20240418
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2011 február 10, csütörtök

Az Etruszk nép őszinte története

Szerző: Zászlós-Zsóka György

 Pisa ősi etruszk település volt, eredete visszamegy legalábbis a Kr. e. második évezredbe. Egyesek szerint ligúriai alapítás volt, azonban ez csak feltevés. A bizonyíték, ami rendelkezésre áll, inkább az ellenkezőjét igazolja, hiszen Pisától mintegy nyolc-tíz mérföldnyire, Massarosánál, cölöpökre épített házakat találtak etruszk cserepekkel.

Az Arnótól délre a következő folyó, amelyik az ország belsejéből érkezik, a Cecina. Ennek torkolatában épült Vada, amely városnak csak maradványait találták meg, részben a víz alatt, részben pedig a szárazföldön. A partvonal változása és a tengerszínt csökkenése következtében szinte nyomtalanul eltűnt kikötőváros a Catena Metalliféra fémekben bővelkedő hegyvonulatát volt hivatva védelmezni a bányatermékekre éhes görögök támadásaival szemben. Noha a régészeti anyag ennek a városnak feltárásában a legszegényesebb, biztosra vehetjük, hogy az alapos etruszk hadvezetés nem hagyott volna védelem nélkül egy ilyen fontos vidéket.

Ugyanennek a területnek védelmére, szédítő magasságban épült Volaterra városa, ahonnan szemmel lehetett tartani mind a Cecina, mind pedig az északi irányba folyó, s az Arnóba ömlő Era folyó völgyét. A város eredete visszamegy az ősi időkbe, s a Kr. e. nyolcadik századból fennmaradt műhelyek maradványai megerősítik a korai "városiasodást". Hadászati jelentősége a két interiorba vezető folyóvölgy biztosítása volt, nyugati, vagy északi irányból érkező támadás ellen.

Az Elba szigetéhez vezető félsziget csücskében, szinte bevehetetlen magaslaton épült Populónia városa, ahonnan egyenes kilátás nyílt a kikötőre, a tengerszorosra és Elba partvonalára. Hadászati jelentőségét könnyen felmérhetjük katonai szempontokból ideális fekvéséből és az Elba szigeti, valamint a szárazföldön a hátában elhelyezkedő bányavidék fontosságából. Mint emlékezhetünk, a görögök többször megkísérelték Elba birtokbavételét, s hogy ez nem sikerült nekik sohasem, azt minden bizonnyal a populóniai őrség éberségének tudhatjuk be.

A partok mentén dél felé haladva a következő folyó a mai modern térképeken az Ombrone. A Kr. előtti évezredekben e folyó nem ömlött egyenesen a tengerbe, hanem torkolatánál egy majdnem zárt öböl volt, amelyet - latin nevén - Priliusz-tó néven ismerünk. A védett öbölnek két kijárata volt a nyílt tengerre, s az Ombronén kívül egy másik folyó, a Bruna is beleömlött, a tó északi csücskénél. A fontos haditengerészeti és kereskedelmi fontosságú tó partján két erődváros maradványait találták meg a régészek, és az írásos feljegyzésekből is ismert mindkettő. Az egyik a Bruna torkolatánál épült Vetulónia, amely a bányavidék felé vezető folyóvölgyet zárta le, másik Rusella, amelyik az Ombrone völgyén át a hátországba vezető főútvonalat védte. Mindkettő magas dombon épült, s mindkettő a nyolcadik században "városiasodott". Rusellánál találtak rá a legősibb városi erődítések egyikére. Majd két mérföld hosszúságú kőfala, amely a várost teljesen körülvette, némely helyen hat-hét méter magas és két és fél - három méter vastagságú volt.

A következő őrváros az Osa folyó torkolatánál Telamon, egy hajózási szempontból fontos tengeröböl partján, meredek oldalú magaslaton épült, s nem csak a kikötőt uralta, hanem a part menti főútvonal biztosításában is nagy szerepe volt.

Marsiliana az Albegna és Elsa folyók összefolyásánál, a tengeri torkolattól kissé beljebb védi az ország belsejébe vezető folyóvölgyi utakat Vulci. Nem sokat hallunk róla az ókori írók műveiből, ám annál hatalmasabb a régészeti lelet. A Fiora nevű folyó mentén, magas dombon épült az Amiata hegységhez vezető völgy bejáratánál. Fekvése hasonló Ruselláéhoz, amennyiben a nyolcadik században Kr. e. a Fiora sem ömlött e tengerbe, hanem egy két kijáratú, majdnem teljesen zárt lagunába. Egyike Etruria leggazdagabb városainak, az Amiata hegység kimeríthetetlen bányakincsei mellett nagy mezőgazdasági központ; olajat és bort exportál nagy mennyiségben, saját készítésű agyagedényekben.

Ugyancsak a Fiora völgyében, magas domb tetején egy természetes erődítést képező földnyelven épült Statonia, ott, ahol a tengerpart felől Etruria belsejébe vezető út keresztezi a folyót, másik két mellékág összetalálkozásánál. A három folyó északról, keletről és nyugatról körülfolyta e jobban ki sem választható helyet, délről pedig mesterséges árok és földhányás biztosította. Etruriának valószínűleg legősibb védelmi berendezése volt. Vulcival közvetlen út kötötte össze, s így a part menti főútvonallal is, amely Vulci ellenőrzése alatt állt. Csakúgy, mint Vulci, ősidők óta etruszkok által lakott településekből városiasodott a nyolcadik század középen táján.

A nyugati partvidék védrendszerének következő láncszeme Tarquinia, a Márta folyó partján, annak torkolatvidékén. Jól védhető magaslaton épült és a Bolsena- tóhoz vezető, azt a tengerparttal összekötő főútvonal biztosítására szánták. Öt mérföld hosszúságú városfal vette körül. A Tolfa hegység fémbányái közelében lévén, ősidők óta etruszkok által lakott terület középpontjában helyezkedett el és a Kr. e. nyolcadik században városiasodott. A Márta torkolata körül több fontos kikötő város virágzott már a nyolcadik század előtt is, ezek közül több Martapum és Gravisca a legjobban ismertek. Rapinium a Mignone folyó torkolatánál épült, s szerepe a tengerészeti bázison kívül valószínűleg a folyóvölgy védelme is volt, noha erődítést még nem találtak a régészek környékén.

Tarquiniától délre, a parti síkság szélén, a hegyek lábánál épült Caere városa, a Vaccina folyó torkolatánál. Etruszk folyamatossága az ősidők óta kimutatható. Régészeti leletekben gazdag város; legkevesebb hét-nyolc templom maradványaira találtak benne, tehát a nyolcadik század óta "nagy város" volt és valószínűleg vallási központ. Több kikötőváros tartozott hozzá, ezek közül talán a legfontosabb Pyrgi, szintén ősrégi etruszk település, amelynek vallásközponti története visszanyúlik a Mycenaei időkbe. A későbbi politikai életben nagy szerepet játszott az egyik templomában talált híres, kétnyelvű aranytáblák tanúsága szerint, a caerei tengerészet fő bázisa volt.

A Bracciano tavat a tengerrel összekötő Arrone folyó Fregenánál ömlik a tengerbe. Fregena ősi kikötőváros, minden bizonnyal feladata volt az Arron völgyének biztosítása, noha erődítés nyomaira még nem bukkantak a régészek. Lehet, hogy a tengerpart változásával tűnt el, lehet, hogy más város is volt a közelében, semmi esetre sem valószínű ugyanis, hogy az etruszkok ezt a fontos völgyi utat védelem nélkül hagyták volna.

Első pillantásra hasonlóképpen védtelennek tűnik Etruria legfőbb folyójának, a Tibérnek torkolat-vidéke. Ostiát ugyanis a rómaiak alapították és a Kr. e. nyolcadik században még nem létezett. Ha volt rajta őrváros, azt a tengerpart változása és a nedves éghajlat eltüntette.

Az Etruria déli határát jelentő Tibér azonban így sem volt védtelen, mert a nyugat felől, vagy délről várható ellenséget kissé beljebb két őrváros is biztosította. Ezek egyike a jól ismert nevű Vei, másika pedig Veinek a Tiber mentén épített előőrse, Fidena. A vei-dombokon épült ősi etruszk települések szintén a Kr. e. nyolcadik században olvadtak össze várossá; történetük a messze megelőző évezredek óta folyamatos. Az Etruria közép szakaszán észak-déli irányban futó főútvonal mentén épült, s Caerevel közvetlen út kötötte össze. Fontos szerepe volt a campaniai erődrendszer kiépítése idején, mint a legdélibb etruriai városnak. Gazdag mezőgazdasági vidék középpontjában feküdt; mérnökei komoly folyamszabályozási és öntözőcsatornarendszer építési munkálatokat végeztek. Később minden bizonnyal ők építették a Tiber- hidat Rómában a campániai hadműveletek megkönnyítése érdekében.

A Tibér lezárására, s később Róma szemmel tartására és ellensúlyozására ők építették Fidenát a Tibér déli partján, ahol a Valchetta ömlik a Tibérbe a másik oldalon. A folyó egyetlen gázlóját tartották ellenőrzés alatt, s ezáltal a Tibér hajóforgalmát is ők kontrolálták.

Vei tizennégy mérföldre feküdt a Tibér torkolatától, ám gyanúnkat, hogy a torkolat vidékét nem bízták a véletlenre is kellett lenni egy parti őrvárosnak is valahol, megerősíti Dyonisius feljegyzése, hogy "a Tibér torkolatát Vei ellenőrizte."

Mint már említettük, ebben az időben Romának még híre hamva sem volt, legfeljebb, mint ismeretlen nevű etruszk településnek. Viszont Veinek hét főkapuja volt már, mindegyik egy-egy főútvonal számára, s amit később Rómáról állított a közmondás, ebben az időben még úgy hangzott:

"Minden út Veibe vezet "

Mielőtt elhagynánk magának Etruriának területét, a faleriekről is kell szólni, mert az etruszkológia mint egy más, nem etruszk nyelvet beszélő népet tartja őket számon. Ennek a megállapításnak két nyomós ok is ellentmond. Az egyik az, hogy a faleriek városai mind ősi etruszk települések, eredetük mélyen visszanyúlik az előző évezredekbe, tehát ha más nyelvet, vagy tájszólást beszéltek, mint az etruszkok - ami nem valószínű az egy idegen népcsoport betelepedését jelenti, nem később, mint az első évezred kezdetén. Tévednek tehát azok az etruszkológusok, akik az őslakos faleriek "etruszkizálásáról" beszélnek. Ennek éppen a fordítottja a az őslakos, őstelepes etruszkok nyelvét "falerizálták", s idővel átvették az etruszk nyelvet. A másik ellentmondás az ókori szerzők megállapításaiban lelhető, akik -mint Titusz Líviusz és Pliny- egyhangúlag állítják nem csak az ő nézetüket, hogy a faleriek etruszkok voltak, hanem azt is, hogy a faleriek magukat is etruszknak tartották. Városaik Fateri, Narce és Capéna - története maga is ezt tanúsítja, hiszen a végsőkig jóban-rosszban kitartottak az etruszkokkal, tehát sokkal közelebb éreztek magukat hozzájuk, mint a latin-nyelvű rómaiakhoz.

Legfőbb városuk, Faleri hadászati fekvésénél fogva, valamint meredek szakadékokkal körülvett, jól védhető helyválasztása következtében, a Tibér két mellékfolyójának torkolatánál bizonyosan részt vett Etruria védőrendszerében.

Ugyancsak jól védhető, meredek hegytetőn épült Capéna is, amelyet a Tibér mellékfolyója tökéletesen körülfolyt és egy Kelet-Nyugati irányú főútvonal mentén feküdt. Közelében volt az etruszk Ferónia istennőnek kegyhelye.

Mint emlékezünk, a Kr. e. tizenkettedik századbeli népvándorlásokat követő évszázadokban a közel-keletről a Balkánra érkezett népcsoportok egy része átszivárgott az Adrián keresztül Itália szemben fekvő, keleti partvidékére és lassan az Apennineket átszelő folyóvölgyek mentén elértek Etruria határvidékét. Minden bizonnyal ezeknek egy része települt be a Tibér nyugati oldalára, s ezeket hívták falerieknek.

Ugyanezt elmondhatjuk az Etruria keleti szomszédságában települt, az ottani őslakossággal összekeveredő umbrakról és szabinokról is, de az Etruriától délre elterülő vidékre betelepedett latinokról is. Latinia összes ősi-alapítású városa és falva etruszk volt - azaz ősmediterráni ősnyelvet beszélő őslakosok - akik közé az újonnan érkező rokonfajú, de hosszú vándorlásai folyamán másokkal keveredő és ezért nyelvükben meglehetősen eltérő telepesek beköltöztek. Mielőtt nyelvükben egészen hasonulhattak volna az etruszkokkal, a hatodik századtól nagyhatalommá nőtt Róma amelyik a későbbi latin nyelv latiniai lakosaitól átvett nyelvet tette hivatalossá -megszakította a természetes nyelvfejlődési folyamatot és a hátországát képező Latiumot "vissza-, vagy ellatinosította". A Kr. e. nyolcadik században azonban talán az Alba- dombok lakosságát leszámítva, ahol az újonnan érkezők egy csoportban, nagyobb tömegben települtek meg, s ezért nyelvük kissé "etruszkizálódott" latinokról sem nyelvészetileg, sem fajilag nem beszélhetünk, s ebben kell keresnünk annak az okát, hogy a dél felé "terjeszkedő" etruszkok nem telepítettek etruszk kolóniákat a későbbi Latiniába, hiszen az Etruria és Camápnia között elterülő sávban mind a főútvonalak biztosítására, mind pedig a tengerpart védelmére etruszk erődváros-rendszer állt rendelkezésre, amely biztosította Etruriát minden délről érkezhető meglepetés ellen, s Itáliát-ugyanúgy - a tenger felől jöhető támadás ellen.

A szárazföld belseje felé vezető folyó, vagy egyéb völgy ezen a szakaszon nincs, ezzel magyarázható, hogy az aránylag hosszú partszakaszon csak egyetlen, noha elsőrendű kikötőváros maradványaira találtak, s ez Antium. Annál több azonban a stratégiai fontosságú, jól védhető magaslaton, s a főútvonalak mentén létesült városok száma, amelyek a védrendszerben való részvételüknek köszönhetik, hogy emlékük fennmaradt, s nem veszett el - mint annyi más etruszk településé - a teljes feledés homályában.

Ilyen főútvonalon épült őrváros Gabi, Praeneste, Tusculum és Alba Longa, sőt Aticia és Ardea is ide számítható.

A Kr. e. nyolcadik századbeli Etruria politikai és katonai hatalmát, gazdasági képességeit, s a velejáró civilizációs fejlettségét csak akkor tudjuk igazán felfogni és értékelni, ha figyelembe vesszük, hogy Etruria és Latinia erődítési rendszerének már magában is óriási teljesítménye mellett - azzal egy időben végre tudta hajtani egész Dél-Itália megszervezését és védelmét, amely területek minden tekintetben elmaradtak Etruria mögött. S - éppen ezért - saját erejükből minderre nem voltak képesek.

A körülmények mindkét területen különbözők voltak, ezért mindkettő számára más-más terveket kellett készíteni. A végrehajtásban is jelentős eltéréseket találunk, amik elsősorban a földrajzi különbözőségből adódnak, s úgy tűnik, hogy Észak erődítését Etruria északi városai hajtották végre, Campániáét pedig a déli városok. Ez nem csak a nagy távolságok ésszerűségéből következik, hanem világosan megállapítható a mindkét vidéken található etruriai elnevezésekből is. Lehetetlen észre nem venni az összefüggést az etruriai Vulci és a campániai Vulcei között, s a déli Voltumo folyó neve és az etruiai kegyhely Veltura ugyanúgy ezt tanúsítja. A Pó-vidéken pedig Volaterra és Clusium közvetlen részvétele már kézzelfogható bizonyítékokon alapszik.

A legnagyobb jelentőségű különbség Észak és Dél között talán az, hogy Délen a görögök katonai erővel kényszerítették be magukat Itália területére, s nem nehéz felismerni, hogy éppen ez a katonai lépés váltotta ki az etruszk védekezés szükségességét, míg Északon csak a Pó- torkolati néhány kereskedő kolónia tudott megkapaszkodni, tekintve, hogy Átria is, Spina is szépszámú ősmediterráni lakossal rendelkezett már. Ami azonban Dél helyzetét sokkal veszélyesebbé - mondhatnánk válságossá - tette, hogy a Cumae környéki gyarmatokhoz vezető tengeri útvonalat az egyre erősödő görög tengerészet a Szicília és Otalia közötti tenger-szorosban már biztosította - mint láttuk - Messina, Naxos és Rhegium megalapításával és katonai megszállásával. Északon ilyen közeli bázis nem állt rendelkezésre, s a távolság is nagyobb volt a görög anyaországtól.

A campániai etruszk erődrendszer tanulmányozása folyamán látni fogjuk, hogy az etruszk felső vezetés célja a már partraszállt ellenséges erők elszigetelése volt. Az Ischia szigetén és Cumaeában befészkelt görögöket nyilvánvalóan kivetni többé nem lehetett, további terjeszkedésüket azonban hatásosan lezárták.

Mint Etruriában, itt is elsősorban a szárazföld belsejébe vezető folyók völgyeit torlaszolták el. A Szele-völgy védelmére megalapították Posedóniát, s a Picentino torkolatát Picentia városa védte. A Sarno és Picentino közti védett tengeröblöt és a mélyen benyúló félszigetet Nuceria, Marcina és Sorrento őrizte, s e két utóbbi kikötőváros szolgálta az Etruriával tartott tengeri összeköttetés céljait is. A Sarno bejáratánál épült Pompei, a Vezuv kitörésének áldozatul esett, sokáig rómainak elkönyvelt város, s a Clanius folyó mentén Acerra, amely egyben őrizte azt a félszigetet is, amelyen Cumae és Nápoly görög városok épültek. A Clanius felső folyásánál, ott ahol az Etruriába vezető főútvonal keresztezte a folyót, megalapították Nola városát, s ott, ahol ez az út a Volturnát átszelte, az Etruriába vezető főútvonalak gázlójánál épült Campánia fővárosa, Capua. Hogy pedig a görögök déli, a Taranto-i öböl felől megkísérelt előnyomulását is megakadályozzák és Sybarisal az összeköttetést biztosítsák, a Szele és Dianó összefolyásánál felépítették Vulcei városát.

Capua mellett a Tifata-magaslaton volt Campánia szent kegyhelye, amelyet Artumes védelme alá helyeztek. Az összes kegyhely "magaslaton" volt, s nem kételkedhetünk abban, hogy az etruszkok és campániaiak az ős-mediterrán ős-vallást követték, csakúgy, mint mindenhol Keleten is, a Barbaricum összes népei. Egy másik campániai templom romjaira Sorrentóban bukkantak rá, ahol Menvra volt a véd-istennő, a rómaiak által is átvett Minerva.

Mint térképünkön láthatjuk, Campániában aránylag kis területen épültek fel az etruszk őrvárosok. Egészen más földrajzi alakulást találunk Északon, a Pó- völgyében, ahol - éppen ezért - a védrendszer tervei egészen másként alakultak.

Az Apennin - hegység Tosco - Emíliai, északnyugat - délkeleti irányban húzódó vonulata hatásosan lezárta Itália délebbre fekvő részeit egy északról várható felvonulás ellen, leszámítva a Pónak néhány délről érkező mellékfolyóját. Ezek közül a Rénó völgye jelentette a legnagyobb veszedelmet, amely mélyen behatolt a hegy-láncolat oldalába, s forrás-vidéke egybeesett az Ombrona Pistoiese eredetével, amely viszont az Etruria északi határát képező Arnóba öntötte vízét. A két folyó völgye így együttesen egy természetes, könnyen járható útvonalat teremtett az Arnó és a Pó között.

Kr. e. nyolcadik századbeli etruszk alapítású települést tártak fel Casalecchiónál, ott, ahol a Rénó völgye megnyílik a Pó síkság felé, egy másikat pedig kissé északabbra, az Appenninek északi szegélyén futó főútvonal mentén. Ez utóbbi Felsina, az északi védrendszer talán legjelentősebb városa, amelyet később a gallok Bononiának neveztek el, s ma Bologna modern városa áll a helyén. E fontos folyóvölgyi út katonai védelmét azonban nem Felsina, hanem Artemium és Faesula, Etruria határán fekvő városok látták el az Ombrone folyó torkolat-vidékén. A Rénó völgyében még említést érdemel a Marzabottónál feltárt etruszk település, Felsinától déli irányban, amely főleg vásárhelyül szolgált.

Ugyancsak komoly gondot okozhatott az etruszk felső vezetésnek az Areminus - ma Mrecchia - folyó-völgye. Ez ugyan nem a Pó mellékfolyója, egyenesen az Adriába ömlik, éppen ezért a görögök támadásának talán még jobban ki volt téve és nagyobb veszélyt jelentett, mint az Atriánál és Spinénél úgyis majdnem semlegesített görög kolóniák jelenléte. Ennek a tenger felől könnyen megközelíthető útvonalnak biztosítására a torkolathoz közel nemrégiben felfedezett etruszk erődváros volt hivatva a mai Verucchió mellett. Magát a torkolatot, valamint a Felsina felé vezető és az észak-déli irányú part menti főútvonal kereszteződését Arimium városa őrizte.

Hogy a görög veszedelem szempontjából a partmenti sáv mennyire fontos volt, azt talán legjobban az bizonyítja, hogy Atmtiumtól nyugatra, aránylag igen kis távolságra másik várost is alapítottak a Felsinai út biztosítására, Caesenát, míg Spinától délre a parti út védelmére Ravennát építették.

Felsinától észak-nyugatra, a Secchia folyó és a főútvonal keresztezésénél épült Mutina. E Sechhia a Pónak a Rénóval párhuzamosan haladó mellékfolyója volt, s forrásvidéke a meglehetősen magas és nehezen járható Cerretó hágó északi oldalánál volt. A hágó északi oldalán eredt viszont a Serchio, amely abban az időben hajózható folyó volt és völgye az Arnóhoz vezetett, s a Pisa-i öbölbe torkolt. A hágó okozta nehézséget leszámítva tehát ugyanolyan veszedelmet jelentett Etruria számára, mint a Rénó, s így Etruriának figyelembe kellett venni egy ebből az irányból érkező támadási kísérlet lehetőségét is. Ennek hatásos megakadályozására a Secchian Mutinának, az Arnón pedig magának Pisának feladatkörébe tartozott.

Távolabb nyugatra, az előző folyókkal párhuzamosan folyt a Táró vize, amelynek eredetvidéke már a nyugati partok közelében feküdt. A Táró és az Appennin főútvonal találkozásánál épült Párma városa, s az úton tovább, észak-nyugat felé haladva, a Pó átkelő-helyénél találjuk az Adriától legtávolabb nyugatra fekvő etruszk várost, Placentaét.

E stratégiailag gondosan kiszemelt pontokon elhelyezett őrvárosok kétségtelenül beváltották a hozzájuk fűzött várakozást. A Pótól északra telepített városok láncolata viszont azt is bizonyítja, hogy terveikbe tartozott a görög terjeszkedés, vagy beszivárgás megakadályozása az északi térségben is. A Pó-völgyét nyugat-keleti irányban átszelő, a folyó baloldalán húzódó főútvonal mentén, Placentiától keleti irányban haladva, az út közepe táján találjuk Mantua városát, még keletebbre pedig, az Adriához vezető útszakaszon Este városa épült. Ez utóbbi volt hívatva a Verona szintén etruszk település - felé vezető út ellenőrzésére, amely a Balti tenger mellékéről érkező híres "borostyán út" alsó szakaszát képezte és Estén keresztül érte el a tengerpartot Atriánál, s vezetett délre Spina felé. Másik fontos út vezetett Placentiából az alpesi hágókon át Közép-Európába és a Duna-medencébe. Ennek az útvonalnak biztosítására épült Acetra és Melpis.

Az etruszkológia által "északi és déli etruszk terjeszkedés" elnevezés alatt ismert itáliai védrendszer a Kr. e. nyolcadik század folyamán teljes egészében kiépült. Talán nem szükséges kihangsúlyozni, hogy itt "megszállásról", "expanzióról" beszélni nem lehet, mert az etruszk "kolonizáció" ellen sehol senki fel nem szólalt, sehol ellenállás nem mutatkozott. Ellenkezőleg, számos adat és feljegyzés arról tanúskodik, hogy mind az északon, mind pedig délen élő rokon-népek az etruszk segítséget maguk kérték, s mindenhol a legmesszebbmenő támogatást adták és összműködést mutatták az érkező etruriaiakkal szemben. Mindez pedig azt is igazolja, hogy egész Itáliát ugyanaz az őslakosság lakta mindenütt, amelynek a közös védelem megszervezése egyformán érdeke volt.

5. Róma

Köztudomású, hogy az etruszk nemzet állami létének Róma vetett véget, s minthogy a Római Birodalom, a "népek nagy olvasztó-kemencéje", nem csak az etruszk múlt, az etruszk kultúra, az évezredek folyamán felhalmozódott etruszk szellemi és lelki hagyatékkincs temetője lett, hanem az etruszk nép élettanilag is megsemmisült benne, az etruszkok története elválaszthatatlanul összefügg a római történelemmel és - éppen ezért - a római kérdés külön fejezetet érdemel és igényel.

Az etruszk történet szempontjából az ókori szerzők műveinek tanulmányozása nem csak azért elengedhetetlen, mert az a kevés feljegyzés, ami az etruszkokról rendelkezésünkre áll, szinte maradéktalanul azokból származik, hanem főleg azért, mert bennük a görög-római "humanista műveltség" emlőin felnevelkedett tudós és laikus; egyházi és világi nemzedékek bámulatos elfogultságának nyitjára is rátalálunk a Római Birodalom határain kívül rekedt "barbár" halandók rovására.

A római felsőbbrendűségi mítosz felépítésében és terjesztésében talán a Pápaság játszatta a legnagyobb szerepet, amely - különféle világi hatalmakkal karöltve - számtalanszor megkísérelte a régi Római Birodalom - természetesen keresztény keretek között történő - visszaállítását.

A Kr. utáni tíz- és tizenegyedik században ennek az ügynek buzgó harcosaként hajtotta a római kereszténység igájába a magyarok első királya is a Kárpát-medence lakosságát, amelyik - mellesleg nagy részben már úgyis keresztény volt. Mögötte nem messze maradnak el a "nyugati" tudományos körök sem, amelyek a modern világ demokratikus rendszereit származtatják le a rómaiaktól. E mítosz terjesztőinek pártosságát talán az mutatja ki leginkább, hogy a "barbaricum" népeiről csak a leglenézőbb, legelítélőbb módon hajlandók megemlékezni, mintha ennek a - szerintük - alacsonyabb rendű világnak "barbár" lakossága mind csak gyáva, civilizálatlan, kultúrálatlan, vad emberekből állott volna. Természetesen mi sem áll messzebb a valóságtól, mint ez a ferde felfogás!

Az ókori szerzőknek ellenségükről írt feljegyzései és az évszázados háborúk lélektani hatása alatt megalkotott megállapításai hatása alól természetesen az etruszkológusok sem tudják magukat kivonni, s azok alapján hozzák meg ítéleteiket az etruszk néppel szemben. Elmarasztalják őket nemzeti kormányzati rendszerük hiányosságai miatt, amely felett magasan állt a római központi kormányzat; elítélik jólétüket, fényűző életmódjukat, - valóban - "gyengeségüket" és elbukásukat is annak tulajdonítják, vagy szociális "bajaikat" emlegetik, s hogy a gazdagok maguk helyett megvett embereket állítottak csatasorba. A római szerzők ellenséges érzületén alapuló modernkori félremagyarázásoknak, félreértéseknek és meg nem értéseknek nincsen se szeri, se száma, pedig - mint látni fogjuk - a római "jóhírnevet" csak a belőle hasznot húzó ügyes hírverők propagandája "adta el" a külföldnek. Amikor a római terjeszkedésről beszélnek, egy-egy nép leigázását, egy-egy ország meghódítását úgy állítják be, mintha az áldozatokkal jót tennének, hiszen vitték nekik a magasabb rendű római kultúrát és civilizációt; azt a tényt, hogy a meghódított területek művészi szinten álló háziiparát a Rómából importált tömegáruval tönkretették, a minőségi termelést elsorvasztották, az iparral foglalkozó független és vagyonos kézműveseket cselédsorba taszították, s a megfizethetetlenné váló hazai termelés megszűntével magát az ízlést is megsemmisítették, azzal mentik és igazolták, hogy a szegény nép számára is elérhetővé tették az addig csak gazdagok által élvezett iparcikkeket; politikai függetlenségük és nemzeti létük elrablását pedig békeszerződésnek, szövetségkötésnek, sőt felszabadításnak nevezték, s a római állampolgárságot jutalmazásnak tolták fel. A puszta valóság azonban az, hogy a külvilággal szemben a megfélemlítés és lefizetés módszereit alkalmazó római vezető réteg '' Róma egész férfilakosságát körülbelül a hatodik évszázadtól egy hosszúlejáratú imperialista terv szolgálatába állította, egy jól felszerelt, évszázadok állandó harcaiban edzett és haditapasztalatokban bővelkedő, jól fegyelmezett, de szándékosan műveletlennek, vadnak és igénytelennek nevelt haderőt szervezett belőlük és ezzel a prédára éhes és a prédálásra felbiztatott embertömeggel indult mindazoknak a legkegyetlenebb és legkönyörtelenebb lemészárolására akiknek földjére, vagyonára, gazdagságára szemet vetett, ha azok'- nemzeti létük és életformájuk védelmében - ellenállni merészeltek nekik. Nem kevésbé elítélendő eljárásuk másik jele sem, amelyik abból állt, hogy szoros szövetséget kötöttek viszont mindazokkal, akik vállalkozásukat elősegítették - mármint az ellenfél soraiból kikerülő árulókkal - s akikkel a további prédát meg is osztották.

Ám lássuk, hogy mit írnak a római annálok és az ókori szerzők Róma eredetéről, kialakulásáról és szédületes emelkedéséről.

A hivatalos "tradíció" szerint Rómát Aeneas leszármazottai alapították. Aeneas - mint köztudomású - Trója egyik legendás hírű hőse és vezére volt, akivel szemben a Tróját elfoglaló "görögök" korábbi barátságos kapcsolataik következtében a győztesek jogait nem alkalmazták, így követőivel együtt elhagyhatta a már lángokban álló várost. Szerencsésen hajóra szálltak, Macedóniát érintették, majd Szicília szigetére hajóztak, onnan pedig Itáliába. A "bennszülöttek" Latin nevű királya, akinek lányát Aeneas feleségül kapta, engedélyt adott nekik egy város alapítására. A trójaiak hamarosan háborúban találták magukat Aeneas házassága miatt a rutulokkal, akiknek Turnus nevű királya szintén igényt tartott a királylány kezére, ám a bekövetkező csatát Turnus elvesztette. Aeneas szerencséjére apósa életét vesztette, ennek következtében ő lett most már mind a két nép királya, s az újonnan alapított nemzetnek a latin nevet adta.

Az új városalapítást kezdettől fogva gyanakvó szemmel néző etruszk király, Mezencius, hamar felismerte az idegen vezetés alá került csoportosulás veszélyét a környező államok biztonságára, ezért készségesen lépett szövetségre a caerai királyi udvarban megjelenő Turnussal.

Ebben az időben "Etruria hatalmának olyan híre volt egész Itália hosszában, hogy nem csak a szárazföldön ismerték el, hanem a tengereken is"; Caera pedig, a királyi székhely "nagykiterjedésű város" volt már. Ez a Líviusz által közölt adat pedig annál is inkább figyelemreméltó, mert a görög kolonizáció csak négy-öt évszázaddal később vette kezdetét, a görögök tehát mint már korábban megállapítottuk - nem lehettek az etruszk "városiasodás" kezdeményezői, sem pedig mintaképei.

Az etruszkok és "latinok" között megindult háborúskodás nem hozott katonai döntést, hosszú generációkon át folyó ellenségeskedéssé fajult, majd végül is kiegyezéssel végződött. A határt az akkor Abulnak nevezett Tibér folyó mentén szabták meg.

A latinok Aeneashoz fűződő legendáját természetesen minden további bizonykodás nélkül elvethetjük, mint légből kapott koholmányt. Minden kétséget kizáróan bizonyított, hogy Róma etruszk alapítású város, mégpedig abból az időből, amikor még sem a "történelmi" Rómának, sem a latinoknak híre-hamva sem volt; az Aeneas-legenda pedig az etruszkoknál évszázadokkal korábban kimutatható, tőlük "örökölték" a késői rómaiak, egyéb hagyományaikkal egyetemben.

Azt is látni fogjuk, hogy a később latin néven ismert lakosságot sem lehet azonosítani a rómaiakkal, mert hiszen - jóllehet a Róma lakosságát összetevő népi zagyvaságban latinok is szerepeltek - egyetlen más állam sem lázadt fel annyiszor a római hódítás ellen, mint Latium, amelyik pedig hamarabb és visszavonhatatlanabbul került - fekvésénél fogva - a római politikai és katonai érdekkörbe, mint bármelyik más Rómát környező állam.

Az sem képezheti vita tárgyát, hogy Aeneas késői leszármazottaiként emlegetett Romulusnak és Rémusnak városalapítási hagyománya akiknek sorsa és csodával határos életben maradása, a földrajzi és ethnográfiai különbözőség kényszerítő hatásából adódó eltérések leszámításával, bámulatos, sőt gyanús hasonlóságot mutat a zsidók Mózesének történetével - éppen úgy alaptalan, ahogyan a testvérpárnak a Jupiterré vált Aeneastól történő leszármaztatási meséje is az.

Minthogy azonban minden legendának van valami történeti magja, ezekből is kihámozhatunk bizonyos - mégpedig igen értékes - adatokat és következtetéseket. Az iker-párnak a farkashoz fűződő viszonya "keleti", azaz kaukázusi, dél-nyugat- ázsiai, vagy anatóliai származásra utal, ám az a tény, hogy az anyafarkas csak szoptatta, de nem szülte őket, a legenda viszonylag késői keletkezését bizonyítja, amikor már a "Barbaricum" lekicsinylendő fogalommá vált, s az állatoktól történő leszármaztatás szokását elvetették, de feledésbe még nem ment. Ez az időpont pedig nem lehet korábbi, mint a római terjeszkedés azon szakasza, amelyben az északitáliai, vagy Itálián kívüli "barbárokat" elérte. Hasonlóképpen ilyen irányú származást mutat az a tradíció is, amely szerint a Palatínusi- dombon ahol Líviusz idejében a Lupercal- sportjátékokat rendezték meg minden esztendőben eredetileg a liciai Pán tiszteletére tartottak "sportjátékokat" s e napon Romulusi és társai meztelenül szaladgáltak és szűzlányokat erőszakoltak meg a bakkultusz előírásai szerint. Hagyományosan ugyanezen a Palatínusi-dombon alapította meg Romulusz Róma városát Kr. e. 571-ben, ifjúkori alba, és latin csordás-kondás juhász cimborái segítségével a fiatalkori örömök emlékezetére.

Annak ellenére tehát, hogy Róma eredettörténetének legendái nélkülöznek minden való alapot, egyet kétségtelenül bizonyítanak, mégpedig azt, hogy a legendák keletkezése idején még a köztudatban élt egy keletről -minden bizonnyal Elő-Ázsiából- érkező bevándorlás hagyománya, s ez nem lehet más, mint a már említett- Kr. e. 1200 táján Itáliába érkezett népvándorlási hullám, amelyik azonban tökéletesen beleolvadt az itáliai ősmediterráni őslakosságba.

A legendák szerint Romulusz törvényeket adott népének, s hogy e törvényeknek nagyobb tiszteletet biztosítson, uralkodói jelvényeket vezetett be, amelyek nem csak méltóságot, hanem tekintélyt és végrehajtó hatalmat is hivatva voltak adni személyének. Leghatásosabb eszköze abban állt erre való törekvésében, hogy tizenkét porkolábot (lictor) vett maga mellé. Ókori írások szerint e számot a jósok tizenkét madaráról vette volna, Líviusz azonban azon a véleményen van, hogy "a liktorokat és azok számát is a szomszédoktól kölcsönözte, az etruszkoktól, akiktől a trón és a bíborral szegélyezett köpeny is származik és az etruszkok azért használták e számot, mert a királyukat tizenkét állam szavazói választották, s mindegyik állam adott mellé egy-egy liktort."

Miután Romulusz ikertestvérét, aki vetélytársa lehetett volna, megölte, nagy hévvel hozzáfogott városa fejlesztéséhez, Róma lakosságának felduzzasztásához. E célból régi mezopotámiai szokás szerint a várost menedékhelynek, szanktuáriónak nyilvánította, ami azt jelentette, hogy büntetlenséget biztosított és védelmet adott a környező államok szökevényei számára, akik szökött rabszolgák és üldözött bűnözők voltak, s az ókori író szerint ez a háttér adott "szolidaritást a város növekvő nagyságának." Az így összeverődő, szedett-vedett, rovott múltú tömeg karbantartására és megfékezésére száz szenátort nevezett ki, a hagyomány szerint "vagy azért, mert ez a szám elegendő volt, vagy pedig azért, mert nem volt több azoknak a száma, akik származásukat tiszteletreméltó családtól tudták levezetni." Ez utóbbiak leszármazottai lettek a későbbi patríciusok, akikről még fogunk hallani a továbbiakban, hiszen állandó küzdelmeik a plebejusoknak nevezett "közönségesekkel" - azaz a nem tisztességes családok leszármazottaival - nagy részét töltik ki a római történelemnek.

Ilyen módszerekkel Romulusz hamarosan olyan hatalomra tett szert, hogy fegyveres erejével felvehette a versenyt túlszárnyalta - az összes környező államot.

A királyi hatalom teljében lévő uralkodónak egy bánata volt csak. A város lakosságát alkotó bűnözők, szökevények és kalandorok társadalma csaknem kizárólag férfiakból állt, s ha az utódok biztosítására valami gyökeres megoldást nem sikerül találnia, városa egy emberöltő után nem csak, hogy megszűnik növekedni, hanem visszaesik, sőt jelentéktelenné zsugorodhat. A környező államok lakossága nem mutatott hajlandóságot arra, hogy a Rómában büntetlenségre talált bűnözőivel összeházasodjon, s Romulusz hiába küldött követeket mindenféle ígéretekkel, nem fogadták őket sehol sem szívesen. A maguk és utódaik számára nyilvánvalóan nagy veszedelmet jelentő Rómának csípős üzenetet küldtek válaszaikban: "Nyitottak-e azilumot a nők számára is, mert az volna az egyetlen módja, hogy megfelelő házastársakat szerezzenek maguknak."


A rovat további cikkei: « Rokonaink Kínában A svájci hunok »

Hozzászólás  

#1 LUDAS MATYI 2012-03-10 13:39
Ma tartanak 2napos előadást Debrecenben, igaz történelmünk kutatói, tanítói: "Szkítiából kijöttek" címmel, amelyet magán pénzadományokból rendeznek.
UGYANAKKOR a finnugrista balatoni rendezvény állami költségvetési támogatást élvez
Ergo, a gengszterváltás hajszálrepedést sem ejtett a "hazugság várán!"

A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások