betegségeket, sőt halált okozhatnak. Vagy ez: Izraelben a páratlanul nagy átoltottságtól sem csökkent a megfertőződések és halálesetek száma. Az efféle tényekből, mihelyt testközelbe érnek, minden logikus elme – akár „látó”, akár „nem látó” – kénytelen belátni, hogy „covidos világjárványunknak” attól bizony még nem lesz vége, ha kételyek nélkül hiszünk a vakcinagyártók, a járványügyi szakemberek és politikusok szavának, s ha ki-ki az ambíciójából, együttműködési készségéből vagy tudományos szemléletéből fakadóan zokszó nélkül aláveti magát együttes akaratuknak. Ahogy pedig a kétely fokról fokra nő, úgy közelednek a családon belüli álláspontok, s tűnik el a covidos világ teremtette családi törésvonal a „tudománytalan, lázadozó rendbontó” és a „tudományos béke- és rendpártiak” között.

(3. rész)

↑tartalom   Társadalmi törésvonal  

Értekezésemnek ebben a részében arra teszek kísérletet, hogy – a családi színtérhez hasonlóan – a társadalom egészére nézvést is megtaláljam és közzé tegyem azokat a legjelentősebb tényezőket, amelyek biztosan szerepet játszottak (s játszanak) a „koronavírus-járvány” nyomán létrejött, teljesen új és szokatlan törésvonal kialakulásában.

Az iménti idézőjel annak szól, hogy meglátásom (de akár „látomásom”) szerint a szóban forgó „járvány” keletkezésének, elterjedésének és kezelésének sajátosságai jóval messzebbre mutatnak egy szokásos ragályénál; s nem alaptalan a feltételezés, hogy mindennek még a „Great Reset” fedőnevű, hatalomtechnikusok által vezényelt „új világrend”-építéshez is köze van. Persze ildomos lenne nem hagyni lógva a levegőben egy ilyen súlyú „látomást” (feltételezést), de hát éppen témánk szövevényessége és érzékenysége miatt bármiféle alapos, módszeres bizonyítási eljárás bőven meghaladná e tanulmány észszerű kereteit, azaz: viszonylag még könnyen emészthető méretét. Ezért efféle bizonyítékokkal az elkövetkezőkben csak mértékletesen, s inkább csak utalások (linkek) szintjén fogok szolgálni. Figyelmemet azokra a legjellemzőbb felfogás- és magatartásbeli különbségekre igyekszem fókuszálni, amelyek minden bizonnyal legfőbb előidézői az újonnan keletkezett társadalmi törésvonalnak.

Azt, hogy ez a törésvonal létezik, cáfolhatatlanul tükrözi a média. A járvány- és oltáshívők a média kormánypárti és ellenzéki fősodrában nyomulhatnak a maguk álláspontjával, a kételkedőknek azonban meg kell elégedniük a közösségi média, ill. a világháló „alternatív” felületeivel. Utóbbiak csak akkor kerülhetnek be a fősodor híradásaiba, ha valamilyen ürüggyel elverhetik rajtuk a port. Mivel erre az MTI – mint hivatalból „tárgyilagos”, „pártatlan” hírforrás – eleve nem alkalmas, ezért leginkább mélyen hallgat a kételyek és a kételkedők létezéséről. A többi hírcsatorna azonban nincs „kötelezve” efféle tárgyilagosságra, s ezt éppenséggel törzsközönségük sem követeli meg tőlük, ezért aztán a maguk eszközeivel (hamisításokkal, torzításokkal) azon igyekeznek, hogy minél ellenszenvesebb képet tálaljanak a víruskezelés hivatalos „eljárásrendjének” megbontóiról. Erről ír ennek a cikknek a szerzője az egyik alternatív fórumon (mediaforras.com): Leleplező, de nem meglepő sajtószemle Dr. Gődény György rendezvényéről, a Hősök teréről. Szemléje végén így összegzi mondandóját:

„A cikkek jó része úgy íródott, hogy a szerzője még a tér közelébe sem ment, csak átvett másoktól valami lényegtelen infót, esetleg belenézett a Facebookon élőben közvetített eseménybe. Jól látható és érezhető, hogy úgy a jobb-, mint a baloldali médiának ez nem az a rendezvény volt, ami szívüknek kedves, ezért túl nagy energiát nem öltek abba, hogy a valóságról és az esemény fontosságáról is beszéljenek. Független fősodratú média pedig nincsen, így a jövőben sem várható, hogy bármelyik, a média szerepéhez egy kicsit is híven, olvasható és hiteles anyagot is megjelentessen.”

Érdemes még ide idézni egyet a sok száz hozzászólásból:

„A sok agymosott még mindig azt hiszi, hogy az ilyen megmozdulások, véleménykifejezések valami vírustagadásról és dacos oltásellenességről szólnak. Pedig ez a JÓZAN ÉSZRŐL és a SZABAD, NORMÁLIS ÉLETHEZ VALÓ JOGRÓL szól, és aki ezt nem képes felfogni, az a saját eszéről állít ki (halotti) bizonyítványt.”

Akárcsak a családi törésvonalaknál, itt, a társadalminál is nagy hajlandóság mutatkozik arra, hogy a törésvonal létrejöttét – vagyis álláspontunk elutasítását – a velünk szemben állók szellemi, erkölcsi hiányosságaival magyarázzuk. A megszorítások és oltások hívei éppen úgy a józan ész és a szabad, normális élethez való jog nevében lépnek fel a „vírustagadók” ellen, mint fordítva. Csak éppen ők úgy gondolják, hogy a „vírustagadók”, vagyis a korlátozások és a maszkviselés ellen hadakozók azok, akik „esztelen”, „felelőtlen” magatartásukkal veszélyeztetik embertársaik életét, s megakadályozzák a járvány mielőbbi felszámolását, a szabad, normális élethez való visszatérést.

Fogadjuk el tehát, hogy itt sem az okosság vagy a tisztesség a fő törésvonalképző tényező, hanem valami más.

Tegyük fel, hogy igaz az, amit a túldoldali többség állít a kisebbségben lévőkről: tehát voltaképpen egy szélsőséges, felelőtlen kisebbség áll szemben a „mérsékelt”, „józan” többséggel. Dr. Gődény például kétségkívül egy elég „radikális”, ráadásul – agyontetovált testével – már kinézetre is meglehetősen riasztó figura. Ha azonban a hazai balliberális ellenzék némely vezetőinek különféle meghökkentő demonstrációs mutatványaira gondolunk, rögtön érezzük, hogy nincs okunk egyiket sem kevésbé szélsőségesnek – vagy épp szélsőségesebbnek – tekinteni a másiknál.

S hogy valóban nem a „szélsőségesség” – valamiféle kisebbségi elvetemültség – számít, rögtön bebizonyosodik, ha szemügyre vesszük „egy okos rabbi” arról szóló elmélkedésének médiabeli sorsát, hogy miért nem óhajtja beoltatni magát. Az eredetileg angol nyelvű írást a Szilaj Csikó egyik munkatársa mívesen lefordította magyarra, s ezen a címen került fel honlapunkra: Egy okos rabbi 31 okot sorol fel arra, miért nem hajlandó beoltatni magát. Tudnivaló, hogy a Szilaj Csikó honlapján soha semmilyen fizetős reklám nem jelenik és nem jelenhet meg, vagyis erre a világhálós újságra csakis kiadásaink vannak, bevételünk egy fillér sem. Ezért aztán különösebben nem is törjük magunkat a népszerűségünk, látogatottságunk növelésére. Vírustalan békeidőkben soha nem is emelkedett napi látogatottságunk pár száz fölé. Miután azonban a rabbi elmélkedése néhány hete megjelent, hamarosan akadt olyan nap, amikor több mint ötvenezren (!) látogattak ide. És nyilvánvalóan azért támadt csekélységünkre hirtelen ily nagy kereslet (kattintásszám), mert a honi (s persze nem csak a honi) tömegtájékoztatás mind kormánypárti, mind pedig ellenzéki fősodra következetesen távol tartja magát minden efféle „vírus- és oltástagadás” (azaz: megalapozott, logikus ellenérvelés) közhírré tételétől.

Hiába okos, sőt tudós koponya a rabbi, vagyis olyan ember, akinek érveit megismerni csakis hasznára válhat minden vívódó közösségnek (tehát e pillanatban szinte az egész emberiségnek), a főáramok kezelői ezt egészen másképp gondolják. Közveszélyesnek ítélik, akárcsak gondolatainak megosztóit. Az ilyen – mint rögtön látni fogjuk – kiérdemli, hogy egykori sajtós kollégája propagandistának és felelőtlennek nevezze, olyannak, aki halálkufárok (!) szekerét tolja. Az ő levelét idézem:

„Kedves Dombi! Ne csináld ezt a vakcinaellenes propagandát. Minden komoly orvos-barátom egyetért vele, hogy ez a kulcsa több ezer hazai, világszinten több millió, főleg idős ember élete megmentésének. Teljesen kizárt dolog, hogy a világ összes, egyébként egymással mély ellentétben álló hatalma, s az azok területén működő egészségügyi intézmények és vállalkozások mind-mind összefogtak volna, hogy a gonosz Gates érdekében kiirtsák az emberiséget. Az egészségügy legnagyobb sikerei a vakcinációhoz fűződnek, ezért nem halnak meg gyerekeink, unokáink himlőben, diftériában, csökkent le a nyomorékok száma, stb. Borzasztó felelőtlenség a legnagyobb krízis idején dilettáns vagy gonosz halálkufárok szekerét tolni. Az influenza ellen is többször kell oltani, mert a védelem korlátozott ideig áll fenn, a vírus ellenben változékony. Lehetne még folytatni, de nincs hozzá energiám.”

Mindenféle indulat és elfogultság nélkül leszögezhetjük, hogy egy kellően körültekintően és tisztességesen érvelő, tudós rabbit csak azért dilettánsnak és gonosz halálkufárnak nevezni, mert nem ért egyet a mindkét oldali főáramban nyakló nélkül sulykolt oltási kampánnyal, semmiképpen nem tekinthető „mérsékelt”, „kiegyensúlyozott” álláspontnak. Köszönő viszonyban sincs a demokrácia, a sajtószabadság, a véleménynyilvánítási szabadság alkotmányos alapelveivel, vagyis innen nézve joggal tekinthető erősen antidemokratikusnak és szélsőségesnek. Rögtön hangsúlyoznom kell azonban, hogy egykori kollégám mint megbecsült sajtószemléző és mint újságíró mindig tanúbizonyságát adta és adja a demokrácia, a nemzet, a haza iránti nemes elkötelezettségének. Tehát ugyanúgy nem lenne helyénvaló rásütni a szélsőségesség bélyegét, mint ahogy a Gődény-félék (vagy a magamfajták) vírussal kapcsolatos felfogásának és viselkedésének megítélésénél sincs értelme ennek a tényezőnek (kategóriának) jelentőséget tulajdonítani. Mindkét oldalon előfordulhatnak (és elő is fordulnak) szélsőséges megnyilvánulások, de a szélsőségesség mint „tulajdonság” egyiknél sem tekinthető jellemző csoportképző ismérvnek.

Annál fontosabbnak tűnik arra feleletet találni, hogy az amúgy mérsékelt, sőt alapjában véve demokratikus álláspontok a covidos „járványhelyzet” hatásásra mitől torzulnak el, mitől radikalizálódnak ilyen mértékben.

Ugyanerre a rabbis írásra népes családom egyik fiatalabb tagja így vágott vissza: „Két okom van arra, miért oltassam be magam: 1) magamat védem 2) másokat védek.” Rövid, de velős álláspontjához nyomatékul annyit tett hozzá, hogy „más rabbik meg mást mondanak” – ők oltakozásra buzdítanak –, tehát az „okos” rabbi akár még „buta” is lehet a maga nemében. Az átlag magyarnál sokszorosan tájékozottabb egykori munkatársam pedig – mint láthattuk – arra hivatkozik, hogy „minden komoly orvos-barátja” egyetért vele, hogy „ez a kulcsa” az emberéletek megmentésének.

A „családi” és a „társadalmi” fősodornak tehát szemlátomást egyaránt megingathatatlan meggyőződése, hogy „tomboló” világjárványunk (világválságunk) felszámolására egyetlen járható út kínálkozik: mindenkinek, gondolkodás nélkül, akármelyik felajánlott, sebtiben kifejlesztett anyaggal (vakcinával) be kell oltatnia magát. Nem is egyszer, hanem akárhányszor. Egyszerre a magunk és mások védelmében, érdekében. Hogy mi se haljunk meg, és mások se haljanak meg – a „vírus- és oltástagadók” (szerintük) felelőtlen könnyelműsége, teljesen indokolatlan kekeckedése miatt.

Az idősebb, tapasztaltabb és tájékozottabb, valamint a fiatalabb, tapasztalatlanabb és tájékozatlanabb oltáspárti emberi egyed álláspontjában mindössze annyi a különbség, hogy az előbbi legalább tudatában van annak, hogy az ellentábornak mik a legfőbb ellenérvei, s szükségét látja annak, hogy figyelmeztető levelében egyúttal magvas válaszokat adjon ezekre. Itt és most ne menjünk abba bele, hogy mennyire kizárt vagy nem kizárt dolog egy népirtásra szövetkező háttérhatalmi összeesküvés létezése, annyit azonban az idevágó cáfolhatatlan információk birtokában mégis csak le kell szögeznünk, hogy Bill Gates a számítógépes üzletről dollármilliárdjaival teljesen átnyergelt a vakcinaüzletre, s nem férhet kétség hozzá, hogy ezen a téren Amerikától, Kínán át, egészen az ENSZ-ig hatalmas befolyásra tett szert. Egy ilyen befolyásolási kapacitás birtokában már nem is olyan meglepő, hogy 2017-ben arról kezdett nyilatkozni: világjárvány kitörése várható. Szlávik János főinfektológus akkor még tudta erre azt mondani az ATV-ben a riporterek megdöbbenésére és ijedelmére, hogy „Bill Gates üzletember”, vagyis mit tudhatja ő; azóta azonban, hogy csakugyan – mondhatni: menetrendszerűen – megérkezett a beígért világjárvány, sem ő, sem más egészségügyi szakemberek, sem kormánypolitikusok nem hajlandók a járványnak ezzel az üzleti szempontjával foglalkozni. Csupán a közösségi és alternatív médiában találkozhatunk efféle lényeglátó hírekkel: Döbbenetes tények a vakcina-biznisz mögött. Meg efféle lényeglátó humorral:

toresvonalak1

Ne felejtsük el, hogy hasonló látványos félrenézés (szemlehunyás) történt a világkereskedelmi tornyokkal kapcsolatban is. Hiába bizonyosodott be feketén-fehéren, hogy titkosszolgálati akcióban robbantották fel őket; hogy pl. a 7-es számú épület szabadeséssel omlott össze, holott annak még repülőgép sem szaladt neki; hogy a toronyépületekre nem sokkal az akció előtt kötöttek hatalmas értékben új biztosítást; hogy számos munkatársat így-úgy figyelmeztettek, aznap ne menjen be a munkahelyére, és így tovább; ennek ellenére a világon egyetlen kormány vagy egyetlen főáramú politikus sem vette a bátorságot hozzá, hogy nyilvánosan bármikor is előhozakodjon ezekkel a mellbevágó, cáfolhatatlan tényekkel.

Amit tehát szó szerint állít idősebb, tapasztaltabb és tájékozottabb oltáshívőnk, az lehet igaz – sőt így egészen biztos, hogy igaz –, ezáltal azonban a világjárvánnyal és ennek kezelésével kapcsolatban egy nagyon lényeges indítékról és összetevőről tereli el a figyelmet. Nem, valóban nem minden egészségügyi intézmény, vállalkozó és munkatárs fogott össze Bill Gates-szel; sőt elenyésző lehet a távlatos üzleti megfontolásaiba és törekvéseibe beavatottak száma. Csakhogy a tetemes üzleti és egyéb haszon eléréséhez erre nincs is szükség. Ugyanis az egészségügy, a média és a politika világának egyaránt jellemző sajátossága, hogy erőteljesen hierarchikus felépítésű, vagyis a működését végső soron nem önálló gondolkodással, átlag feletti felelősség- és igazságérzettel megáldott emberi egyedek fogják megszabni, hanem egyfelől a csúcson lévők, akik vezetői, hatalmi pozíciójuk megőrzésére törekednek, másfelől az alattuk lévők, akik pedig hozzájuk igazodni és nekik megfelelni igyekeznek. Különösen igaz ez egy „világjárvány” esetén. llyenkor mindenkinek kifizetődőbb így-úgy követnie a világtrendeket és eljárásrendeket, semmint szembehelyezkedni ezekkel. Kivéve azokat, akiket meglátott igazságaik figyelmen kívül hagyása meghasonlással fenyeget...

Némi módosítással világjárvány-helyzetben is jól hasznosítható az a közkeletű politikai bölcsesség, mely szerint: ha nem tudod megakadályozni a változásokat, állj a változások élére. Ha nem tudod megakadályozni, hogy országod vagy egészségügyi intézményed a világjárvány-üzlet alanyává váljék, akkor a magad helyén, a magad módján vedd a kezedbe a dolgok irányítását. Ha az emberek elsöprő többsége, köztük az átlagosnál jóval tájékozottabbak is hajlamosak elhinni, hogy itt egy természetes módon keletkezett, s nem üzleti megfontolásokból gerjesztett világjárvánnyal kell megbirkózni, és hogy ez a járvány csakugyan olyan veszedelmes, hogy halomra halnak tőle az emberek, ezért minél jobban be kell zárkóznunk, távol kell tartanunk magunkat egymástól, be kell tartanunk az orvosi és járványügyi előírásokat, s mielőtt tömegesen elpusztulnánk, tömegesen be kell oltatnunk magunkat... – nos, egy ilyen általános pánikhelyzetben, akármilyen hihetetlen, az országvezetőknek és az egészségügy irányítóinak szinte nincs is más választási lehetőségük, mint rájátszani a helyzetre.

Miért is törekednének a roppant szövevényes helyzet bármelyik lényeges és ugyanennyire kétes elemének megpiszkálására, tisztázására, amikor a maguk vezetői pozíciója (vagyis ÉN-jük, meghatározó ÉN-helyzetük) számára ebből semmiféle előny nem származna? Bogár Lászlótól, a közismerten éles elméjű, lényeglátó közgazdásztól hallhattuk egyik videós naplójában a következő vallomást:

„Ez a VÍRUSJÁRVÁNYKÉNT BEMUTATOTT ELŐADÁS, akárcsak a migráció, a klíma, és most a vírus... – nem tudjuk, és valószínűleg soha nem is fogjuk megtudni, hogy micsoda. Félreértés ne essék, nem vagyok vírustagadó, be is adattam magamnak a kínai vakcinát, semmiféle probléma nem lenne ezzel a részével, csak közben mindnyájan tudjuk, testvéreim, mindnyájan tudjuk, hogy CSINÁLVA VAN. Csak azt nem tudjuk, sajnos, hogy hogyan van csinálva, és nagy valószínűséggel nem is igen fogjuk megtudni. De arra kétségtelenül nagyon jó, hogy az engedelmesség és a brutális alávetettség és ellenőrzöttség olyan szintjeit lehessen erre hivatkozva létrehozni, amilyen egyébként teljesen elképzelhetetlen lett volna.”

Nos, sem egy országvezető, sem egy egészségügyi intézményvezető nincs abban a helyzetben (erőpozícióban), hogy egy járványcsinálásra is képes háttérhatalommal érdemben szembe tudjon szállni. Ha ez a háttérhatalom valóban létezik, akkor ráadásul, teljesen logikusan, a mérvadó világmédiát is ő mozgatja; ez pedig döntő mértékben meghatározza a jóhiszeműségre és rettegésre egyszerre hajlamos emberiségnek a világjárvány-előadáshoz való hozzáállását. Ha kellőképpen sok áldozat, halott mutatható fel az „előadás” során, hát még ha ismerős, sőt családtag is egyre több van közöttük, akkor még a jogvédelemre legmagasabb szinten felkentek is minden további nélkül hajlamossá válnak arra, hogy beszálljanak „a brutális alávetettség és ellenőrzöttség” állapotának megteremtésébe.

Péterfalvi Attilának, a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság (NAIH) elnökének már hivatalánál fogva is az lenne a dolga, hogy kézzel-lábbal tiltakozzék az életünket gúzsba kötő alávetési és ellenőrzési kísérletek ellen. Mivel azonban 1) a kormányerők támogatásával nyerte el hivatalát; 2) bátyja a covid-19 áldozata lett; 3) édesanyja „meghalt bánatában” – mindez az oltásigazolvány és a kötelező oltás szószólójává tette őt. Nos, ha az igazodási és megfelelési hajlandóság, valamint a vírustól való félelem és féltés egy magasan képzett emberi egyedet is képes eltántorítani az emberiség számára kívánatos hivatástudatától, mit lehet várni az alapjában véve ugyancsak jóhiszemű és ugyancsak félő-rettegő tömegektől? Az a politikai, egészségügyi vagy médiavezető, amelyik ebben a „súlyos vészhelyzetben” azt kezdené nyilvánosan boncolgatni, hogy kik és hogyan csinálták ezt a „járványelőadást”, mi lehet a céljuk vele, hogyan lehetne szembeszállni velük – rövidesen egy többségi népharaggal, de legalábbis nagyfokú elutasítással és népszerűségvesztéssel találná szembe magát. Egy olyan kormányfő, akinek a reálpolitika az egyik legfőbb erőssége, vagy egy olyan egészségügyi vezető, aki nem szeretné, hogy meginogjon az akár a kormányzat, akár a közvélemény részéről belé vetett bizalom, egészen biztos, hogy önszántából nem vág neki egy ilyen (Bogár szóhasználatával élve) „felettébb kalandos” útnak. Egészen biztos, hogy meg fogja győzni magát: még ő a legkisebb rossz. S még azt sem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy nincs igaza.

Vegyük észre, hogy az emberiség történelme szinte „futószalagon” kínálja ezt az örök dilemmát: az eszünkre – a realitásokra – hallgassunk, vagy a szívünkre. Kossuth Lajos még nem tudhatta: azzal, hogy nem fogadta meg a bécsi udvarnak s a mögötte álló Rothschild-bankháznak azt az intelmét, hogy ne merészeljünk saját pénzt gyártani, igaz, hogy egy rövid, szabadságharccal töltött időre megteremtette a nemzet függetlenségét, ám egyúttal kitette az ország népét az utána következő kíméletlen elnyomásnak. Mai országvezetőink azonban már tudják, hogy a legalább viszonylagos függetlenségünk érdekében számolni kell a háttérerők hatalmával is, és egyszerre kell dolgozni a még lehetséges távoltartásukon és az elkerülhetetlen egyezkedéseken. „A Rothschild család története az 1700-as évekre nyúlik vissza, ők alkotják a világ egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb bankárdinasztiáját, vállalatuk a világ egyik legnagyobb pénzügyi szolgáltatást nyújtó társasága” – üzeni nekünk hivatalos fészbukos oldalán Szijjártó Péter, Magyarország külügyminisztere. – „Erőteljesen jelen vannak Közép-Európában, mi is szívesen működünk velük együtt” – szögezi le, miért másért, mint miheztartásunk végett.

Mindebből nem kevesebb következik, mint hogy – akárcsak a családban – a társadalom egészében is túlnyomó többségbe kerültek azok, akik nem hajlandók az erdővel foglalkozni, csakis a fával. Nem hajlandók igazi figyelmet szentelni annak a kétségbevonhatatlan ténynek, hogy az új oltóanyagok között egyetlen egy sem akad, amelyet a szükséges ideig, tisztességesen teszteltek volna. Szláviktól Péterfalviig, főorvostól a főhivatalnokig ugyanazt az együgyű mantrát fújják, a legkülönfélébb rendű és rangú politikusokkal egyetemben: „Az a jó vakcina, amit beadtak”. Még annak sem tulajdonítanak jelentőséget, hogy közben országok egész sora függesztette fel az egyik oltónyag érvényességét; és semmi okunk azt feltételezni, hogy a többi, szintén rohamtempóban kifejlesztett oltónyagnál minden rendben volna. A jó népben, valamely kritikus elmében már meg is született az igencsak a dolgok velejébe látó vicc:

Két kisegér beszélget: – Mauzikám, te beoltatod magad kovid ellen? A másik kissé felindulva válaszol: – Hát nem őrültem meg, még folynak az ember-kísérletek!

De sem efféle tények, sem efféle viccek nem tudják megrendíteni a törésvonal egyik oldalán tömörülőket. Nem hajlandók megszabadulni a maguk kényelme, otthonosságérzete érdekében megfestett hamis ellenségképektől: „Csókoltatnám azokat, akik szerint nincs koronavírus” – mondja Ákos, a népszerű énekes, s bár ő igazán tartalmas dalairól nevezetes, ebben a világjárványhoz idomított világlátásban nem képes különbséget tenni az ostoba tagadások és az okos kételyek között. „Az énekes hat hétig küzdött a betegséggel, senkinek nem kívánja, amit átélt” – olvashatjuk ugyanott. Egyre-másra úgy tűnik, hogy a személyes szenvedések vagy a családunkat, környezetünket érő csapások (l. Péterfalvi) olyan ÉN-igazságként mutatkoznak meg, amely egy országos vagy világméretű vészhelyzetben verhetetlenné, felülbírálhatatlanná válik. Ebből táplálkozik a túloldaliakat megcélzó, meghökkentően fölényes gúny, megvetés és lenézés, a „csókoltatnám”, a „dilettáns halálkufár”, s nyomukban a „titeket halomra kellene lőni”, a „bazd meg” és társaik.

A ránk dőlő faként átélt „vészhelyzet” felmentést ad a tágabb összefüggések – az erdő – körültekintő szemlélése alól. Sőt, a társadalmi többség megköveteli saját vezetőitől, hogy vészhelyzetben ne foglalkozzon hiábavalónak tűnő dolgokkal, éppen úgy, ahogy ő sem teszi. Megköveteli, hogy mindenki számára erre a rövid mondatra egyszerűsödjék le a járványos világlátás: „Beoltatom magam, hogy megvédjem magam és megvédjek másokat.” Minden másról úgy gondolja, hogy védekezőképességünket gyengíti, talpraállásunkat, kilábalásunkat nehezíti, életünket veszélyezteti, létünket fenyegeti. Vagyis nem egyéb, mint emberölési kísérlet, de legalábbis butaságból, felelőtlen kekeckedésből és kukacoskodásból elkövetett közveszélyokozás. Amely ellen, ugyebár, minden „józan” gondolkodású, „ép erkölcsű” embernek és minden „normális” rendszernek teljes szigorral és erővel, minden lehetséges eszközzel fel kell lépnie. Ezért – ettől a vészhelyzetes szemlélettől indíttatva – hajlamos elrugaszkodni a demokrácia szent alapelveitől a derék sajtószemlézőtől, a derék jogállami hivatalnokon át, a derék énekesig sorra mindenki. És mindeközben egy pillanatig meg nem járja fejüket, hogy valójában mit és kit szolgálnak lelkes jószándékukkal. Nem veszik észre, hogy ennek a végtelenségig elanyagiasult és „úgy elaljasult” világnak az abszolút ÉN-jei, nagy tétekben játszó, szenvedélyes haszonlesői és hatalomtechnikusai éppen e derék jószándékokkal kövezik ki a pokolba – a brutális alávetettséghez és ellenőrzöttséghez – vezető utat.

Márpedig ebben a jól kifundált és alaposan megtervezett törekvésükben nem fogják – nem tudják – megakadályozni őket az említett tekintélyelvű hierarchiák (főáramú politika, egészségügy, média). De nem fogják megakadályozni azok az állampolgárok sem, akiket a vírustól, a kirekesztődéstől, a megbélyegzéstől, a munka- vagy állásvesztéstől való félelem mozgat. De azok sem, akiket az igazodási vágy, a nyájszellem, a béke- és rendszeretet, vagy éppen a tudományba vetett hit vezérel. Hát még azok, akik egyszerre több ilyen hatásnak is ki vannak téve. Elit gimnáziumba járó fiam osztálytársi baráti köréből egytől egyig mindenki be kívánja oltatni magát. Leendő kis tudósaink sem azt nem engedhetik meg maguknak, hogy az anyagelvű, tudományos szempontokon túl másokat (ezekkel ütközőket) is magukhoz engedjenek; sem azt, hogy semmibe vegyék a baráti társaság többségi elvárását, normáját. „Lázadó” ifjúságunk, minden látszat ellenére, legkiválóbb kikövezője a pokolba vezető útnak, önkéntes szolgája az új világrend kitervelőinek. Ha netán rendbontásra, egyetemfoglalásra vetemedik is, gondja van rá, hogy véges-végig divatos maszkban virítson.

Ha tetszik, ha nem, az ördögi út megépülését már csak azok akadályozhatják meg, akik gondolkodásmódjukkal, magatartásukkal a törésvonal másik oldalára kerültek. Csak ők tántoríthatják el a kormánypárti és ellenzéki erőket és követőiket attól, hogy „kiútként” azzal a zsákutcával próbálkozzanak, ahová a pokolépítők ügyesen beterelték őket.

Róluk, a „tisztánlátókról” fog szólni elmélkedésünk következő, befejező része.

 (4. rész)

↑tartalom    „Tisztánlátók”: a törésvonal túloldalán 

Takarítónő ismerősünk meséli: az egyik családnál, ahová jár, arra kényszerítik, hogy a maga varrta textil maszkjára még húzzon rá egy hivatalos, FFP2 egészségügyi maszkot. Vagyis két maszkban dolgozzon, sok órán keresztül. „A múltkor ecetes vízzel kellett mosnom az ablakot, valósággal fuldokoltam. De ez még hagyján! Legutóbb a fiatalasszony egy órán keresztül nem hagyott békén. Hogy én miért nem oltatom be magam?! Micsoda felelőtlenség ez másokkal szemben! És velük szemben! Mit tudhatom, hogy nem viszem-e oda a vírust?! Hogy képzelem?!”

Tényleg: hogy képzeli? Miután a felnőtt magyar lakosságnak már csaknem a fele jelentkezett oltásra, s miniszterelnökünk immáron a hétmilliós átoltottságot tűzte ki célul országa lakossága elé, valóban lényeges és izgalmas kérdés, hogy egy sima, mezei takarítónő honnan veszi a meggyőződését és bátorságát ahhoz, hogy ellenálljon a hatalmas nyomásnak: országos kampánynak, tömegakaratnak, leplezetlen munkáltatói követelőzésnek egyaránt. Olyannyira ellenálljon, hogy története végére erre az elhatározásra jusson: „Akármennyire is szükségünk van erre a pénzre, hiszen a férjem éppen munkanélküli, nem fogok menni hozzájuk!”

De számunkra – törésvonal-elemzők számára – legalább ennyire érdekes és lényeges kérdés, hogy „munkáltatója” – egy fiatalabb, két gyermekes házaspár – hogyan képzeli. Férfi és asszony hogyan képzeli, hogy nekik dolgozó embertársukat egyszerre két maszk viselésére, megerőltető fizikai munka közbeni fulladozásra kényszerítik? Hogyan képzelik, hogy arra szólítják fel, tegye ki magát az oltakozás – akármennyire is csekélyre becsült, ám mégis tagadhatatlanul létező – kockázatának?

Nos, ezekre a kérdésekre valójában könnyebb megtalálni a választ, mint a másik fél esetén. Itt két igyekvő, törekvő, önmegvalósító emberről van szó, nyugati egyetemi tanulmánnyal a hátuk mögött. A férfi ráadásul agykutató, tehát a tudomány világán belül is megbecsült helyet foglal el. Számukra teljesen logikus – az általános tudományos világnézettel tökéletesen összhangban álló – feltételezés, hogy minél több a maszk, minél vastagabb az anyagréteg, annál nehezebb átjutnia rajta bármiféle vírusnak. Mivel pedig nem szeretnének megfertőződni, sőt, minden lehetséges módon csökkenteni szeretnék mind a maguk, mind pedig a még kiskorú gyerekeik megfertőződésének a veszélyét, miért ne követelnék meg a dupla maszkot?!

Minden bizonnyal nem ismerik annak a több mint 6000 fős mintán végzett kutatásnak az eredményét, amely során dán klinikusok bebizonyították, hogy a maszkhasználat hatékonysága statisztikai módszerekkel mérve jelentéktelen: a maszkot használók koronavírus megbetegedési arányát 1,8%-nak, míg a maszk nélküli kontroll csoportét 2,1%-nak találták. Az eredmények egyértelműen azt mutatják, hogy az eltérés a maszk és maszk nélküli csoportok megbetegedési arányszámai között olyannyira minimális, hogy nem igazolja a maszkok kötelező használatának jelentőségét a koronavírus terjedésének megakadályozásában. Lássuk be azonban: ha ez a tudományos világba szépen bele ágyazódott házaspár véletlenül mégis ismerné ezt a kutatási eredményt, ez sem tántorítaná el őket, hogy azt a pici, nem szignifikáns előnyt is megpróbálják kiaknázni a maguk javára.

És még az sem tántorítaná el őket, hogy a Weimari Bíróság 2021. április 8-án kelt, 178 oldalas ítéletében, szakértők véleményére alapozva megállapította, hogy a gyermekeket „szellemi, testi és lelki fejlődésük tekintetében veszélyezteti, hogy az iskolai időben viselniük kell az arcmaszkot”, és „fizikailag, pszichésen és oktatási értelemben is károsítják, megsértik jogaikat, anélkül, hogy a gyermekek vagy harmadik személyek számára bármilyen előny származna ebből”.

A mai tudományos – hát még az üzleti – világkép a legkisebb esélyt sem szereti meghagyni a véletleneknek. Engem ugyan már soha senki nem fog tudni arra kényszeríteni, hogy sízés közben bukósisakot hordjak, marad az egész életemben jól bevált sapka. Ellenben kisebbik fiamról már soha senki nem fogja tudni lekényszeríteni a bukósisakot. Én még tudok úgy számolni, hogy bár kétség nem fér hozzá, sisak nélkül nagyobb az esélye egy súlyosabb fejsérülésnek, ennek a valószínűsége azonban – a sok évtizedes teljes balesetmentességem is ezt igazolja – még mindig olyannyira csekély, hogy inkább a szabadságérzetet, a fejem kaloda- és izzadásmentességét választom. Fiam azonban már olyan világban nőtt fel, amelyben az a természetes, ha sokkal kevesebbet hagyunk a Sorsra, ha sokkal kevésbé bízunk a nagybetűs Életben vagy akár a Teremtőben, s inkább nem adunk esélyt a véletlennek. Mindent az örökösen fejlesztő, újító világcégek akaratára, kínálatára – és profitéhségére bízunk. Sajnálom, hogy demagógiának tűnhet, mégis így gondolom: amikor oly látványosan küzdünk Földünk természeti kincseinek, energiakészletének megóvásáért, talán nem kellene kötelező jelleggel minden autóba légzsákokat építeni; amelyeknek csupán elenyésző, töredékszázalékokban mérhető hányada tölti be tényleges hivatását. Rá kellene bízni a vevőre, hogy akar-e egy légzsák- és egyéb biztonsági extrák nélküli, olcsó járgányt, vagy kész megfizetni azt a vaskos többletárat, amely valójában csak elhanyagolható mértékben csökkenti a súlyos sérülés esélyét. Az így megtakarítható hatalmas összegből aztán számtalan olyan életet lehetne megmenteni, amelyeknél sokkal szorosabb és közvetlenebb az összefüggés a beavatkozás és a megmaradás között.

Ebben a mostani világban azonban egyre inkább csak olyan kérdésekben nyerhetünk egyéni szabadságjogokat, amelyek nem veszélyeztetik, sőt inkább növelik a különféle anyagi és szellemi haszonlesők hasznát. Arra tehát lehetőségünk van, hogy a nemünket megváltoztassuk. Arra is, hogy identitásunkat szabadon megválasszuk. Efféle dolgokban a legkülönfélébb tudományok – elismert kutatók, tudós biológusok, jogászok, orvosok, pszichiáterek – még boldogan meg is támogatják az önazonosságra és önmegvalósításra éhes emberi egyedeket. Hogy mennyire elképesztően hamisak, mennyire gyenge lábakon állnak, mennyire elrugaszkodnak a valóságtól ezek a köztiszteletnek és köztámogatásoknak örvendő „tudományos” álláspontok, az csak olyankor derül ki, amikor – mint mondani szokás – a fagyi visszanyal. Miként a minap Kaliforniában.

Itt – lényegében a „tudományos genderizmus” nevében – rendeletben kötelezték a javítóintézeteket, hogy a foglyokat „egyéni preferenciájuk” alapján helyezzék el vagy a férfiak, vagy a nők számára kijelölt intézményekbe. Nos, 261 fogvatartott közül 255 férfi kérte a férfiből a női javítóintézetbe történő átszállítást. Mindez a napnál világosabban bizonyítja, hogy az emberi tömegeknél, még a börtöntöltelékeknél is, egyelőre még működik az a biológiai és lelki természetesség, amelyről azonban a saját tudományukba – saját tudományos önhittségükbe, elvont elméleteikbe – belefeledkezettek mind kevésbé hajlandók tudomást venni. Sőt, rombolnák, teljes gőzzel, ahogy csak bírják. Nem aljasságból, dehogy! Merő jószándékból! Tudományhitből. Tudományos együgyűségből.

Az Élet logikájának kitartó kutatása, fejtegetése során kristályosodott ki bennem a következő hármas felismerés:

1) Vegyük észre: a tudományosnak nevezett világnézet az anyagelvűségre (materializmusra) való erős késztetése miatt egyfelől szigorúan következetes (amennyiben szigorúan elutasítja a természetfeletti világ létezését, működését, befolyását), másfelől ugyanennyire földhözragadt (amennyiben egyoldalú és együgyű módon nem hajlandó tudomást venni a természetfeletti világ létezését igazoló napi, személyes tapasztalatokról).

2) Vegyük észre az egyoldalúság (együgyűség) kettős természetét: merev, de következetes nézőpontjával az anyagelvű tudomány eddig is nagyon sokat segített, és nyilván ezután is sokat segíthet az anyagi világ, ezen keresztül pedig az egész világegyetem felfedezésében, megismerésében. Tudomány nélkül Isten művének olyan csodálatra méltó, szó szerint elkápráztató részletei, mint például az élőlények logikus felépítése, szerkezeti és működési rendje, a DNS-ek és az RNS-ek világa – mind-mind rejtve maradtak volna az emberiség előtt. A szigorúan anyagelvű tudomány másfelől azonban következetesen akadályozza (széles körben gátolja) a világegyetem természetfeletti részének (összetevőinek) tudományos igényességű, de mégsem anyagelvű megismerését, értelmezését.

3) Fogadjuk el: ahova a tudomány nem érhet el, ott helyénvaló az emberi értelemre, logikára és személyesen átélt, hitelt érdemlő tapasztalatokra hagyatkozni.

Nos, pontosan olyan helynek gondolom az emberi test teljes egészét – a bele foglalt lélekkel és szellemmel egyetemben –, amelyet a tudomány, akárhogy is erőlködik, nem érhet el. Amikor már-már azt hiszi, végre eljutott a megfejtéséig, rendre kiderül, hogy tévedett. A nagy és bölcs tudósok csaknem mindegyike előbb vagy utóbb eljut arra a felismerésre, hogy minél nagyobb a tudománya, annál nagyobb a tudatlansága. Annál nagyobbnak és kiismerhetetlenebbnek tűnik a világ még meg nem fejtett, át nem látott része. Kevés nagyszerűbb és csodálatosabb tudományos vívmánynak örvendhetünk, mint az emberi genom feltérképezése. Joggal lelkendezett minden rákkutatásra és rákgyógyításra szakosodott genetikus, csakúgy, mint az értő közvélemény: ha a „térkép” segítségével célzottan kezelésbe veszik majd a sejtburjánzásért felelős genetikai összetevőket, teljesen visszaszorítható lesz ez a rettenetes világbetegség. Az első eredmények csakugyan nagyon biztatóak voltak. Az első genetikai beavatkozásoktól a rák „annak” – vagyis a tudomány – rendje és módja szerint visszahúzódott. Ám kis idő múltán újra felerősödött, ismét terjeszkedni kezdett, vagyis többé nem engedelmeskedett a tudományosan megalapozott és logikus kezeléseknek. Valami olyan kezdett történni az emberi testben, aminek azóta sem lelik magyarázatát. A legnagyobb tudású kutatóorvosok – tiszteletre méltó alázattal – bevallják: az érintett tudományágakban az elmúlt évtizedekben mindenki leragadt a részleteknél. A fától senki nem látja az erdőt. Senki nem látja azokat az összefüggéseket, amelyek eldöntik, hogy a különféle emberi egyedek – sőt, nem egyszer ugyanazok – mitől képesek annyira másképp reagálni ugyanazokra az anyagelvű, tudományos beavatkozásokra.

Ezt belátni és bevallani azonban éppen azért olyan nehéz, mert a felvilágosodás és a liberalizmus beköszöntével a tudomány hitpótlékká lépett elő. Mint említettem volt, az embernek elemi szüksége van igazságokra, igazodási pontokra. Méghozzá kívülről szerzett vagy megerősített igazodási pontokra, irányokra. Isten-hite és közösségei (ezek mindenhatóságának) megrendülésével az anyagi világ, ezen belül a személytelen tudomány, az érdek nélküli tárgyilagosság és észszerűség mutatkozott és kínálkozott olyannak, amelyre többé-kevésbé felfűzheti életét, s eközben még mint értelmes, felvilágosult lényre tekinthet magára.

Mint ugyancsak említettem volt, mindez nem Teremtőnk akarata, szándéka ellenére történt így. Az egyszerre ÉN-központú és anyagelvű, tudományhitű ember az elnyert önállóságával, testi, lelki és szellemi szabadságával olyan alkotóvá és teremtővé léphetett elő, amellyel összességében képes volt bőségesen meghaladni a Teremtő által hajdan útnak indított, civilizációs értelemben kezdetleges állapotokat. Az ÉN-központú anyagelvűség és tudományhit érvényesüléséhez azonban Istennek eggyel hátra kellett lépnie. Valamelyest el kellett rejtőzködnie. Másfelől pedig – az anyagi világ túlhatalmát, végletessé válását, az emberiség önpusztítását lehetőleg megakadályozandó – ügyelnie kellett arra, hogy teremtményei között mindig legyenek olyanok is, akik képesek és hajlamosak „az egész” meglátására vagy megérzésére, az ÉN-központúságukat meghaladó, tágabb összefüggések, igazságok észlelésére és hirdetésére.

Nos, egy ígéretes – mert helyénvalónak, működőképesnek tűnő – elméletünk most már van arra, hogy megkíséreljük megragadni, kik lehetnek a „koronavírus-járvány” okozta társadalmi törésvonal innenső, kisebbségi oldalán, szemben a maszk- és oltáspárti többséggel. Próbáljuk meg ütköztetni friss elméletünket egy olyan „tisztánlátóval”, dr. Dobos Vadimmal, akinek színtiszta képe (elképzelése) van arról, milyen is az a helyes gondolkodás és magatartás, amely megszabadíthat bennünket a ragálytól. S ami még számunkra, törésvonal-kutatóknak különösen fontos: kikristályosodott „látomását” (tisztánlátását) saját sok évtizedes orvosi, gyógyítói tapasztalatai, bátor kísérletezései és elvitathatatlan sikerei, eredményei alapozták meg. Ennek igazolására kénytelen vagyok idézni egy bővebb, de nagyon is idevágó részt abból a búcsúleveléből, amelyben egyébként azt közölte a törésvonal túloldaláról őt tömegesen és lankadatlanul támadókkal, hogy elég volt belőlük, kész, kiszáll.

Az életem egy érdekes fordulatot vett 2020 áprilisában, amikor a budapesti önkormányzattól megkerestek, hogy vállaljam el a Pesti úti Idősek Otthonát – az intézetben kitört Covid járvány miatt orvos nélkül maradtak. Elutasítottam, mivel távol van a lakóhelyemtől.
Két hét alatt több tucat orvost kerestek meg, de senki sem vállalta! Úgy látom, az orvos kollégák bátorsága, a trágár és fenyegető hozzászólások írásában ki is merül. Néhány száz idős krónikus beteg orvosi ellátás nélkül maradt. Orvosi lelkiismeretem nem engedte, hogy én is tétlenül hagyjam ezt, így 2 hét után elvállaltam, ahol azóta is félállásban háziorvosként dolgozom.
Az általam bevezetett tömeges nagy dózisú D-, C- és multivitamin- adagolásnak, valamint a vezetőség következetes intézkedéseinek köszönhetően, 2020 júniusában legyőztük a Covid járványt – azóta sem volt egyetlenegy Covid-os betegünk sem. Persze erről már hallgat a média!

Az már rögtön szembeötlik, hogy kiválasztott emberünk (jeles orvosunk) nem abszolút igazodási pontként tekint a tudományra, s általában az anyagi világra. A tudományos elismerésnél, a divatos önmegvalósításnál, az anyagi gyarapodásnál fontosabb számára az az értelmes lét, amelyben test, lélek és szellem egymás javát szolgálják. Hogy ez mennyire így van, arról búcsúlevele bevezető sorai, életének nem mindennapi fordulatai tanúskodnak:

Megdöbbentően sok támadást és fenyegetést kaptam az elmúlt 1 hét során – személyesen és telefonon, üzenetekben és hozzászólásokban, SMS-ben, stb. – ezért kiszállok ebből az egész Covid-ügyből. Feladom. Pedig csak segíteni szerettem volna az embereknek.
A segíteni akarás miatt hagytam ott a gyógyszeripari karrieremet, ahol különböző nagynevű külföldi gyógyszercégeknél értékesítési vezetői, marketing- vagy üzletág- igazgatói pozíciókat töltöttem be. Az évek során rájöttem, hogy a gyógyszerek többsége nem segíti a betegek gyógyulását, sőt, a mellékhatások miatt inkább ártalmas.
Otthagytam a kimagasló fizetésemet, luxus céges autómat, külföldi tréningeket és kongresszusokat, hogy egyszerű vidéki háziorvosként próbáljak segíteni az embereken.

Személyes és hiteles közléséből három kulcsfontosságú elemnek kell megkülönböztetett figyelmet szentelnünk. A segíteni akarásnak; a „rájöttem”-nek; és az „egyszerű vidéki”-nek.

Tehát az első: segíteni akart. A mások megsegítéséért mondott le sikeres karrierjéről, személyes anyagi előnyeiről; tehát erős hajlam mutatkozik benne az ÉN-központúságból való kiemelkedésre, a NEM ÉN állapotba való felemelkedésre. Ám rögtön tegyük hozzá, hogy ez az áldozatos segítőkészség legfeljebb szükséges, de nem elégséges feltétel, tehát a „tisztánlátókhoz” kerüléshez ennél több kell. Se szeri, se száma azoknak a jótékonykodó embereknek, akik nemes cselekedeteikkel a maszk- és oltáshívők táborát erősítik, s közben egyetlen pillanatig eszükbe nem jutna kételkedni a maszkviselés vagy a tömeges oltakozás értelmében, megfontolni ezek hátrányait, veszélyeit. Hogy hirtelenjében mást ne említsek: a minap jelent meg egy önkéntes egyetemista lány drámai levele. Az egyik Covid-osztály „vörös zónájában” szerzett tapasztalatai alapján megfogalmazódott üzenetét a kormány lapja így foglalta össze:

„Menőnek gondolod, ha leveszed a maszkot? Tudod, mi a menő? Életet menteni. Te így tudsz másokat megmenteni. Viseld büszkén a maszkot, mint egy igazi hős!”

A „tisztánlátók” közé kerüléshez elengedhetetlen feltétel a második kulcselem: az az egyéni hajlam (nyitottság, küldetéses készség), amellyel készek vagyunk „látni”. „Rájönni” olyan igazságokra, amelyek túlmutatnak a saját feletteseink és kollégáink, vagy éppen a közvélekedés által elfogadott, gyakorolt, sőt tukmált álláspontokon. Hajlamosak, sőt hajlandóak vagyunk e „normatív”, „helyi értékű” igazságok helyett „az” igazságok nyomába eredni, és akár még személyes veszteségeink (mellőzöttségeink, meghurcolásaink) árán is a szolgálatukba állni. Ugyanúgy, ahogy Istennek, „az” igazságnak is lehetnek földi szolgái, harcosai, hirdetői.

A kettő akár egybe is eshet, de nem szükségképpen. Van harcostársam, akivel vállvetve küzdünk a Covid-19 körüli hazugságok (téveszmék, haszonlesések, közveszélyek) kiderítéséért, holott nekem megingathatatlan meggyőződésem Isten jelenvalósága, ő pedig rendíthetetlenül nem hisz a létezésében.

De felhozhatok egy még erősebb és még cáfolhatatlanabb példát annak bizonyságául, hogy az Istenbe vetett hit s az ő földi szolgálata mily kevéssé játszik szerepet a tisztánlátásra való hajlandóságban (vagyis az abszolút, az „istenes” igazság keresésében). Ferenc pápa – ugyebár Isten „földi helytartója” – erkölcsi kötelességnek hirdette a Covid-19 elleni oltakozást, és a világon végigfutó hír szerint már túl is van mindkét vakcina adag bekapásán. Álláspontja magyarázataként azt hangoztatta, hogy „nem éri meg az oltás megtagadása, mivel az egészségeddel, az életeddel játszol, és a többiek életével is”.

Vele szemben Carlo Maria Viganò érseknek – korábban a pápa második embereként dolgozott a vatikáni hivatali rangsorban – az a szent meggyőződése, hogy az ún. Covid-járványt egy globális háttérhatalom szervezte és mozgatja, méghozzá bűnös megfontolásból. A világjárvány bűnrészesei című, csupán alternatív médiafelületeken fellelhető interjújából idézek ide néhány olyan részletet, amelyek kiválóan megvilágítják, mi jellemzi egy „tisztánlátásra” hajlamos, nagy formátumú személyiség gondolkodásmódját.

„...ANNAK ELLENÉRE, HOGY AGGASZTÓAN SOK EMBERNÉL VOLTAK AZ ÚGYNEVEZETT VAKCINÁNAK KÁROS MELLÉKHATÁSAI, VAGY MEGHALTAK MIATTA, TOVÁBBRA IS AZ OLTÁSI KÖTELEZETTSÉGET MANTRÁZZÁK, habár már nyilvánvaló az is, hogy ez nem garantálja az immunitást, és hogy nem mentesít sem a társadalmi távolságtartás, sem a kötelező maszkviselés alól.”
„OKUNK VAN AZT HINNI, HOGY A COVID KEZELÉSE UGYANAZON IRÁNYÍTÁS ALATT UGYANAZZAL A FORGATÓKÖNYVVEL KERÜLT MEGSZERVEZÉSRE. Néhány nappal ezelőtt New York állam kormányzója, Andrew Cuomo elismerte, hogy utasítást kapott a Londoni Imperial College-tól, amelyet a Bill és Melinda Gates Alapítvány finanszíroz, hogy idős embereket fogadjanak be egészségügyi intézményekbe – idős embereket, akik a helytelen terápiás protokoll miatt haltak meg, lélegeztetőgépre kényszerítve. És merő véletlen, hogy az amerikai filantróp számos nemzeti intézményt – beleértve kormányokat is – támogat, amelyek aztán gazdaságilag egy olyan magánszemélytől függenek majd, aki a bolygó egy világjárványnak köszönhető elnéptelenedéséről elmélkedik.”
„Azt kérdezi tőlem: kinek lehet annyi hatalma és befolyása, hogy a fél világot elszigeteltségbe kényszerítse? Azoknak, akik hatalmas erőforrások felett rendelkeznek, mint például Bill Gates és Soros György; azoknak, akik képesek a WHO-t is finanszírozni és annak döntéseit befolyásolni és hatalmas nyereségre szert tenni, mivel gyógyszeripari vállalatok részvényesei is.”
„A mély állam és a mély egyház is hasonló módon működik: mindkettő erősen hierarchikus struktúrát képvisel, amelyből a »demokratikus« elem gyakorlatilag hiányzik. A parancsokat felülről adják, és akik megkapják, azonnal végrehajtják abban a tudatban, hogy az engedetlenség szakmai sikertelenséghez, társadalmi megbélyegzéshez, sőt bizonyos esetekben fizikai halálhoz is vezethet. Ezt az engedelmességet zsarolással érik el: előléptetlek, hatalmat adok neked, gazdaggá és híressé teszlek, cserébe azt kell tenned, amit mondok. Ha engedelmeskedsz és hűséges vagy, akkor hatalmad és vagyonod gyarapszik, ha nem engedelmeskedsz, akkor véged.”
„A politikusok, akik ma a nemzeteket kormányozzák, néhány kivételtől eltekintve mind a mély állam tagjai.”

Szükségesnek vélem ismét hangoztatni: nem az a fontos most számukra, hogy Ferenc pápának vagy Viganò érseknek van-e igaza (valamiféle „abszolút” igazsága), hanem annak megfejtése (tisztázása), hogy mi választja el a „tisztánlátók” alternatív kisebbségét a főáramú többségtől. Mi lehet az a meghatározó közös vonás, belső indíték, amely takarítónőnktől kezdve, búcsúleveles orvosunkon át, egészen Viganò érsekünkig mindenkit arra sarkall, hogy szálljon szembe a többségi akaratokkal és normákkal.

Egyik bírálóm nemes egyszerűséggel renegátnak nevezi a „covid-tagadó”, „oltásellenes” rendbontókat, magyarán olyan engedetlenkedőnek, lázadónak, akire még az „anarchista" megjelölés sem tűnik túlzónak.

Nos, azért nem áll módomban elfogadni lesújtó véleményét, mert az efféle kétes elemek – így vagy úgy, de – csakugyan magában a rendbontásban lelhetik örömüket; ezzel szemben „tisztánlátóink” – akármennyire nem tűnik is fel első pillantásra – a rendteremtésben! Számukra ugyanis a rend, a szabadság és az igazság szorosan összetartozó, elválaszthatatlan fogalmak. De még a méltóság is (mint egyfajta fennkölt önbecsülés) e fogalomegyütteshez tartozik.

„Szabadság, te szülj nekünk rendet!”, fogalmazza meg látomásos költőóriásunk (József Attila), rámutatva szabadság és rend egylényegűségére. S mélyen igaz emberi és biblikus bölcsesség az is, hogy az igazság szabaddá tesz. Ugyanis a helyi értékű és érdekű igazságok nem szülnek valóságos rendet, hanem – abszolutizálásuk révén – inkább rendetlenséget, rendezetlenséget teremtenek, meghamisítván és elkendőzve a mélyebb, tágabb valóságot. Ezért aztán a tisztánlátásra vágyakozóknak az érdek- és ÉN-mentes „abszolút” igazság nyomába eredni, a hamis valóság rendetlensége mögött az igazi rendet felkutatni és megpillantani, nos, ez semmihez sem fogható, csodálatos, lélekemelő élménnyel jár. S ez az ÉN feletti (önfeledt), méltóságteljes, magasztos élmény pedig voltaképpen nem egyéb, mint maga a kozmikus – vagyis a végtelennel kacérkodó – szabadságérzet. (Kortárs költőnket, Varga Imrét is alighanem ez ihlette arra, hogy egyik verseskötete címéül ezt válassza: Az éntelenség gyönyörűsége.)

Mindez már sejteni engedi, hogy az akár önsorsrontástól sem visszariadó, makacsul tisztánlátásra törekvő emberi egyedeink sajátos lelkületüknél és szellemiségüknél, hajlamuknál és küldetésüknél fogva be vannak kötve az érzékszerveinkkel amúgy megtapasztalhatatlan, természetfeletti világba. Ez a mindennapi gyakorlatban annyit jelent, hogy az anyagelvű többség határozott elvárása, nyomása ellenére sem hagyják bezárni magukat a materialista szemlélet szűk kalodájába. A materialista szemléletű, földhözragadt orvostudomány azt diktálja, hogy a vírus eleve veszedelem, a terjedését mindenáron akadályozni kell, maszkokat, álarcokat kell magunkra húzni, mindent fertőtleníteni kell, mindenkit be kell oltani. Ezzel szemben, nézzük meg, hogyan gondolkodik egy megrögzött tisztánlátó. Részlet a búcsúlevélből:

Covid-os betegek ellátása vagy PCR szűrése kapcsán nem hordok maszkot, nem veszek fel kesztyűt – megfertőzni őket jobban már úgysem lehet, sőt az ő maszkjukat is levetetem, hogy lássam az arcukat, amelyből műszeres vizsgálatok nélkül is meg lehet ítélni az állapotuk súlyosságát. A fentiek miatt csak mosolyogva olvasom a „hős”, szkafanderbe öltözött, Covid osztályra akaratuk ellenére kivezényelt kollégák becsmérlő hozzászólásait…
Nem félek a Covid-tól, mert 1 év alatt közel 250 valódi Covid-os beteget (PCR teszttel igazoltat) láttam el „védőfelszerelés” nélkül, és jól vagyok. Egyszer sem volt semmilyen panaszom, a munkáltatók által kért számtalan PCR tesztem is mindig negatív volt. Miért is? Mert a közel 10-12 órányi orvosi munka ellenére próbálok egészségesen élni, és legalább 10 éve szedem a nagy dózisú D-, C- és multivitaminokat.

Megkérdeztem ismerős takarítónőnket, hogy ő szed-e bármiféle gyógyszert. Azt felelte, soha. Azért, mert drága? Nem. Azért mert nincs szüksége rá. Ha valami baja van, magától elmúlik.

Amikor beszélgetni kezdtünk, rajtam nem volt maszk, rajta már igen. Megkérdeztem tőle: magát félti, vagy másokat? Azt felelte: magát egyáltalán. Nem fél sem a vírustól, sem a betegségtől. Másokat viszont nem szeretne megfertőzni.

Takarítónőnket – mondhatnánk – eddig csak a vak szerencséje mentette meg egy nagyobb bajtól, akár egy halálos végzetű vírusfertőzéstől. De háziorvosunknál, aki hovatovább 250 bizonyított beteget kezelt, vak szerencséről vagy véletlenről beszélni sületlenség. Sokkal inkább mindkettejüknél arról lehet szó, hogy nem félnek bízni önmagukban: természet (vagy akár Isten) adta testükben, lelkükben, szellemükben. Minden látszat ellenére, ez nem valamiféle önteltség. Magabízás, de nem gőgös önhit. Ellenkezőleg: inkább alázat. Szemben a valóban gőgös, mert a korlátjait elismerni nem akaró tudomány elképesztő önhittségével. Az az igazi s igazán veszedelmes gőgös, aki azt hiszi, hogy „az” igazság – a teljes igazság – eleve csak az érzékszerveink által felfogható, anyagi világban érvényesülhet, s ezért nem is kell számításba venni a természetfeletti régiókat.

Csakhogy az élet egészére is igaz, amit József Attilánk a lírára mond: „A lira: logika; / de nem tudomány”.

Ugyanis az élet csakugyan: logika, de nem tudomány.

Nem véletlenül kezdi költőnk e versét imígyen: „Ha lelked, logikád, / mint patak köveken / csevegve folyik át / dolgokon egeken...” A teljes igazságok meglátásához nélkülözhetetlen az anyagi világon és önmagán felülemelkedni (túllépni) képes lélek logikája. Amely lélek elég erős, elég öntudatos (ÉN-tudatos), magabízó és méltóságteljes ahhoz, hogy úgy engedhesse el ÉN-központúságát, hogy eközben ne feladja, hanem kiteljesítse önmagát.

Itt válik érthetővé – és számunkra kulcsfontosságúvá – a Bibliának (Jézusnak) ez a különös intelme: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.”

Boldog az a „tisztánlátó”, aki elég alázatos ahhoz, hogy észre tudja venni és értékén tudja kezelni az emberi test, a természet és a természetfeletti világ kínálta mérhetetlen csodákat. Egyik ilyen csodának kell tekintenünk testünk (s alighanem lelkünk és szellemünk szintén létező) természetes védekezési rendszerét. Egy kellőképpen alázatos, ÉN-feledt „tisztánlátó” eleve gyanakodva fogad minden olyan beavatkozást, amely nekilát e hatalmas csodánk csorbításának, kiiktatásának, csakis a saját helyi értékű és érdekű igazsága kedvéért: a vállalkozók a nyereségükért, az orvosok a tekintélyükért és eljárásrendjükért, az újságírók szolgalelkűségből, a politikusok rendpártiságból és hatalomféltésből, a beavatottak a Nagy Újraindítás utópiájáért, s végül a tömegek: jóhiszeműségből, vakságból és gyávaságból.

Mert igenis vakság és gyávaság nem észrevenni és nem szóvá tenni, hogy ki-ki a maga helyén, a saját helyi értékű igazságai mögé bújva mennyire visszaél embertársai született jóhiszeműségével, sok szempontból nagyon is kívánatos igazodó, engedelmeskedő hajlamával. Miért is ne akarná a hatalom éllovassá tenni oltakozásban azokat, akik tülekednek azért, hogy mielőbb sorra kerülhessenek? Sőt, lelkendezve együtt számolják vele, hogy már megvan az ezredik! a százezredik! az első–második–negyedik–sokadik milliomodik! Miért is ne akarná megvezetni a hatalom azokat, akiknek egyetlen szavuk sincs arra a cirkuszi mutatványra, amellyel hol azt bizonyítják, hogy drámaian sokan halnak meg a járványtól, és ezért kell mindenkinek bezárkóznia, maszkot viselnie és beoltatnia magát; hol meg ennek az ellenkezőkét. Amikor ugyanis a hatalom orra alá dörgölik, hogy Magyarországon aránytanul sokan halnak meg a Covid-19-től más országokhoz képest (rendre 300 körül), akkor hirtelenjében sikerül leírni egy ilyen mondatot a kormánypárti fősodorban:

„...amennyiben Magyarországon a szlovákiai módszer szerint tartanánk nyilván a Covid-áldozatokat, akkor az elmúlt nagyjából 24 órában harminc halottunk lenne.”

Ilyesfélére egy „tisztánlátó”, akinek a maga igazánál fontosabb „az” igazság, nem vetemedne. Sem tanulatlan takarítónőnk, sem magasan képzett háziorvosunk.

A „lelki szegénység” hajlama, viszonylag ritka adottsága tehát a „tisztánlátás” harmadik kulcseleme. Ez a „lelki szegénység” az érzékszerveinkkel érzékelhetetlen, természetfelettinek mondott, de valójában nagyon is természetesen létező anyagi–lelki–szellemi összefüggések észrevételére és tiszteletére int. Mit is írt búcsúlevelében doktorunk? „Otthagytam a kimagasló fizetésemet, luxus céges autómat, külföldi tréningeket és kongresszusokat, hogy egyszerű vidéki háziorvosként próbáljak segíteni az embereken.” Ebben az egyszerűségre, „vidékiségre” törekvő alázatosságban fejeződik ki a „lelki szegénység”. Amely valójában nem a saját, hanem az emberiség méltósága elleni támadásként éli meg „az” igazság, s vele a rend és szabadság féktelen, esztelen csorbítását.

Félreértések elkerülésére, idejében le kell szögeznem: véletlenül sem akarnám azt sugallni, hogy a „tisztánlátók” feltétlenül Isten egyedüli kegyeltjei lennének, s valóban övék lenne a mennyek országa. Mivel – mint mondottam volt – az ÉN-központúságnak megvan a teremtői értelme, logikája, nem lenne logikus, ha a törésvonal másik oldalán tömörülők eleve rosszabbul járnának a „tisztánlátók”-nál. Az is elvitathatatlan azonban, hogy ez utóbbiaknak „az” igazság kiderítéséért vagy a „természetes” rend megvédéséért folytatott küzdelme valóságos szabadságharc. S ezért sokkal inkább „szabadságharcos”-nak illene tekinteni és nevezni őket, semmint fölényes megvetéssel és megbélyegzéssel illetni őket.

Még akkor is ez lenne helyénvaló, ha még egyszer hangsúlyoznom kell: földi halandóként nem vagyunk sem jogosultak, sem képesek arra, hogy eldönthessük, kik a valóban „látók”, „tisztánlátók”. Arra viszont képesek vagyunk, hogy megítélhessük, kik azok, akik hajlandók felülemelkedni helyi értékű és érdekű igazságaikon. Kik azok, akik hajlandók kockázatot vállalni az igazság meglátásáért és kimondásáért. Számos olyan fórumot találni a világhálón, ahol effélék gyülekeznek. Saját elnevezésük sem arra utal, hogy eleve tisztánlátóknak, az igazság letéteményeseinek tartanák magukat, hanem csak arra, hogy elhivatottságuk az igazságkeresés, a tisztánlátás, a fősodor által elhallgatott hírek és tények közkinccsé tétele. Igazán megérdemlik, hogy bő eszmefuttatásom legvégén legalább kutyafuttában felsoroljam néhányukat; leginkább azokat, akiknek köszönhetően – közvetve vagy közvetlenül – magam is számtalan hiteles adathoz, „alternatív” információhoz jutottam.

Nem áll módomban megnevezni azokat a további hírhozókat, valamint elemzőket, fordítókat, akik rengeteget segítenek nekem is, olvasóinknak is a tisztánlátásban. Múlhatatlan hála és köszönet mindőjüknek!

A felsoroltakkal – különösen az utolsó öttel – kapcsolatban, nekünk, törésvonal-kutatóknak, fontos észrevennünk: nem véletlen, hogy Trianon dolgában és a covid-témában ugyanúgy készek szabadságharcot folytatni az igazság kiderítéséért, megismertetéséért. Akit a „látás” hajlamával áldott (vagy vert?) meg akár a teremtő, akár a természet, az semmilyen világraszóló méltánytalanságnál nem képes csukva tartani a szemét.

Végső megjegyzések, következtetések

2007-ben elbúcsúztam a politikai újságírástól. A Gyurcsány-kormánynak a 2006 őszi civil megmozdulások nyomán megmutatkozott brutális fellépése – a rendszerváltás kezdete óta először – azokat is tiltakozásra késztette, akik amúgy nem az ún. nemzeti oldalhoz kötődtek, ezért úgy véltem, hogy onnantól fogva a szépirodalomnak élhetek. „Koronavírus-járványunk” azonban teljesen új helyzetet teremtett. Összenőtt, ami nem tartozott össze, szétvált, ami összetartozott. Nem jobb- és baloldal, nemzeti és globalista erők között tátong a legnagyobb szakadék, hanem a járványhirdetők és oltáspártiak, valamint a járvány- és oltásszkeptikusok között.

Az előbbiek a kétségkívül létező járvány súlyosságát, drámaiságát hangsúlyozzák, az utóbbiak pedig arra mutatnak rá, hogy nyomtalanul eltűnt (legalábbis a híradásokból) a korábbi évek ugyancsak veszedelmes influenzajárványa, s 2019-ben, az utolsó békeévben lényegesebb többen haltak meg, mint az utána jövő covidos évben, ehhez képest a fősodratú politika, az egészségügy és a média közös erővel teljesen felforgatták az életünket.

A fősodorból elhallgatott tények és cáfolhatatlan statisztikai adatok közlésétől a lelkes szkeptikusok (szabadságharcosok) azt remélik, hogy minél többeknek rányílik a szeme az immáron végeláthatatlan járvány- és oltáskampány közveszélyeire. A tisztánlátásért küzdő orvosok egyike minap a következőkre szólította fel honfitársait:

KÜLDJENEK MINÉL TÖBB HÍRT EZUTÁN IS, MERT KELL ÉBRESZTENI AZ ALVÓKAT ÉS FELRÁZNI A BIRKA DOKTOROKAT. Az orvosok egy része ugyanis abban a tévhitben él, hogy megéri oltani, mert még mindig jobb az a néhány halott és megvakult ember, mint a rettenetes kórság, ami az oltás nélkül kialakulna és mindenkit elpusztítana. Szörnyű ostobaság, vagy inkább merénylet! A COVID betegség populáción belüli halálos áldozatainak aránya jóval kevesebb, mint 0,01% – ez nem súlyos járványra utaló adat, ami miatt mindenkit oltani kellene.

Hiába „szörnyű ostobaság, vagy inkább merénylet”, s hiába a tényszerű, igaz számadat (a 0,01% alatti halálozási aránnyal), az emberiség javának gondolkodását, vélekedését és magatartását – akármennyire nehezünkre esik is ezt belátni –, nem valamiféle józan, távlatos megfontolás mozgatja. Mostanság – ki tudja, miért, mitől? – különösen nem.

Szemlélje meg a tisztelt Olvasó az alábbi, igen csak sokat mondó képet (Szilágyi Ákos alkotását):

toresvonalak2

A kép jobb szélén Dárdai Pált, egy neves német klubcsapat (a Hertha BSC) vezetőedzőjét ismerhetjük fel, a több értelemben is térdrerogyott magyart. Most csak a képen láthatóval foglalkozzunk: ő is, miként egytől-egyig mindenki a sorban, letérdelt. Miért is? Mit is akar kifejezni, üzenni ezzel? Azt, hogy rokonszenvezik a Black Lives Matter (BLM) mozgalommal? Ezzel a bűnben fogant, bűnben leledző, erőszakos, kirekesztő, balliberális mozgalommal? Vagy a többi fehér a hosszú sorban, vajon miért térdel? Egyetértenek a BLM felforgató, fehér-gyalázó, fordítottan rasszista szemléletével? Sőt, tisztelegnek előtte?

Nem, dehogy!

Ugyanaz történik a szemünk előtt, mint 9/11 dolgában. Már mindenki tudja az igazat, ám senki nem mer ujjat húzni azokkal a háttérhatalmi, anyag- és haszonelvű világerőkkel, akiknek jól jön mindenféle tömeges félelemkeltés és méltóságvesztés. Amit a képen látunk, bizony, nem egyéb, mint éppen ennek a tömeges félelemnek és méltóságvesztésnek a csalhatatlan, félremagyarázhatatlan megjelenítése. Egyetlen ember akadt közöttük, aki hangot mert adni a maga hitének és meggyőződésének, de ő már nincs közöttük.

Hiába álltatják magukat a törésvonal többségi oldalán tömörülők, hogy ez most egy egészen más helyzet, mert itt valóságos vírus van, valóságos járvány, valóságos halottakkal, s ezért teljesen érthető és jogos az egész világra kiterjedt egyenfélelem és egyenvédekezés, a szigorú lezárások, megrendszabályozások, parttalan és féktelen oltáskampányok. Az elején legalább még nyájimmunitással kecsegtettek bennünket, ma már miniszterelnökünk azt sulykolja, hogy senki ne reménykedjen ebben, mindenki, aki csak él és mozog, oltassa be magát, ha jót akar.

S nyomatéképpen már ilyen hazai hírek jelennek meg a fősodorban:

RAJTA VAN A TITKOSSZOLGÁLAT A KEMÉNYVONALAS OLTÁSELLENESEKEN
Nem nézi ölbe tett kézzel a titkosszolgálat a vírustagadó vagy oltásellenes propagandát folytató csoportok vezéreinek működését – információnk szerint ez is kiderült a parlament nemzetbiztonsági bizottságának keddi ülésén.

A világból, Amerikából pedig már ilyen hírek érkeznek:

A NOTRE DAME MEGSÉRTI AZ 1947-ES NÜRNBERGI TÖRVÉNYKÖNYVET
Indiana, 2021. április 16. (LifeSiteNews) – Egy nappal azelőtt, hogy megnyitottak volna egy nagy „klinikát” az egyetemen, hogy a hallgatóknak lehetőséget biztosítsanak a Pfizer kísérleti (Pfizer mRNS COVID-19) oltóanyagának beadására, a Notre Dame Egyetem vezető tisztségviselői, köztük John Jenkins atya elnök, levelet küldtek az egyetemi közösségnek, amelyben bejelentették, hogy a 2021-es őszi szemeszterre az egyetemre visszatérő valamennyi hallgatónak – néhány szokásos kivételtől eltekintve – „teljes mértékben be kell oltatnia magát COVID-19 ellen”.

Milyen jogcímen?

Hát ez az!

Szép csendben, lépésről lépésre, szinte észrevétlenül araszolunk át egy olyan világba, ahol már semmi szükség jogcímekre. Elegendőek a tömegek született jóhiszeműségére és gyávaságára számítani és építeni. Az olyasféle „píszi” szólamok és nagyvonalú „közjó”-cselekedetek veszik át a jog helyét, amilyennel a Notre Dame Egyetemen is előhozakodtak; s amilyenekkel – mielőtt felocsúdhatnánk – szépen elárasztják az egész világot, nem kímélve, persze, Közép-Kelet-Európát s benne Magyarországot sem.

„Az egyetem és a helyi közösségek biztonsága mindig a legfőbb prioritásunk” – mondta Jenkins. És ezért a Notre Dame vezetése vette a fáradságot, hogy az ingyenes két oltásból álló injekciót mindenki számára elérhetővé tegye az egyetemen...”

Éppen ezért, tisztelt Olvasó, ez az egész koronajárvány-ügy önmagánál sokkal-sokkal messzebbre mutat! Ha az emberiség hagyja most magát jóhiszeműségénél, „józan” tudományhitétől és félelmétől megvezetni; vagy csak azért hallgat és siet oltakozni, hogy minél előbb legyünk túl ezen az egész „cécón”; akkor innentől fogva az élet minden területén elkerülhetetlenül áldozatává válik mindazoknak, akik így vagy úgy, de hasznot húzhatnak a tömegek megtévesztéséből, kiszolgáltatottságából. Kevés az, hogy néhány orvosprofesszor összefog és A gyógyszerek kézikönyve című közös művükkel bizonyítják: a gyógyszeripar jelszava valójában nem a gyógyítás, hanem a kezelés. Ezért aztán a négyezer Franciaországban árusított gyógyszer fele haszontalan, 20 százaléka rosszul hat, míg 5 százaléka potenciálisan veszélyes is. Amíg az emberiséget, ennek a helyzetnek a közvetlen elszenvedőit ez különösebben nem érdekli, addig a gyógyszergyárak adóiból élő kormányokat ez még kevésbé fogja.

Vegye csak észre, tisztelt Olvasó: a jó hatalom – a demokrácia látszatával, a tömegek szavazatával számoló, s ennyiben kétségkívül demokratikus hatalom – nálunk, Magyarországon már készen állt arra, hogy figyelembe vegye azoknak a polgároknak is a kívánságát, akik végre nagyobb nyitásra, szabadságra vágytak. S kik kényszerítették némi visszakozásra Orbán Viktort és kormányát? A vírustól vakon és tömegesen rettegők!

Akik, ha történetesen ott lettek volna a fenti képen megörökített eseményen, egytől-egyig ott térdepeltek volna, Dárdaiékkal egy sorban, véletlenül ki nem lógva belőle.

Hja, kérem, már búcsúleveles orvosunk egykori derék főnöke is megmondta: „Vadim, jegyezd meg – senkit sem lehet erőszakkal, akarata ellenére megmenteni. Mindenki úgy cseszi el az életét, ahogy akarja…”

Tessék tudomásul venni, tisztelt Olvasó: minden hatalomnak ezerszer jobban meg van kötve a keze, mint nekünk, civileknek, mert ezerszer jobban bele van ágyazódva a világhatalmi (háttérhatalmi) rendbe. Az az afrikai államelnök, aki a világ füle hallatára gúnyolódott a PCR-tesztek alkalmatlanságán, ma már halott – váratlanul szívinfarktus végzett vele. Aki nem akar véletlenül így járni, annak igazodnia kell. Minél inkább igazodik, annál több mozgási lehetőséghez jut. Jóhiszeműen higgyük s fogadjuk el – eddigi munkássága, kétségbevonhatatlan nemzetmentése okán –, hogy erre a mozgási lehetőségre, viszonylagos szabadságra kormányfőnknek nemcsak önmagáért van szüksége, hanem miattunk is. De azt is vegyük észre, hogy nemcsak a járványcsinálóknak behódoló rettegők és oltakozók segítik elő ennek a jogainkat, szabadságunkat fenyegető, önkényeskedő új világrendnek a kiépülését, hanem azok is, akik politikusként kényszerülnek behódolni nekik. Ez ellen pedig mi, civilek, csak úgy tudunk fellépni, ha politikusaink segítségére sietünk: ha egyfelől megmutatjuk a járványcsinálóknak, hogy mi nem félünk, nem vagyunk hajlandók behódolni, nem vagyunk hajlandók térdrerogyni; másfelől pedig ugyanerre szólítjuk fel országvezetőinket.

Ez persze csak akkor lesz – akkor lehet – kellőképpen hatásos, ha nem elhanyagolható kisebbségből, hanem gyorsan, látványosan erősödő többségből hirdethetjük a magunkét. Ha szabadságharcunknak egyre nagyobb lesz a támogató tábora. Ha a velünk szembe jövő riasztó tényeket végre azok is kénytelen-kelletlen látni, bőrükön érzékelni fogják, akiknek kevesebb jutott a „látás” istenes adományából.

Végezetül egy igencsak jó hír, egy nagyon biztató fejlemény, tisztelt Olvasó!

A valósággal való szélesebb körű ütközés immáron megkezdődött. A kételkedés a média főáramában is felütötte fejét. Nem, nem a fentebb említett szkeptikus oldalak valamelyikéről származik az alábbi, igen figyelemre méltó hír, hanem a hazai digitális média egyik zászlóshajójától, jelesül az Indextől:

A Pfizer vakcinájával beoltottak közt is képes terjedni a dél-afrikai variáns, amely így náluk sokkal gyakrabban fordul elő, mint az oltatlan népesség körében – derült ki egy izraeli kutatásból. Az oltottak közt összesen nyolcszor olyan gyakran fordult elő a dél-afrikai variáns, mint azok közt, akiket nem oltottak be.

Érdekes módon, ahol szétzilálódott a kormányhatalom, politikai válságok és választások követik egymást, kevésbé tudnak ügyelni a tisztánlátók és értesüléseik elszaporodásának megakadályozására. Romániában egyre több orvos veszi a bátorságot, hogy kimondja: a király meztelen. „70 orvos lázadt fel a covid-terrorizmus ellen”, tudhatjuk meg egy alternatív portál igazságharcosától; s egyúttal azt is, hogy a lázadókat megfenyegető kamarai elnök a nagy vakcinagyártó cégektől szedte a jutalékát. Egy covid-részleget vezető főorvos pedig nem kevesebbet állított ugyanott – egy magyar „tisztánlátó” honlap közlése szerint –, mint hogy „hosszú hónapok óta kezeli és figyeli a covid19 fertőzéssel beutalt betegeket s az a véleménye, hogy a SARS-cov 2 vírus okozta légúti megbetegedés egyáltalán nem indokol semmilyen pandémiás világzárlatot, semmi orvosilag, tudományosan alátámasztott köze nincs a kötelező maszkviseléshez, sőt nem indokolt a kétes kísérleti vakcinákkal történő tömeges oltás sem. Tünetei és lefolyása semmivel nem veszélyesebb vagy más, az eddigi influenzavírusokénál.”

A doktornő a covid-osztályon szerzett tapasztalatai alapján kijelentette:

„...teljesen indokolatlan mindenféle, az emberi genetikát befolyásoló, az ember természetes immunrendszert felborító kísérleti vakcinával úgymond akadályozni a vírus terjedését. Elsősorban mert ez valószínűleg nem fog sikerülni, kettő, a beoltott emberek jóval kiszolgáltatottabbakká válnak ezt követően minden vírus kiváltotta betegségnek.”

De még ennél is nagyobb derűlátásra ad okot a világhatalom Amerika egyik neves konzervatív tévécsatornájának minapi műsora. Erről ugyan nálunk egyelőre csak az alternatív BitChute adott hírt, sőt, az egészet le is fordította magyar nyelvre, a szóban forgó FOX TV-ről azonban elmondható, hogy híradója a maga nemében a legnépszerűbbek egyike, műsorvezetője, Tucker Carlson pedig (a BitChute megfogalmazása szerint) arról híres, hogy „nem tagja a világon mindenütt jelenlévő papagájhíradó gépezetnek, amely kizárólag a hatalom által meghatározott propagandát közvetíti”.

Mivel a tisztelt Átlagolvasó a Covid-19-vakcinák dolgában ilyesféle lényegre törő kérdésekkel és főáramú meglátásokkal eddig aligha találkozott, ezért nem kerülhetjük meg a leglényegesebb észrevételek kiragadását.

toresvonalak3

„Joe Biden a nemzethez intézett első beszédében arra sürgette a teljes népességet, hogy azonnal oltassák be magukat. A celeb ipari komplexum azóta is megerősíti ezt a követelést. OLTASD BE MAGAD! OLTASD BE MAGAD! OLTASD BE MAGAD! OKÉ, MEGTESSZÜK! Nem vagyunk ellene!

Majdnem minden amerikai hálás az oltásokért, de mielőtt beadatnánk magunknak EZT, feltennénk egy pár kérdést ezzel a bizonyos oltással kapcsolatban! Két dolgot szeretnénk tudni, és egyiknek sincs semmi köze ahhoz, hogy mennyi hivatásos atléta vagy Netflix-sztár oltatta be magát eddig. Ez minket nem érdekel, semmi jelentősége nincs.
Ami számít, az ez... Az első kérdés: az oltás BIZTONSÁGOS? A második kérdés: HATÉKONY? (...)

Attól a perctől, hogy az első szállítmányok megérkeztek Amerikába, bizonygatták nekünk, hogy ez a legbiztonságosabb oltás, amit a tudomány valaha létrehozott. (...) Nos, ma reggel a szövetségi egészségügyi hatóságok – beleértve a Gyógyszerhivatalt és a Járványügyi Hivatalt – azt követelték a kormánytól, hogy állítsák le a Johnson & Johnsont. (...) Ha azt nézzük, hogy a bevallások szerint hányan haltak meg a Johnson-tól, akkor kevesebben, mint a régi oltásoknál. Akkor azonban érthetetlen, hogy miért álltak le vele, miért vonták vissza. (...) Lehetségesnek tűnik, hogy ez az oltás veszélyesebb annál, mint amit sugallnak. (...)

Ha az oltások működnek, akkor a beoltott emberek miért nem élhetik a normális életüket? Őszintén, mi a válasz erre? Ha az oltások hatékonyak, akkor semmi értelme annak, hogy azok, akik megkapták az oltásukat, maszkot viseljenek, vagy kerüljék a fizikai kapcsolatokat. Szóval, talán NEM MŰKÖDNEK, és ezt egyszerűen nem mondják el neked. Utálnánk, ha így lenne, főleg két oltás után.”

Ha a tisztelt Olvasónak olyan érzése támadna, mintha vele – velünk – is ezt történne, ez nem a véletlen műve. Tucker Carlson csupa olyan kérdést feszeget, amelyre az egész világ s benne Magyarország is kénytelen lesz mielőbb feleletet adni. Össze lehet omlasztani az akármilyen hatalmas kereskedelmi tornyokat, lehet hamis zászlós hadműveletekkel országok sorát tönkretenni, hiszen mindez a világ többi részének valójában nem fáj; nem érzi a saját bőrén, megvan a maga gondja-baja. De amikor jószerivel minden emberből így vagy úgy, többé vagy kevésbé áldozatot csinálnak, no, ott már könnyebben utat találhat magának a kétely.

Hát még ha a „tisztánlátók” is állhatatosan rásegítenek...

Az eredeti forrás: Szilaj Csikó


KORONAVÍRUS-JÁRVÁNY: ÚJ TÖRÉSVONAL. (1. rész) ⇒
KORONAVÍRUS-JÁRVÁNY: ÚJ TÖRÉSVONAL. (2. rész) ⇒
KORONAVÍRUS-JÁRVÁNY: ÚJ TÖRÉSVONAL. (3. rész) ⇒
KORONAVÍRUS-JÁRVÁNY: ÚJ TÖRÉSVONAL. (4. rész) ⇒

 

 

Megnyitva 414 alkalommal

Hozzászólás   

#3 Olvassónk Küldte e cikket: 3. részR Zoltán 2021-04-24 10:54
26. A napszél évszaki periódusai mindezt igen felerősítik, a járványok csúcsa mindig egybeesik a napfoltmaximumokkal, napkitörésekkel, korona-kilövellésekkel (űridőjárás). (Nekünk ezt még tanították közegészségtanból.)

27. A legtöbb légúti fertőzés télen van, amikor csökken a bőr által is termelt, a májban és a zsírszövetben tárolt D3-vitamin mennyisége. Ilyenkor kevesebb friss zöldséget, gyümölcsöt eszünk, aminek C-vitamin tartalma szintén erősíti az immunitást.

27. A laboratóriumi vírusok megvadulhatnak, mutálódhatnak és patogénekké, súlyos betegségeket okozókká válhatnak (biológiai fegyverek – erről hivatalosan vannak bizonyos adatok). (Vuhanban mi lehetetett?)

28. A védőoltások megalapozója, Pasteur halálos ágyán beismerte, hogy nem is volt veszett a kutya, aminek harapása kapcsán létrejövő betegség ellen beoltotta a kisgyermeket. Ezt a vallomását 2004-ig titkosították. Ma már nem lehet megtalálni az eredeti vallomását…

29. Robert Koch haláláig szégyellte magát, hogy a „nyusziszem” injekcióba (most Mantoux-próbának hívják) maga is majdnem belehalt.

30. Jenner, a himlőoltás felfedezője saját két gyermekét is megnyomorította a vakcinával. A szó egyébként tehenet jelent, mert nem a feketehimlő, hanem a jóval ártalmatlanabb tehénhimlő váladékát használta az oltásra. 1980-ra a feketehimlő eltűnt a Földről a WHO szerint, de az oltóanyag gondosan el van tárolva. Oltás-szkeptikusok szerint a betegség magától csengett le.

31. Hazánkban eddig csaknem 100 %-os a TBC-átoltottság, ennek ellenére a betegség világszerte (főként Afrikában, de nálunk is) kezd újra megjelenni. Épp úgy, ahogy az életszínvonal és vele a táplálkozás minősége is csökken. Itt is a C- és D3-vitamin hiány lényeges faktor.

32. A gyermekbénulás tünetei pont akkor jelentek meg világszerte, amikor a krumplibogár ellen elkezdték használni a DDT-t. Mérgezési tünetei pont megegyeznek a bénulás lefolyásával. Az igazság az, hogy miután a maláriaszúnyog ellen máig a leghatékonyabb méreg, Ázsiában és Afrikában nem, csak Európában és Amerikában tiltották be. Akkor azt mondták (ez gyermekkorunkban volt, a hetvenes években), 50 év a lebomlási ideje a földekben, de ezt azóta vizsgálatok hosszabbra becsülik.

33. A mostani vizsgálatok azért gyorsak, mert etikai okok miatt egyre kevesebb állatkísérletet szabad végezni, helyette már nagyobb számban embereken lehetett (volt szabad!) megfigyelni a mellékhatásokat. Az egyik, amit a Pfizer leír a 170 oldalas tájékoztatóján, azért felveti, hogy valamit már régebb óta vizsgálhattak a COVID-19 esetében, mert kifejezetten javasolja a gumival történő szexelést, miután károsodott utódok születhetnek a vakcina mellékhatásaként. Ez csak akkor lehet hihető, ha már elég idő eltelt a teszteléssel (legalább 9 hónap), és ez kiderült. (Emlékszünk még a Contergan-ügyre? Ott kéz és láb nélküli gyermekek születtek a terheseknek szánt görcsoldó-fájdalomcsillapító mellékhatásaként.)

Ahogy egyre több ismeretünk lesz, ezek a pontok még szaporodhatnak.

Hozzáteszem még: ha magunkat vagy gyermekeinket sajnáljuk beoltatni, és félünk (talán nem alaptalanul) az ártalmaktól, miért tesszük ki ennek a háziállatainkat? Nagymamám annak idején befogta a csirkék csőrét, nehogy meghallja a kapuban csengető állatorvos, hogy vannak aprójószágok, mert akkor beoltották volna őket csirke-leukémia ellen, és akkor nem lehetett volna megenni a húsukat – javaslat szerint 2 hétig. ( dr.Kohán József tanulmánya)
#2 Olvassónk Küldte e cikket: 2. részR Zoltán 2021-04-24 10:54
16. A beadott kórokozók mellett más szennyeződések is lehetnek (tojásfehérje, fekália…Erről a vakcina-gyárakban dolgozók számoltak be évekkel ezelőtt.)

17. A beadott kórokozók mellett más mikrobák is belekerülhetnek a védőoltásokba (HVB, HIV, HSV, SV40…). A Salk és Sabin vakcinákban ez több millió gyermek fertőzését okozta. A betegségek később jelentkeztek (lásd AIDS, lekémia..)

16. A beadott kórokozóra nézve a beteg vírus-, ill. baktérium-hordozónak tekinthető. A nem beoltott óvodás vagy iskolás elvileg „steril” társaihoz képest. Ugyanez vonatkozik bármely védőoltott személyre.

17. A beoltott kismama fertőzheti a magzatot, ill. a csecsemőt a méhlepényen, ill. a tejen keresztül.

18. A kismama környezetében beoltottak fertőző forrásként tekinthetők.

19. A védőoltást gyenge immunitású embernek beadni azt jelenti, ha túléli ezt a szándékos fertőzést, megérdemli, hogy életben marad.

20. Nyájimmunitás évtizedek alatt alakul ki, ha a fertőzés kiöli a gyengéket, maradnak az erősebb immunitású személyek, és DNS-ük örökíti a védekezőképesség változását.

21. Több kórokozó egyidejű beadása esetén kisebb az esélye az immunitásnak valamennyi (vagy bármelyik) mikroba legyőzésére.

22. A védőoltásokban szereplő mikrobák genetikailag módosított lények, nem természetes formában szerepelnek bennük. (Lásd fentebb is!)

23. A fertőzésekre vonatkozó előrejelzések logikusan soha nem lehetnek 100%-ban biztosak. Honnan tudják mégis, mikor melyik influenza fog „támadni”?

24. A bioszférában élő vírusok és baktériumok, gombák megtalálhatók a használati tárgyakon, épületek szellőző berendezésén éppúgy, mint 30 km magasan a levegőben lebegve, vagy a klórozott vizekben (extremofilek), de életképesek maradnak a világűr -270 oC-os hidegében is évmilliókig.

25. A fenti légkörben élő tonna milliónyi mikroba leülepedését segíti a környezet szennyezés, a kondenzcsíkok, a chemtrail. („Jó” levegőt szívnak az alacsony babakocsiban ülő gyermekek, kutyusok és cicák is! No, meg a futók, kerékpározók a járdákon, utakon…A sofőr pollenszűrős kocsiban ül.)
#1 Olvassónk Küldte e cikket: 1. részR Zoltán 2021-04-24 10:53
A védőoltások veszélyeiről (eltitkolt orvosi kutatási anyag)

Ennél veszélyesebb csak az az örökítő anyag (RNS, néha DNS), amit a vírusból az egészséges egyénekbe oltanak. Ez saját fehérjéit fogja szaporítani az emberi (állati) sejtekben, így a szervezet tulajdonképpen emiatt maga ellen fordul (autoimmunitás).

Én a józan eszemmel jutottam erre, és ezért félek. Mivel már úgyis van autoimmun betegségem, nem hiányzik még egy lapáttal rátenni. Biztos, hogy van alábbiakban sok igazság...
Egy természetgyógyász ismerőstől.

A védőoltások kockázata

Néhány bizonyított ok, amiért én NEM JAVASLOK SENKINEK SEMMILYEN VÉDŐOLTÁST, ÍGY A GYERMEKKORIAKAT SEM:

1. Az újszülött immunitása kb. 6 hónapos korára érik meg, fogékonyabb a mesterséges fertőzéssel, így a 3 napos korában beadott TBC épphogy csak legyengített kórokozójával szemben is védtelen.

2. Immuntolerancia alakulhat ki a kórokozókkal szemben, azaz nem alakít ki immunválaszt ellenük az újszülött, később ezzel összefüggésben autoimmun betegségek és rák, leukémia is kialakulhat már gyermekkorban.

3. Természetellenes úton kerülnek be idegen anyagok a szervezetbe a szúrással.

4. Az izomba adott idegen anyagok akadály nélkül kerülnek a nyirok utakba és a véredényekbe.

5. A beadott kórokozók nem találkoznak az ún. dendritikus (Langerhans) őrszem-sejtekkel, amelyek betanítják a többi immunsejtet a helyes válaszreakciókra, speciális fehérjék, immunglobulinok termelésére. Tulajdonképpen hátba támadja az oltás az immunitást.

6. A segédanyagok (Hg és Al) közvetlen agy- és idegkárosítók (ADEM, Alzheimer, Parkinson, sclerosis multiplex). Nagy erőkkel tagadják ezt az oltáspártiak, és a témát felhozó kollégát kitagadták.

7. A segédanyagok csak a tudományos cikkekben, elméletben fokozzák az immunitást, valójában gyengítik azt.

8. A segédanyagok autoimmun betegségeket okoznak (SM, cukorbetegség, vitiligo…).

9. Soha nem tart egy életen át a védőoltás hatása. (A mutációk miatt már elvileg a COVID-19 helyett 21-et kellene gyártani, mert legkevesebb 3 mutáción ment át a vírus…igaz, az oltóanyagban sohasem az eredeti szerepelt, hanem egy mesterséges változatának mesterségesen előállított RNS-darabkája.)

10. A legyengített kórokozók a szervezetben újra patogénekké válhatnak (mutáció, pleiomorfia). (A beoltott személy immunitásának csökkenése esetén a „leggyengébb láncszem” elve alapján maga is fertőző forrás. Az ilyen esetekben ráadásul még „életrevalóbb”, gonoszabb, ellenállóbb mutáns alakul ki.)

11. A vírusok 1-2 évtized múlva onkogén ártalomként, rákkeltő faktorként hathatnak (long active viruses).

12. A vírusok fehérjeburka, a baktérium fehérjék akár prionként viselkedhetnek később (pl. Creutzfeld-Jacobs betegség – az agy szivacsos sorvadása, hasonlít a kergemarha-kórra).

13. A fehérje a legallergizálóbb molekula, amit csak beadhatnak.

14. Ennél veszélyesebb csak az az örökítő anyag (RNS, néha DNS), amit a vírusból az egészséges egyénekbe oltanak. Ez saját fehérjéit fogja szaporítani az emberi (állati) sejtekben, így a szervezet tulajdonképpen emiatt maga ellen fordul (autoimmunitás).

15. Szokás a „veszélyes” vírusok helyett „ártalmatlan”, ún. adenovírusokba tenni a génmanipulálásra szolgáló örökítő anyagot. Ezt a rákkezelésben is alkalmazott eljárást lehetővé tevő kis lények maguk is rekombináns, újraalkotott formái. Az emberi adenovírusok modellként szolgálnak genetikai kutatásokban és génterápiában. Az általuk okozott légúti, gyomor-bél rendszeri és szemfertőzések többnyire szövődménymentes lefolyásúak, de lappangó állapotukból azonban reaktiválódhatnak, és akár halálos fertőzéseket okozhatnak immun-gyenge egyénekben.

16. Helyi szövetkárosodás mindig kialakul valamilyen mértékben. (A himlőoltás után életre szóló, néha vadul növekvő hegek is maradtak.)

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások