29. rész
Mottó:
„Amelyik nemzet a múltját nem ismeri, az a jelenét sem érti, s a jövőjét meg nem teremtheti!"
Öt perc történelem fiataloknak és minden érdeklődőnek
Magyar sors - magyar történelem
Európának szüksége van Magyarországra ... amely soha nem hagyta magát legyőzni
Nagy Lajos, a törvényhozó 2. rész
Nagy Lajos megítélése
Anjou I. Lajos a magyar történelem kiemelkedő alakja, akit korszakokat meghatározó tettei emeltek nagy uralkodóink sorába. A történészek és a 14. századot ismerni, megérteni akaró kutatók, olvasók közmegegyezése szerint Anjou Lajos kiváló politikus, hadvezér, törvényhozó, a művészeteket kedvelő és értő, személyét tekintve pedig bátor ember volt. Vannak azonban, akik azzal szeretnének szakmai elismerést, hírnevet szerezni maguknak - és ez nem csak I. Lajosra és korára értendő -, hogy a történelmi hűség jegyében negatív képet festenek az adott személyről, illetve a magyar történelem egy-egy kiemelkedő korszakáról. (Megjegyzendő, ezt számosan a tudomány nevében azért teszik, hogy az egyébként is sok kárt okozó belső és külső támadásoktól, tragikus eseményektől terhes magyar történelemnek még az addig pozitívnak ítélt évtizedein is foltot ejtsenek.)
Az egyik ilyen súlyos, ha nem a legsúlyosabb vád Lajos király ellen Durazzói Anjou Károly kivégzése és annak körülményei. Az előző részben már említett első nápolyi hadjárat idején Lajos Aversába hívta össze a további harcot feladó itáliai ellenfeleit, tulajdonképpen egy béketárgyalásra. Ezen Tarantói Lajos, Johanna új férje nem vett részt, ő Avignonba menekült Johanna után, a pápa védő szárnyai alá. A találkozóra azonban Tarantói Róbert és Fülöp, továbbá Durazzói Károly és testvérei Lajos és Róbert elmentek. Lajos király lakomára hívta őket, s rangjuknak megfelelő tisztelettel és bánásmóddal viseltetett az öt herceg iránt. A lakomát követő kedélyes kockajáték közben azonban Lajos hirtelen hangot váltott. Megvádolta őket öccse, Endre herceg 1345-ben történt meggyilkolásával és Johanna támogatásával. Károly bűneinek listája ezzel még nem ért véget. A két Anjou család - a nápolyi és a magyar - közötti ellentét Bölcs Róbert nápolyi király 1343-ban bekövetkezett halálával kezdődött. Róbert végrendeletében meghagyta - felrúgva ezzel a magyar Károly Róberttal kötött egyezséget-, hogy a nápolyi trónt kizárólag lánya Johanna, annak halála után pedig kisebbik lánya, Mária örökölheti, a magyar Endre herceg semmiképpen. Johanna és Endre házasságának története ismert. Kevésbé ismert azonban az, hogy az akkor 14 éves Máriát Durazzói Károly elrabolta és feleségül vette. Ezzel a lépésével végleg kizárta a magyar Anjou-ág öröklési lehetőségét. (Az sem változtatott bűnén, hogy korábban pártolta Lajos nápolyi hadjáratát, mert azt remélte, hogy Johanna bukásával, Mária hatalomba jutásával ő kerülhet a trónra.)
Károly a sorsát nem kerülhette el. Lajos király a hercegek tőrbe csalását már korábban eltervezte. Durazzói Károlyt Aversában azon a helyen fejeztette le, ahol Endrét három évvel korábban meggyilkolták. A többi herceget fogolyként Magyarországra hurcolták, majd később szabadon engedték őket. Az aversai gyilkosságot azonban sem a pápa, sem az itáliai uralkodók nem fogadták el törvényesnek, ami rontotta Lajos ottani népszerűségét. Ez a tette szolgáltatott okot mai napig annak a negatív megítélésnek, amely szerint Lajos lobbanékony, kiszámíthatatlan, számos téves döntést hozó uralkodó volt.
Anjou Lajos a Nagy jelzőt már a 14. század végén kiérdemelte, amikor neve előtt a Grandis latin szót olvashatjuk Lorenzo de Monachis velencei követségi titkár krónikájában. A melléknevet azonban csak a 19. századi romantikus irodalom és történelem versei, prózái, esszéi erősítették meg a magyar köztudatban. Hiszen már Berzsenyi Dániel, majd Arany János, Petőfi Sándor, illetve a kor festői, szobrászai, írói emelték a történelmi emlékezet magas szintjére Lajos királyt. Erre nem csupán - igaz, hogy sok pénzt felemésztő - hadjáratai, páratlanul sokirányú külpolitikája, országgyarapító tevékenysége, gazdasági intézkedései adtak elegendő okot. Törvényhozó munkája, az egyházi és világi építészet, szobrászat maradandó alkotásai, kulturális pezsgést eredményező teremtő tevékenysége mellett eltörpülnek azok a negatív vonásai, amit az „oknyomozó történészek" oly szívesen hoznak felszínre.
Az 13 51. évi törvények
Szent István és Szent László király országépítő határozatai, a II. András által kiadott Aranybulla európai jelentőségű alkotmánya mellett Nagy Lajos 1351-ben megjelentetett törvényei határozták meg a magyar középkort. Sőt, egészen 1848- ig, öt évszázadon keresztül döntő hatással voltak a magyar jogrendszerre.
A törvénykezés első és legfontosabb része az 1351. december 11-én Budán kiadott Ősiségi törvény. Címéből adódóan megerősítette az Árpádok törvénykezéseit, kiemelten az Aranybullát, ám módosítva annak 4. cikkelyét. Ez a cikkely eredetileg úgy rendelkezett, hogy a nemesnek joga volt birtokát, egyéb jószágait eladni, illetve bárkire átruházni. Lajos 129 évvel később törvénybe iktatta, hogy a nemes ne rendelkezhessen szabadon ingóságairól, az kizárólag a vér szerinti utódait - beleértve az oldalági rokonságot is - illette. Utódok híján, illetve ha ahhoz az egész nemzetség a beleegyezését adta, a birtok a Szent Korona tulajdonába került. Nem nehéz belátni, hogy ez az öröklési rend az ősi - a kereszténység felvétele előtti - törzsi-nemzetségi jogrendből fakadt, azaz a nemzetségi birtoklás idejére vezethető vissza. Szép ez egy olasz apától, lengyel anyától származó magyar királytól, aki a nemzetségi birtokok osztatlan formáját támogatta. A bölcs uralkodó jól tudta, hogy ez növeli az ország katonai erejét, a nemesség királya iránti elkötelezettségét. (Azt azonban tudni kell, hogy ez soksok pert, sokszor igazságtalan döntéseket is eredményezett. De hát ez ma sincs másként.)
Azt azonban be kell látni, hogy ez a törvény a 18. majd a 19. század első felében már erősen gátolta a fejlődést. Nem véletlen, hogy gróf Széchenyi István /Hitel- 1830/, majd Deák Ferenc munkásságának, illetve a reformkori országgyűléseknek egyik legtöbbet vitatott eleme az ősiségi törvény volt.
A gazdasági intézkedések közül kiemelkedik a kilenced törvény, ami az adózás reformját jelentette. Ez is, akár a többi törvény, a köznemesek érdekeit szolgálta. Az előző évszázadok szokásával ellentétben az új szabály előírta a kilenced, azaz a kilencedik tized szedését. A tizedik tized, a dézsma beszolgáltatását már Szent István óta törvény írta elő, ami az egyháznak járó adót foglalta magába. Természetesen a földbirtokos részére is adót kellett fizetni, ami azonban nem volt szabályozva. A nemesnek fizetendő adót eredetileg a szokásjog írta elő. Ebből idővel az következett, hogy a nagybirtokos hatalmánál fogva be tudta szedni az adót, a köznemes, a kisbirtokos már nem. Ez utóbbiak sokszor már jobbágy nélkül maradtak, mert azok a könnyebb megélhetést nyújtó nagybirtokos földjén telepedtek le. Lajos elrendelte az egységes adószedést, ami azt jelentette, hogy minden nemesnek adót kellett szednie. Aki erre nem volt képes, vagy nem akarta behajtani a tizedet, hogy így csalogassa magához a jobbágyokat, azok helyett a király szedte be az adót. A jobbágynak így már nem volt érdeke, hogy a nagybirtokos földjére költözzön, mert ott sem kapott adómentességet.
Lajos törvénykezései között jelentős szerepet játszott az úriszék intézménye. Ez a bírói ítélkezés, akárcsak a legtöbb törvény, a magyar szokásjog rendszeréből fakadt. A magyar nép társadalmi együttélése az évszázadok során kezdetben íratlan, majd közülük számos írott formában szabályozta a király, a nemes, a kereskedők, a kézművesek és a parasztok életét. Az úriszék, azaz, hogy a nemes ítélkezhetett a jobbágya felett, korábban is gyakorlatban volt. Az 1351. évi törvény ezt megerősítette, s a korábbitól eltérően a súlyosabb bűnesetekre is kiterjesztette. Ez növelte a nemesség erejét, megerősítette a királyhoz való hűségét.
Az 1351. évi törvénykezések közé sorolható a pallosjog. A kisebb bűncselekmények dolgában a köznemesek is ítélkezhettek. A birtok határain belül elfogott bűnözők fölött saját hatáskörben, más bíróság bevonása nélkül ítélkezhettek. Kivéve a halálbüntetést. Azt csak a király és a bárók gyakorolhatták. Pallossal csak nemes embert fejezhettek le, a nem nemeseket akasztófán végezték ki. (A birtok határán felállított akasztófa a főnemes pallosjogát jelezte. Tudni kell, hogy az első ilyen rendelkezések már Károly Róbert idején megjelentek.
Nagy Lajos törvénykezései közé sorolható az 1343-tól gyakorolt újra adományozás rendszere. Lényege, hogy a birtokot nem csak az adományozó levélen feltüntetett leszármazottak örökölhetik, hanem minden olyan személy, aki a család (nemzetség) tagja. Ez a törvény maga után vonta, hogy akár per nélkül, akár perrel, a birtokok jelentős részét újra fel lehetett osztani.
Magyarország települései a 14. században
A 14. századi Magyarországon mintegy 14-15.000 falu és feltehetően 500-550 falusias jellegű mezőváros helyezkedett el. Egy-egy faluban a számítások szerint átlagosan 25 család élt, s egy-egy családnak 5-6 tagja volt. A hozzávetőleg 150 lakost számláló falvak mellett a mezővárosok és városok lakossága sem mutatott kiugró lakosságszámokat. A 14. századra kialakult „egységes nemesség" létszáma mintegy 45-50.000 főre tehető. A vezető réteget 35-40 család alkotta, s közülük kerültek ki a nádor, a bánok, a vajdák, a magas rangú királyi tisztviselők. Ők, a bárók álltak a familiáris rendszer élén. Ez a familiáris rendszer - felépítését, szolgáltatásait, egymástól való függését tekintve - közelebb állt a „családi" kapcsolatokhoz, mint a nyugat-európai hűbéri rendszer. Ám Lajos korában jött létre az egységes jobbágyrendszer, ami a szolgáltatások eredményeképpen alakulhatott ki. Az adó, a robot, a kilenced, a tized, az ajándék fizetésének alapja a jobbágytelek volt. A parasztok azonban földtulajdonosok is voltak, s a kisebb nagyobb birtokuk nagysága alapján adóztak.
Mind az adózás, mind a munka sokasága tekintetében tévhitben élnek napjaik polgárai. Tévesen tudják, hogy a falvakban élő középkori paraszt a mai emberhez képest elviselhetetlen körülmények között és az éhhalálhoz közeli szinten tengődött. Megdöbbentő, hogy a 14. században a munkanapok száma a kétszázat sem érte el. Hogyan lehetett ez? Az 52 vasárnap - amikor szigorú munkatilalom volt - mellett a sokkal több napot felölelő húsvéti, pünkösdi, karácsonyi ünnepkörök, továbbá a közel negyven szent megünneplése már több, mint száz napot tett ki. Ehhez társultak a családi jeles napok - születés, lakodalom, temetés - ami sokszor egy-egy hétig is tartott. Az adó aránya pedig kisebb volt, mint a későbbi „fejlett' kapitalizmus embert megnyomorító kizsákmányolása idején. Természetesen ez a jobbágyi életmód országonként, birtokonként, időszakokként változott.
A városok jogállásuk, lélekszámuk, gazdasági erejük folytán lehettek szabad királyi városok, tárnoki városok, személynöki városok, bányavárosok, szász városok. A szabad királyi városok már a 11-12. században kialakultak. Az első ilyen település Fehérvár volt, ami Esztergom után a királyi székhely szerepét is betöltötte. Hét település dicsekedhetett a királyi város címmel, melyek Zsigmond idején erősödtek meg. Mint a nevük is utal rá, hogy ezek a városok kizárólag a király kegyétől függtek. A nemes, akinek birtokán feküdt a település, nem gyakorolt semmilyen jogot fölötte.
A mezővárosok többek között abban különböztek a királyi városoktól, hogy nem vehették körül fallal. Ez azt jelentette, hogy a város nem élvezett akkora védettséget, mint a királyi város, továbbá nem volt vásártartási és árumegállító joga. Adózniuk kellett, de szemben a jobbágyi falvakkal, azt egy évben egy alkalommal rendezhették el. A tárnoki városok a királyi városok egyik csoportját jelentették. Kiváltságaik voltak, többek között önálló bíráskodással rendelkeztek, s a fehérvári jog helyett a budai jogot alkalmazták, amit a tárnokmester gyakorolt. A szabad királyi városok másik csoportját a személynöki városok alkották. Polgárai peres ügyekben a királyi személynökhöz tudtak fellebbezni. A személynök a király személyének bírósági helytartója volt. Ezek közé a városok közé sorolhatjuk Esztergom, Székesfehérvár, Kisszeben, Lőcse és Szakolca településeket.
Külön említést érdemelnek a bányavárosok, amik a gazdag ezüst- és aranybányák lelőhelyén, a Felvidéken alakultak ki. Hasonló jogállással bírtak Erdélyben a jómódú, sokszor szintén a bányaművelésből és kézművesiparból kifejlődő szász városok. Megjegyzendő, hogy az erdélyi szászok, a felvidéki cipszerek és a garamvölgyi bányászok ősei - ha nem is ugyanolyan történelmi háttérrel -, de német földről érkeztek. Legismertebb ilyen települések Körmöcbánya, Selmecbánya, Besztercebánya, Breznóbánya és még közel tucatnyi hasonló, különleges jogokkal bíró város. Erdélyben Nagybánya, Aranyosbánya, Zalatna fejlődtek a legjobban, élükön Szebennel, ahol a királybíró rendelkezett.
Műveltség és kultúra Nagy Lajos korában
A Szent László-kultusz megújításáról, a kor templomépítészetéről, freskófestészetéről, a lovagkor művészetéről az előző fejezetben már volt szó. A magyarországi lovagi kultúra a Nyugat-Európában kialakult szellemi irányzatokhoz kapcsolódott. Ebben döntő szerepe volt az Anjou-ház itáliai, francia, lengyel és más európai államokkal fenntartott kapcsolatainak.
Építészet
A 14. században Magyarországon is elterjedt a gótika, amelynek egyik legelső és legjelentősebb alkotása Diósgyőr vára. A Szinva-patak völgyében álló sziklán már a honfoglalás korában épült egy vár, ami 1241 körül elpusztult. Az erődöt már Anonymus is említi művében. Az építkezések 1343-ban kezdődtek el a Károly Róberttől örökölt erődben. A lakótorony a tervek szerint négy belső toronnyal épült meg, ami magába foglalta - a 3 80 négyzetméter területű - Közép-Európa legnagyobb lovagtermét. Nagy Lajos Visegrád, Buda és Zólyom mellett Diósgyőr várát is királyi központtá alakíttatta ki. Ez különösen akkor nyert jelentőséget, amikor a lengyelek is királyukká választották. A Bükk hegység peremén álló pompás vár Buda és Krakkó között félúton feküdt.
Diósgyőr a király kedvelt tartózkodási helye volt. Itt rendezték a nagy udvari vadászatokat, hiszen akkoriban a szarvas és vaddisznó állomány mellett még medve és bölény is gazdagította a bükki rengeteget. Nagy Lajos halála után Diósgyőr a királynék tulajdonába került, ahogy akkoriban mondták, a „királynék jegyruhája" lett.
A kor másik jeles épülete a Budavári Nagyboldogasszony templom, amit 1370- ben alakítottak át gótikus stílusban. Buda azonban nem csak a templomai, hanem az előkelő nemesek és polgárok kőházai, díszes kapualjai által is gazdagodott.
Buda mellett Kolozsvár, Kassa, Lőcse, Sopron, Fehérvár, Pécs, Várad, továbbá számos erdélyi, felvidéki, dunántúli város dicsekedhet ma is olyan épületekkel, amelyek a Nagy Lajos korabeli gótika szépségeit hirdetik.
Képzőművészet
A Kálvária Kolozsvári Tamás alkotása, az eredetileg Garamszentbenedek (ma Szlovákia) templomában látható oltárkép, ami Esztergomban, a Keresztény Múzeumban tekinthető meg. (Kolozsvári Tamás a 14-15. század fordulóján élt mester nem tévesztendő össze a Szent György szobrot is készítő Kolozsvári testvérekkel.) Igaz, hogy az oltárkép a 15. század első éveiben készült, de a kor jeles festőművésze a Nagy Lajos korában kifejlődő gótikus irányzat képviselője volt. Erdélyből származott, de nem volt szász származású, amire a saját maga által használt neve, a Thomas de Colossvar is utal. Feltehetően többek által is foglalkoztatott miniatúrafestő lehetett, amire a nyugati festészettel rokon stílusából következtetnek a művészettörténészek.
A festészet másik jeles mestere Aquila János, aki számos nyugat-dunántúli templom falán hagyta ott keze nyomát. A legismertebb és a legjobb állapotban fennmaradt freskója Velemérben a „fény templomában" látható.
Bizonyított, hogy a szobrász Kolozsvári testvérek (Márton és György) világhíres alkotása, a Sárkányölő Szent György 13 73-ra készült el. A ma Prágában, a Hradzsinban őrzött bronz alkotás Európa első teljes alakos szobra volt, amit viaszveszejtéses eljárással tudtak kiönteni. A szobor másolatai láthatók Kolozsvárott, Budán, Pesten az Epreskertben, Szegeden, a Magyar Nemzeti Múzeumban és a Budapesti Műszaki Egyetemen is. A Kolozsvári testvérek 1360- 1365 között a váradi püspök megrendelésére elkészítették Szent István, Szent Imre és Szent László egész alakos szobrait. Ezek azonban 1660-ban elpusztultak, amikor a török bevette Váradot. (A Szent György szobrot állítólag maga Nagy Szulejmán mentette meg 1541-ben, amikor a török elfoglalta Budát. A szultán, felismerve a műalkotás értékét, letakartatta, hogy az iszlám hívek ne lássák. Egyes információk szerint a Szent György szobor a török korban került Prágába.)
A Pécsi egyetem megalapítása
Nagy Lajos négy évtizedes uralkodása kimeríthetetlen a történelmi és kulturális fejlődés, továbbá a keresztény egyház magyar értékeket gyarapító alkotásai tekintetében. Ezekben az évszázadokban még kevesen tudtak írni, olvasni, az inkább a papok, udvari tollforgatók kiváltsága volt. A birtokadományok, az új törvények egyre több peres ügyet idéztek elő, aminek következtében egyre többen gondolták úgy, hogy a tanulás, a betűvetés elsajátítása hasznos dolog. Többek között ez is hozzájárult ahhoz, hogy 1367-ben Pécsett megalapították az első egyetemet Magyarországon. A középkor szokása szerint egy-egy nagybirtokos pénzt szánt arra, egy jobb képességekkel rendelkező fiát, vagy fiú rokonát kitaníttassa. Az egyetem alapításának kezdeményezője Vilmos pécsi püspök volt, aki Lajos király támogatásával, a pápa engedélyével megnyitotta a középkori Magyar Királyság első egyetemét.
A pécsi egyetem megalapítását V. Orbán pápa alapító oklevele legalizálta: „Magyarország királyának kérésére rendeljük, hogy Pécs városában legyen studium generale, amelyben az egyházi és polgári törvények s minden más nem tilos tudomány, a hittudományon kívül, tanittassék ... " Közép-Európa államaiban a 14. század az egyetemalapítások nagy korszaka volt, hiszen Prágában 1346- ban, Krakkóban 1364-ben, Bécsben 1365-ben és Pécsett - három fakultással - 1367-ben kezdődött az oktatás. A legtöbb kezdeményezés, így a pécsi is rövid idő elteltével megszűnt. Nem tudunk sokat az intézmény működéséről, tanárairól, diákjairól. Hatása azonban vitathatatlan, hiszen a következő évtizedekben már Budán és Pozsonyban is nyílt magyar egyetem.
Krónikák és krónikaírók
Legismertebb a Képes krónika, amit mai ismereteink szerint 1358-ban kezdett el írni a székesfehérvári Kálti Márk kanonok. Sok kutató cáfolja Kálti Márk szerzőségét, de Meggyesi Miklós miniatúrafestő személyét, aki a gyönyörű képeket alkotta, nem vonják kétségbe. Az előző fejezetekben számos miniatúrájával szereplő felbecsülhetetlen értékű krónika a hun-magyar kortól Károly Róbert idejéig tárgyalja a magyar történelmet.
Nagy Lajos korának krónikaírói, építőmesterei, festői, szobrászai gazdag magyar hagyományokra alapozhattak. Hiszen a korábban említett Anjou Legendárium, vagy a Nekcsei Biblia, nem említve az építkezéseket és ötvösművészetet, arra enged következtetni, hogy mind az Árpádok, mind az Anjouk kora szinkronban volt az európai művészetekkel.
Lajos korát többek között jellemezte a színes, képes, reprezentatív történeti könyvek létrehozása. A Képes krónika folytatásaként is ismert Küküllei János kanonok és a Névtelen Minorita krónikája. Küküllei Lajos király viselt dolgai című, talán 1389-ben befejezett, 55 fejezetben megírt műve az első világi életrajz a magyar irodalom történetében. A Névtelen Minorita pedig 19 fejezetben tárgyalja a király hadjáratait, győzelmeit, megsebesüléseit és medvevadászatát. Feltehetően 1370-ben készült az Assisi Szent Ferencről készült legendafordítás, ami a 15. századi Jókai-kódexben maradt fenn. Meg kell jegyezni, hogy a kor krónikaírói zömmel ferences szerzetesek voltak, amit a szövegek tartalma és stílusa igazol. Magyarország királyaira Nagy Lajos kora előtt is jellemző volt, de a legszebben a 14. századi krónikák őrizték meg, amikor azt olvashatjuk, hogy: „Magyarország népeit a békesség gyönyörűségében, s bőségesen nyugalomban megőrizték." Ehhez járult hozzá a 14. században a lovagi eszmény. Ám nem véletlen, hogy Szent László személye emelkedik ki e korban, mint azt korábban már bővebben elemeztük.
A pálos rend elterjedése Európában
Az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend a Remete Szent Pálról elnevezett pálos rend, amit Boldog Özséb esztergomi kanonok alapított 1250- ben. A rend a mai napig működik. Központja a lengyelországi Czestochowában, a Jasna Góra-i kolostorban van. Magyarországi központja pedig Pécsett található.
Nagy Lajos uralkodása idején a magyar pálosok már százéves múltra tekinthettek vissza. A rend azonban a 14. század második felében erősödött meg, amikor Lajos király több monostort is alapított a fehér barátok tiszteletére. A Háromhegyi kolostort Martonyiban az ottani nemesek emelték 1341-134 7 között. A király Márianosztrán alapított 1352-ben kolostort és templomot a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére.
Lajos király a kolostoralapítások mellett azzal emelte európai rangra a magyar szerzetesek tevékenységét, hogy 1381-ben Velencéből a pápa közreműködésével megszerezte thébai Remete Szent Pál ereklyéit. Az ereklyéket a budaszentlőrinci monostorba helyeztette el, s a szent oltalmába ajánlotta Magyarországot.
Nagy Lajos hagyatéka és halála
Lajos király idősebb lányát, Máriát és jövendőbelijét, Zsigmondot szánta a lengyel trónra. A lengyelek azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy az uralkodó Krakkóban rendezkedjen be, amit a királyi pár nem tehetett meg. Ezért hosszas tárgyalások és szerződések aláírása után Mária húgát, Hedviget (lengyel nevén Jadwiga) ültették a lengyel trónra. A később szentté avatott Anjou Hedvig a litván nagyfejedelem felesége és a litvánok keresztény hitre térítője lett. Ezzel megszűnt a magyar-lengyel perszonálunió. (Emlékeztetőül! A litvánok Hedvig emberfeletti tevékenysége és a Lengyel Királyság irányítása mellett, Szent László segítségét kérve tértek át a keresztény hitre. Ez is Nagy Lajos öröksége.)
Lajos élete utolsó éveiben betegsége miatt visszavonultan élt az általa alapított pálos kolostorokban. Helyette felesége Erzsébet és a bárók (Garai Miklós és Forgách Balázs) kormányoztak. Lajos halála után azonban fellángolt a főurak közötti hatalmi harc. (1386-ban a királynét és támogatóit meggyilkolták, a rend felborult az országban.)
Lajos király még csak ötvenhatodik évét töltötte be, amikor 1382. szeptember 10- én Nagyszombat városában elhalálozott. Halála bár természetesnek mondható, de felemésztette az a fizikai és szellemi tevékenység, amit egész életében folytatott. A kortárs európai krónikások, költők, írók, egyházi és világi személyek szinte dicshimnuszokkal emlékeztek a magyarok nagy királyára. Emeljünk ki néhány sort a méltatások tengeréből:
,, Sok gazdag uralkodót hatalmasan megelőzött. " „Lajos a világ leghatalmasabb fejedelme volt a keresztények között, és a hitetlenek által leginkább rettegett király, aki csak volt, vagy lehetett Nagy Károly császár halála óta. "
,, Nincs a világnak még egy királya, aki annyit tett volna birodalma becsületére és alattvalói javára, mindamellett nem fuvalkodott fel, nem volt nagyravágyó. " ,, Soha nem láttam fejedelmet, aki oly nagy hatalommal annyi szerénységet párosít. "
Küküllei János írta közvetlenül az uralkodó halála után:
,,Isteni hívásra szeptember 10. napján távozott el ebből a világból, és kevéssel ezt megelőzően csodálatos üstökös tűnt fel. Halála után oly nagy gyász lett az országban, mintha mindenki saját halálát siratta volna. "
Freisingi Ottó korábban még Szent István szentségét is kétségbe vonta, s a magyarokat barbároknak és vadaknak írta le, mint oly sok nyugati krónikás. Az Árpád kor végére és az Anjouk idejére azonban a barbárnak tekintett magyarság az európai dinasztiák, az európai diplomácia és udvari élet, továbbá a művészetek élmezőnyébe került. A Magyarországról alkotott kép jelentős változása különösen akkor érhető tetten, amikor a valaha keresztényellenesnek kikiáltott nép a kereszténység védőbástyája lett évszázadokon keresztül. Mint ahogy az ma is!
(Folytatjuk) Bánhegyi Ferenc