A ma 101 évvel ezelőtti békeszerződés kapcsán először az eredeti delegáció vezetője, Apponyi Albert vállalta volna az aláíró szerepét, mert úgy gondolta, hogy nem volna helyes, ha személyileg kivonná magát az aláírás alól, ha már ő ajánlotta, hogy írják alá. Azonban nem fogadták el önfeláldozó felajánlását, és megkezdődött az aláírók személyének keresése.
Sokféle szempont szerint kellett dönteni: az antant feltételei szerint egy aktív minisztert és egy magas rangú diplomatát kellett választani.
Hogy a politikai államtitkárok is kormánytagnak minősülnek-e, és így miniszterek helyett ők is aláírhatnak-e, arról vita alakult ki. Ezen kívül a kormány elhatározta, hogy az új határok közé szorított Magyarország területéről származó személyeket fognak küldeni, nehogy a határon túlra rekedt magyarságot megsértsék. Ezért nem jöhetett szóba gróf Teleki Pál külügyminiszter, mert ő Erdélyből származott, de ellene egyébként is hevesen tiltakoztak.
A magyar minisztertanács az 1920. május 30-i ülésen úgy határozott, hogy Soós Károly honvédelmi minisztert, Pekár Gyula, vallás - és közoktatásügyi államtitkárt és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követet és meghatalmazott minisztert bízza meg az aláírással.
Másnap azonban mind Soós, mind Pekár visszaléptek – előbbi azért, mert csak Horthy Miklós kérésére lett volna hajlandó erre a tettre, de nem ő kérte fel; utóbbi azért, mert 82 éves apja, aki annak idején átélte a világosi fegyverletételt, ultimátumot adott neki. Így tehát Drasche-Lázár mellé új megbízottat kellett választani úgy, hogy az aláíróknak még aznap este el kellett indulniuk Párizsba.
A két magyar aláíró rendőri kísérettel távozik.
Bár az ötletek egymás után születtek, egyik javasolt személy sem vállalta a tettet, vagy a felettese nem engedte.
Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnök a minisztertanácsi ülésen tett kijelentése szerint a legalkalmasabb Benárd Ágost népjóléti miniszter lenne. Benárd úgy nyilatkozott, hogy bár minden érzéke a leghatározottabban tiltakozik ez ellen, olyan érzés fogja el, mintha ráparancsolnának, hogy menjen rabolni és betörni, belátja azonban, hogy ezt az áldozatot meg kell hoznia valamelyik miniszternek. Csak annyi kérése van, hogy ha a jövőben születik egy másik szerződés, amely ennek az igazságtalanságát megszünteti, annak az aláírásánál is jelen lehessen.
Benárd Ágost
Benárd korántsem egy ősi nemesi család sarja, hiszen elsőként édesapja, Benárd Lajos kapott nemesi címet Ferenc Józseftől. A későbbi népjóléti miniszter a budapesti piarista gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait. 1905-ben a budapesti egyetemen orvosi oklevelet szerzett. Már egyetemista évei alatt bekapcsolódott a politikai életbe.
Vezető szerepet játszott az egyetemista ifjúság keresztényszocialista mozgalmaiban,
1901-ben ő vezette azt az akciót, melynek eredményeként a budapesti egyetem tantermeiben kifüggesztették a keresztet. Az orvosi diploma megszerzése után belgyógyászként és sebészgyakornoktól dolgozott. Benárd Ágost korához képest szokatlan szociális érzékenységéről tett tanúbizonyságot, így például főorvosként csaknem elsőként ingyenes betegellátást biztosított a szegényeknek.1914-ben kitört az első világháború és az ország gyötrelmeiből ő is igencsak kivette a részét, ugyanis ötven hónapot töltött a fronton mint ezred törzsorvos.
Benárd Ágost ugyanakkor a háborúban korántsem orvosként ért el hatalmas sikereket, hanem komoly stratégaként is számon tartották, így például Galíciában egy önkéntes felderítés során behatolt az oroszok által megszállt Urzejowice faluba, ahol csapata 300 ellenséges katonát ejtett foglyul.
A háború során több bajtársa életét mentette meg sajátja kockáztatása árán is, így kitüntették a Ferenc József-rend lovagkeresztjével is. Benárd csak röviddel az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása előtt ért haza a háborúból Budapestre. A háború végén az őszirózsás forradalom idején bekapcsolódott a különböző jobboldali politikai mozgalmak életébe. Egyes források szerint 1918-ban őszén fegyveres alakulatot szervezett Károlyi Mihály uralma ellen. Amikor a kommunisták kikiáltották a Tanácsköztársaságot, Benárdot már másnap elfogták és halálra ítélték. Szerencséjére a végrehajtás elől sikerült megszöknie és Bécsben csatlakozott a helyi magyar ellenforradalmi erőkhöz, ugyanakkor Ausztriában is sikeres szervezkedésbe kezdett az ottani kommunisták ellen.
A Tanácsköztársaság bukása után hamarosan a népjóléti és munkaügyi minisztérium államtitkára, majd később minisztere lett. 1920 és 1922 között a KNEP nemzetgyűlési képviselőjeként dolgozott, de legjelentősebb politikai tette a trianoni békeszerződés aláírása volt.
Trianonban a tiltakozás és ellenállás gesztusaként Benárd állva és egy, a szállodából hozott, rozsdás tollal írta alá a dokumentumot. Maga az aláírás aktusa nagyon gyorsan lezárult Drasche-Lázár aláírása után. A magyar küldöttséget kikísérték a teremből és katonai tiszteletadással búcsúztatták őket. Ez a gesztus a franciák részéről azt jelentette, hogy a magyarok immár elismerten csatlakozhatnak a nemzetközi közösséghez.
A békeszerződés aláírása után nem mondott le miniszteri székéről, egészen a Teleki-kabinet bukásáig annak tagja maradt. A Bethlen-kormányba már nem kapott meghívást. Ekkor a Nép című jobboldali újság főszerkesztője lett, de végig képviselő volt a nemzetgyűlésben is az 1920-as évek első felében. 1926-ban átmenetileg visszavonult a számára nem túl sok babért hozó politizálástól, 1935 és 1939 között viszont ismét visszatért képviselőként, majd a második világháborút követően megpróbált a betörő kommunisták elől megszökni, de az Egyesült Államok mint háborús bűnöst kiadta Magyarországnak.
1948-ban végül 10 év fegyházra, vagyonelkobzásra, állásvesztésre, és politikai jogainak felfüggesztésére ítélték az akkor már 68 éves politikust. 1949-ben félbeszakíthatta büntetését, azonban utána nem tért vissza a börtönbe, így nyomozás is indult ellene. Ezzel azonban Benárd Ágost kalandos élete korántsem ért véget, hiszen Balatonkenesén rejtőzött el visszaemlékezései és naplója alapján, ahol egészen a Kádár-korszak derekáig élt illegalitásban 20 éven át. Benárd Ágost, aki az Osztrák-Magyar Monarchiában született, de túlélte a Tanácsköztársaságot, a Horthy-érát és Rákosi rémuralmát is, 88 évesen halt meg 1968-ban.
Drasche-Lázár Alfréd
A békediktátum másik aláírója ugyancsak az Osztrák-Magyar Monarchiában látta meg a napvilágot 1875-ben. Drasche-Lázár nagyiparos családból származott, és már 1900-tól mint miniszterelnökségi fogalmazó dolgozott.
Drasche-Lázár Alfréd rendkívül művelt volt, és köztudottan igen gazdag volt a nyelvtudása is,
így 1904-ben a Külügyminisztériumban diplomatavizsgát tett.
Több évnyi pénzügyminisztériumi, majd miniszterelnökségi munka után 1913-tól miniszteri tanácsosként megkapta a Miniszterelnökség elnöki osztályának vezetését, 1914-től pedig a sajtóirodát is hatáskörébe vonták, ami a korban gyakorlatilag a főcenzori tisztségnek felelt meg.
A kormány 1920-ban jegyzőkönyvileg úgy határozott, hogy Benárd Ágoston népjóléti és munkaügyi miniszter és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter írja alá a békét.
A megbízottak kísérőikkel június 1-jén este 9-kor indultak a Keleti pályaudvarról. Június 3-án érkeztek Versailles-ba. Aznap kicserélték megbízóleveleiket a helyiekkel, és a pecsétek is rákerültek a szerződésre. Az aláírás időpontja június 4-én délután fél 5-re volt kitűzve. A párizsi előkelő körökből sok úr és hölgy jelentkezett belépőjegyért, de a jegyek kiadását megrostálták, és a kastélyt nagy karhatalmi készültséggel vették körül.
Ez a karhatalom majdnem megakadályozta a békeszerződés aláírását. Ugyanis, amikor délután 4 óra előtt a magyar békedelegátusok autója, melyben Benárd, Drasche-Lázár, Praznovszky és Henry angol ezredes ültek, a trianoni palota vasrácsos kapujához érkezett, ahol nagy tömeg várakozott, a parancsnokló francia csendőrtiszt nem akarta az autót bebocsátani. Henry ezredes rendkívül izgatott lett, vitatkozni kezdett a csendőrtiszttel, s ezt az alkalmat Praznovszky ügyesen felhasználta, és a csendőrtisztnek adott igazat: „Nagyon helyes! Mi nem helyezünk súlyt arra, hogy aláírjuk a békeszerződést. Nem tesz semmit, ha nem engednek be. Gyerünk vissza!” Henry alezredes azonban izgatottan követelte a bebocsátást: „Őrültség, amit velünk tesznek! Mit gondolnak? Nem látja, hogy ezredes vagyok, az összekötőtisztek főnöke? A magyar béke aláírása nem múlhat ilyen kis adminisztratív copfon!”
A csendőrtiszt nagy nehezen beengedte a magyar aláírókat és kísérőiket, akik a trianoni palota oszlopcsarnokán át haladtak a baloldali szárnyon kijelölt nagyterem felé. Közben a francia hadsereg katonái némán álltak sorfalat mellettük.
A kerten keresztül kísérték át őket az aláírás színhelyére, egy hosszú, nagy terembe. Amikor beléptek, nagy csendben fogadták a magyarokat. A teremben több száz főnyi közönség, rengeteg újságíró és fényképész volt jelen, és természetesen 22 hatalom képviselője, akik arcán izgalom ült.
Fél 5-kor Alexandre Millerand francia elnök mondott egy rövid beszédet, melyben felszólította a magyar delegátusokat a békeszerződés aláírására. Elsőként Benárd lépett az asztalhoz, és a cilinderét az asztalra téve, kesztyűjét beledobva, rideg mozdulattal, álló testhelyzetben hirtelen rákanyarintotta a nevét a békeszerződés utolsó oldalára. Utána Drasche-Lázár következett, aki leült az aláíráshoz. Állítólag – a visszaemlékezések és Kádár Judit munkája szerint – elkeseredésében az aláírás után földhöz vágta a tollat, amely ezért sérülten van kiállítva.
Néhány évig még ő is munkálkodott a diplomáciában, majd később az 1902-ben megalapult IBUSZ utazási iroda elnöke lett. Drasche-Lázár Alfréd 74 évesen hunyt el 1949-ben.
(Wisznovszky Tamás)
Beküldte: Vajda Miklós