20210302
Last updateH, 21 dec. 2020 2am

rovas logo

2021 január 19, kedd

Kalandozó magyarok kontra vikingek

Szerző: Lantos János

Bár már maga a cím is sántít, nem véletlenül tettem idézőjelbe a kalandozásokat, hiszen ez csak egyfajta 19. századi ragadvány, de erről majd kicsit később.

Még a tavalyi év folyamán értem a Vikingek c. sorozat végére, s bevallom, érdekesnek, izgalmasnak ítéltem meg. Röviden, tetszett. Azonban folyamatosan ott motoszkált a fejemben, a vikingeknek miért olyan jó és népszerű a „brandjük”, míg nekünk, szintén abban a korszakban igen mély nyomot hagyó magyaroknak, miért olyan csapnivaló.

Mert persze, nem mondom, a viking örökség és kultúra, úgy egyáltalán véve, annak a világnak a kutatása valóban magához láncoló. Impozáns, erőt sugárzó, s hosszasan folytatható a sor, de a sajátunk ennél egy cseppet sem ér kevesebbet. Félreértés ne essék, nem összehasonlítgatni akarom a kettőt egyik vagy másik kárára, nem egy mondvacsinált rivalizálást szeretnék kreálni, erről szó sincs.

Viszont a tények a következők. Egykoron egész Európa őseinktől rettegett. Területi terjeszkedéseink és hódításaink a vikingekhez tettek hasonlóvá minket. Nem pusztán azért, mert a két nép legnagyobb hadjáratai nagyjából ugyanabban az időben történtek, hanem azért is, mert a magyarok egykor éppen olyan rettegett és félelmetes harcosok voltak, mint az északiak.

Hires csatáink!

És itt szükséges helyretenni a kalandozások szót, ugyanis az arra utal, mintha céltalanul, csak a fosztogatások kedvéért indított hadjáratok lettek volna, ám ennél mi sem áll távolabb a valóságtól. Egy nagyon is konkrét stratégia mentén történtek, a cél az volt, tőlünk nyugatra ne erősödjön meg egy szilárd német birodalom, mely fenyegetést jelenthetne ránk.

E törekvés helyességét éppenséggel duplán aláhúzza a pozsonyi csata is 907-ben. Tehát még egyszer, eleink célja az volt, hogy lehetőleg minél inkább elaprózódjanak a nyugati erők, ezért volt rá példa, hogy hol egyik, hol a másik hatalmat segítették a másikkal szemben. De a lényeg még csak nem is itt rejlik. Míg a vikingek ereje elsősorban a hajóépítésben és pontos fejszehasználatban rejlett, a magyar seregek leginkább a kifogástalan lovaglási és íjászat-készségeiket tudták kamatoztatni a harctéren.

A magyarság tagjai kiemelkedő bátorsággal, szakértelemmel, ügyességgel bántak az íjjakkal. Bizonyos források arról írnak, legalább 95 százalékos pontossággal találtak célba. De nem ám álló helyzetből, hanem száguldó lovaik hátáról. Akárcsak a vikingek, akik harci baltáikkal és szúrófegyvereikkel céloztak igen pontosan. Mindenesetre az akkori ismert világ rettegett a magyaroktól, azok lovas harcmodorától, fegyvereitől, az íjtól, a szablyától, a fokostól és a gerelytől.

További egyezőség a vikingekhez képest, hogy a magyarokat már gyerekkoruktól kezdve harcra nevelték. Gyakorlatilag lóháton nőttek fel, kiváló agilitással és állóképességgel rendelkeztek ahhoz, hogy jól bírják a hosszú utakat és csatákat. Sőt, mindkét nép taktikus harcmodort fejlesztett ki: a magyarok és a Vikingekvikingek is gyakran szimuláltak kis csoportos visszavonulást, majd ügyesen csalták csapdába ellenségeiket. Egyébként azt is meg kell jegyezni, mindkét népcsoportról elterjedt a hír, hogy szervezetlen barbárok, akik nem rendelkeznek megfelelő harcászati felszereléssel. Ám ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna. Saját korukban ők voltak a legjobbak, ezt nagyon sokan saját bőrükön is megtapasztalták. Akár lóháton érkeztek, akár hajón.

A magyarok és a vikingek egyaránt eljutottak Szászországba, valamint az Atlanti-óceán partvidékére. Egy-egy "kalandozás" során több száz vagy akár több ezer kilométert is megtettek. Mindezeket egy fosztogató, szervezetlen rablóbanda aligha tudta volna véghezvinni. Ami viszont jelentős különbségnek mutatkozik a vikingekhez képest, nem tudunk olyan esetről, hogy magyar seregek egymásra támadtak volna, vagy ki lehetett volna játszani őket egymás ellen, s ez magasabb fokú, már államszerű szervezettségre utal. Mígnem a viking törzsek gyakran egymás ellen támadtak és tartottak véres leszámolásokat.

Őseink Augsburg melletti vereségét persze mindenki betéve tudja, sokaknak mintha érdekük volna csak ezt az egyet kidomborítani, ám a tulajdonképpen még ez sem volt döntő mértékű, ugyanis varázsütésre ezzel nem szűntek meg a hadjáratok. Számszerűleg összegzésképpen úgy fest, őseink 17-szer rontottak be a balkáni bizánci és bolgár területekre, 13-16 hadjáratot indítottak az itáliai, 28 támadást a német, míg 12 inváziót a francia, és egy támadást a spanyol földek felé.

Talán nem véletlenül maradt ránk az alábbi, elhíresült nyugati könyörgés: A sagittis Hungarorum libera nos, Domine! Ami azt jelenti: a magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket! Ugyan mit is lehetne hozzáfűzni, ha csak azt nem, igazán nem értjük, miért nem készült és készülhet egy, a vikingekéhez hasonló sorozat történelmünk azon szakaszából, amikor még csak hírből sem ismertük a „merjünk kicsik lenni” gyalázatos elvét…

Lantos János – Kuruc.info

Megnyitva 487 alkalommal

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások