A második században egy pun származású császárdinasztia is feltűnt, melynek kapcsán ráterelődött a figyelmem a punok történetére. Tóth Gyula írásainak segítségével - azoknak módszertanát felhasználva - sikerült eljutni odáig, hogy most egy sor bizonyítékát tudom bemutatni annak, hogy az egykor gazdag, nagy hagyományokkal rendelkező ókori pun néppel közös műveltségbe tartozunk.
Az alábbiakban igyekszem bemutatni azoknak az egyezéseknek és kapcsolódásoknak a sorát is, amelyek az észak-afrikai pun-berber és a kárpát-medencei magyar hagyomány és emlékanyag között megtalálható. Tekintettel arra, hogy az ismert írott emlékek jó része elfogult, mivel ellenségként tekintett a punokra, nem kezelhető fenntartások nélkül, így az alábbi munkában nagy teret adtam a nyelvi emlékekben rejlő összefüggéseknek. Kiss Dénes fogalmazta meg, hogy a magyar nyelvnek emlékezete van, ezt az emlékezőképességet igyekszem feltárni a fennmaradt formájukban ismert földrajzi elnevezések, személynevek és használatban lévő szavak kapcsolatai útján, melyek sokat elárulhatnak azoknak eredetéről, jelentéstartalmuk kialakulásáról.
A punok vallásáról fennmaradt emlékek szerint Baál istenbe vetett hitük jellemezte a lelki életüket. Abból lehet tudni, hogy nagyon fontos dologgal állunk szemben, hogy az utóbbi évszázadokban és még napjainkban is tart egy erős lejárató hadviselés Baál hitével szemben, ami fel kell, hogy keltse a gyanúnkat. Ennek jelentőségére Born Gergely, Tulipánbál című előadássorozata (3.) irányította rá a figyelmemet, melyből sok gondolatot merítettem. Baál kapcsán azok az új keletű, bikafejes, trónuson ülő istenség ábrázolások telepedtek be a köztudatba, melyen áldozatokat, gyakran gyermekáldozatokat mutatnak be az istenség kegyeinek elnyerése érdekében. Ennek szellemében állítják be a történetírók a punokat is, holott erre a meghamisított feljegyzéseken kívül semmiféle hiteles forrás vagy közvetlen régészeti emlék nem utal. Ezzel kapcsolatosan egy sor kérdés vetődik fel. Mi az oka annak, hogy a fajtárs-fogyasztásra utaló kifejezést egy pun vezér nevéből kellett megalkotni? Mivel vívta ki egy ókori hadvezér a világ haragját, hogy a kannibál kifejezést magáról Hannibálról kellett elnevezni? Napjainkban készült filmek főszereplőjét, a legkönyörtelenebb és legközönyösebb szadista alakját (Hannibal Lecter) is a punok nagy vezérének nevével adják el. Véletlen ez? Vajon az az ókori történelmi személy, aki Észak-Afrikából indulva, átkelt az Alpokon és számos ütközetben megsemmisítő vereséget mért a rómaiakra, több mint másfél évtizedes itáliai tartózkodás után, sem tudta Rómát térdre kényszeríteni? Milyen célok vezérelték és milyen lehetett a világlátása? Többek közt ezekre is keressük a választ.
Sajnos a punokat lejáratók táborába a hazai történetírás is beállt. Kertész István: Hannibál, A pun háborúk kora című munkájában (5.) a következőket írja egy korabéli ábrázolásról:" A karthágói közös áldozóhelyen (Tófet) előkerült sztélé gyermeket feláldozni vivő pap képével – Kr. e. 5-6 század fordulója." Ezzel csak annyi gond van, amellett hogy ebből a megállapításból átsüt a tananyagnak való megfelelési vágy, hogy a papnál nincs semmi az élet kioltására alkalmas eszköz és semmi sem utal az ábrázolásból arra, hogy ez be is következne. Ellenben a felnőtt alak, jobbjával pártus módon üdvözlést mutat be, balján egy gyermek ül. Sokkal inkább egy ifjú trónörökös, vagy fontos személy bemutatása történik az ábrázoláson. Az alak feje felett három ősképi mintázat látható, ami napszimbólum és elő- vagy őskeresztény jelképnek tekinthető. (9.) Ezek a jelképek többek közt székely-kapukon, mángorlókon is feltűnnek.
Karthágói sztélék Nap-szimbólummal
korunkbéli és gyűjtött népművészeti alkotások: mángorló, hiteles motívumokkal (forrás: Google kereső)
← székelykapu mintázat (forrás: Google kereső)
Szerencsére fennmaradtak fontos régészeti emlékek az adott korszakból, melyek segítenek bennünket a punok hovatartozását meghatározni. Nem egyedi lelet az a páncélzati elem, amely a viselőjének a hátát védte. A gazdagon díszített fémmunkás remekművek, a rajtuk található szimbólumok és motívumok alapján, jó eséllyel sorolhatók a szkíta műveltségi körbe. Ezeknek az elemeknek a nyomai még a mai napig élő magyar népművészetben is fellelhetőek.
Jól kivehetőek a pun hátvértek és a magyar ködmön háti díszítésének hasonlatosságai. Amit többek közt érdemes kiemelni, hogy mindkettőnél a gerincet erősítő életfa, amely egy kos jelképből indul el, hiszen a természet is a kos havában kap életre, mely egy tulipánban teljesedik ki. Figyelemre méltó a két égitest ábrázolás egymásnak megfeleltethetősége is, ami az ember kettős tulajdonságát a Nap és Hold természetét hivatott kifejezni. Tudjuk, hogy a magyar népi hímzéseket, a hozzáértők tudják olvasni, hiszen eleink a ruházatukra hímeztek minden fontos dolgot, amit a külvilág felé meg kívántak jeleníteni (11.). Látni kell, hogy ugyanezzel a képírással állunk szemben a pun fémműves remekművek estében is.
A korunkat átható úgynevezett „civilizált világban" uralkodó értékítélet szerint, a művészeti alkotások színvonalát főként azoknak kidolgozottságuk, és valósághűségük alapján értékelik. E szerint a görög-római alapokra épülő művészeti szemlélet szerint, az adott kor alkotói egy-egy művel a valóság egyetlen pillanatát kívánták megörökíteni az utókor számára. Könnyen bele is nyugodhatnánk ebbe, ha nem ismernénk a szkíta művészet kifejező erejét, melyre Pap Gábor művészettörténész már számos esetben felhívta a figyelmet. Hahn István könyvéből vett kép (4.) egy karthágói mozaikot mutat be, melyen négy lovat láthatunk, melynek egyetlen közös feje van. Ilyen helyzet a valóság egyetlen pillanatában természetesen nem fordulhat elő, hacsak nem a fejüknél összenőtt négyes sziámi torzszüleményt kívántak megörökíteni. A könyv szerzője szerint a négy ló a négy circusi pártot jelképezi. Ennek valóságalapját nehéz ellenőrizni, de le kell szögezni, hogy mindenképp szokatlan alkotással állunk szemben. A szkíta lovas nomád kultúra ránk maradt magas színvonalú fémműves alkotásai nem kizárólag állapotában, hanem minőségében és folyamatában is képesek ábrázolni dolgokat. Ezen a mozaikképen is ezt az ősi tudást kell felismerni, ami a világ négyes működését, a keleti zodiákus szerinti nyilas népét jelképező ló négy állapotát mutatja be. Kétszer emelt és kétszer leszegett fejjel, de ugyanazzal a szellemiséggel, melyet a ló feje szimbolizál. Sajnos a kép nem színes, de az árnyalatok alapján feltételezhető, hogy négy különböző színű ló került ábrázolásra, amely más-más tulajdonság kifejezésére is alkalmas.
A ránk maradt régészeti hagyatékból tudhatjuk, hogy a pun előkelőségek, melyekről szobrászati alkotások maradtak fenn, hosszúkás fejfedőt viseltek. Ez az elem szintén szkíta irányba mutat, hiszen akár az egy méteres aranyból készült mágus süvegtől egészen a hétköznapi fejfedő viseletig, ez annak a lovas-nomád népnek a sajátsága, amely eljutott a világ minden tájára, és kultúrája több ezer évig fennmaradt. Érdekes módon ez a fejfedő típus, a mai napig használatban lévő hétköznapi viselet a Kárpát-medencében.
Pun előkelőségek, Nimrud hegy szkíta kőfaragásai és a kucsma
A fejfedőknél maradva, 2014 nyarán búvárrégészek a tenger mélyén megtalálták azt a pun sisakot, ami az i.e. 146-os római pusztítást túlélte (10.). A pun sisak és egy XVII. századi, a magyar hadseregben rendszeresített sisak összehasonlítása, talán úgy lesz meggyőző, hogy a magyar sisak képéhez idézem a pun sisak leírását.
„A kutatók a Szicília nyugati partjaitól mindössze hét kilométerre található Egadi-szigeteknél felfedeztek egy sisakot, amely nagyban különbözik az Európa-szerte használt, kelta stílusú fejfedőktől (közkeletű nevén: római sisak). Az elején egy orrvédő található, a hátulsó és az oldalsó részén lévő széles karima pedig a nyakat és a füleket védte, továbbá egy magas, keskeny fejdísz is helyet kapott a tetején - magyarázta Jeff Royal régész, a floridai RPM Tengerészeti Alapítvány igazgatója."
A punok jó hajósok voltak, uralmi helyzetüket nagyban tengeri haderejüknek köszönhették, amíg Róma az elfogott pun hajók alapján, el nem kezdte saját flottáját fejleszteni. Legnagyobb hadi kikötőjük Karthágóban volt, egy különlegesen kialakított kör alakú hangárral, középen parancsnoki szigettel, mely 350 hajó befogadására lehetett alkalmas.
A körépítmények nagyon ősi és szakrális alakzatok, számos régészeti emlék maradt ránk a távoli múltból. Csak néhány példa: Göbeklitepe, Stonehenge és a Kárpát-medencében leggyakrabban előforduló neolitikus körárkok, valamint a korai kereszténység körtemplomai. Ez a karthágói építmény, ebbe a sorba helyezhető el.
A punok írásáról is maradtak fenn régészeti emlékek. A felirat tanulmányozása nagyon tanulságos azok számára, akik egy kicsit is ismerik a székely-magyar rovásjeleket (12.). Kertész István, Hannibál című könyvéből (5.) származó kép és felirat tanulsága szerint a szerző a pun-etruszk kapcsolatra mutat rá. Annyi hibádzik a dologban, hogy a rovásírásos aranylemezeket fejjel lefelé szerkesztették be.
Ahhoz, hogy a punok és rómaiak között kialakult ellentétet és a küzdő felek fennhatósági jogait bizonyos területek felett helyén tudjuk kezelni, fontos megállapítani azok ősiségét és eredetét. A ma ismert Róma alapításának körülményeiről Marczali Henrik: Nagy képes világtörténet (1905) munkájából (7.) vett idézet a következőket mondja:
„Ily fekvés, ily rejtett és nehezen hozzáférhető hely természetesen nagyon csábította Közép-Itália kóbor rablóit, hogy állandóan ide telepedjenek."
Ez alapján kijelenthető, hogy nem túl hízelgőek az erkölcsi alapok, s ha még hozzá vesszük a Romolus és Remus mondát, melyben testvérgyilkossággal indul a város története, egyáltalán nem mondható példaértékűnek.
A szkítákról, akikhez minden gyanú szerint a punok is tartoztak, Trogus Pompeius ókori történetíró a következőket írta:
„A szkíták ezerötszáz éven át, minden más nép előtt birtokolták Káldeát (Mezopotámiát) s ők a világ legősibb nemzete, régiségben még az egyiptomiakat is felülmúlják."
A punok fővárosának eredetéről pedig a Nagy képes világtörténelemben (7.) a következőt olvashatjuk:
„Carthago a kelet nagy kereskedelmi emporiumának, Tyrusnak gyermeke; phoeniciai gyarmatosok alapították, kik kétségkívül ép oly politikai és vallási hagyományokat ápoltak, mint a syrus faj, a melyből eredtek. Alapítása nagyon régi korba esik. Dido történetét Vergilius költészete megható keretbe foglalja, s aligha követett el anachronismust, midőn háromszáz évvel régebbre teszi a város eredetét Rómáénál, mert Carthago sokkal régibb város, mint Róma."
Ezeket azért fontos tisztázni, hogy lássuk ki a betolakodó és a hódító a történelem eseményei során és mely nemzet az, aki ősi birtokait védi, illetve igyekszik azokat visszaszerezni.
Az első pun háborúban az egyre erősödő ókori Római Köztársaság a karthágói befolyástól igyekezett megszabadulni, nagy erőket mozgattak meg, hogy Itáliából és környékéből kiűzzék a punokat. A csatározások fő színtere Szicília volt. Szicília, Itália legősibb népének a szikuloknak földje. A wikipedia szerint Szicília legkorábbi lakói a szikánok, az elümoszok, az aszónok és a szikeloszok voltak (18.). Magyarul székelyek és jászok. Itt szeretném idézni Marczali Henrik könyvéből (7.) az idevonatkozó részt:
„A legrégibb valódi név Róma területén a siculusoké. Dionysiosnak, a római régiségekre vonatkozó leghitelesebb adatok compilatorának szavai szerint «a várost, mely az összes országokon és tengereken uralkodik, s most a rómaiak birtoka, a siculusok telepítették be, egy a talajból fakadt népfaj.» A hagyomány szerint több várost alapítottak Róma szomszédságában, például Antemnaet, s bár kevés nyomot hagytak magok után, mégis azt hiszik róluk, hogy időről-időre Itália minden vidéke nyújtott nekik hazát. Erősebb népek fegyverei elhajtották őket a félsziget egyik végétől a másikig, míg végre Sicilia szigetén találtak állandó otthonra. Ők adtak e földnek nevet, mely túlélte a carthagóiak, rómaiak, arabok és normannok hódításait, s lehetséges, hogy a siculusok vére még ma is alapja e sziget lakosságának."
Ide kapcsolódik Werbőczy Hármas könyvéből (17.) egy idézet:
„Vannak az erdélyi részeken a scythák, kiváltságos nemesek, a kik a scytha néptől, ennek Pannoniába való első bejövetele alkalmából származtak el, a kiket romlott néven „siculusoknak" nevezünk; a kik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal élnek; a hadi dolgokban legjáratosabbak."
Szikuluszok tehát nem csak Itáliában élnek, hanem többek közt Erdélyben is. Úgy hívják őket, hogy székelyek, s hogy ez ne tűnjön elrugaszkodott következtetésnek, nézzük meg mit ír Mátyás Király udvari történetírója a Szicíliából származó Petrus Ransanus Siculus (2.):
„...Gyulafehérvár, ahol sóbányák vannak, és amely a scythulusoknak (székelyeknek) a hazája, akiket, mint néhányan állítják, helytelen kiejtéssel siculusoknak hívnak, azt mondják ugyanis, hogy a szkítáktól erednek... ...Tudniillik azt tartják, hogy annak a népnek egy légiója egykor Attilának, Pannonia leigázójának parancsnoksága alatt harcolt, ahogy ugyanis a földkerekség más vidékeiről, úgy Szicíliából is érkeztek sokan Attila seregébe, hogy annak vezetése alatt szolgáljanak, akinél akkor senki sem volt híresebb a világon; azután az ő halála és serege nagy részének elpusztulása után, ahogy alkalmas helyen később szó lesz róla, ki-ki más helyre távozott, a siculusok légiója pedig a szóban forgó helyen telepedett le..."
A székely népnév jelentését kutatva, érdemes segítségül hívni a fennmaradt magyar családi neveket. A Székely, Szakály, Szakál nevek hangalakilag egyeznek, ugyanazt jelentik, s egyben rávilágítanak a lényegre. A székely, mint határokat védő szkíta-hun népcsoport ugyanúgy képez szegélyt az ország körül, mint az arcszőrzet az ember ábrázatán. Ez alapján nem elrugaszkodott kijelentés az, hogy a szikuluszok nem mások, mint szakállasok. A szkítákat igen gyakran szakállal örökítették meg, gondoljunk csak a Nimród ábrázolásokra, aki a szkíták és a világ első királya volt, de későbbi hun és avar fémmunkákon is ez a jellemző. Erősíti az elmondottakat, hogy a litván nyelvben a szkítákhoz erősen köthető sólyom elnevezése: sakalas, a szláv nyelvekben pedig sokol. Egy másik jelentés is kibontakozik a nyelvünkből, a sziklás jelző. A szikuluszok, mint a legősibb nép Itália földjén, valószínűleg azoknak a megalitikus kultúráknak a leszármazottjai lehettek, akik a késő-kőkorban és talán utána is hatalmas, a mai ésszel felfoghatatlan módon készült sziklaépítményeket alkottak. A szkíta-hunok kőből vésett fejeket, emberalakokat is állítottak, igen gyakran szakállal. A szegély – székely közös jelentés alátámasztásához csak annyit, hogy ezek a kövek szegélyezhették a területüket, s a területet védő székelyek lehettek a szegélyek. Valószínűleg a népelnevezés olyan régi lehet, hogy a szakállas népre utaló kő, mint szikla, csak később vált önálló jelentésű kifejezéssé. A magyar nyelvben előfordul, hogy egy hang és egy hangzó felcserélődésével egy új jelentésű szó keletkezik, pl. ököl – ökle, pokol – pokla, szikul – szikla. Ezek alapján már nem lesz meglepő, hogy a szakállas szikulok kő szikulokat készítettek, azaz kősziklákat. Ezen a helyen kell tisztázni a szláv népek származásának kérdését is, hiszen a szikla szó ad erre magyarázatot. Petrus Ransanus tesz említést, Magyarország tájainak bemutatása során (2.), a Dráva és a Száva között elterülő területről Sclavoniáról, mely olyan hírnevet szerzett magának, hogy erről nevezték el egész Dalmáciát. Ez a hely, Sziklavónia mutat rá arra, hogy a sziklávok vagyis a szklávok ugyanolyan szkíta eredetűek, mint mi magyarok és ők a legközelebbi rokonaink, minden ezzel ellentétes hírveréssel szemben.
A székelyek egyik ősi honát Szikúliát (Szicíliát) a pun háborúk során vesztették el a legősibb szkíta népek a karthágói testvéri segítség ellenére. Szicília kulcsfontosságú kikötővárosának, Szirakuzának védelmében, a neves ókori tudós Arkhimédész is részt vett. Az általa tervezett hadigépek és a nagy távolságban lévő hajókat felgyújtani képes tükrei segítségével, több, mint két évig tartották magukat a római ostromlókkal szemben. Ám végül egy árulás miatt, ie. 212-ben mégis elesett Szirakúza. Híres mondása („Ne zavarjátok köreimet!"), elmélkedése közben, közvetlenül a legyilkolása előtt hangzott el. Arkhimédész korszakalkotó felfedezéseinek és írásainak egy része fennmaradt, de java része az Alexandriai könyvtár felgyújtásakor odaveszett. Származásáról annyit tudunk, hogy szicíliai volt, de ha figyelmesen elemezzük nevét (Arkhi- méd-ész), fény derülhet hovatartozására. Arkhimédész méd volt. Annak ellenére, hogy a médek központja a Kaspi-tengertől délre, a mai Irán területén volt, éltek médek a Földközi-tenger környékén is. Többek között a déli vagy deli médek, a dalmátok az Adria partvidékén. A médeket a mai hivatalos tudományosság az indoiráni vonulatba sorolja, de igen valószínű, hogy szkíta nép volt. Elég csak arra gondolni, hogy a krónikáinkban Attilát, a hunok, gótok, médek és dánok királyaként is leírják, s megjegyzik azt is, hogy divatban a médek módját követte.
Szicília meghódoltatásának körülményeiről a Nagy képes világtörténetből (7.) vett további idézet érdemel figyelmet az első pun háború idejéből:
„Gaius Claudius, katonai tribunus, éjjel átkelt a szigetre, s biztosította az ostromló hadat Róma támogatásáról. De Syrakusai vagy a carthagóiak hajóhada nagyobb sereg előtt elzárta az átkelést. A rómaiak elmulasztottak tengeri haderőt szervezni, s az ellenség hajóival szemben nem volt erejük a katonák átszállítására. Dél-Itáliában görög alattvalóiktól összegyüjtöttek egynéhány hajót; de első kisérletük nem sikerült s veszteséget is szenvedtek. Hanno, a carthagóiak vezére, kegyesen elbocsátotta az elfogott rómaiakat és tárgyalni akart vezéreikkel; midőn azonban követét visszautasították, megfogadta, hogy «annyira sem engedi őket a tengerbe, a mennyire kézmosáshoz szükséges». De a kedvező tengeráram a rómaiakat átvitte Siciliába. Viszont a mamertinusok egy részének árulása révén Messana vára Hanno hatalmába került, ki leszállott a várból, hogy a tribunussal az egyesség pontjairól alkudozzék. Az értekezlet alatt Claudius merészen fogságba ejtette, s Hanno kénytelen volt szabadságáért a várat átszolgáltatni. A városba római katonaság vonult be, s ez időtől fogva Messana Róma birtoka lett."
Észre kell venni, hogy két különböző magatartás típust ismerhetünk fel a harcoló felek között. Hanno a karthágói vezér, kegyet gyakorol. Az elfogott rómaiakat szabadon bocsájtotta annak reményében, hogy megegyezhet a Szicíliát támadó ellenféllel, de követeit visszautasították, majd később a hatalmába került Messina várát úgy vesztette el, hogy azt át kellett adja az életéért cserébe, miután az egyezkedés alatt „merészen" fogságba ejtették. Az vesztett, aki megbízott a másikban és nemes gesztust tett az ellenféllel való megegyezés érdekében. A győztes felrúgta a becsület szabályait. A Romulus és Remus mondáján nevelkedett rómaiaktól nem tellett több, ahol az erkölcsi mintát testvérgyilkosság árán való felemelkedés szolgáltatta. Hanno viselkedése pedig szkíta mentalitásra utal, ahol még a halálos ellenségben is feltételezi az emberség szikráját. Ehhez hasonló történet később Bulcsú és Lehel kapitányokkal is megtörténik a X. században, amikor az ellenségbe vetett bizalmuk az életükbe került.
A történelmi események összezavarásának, egyik leghatékonyabb eszköze, a szereplők nevének és eredetének elhomályosítása, melyet többek között azok többféle elnevezésük felhasználásával, újabb szereplők megalkotásával érik el a történelemhamisítók. A tisztánlátás érdekében, hogy egyes ókori népeket helyesen tudjuk megítélni, egy a természetből vett példával érthetjük meg a legegyszerűbben. Az énekesmadarak között van egy faj, amely másik madárfajok egyedeire bízza saját utódai felnevelését. A kakukk, a tojásait idegen énekesmadarak fészkébe rakja, és azok sajátjukként fogadják el és nevelik fel a kikelő fiókát. Amint a féktelen étvágyú kakukkfióka elég erős ahhoz, kilöki a fészekből a befogadó madárfaj fiatal egyedeit, hogy ne kelljen osztozkodnia az eleségen. Az apró énekesmadár szülők minden erejükkel azon vannak, hogy az idővel már náluk többszörösére növő kakukkfiókát győzzék eleséggel ellátni. Fáradozásuk eredményeként egy ellenlábas faj egyedét nevelik fel. Barátkozzunk meg a gondolattal, hogy van a nemzeteknek és népeknek is kakukkfiókája, aki képes beleépülni és felszámolni más népek hagyományát és múltját. Ez egyben komoly figyelmeztetés korunkban zajló folyamatok megértéséhez is, de nézzünk példát Itália történetéből is. Fentebb kiderült, hogy Itália legősibb népe a szikul, ám Róma történetének mégis a latin gyökereire hivatkoznak leginkább a történetírók. A latin elnevezés vizsgálata érdekes eredményt ad ki, ugyanis a latinok vagy másképp balatinok valamikor ugyanahhoz a hithez tartoztak, mint a punok, ugyanis a Baál isten köré épülő hitrendszer képviselői voltak a balatin vallásúak. Az, hogy ez nem elrugaszkodott képzelgés legyen Róma legősibb helyének elnevezése a bizonyíték. A Palatinus, az ősi Róma hét dombjának egyike. Ez alapján beláthatjuk, hogy a történelem kakukkfiókái bizony megtették egykor a dolgukat.
Az írott történeti források azt sugallják, hogy a második pun háborúban, Hannibál igen jelentős veszteségeket szenvedett Itáliáig vezető útja során. Részben ellenséges népekkel volt kénytelen megütközni, illetve az időjárási és földrajzi nehézségek rendkívüli módon igénybe vették seregét. Hannibál haderejének nagyságára vonatkozó feljegyzések ellentmondásosak. Ez lehetett az oka annak, hogy az Itáliába érkező pun katonaság méretéből komoly veszteségre következtettek a korabeli források. A punok európai vonulása során először szívós ibér (avar) harcosokkal és lovasokkal erősítették meg seregüket, majd a gallok (azaz galaták vagy kelták), akik szintén rendelkeztek szkíta gyökerekkel, csatlakoztak Hannibálhoz. Ami végképp feltűnő dolog, hogy Észak-Itáliában a punok bevonulásának hírére, majd az első ütközetet követően, a római sereg egy része is átállt. Lombardia, Toszkána és Umbria különleges figyelmet érdemel szkíta-hun szempontból, mivel ezeken a tájakon az etruszk származástudat még sokáig élhetett még a Római Birodalom idejében is, hiszen ez az etruszk vonulat eredményezte Itália kulturális és gazdasági felvirágzását. A punok bevonulását pedig egy kelta háború előzte meg, melynek során megtörték az észak-itáliai népek ellenállását és behódoltatták a rómaiak őket. Amikor állást kellett foglalniuk, világosan tudták, hogy a rokon pun sereg mellett van a helyük az elnyomó Rómával szemben. Történeti feljegyzés is maradt fenn arról, hogy a karthágóiak szövetsége Korzika birtokához juttatta az etruszkokat és létezett pun-etruszk szövetség. Az etruszk-szkíta kérdést egy rövid gondolatban még szeretném megvilágítani. A szkítáknak két jellegadó állatábrázolása ismert: a szarvas és a sólyom (más néven: turul). A szkíták szakállas tulajdonságára már fentebb utaltam és ismert a turul régies turu elnevezése. Ebből a szóösszetételből áll az etruszk elnevezés eredeti formája a turuszaka. Így már megérthetjük, hogy a korábban példaként hozott nyelvekben miért kapott a sólyom szakáll nevet (emlékeztetőül pl. a szláv nyelvekben: szokol).
Molnár Gézától, kutatásairól készült előadásában (8.) hallottam arról a szkíta típusú szövetségi elven működő hadászati mozgásról, ami ide kapcsolódik. Ennek lényege, hogy a haderő leggyorsabb és leggazdaságosabb felállításának módja az, amikor a szövetség központjából elindul egy egység, amelyhez útjuk során, a szövetséges népek becsatlakoznak és az ellenséggel való találkozás helyszínéig a hadsereg ütőképesre növekszik. Ennek lényege, hogy nem kell nagy távolságból tetemes hadianyagot, embereket szállítani, hanem a szövetség határán várható ellenség fogadására, a központi egység útjába eső szövetségesek becsatlakozásával érhető el a végleges haderő méret. Ezt kell felismerni Hannibál hadjáratában is. A központi mag Karthágóból indult, majd útjuk során csatlakoztak ibér és kelta egységek, így érték el a Római területeken azt a haderő nagyságrendet, amely eredményesen vehette fel a harcot az ellenséggel.
Liviustól maradt fenn Hannibál jellemzése, melyben hadvezéri erényeit - és római történetíró lévén - nagy hibáit sorolta fel (5.). Ebben a jellemzésben találhatunk egy a számunkra ismerős mondatot:
„...A lovasok és a gyalogosok között egyaránt a legkiválóbb volt; elsőnek indult harcba, s ő hagyta el legutolsónak a csatát"
Nézzük meg hogyan írta le Kézai Simon a Gesta Hungarorumban (6.) Árpád vezért:
„...minthogy az ő vérsége a többi scythiai törzsek fölött azon kiváló méltósággal van fölruházva, hogy a seregnek menet közben előtte, visszavonúláskor mögötte jár."
Ez a megegyezés egy újabb bizonyítéka a szkíta származásnak és viselkedés-formának, mellyel Hannibál rendelkezett.
Hannibál Itáliában 15 évig tartózkodott, győzelmet győzelemre halmozott. Eredményességét főként képzett lovassága, valamint kiváló hadvezéri képessége, taktikai érzéke adta. Ebben az időben a rómaiaknak nem volt jelentős lovasságuk és tehetetlenek voltak az elsöprő pun lovassági támadásokkal szemben, melyek főleg Numidiából, Karthágó szövetségesétől származtak. Itt szeretném megjegyezni, hogy a szkítákról maradt fenn az, hogy kiváló lovasok voltak és hadi cselekményeikben is alapvető fontosságú volt ez a haderőnem, ráadásul olyan tömegű régészeti hagyaték támasztja alá a lovas-kultúrájukat, amely egyetlen ókori nép esetében sem mondható el. Ez a tény tovább erősíti azt a feltételezést, hogy a pun szkíta származású nép volt, hiszen itt is akad bőven lószerszám hagyaték. Numidiáról a lovasok származási helyéről annyit érdemes még megemlíteni, ami Karthágótól nyugatra és keletre fekvő területet jelentette, hogy az itt élő berber törzsek nomád életet folytattak. Numidia nem más, mint Nomádia, ahol a lótartásra és állattartásra alkalmas vándorló életmódot lehetett folytatni. Ez az életmód pedig szintén a legősibb szkíta kultúra irányába mutat. Egyébként a berberek ugyanannak a lejárató hadjáratnak az alanyai, mint a Baál hit, Hannibál és a punok. A rómaiak a nem latin ajkú észak-afrikai népeket nevezték barbárnak, ami mára már elmaradott, vad és kulturálatlan jelentést hordoz magában, holott a berberek tulajdonképpen azok a baál-bárdok, akik a térségben Baál hitét képviselték, így valószínűleg nem vallhattak mást, mint pun hittestvéreik. A numida királynévsorban is előfordul a „bál" névösszetevő, például: Adherbal, Masztanabal. Az történelem során a berberek következetesen szembe helyezkedtek a hódító római törekvésekkel és a birodalom esküdt ellenségei voltak. A Római Birodalom kései időszakában a berber támadások gyengítették meg leginkább Róma hatalmi státuszát. Még a VII. században, az arab hódítással szemben is jelentős ellenállást fejtettek ki. Ezt azért fontos megemlíteni, mert a köztudatban a berber őslakók arabként vannak elkönyvelve, holott azokat jóval megelőzve alkották a térség nomád lakosságát. Az európai nyelvekben, a barbe (FR), baard (NL), beard (GB), Bart (D), barba (E), parta (SF) szakáll jelentésű szavak, mind a szakállas szkíta népet jellemző jelentéstartalommal kerültek be, ami nyelvészeti alapon támasztja alá a berberek ősi szkíta származását.
Hannibál hadjárata nagyon furcsán zajlott le, hiszen a történetírás szerint győzelmei ellenére nem tudta leigázni Rómát. Ezt könnyen el is fogadnánk, ha nem tudnánk arról, hogy Hannibálnak nem volt vesztes ütközete Itália területén (sorsdöntő vereséget Zámában, a mai Tunéziában szenvedett el, ami Karthágó sorsát végül is megpecsételte). Vizsgáljuk meg azt, hogy Hannibál jelentősebb itáliai ütközeteiben milyen nagyságrendű csapásokat mért Rómára. A trebiai csatában, Észak-Itáliában a 40 ezer fős római sereg fele odaveszett. A trasimenus-tavi csatában elpusztították a római sereg jó részét, s a menekülő 6000 menekülő katonát fogságba ejtették. A canaei csatában a rómaiakra megsemmisítő vereséget mértek, veszteségük 50-70 ezer főre tehető. Az a kérdés, hogy két éven belül ekkora veszteséget túlélhet-e egy ókori államalakulat? Rendelkezik-e olyan erőforrásokkal, melyek pótolni képesek ekkora veszteségeket? Úgy tanítják, hogy Róma ereje páratlan méretű és harci szellemű haderejében rejlett. Polübiosz adatai szerint (4.), közel 800 ezer hadra fogható embert tudtak kiállítani, mintegy 300 ezer római polgárt és csaknem 500 ezer szövetségest. Azt még el lehet fogadni, hogy az első ütközetben (Trebia) még nem vették komolyan az ellenfelet, de elég furcsa, hogy a Róma felé nyomuló ellenséget mégsem tudta feltartóztatni ez a rendkívüli hadigépezet. Ezen kívül tudunk még három döntetlen ütközetről is a numistroi, a canusiumi és a grumentumi csatákról, de jelentősebb római győzelem híréről nem maradt feljegyzés Hannibál itáliai hadjárata során. Ezek a döntetlen ütközetek fel kell, hogy keltsék a gyanút, hogy itt valaminek az elfedéséről van szó. Gondoljunk csak a catalaunumi csatára, ahol szintén eldöntetlen volt az ütközet, ahol állítólag Attila ugyan nem győzött, de az ütközet után Róma felé vette az irányt, és ahogy a magyar krónikákból tudhatjuk, a nyugati tájakon eluralkodott a félelem. A történetírók szerint, Karthágó Itálián kívül bukta el a háborút. Helyzetének megrendülése az ibériai területeken bekövetkezett vereségek miatt történt, ami miatt végül Hannibálnak el kellett hagynia sikerei helyszínét. Valószínűleg itt valami olyan hatalmi praktikát vethetett be Róma, amivel Karthágó szövetségi rendszerét felbontotta.
Cornelius Nepos római történetíró, a következőképpen emlékezik meg Hannibál itáliai hadjáratáról (5.):
„A karthágói Hannibal, Hamilkar fia – ha igaz, amiben senki nem kételkedik, hogy a római nép vitézségben az összes nemzetet felülmúlta – katonai hozzáértésben tagadhatatlanul annyira fölötte állt minden más hadvezérnek, mint amennyire a római nép bátorság dolgában mindegyik nemzetet maga mögé utasította. Mert valahányszor megütközött népünkkel Itáliában, mindannyiszor ő hagyta el győztesen a csatamezőt."
A fentiek tükrében kell értékelnünk azt a mély ellenszenvet, amelyet Hannibál irányába mutat a római alapokon nyugvó európaiság, ami a kannibál jelzőt tulajdonítja annak a hadvezérnek, aki megtérdeltette Rómát. Bizonyára ez a zsigeri ellenszenv annak köszönhető, hogy az európai kultúra alapjait adó Római Birodalom eszménye nem tűr meg olyan történelmi személyt, aki a máig uralkodó erkölcs töretlenségét megcsorbította, és európai őslakosait megpróbálta összefogni és felszabadítani annak a feltörekvő kifosztó zsarnokságnak a rendszerétől, amely napjainkig uralja világunkat. Ezért kellett a harmadik pun háború után földig rombolni Karthágót és bevetni sóval, hogy élet se maradjon benne. Ennek ellenére a pusztítás után Rómához csatolt város gyorsan megújult, fejlődő gazdag településként írták le a korabeli krónikások. Krisztus előtt 44-re, a Római Birodalom második legnagyobb városa lett. Még lepusztított állapotában is forrása volt a fejlődésnek, mert a középkori építkezések során, még Európa nagy katedrálisaihoz is tömegével hordták az értékes faragott köveket a régi karthágói épületek romjaiból.
Földrajzi lenyomatokat keresve, a Maghreb (Magyaráb) országokban, Tóth Gyula jelentős „magyar gyanús" helységnévre mutat rá: Bleda, Bida, Ben Attali, Kadar, Nador, Bichara, stb. (13.) Ezek eredete kézenfekvő a sok évszázados pun előzmények tükrében. Hahn István hivatkozik Karthágó című művében (4.) településnevekre, amelyek a Földközi-tenger térségében, a pun jelenlét hatására alakultak ki, még az i.e. X.-IX. században. A mai Cádiz korábbi nevében (Gadeira), ami „körülkerített, megerősített helyet" jelent, és a pun alapítású marokkói városoknak a nevében található közös tőre hívja fel a figyelmet, Gadeira, Agadír, Mogador, Gadara nevekben található „gad" tagra gondolva. Ám ha magyar nyelv logikájával végig gondoljuk mire illik a körülkerített megerősített hely jellemzés és, mi lehet ez a védett állapotban lévő értékes dolog, bizony a település magjához juthatunk. Így a Mogadorban felfedezhető és értelmezhető „mag" szógyök már a többi település nevében is visszaköszön, amely a hosszú évszázadok alatt, az ott élő népek ajkán elkophatott: (Ma)Gadeira, (M)Agadír, (Ma)Gadara – valódi jelentésükben - független városi helyzetükre utalva: Magadura. Írásos feljegyzés van arról, hogy a szicíliai Megara önálló városállam alapítja meg Szelinuszt i.e. 628-ban (16.). Hahn István ezeknél korábbi utalásról is szól, miszerint Karthágó alapítása előtt 287 évvel, annak helyén már létrejött Utica városa, mely „régi várost", óvárost jelent (4.). Azt, hogy a város és az utika, vagy utca mennyire tartozik össze, s hogy értelmezhető-e számunkra, már az olvasó fantáziájára bízom. Az i.e. V. század végén, Karthágó afrikai terjeszkedése kapcsán, Warmington említést tesz egy Tokai nevű város meghódításáról, ami valószínű az ókori Thugga lehetett, a mai Dougga. Ugyancsak ír munkájában egy számunkra „magyar-gyanús" Madjerda nevű folyóról (a mai Bagradas) és szól Madauros városról is, ami Karthágó korai történelmében változó uralom alatt állt (16.). Karthágóhoz tartozó szicíliai település Segesta is beszédes a számunkra. Segestáról Ransanus is megemlékezik (2.), csakhogy nem a szicíliairól, hanem arról a Segestáról, ami az egykori történelmi Magyarország határán, a Száva és a Dráva összefolyásánál található és a mai horvátországi Sisak településsel azonosítható. De szól egy másik Segestáról is, amelyet Somogy megye bemutatásánál említ meg. A Kárpát-medencében található még Segesvár is, melynek eredete szolgálhat magyarázatul: Az ősi magyar seg, ség dombot, halmot jelentett. Ebből keletkezett –es képzővel és az erősséget jelölő vár utótaggal a település neve. Ehhez a sorhoz még egyet tennék hozzá. Karthágóhoz közel a mai Algéria harmadik legnagyobb kikötőjét Annaba-nak (Anya-apa) hívják. A helyi elnevezése Balad al Annáb.
Magyarázatot találhatunk arra is, hogy Attila seregének hispániai ága, amely lekéste a catalaunumi csatát, és félt Isten Ostora haragjától, tulajdonképpen csak rokonai irányába vándorolt, menedéket keresve. Feltételezve ennek a történelmi eseménynek és a vandál (venger) hódításnak a megegyezését (13.) felettébb érdekes dolgokra figyelhetünk fel. A vandál hódítást egy ostromgépekkel nem rendelkező 15 ezer fős hadtest hajtotta végre. Királyságuk, több, mint egy évszázadig, a bizánci hódításig állt fenn. Ezt a Római Birodalom késői időszakának gyengeségével és a karthágói provincia szegényrétegeinek megnyerésével magyarázzák. Kísértetiesen hasonlít a helyzet a „honfoglaláshoz", amikor a kisebbségben lévő bejövők hajtják uralmuk alá az itt élőket, különösebb ellenállás nélkül és tűnnek el nyomtalanul a hódító nép uralma alatt. Elképzelhető-e az, hogy 15 ezer ember több mint száz évig királyságot tart fenn idegennek mondott területen a helyi többség támogatása nélkül? Természetesen nem. Ez csak abban az esetben valósulhat meg, ha bejövők és a helyiek ugyanazt az értékrendet vallják.
Karthágó Hispániához kötődő kapcsolatai okán feltételezhető, hogy a félsziget elnevezése is már a pun időkben alakult ki az ispán kifejezésből, nem Attila hadjárata nyomán, ahogy a mai dél-spanyol Cartagena kikötőváros is a karthágói befolyás idején kapta nevét, Új-Karthágónak is hívták. Ennek lenyomata maga Barcelona városának a neve is, hiszen a barcidák nagy uralkodója, Hamilcar Barcas alapította saját nevéből Barcino-ként. Érdekes párhuzam, hogy a történelmi Magyarország területén ismerünk Barca folyót és ehhez kapcsolódó földrajzi területet, amit Barcaságnak neveznek. A katalánokról pedig tudhatjuk, hogy a gót-alán szkíta népcsoporttól eredeztetik nevüket. Magáról Karthágóról annyit tudunk, hogy pun nyelven Quart-hadash volt a neve. Túlzottan már nem kell megerőltetni magunkat, hogy kiolvassuk a Kard-hadas elnevezést (1.).
A leghíresebb pun vezért teljes nevén Hannibál Barkasznak hívták, apját Hamilcar Barkasznak. Honnan lehet ismerős ez a nemzetségnév? Bizonyára hallottunk a magyar népmesék Burkus királyáról, aki mindig barátként látogatott el a magyar királyhoz. Könnyen lehet, hogy ennek az ősi rokoni kapcsolatnak a lenyomata maradt fenn a népmeséinkben. A punok nagyon jó hajósok is voltak, így az is lehetséges, hogy ez a név a bárkás tulajdonságból fakad. A leghíresebb bárkás maga Noé volt, akitől a magyar krónikás hagyomány szerint származnak többek közt a szkíta népek, így a punok és a magyarok is. A Barkasz nemzetség, mely az önálló, saját védelmi rendszerrel rendelkező városállamok szövetségét vezette, magában hordozza a bekerített védett terület elnevezését is, hiszen a „berkes" tulajdonság erre is utal. A magyar nyelv játékos szószaporítási eszköze, a gyökök forgatásával elért új szó. Ez esetben a „ker" gyök, mint egy terület bekerítésére utaló jelentésű szótő, megfordításával kapható meg a „rek" szógyök, mint a rekesztést jelentő fogalomkör alapja. A berek, de a burok és a barakk, is tulajdonképpen az az elkerített, berekesztett, védett helyre utaló kifejezés, mely a Barkasznak ismert, de Berkesnek is könnyen mondható, pun uralkodói dinasztia nevében felismerhető. Itt utalnék vissza korábban kifejtett „Magadura" településekben rejlő idevágó jelentéstartalomra.
A Maghreb térségben, ami egykor a punok földje volt, megtalálhatjuk Attila hun király idősebb Keled fiának név megfelelőit, mint Khalid vagy Khaled. Ha ugyanitt Attila további felmenőinek megfeleltethető neveket keresünk, azt is találhatunk: Kadar (Kádár), Thana (Tana), Ommar (Otmár), Khairy, Kedar (Keár). További magyar vonatkozásból érdekes nevek: Jabbar (Jobbára, Jobbjára), Huda (Buda) - jelentése: helyes út, Damali (Deli, Dalia) - szép látvány, Szelim - jelentése: szelíd, Faruk, Kamila, Karimah, Rima, Hadad, Kardal, Kasib, Sabir, Barakah, Ata, de ami pun szempontból érdekes, hogy a mai napig is van Hanbal és Hani nevük is. Ahhoz, hogy ez utóbbiak jelentőégét megértsük, vizsgáljuk meg a leghíresebb pun vezér, Hannibál nevét. Fentebb kiderült, hogy Baál istenségbe vetett hitük jellemezte a punokat. A jelenleg elfogadott történészi állásfoglalás szerint Hannibál neve, Baál kegyeltjét jelenti. Nevének –bál tagját felismerve, próbáljuk meg a másik részét meghatározni. Valójában a Hanni-bál név a hun származási eredetre mutat rá, így neve eredetileg nem más, mint Hunni-Baál. Egy korábbi hadvezér, és később Hannibál egyik testvére, Hasdrubal (Hős turu Baál) nevében is felismerhető a név végén olvasható Baál tag. Ezen gondolatmenet szerint még ide tartozik a második pun háború idején Hannibál vezére, aki a lovasságot vezette Maharbal (Magyar-Baál). Ismerősen cseng a neve Hannibál másik vezérének, aki Hanno volt, de szerepelt a történelemben ugyanezzel a névvel hadvezér az első pun háborúban is és tudunk egy Hannóról, aki nagy utazó volt az ie. VI. században. Hogy tovább oszlassuk a kételyeket, Hannibál másik öccsét pedig erősen szkíta gyanús Magó-nak nevezték, de apja Hamilcar neve sem érdektelen, hangtanilag ráillik a Hunor király névre. A fennmaradt írásos emlékek alapján, a független pun történelem öt évszázada alatt igen gyakran ismétlődnek uralkodó nevek. A Hannó mellett sűrűn bukkant fel Hamilkar vagy Himilko néven uralkodó, de a Hannibal, a Hasdrubal, a Mago és a Giszkó vagy Giszkón sem egyedi. Nagyon könnyen lehet, hogy az ókori történetírók, akik túlnyomórész az ellenséges oldalról kerültek ki, és nem közvetlen ismeretek alapján, hanem hallottak alapján jegyezték le a pun uralkodók neveit, nem a valódi nevet, hanem az elbeszélő által használt jelzőt rögzítették. Így válhatott Hamilkar tulajdonnév a hunor királyból, vagy Nagy Hanno a „nagy hun ő" jellemzésből. Ide kapcsolható a magyarok történetéből Ransanus megjegyzése, mely szerint a hunokat nem a hazájukról nevezték el, mivel nincs olyan földrajzi elnevezés, hogy Hunnia, hanem egy Hunnus nevű vezérükről, akitől származott Pannónia megszállásának terve, melyet végül Attila teljesített be (2.).
A nevekben található „bál" tag felismerése helyre rakhat olyan kérdéseket is melyek az újkori történelemírás koholmányai közé tartoznak. A jelentősebb múlttal nem rendelkező népek komoly erőket mozgatnak meg annak érdekében, hogy magukénak tudhassanak egy-egy múltbéli szereplőt és ahhoz köthessék származásukat. Keleti szomszédunkban ismert az a görcsös törekvés, hogy magukat a dákoktól származtatják, ősi jogot formálva bizonyos területekre. A hivatalossá vált elmélet szerint a dákok egészen Traianus császár hódításáig eredményesen védték Erdélyt a római betolakodókkal szemben, majd legyőzésüket követően megszűnt a királyságuk. Legnagyobb uralkodójuknak a neve hallatán könnyen tisztázódhat a dákok hovatartozása. Decebal (Daka-baál) király jó eséllyel ahhoz a baál hitet valló szkíta daha, vagy daka törzshöz tartozott, akiket ma dákoknak emlegetünk, s akik ugyanannak a szkíta szövetségi rendszernek a tagjai voltak, mint az észak-afrikai punok.
Az hogy a „Baál" szó nem idegen a magyarban, a bálvány kifejezés legyen bizonyíték, de a palota (Baál otthona), a p-b hangzóváltással is innen eredeztethető. A földrajzi elnevezéseinkben való gyakori előfordulására néhány példa a teljesség igénye nélkül: Balaton (Baál a tón, vagy akár Baál otthon), Balmazújváros, Balassagyarmat, Balajt, Balástya (Baálosatya), Balkány, Balotaszállás, Bala, Balalény, Balánbánya, stb., de a Baranya földrajzi elnevezésünk (r-l hangzóváltással: Baál-anya) is ide köthető. Pont ennek a női isteni minőségnek a kifejezője volt a banya szavunk is, ami korábban még nem volt negatív értelmű. A bánya, amikor a földanya öle feltárul, és kincsei hozzáférhetővé válnak, ugyanebből a jelentéskörből származik. A magyar családi nevek egész sora a mai napig magában hordja Baál isten lenyomatát. Számtalan ilyen vezetéknévvel találkozhatunk: Balla, Bali, Balika, Baló, Balassi, Palatinus, Valastyán, stb. A keresztneveket vizsgálva, a Balázs nevünk, mint „bálos" beazonosítható, de a Bálint, a Baltazár és a Turul nemzetség felmenői közt sem ismeretlen a Balambér név is ide kötődik. A három napkeleti bölcs egyike Boldizsár szintén, mivel nevének jelentése Baál-dicsér lehetett. Nem felejthetjük ki a felsorolásból gyakori nevünket, az „Árpád-házi" királyaink közt is gyakran felbukkanó Bélát sem, melynek eredete szintén kapcsolatba hozható Baál istenséggel. Itt már a nemzetség szín-szimbolikájában is helyben vagyunk, ugyanis a bél, belo, bjelo, beo, bela kifejezések a szláv nyelvekben fehéret jelentenek, akárcsak a Béla név is. Jó példa erre maga az egyik fehér várunk. Nándorfehérvár szerb nyelven Beograd. Erre a gondolatmenetre Tóth Gyula Beowulf című írásában (14.) az óangol sárkányölő hős eredetének vizsgálata során hívta fel a figyelmet. Petrus Ransanus Siculus, a nándorfehérvári győző Hunyadi Jánosról írja, hogy a nyugati népek őt Fehér Jánosnak szokták emlegetni (2.). Itt azonban még egy fontos összefüggést is érdemes megjegyezni, hogy mi magyarok még a szerb nyelvben megőrzött Beograd változatot, Belgrádnak mondjuk, amiből rájöhetünk, hogy ez az elnevezés a Baálhoz köthető Baál-grád. Az óangol sárkányölő hős, Beowulf, ráadásul azoknak a britanniai Constantin királyoknak a hazájából származik, amelyet Alba (azaz fehér) királyságnak neveztek. A skót-geal nyelvben, maga a geal is fehéret jelent. Erősíti a kapcsolódást az is, hogy a Maghreb térségben, Algériában is van Constantine helységnév. Ebből nem kevesebb következik, minthogy az ókorban az észak-afrikai és brit-szigeteki szkíták élő kapcsolatban voltak. Nem idegen az, hogy Baál Isten elnevezése fehéret jelent, hiszen a színek összessége is fehér és a teljesség, az egység és a világosság színe is az. A nyelvünkben értelmezhető világ-világosság összefüggés a teremtés kezdetéig vezet vissza bennünket.
Fentebb jeleztem, hogy a Kárpát-medencében megtaláltuk Baál anyai arcát a Baranya (Baálanya) földrajzi elnevezésünkben, de ugyanez fennmaradt az egykori pun fennhatóság alatt álló Hispánia mai nyelvében is, ugyanis a spanyolok a fehéret ott a mai napig is „blanca"-nak, azaz „bálankának", „Baál anyákának" mondják. Ez a színelnevezés kisebb hangalaki átalakuláson keresztülmenve más nyelvekben ugyancsak megtalálható, így a portugál: branco, francia: blanc, olasz: bianco szavakban is, de további hun befolyási övezetekben is, így a balti (fehér) államokban a fehér lett nyelvben balts a litvánban baltas és még a kínaiban is bái. Erre az eredetre mutat rá több nyelv szakáll szava, így a finnben a parta, a lettben a bárda, míg a litvánban a barzda. Ennek tudatában derenghet fel az, hogy a szkíta Pártus (Baál-tos) Birodalom neve is Baál isten nevéből eredeztethető, akárcsak Palesztína (Baálostina), ahol nem a ma ott lakó arabokra kell gondolni, hanem a baálostin vallásúakra, akik egykor ott éltek. A térség ország-nevei a mai napig őrzik a fehér vallás nyomait. A latin alba – fehér jelentéstartalom lelehető fel Albánia, (A)Libanon, (A)Líbia nevében is. Az is elképzelhető, hogy az alba szó alapját a fehér liba (aliba-alba) adta, ami többek közt egyiptomi hieroglif ábrázolásokon is gyakran feltűnik (3.). Van egy ismert gyermekmondóka az „Antanténusz", melyet halandzsának, értelmetlen nyelvjátéknak tartanak, de akad olyan vélemény is, mely szerint ez egy sumer ima. Akárhogy legyen, de ebben ott van az „ala-bala" szó is, ami a fehér Baál vallásra utal. A föníciaiak előtt Palesztina és Szíria földjét a filiszteusok lakták, akikről III. Ramszesz fáraó idejéből (ie. 12. sz.) maradt fenn a legkorábbi feljegyzés. Az ekroni filiszteusok főistenükként Baál-Zebúbot (Belzebub) tisztelték, azaz Baál hitét vallották. A filiszteus elnevezésből, melyben jól felismerhető a Baál-istenes kifejezés, a Pilistina, Philistina szavakon át következtethető ki a Palesztina név is. A filiszteusok törzsneve valószínűleg paleszet volt, ami kapcsolatba hozható a görög pelazg elnevezéssel, akikről tudható, hogy a trójai háborút követően a Kárpát-medencében telepedtek le, mint palócok (3.) és alapítottak királyi székhelyet a Pilis-hegységben, Sicambriát (Szikul-Umbriát). A város helyének azt a Szikan nevű hegyet választották, amely megegyezik annak a népcsoportnak a nevével, akikre Warmington szicíliai őslakókként hivatkozik (16.). Érdekesség, hogy a Magyarországon letelepedett jászokat a középkorban a filiszteusok utódainak tekintették.
Lehet tudni, hogy a görög és római mitológiai istenalakoknak egy-egy isteni tulajdonság szolgáltatta az alapját, melynek forrása maga Baál isten volt (3.). Fennmaradt, hogy Zeusznak, a görög főistennek a neve Zeus Belus volt. A pártusokkal kapcsolatban már Tóth Gyula felvetette, hogy a nép elnevezését az a bárd szó képezi, amely többfelé feltűnik földrajzi nevekben és más népeknél is (pl. Balti-tenger, Moldávia, stb). Itt is hivatkozni szeretnék a korábban említett fehér és szakáll szavakra, melyek a bárddal egyeznek. Ehhez annyit érdemes még hozzátenni, hogy Baált gyakran ábrázolják bárddal a kezében, bika hátán állva. Ennek az ősi hitnek lehetett továbbélése a mitraizmus is, amely a Római Birodalomban éppen Pannonia tartományban volt a legélőbb.
Meg kell említeni egy másik színhez kötődő kapcsolódását is a punoknak, mert ez szintén érdekes összefüggésekre vezethet rá bennünket. Az ókori elbeszélések szerint a punok a föníciaiaknak és kánaánitáknak a rokonnépei, akik ugyancsak Baál istenben hittek. A punok ugyanannak a föníciai népnek a leszármazottai, akik a mai Libanon területén található türoszi központból kiindulva jutottak uralomra az észak-afrikai térségben. A föniciai alapítású városok közt az említett türoszi térségben volt megtalálható többek közt Aradosz és Ugarit helységek (16.), valamint Magharat Tabloun, melyek nevei, azok mezőgazdasági jellegére utalnak. A folyamatosságot (kontinuitást) - melyet nem kedvel az újkori történelemírás - a következő gondolatmenet támasztja alá. A punok népelnevezésüket a híres bíborszövet kereskedelemmel bíró föníciaiakról kapták, a görög phoinix (bíborszínű) szóból, melynek latin megfelelője punicus, azaz pun. A színanyagot, egy tengeri kagylóból (Murex) nyerték. Rendkívül sikeres festési mód volt ebben a korban, mert más eljárásokkal szemben, többszöri mosás után is tartotta a szövet színét. Ez olyan gazdasági jelentőséggel bírhatott, hogy magát a kereskedő népet, a punokat, így bíbornak, vagy vörösnek tartották számon. Latinul a punica, gránátalmát jelent, gyümölcsének húsa élénkpiros színű, így kapcsolódik elnevezése szintén a punokhoz. A tűzben önmagát elemésztő és hamvaiból újjá éledő főnix madár elnevezése szintén innen származik, hiszen a tűz színe is a vörös. A vörös vagy bíbor ruházat az ókorban a rangot is jelölte. Az is könnyen lehet, hogy a szkíta alapokból kialakuló görög nyelv, ezt a főnök – phoinix kapcsolatot őrizte meg. Az északi szláv nyelveken ez még fellelhető, hiszen lengyelül az úr jelentése pan, szlovákul pán és csehül is pan. Az Ibériai-félsziget Hispánia neve és a magyar ispán méltóságnév is valószínűleg ebből az Ős-Úr, Ős-Pán elnevezésből alakult ki. Ide kapcsolódik az különös időszak a Római Birodalom idejéből, amikor hatalomra került Septimus Severeus császár, és a jó negyven évig uralkodó Severus dinasztia, akikről tudjuk, hogy pun felmenőkkel rendelkeztek. Furcsa az, hogy hogyan tudta elfogadtatni és megválasztatni magát a Római Birodalom császárának az egykori ellenséges nép sarja? Ráadásul Septimus Severusról tudjuk, hogy pannóniai helytartó volt és uralkodása a Marcus Aurelius utáni „gyanús" időszakra esik. Társcsászára majd, vetélytársa az a britanniai Clodius Albinus volt, akiről feltételezhető, hogy azoknak az uralkodóknak a történelmi lenyomatai közé tartozik, akit Attila idősebb (older – Alaldár) győztes fiáról, Keledről mintáztak. Vajon csak Észak-Afrikában éltek punok? Különös, hogy Septimus Severus születési helyétől (Leptis Magna) távol Pannónia helytartójaként érte el sikereit. Hogyan tudhatta hazájától távol, idegen közegben elfogadtatni magát? Ha megértjük, hogy Pannónia elnevezése miből származik, roppant egyszerű lesz a válasz. A punok hona Pun-honiában (1) van, azaz Pannoniában, ahogy az észteknek fenn északon, ahol télen rövidek a napok est-honban, Est-honiában, a mai Észtországban. Abban az időben még tiszta volt az ősnépek származástudata. Nem férhetett kétség ahhoz, hogy Pannonia népe és a Maghreb térség hunjai közös gyökerűek, így rokonként tekinthettek egymásra. Amikor ehhez a megállapításhoz eljutottam, magam sem számítottam arra, hogy ezt valaki ilyen formában fel is jegyezte, de legnagyobb meglepetésemre Petrus Ransanus Siculus, Pannonia nevének eredetével kapcsolatosan fejtegeti a latin pannon és Pannonia és a görög peon és Peonia közös jelentését, s egyben idézi az általa nagyra becsült kortársát Candidus Mediolanensist (2.), aki latinra fordította Appianosz Alexandrinosz munkáját, melyben a görög történetíró a következőket írja:
„A paeonok, a hosszú Ister mentén lakó hatalmas nemzet, a dardanusokon túl a japodes népig terjeszkednek; őket a görögök paeonoknak, a rómaiak pedig pannonoknak hívják, és az illyrek közé sorolják, ahogy előrebocsájtottuk"
Appianosz egyértelműen a szkíta népet írja le „paeon"-nak. Az pedig nagyon nehezen képzelhető el, hogy az az ókori világ, aki igen sokáig csak mássalhangzós írással jegyezte fel az utókor számára a történéseket, élesen el tudott volna különíteni egy paeon és egy pun népet.
De térjünk vissza a vörös színre, mellyel a punokat jellemezték abban a korban. Tudjuk, hogy az egykori Pannonia területén, a Balaton-felvidéken, Lovason olyan festékbánya működött a késő kőkorban, ami ipari méretekben termelte ki a vörös festékanyagot, melyet többek között temetkezéshez használtak. A halottakat vörösre festették és így helyezték nyugalomra. Ezt a tényt számos régészeti feltárás dokumentálta, többek közt ezt a legkorábbi alföldi település, Szegvár-Tűzköves feltárásánál is leírták, amely a 8000 éves Kőrös-műveltséghez tartozott és az eddigi ismeretek alapján, korának egyik legnagyobb települése volt a világon. A kitermelt festék mennyiségéből és elérhetőségéből arra lehet következtetni, hogy messze földre is szállították. A szertartás mögött az állhat, hogy a halottat ezzel a vörös festékkel segítették a hitük szerint a feltámadáshoz, hiszen a vörös az élet színe. Feltételezhető, hogy ez a vörös kultusz élt tovább a pannonok és a punok körében. Ha megnézzük a rómaiaknál a Verus és a Severus elnevezés régről előfordul. A Verus, a latinban igazat, igazit, valóságost jelent. Ami valóságos az él, az magán viseli az élet színét a vöröset. Ami vérrel telítődik az élő lesz, ami él az véres, azaz vörös lesz. A mai olasz nyelvben a vörös „rosso", a vörös szó második tagjából alakult ki etruszk (turuszaka) hatásra. A Verus és Severus nevekben ezt a méltóságneveket kell felismerni. Ezekből következően, ha a Severusok vörösek voltak, akkor már nem hat meglepetésként, hogy punok is. A punok és a föníciaiak a vörös színhez való kötődését, maga a föníciai főváros Türosz neve is igazolja. Varga Csaba munkájában (15.) hivatkozik azokra az ógörög és magyar szóegyezésekre, melyek között a pürrosz – piros azonosság még a mai görög nyelvben is megtalálható. A Türosz – pürrosz áthallás sok évszázad távlatában, már könnyen elfogadható. Hahn István (4.) több olyan karthágói alapítású városra utal, amelyeket a „rus" szótaggal képeztek. A vörösre utaló helységnevek, Rusaddir, Rusuccuru, Ruspina, Rusazu és Rusibis, mind erősítik a leírtakat. Warmington is említést tesz Rusazu, Rusippisu, Rusuccuru, Rusubiccari, Rusguniae karthágói helységnevekről, de megjegyzi azt is, hogy Rusicade római város neve főniciai eredetű (16.), tehát a vörösek népével kapcsolódik össze. Érdekesség, hogy egyes európai nyelvek megőrizték a vörös és a pun egyezést, így a finn nyelvben a vörös punainen, míg az észtben punane. Egy északi népet is összefüggésbe hozhatunk az ősvallással. A vikingeket varégoknak vagy ruszoknak is nevezték. A vörös színhez való kötödésükre utal ez, jellemzően a viking hajók vitorlája vörös-fehér sávos. Többek közt Kijev környékén is alapítottak államot. Felvetődhet ezzel kapcsolatosan, hogy eredendően kik is az oroszok? Ebben lehet támpont, hogy a vikingek főisteneként Odint tartják számon. Korábban volt rá utalás, hogy az ősvallást egyistenhit jellemezte, a különböző istenalakokkal csak annak bizonyos tulajdonságait kívánták megjeleníteni. A magyarban az Isten egyet jelent, mert minden összetartozik, és idővel eggyé válik. Az egyház szavunk még megőrizte ezt. Ősi jelképünk a kettős kereszt, ami a rovásírásban a „gy" hang, hangzósítva egy. Ebből ismerhetjük fel, hogy Odin isten nem más, mint az orosz ogyin, azaz egy. Az oroszok viking származásúak, akik szintén szkíta a népekhez taroznak. Attila királyunkat a krónikák még többek közt a dánok királyaként is jellemezték. Abban az időben még nem volt kérdéses a vikingek szkíta származástudata.
De térjünk még vissza a római Verusokra. A Római Birodalom Marcus Aureliust követő időszaka már sok bizonytalanságot tartalmaz (gondoljunk többek között az illír császárok vagy a gall császárok korára). Ez az időszak, már a fiktív évszázadok betoldásának színtere lehet. Érdekes jelenség, hogy Marcus Aurelius társcsászára is Verus volt, aki a fentiek alapján lehetett akár pun származású is. Ami elgondolkodtató, hogy Lucius Verus leghíresebb szobor-ábrázolásán, összevont rovásjelek (ligatúrák) ismerhetők fel, ami ugyancsak a szkíta műveltség irányába mutat.(19.)
Ilyen távlatból nehéz megítélni adott történelmi szereplőket, főleg annak tükrében, hogy a fennmaradt írásos emlékek jó része a XV.-XVI. században került átírásra, vélhetően a kor igényeinek megfelelően. Egy biztos a 
punok vörös-fehér jelképe jól felismerhető, melyet Jézus tanításában (kenyér-bor, test-vér), a Szent-György kultuszon keresztül még a templomos lovagoknál is fellelhetünk, de napjainkig legtisztábban egy nemzet tudta a zászlaján elhordozni, ez pedig a magyarság.
Ezek után az sem véletlen, hogy a punok az ellenséges Római Birodalomban képviselték Jézus Krisztus hitét. Ahogy az sem, hogy az egyetlen ismert magyar alapítású egyházi rend a Pálos (Bálos) Rend, melyet ugyan csak nagy sokára, de elismert a római katolikus egyház, az arról a thébai Szent Pálról kapta a nevét, akinek Észak-Afrikához (Egyiptom) és jó eséllyel a Baál kultusz alapértékeihez köthető az élete. Ismert tény, hogy a pálos szerzetesek fehérben jártak. Teljesen nyilvánvaló hogy Thébai Szent Pál által képviselt kereszténység nem egyezett a római katolikus egyház irányvonalával, ezért nem fogadták osztatlan lelkesedéssel a magyarországi Pálos Rend ténykedését. Meglepő, de Karthágó, a latin nyelvű kereszténység első központja volt (4.). Már a II. század végén több más városához hasonlóan itt is működött keresztény gyülekezet, melyek apostoli eredettel büszkélkedtek, hiszen Péter és Pál apostolok térítő útjuk során jártak ezen a vidéken. Karthágói származásúak a latin nyelvű keresztény irodalom első képviselői, mint Tertullianus karthágói diakónus, Cyprianus karthágói püspök és Donatus. Elég nagy számban jellemzi a térség kereszténységét a mártíromság, még a kereszténnyé váló Római Birodalom idejében is. Ebből az üldöztetésből látszik, hogy más kereszténységet képviseltek, mint Rómában. Tertullianust többek közt a legkorábbi kereszténység ideáljaihoz való makacs ragaszkodással vádolták és ezért tagadták meg tőle a szentek sorába való beiktatást. A manicheista fényvallás, mint az őskereszténység egyik ága, éppen Karthágóhoz köthető leginkább, hiszen ennek a vallási irányzatnak a hitterjesztő központja volt. Itt élt a manicheusok legnagyobb latin nyelvű teológusa, Faustus. Hippói Szent Ágoston szerint, aki maga is pun származású volt, miután 313-ban a kereszténység megtűrt vallás lett a Római Birodalomban, a punok közül sokan felvették. Erről így írt egy 412-ben létrehozott művében:
"A pun keresztények a keresztséget nem másnak, mint megmentésnek, Jézus Krisztus megváltását pedig nem másnak, mint életnek tartják."
Ebből az derül ki, attól függetlenül, hogy a római kereszténység szemében eretnekséggel súlyosan terhelt a karhágói kereszténység, hogy a punok hitvilágától nem állt távol Jézus tanítása, hiszen a Baál kultusz és annak továbbélése, ugyanazokra az erkölcsi értékekre épült. A vörös szín kapcsán említettem, hogy a főnix a pun elnevezés forrása, de ebből ered az örök megújulást jelképező főnixmadár is, ami a kereszténységben Krisztus feltámadásának szimbóluma, az állhatatosság, a reménység jelképe. Ezen felül a szüzesség jelképével együtt Mária szimbóluma. A reneszánszban az állhatatosság (Constancia), a remény (Spes) és a tisztaság (Castitas) jelképe. Igen elgondolkoztató az, hogy a punokhoz erősen köthető főnix legenda, hogyan épülhetett be abba a keresztény egyházba, amelynek mai irányvonala szerint a karthágóiak, bálványimádó, emberáldozattól sem elriadó, barbár nép volt. Igen valószínű az, hogy már a korai kereszténység idejében szerepelt a szent iratokban a főnix legenda, és jelentéstartalma később elkerülhette a római egyházújítók figyelmét. A középkorban üldözött eretnek őskereszténységi irányvonalak vizsgálata során is feltűnhet az ősnépek lenyomata. Például az üldözött, a manicheista irányzathoz tartozó dél-franciaországi albigens kereszténység központja Albi városában volt. Nevük is árulkodik arról, hogy azt a fehér hitvilágot követték, amelyet az ókori népek Baál hit esetében. Ha megnézzük Albi városának címerét, az abban látható kettős-kereszt és a pajzs két fölső sarkában lévő nap és hold ábrázolás egyértelműen szikul eredetre utal, hiszen ezek a mai székely-magyar heraldikában is jellegadó jelképek.
Sorrendben Albi, Erdély és Budajenő címere
A leírtakból fontos következtetéseket vonhatunk le. Nevezetesen, hogy pannóniai szkíta-hunok és az észak-afrikai berber-punok, korukban tudatában voltak rokoni szálaiknak, így közös származásuk, műveltségük és világlátásuk alapján ugyanahhoz az ősnéphez tartozónak vallották magukat, akik a feltörekvő kevésbé erkölcsös, pénz központú hatalmi alakzatok ellenpólusát képezték. A nyelvi és földrajzi emlékekből kiszűrt következtetések, lassan felülírhatják azt a korabeli és később megalkotott feljegyzésekből származó napjainkra kialakult történelmi képet, melyet a legtöbbször körüllengett a hatalmi érdek. Egyben feltárulhat az a kora ókori világ, melyben a Baál kultuszra alapuló, szkíta tudatú népek szövetségi rendszere alkotta a világrendet. A történelem hosszú évszázadait követően az ősnépek elleni háború még korántsem zárult le, napjainkban is folyik a legkülönbözőbb eszközökkel. Legyen az régészeti emlékek megsemmisítése (pl. az iraki, szíriai háborúk pusztításai, ezen belül a legnagyobb visszhangot kiváltó esemény, a világörökség részét képező Palmira – Baál templom felrobbantása), történelemhamisítás, jelentéstartalom megfordítás, stb. Az igazság megtalálása, számunkra különösen nagy téttel bír, hiszen fény derülhet az elhazudott dicsőséges múltunkra.
Érhet az a vád, hogy belemagyarázok egyes dolgokat, hibás módszertan szerint dolgozom és tévedéseim is vannak. Kaptam már olyan kritikát is, hogy ennyi logikusan összerakott badarságot, még nem láttak. Valamit el kell dönteni, vagy badarság, vagy logikus. Ha logikus, akkor már nem lehet badarság. Nem zárhatom ki a tévedés lehetőségét, de azt be kell látni, hogy a felismerések száma olyan magas és azok logikai kapcsolódása olyan gyakori, ami már a matematikai valószínűségét igazolja állításomnak, hogy a punok történelmével és ezen keresztül az egész őstörténelem jelenlegi felfogásával kapcsolatosan erősen félre vagyunk vezetve. Maradtak nyitott kérdések, de előbb-utóbb minden ki fog derülni. Karthágó példája legyen számunkra tanulság, hogyan múlhat el az egykori dicsőség, s hogyan lehet táptalaja a lerombolt kultúra a későbbi felemelkedésnek. A főnix példáján bizakodhatunk, előbb-utóbb megtapasztalhatjuk, hogyan újul meg hamvaiból az az értékrend, aminek nyomait nagyerőkkel igyekszenek elpusztítani a világhatalom átmeneti birtokosai.
A fenti megállapításokat, Pap Gábor és Szántai Lajos biztatására foglaltam írásba.
Zentai Ákos
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Felhasznált forrás és irodalom:
Barabási László: Az emberiség története, Fríg Kiadó 2013.
Blazovich László, Sz. Galántai Erzsébet: Petrus Ransanus A magyarok történetének rövid foglalata, Európa Könyvkiadó 1985.
Born Gergely: Tulipánbál, előadássorozat Szegedi Mag 2016.
Hahn István – Máté György: Karthágó, Corvina kiadó 1972.
Kertész István: Hannibal, A pun háborúk kora, Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft. 2011.
Kézai Simon: Gesta Hungarorum, 1283.
Marczali Henrik: Nagy képes világtörténelem, Franklin-Társulat
Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1905.
Molnár Géza: A fehér ló, előadás Két Hollós Könyvesbolt 2011.
Molnár V. József: Világ – virág, Örökség könyvműhely
Múlt-Kor történelmi portál: Súlyos hajókosokkal támadtak a punok, 2014.
Pap Gábor: Jó pásztorok hagyatéka, Pódium Műhely Egyesület – Magányos Kiadó, 1993.
Szondi Miklós: Történelmünkhöz magyarul 2008.
Tóth Gyula: Szkítiától Maghrebig, Hatodik Elem Kiadó 2013.
Tóth Gyula: Beowulf, maghreb.blog 2014.
Varga Csaba: Ógörög: Régies csángó nyelv, Fríg kiadó 2006.
Warmington B. H: Karthágó, Gondolat kiadó 1967.
Werbőczy István: Tripartitum opus iuris consuetudinarii inclyti regni Hungariae, Nemes Magyarország szokásjogának Hármaskönyve 1514.
Wikipedia
Zentai Ákos: Rovásjelek egy római császár mellszobrán, Magyar rovás honlap 2015.
Forrás: http://pannonpunhon.blog.hu/
