20210509
Last updateH, 19 ápr. 2021 6am

rovas logo

2021 április 22, csütörtök

A délszlávok Magyarországra költözése

Szerző: Sulinet.hu alapján

A délszláv szó gyűjtőfogalom. Magában foglalja a horvátokat, a szlovéneket, a szerbeket, a bolgárokat, a macedónokat stb. Itt kell megjegyeznünk, hogy a bunyevácokat és a ráchorvátokat főként katolikus vallásuk alapján a horvát nemzet részeinek tekintik.

Mivel a délszlávok közül legnagyobb számban a szerbek vagy ahogy szintén emlegetik őket: rácok telepedtek le Magyarországon, először velük ismertetjük meg az olvasót.                 

SZERBEK

A honfoglaláskor itt talált délszláv szórványok hamar beleolvadtak a magyarságba. A később Magyarország határain belül nagy számban megjelent szlávok nem a korábban itt élt délszlávok utódai, hanem új beköltözők vagy telepesek voltak.

Az Arpád-házi királyok és a délszlávok között nemcsak baráti és katonai, hanem családi, rokoni kapcsolatok is születtek. A szerbek a magyarok oldalán részt vettek az 1044. évi ménfői csatában, és ott voltak Pozsony ostrománál is. A Kálmán és Álmos közötti viszályban a szerb főurak Álmost támogatták. Kálmán győzelme után nemcsak Álmost és annak fiát, Bélát vakították meg, hanem néhány szerb főurat is.

A szerbek befolyása II. Béla uralkodása idején kezdett jelentősebb lenni. Béla felesége, Urosa Ilona, a raskai szerb zsupán lánya volt.

II. Béla feleségének - aki aztán ide telepítette le szerb szolgáit - ajándékozta a Csepel-szigetet. A délszlávok betelepedése hazánkba a 14. század végétől öltött tömeges méreteket. Ez összefügg a törökök Balkánon való terjeszkedésével is. A szerbek betelepülése nem egyszerre, hanem több hullámban történt, majdnem minden esetben a török fegyverek sikerének hatására. A magyar vereséggel végződött 1396. évi nikápolyi csata után Zsigmond király felismerte, hogy a török elleni védekezés éppúgy érdeke a délszláv népeknek, mint nekünk, magyaroknak.

A magyarországi_szerbek száma és társadalmi súlya_a 15. század derekán növekedett meg hirtelen, amikor a terjeszkedő török hatalom egyre többször tört be Szerbiába. A szerb fejedelmek, mint például Lazarevics István (1389-1427) és Brankovics György (1427-1458), többször fordultak segítségért a magyar királyhoz a török ellen. A segítség fejében néha területi engedményekre is hajlottak.

Zsigmond király 1404 elején megállapodást kötött a szerbek vezetőjével, Lazarevics Istvánnal. A szerb fejedelem hűbérurának ismerte el a magyar királyt, aki ígéretet tett neki, hogy megvédelmezi Szerbiát a törökkel szemben, és ennek jeleként magyar katonákat is küldött a szerb várakba.

A szerbek 1427-ben például átadták a magyar királynak Nándorfehérvárt és a macsói bánság területén lévő várakat. Ugyanakkor a magyar királyok birtokadománykkal kötelezték le a szerb despotákat, akik belépve a magyar arisztokrácia soraiba, személyükben is a magyar korona alattvalói lettek.

Lazarevics magyar zászlós úr lett, házat kapott Budán, és elnyerte Szolnok, Szalánkemén, Világosvár, Tokaj, Debrecen, Böszörmény, Szatmár, Regéc, Tállya, Munkács, Túr és Varsánd birtokokat.

Szabolcs vármegyében 1411-1530 között telepedtek le először - kis létszámban - délszlávok, mégpedig azután, hogy a debreceni uradalom részeként a megye középső területe Lazarevics István, majd Brankovics György kezébe került. A legrégibb hazai szerb település, amelyről tudunk, Keverá - más néven Kövinvára - volt Lakoi Zsigmond királytóll nyerték kiváltságaikat, az adómen-tességét és a szabad vallásgyakorlást. A szerbek innen_később a Csepel-szigetre költöztek, ahol  megalapították Kiskevét, a későbbi Ráckevét.

Egy 1437-es jelentós szerint „a szerémi részeken a Duna és a Száva közt elhelyezkedő terület nagyobb részét rácok lakják", s feltűntek az első szerb települések Csongrád megyében is. Albert király 1438. évi sikertelen hadjárata után a Murad szultán bosszúja elől menekülő szerbek Arad vármegyében telepedtek le. Itteni, legnagyobb településüket, Borosjenőt Hunyadi János - Szibinyáni Jankó, a szerbek népi hőse - halála után tiszteletből Janopolnak nevezték el. Köztudott, hogy Hunyadi János török elleni harcaiban a délszláv népekre is támaszkodott, seregében több ezer délszláv katona és paraszt harcolt.

Szerbia 1459-ben bekövetkezett bukása után egyre többen telepedtek le a Szerémségben, ahonnan a magyarság már a nikápolyi csatát követően észak felé menekült. A szerbek betelepülését a Duna-Száva közti területre a helynevek változása is tükrözi. 1506-ban Pázmánfalvát Pazmanovként, Váralját Podgradjaként, Pálfalvát pedig Pavlocként emlegették.

Mátyás uralkodása idején több mint ezer szerb katona érkezett Magyarországra István és Demeter vajdák vezetésével, akiket a király Nagylakon és annak környékén telepített le. 1464-ben a Jaksics család kapott birtokot a királytól a Maros mentén. A 15. század második felében és a következő század elején a szerb területeken a törökkel megütköző, majd onnan visszavonuló magyar hadak tízezrével hozták - vagy kényszerítették - magukkal a szerb parasztokat.

Ismét felvetődhet a kérdés, miért fogadta be, sőt segítette elő a középkori magyar királyság az idegen népelemek Magyarországra költözését. Mátyás elgondolásában minden kétséget kizáróan katonapolitikai okok is szerepet játszottak. A Szerémség és a Dél-Alföld védelmében jelentős erőt képviseltek a szerb arisztokraták lovas csapatai. Mátyás felismerte a szerbekben az értékes, fegyverforgatáshoz értő katonaanyagot, amit az is mutat, hogy a Fekete Seregben 5000 rác huszár harcolt, ugyanakkor a déli végeken szolgáló naszádosok jelentős része szintén szerb volt. A középkori magyar hadszervezetek közül a huszárság, a naszádosság és később a hajdúság balkáni, délszláv eredetű szervezetek voltak.

A beköltözött vagy itt letelepedett szerbek számát illetően nincs megbízható forrásunk. A szerbekkel foglalkozó történeti munkák ide vonatkozó adatai ellentmondanak egymásnak. De túlzottnak is tartjuk azokat a számokat, amelyeket közölnek. Mert ha elfogadjuk azt, hogy Kinizsi Pál és Brankovics Vuk 1481-ben kötött megállapodása értelmében 50 000 szerb került Magyarországra; hogy Mátyás egyik, 1483-ban kelt oklevele szerint 1479-1483 között megközelítőleg 200 000 szerbet telepítettek át a déli megyékbe; hogy II. Ulászló és fia uralkodása alatt megközelítőleg 100 000 szerb települt át hazánkba; és ha ezekhez a számokhoz hozzáadjuk a közel 50 000 szerbet, akik Lazareviccsel és Brankoviccsal jöttek az országba, akkor kb. már félmillió szerbbel számolhatunk a 15. század végén.

Azt azonban biztosan tudjuk, hogy a Mátyás korabeli Magyarország lakossága megközelítőleg négymillió, s ennek a négymilliónak mintegy 80 százaléka magyar. Ha elfogadnánk a szerbekre vonatkozó adatokat, akkor a 15. század végi Magyarország lakosságának egynyolcadát kellene szerbnek tekinteni, amit kizártnak tartunk.

A beköltöző szerb köznépnek a magyar királyok vallásszabadságot és adókedvezményt biztosítottak. Mátyás király egyik, 1481-ben hozott törvénye mentesítette a görögkeleti egyházhoz tartozó rácokat a tizedfizetés terhe alól, hogy az idemenekültek és az idegen nemzetbeliek „az országban a szent korona uralma alatt megerősödjenek, s hogy az ilyen menekültek példájára mások is, kik a török uralma alatt élnek, annál készebbek legyenek bejönni az országba, amennyiben látják, hogy azoknak, akik már bejöttek, ekkora kivételes jogokat adományoztunk". A Mohács előtti Magyarországra bevándorolt szerbek azonban nem rendelkeztek olyan közösségi privilégiummal, mint például a szászok. Ezt majd csak I. Lipót császár biztosítja nekik a 17. század végén.

A korszakunkban bevándorolt szerbek földesúri és állami adót is fizettek az adómentes évek lejárta után. A korabeli oklevelekben a magyar, román vagy szlovák jobbágyokkal együtt szerepelnek.

1526 nyarán a török elfoglalta a Szerémséget. A Szerbia bukása után 1459-ben itt letelepedett szerbek, közel 20 000 paraszt, a Maros folyó jobb partjára menekült. Ezekből a parasztokból toborozta Cserni Jovan, a „fekete ember" ütőképes hadseregét.

A mohácsi csatában a szerbek Bozic Radic vezetésével vettek részt. A csatát követő zűrzavaros állapotok között a szerbek egy része Zápolya János, míg másik részük Ferdinánd király mellé állt. Ferdinándhoz csatlakozott Cserni Jovan bácskai hadainak egy része és a fontos erősség, Lippa vára is. Ferdinánd király egyik, Fráter Györgyhöz intézett levelében arra kéri őt, hogy minden nemzetiségből álló hadsereget gyűjtsön össze akkorra, mire ő Magyarországra ér, főképpen azonban szerb lovasokat és gyalogosokat. Jurisics Miklós, kőszegi várkapitány tanácsára Ferdinánd király húszévi adómentességet adott a szerb kapitányoknak. A töröktől szerzett zsákmány egyharmada is őket illette meg.

Zápolya ősei a délvidékről származtak, s familiárisai között szép számmal szerepeltek délszlávok. Mivel már erdélyi vajda korában velük vette körül magát, kortársai tót királynak gúnyolták. Kíséretében sok délszláv származású nagybirtokos és katona volt akkor is, amikor magyar királlyá választották. A nevesebbek közül ott találjuk mellette Bakics Pált és Petrovics Pétert. Ez utóbbi lett később Zápolya fiának jános Zsigmondnak a gyámja.

A szerbek szívesen szállták meg a folyók, elsősorban a Duna mellett levő, a tranzitkereskedelem szempontjából fontos városokat. Szerbek éltek Tolnán, Dunaföldváron, Ráckevén, Budán, Pesten, Vácon és Szentendrén. A Ráckevére a 15. század közepén beköltözött szerb polgárok távolsági és helyi kereskedelemmel és vízi áruszállítással foglalkoztak. Szép számmal találunk köztük iparosokat is, akik ha tehették, mesterségük űzése mellett szőlő- és gyümölcstermesztéssel foglalkoztak. A görög és szerb távolsági kereskedők szinte monopolizálták a balkáni, erdélyi és a hódoltsági távolsági kereskedelmet. A Balkánról különböző posztókat és kelméket, Erdélyből sót, a Délvidékről és a Dunántúlról bort, az Alföldről szarvasmarhát és állatbőrt, nyugatról pedig különféle árucikkeket szállítottak. A ráckevei szerbekről jegyezték fel, hogy társaságokba tömörültek és úgy járták a Dunát a bolgár kikötőktől a délnémet kereskedővárosokig.

A ráckevei rév a Duna egyik legfontosabb átkelőhelye volt aló. században. Forgalmának szemléltetésére idézzük a következő adatot. A helyi harmincad napló szerint 1580 és 1590 között évi átlagban 570 hektoliter bort és 25 000 darab sótömböt vámoltak meg. A török által veszélyeztetett Székesfehérvárról ide menekültek a magyar tőzsérek és iparosok, és benépesítették a fehérvári utcát. A ráckevei tőzsérek az 1560-as évek elején évi 13 000-15 000 szarvasmarhát hajtottak Székesfehérváron keresztül nyugatra.

HORVÁTOK

Horvátországot a magyar királyok mint már történelmileg kialakult, s a magyartól addig független államisággal rendelkező területet csatolták Magyarországhoz 1102-ben, miután Könyves Kálmán király meghódította.

Ettől az időponttól kezdve Horvátország a magyar korona csatolt része lett. Külön önkormányzattal rendelkezett, amelynek mértéke mindig a nemzetközi helyzettől és az erőviszonyoktól függött. Önálló országgyűlésébe a horvát nemesek által irányított autonóm megyék küldték el követeiket. A tartománygyűlésnek, a szábornak adómegajánlásí joga volt, jogszabályokat alkothatott, és követe révén képviselte Horvátországot a magyar országgyűlésen. A közigazgatás feje a bán (a név az avar bagan szóból ered) egyszemélyben a szábor elnöke és az ország főbírája volt.

A török terjeszkedés hosszú időre visszavetette Horvátország fejlődését. Az ősi horvát etnikai terület három részre szakadt. A horvát autonómia csak a magyar királysághoz tartozó részen maradt fenn. A magyar és a horvát arisztokrácia egymás országának területén is szerzett és kapott birtokokat. Tulajdonképpen a horvát arisztokrácia kétnyelvű volt. Legismertebb képviselői közé tartoztak a Zrínyiek. A horvát jobbágyok Magyarországra történő telepítésében is elsősorban azok a horvát földesurak jártak elöl, akiknek Magyarországon is voltak birtokaik. Az említett Zrínyi-családon kívül ilyenek a Batthyányak, az Erdődyek és a Nádasdyak.

A horvátok már 1520 és 1530 között elhagyták a törökök által feldúlt hazájukat és észak felé húzódtak. Szlavóniát ettől az időtől kezdték Horvátországnak tekinteni, míg a Szlavónia fogalom lassan az ettől keletre fekvő régi magyar vármegyékre szállott át. Az 1529-1532 során elnéptelenedett Zala, Vas, Somogy, Sopron és Moson megyék sok települését horvátok ülték meg. Földesúri telepítés révén még a távoli Sárospatakra is eljutottak. A déli végekről a török elől menekülő vagy önkéntesen Magyarországra költöző délszlávok abban a reményben telepedtek le új helyükön, hogy ottartózkodásuk csupán ideiglenes lesz. Amikor azonban 1541-ben a török Budát, majd az ország középső részét is elfoglalta, lemondtak rövid időn belüli visszatelepülésükről.

A 16. században Vas megyében ötvennégy, Sopron megyében ötvenegy, Moson megyében négy, Zala megyében kettő, Győr megyében kettő, Alsó-Ausztriában ötvennégy, Pozsony megyében és Morvaországban összesen húsz falut írtak össze, ahova mintegy 60 000-100 000 horvátot telepítettek le. A Vas, Sopron, Moson, Sümeg és Pozsony megyékbe menekülő bosnyákokat és horvátokat vízi horvátoknak vagy bosnyák-horvátoknak hívták. A bosnyák horvát elnevezés arra utal, hogy ezek a jobbágyok a bosnyák határ mellől jöttek. A Fertő-tó vidékén és a Duna mellett letelepedett horvátokat hívták közös nyelvhasználatuk alapján vízi horvátoknak. Maga a kifejezés eredete bizonytalan. Az egyik felfogás képviselő szerint tengermelléki horvátokról van szó, míg mások azt állítják, hogy nevük foglalkozásukra, a vízi szállításra vonatkozik.

A horvátok eljutottak Alsó-Ausztriába is. Ennek emlékét őrzi II. Miksa császárnak egy titkos levele, amelyet az akkor átmenetileg Alsó-Ausztriához tartozó Kőszeg urához, Franz Schönachhoz intézett. A németek ugyanis panaszt tettek a horvátok ellen, akik már náluk is többen vannak és elnyomják őket. A király meghagyta, hogy a telkes horvát jobbágyokat észrevétlenül cseréljék ki németekkel. Ahol vegyesen laknak, a bíró német legyen. Ha súrlódás támad a két népelem között, „tapintatosan" a németek pártjára álljanak.

SZLOVÉNEK

A harmadik nagyobb magyarországi délszláv népcsoportot a szlovének alkották. Néhány évvel a honfoglalás előtt a Dunántúl délnyugati sarkában egy korai szlovén államalakulat létezett, amely az egykori Vas, Zala és Somogy vármegyék területén, a Balaton délnyugati csücskében, valahol a mai Zalavár környékén lehetett.

A hazai szlovéneket közkeletű magyar nevükön vendeknek nevezték. A vend szó a venedi-vinidi népnévből származik, amely általában szlávot jelent. Ebből származik a német fordítás is: wendisch-windisch. Az ún. Vendvidék a Lendva folyó mentén, a történeti Vas és Zala megye délnyugati részén terült el. A régi magyar szóhasználatban Tótföldnek, Tótságnak is nevezték ezt a területet.

Az említett szlovén birodalom lakosainak utódjai a 12. században telepedtek le Magyarország nyugati határánál. Letelepítésükben nagy szerepet játszott a szentgotthárdi cisztercita apátság. Az első hazai szlovén falvak az apátság irtásterületén jöttek létre. Lakói az évszázadok folyamán a ciszterciták és a Batthyány család jobbágyai voltak. így a szlovének által lakott terület két földbirtokra oszlott, egyházira és világira. Ez kihatott az ott élő emberek életmódjára, gazdasági-társadalmi fejlődésére és nyelvére. A szlovének által lakott vidék építészetére az alacsony, zsúpfedeles, fából vagy agyagból készült épületek a jellemzők, a gazdasági épületek közül pedig a vesszőből font kukoricagóré. Igásállatként tehenet használtak, a háziiparok közül a fazekasság és a takácsmesterség terjedt el leginkább. Étkezésükben a tejtermékek és a kelt tészták fogyasztása, valamint a tökmagolaj használata játszotta a főszerepet.

A szlovének száma a magyar történelemben a többi etnikumhoz képest elenyészőnek mondható. A 19. század elején négy magyarországi megyében megközelítőleg 50 000 szlovén élt. Közülük legtöbben Zala és Vas megyében. Erre a vidékre a földrajzi adottságok miatt az idénymunka volt a jellemző. A szlovének tavasszal Magyaroszág termékenyebb vidékeire vándoroltak -valószínűleg így jutottak el Csongrád megyébe is, ahol a már említett 19. század eleji adat szerint hétszázötvenen éltek -, s csak a tél közeledtével tértek haza.

BOLGÁROK

A török terjeszkedés következtében a hazájukból elmenekült délszlávok között bolgárokat is találunk, akiknek egy része szintén a középkori Magyarországon lelt menedéket.

1369-ben elesett Vidin, s az ottani bolgár püspökséget a konstantinápolyi pátriárka alá rendelték. Az üldözéstől tartó katolikus bolgárok a ferences szerzetesek segítségével Dél-Magyarországra menekültek. I. Lajos király Orso-vába, Szlatinába, Karánsebesre, Krassóvárba, Zimonyba, Rékásra és Lippába telepítette őket. 1393-ban elesett Tirnovó, Bulgária török uralom alá került, a Magyarországra menekülő bolgárok száma növekedett.

Sajnos, a középkorban betelepedett bolgárokra vonatkozóan nagyon kevés forrás és feldolgozás áll a kutató rendelkezésére. Ez azzal is összefügghet, hogy ekkor külön még nem tartották számon őket, hiszen a Balkánról hazánkba származott török alattvalókat a korabeli források és a népnyelv görögöknek nevezte. A név nem nemzetiséget, etnikai hovatartozást jelölt, hanem a görögkeleti vallásra utalt. így a görögök között voltak macedón görögök, rácok és bolgárok is. A források hiányának másik feltételezhető oka, hogy nagyobb számban a 17-18. századtól települtek át Magyarországra.

Mályusz Elemér kutatásai alapján tudjuk, hogy a mai Szentendrei-szigeten a 15. század elejétől éltek bolgárok. A Rosd-szigeten (akkor így hívták a Szentendrei-szigetet) letelepedett bolgároknak Zsigmond király 1428. december 30-án kelt oklevelében adómentességet biztosított, mely kiváltságukat a bolgárok mind Mátyással és II. Ulászlóval, mind II. Lajos királlyal megerősítették. A Zsigmond király által kiadott oklevélből az derül ki, hogy a bolgárok már korábban letelepedtek Rosd-szigetén, a visegrádi várhoz tartozó királyi birtokon. A szomszéd települések lakói a középkorban Bolgárfalunak hívták a helységet, amelynek emléke azonban a 17. század végére eltűnt.

Forrás: Sulintet.hu 

KAPCSOLODÓ ÍRÁS: Rác (Rascia) "migránsok" csináltak Délvidékünkből "vajdaságot" ⇒

 
Megnyitva 110 alkalommal

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások