20211204
Last updateK, 23 nov. 2021 5pm

rovas logo

2013 január 19, szombat

Az ékírástól a rovásírásig - 1. kötet

Szerző: Fehérné, Walter Anna

V. Rész: A Kárpátok ölében

A NAGYSZENTMIKLÓSI ARANYKINCS ROVÁSFELIRATAINAK MEGFEJTÉSE ÉS TÖRTÉNETI HÁTTERE

Európaszerte szétfutott a hír 1799 július 3. után, hogy megtalálták ATTILA kincseit. Torontál-megye Nagyszentmiklós nevéhez fűződik a valóban, még erősen megdézsmált mivoltában is páratlan művészettörténeti és a minket egész különösen is érdeklő írástörténeti gyűjtemény, ahol 23 arany edényen 14 darab rovásfeliratokkal gazdagítja és az ótörök írásrendszerhez kapcsolja rovásírás-emlékeinket.

Az "ATTILA-kincs", ahogy a közvélemény azonnal elnevezte, annak ellenére és hátrányára, hogy megtalálása óta könyvtárnyi tanulmány foglalkozott vele már a múltban, írástörténelmileg, rendszeresen csak NÉMETH GYULA, SUPKA GÉZA, MÉSZÁROS GYULA foglalkoztak vele tudományos megalapozottsággal, míg a nagy gyűjteményes kiadásokba, mint aminő SEBESTYÉN: "A magyar rovásírás hiteles emlékei" című kiadványa, éppen, hogy csak megemlítik. Külföldi régészek és írás-kutatatók e téren lényegesen megelőzték a hazai tudományos körök elkötelező nyilatkozatait, amelyek inkább negatív és elutasító formában hessegették el még csak a lehetőségét is egy esetleges törökös kultúrkapcsolatnak. Nem csoda, hisz a török-finnugor "háború" utolsó ütemében igen hátrányos lett volna ez az új "frontáttörés" HUNFAVY és baráti köre számára. Így érthető, hogy az "égető Hunfalvy" kezeügyében olyan részletek sikkadtak el, amelyekről csak PULSZKY FERENC régészeti tanulmányaiból tudunk, de az Akadémi könyvtárának korlátlan hatalmú ura örökre megsemmisítette...

Igaz, hogy közre játszott a nagyszentmiklósi aranykincs feliratainak tudományos felmérésében az a körülmény is, hogy a közel 10 kilónyi színarany edény Bécsbe került. Magyar részről "csak nagy tolongásban és futva" láthatták a korabeli régészeink közül páran. Azt is tudjuk, hogy a csodálatos ötvösremekek közel voltak a beolvasztáshoz és csak egy tudós pap közbelépése mentette meg a megsemmisüléstől az ősi magyar művészet eme páratlan emlékeit...

A századfordulón, sőt már az első világháború idejében indult meg az aranyedényeken lévő feliratok kibetűzése és az első megoldási kísérletek. Sajnos, ekkor már a külföldi "szakemberek" egész sora helytelen irányban terelte a kutatás fonalát. Görög, gót-runa, sőt oláh írásnak minősítették őket. Európa tudósai számára még mindig a barbár és műveletlen nomádlovasságot, rabló hordákat jellemző negatívum töltötte el az Ázsia tereiről a Kárpát-medencébe tolakodó magyarságról. Nem is csoda, hogy olyan tudós emberfő, mint MELICH JÁNOS csak 1925-ben vallotta be, miszerint ő is "középkori koholmánynak" minősítette sokáig a magyar írástudás lehetőségét is. Pedig BÁLINT GÁBOR és az önönmagát "laikusnak" nevező FISCHER KÁROLY ANTAL már a 14 aranyedény felirataiból a leghosszabbakat elég megközelítőleg megfejtették 1889-, illetve 1901-ben. MÉSZÁROS GYULA is áttörte a közöny és ellenvélemény sövényét és 1915-ben megállapította a feliratok rovásjegyeinek kétségtelen kapcsolatát az ó-török ábécével. Viták egész sorozata látott ezekben a háborús években napvilágot. A tudományos légkör nem volt tehát nagyon alkalmas, hogy véglegesen is tisztázza a felvetett problémákat. SEBESTYÉN GYULA (1915 ) ezeket az első sikeres megfejtési kísérleteket "minden alapot nélkülöző vakmerő kisérlet"-nek nevezi. Nem volt jobb véleménye ennek az akadémiai tógába öltözött tudósnak HORVÁTH ISTVÁN: "Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteiből" című kiadványáról sem, ahol a rovásírás fejtegetéséről szólva nyilatkozik a könyv "beteges szertelenségéről és számtalan hóbortos eredményeiről" (I. m. 9)

Az igazság azonban mégis kiderült. A nagyszentmiklósi kincsek feliratai minden vitán felül helyezik ősi írástudásunk kapcsolatát, sőt eredetét a Közép Ázsia végtelenségéből a szélrózsa minden irányába szétágazó ótörök írásrendszerhez.

Jelen fejezetünkben SUPKA, MÉSZÁROS, PATAKY LÁSZLÓ és főként s kimerítően CSALLÁNY DEZSŐ tanulmányait, illetve megoldásait sűrítjük. NÉMETH GYULA irányzatát a besenyő írástörténet c. fejezetünkben taglaljuk. CSALLÁNY kétségtelen és felbecsülhetetlen értékű megállapításait egyben a legmegnyugtatóbbaknak kell és lehet tekintenünk.

A vita azonban még nincs lezárva. Újabb leletek állandóan módosíthatják a véglegesnek vélt eredményeket. írástörténetünk is alá van vetve a fejlődési lehetőségek sorozatának.

Ahol lehetett, az eredeti szöveget használom. Közlöm az egyes szerzők által felállított rovás-ábécét is. Nem hiányoznak a Don-vidéki, legújabb írás-emlékek betűrendjeivel való hasonlítások sem. Így az ősi magyar műveltséget hordozó betűk útján visszafelé nyugton követhetjük az eredeti Magyar Hazát jelző irányt...

Végezetül megjegyzem, hogy a felhasznált irodalom jegyzéke után teljes egészében szerepeltetem a CSALLÁNY DEZSŐ által csatolt hatalmas irodalmat a nagyszentmiklósi kinccsel kapcsolatban 1961-ig. Az azóta megjelent közlemények javarészt szerepelnek saját bibliográfiámban, vagy magában a folyamatos tanulmányi szövegben.

A NAGYSZENTMIKLÓSI KINCSFELIRATOK MEGFEJTÉSE SUPKA GÉZÁTÓL

I.

"A nagyszentmiklósi kincs reviziója" cz. munkálatomat 1914 deczember 10-én adtam át e folyóirat néhai szerkesztőjének. Ha elébb értesülök róla, hogy dr. Mészáros Gyula szintén foglalkozik a feliratok megfejtésével, - ismerve a középázsiai török dialektusok terén való kiváló jártasságát - bizonnyára meggondolom, mielőtt kísérletemet a nyilvánosság elé bocsátottam volna. Aggályaimat talán csak az a meggyőződés ellensúlyozta volna, hogy a feliratok megfejtése elsősorban nem annyira nyelvészeti, mint inkább írástani s így elsősorban archaeologiai feladat. Most utólag azonban örvendek a dolgok ilyen folyásának s úgy hiszem, a komoly kutatás nézőpontjából - amelyet harmadik részről jövő sem vállveregetés, sem kicsinyeskedés nem érinthet - dr. Mészáros méltányolni fogja, ha álláspontomat a továbbiakban is támogatni kívánom s e részben - az epigrafiailag az övétől eltérő - olvasásaimat indokolni óhajtom. Azt remélem, hogy a Vespucci-Colombo-vita, olyan kijelentések dacára is, a minők harmadik részről "felfedező" jeligével világgá bocsájtattak,(1) a mi tisztán tudományos ügyünkben szerepet nem játszhatik s nem ronthatja meg afelett való nyugodt örömünket, hogy végre sikerült - külön úton bár - a felírásokat helyhez kötni, s hogy épen a külön úton elért azonos eredmény kutatásunk helyes irányának legjobb bizonyítéka.

Mindenekelőtt helyes megállapítanunk, hogy a kettőnk "megfejtési kísérletében" minő azonos eredményeket mutathatunk fel; az eltérőknél aztán kontradiktoriusan mérlegelnünk kell az olvasásunk érdekében felhozandó érveket.

Azonos olvasású írásjegyek:

fa_er_1-289

vagyis összesen tizenegy betűjegy és két elválasztójegy.

Eltérő az olvasásunk a következő betűjegyek dolgában:

fa_er_1-290a

Ez tizenhárom betűjegy.

Vannak továbbá a feliratnak rendellenességei, a melyekre már részben egyformán rámutattunk, részben pedig egyszerű megtekintés útján ezután állapíthatunk meg azonosan.

fa_er_1-290b(2), (3)

az egyik tizenhétszer, a másik ötször mutatható ki a feliratokon s így hiányuk tetemes űrt hagy maga nyomán, akkor tizenegy betűjegyünk marad, a melyeknek helyes interpretálása vita tárgyául szolgál. Mivel e tizenegy betűjegyet rövidesen nem lehet összevetni az ótörök jegyekkel (ha így volna, akkor én is, dr. Mészáros is azonos eredményre jutottunk volna epigráfiai tekintetben), a mint ezt egyes ismertetőink - az anyagba való betekintés híján - gondolni vélték, kénytelen vagyok kitérőt tenni s csak azután fordulhatok ismét a nagyszentmiklósi feliratokhoz vissza.

II.

Dr. Sebestyén Gyula az Ethnographia 1915. évf. 227-229. lapjain szíves volt megfejtésemmel foglalkozni. Joviálisán kedves ismertetésére három rövidebb és egy hosszabb pontban válaszolhatok:

1. Fenntebb kimutattam, hogy 13 írásjegy közös a Mészáros dr. megfejtésével, kettő nála is kétes s így 11 (nem 14) marad olyan, a melyre a neves kutató határozottan kimondja, hogy "helytelen". Sajnos e helytelenségek kimutatásának "fáradságos műveletét" túlkönnyen elintézi; egyszerűen Mészáros dr. táblázatos összehasonlítására utalja az érdeklődőket: vagyis olyasmivel bizonyít, a mi maga is még előbb igazolásra szorul s a mit csakúgy a priori nem lehet dokumentumnak venni. A rovásírás érdemes előharczosának egyéni véleményét végtelenül tiszteletben tartom, de tudományos bizonyító anyagnak - a mint a következőkben iparkodom igazolni - még sem lehet azt egyszerűen beállítani.

2. Bírálóm így ír munkálatomról: "Ebből aztán azt a meggyőződést meríti, hogy egy balra forduló betű esetleg azonos lehet egy hozzá hasonló jobbra forduló betűvel". Erre csak úgy hirtelenében a következő bizonyítékokat szolgáltathatom: Inscriptions de l'Iénissei:

fa_er_1-291(4)

előttemszóló az ótörök "rovásírásra" megállapítani kívánt, s a melyet dr. Mészáros is (Ethn. 1915. 3. o.) hangsúlyoz, akkor az ilyen eltérések egyazon szóban - nem is említve azt a számos más betűfordulást, a mit a feliratokon külön-külön megállapíthatunk - nem fordulhatnának elő.

3. "Ha pedig - írja dr. Sebestyén - a nyelvismeret és a nyelvtörténeti tájékozottság nem volt meg, akkor a valóban értékes tíz betű birtokában meg kellett volna gondolni, hogy tíz ilyen betűvel még a tulajdon anyanyelvünkön is nehéz mit elkezdeni." Ehhez ezek a megjegyzéseim: a) A minthogy hittitául vagy asszírul nem lehet "tudni", úgy "ótörökűl" sem lehet "tudni". Dr. Mészáros, a ki pedig ismeri a középázsiai török nyelvjárásokat, csak úgy kénytelen a Radloff-szótár alapján bizonyítékait összehordani, mint enmagam; b) e munkában persze nagy hasznára van az embernek ha tud törökül,(5) s e részben igazolhattam dr. Sebestyén előtt, hogy én tudok; de hogyha annyira fontos a nyelvismeret, akkor igazán nem tudom, hogy dr. Sebestyén hogyan vállalkozhatik az ilyen kérdések felülbírálatára?

4. A nagyérdemű tudósnak szíves útbaigazítása, hogy betűim megfejtését "már nem az orosz Radloff kiadványaiban, hanem a finn Donnerében kellett volna keresni és megtalálni", megkésve érkezett: betűim megfejtésekor én már nemcsak Donneren voltam túl, hanem Bartholdon is, a kinek bírálatát - miután itt epigráfiai visszavezetésekről lesz szó - ide iktatom.

"Herr Donner hat bekanntlich den Versuch gemacht alle Zeichen dieser Schrift aus den in Mittelasien im V., VI. und VII. Jahrhundert gebräuchlichen, grösstenteils nur auf Münzen erhaltenen Pehlewi-Schriftzeichen zu erklären. Endgültig werden wir diese Frage natürlich nur dann entscheiden können, wenn wir über eine grössere Anzahl in Turkestan aufgefundener Inschriften verfügen werden ; nur ein Vergleich solcher Schriftzeichen mit den Jenissei- und Orchon-Inschriften kann uns über den Ursprung der Schrift Aufklärung verschaffen".(6)

Ezzel szemben alkalmam volt dr. Sebestyénnek a magam Donner-kézipéldányát bemutatni (Sur l'origine de l'alphabet turc du Nord de l'Asie, Helsingfors, 1896), a melyre a nagyrabecsült kutató kijelentette, hogy ő nem ezt ismeri. Miután itt - úgy látszik - részemről tényleg mulasztás történt, kérnem kell dr. Sebestyént, hogy szíveskedjék közelebbről megjelölni: a szükségeseket minő Donnerben kellett volna keresnem és találnom?

A kérdés t. i. nem áll egészen egyszerűen úgy, hogy csak elő kell vennem a tulajdonomban lévő Donner betűtáblázatát s akkor aztán megkereshetem és megtalálhatom a megfelelő azonos betűt. Tanulmányaim során alkalmam volt hosszabb időn át egy sor érmet vizsgálni, a melyek epigráfiailag és ikonográfialag azt a sajátságot tüntetik fel, hogy rajtuk a baktriai görögség, az északnyugati India és a középázsiai turkság teljes megalkuvását figyelhetjük meg. Ez érmeket illető dolgozatom e folyóirat egyik előző számában látott napvilágot. Mivel ez érmek előlapján rendszerint a türk fejedelmet, köriratképen pedig brāhmī-betűket találtam, igen közel fekvő volt a gondolat, hogy az ótörök felírásokat a régibb brāhmī-val, tehát Açoka király feliratainak betűtípusával vessem össze.(7) Megerősített féltévésemben az általam már régebben megállapított tény, hogy a kincsen lévő egyik ábrázolás nem annyira a görög Leochares-féle Ganymedes-ábrázolásokra, mint inkább a sanghao-i kolostor Garuda-Nága-típusára vezethető vissza, a mely kolostort a buddhizmus harmadik megalapítója, a türk Kaniska fejedelem építette Kr.u. 78 körül; e kusán fejedelemről tudjuk, hogy uralma alatt egyenletesei; keveredett a türk alsó réteg felett az iráni, a hindu és a görög befolyás. Jellegzetes tény, hogy érmein a türk felírások görög betűkkel írvák,(8) míg az ereklyéit rejtő, Peshawarban nemrég felszínre került szelenczén hindu írásban Kaniska egyik görög művészének ("A szolga Agisala [t. i. Agesilaos], Kaniska viharajában véghez vitt művek felügyelője")(9) nevét olvassuk. Ha a nagyszentmiklósi vésett írásokat tárgyaló czikkemben a betűtípusokban feltételezett középgörög hatás tényleg helytálló, az csupán a hindu-görög és baktriai görög kultúrbehatás alatt kerülhetett a türk betűsorba.(10)

Döntő befolyással volt rám aztán annak a megismerése, hogy a Tien-sán déli lejtőiről, a honnan immár ótörök írású kéziratokat is ismerünk(11) (tehát nemcsak monumentális felírásokat), Stein Aurél egész sor brāhmī-írású kéziratot hozott, a melyeknek alapján munkatársa dr. Hörnle valósággal külön "középázsiai brähmï"-típust ("slanting Central-Asian Brähmï") revellált. E kéziratok jórésze hindu, továbbá keletiráni és kis része kínai nyelvű; van azonban közöttük egy csoport, a melyet a hindu nyelvész, dr. Hörnle nem tudott megfejteni, hanem "ismeretlen nyelv" vagy "proto-tibeti nyelv" néven állított be a kutatásba;(12) ő a pamirvidéki galchákkal hozza összeköttetésbe, tehát azzal a népcsoporttal, a melyet Cunningham a fehér hunok utódainak vél.(13) Végkép eldönti a kérdést Hsüan-tsang kínai utazó (629 Kr.u.)

fa_er_1-295

Hsüan-tsang határozott kijelentése így szól: "Írásjegyeik számára Indiából veszik mintáikat és bár ezek kissé megcsonkultak náluk, mégis lényegileg ugyanolyan formájúak".(14)

Az európai tudományban is immár több mint 30 éve ismert e határozott és félreértést nem tűrő kijelentés ténye mellett valósággal csodálnunk kell, hogy kutatóink a legfantasztikusabb és legtávolabb eső forrásokat keresték az ótörök írás eredtetésére nézve, a melyek persze végső eredményben mind visszavezethetők a foinikeiára, de egyébként a kutatás pragmatikus sorrendjében olyan zavarokat teremtettek, a minőknek még kutatóink legjobbjai is áldozatául estek. Korokat és területeket egy-egy mondattal áthidalva olyan végeredményekre jutottak, a melyeket igazán csak cum grano salis lehet elfogadnunk.(15)

Az oknyomozó kutatás sorrendjében való ilyen ugrásokat csak az a körülmény okozhatta, hogy mindeddig túlkevés figyelmünkre méltattuk azt a sokfajta kultúrális behatást, a mit az ótörökség délkelet felől, hindu területről átvett. E hatások vizsgálata adja az alapot, a melyek nélkül minden epigráfia csődöt mond: egyenes, görbe és szögletes vonalak egybevetése t. i. még épenséggel nem teszi ki az epigráfia lényegét; e hatások vizsgálata híjján tényleg igazat kellene adnunk a neves magyar kutatónak, a ki tudományos műben epigráfiai csodákról(16) képes szólani.

Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy mindkét indus betűsornak, úgy a brähmïnak, mint a karosthinak hazája olyan területen van, a honnan nemcsak északnak és délnek egyaránt indultak ki a kultúrális hatások, hanem a mely terület hosszú évszázadokon keresztül török törzsek és fejedelmek birtokában volt. Ez a terület a Pentapotamia, a Pendzsab,(17) a hol a brähmï épúgy, mint a karosthi már a Kr.e. III. században, tehát a buddhizmus második megalapítójának, Açoka királynak a korában népszerűen használatos volt s azontúl mindenkor az is maradt.(18)

A gondolat írásbeli rögzítését ismerő időkben mindenkor a vallási expanzió volt az írástudásnak is egyúttal terjesztője, mert dogmaszerű megállapodások nem találhattak kellően megbízható közvetítőre a puszta emberi szóban. Így azt találjuk, hogy a hindu vallások voltak a leghathatósabb protektorai a hindu írásnak - a törökség területén is. A Krisztus körüli századokban Brähma és Buddha vallása s azoknak egymás mellett való elhelyezkedése teszi ki India kultúrális életét. S bár a brahmanizmus, és nyelve: a szanszkrit, egyes időközökben némileg a háttérbe is szorul, a brähmïkus műveltség még a buddhista Indiának is mindenkor lényegéhez tartozott. Egyes buddhista műveket, mint pl. a Lalitavisztarát szanszkrit nyelven írják, s már 70-ben Kr.u. egy hozzá hasonló művet a szanszkritból fordítanak kínai nyelvre. (Lejebb módunk lesz még ráutalni, hogy a törökségnek minő szerepe volt e téren). Kaniskának, a yüe-csik királyának idejéből származik Aszvaghosa Buddhacsaritája, a ki pedig maga egy benareszi neves brähman volt. A Pali-kanon kommentátora pedig, a Kr.u. V. század elején élt Buddhagosa, a buddhizmusra való térése előtt ugyancsak tudós brähman és a Veda ismerője volt. A Védák idejéig visszavezető hagyományok a buddhista Indiában sem szakadtak meg. Még a védai áldozati rítus is, így elsősorban a lóáldozat, épségben megmaradt a buddhista időkben(19). Ezt a sajátságos együttélést szem előtt kell tartanunk, ha azt a jelenséget kívánjuk megfigyelni, hogy a brähmï írás épen a buddhizmus szárnyain kél hódító útjára Középázsia felé, a hol - pl. az ú. n. Kis-Bokkarában, vagyis Turfán területén - a buddhizmus már a Kr. előtti századokban is erősen tért hódított, bár mint államvallást csak Kubilai-kán ismerte el.(20) Nem tudjuk, mire alapítja Castrén ez állítását, de határozottan kijelenti, hogy már 390.-ben Kr.e. egy kínai zarándok a Lop-nor-tól nyugatra az uigurok között 4000 szigorú rítusú buddhistát talált.(21) Úgy kell hinnünk persze, hogy ez a "szigorú rítus" csakhamar belevész a nép babonájába, a mely a samánság formáit ölti fel. Sohasem szabad azonban a samánkodás, tehát a török fajú népek jellegzetes vallási szokásának figyelése közben elfelejtenünk, hogy alapjában a kínai és főként hindu vallási nézeteken épült fel. Hiszen már maga a "sámán" megnevezés is, a mellyel ma a varázslót illetik, érdemileg a buddhista szerzetesnek pali nyelven való

fa_er_1-297a(22)

barátokat.(23) A "sámán" név épen a Kusánok idején egyáltalán a buddhisták kat'exochén megnevezése volt. Sebēos, Heraklios császár történetírója így említi őket: "Erre a kušank'-ok királyai a nagy Xagántól kértek segítséget, az északi vidékek királyától. És harmincz myriádnyi haderő jött segítségükre, ezek átlépték a folyót, a melynek Wehrot volt a neve, a mely a T'urk'astan nevű országból ered s a mely Evilát földjét,(24) Dionos

fa_er_1-297b

(Bramn) körülfolyja és Indiában torkollik."(25)

Ps. Moses Xorenaci Kr.u. 740 körül író geográfus pedig: "És Ptlomēos kimutatja, hogy hét külön nevű folyó van, a melyeknek egyesült neve a gymnosophistáknál P'ison.... A persák pedig az ottani népet Samn és Bramn néven ismerik".(26) Az első

fa_er_1-297c

s őket az eg[y]iptomi papokkal, az asszirus chaldäusokkal, a gallok druidáival, a persa mágusokkal és az indus gymnosophistákkal állítja egy sorba, Alexandriai Kelemen, a ki e részben nyilván Philon-t, a zsidó neoplatonikust követi.(27) Tudjuk pedig, hogy Baktria mintegy 200-ban Kr.e. a yüe-csik kusáni ágának, tehát a chionitáknak, más nevükön ephthalitáknak, azaz a fehér húnoknak(28) volt a birodalma:(29) Baktra maga a Ta-yüe-csik vagyis

fa_er_1-298a(30)

házfőnökük, a Barmak, egyúttal a birodalom feje is. Ugyanolyan lehetett tehát a helyzet, mint Kašmírban, a hol Kallar brähmän, a tibeti dinasztiából való utolsó šähinak minisztere, majd miután azt megölte, Šam-karavvar-man néven utódja s így Kašmír királya (883-901) s megszentelt samánja lett.(31) Körülbelül vele egyidejűleg (874) játszódik le hasonló esemény a mavvarännahr-i tartományban is, a hol Saman egyik unokája, Ahmad, a samanida dinasztiát alapítja meg.

Az itt érintett területek mindenike: Baktria, Kabul és Kašmír, két szempontból érdemli meg figyelmünket; az egyik szempont az, hogy mindenike alkotó része volt az ú. n. indo-szkítha birodalomnak; a másik pedig az, hogy mindenikéről vannak rá adataink, hogy belőlük terjedt észak felé, a türk területekre a buddhizmus.(32)

Az indo-szkítha elnevezés csupán kommentáló változata az eredetibb

fa_er_1-298b

még Dionysios Periegetes ismeri a Perzsia és India közé benyomuló középázsiai törzseket, s ezzel ipsa-re rámutat az északi, tehát középázsiai szkítha népekkel való közös eredetre. Csupán Dionysios kommentátoránál, Eusthatiosnál merül fel az indo-szkítha név, a mely földrajzilag talán helyesebb, de genetikailag bizonyos értelemben megtévesztő meghatározást nyújt. E törzsek által elfoglalt területek a következő négy csoportra oszlanak:(33)

  1. Bactriana, vagyis a Jaxartes és a Hindu kaukázus között fekvő terület, a mely Soghdianat, Baktriát és Margiánát foglalja magába.

  2. Ariána, azaz a Hindu-Kaukázustól délre eső földterület, nyugaton Herattól egészen keleten az Indusig; belé tartozik Aria és Drangiana, Arakhosia és Gedrosia, valamint a Kabul részi Paropanisus.

  3. Pendzsab, t. i. a felső Indus mentén fekvő provincziák s azok tartozékai, Taxilától az Öt Folyó összeömléseig.

  4. Sindh, az Indus alsó folyása mentén lévő területek, a melyekhez - Ptolemaios szerint - Patalene és Syrastrene is hozzászámítandó. 

Az itt körülírt területre benyomuló turk-fajú törzsek, a melyek nyílván a kirgiz-steppékre elhelyezendő Herodotos-féle "skythae metoikoi" "együttlakó szkíthák" törzséből szakadnak ki időnként, a következők:

Kr.e. ? Sakák, Sacae, szákok, a kínaiaknál Su vagy Sai, a kik Kyros és Nagy Sándor idején a Jaxartes mentén a görög Massagetae (Massa = Maha = nagy) néven tűnnek fel, s a kiket a persák vagy Saka törzsnéven, vagy túrán földrajzi néven ismernek.

fa_er_1-299

Kr.u. 440 k. Kidarita-húnok, vagy késői Kusánok, a kínai források szerint "kis yue-chik" "kis ye-ták".

Kr.u. 470. Epthaliták vagy fehér húnok, a kínaiak szerint " Ye-tha i-li-io ".(34)

Ez eponym törzsek közül kétségen felül a Kusánoké a leghatalmasabb, s bár dinasztiájuk csak öt királyra terjed ki (Kozulokadphises, Oēmokadphises, Kaniṣka, Huwiṣka s a regés Vāsudeva), a középázsiai türk kultúrára ők nyomják rá a legelevenebb bélyeget s főként közülök Kaniṣka "a buddhista héros s a hatalmas hindu-középázsiai birodalom megalapítója".(35) A Weï-évkönyvek így emlékszenek meg a dinasztiának a buddhizmushoz való vonatkozásáról:(36) "A Han-dinasztiából való Wu-ti császár Yuan shou-korszakában {azaz 122-115. Kr.e.} Ho k'ü ping kiküldetett, hogy a hiong-nu-kat megbüntesse. Kao-lan-ba jutott majd átvonult Kü-yen területén, a hol lefejezések által nagy vérfürdőt rendezett. K'un-sie (a To'ien Han shu kommentárjai szerint - VI. fej., 13 versoldal - "Hun-ša"-nak, shun-šahi"-nak ejtendő) királyt elfogta és Hiu-t'u királyt megölte. Ennek népe, 50,000 ember, eljött és megadta magát. Elvették tőlük arany bálvány-szobrukat, a mely nagy istenüket ábrázolta, s azt a Kan ts'üan-i palotában állították fel. Az arany szobor tíz lábnál magasabb volt. Áldozatokat nem hoztak előtte, csupán tömjént égettek a színe előtt és hódolatukat mutatták be néki, mást nem. Így kezdett a buddhista rendszer folyama apránként átszikkadni. Továbbá, a mikor a nyugati területekkel való összeköttetés megnyílott, Chang k'ien-t, mint követet küldték ki Ta-hiába {Baktriába}. A mikor visszajött, azt a hírt hozta, hogy ez ország közelében Shên-tu (Sindh) birodalom fekszik. Ekkoriban lehetett először Buddha tanáról hallani. A Han-dinasztiából való Ai ti császár Yuan shou korszakának első évében {vagyis Kr.e. 2-ben} a császári ősök templomának áldozati hivatalában lévő segéd, Ts'in(?)king, a Ta Yüe-chi-k (kusánok) I-ts'un nevű királya követétől szóbeli úton kapott buddhista sutrákat. Kínában tehát igyen hallottak Buddha tanáról, de nem hittek benne".(37)

Látjuk tehát, hogy az egykorú, vagy közel egykorú kínai források a velők szomszédos hunokat buddhistáknak ismerik, a min nem is lehet csodálkozni, ha tudjuk, hogy a velők - épen ezidőtájt - közös álladalomban élő délibb testvéreik, Baktria, Kabul, Kasmír, majd később Sindh területén nemcsak hogy Buddha vallását vallják, de annak legerősebb terjesztői is Baktriára nézve Stein mutatta ki ezt a tényt,(38)" még pedig oly részletre is kihatóan, a minő a buddhizmus két fő irányzatának a Mahāyāná-nak ("Nagy Kocsi") és a Hīnayāná-nak ("Kis Kocsi") türk területén való előuralmára vonatkozik. Szerinte Kasgárba csakis a "Kis Kocsi" iskoláját valló Baktriából kerülhetett a buddhizmus, mert a másik lehetőségét, hogy t. i. Khotan felől került volna északra Buddha vallása, kizárja a Khotani területnek a Mahāyāná-hoz való tartozása. Viszont Khotan területe a kasmíri "buddhista" csatornán vette át vallását, a mit taxilai helyi mondák segítségével, valamint régészeti és embertani bizonyítékok útján tesz Stein valószínűvé.(39) A kabuli yüe-chikre nézve már Lassen(40) is megállapította, hogy expanzív buddhista propagandát űztek s ezt érmeik elterjedési körével igazolja.(41)

Így, ha a hindu behatás észak felé már a buddhizmus második megalapítójának, Açokának, idején igazolható, elannyira, hogy a khotáni türk elemek között indiai népelemek antropológiailag is kimutathatók,(42) akkor nincs mit csodálnunk, ha 400 évvel utóbb, a Hindu-kus mindkét oldalára kiterjeszkedő yüe-chi birodalom, Buddha életemlékének, legfőbb ereklyéinek letéteményese, a mely igen hasonló szerepet játszott ez időtájt ahoz, a melyet a Kr.u. első évezred második felében Jeruzsálem és a Szent Föld töltött be a keresztény világban, ha ez a birodalom a buddhizmus harmadik megalapítójának Kaniskának befolyása alatt, a hindu eszméknek és kultúrának valóságos fellegvára lett.(43) Történeti adataink vannak rá, hogy hindu buddhista zarándokok: Kumāradzsiva (Kr.u. 400 k.)(44) Dzsinagupta (555-ben),(45) Dharmagupta (593-5-ben),(46) Dharmaçandra (741-ben)(47) felkeresték a türk területen lévő szent helyeket. {Az elsőnek útleírása különös fontossággal bír ránk, mert részletes felvilágosítást ad az alamizsnás-csészét tartó török Buddha-szobrokról, a melyekkel most már - ismerve a buddhizmusnak a törökségre gyakorolt befolyását - n. sz. nyugodtan egybevethetjük a mongol földön lévő csészetartó szobrokat (az u. n. kamenaje-babikat).(48) A yüe-chi birodalom területén őrzött, Buddhára vonatkozó főemlékek, ú. m. Buddha alamizsnagyűjtő-csészéje és köpőcsészéje, a melyek mindenike - Yule megállapítása szerint - Ázsiában azt a szerepet játszotta, mint szent a Grál a nyugati középkorban, s a melyekről a kínai zarándokok a legendák egész sorát közlik - pl. hogy a purusapura- pesawāri példányt a yüe-chik fejedelme el akarta vinni, de a patra (csésze) oly súlyossá lett, hogy nem lehetett helyéről elmozdítani - ezek az emlékek meggondolásokat keltenek, hogy a nagyszentmiklósi és szilágysomlyói II. kincsben lelt csatos-karikás csészéket nem kell-e ilyen buddhista emléktárgyaknak tekintenünk. Díszes kiállításuk, a mely minden használati alkalmazásnak ellentmond, s későbbi felhasználásuk (keresztség) csak támogathatja ezt a vélelmet}.(49)

Viszont kínai zarándok útleírásából, Hui-Sêng-éből(50) megtudjuk, hogy a ye-ták, vagyis heftaliták még az ő idejében is (644. Kr.u.) Buddha vallását követik.

A hindu vallást eszmevilágnak a török területre való ilyen hatalmas s eddig csak kellőképen ki nem mutatott expanziója mellett joggal keressük az indus kultúra egyéb tényezőinek hatását is a türk fajú népek által bírt földre.

A tárgyi kultúra köréből már régebben ismerünk ilyen emléket: a Stein-féle khotani ásatásokból származó deszkafestmény ez,(51) a melyen három kultúrkör keveredését állapíthatjuk meg. Perzsa mithrát viselő, de hímes csizmában ülő uigur fejedelem képét látjuk, sajátossága azonban a buddhista lábkeresztezés s még inkább az a körülmény, hogy a hindu boddhisattvák mintájára négy karral ábrázolták, mindenik a buddhizmus egy-egy szimbólumával (így pl. melle előtt a hagyományos pātrá-val).

Ugyanilyen hindu kultúrális befolyásnak kell betudnunk, ha a középkori arab utazók Sandabilt, a török Sen-Sen-avarok fővárosát (a kikről Qazwīnī megjegyzi, hogy finom műiparral foglalkoznak),(52) vagyis kínai nevén Kan-čóu-t, egyenesen úgy említik, mint az indusok és törökök székhelyét, a honnan a Kagán is származik. "Hatalmas templomuk van - mondja Jāqüt -- a mely, így hírlik, nagyobb, mint a jeruzsálemi templom. Képek, festmények és bálványszobrok vannak benne, valamint Buddhának egy hatalmas ábrázolása".(53) A hindu befolyás tetemes voltát bizonyítja továbbá s talán legtalálóbban a hindu tízes számrendszernek az ótörök felírásokban való érvényesülése az eredetibb középázsiai hetes számrendszer felett,(54) a mely pedig Középázsiában - nyomaiban - még ma is fellelhető.

A hindu elmei kultúrának török területen való ennyi bizonysága mellett csodálnunk kellene, ha a gondolatközlés két főképviselőjében, a nyelvben és az írásban nem lehetne szintén hindu nyomokat felfedeznünk.

A nyelvre nézve ezt már Stein megállapította: "It does not appear possible to account satisfactorily for either the language or the script of our documents by the spread of Buddhism alone, seeing that Buddhism, so far as our available evidence goes, brought to Central Asia only the use of Sanskrit as the ecclesiastical language, and the writing in Brähmï characters".(55)

Hasonló, sőt még valamivel messzibb ható eredményre jut F. W. K. Müller,(56) a mikor igenlőleg felveti a kérdést, hogy a kínai nyelvbe nem a

fa_er_1-303a

bölcsészeti fogalmak.

A hindu nyelvnek a törökbe való beszivárgására - a nélkül, hogy mélyebb következéseket vont volna belőle - már Hirth is hozott példát(57) a mikor a hindu bahädur szót nyomon követte a mongol baghatur-on és a csag. bätur-on át a magyar bátor szóig. Hirth még igen óvatosan fejezte ki magát e részben, nehogy "nyelvészi fantáziája következményének" tűnjék fel a dolog. Körülbelül egyidejűleg Radloff is(58) a török buddhisták nyelvemlékeinek helyes felismerését csak abban az esetben várná, ha a a hindu, ősszöveget ezekkel a török fordításokkal egybe lehetne vetnünk". Rövidesen a második és harmadik kir. porosz turfānexpediczió e részben is hihetetlen bőségű anyagot szolgáltatott. Az ott talált írásmaradványok, a me-

fa_er_1-303b

pedig csak az Orchon-feliratokkal mérhetők össze, a buddhista vallású törökség egész szókincsét tárták fel előttünk. Kitűnt ezekből a szövegekből, hogy a törökség a hindu nyelvből nemcsak fogalmakat, de igen gyakran szavakat is átvett. (Pl. T. II. s. 26., a melynek tartalma a Maitrisimit-ből vett Nidāna-sorrend törökre való átültetése.)(59)

A mongol nyelvben előforduló hindu kölcsönszavakat tárgyalja Laufer,(60) Grünwedel,(61) Schmidt.(62)

Még továbbmenő eredményeket találunk Th. Korschnál,(63) a ki a hindu szóbehatásokat immár nemcsak a török, de a finn nyelvekben is kimutathatta.

A gondolatnak a nyelv, a nyelvnek az írás a rögzítője. A hindu kultúrának a Pendzsabot övező hegységeken át való szivárgása közben természetszerűleg az írás terén is nyomot kellett hagynia. Lassen(64) már kimutatta, hogy a baktriai görög királyok közül már Agathokles is helyesnek látta, hogy érmein helyet adjon a hindu írásnak, a mivel a palibothrai királysággal való jog-

fa_er_1-304(65), (66)

s általuk szivárog be a hindu Kaukázustól még északra tanyázó fajtársaikhoz.(67) Bizonyos, bár részben mondai adatok ez átömlés időpontját is meghatározzák: 404 évvel Buddha Nirvánája után.(68) A beszivárgásnak tetemesnek kellett lennie s nem zárkózhatott el kizárólag a vallási területre, ha meggondoljuk, hogy pl. a Khotanból kikerült nem-kínai írásemlékek nagyrésze prakrit- (hindu vulgáris)-nyelven íródott s a legtöbbje határozottan világias tartalmú.(69) A porosz Turfan-expedicziók leletanyaga csak megerősíthette ezt a megismerést. A török táblanyomatok egész sorát hozta haza Lecoq, a melyeket bőséggel kísérnek a brähmï-glosszák,(70) sőt egész irodalma került ki a szanszkrit keverékű török nyelvnek, a melyet egyszerűen brähmï-típusokkal írtak le.(71) Hsüan-Tsang-nak feljebb közlött idézetét a törökök között használatos "változtatott" brähmï írásról a most közlött adatok példaszerűen igazolják; de, ha lehet, még jobban megerősítik két tőle független kínai zarándoknak, Sung-Yünnek és tanítványa, Hui-Shêngnek adatai, a kik 519-ben látogatják Khotānt és Kargalikot, tehát azon időtájban, a mikor az efthalita uralom ereje hanyatlik, hogy helyét Középázsia vezetésében a nyugati törökségnek engedje át. Szerintük - s itt majdnem a Hsüang-Tsang-éval azonos szavakkal élnek mindketten - a Kargalik vidéki törökök (náluk Chê-chü-chia; Kaṣgārtól délkeletre, félúton Khotan felé) által használt írás hasonlít ahhoz, a melyet a Po-lo-mên vagyis a brähmá-nok használnak, csupán némi helyi változtatással s hogy ez az írás a kínai "T'ang-korszak folyamán volt Khotánban használatos.(72) Ha lehet, még az eddig elmondottaknál is erősebb bizonyítékot szolgáltat kezünkre a Kaniska turk fejedelemről szóló következő adat: Parancsára Kr.u. 100 körül egybegyűlt Dṣalandhrában (Jelundhur a Pendsábban) a buddhista tanítók zsinata, a melynek az volt a kitűzött feladata, hogy a szent írásokat rendezze, egybegyűjtse s a különböző szekták között kiegyenlítődést és kibékülést hozzon létre. E zsinaton a szent írásokat immár nem a régi, valószínűleg Buddhától magától is használt Pâli- vagy Mâgadhî-nyelven, hanem szanszkrit nyelven fogalmazták meg.(73) Tudjuk már most, hogy a szanszkrit nyelv számára megállapított írás épen a brähmï volt.(74) De hiszen Kaniṣkáról, a ki annyira és mindenben iparkodott Açoka nyomdokait követni s a buddhizmusnak akkor már lassan a legendák körébe emelkedő fejedelmét pótolni, szinte lehetetlen is feltételeznünk, hogy más írást használt légyen, mint a mely írás ama nagy fejedelemnek szerte emelkedő emlékeiről Kaniṣka napjaiban még sokkal inkább mint ma a brähmï betűk által a buddhista néphez: irániakhoz, hindukhoz és türkökhöz egyaránt szólott. Sőt a brähmïban ezidőtájt előálló differenciálódás épen csak azáltal magyarázható meg, hogy Kaniṣkának az említett zsinaton való állásfoglalása teljességgel ketté szakította a buddhizmust: egy északi és egy déli iskolára. A déli iskola tovább fejlesztette a brähmït a vonalvezetéses irányban; az északi iskola két írástípust rögzített meg: az egyik a tibeti, a másik pedig az általunk tárgyalt ótörök írás, a melyben írott buddhista tartalmú könyvek immár mind nagyobb számmal kerülnek Turfânban napvilágra.

Ezek után nézetem szerint tudományosan is indokolt joggal s az elérhető eredményekkel szemben nyugodt várakozással kísérelhetjük meg az ótörök írásnak a régibb brähmïval való egybevetését.(75) Ha az eddigiekben sikerült körvonaloznunk, hogy a brähmï kultúra minő elhatározó befolyással volt - legkülönbözőbb vonatkozásaiban is - az ótörökségre;(76) ha láttuk, hogy gondolatvilágát betöltötte, nyelvét elárasztotta az északnyugati Indiából jött buddhizmus; ha épenséggel azt állapíthattuk meg, hogy a hindu kultusz - a mi a középkori Keleten természetesen az egész ember létét teszi ki - valósággal az ótörökség kisajátított tulajdonává lett s ez annak évszázadokon át majdnem kizárólagos letéteményese, sőt terjesztője volt; végül, dokumentáris adataink is vannak rá, hogy az ótörökség átvette a brähmï-írást s az csupán "kissé megcsonkult, de lényegében mégis ugyanolyan formájú" maradt náluk: akkor paleografiailag legalább is hatalmas ugrásnak kell tartanunk, hogyha ez, a már eddig is ismert s itt csupán összegyűjtött alapokon való kiindulás s annak útján a közvetlen közel fekvő brähmïval való összevetés helyett, foinikeiával, középtengermelléki és germán rúnákkal operálunk. Genealógiailag kifejezve: tudománytalan dolog az ősfa összeállítása mindaddig, a míg maga az atya ismeretlen. Ha dr. Sebestyén Gyula jónak látta, hogy egészen könnyedén a "nyelvtörténeti tájékozottság" hiányát vesse szememre,(77) akkor ezzel szemben kénytelen vagyok nála - és pedig megalapozottan -- az írástörténetben való tájékozatlanság vádját emelni. Ez válaszom negyedik pontja.

III.

India valamennyi betűsora két forrásra vezethető vissza: az egyik a kharōṣṭi vagy kharōṣṭri, a másik a brähmï. A Kr.e. Indiának legnagyobb terjedelmű írott emlékei, Açōka király feliratai is egymás mellett s egymástól függetlenül használják ezt a két betűsort, a mely pedig oly gyökeresen különbözik egymástól. Az előbbi betűsornak története eléggé világosan áll előttünk: mindenkor csupán helyi jelentősége volt s az utóbbi betűsor jelentőségét soha sem érte el. Bühler szerint(78) elterjedése a 59°-73°30' k. sz. és a 33°-35° é. sz. között fekvő területre tehető s ezt az ítéletet nem gyengíti sem az a tény, hogy néhány fontos változatát e területen kívül is találni, sem pedig a másik, hogy Stein M. A. ilyen írású nagy tömegnyi kéziratot talált Turkesztánban, mert hiszen, a fennebb már érintett hagyomány szerint, Khotan lakosainak egy részét azok a menekültek tették, a kiket Açoka király idején űztek ki délről-északra.(79) E kharōṣṭi betűsor megfejtése eléggé bonyolult és hosszadalmas tudományos vállalkozás volt, a mely körülbelül az 1850-as években nyert végleges megoldást, még pedig a tudósok egész sorának, Cunninghamnek, Dowsonnak, Lassennek, Massonnak, Norrisnak, Prinsepnek és Wilsonnak egyesített fáradozásai nyomán; ennek dacára is még ma is vannak olyan kérdései, a melyekben végérvényes eredményt mai napig sem lehetett elérni. Rapson(80) kimutatta, hogy bizonyos perzsa sigloi-érmeken, a melyeket a Pendzsábban vertek, s a melyek a perzsa Achaimenida királyokkal egykorúak, a két betűsor egymás mellett és egyaránt használatos. Hasonló esetet mutat ki Stein egy Khotánban lelt fatábláról. Úgy ezek az egymás melletti előfordulások, mint a Kh. írás eredetének kérdése máig is vita tárgyát teszik. Legelfogadottabb az utóbbi kérdésben Bühler nézete, a ki szerint a Kh. olyan aramaeus felírásokból származtatható, a melyek az Achaimenida-korszak korábbi idejéből valók. Az aramaeus betűsor - szerinte - olyan katonák útján került Indiába, a kik Dareiosnak itteni hódításait szervezték meg. India népének akkoriban ugyan meg volt már a maga brähmï betűsora, de a hódítók a legyőzöttekre ráerőszakolták a velük való érintkezésben a maguk betűit. E szerint tehát a kharōṣṭi nem egyéb, mint a perzsa korszak arameus betűsorának helyi viszonyok között való továbbfejlődése.

A Brähmï-írás dolga nem ily egyszerű. Maga a megfejtés ugyan egy embernek, Prinsepnek az érdeme és három évi munkája (1834-37),(81) a mely időközben sikerült valamennyi betűjegy értékét megállapítania. Ám a régi betűsor oly tetemes változásoknak volt alávetve, hogy a kutatók hosszú ideig arról voltak meggyőződve, hogy ez az írás a hinduk saját találékonyságának a szülötte. Későbbi leletek azonban, a melyek fokról-fokra mind egyszerűbb és egyszerűbb formákra vezették vissza korban az írást,(82) ezt a véleményt megdöntötték s ma a kérdés csupán az lehet, hogy a sémi betűsorok melyikéből eredeztethető. E részben a legkülönbözőbb nézetek emelkedtek; közülök a legáltalánosabban fogalmazott elmélet az, hogy valamely északi sémi betűsorra kell visszaszármaztatnunk, a melynek hatálya Foinikiától Mezopotámiáig terjedt volt, s a melyet, így képzelik, mintegy 800-ban Kr.e. kereskedők vittek be Indiába. Taylor(83) Weber véleményét követve, úgy véli, hogy a brähmï a Sabeusok írásából eredeztetendő, a kiknek Indiával való kereskedelmi forgalmát kb. 1000-re teszi Kr.e. Szerinte, ha nem is ilyen korán, hanem csak a VI. században is jutott el a betűsor Indiába, elegendő idő lehetett rá, hogy formái odaváltozzanak, a hogyan India legrégibb írásos emlékeiből ismeretesek. Szerinte a brähmï-nak az északi sémi betűkhöz mi köze se lehet, míg merev és egyenes vonalai és formái közvetlenül a Sabaeusok írására mutatnak. Bühler, az írott emlékek alapján kimutatja, hogy az írás Indiában az V., esetleg VI. Kr.e. században már használatos volt, s szerinte a legrégibb típusnak az ú. n. brähmï lipi-nek kellett lennié, a melyet India-szerte mindenütt megtalálni.(84) Ő azonban nem fogadja el Taylor nézetét s kitart az északi sémiből való eredet mellett. Ha - úgymond - a jellegzetesen hindu formákból kivetkőztetjük a brähmït, akkor visszavihetők tisztán a foinikiai vagy moábi írásjegyekre. A bizonyítékok, a melyeket Bühler betűnként felsorol, Giles szerint(85) szellemesek és a feltétlen szakemberre vallanak, de "meg kell adnunk, nem túlságosan meggyőzőek". A brähmï írás legrégibb emlékeire még újabb leleteknek kell világosságot vetniök, mielőtt a kérdésben végérvényesen dönthetnénk. S hogy ilyen leletek nem fognak hiányzani, arra már is van bizonyságunk: pl. egy nepáli stupából kikerült ereklyetartóedény, a melynek felírása ugyan azonos típusú az Açoka király felirataival, a melyről azonban maga Bühler is elismerte már, hogy Açoka koránál régebbi időből való. Ma csupán annyi állapítható meg, hogy a brähmï legrégibb ismert formája olyan írás volt szükségkép, a melyet a brähmänok a szanszkrit írására alkalmaztak. Ezt az elméletet fényesen támogatja egy Erānban lelt éremtípus (Központi tartományok, a Sangar-kerületben), a melynek legendája balfelé haladó. Bühler szerint(86) "olyan időből származik, a melyben a brähmït úgy jobbról-balra, mint balról-jobbra írták. Még ha azt is tekintetbe vesszük, hogy a régies formák és előírások az érmeken gyakorta igen sokáig fennmaradnak, még akkor is helyeselnünk kell Cunningham nézetét, a ki ez érmet a Maurya-dinasztia koránál régebbre keltezi, még pedig ha nem is épen 400-ra K.e., mindenesetre a IV. század második felére. A Maurya-korszakot a busztrofedon-írás valószínűleg valamennyivel megelőzi, mert a kor felirataiban itt-ott még találunk megfordított betűket. Ide tartozik továbbá két patnai pecsét, a melyek mindenike valószínűleg korábbi a Maurya-időnél s a hol szintén megtaláljuk a balfelé haladó írás nyomát. Sokkal fontosabb felvilágosítást nyerünk a brähmï kora történetére nézve a bhaṭṭiprolu-i ereklyetartóedények Drāvida-betűsoraiból, a melyeknek jegyei közül a javarész a Açoka-feliratok délibb typusaival egyezik, három jegy az eredeti balirányú írásos, három ugyanolyan irányú, de az Açoka-feliratoknál és az erāni éremnél korábbi, végül hét betűjegy a közönséges betűktől független formájú s valamely régibb mintából van eredtetve". Adott szempontunkból legfontosabb, a mit Bühler is - A. V. Smith figyelmeztetésére - felemlít, hogy a Hüna érmeken is gyakorta balfelé haladó brähmït találni.(87) A Hünák, a kiknek India ellen intézett támadásai Skandagupta uralma alatt (kb. 452-480 Kr.u.) kezdődtek s nemsokára oda értek, hogy a Gupta-birodalmat szerteszórták, az Eftalitáknak vagy Fehér Húnoknak voltak egy mellékhajtása s eredetileg az Oxus mentén tanyáztak (kb. 420 Kr.u.) s ez időtől kezdve egészen uralmuknak a turkok által való megdőléséig (556 Kr.u.) állandó harczban állottak a szasszanida birodalommal.(88) Uralmuknak India felé való előretörését a szasszanidákon elért sikereik okozták, főként II. Jezdegerd (488-457) és Firuz (457-484) idején, a melyek következtében a szasszanidáknak India határain lévő birtokai apránként az Ephthaliták kezére kerültek. E benyomulás szervezőjét, a ki a Gandhārai királyságot a kidarita kuṣánoktól elragadta s fővárosát - valószínűleg 465-470 között - Ṡākalában alapította meg, a kínai források Lae-lih néven ismerik. A Hūna-dinasztia harmadik tagjának, Mihirakula királynak (kb. 515-544) - és Laelih unokájának érmein mármost balfelé haladó, romlott brähmï-felirásokat találunk "bearing names or fragments of names which are at present unknown from any other source". Az érmeik főlelőhelye a keleti Pendzsab és Radzsputana; érmeik egy fajtája a kuṣánok típusára készült; a többi éremfajtáik "are of less certain derivation". Hogy érmeiken a brähmï-írást találjuk s nem a Kharoṣthit, annak az a magyarázata, hogy Gandhā rában - Bühler szerint - az utóbbi csak másodlagos írásfajta, s hogy ott a brähmï majdnem kizárólagos használatban volt.

A balfelé haladó brähmïról Fleetnek(89) az a véleménye, hogy ez az írásmód volt az eredeti,(90) s csupán véletlenül vette fel az ellenkező irányt. A brähmï eredetére nézve pedig egy új formulát ajánl, a mely szerint, ha a brähmï és a sémi betűsorok között valamely vonatkozás fel is tehető, annyi sajátos és nyilván szeszélyes változást kellett volna - a betűsor adaptálása közben - eszközölni, hogy ennél sokkalta valóbbszínűnek tetszik, hogy mindkét írás valamely kettőjükre közös forrásból vette az eredetét. Fleet hajlandó azzal a lehetőséggel is számolni, hogy tekintve a műveltség magas fokát, a melyet a hinduk már Csandraguptának, Açoka nagyapjának korát megelőzőleg is elértek volt, mégis csak ők lehettek a független feltalálói annak a betűsornak, a melyet mindenkor büszkén mint nemzeti írásukat emlegettek.

Mielőtt az ótörök és a brähmï betűsor részletes egybevetését megkisérlenők, az utóbbinak arról a 700 évre teendő csoportjáról kell Bühler nyomán(91) bizonyos megjegyzéseket előrebocsátanunk, a melyek a régi brähmï ezen csoportjára (kb, 350 Kr.e. - kb. 350 Kr.u.) nézve közös tulajdonságokat állapítják meg. Minde brähmï írásokat eddig csupán köveken,

rézlemezeken, érmeken, pecséteken és gyűrűkön bevésve ismerjük, s a tinta használatát csupán egyetlen esetben lehetne igazolni, valószínűleg a Kr.e. II. századból. Mármost azon tapasztalat értelmében, a melyet minden paleográfiai vizsgálatnál tenni lehet, az epigráfiai betűsorok - a monumentális szokatlan formákra való nagyon természetes törekvésnél fogva - sokkal régiesebb megjelenésűek, mint a köznapi használatban lévők s az érmeken pedig, a régibb típusok utánzása folytán, gyakran fordított irányúak. E tételnek a hindu paleografiára való érvényét világosan igazolja a számos kurzív betűjegynek egészen régies jegyek mellett való előfordulása, a mint ezt úgy az Açoka-ediktumokban, mint utóbb is számos esetben ki lehet mutatni; a sokfajta elszórt kurzív írásjegyet esetleg a fejlettebb és köznapi használatban volt betűsor rekonstrukcziójára is fel lehet használni. A hindu írás képét azonban az a körülmény is kedvezőtlenül befolyásolja, hogy az első korszak feliratai, a Kr.u. II. századból való egyetlen kivétellel, a prākrït- vagy valamely kevert nyelvjárásban (Gatha) készültek, s hogy elő-írásaikat majd minden esetben műveletlen vagy félig művelt írnokok vagy barátok készítették. Ezek a prākrït-feliratokban majdnem kizárólag, a vegyes nyelvűekben pedig kevésbbé állandóan, a praktikusan kényelmes, még ma is népszerű ortografiával élnek; úgy hogy a hosszú magánhangzók, kivált az ï és ū megjelölését elhanyagolják, az orrhangokon kívül a kettős mássalhangzók helyett egyes mássalhangzót írnak, stb. Ez a "helyesírás" a prākrït-feliratokban csökönyösen fenntartotta magát egészen a Kr.u. II. századig. A mássalhangzók következetes kettőztetését legkorábban egyik Banavāsi-király Pāli-feliratában találjuk, A rendes írásszabályoktól való különböző eltérések arra engednek következtetnünk, hogy az írók rendszerint némi kevés szanszkritot is tanultak, s hogy írási praxisuk a Pandit szabályaitól a régi Indiában csak úgy eltért, mint a maiban, végül, hogy az ortografia két módszere akkor is úgy mint ma kölcsönösen befolyásolta egymást és rendellenességeket okozott. Egy másik sajátossága a feliratoknak, hogy a sziszegő hangokat szüntelen felcserélik egymással. Ennek oka részben ott keresendő, hogy az iskolai betűsor, a melyet a műveletlen vagy félig művelt írnokok megtanultak, eredetileg a szanszkritra volt szabva s a sziszegő hangok számára több betűt használt fel, semmint a prākrït-nyelvben ilyenek voltak; részben pedig az is az oka, hogy nyelvtanilag műveletlen osztályok hanyagúl ejtették ki a hangzókat. E körülménynek az volt a következménye, hogy pl. a sziszegő hangok három betűjegyének tulajdonképen való jelentőésge [jelentősége] iránt idővel elveszítették az érzéküket. Minden századok szanszkrit feliratai, kivált az irodai írnokok által írott földadományozások, valamint a modern prākrït nyelven írott művek kéziratai s a mai irodákból származó iratok számtalan hibákkal ugyanannyi bizonyítékot adnak a régi okiratokban előforduló rendellenességek e magyarázatának helyességéről. E feltevés helyes volta mellett szóló további bizonyság pl. a na jegynek három olyan ízben való előfordulása, a hol tisztán csak a na lett volna megengedhető. A feliratok során felmerülő helyi változatok s az igen számos kurzív mellékformák továbbá mindenesetre azt igazolják, hogy az ediktumok írásának messzi időkre nyúló története van s hogy átmeneti stádiumban lévőnek kell tartanunk.(92) Későbbi kurzív formáknak gyakori felhasználását talán abból is magyarázhatjuk, hogy Açoka korában különböző, részben régiesebb, részben továbbfejlett betűsorok voltak használatosak s hogy az írnokok (a mint ez későbbi időkben is minduntalan előfordul) felületességből a lapidáris írást az inkább kezük ügyében fekvő kurziv írásjegyekkel tarkítják, idevág a Ḍṛṣṭivādából merített az a hagyomány is,(93) hogy Indiában már a legkorábbi időkben is nagyobb számú betűsor volt használatban vagy ismeretes. Fontos sajátossága továbbá a brähmïnak, hogy betűjegyeit felborítja vagy oldalt fekteti, a csukott fejvonalakat szétnyitja, s - a mikor az írás irányát megváltoztatta - egyes betűjegyeinek irányát is megfordította.(94) Végül meg kell emlékeznünk a hindú írás még egy sajátosságáról: a - hol a szögletes, hol a kerek vonalak iránt való - előszeretetéről, a mely két irányzat kivált az északi betűsorokban úgy keveredik,(95) hogy egyazon feliratban szögletes és kerek betűformákat találunk.

Szükségesnek véltük e palaeografiai megjegyzéseket előrebocsátanunk, mielőtt az idemellékelt összehasonlító táblázat (34-35. 1.) mérlegelésébe kezdenénk. Ugyancsak előrebocsátjuk a tábla berendezésénél használt rövidítések magyarázatát.

A betűk sorrendjében, könnyebb áttekinthetőség kedveért, nem a brähmï és nem a Donner-használta ótörök betűsor rendjét, hanem a magyar sorrendet követtük. A brähmï betűk hangértékének megállapításánál mindenütt a jellegzetes d-t használtuk,(96) a melynek hangértékét leginkább megközelíti számunkra a hindu eredetű czigányság(97) rövid nyílt á-ja. Egy esetben történt ettől eltérés (mu), a hol - természetesen - a Bühler-féle táblázat is ezt a hangot adja. A brähmï betűk előfordulását igazoló oszlop Bühler tábláira vonatkozik (Siebzehn Tafeln zur Indischen Palaeographie, Strassburg, 1896). Az első római szám a Bühler-tábla száma; a második a felirat helyét mutatja; az arab számjegy a betűsorban való helyét jelöli meg. Az "E. B." jelzés az Encyclopaedia Britannica "writing" czímszavával közlött betűtípusra vonatkozik. A 16. sz. alatti M. M. jejzés pedig Max Müller szanszkrit-grammatikájára való hivatkozás (német kiadás, Leipzig, 1868, 8. o.), a ki e könyvében a devanâgarï-típusokat

fa_er_1-313

Antiquities of India (London, 1913) szolgált. Bühler II. táblája, a melyből - két betű kivételével - valamennyi példánkat vettük, a Kr.e. 350-150. évekre terjedő feliratokat öleli fel s így eléggé körülírható 200 évnyi időközből származik. Egy esetben kellett ettől az elvtől eltérnünk: az 5. sz. da betű analógiájának bemutatásánál, a hol egy Kr.u. 1. századi kusān-török felirat betűjéhez kellett fordulnunk.

A kisebb típusú római számjegyekre nézve a következők szolgálnak tudomásúl: az I. a fenntebb már megbeszélt erāni érem jegyeit adja; II-XII. jelzésű betűjegyek mindannyia Açoka király Kr.e. 250 körüli felirataiból valók; XIII-XV. a bhaṭṭiprolu-i drāviḍī feliratok típusai, a melyeknek általánosabb megnevezése a "régibb Maurya-típus"; ez szorosan hozzáilleszkedik az Açoka-ediktumok betűjegyformáihoz; ezt a típust találjuk a brähmï-felírású achaimenidakori persa siglosokon (kb. 330 Kr.e.). Azonkívül a Pantaleon és Agathokles hindu-görög királyok (Kr.e. II. század eleje) pénzein, a melyekről már feljebb is szólottunk, ugyane típus valamivel fiatalabb változatát találjuk (az ú. n. "későbbi Maurya-típus");(98) az efajta betűjegyek Bühler XVII. oszlopában sorolvák fel. Egy-egy esetben még a XXII. és XXIV. betűsorhoz is kellett analógiáért fordulnunk; mindkettőt kb. a Kr.e. 150. évre lehet tennünk s legfontosabb előfordulási helyök az adzsantái barlangokban van, a melyeket a nagysztmiklósi kincs gázlómotivumának eredtetésénél annak idején már megbeszélésünk körébe vontunk. A táblázatban bemutatott 47 betűjegy közül 6 az erāni éremről, 31 az Açoka-ediktumokból, 6 a hozzájuk teljesen közelálló régibb s 1 az újabb Maurya-típusból valók, 2 a Kr.e. 100-150. év körül és 1 a Kr.u. 1. századból (az ótörök Kusanok felirataiból) való.

Az ótörök írásjegyek előfordulásának igazolását a Donner-féle (Sur l'origine de l'Alphabet turc du Nord de l'Asie, Helsingf. 1896, Kny.) táblázat alapján adom, a hol D I. a Jenisszei, D II az Orkhon és D III. az Ongin stb. feliratok betűtypusait jelzi. Ezenkívül csupán egy esetben használtam a finn archaeologiai társaság által kiadott atlasz (Inscriptions de

fa_er_1-314(99)

illetőleg b-nek olvastam. - Erről lejebb szólok.

Az ótörök jegyek hangértékének megállapításánál - általánosságban - az 1 jelzés azokat a mássalhangzókat kíséri, a melyeket csak veláris, a 2 jelzés olyanokat, a melyeket csak palatalis magánhangzókkal lehet egybekötni.

fa_er_1-315

I. Magánhangzók.

23.(100) Aleph. A br. és az ót. betűjegy között nyilvánvaló az összefüggés; a különbség közöttük részben formai, részben (látszólag) fonetikai. A formai különbség: az ót. jegynél a merőleges vonal elmaradása. Hogy mégis azonos jeggyel van dolgunk, mutatja a nm. kincsnek egy eddig tekintetbe nem vett részlete. A 8. sz. csésze feliratán (Hpl. Der Goldfund, 69. o. 1 b., v. ö. Arch. Ért. 1915, 60. o., alsó felirat) az 5. és 13. sz.

fa_er_1-319a

ket látunk, ami nyilván mutatja, hogy már az alávésetben is másodlagosnak tekintették a merőleges vonást, míg a végleges vésetben elhagyták. A leegyszerűsítésnek olyan szándéka nyilvánul meg ebben, amelyet a br.-val szemben még több ízben kimutathatunk az ót. írásban. A hangtani különbség csupán látszólagos. A br. betűjegy kiejtése a védai időktől máig rövid zárt közömbös magánhangzó. Macdonell szerint(101): "According to the modern Indian pronunciation, a has the sound of a very short close neutral vowel like the English u in but. That such was its character as early as the time of Panini appear from his last Sūtra, according to which a is not the short sound corresponding to ā. This pronunciation is borne out by the reproduction of Indian words in Greek, where the vowel, though

fa_er_1-319b

These the Avesta shares with the Vedas.(102) Az a < o változat különben is kimutatható a keletiráni nyelvekben. Av. a = soghd o-val, pl. av. han-dāma ("tag") kiejtése kondōma(103) Az a=o kiejtés mellett negatív bizonyság még az is, hogy ved. o (és e) viszont "are really simple long vowels,

fa_er_1-320a(104)

fennálló látszólagos különbség épen a legerősebb bizonyíték rá, hogy az ót.-ök épen a br.-ból vették betűsorukat. Amit ők o-nak hallottak, azt a históriai (helyesebben: pseudohistoriai) írásmódra való tekintet nélkül o-nak használták fel a maguk betűsorában; fonetikai és grafikai eljárásuk párhuzamossága bizonyítéksorunknak egyik legmeggyőzőbb támasza.(105)

I. Hasonló támaszt nyerünk feltevésünkre a br. o-ót. a magánhangzócsoportban is. Formailag tökéletesen azonos ez a jegy mindhárom oszlopban. Az arami betűsorban sem a br. o-nak, sem az ót. ä-nek nincs megfelelő jegye, míg az arami a jegy teljesen idegen a két utóbbi írás e közös jegyétől. Ez a negatívum már magában is bizonyos útmutatást tartalmaz, amelyet csak megerősít az előbbi Macdonell-féle idézet, a mely

fa_er_1-320b

hangzókét pedig ā foglalja el.(106) S miután fel kell tételeznünk - az ót. írás egyik régibb emléke, a kara-balgassuni kő nyelve alapján(107) - hogy annak nyelve "nem török, hanem soghd, vagyis Középázsia iráni manichäusainak koinéja", s miután feljebb a történeti adatok is azt mutatták, hogy a törökség különböző csoportjai Keleti Irán hatása alatt állottak századokon át, nyilván a kissé nasalisan hangzó br. ō-t hallották a-nak s annak jegyét vették át s alkalmazták. (Az ilyen tisztán fonetikai és nem grafikai átvételre még a b1, b2 s-sz1 esetekben lesz példánk.) Viszont épen as előbb idézett Macdonell-féle tétel adja a magyarázatát, hogy ugyanezzel a jegygyel jelölték aztán az ót.-ben az ä hangzót is.(108) Hozzájárult még nyilván a keleti ótörökben, az esetek javarészében, az ä'-nek dentipalatalis s így, bizonyos fokig (kivált a Radloff által e-nek jelzett esetekben(109) nasalis volta, a mely elmossa az o < a < ä gradatióban a lényegi különbségeket s olyan hangzót teremt, a melynek grafikája csek [csak] az idők folyamán differencziálódik. Az e hangértékű különálló jegynek az ó-törökben való hiányával(110) egybevág az a körülmény, hogy a régi br.-ból (Kr.e. 350-Kr.szül.) - kivéve az Açoka király (Kr.e. 250 k.) délibb feliratait s két bengáli (tehát

fa_er_1-321a

zik. Ez annyit tesz, hogy a szóbanforgó 24 feliratcsoport közül tizenkettő nem ismeri ezt a vokalist. Ha már most - úgy a mint történt - elfogadnék az ótöröknek egyszerűen a foinikeiából(111) való származását, akkor érthetetlen lenne, hogy "az Azovi-tenger és Don-folyam vidékén" miért

fa_er_1-321b

nak egy csoportja van csupán, amely különálló e hangértékű betűt nem használ, s ez az arami csoport, amelyből pedig a br. az eredetét vette. Ha megvan az ót.-ben a foinikeia-jelleg, azt csakis a br. útján nyerhette (mert hiszen az aramival egyébként való összefüggésének ellentmond a betűiknek egymástól teljesen idegen volta).

10. Yod. A br. és ót. jegy alkotóeleme teljesen identikus.(112) A br.-val szemben az ót.-ben minduntalan megnyilvánuló egyszerűsítő hajlam a yod-jegy egyik kampóját elhagyta. A második jellegzetessége is megnyilvánul már itt az ót.-nek. hogy a br. jegyet megfordítja (oldalt, vagy fejre). Az adott kurzív (kerek fejű) formának lapidárissá (szögletessé) való átalakítása, aminő formában szintén előfordul az ót.-ben a yod-betű, epigrafiailag másodlagos jelenség.(113)

33. U. A két jegy szembetűnően azonos; csupán az alapvetőnek mondott megfordítást eszközölte rajta az ót. betűjegy megteremtője. Így kontaminálódott az u-jegy az o-jeggyel az ót.-ben,(114) ami mindkét jegynek labiogutturális azonos kiejtésén alapszik.(115)

II. Mássalhangzók.

1. Muta:

a) torokhangok:

13. Kaph. Br. és ót. azonos; nm. itt is az átmenetet igazolja, ugyancsak az ebből a szempontból eddig kellően nem méltatott, a 8. sz. csészén lévő feliratban. A br.-ban ugyanis a Kaph-jegy jellegzetessége, hogy a keresztvonások alsóját a merőleges vonalon túl húzza; ugyane sajátságot találjuk az id. felirat alávésésében négy helyütt. Ismétlem ehelyütt újra, hogy a nm. feliratok e jegy írásában teljesen következetlenek, amely körülményt dr. Mészáros megfejtésében nem vett tekintetbe: a 9. sz. csészén kétszer 3, a 7. sz. kürtön és a 23. sz. poháron 4-4, a 22. sz. poháron 5 keresztszárral jelenik meg e betű ugyanabban a szövegben, vagyis az íróra nézve teljesen lényegtelen, hogy betűjének hány keresztszára van(116)s úgy vélem, hogyha igazolhatólag 3-4-5 keresztszárral írja, akkor joggal feltételezem, hogy 2 keresztszárral is ugyanazt a betűt kívánja megjelölni. A br. egyébként erre a közömbösségre is szolgál többszörös analógiával, úgy a ka jegynél (Bühler II. IX. 9.), mint pl. a na jegynél, amelyet állandóan váltakozva hol két, hol három keresztszárral jelöl (Bühler, II. t. 22. sor), stb. Ugyanez a jelenség nyilvánul meg aztán magában az ót.-ben is, amikor a g2jegyét hol 3, hol 4 keresztszárral jelöli (pl. Inscr. lén. V. 63 vagy XXIV, 27.) ugyanegy felirat keretén belül. Egyszerűen az írást véső mesterember öntudatlan vagy tudatos játékának kell az ilyesmit betudnunk, aminek epigráfiailag diakritikus jelentősége nincsen.(117) Ezek alapján nyilván fenn kell tartanom, amit e jegy k2 hangértékére nézve első megfejtésemben mondottam.

14. Qoph? Gimel! A br. és ót. betűjegy azonossága, ha a kurzív és lapidáris forma között való különbséget számításba vesszük, nyilvánvaló. E különbséget már feljebb a 10. sz. jegynél megtaláljuk s ugyanezt a szögletesítést megtaláljuk a táblázatban még a következő számú betűknél: 2, 5, 8, 10, 14, 15, 17, 19, 25, 26, 28, 31, 32, ami eléggé tetemes hányad arra nézve, hogy részleges elvül lehessen elfogadni. Fonetikailag kevés a hozzátennivalóm, mert hiszen hangértékére nézve még az ót.-ben sem tisztultak kellőképen a fogalmak. Radloff a sonorus mássalhangzók közé osztályozza s értékére nézve a 2. személy affixumának véghangját

fa_er_1-323a(118)

gimelre vezeti vissza fonetikai értékét. Miután a kel. ótörökség kiejtése máig sem tekinthető eléggé tisztázottnak,(119) nem mernék ítéletet mondani; de miután a gutturális elem valószínűleg meg van benne (Donner a táblázatában a gimel helyére teszi), joggal hiszem a br. kha-val azonosíthatónak; ennek a csoportnak védai fonetikája t. i. megfelel a Donner által adott megállapításnak. Macdonell szerint(120) ezeket a mutákat pontosan leírja a Prātisākhya mint olyanokat, amelyek "a nyelv gyökerénél" és a "garat tövében" keletkeznek; vagyis veláris hangzók, u. n. q-hangzók. Nasalis gutturális formájára 1. u. o. 37. o.

A nm. jegy ismét átmenetül szolgál az ót.-höz, amennyiben itt a kurzív irás megkülömböztető jellegét, a kerek fejkezdést már elhagyja. (Ehelyütt szeretném a korábbi megfejtésembe becsúszott - nyilvánvaló - sajtóhibát kiigazítani. A 6. sz. korsó feliratában a g jegy helyére ót. sz1 került, ami persze már magából a magyarázatból is helyesbíthető.)

8. Cheth, Graphikailag nem sok szó fér az azonosításhoz: félkör, középső keresztvonással, az egyik végszárnak akcentuálásával. Sebestyén táblázatában(122) az ót. hang palatalizáltságának félreismerésével a sémi gimellel egyenértékűnek állítja be; csakhogy ezt a "félreértett betűt a finn Donner kiadványaiban kellett volna keresni és megtalálni"(123), a ki határozottan megmondja ez írásjegyről, hogy "ne s'emploie qu'avec des voyelles palatales", amelyek természetesen ráhatnak magára a gutturálisra is; amit különben Radloff is megállapít.(124)

Az alakbeli eltérés a br. és ót. jegy között csupán a jegy fölfelé fordításában áll, ami persze nem okoz nehézséget, ha megfigyeljük ez írásjegy változatait a Jenisszei-föliratokban, ahol ugyanazon sorban, sőt egymás mellett is ilyen különböző helyzetekben alkalmazták (pl. Inscr. lén. X, 9, 46; XIX, 191, 192 stb.). Az utóbb idézett (XIX, 192) jegynek az állása teljesen azonos a nm. ükszüg és beg szavainak g jegyének állásával (Arch. Ért. 1915, 55. és 58. o.)

Dr. Mészáros olvasásával szemben, aki e jegyben c-t vél felismerni, bátorkodom Donnerre hivatkozni, aki szerint a c eredeti jegye megfelel a

fa_er_1-324a

("on l'a renversé et simplifié"). Ha mármost áll az, amit Mészáros mond,(125) hogy a nm. kincs feliratai a legrégibb ót. feliratoknál "sokkal régebbi időre engednek következtetni", - aminthogy magamnak is ez a véleményem - akkor dr. Mészáros egyeztetése filius ante patrem-eljárás lenne. Ettől azonban eltekintve is, a nm. jegy formailag is távol áll még a Ien. törtvonalú jegyétől is: jellege határozott félkör (1. főleg a leggondosabban vésett 9. sz. csésze betűjét) középütt a lefelé hajló hastával. Olvasásomat itt is fenn kell tartanom.

b) inyhangok:

15. Tsade. A br. és az ót. második jegy között formailag ismét csak az elvül kimondott szögletesítés tesz különbséget, amely folyamatot külön-

fa_er_1-324b(126)

reduplikácziója csak megerősítheti a feltevést, hogy eredetileg tényleg a kurzív br.-ból vette mintáját. Vedikus hangértékére nézve Macdonell szövege ez(127): "The aspirate ch.(128) This sound is in pronunciation the aspirate of c and is therefore represented in reduplication by c. But in origin ch has nothing to do with c". A hangnak megfelelő két ót. jegyre nézve fontosnak tartom Donner megjegyzését idézni(129): "Il est difficile de comprendre

fa_er_1-325a

megmagyarázni, amely mindkét típusnak kiinduló pontja, s a melyet aztán az ót.-ben nyilván összezavartak. Valószínűnek kell tartanunk, hogy elvileg ama labilis k-hang megjelölésére szolgált, a mely keleti Turkesztánban a gondos kiejtés szerint ma is k-nak hangzik, de a nép nyelvén gyakorta c-vé tolódik el. Pl. kim? "This word is pronounced in careful language as kim, the vowel inclining nevertheless to the sibilant sound but in more or less vulgar speech, especially with a hasty pronounciation of the word, it becomes čim. (Raquette, id. m. 26. o.).

16. Qoph. E jegyet, amelyet én helytelenül (feltételezett középgörög behatás alatt - ugyanaz a hiba, a melybe különben Donner is beleesett(130) -)

fa_er_1-325b(131), (132)

lendő javított olvasásomban ide vissza kell térnem.

9. Zain. Epigraphiailag feltűnik rögtön a két jegy azonossága. Hangtanilag csupán Thomsen megjegyzését(133) kívánom idézni, a mely a nasális

fa_er_1-326a

entschieden ein nasales Element. Meiner Meinung nach ist es eher ein nasaliertes Yod (mit vorhergehendem nasalierten Vokal?), wie im Jakutischen, als ein palatales oder mouilliertes n. Da dieser Laut nur in Verbindung mit velaren Vokalen vorkommt, wäre die manichäische Transskription wohl besser mit ïy (für ay) als mit iy wiederzugeben. " A prakrit-nyelvekben gyakori a ja < yja átértékelés.(134)

II. Zain. Formailag sajátossága, hogy azzal a ritka esettel állunk szemben, a mikor a lapidáris br.-jegy az ót.-ben kurzív formában jelentkezik. Nyilván az ő, ü (24. sz.) jegytől való megkülönböztetés okáért történt. Hangtanilag: aspirált palatális mindkét esetben.

22. Nun. Morfologiailag a két típus teljesen rokon, csupán a t2-tői való erősebb megkülönböztetés kedvéért az ót.-ben a felső oldalszárat még-egyszer megtörték. Fonetikailag hangsúlyozva kell kiemelnünk, hogy mindkét mássalhangzó, úgy a br. mint az ót. palatalis jellegű.(135) Az ót.-ben Radloff szükségesnek tartja megjegyezni,(136) hogy amennyiben a szóbanforgó betű - mint a 3. személy affixuma - itt-ott mégis nem palatális, hanem gutturális magánhangzós szavakhoz illeszkedik, ez a körülmény csak úgy

fa_er_1-326b(131), (132)

des Affixes näher bezeichnen wollten". Kissé részletesebben kell e distinkcióba bocsátkoznom, mert mint ki fog tűnni, az ót. hangtani írás épen e részben tökéletes függvénye a br.-nak.

Radloff(137) az ót. hangzó illeszkedés 1. törvényét így szövegezi: "A palatalis attrakció a legpontosabban áthatotta az ót. nyelvet s a nyelvképződésen tökéletesen uralkodó törvénnyé lett. Az a törvény, hogy valamely szóban vagy csak gutturális vagy csak palatális hangzók foglalhatnak helyet, annyira behatolt a régi törökök nyelvérzékébe, hogy ők csak azért, hogy ezt a körülményt a szem számára írásban is észlelhetővé tegyék, egy - csupán az ótörökre nézve sajátos - kétfajtájú viássalhangzórendszet hoztak be, amely elejét vette minden kétségnek, hogy vajjon valamely szóban gutturális vagy palatális magánhangzók vannak-e. "Mármost feltűnő és Radloff által nyilván elhanyagolt tény az, hogy ugyanez az egyébként "palatalizáczió" néven más nyelvekben is ismert jelenség a védai fonologiában is megvan. Macdonellnek többször idézett műve így szól erről a törvényről:(138)

"The evidence of comparative grammar shows that two distinct series of palatals, the later and the earlier must be distinguished. This evidence alone can explain how the same Vedic palatal sound is, under certain conditions, treated differently". Majd: "The new palatals are derived from gutturals (velars), being interchangeable, in most roots and formatives, with gutturals, and being in most cognate languages represented by the same sounds as represent original gutturals". "The (Indo-Iranian) change from gutturals to palatals was regularly produced before the palatal sounds i ï y {tehát pl. mint az ót. 3. személyi affixumban}. This change invariably takes place in Iranian, while the exceptions in Vedic appear only before vowels which were not originally palatal". Továbbá: "A guttural followed by a palatal vowel is due to the influence of cognate forms". Végül: "Comparative grammar shows that the palatals occur before a vowel or diphthong

fa_er_1-328a

gutturals before indoeuropean a o or sonant nasal". Hivatott nyelvészek megítélésére kell bíznom, vájjon lehetséges-e, hogy a hindu-iráni nyelvcsoport ilyen gyökeres hatással lett légyen az ótörökre. Itt mindenesetre szükséges volt a kérdést felvetnünk, mert a paleografiai jelenségek szinte kényszerű szükséggel vittek e feltűnő körülmény megállapítására.

c) nyelvhangok (cerebral):

6. Taw. Csak kísérletképen állítottam fel ezt a hasonítást; ma már

fa_er_1-328

volt-e linguális elem vagy nem. De ha a többi védai cerebrálisról - a melyek kizárólag hindu újítások szemben a közös indoeurópaival(139) - vagy csak egyről is közülök, sikerül paleografiailag és hangtanilag kimutatnunk, hogy az ót.-re behatással voltak, akkor azt is meggondolás tárgyává kellend tennünk, vájjon nem létezett-e az ót.-ben ilyen celebralizált dentális hang?(140)

34-3. Taw. (br. ṭa = ót. z). Formailag nyilvánvalóan azonos jegyről van szó (a szokott fordulással). Mielőtt fonetikai értékelését eszközölnék, az adott esetben - mivel olyan típusról van szó, a mely a br.-ban szórványos - megkíséreljük a br. betűt geografiailag és történetileg lokalizálni. Ez az Açoka-típusú br.-betűjegy Rudradāman nyugati nagykirály (mahaksatrapa) azon felirataiból való, a melyeket a Girnar hegység szikláin hagyott fenn. (Girnar hegység a Bombay-kormányzóság részét tevő Gudcserat kerületben, Kathiawar félszigetén van). Rudradāman a harmadik tagja volt a Caṣṭana által alapított Śaka (szkítha) dinasztiának, a melynek ez az első tagja egyúttal megteremtője volt az Indus mentén érvényes Śaka-érának.(141) Rudradāman, a ki először vette fel a nagy-satrapa czímét, kortársa a Kuṣānoknak. Uralma (a sziklafelirat szerint, a mely a Maurya- és a Gupta-dinasztiára vonatkozó emlékeket is tartalmaz(142)) Sindhig terjedt s itt élénken érintkezett a vele barátságos viszonyban álló parthus uralommal; az érintkezés Iránnal annyira belsőséges volt, hogy Rudradāman épen a szóbanforgó terület kormányzójául "Suvisākhát egy pehlewit" nevezte ki, a ki különben is minisztere volt. A párz befolyás még ma is kimutatható a népesség összetételében.(143) Ha a Śaka-éra Kr.u. 78-czal kezdődik, akkor Rudradāman körülbelül kortársa Kaniṣkának, a kis yüe-csik Kuṣān fejedelmének s a nagy buddhista agitátornak (Kr.u. 85-106),(144) a kinek birodalma egész Északnyugat-Indiára kiterjedt. Fergusson s az őt követő Rapson szerint a Śaka-satrapák a Kuṣanok hűbéresei voltak: "the Kuṣana kings must be supposed to have been the suzerains of the Western Ksatrapas. The Kuṣanas certainly imitated their Parthian and Śaka predecessors in many respects".(145) Ilyen körülmények között nem lehet csodálkoznunk, ha Rudradāman betűtípusai megtalálták útjokat a mindenfelől buddhista barátokat maga köré gyűjtő Kaniṣka birodalmába (tehát türk területen) is,(146) a ki több buddhista zsinatot tartott, a melyen Buddha vallásának hívői az összes világtájakról egybegyűltek. Unum pro toto kívántunk rámutatni, hogy miként lehetséges az, hogy az ót. írásra különböző fokú br.-írások hatottak; az adott esetben pedig igazolni kívántuk, hogy - tisztán históriailag is - megvolt a lehetősége, hogy még az ilyen elszórt forma is belekerülhessen br. területről az ót. kultúra területére.

Hangtanilag, természetesen, teljes bizonyossággal már nem lehet eldöntenünk, vajjon ezeket a tisztán hindu hangokat az ót.-ök, hogyan hallották s hogy iparkodtak azokat rögzíteni; annál kevésbé tehetjük ezt, mert hiszen épen a szóbanforgó (Kr.e. II.-Kr.u. III. század) kor irodalmi nyelvének, a melyet a barlangok, sztupák, dobozok stb. felirataiból idézhetünk vissza, az ú. n. "prākrit monumental"-nak érvényessége India legtávolabbi, tehát legkülönbözőbb kiejtésű vidékeire is kiterjedt; sőt már előzőleg Açoka király feliratai is legalább négyféle hindu népies nyelvjárás hangtanát adják vissza.(147)Ha mármost hozzávesszük, hogy a Kuṣāna-felíratokban ezek a nyelvhangok szinte fokozatosan elritkulnak,(148) (a miből azt kell kiolvasnunk, hogy e türk fajú hódítók mind fölöslegesebbnek érezték a különálló cerebrális hangok jelölését s helyöket nyilván a hozzájuk és az e hangokhoz legközelebb álló fog- és sziszegő hangokkal pótolták) s ha még végül - argumentum es negative - mérlegeljük, hogy pl. épen a sziszegő hangok terén az ót-ben igen erős ingadozást tapasztalunk,(149) akkor e hangoknak az őt.-ökre való értékét bizonyára leginkább abból a fejlődési irányból revellálhatjuk, a melyet ehangok magában a hindúban vettek, a mikor cerebralizálódtak (vagyis minő hangokat pótoltak). E részben megállapítható, hogy a zöngétlen nyelvhangok (ṭ, ṭh)ṣ = s, ṡ vagy j után, a zöngés nyelvhangok (ḍ, ḍh) pedig ẓ = s után foghang szerepét töltik be; ugyanez a szerepük, ha a foghang előtt régebben r-hang állott; továbbá zöngés nyelvhangú hasonló szavakanalógiájára is igen sok szóban nyelvhang áll a foghang helyén; végül - s ez talán ránk a legfontosabb - a cerebrális vagy a cerebrális sziszegő és a palatális sziszegő ś helyét is elfoglalja. Míg az előbbi esetekben inkább a pozicziós érték adja meg az útmutatást a cerebrális hang értékelésére, az utóbbi egészen közeli értékelést enged, ha tudjuk, hogy épen a hindúban a fonikus és a néma réshang minő labilis szerepet játszik (v. ö. a mai magyar czigány kiejtésében: pl. "kérem śépen"). Akár zöngés, akár zöngétlen dentális réshangot hallott mármost az ót., nagy a valószínűsége, hogy a cerebrálist frikcziós hanggal tévesztette össze, illetőleg azon iparkodott, hogy a hindúban alig ismert zöngés sziszegőt (z), annak megfelelő zöngétlen sziszegőben vagy pedig zöngés esetleg zöngétlen foghangban keresse meg. Ezek után tulajdonképen nem is magyarázhatjuk meg az ót.-ben előforduló három alaptípusú z betűjegyet (a melyeknek pedig pozicziós és hangértéke ugyanaz) egyáltalán másképen, mintha a megfelelő br. nyelvhangok betűjegyeivel vetjük össze. S itt nem szabad kis fontosságúnak tartanunk, hogy az ót. z három betűtípusának mindegyike cerebrális br. hangzónak felel meg. Az ebből levonandó következtetéseket természetesen hivatott nyelvészre kell bíznom. Jellemző mármost, hogy épen ezzel a betűvel sem Donner, sem Sebestyén nem tud elfogadható eredményt felmutatni. Donner (id. m. 55. o.) röviden azt mondja: "La coincidence des signes ne présente ici aucune difficulté pour leur identification" - s ha mármost a hozzáfűzött táblázatban megkeressük a Zamek arzakida, szasszanida és ót. betűit, azt találjuk, hogy még csak a legkisebb hasonlatosság sincs közöttük. Sebestyén táblázatánál (id. m. 157. o. 31. sz.) nem különben áll a dolog.

De folytatnunk kell a cerebrális csoport betűinek összevetését.

32.2. 2,3. Theth. Grafikailag a két-két betűtípus nyilvánvalóan azonos: a) kör, felette vonal (az ót.-ben tapasztalt előszeretetnél fogva ez a vonal ott szögletben törik) és b) kör, belőle kiálló kallantyúval (az ót.-ben egy negyedfordulattal fölfelé). Hangtani tekintetben már az elébb rámutattunk, hogy "a zöngétlen ṭh nyelvhang a th foghang helyét tölti be" a hindúban.(150) Az ót.-ben külön jelzés van t1 és t2 számára;(151) ha mégis egy harmadik (s látni fogjuk: még egy negyedik) t-betűjegyet használ ezeken felül, akkor annak létezését írástörténetileg csakis egy hangtanilag gazdagabban kifejlett nyelv írásjegyeinek átvételéből s - eleinte talán még megértett, de utóbb - teljesen zavart használatából magyarázhatjuk. Lehetséges, hogy valamikor az ót.-ök érezték az aspirált és aspirálatlan dentális között való különbséget; ez a különérzés azonban nyílván elmosódott bennök; bár az a körülmény, hogy a szóbanforgó két jegy az lénisszeiben nem, csupán az orkhoni és az ongin-csoportban fordul elő, bizonyos lokális hagyományra vagy pedig tényleg átérzett hangkülönbségre enged következtetnünk.

34. 2 Daleth. (br. ḍa - ót. z). A betűtípus azonosságához kétség nem férhet, bár az ót. az r1 jelétől való megkülönböztetés végett gerinczvonalat alkalmaz ennél a z jegyénéL Hangtanilag 1. a följebb, 34,3-nál elmondottakat.(152)

fa_er_1-331

Thomsen-féle feltevés megerősítését szolgálja ennek a másodlagos s a szóbanforgó korú br.-ban ritkán használt betűjegynek újabb összevetése az ót.-kel. Radloff -oi értelmezésével szemben, Thomsen is elfogadja frikciós mivoltát, de nasalis elemet állapít meg benne s így kifejezési értéke közel áll a kakuminális -hez, a mely főként szóvégi hangzóképen a sandhis feliratokban magánhangzó előtt helyett szerepel.

d) foghangok:

30, 31. Taw. Palaeografiailag: a 30. sornál megállapítható közös

fa_er_1-332

tívebb alkalmazását Açoka dzsogadai felirataiból adjuk. Itt a betűnek szárral való ellátása nyílván a br.-nak abból a törekvéséből magyarázható, hogy lehetőleg minden betűjét egyenlő magasságra emelje s illetőleg egy (képzeleti, majd utóbb tényleg megrajzolt) vonalra felfüggessze.(153) Ugyancsak dzsogadai feliratról való az előbbi típusnak az a változata, hogy az ékbe középütt lehúzza a betű merőleges szárát Nm. ennek a változatnak a folytatása, az ót.-ben immár több ízben megállapított kettőzés beállításával.(154) Az ót. iénisszei változata részben visszatér az első br. jegy alaptípusához, a mennyiben csupán egyszerű ékvonalat ad, de azt a már nm.-nál is mutatkozó elv szerint kettőzi. Az orchoni ót. változat az utóbbinak a körformájú orchoni t-vel való kontaminálásából ered s egyúttal megjelenik benne a br.-ra és a nm.-ra jellegzetes merőleges összekötő szár is. A 31. sor ta-ja a legtisztább azonosságot adja az ót. jeggyel. Hangértékére nézve valamennyi jegy (tehát ót. t1 és t2 is) egyforma. Radloff szerint:(155) "Es scheint mir unwahrscheinlich, dass diese beiden Buchstaben verschieden ausgesprochen wurden, denn in allen jetzt gesprochenen Türksprachen wird das T ganz gleich ausgesprochen, ob es bei palatalen oder gutturalen Vokalen steht".

32. 1. Theth. Az ót. palaeografiának legnehezebb és máig sem megoldott problémája e jegy. Donner nd, nt és d1 értéket tulajdonít neki; Thomsen nd mellett foglal állást, de bizonyos esetekben engedményeket tesz. Radloff szerint hol nd, hol ṅ, hol š az értéke, a mihez Donner(156) hozzáfűzi: "Il faut avouer que les inscriptions de l'Iénissei présentent des difficultés infiniment plus grandes que celles de l'Orkhon, qui sont plus claires et plus intelligibles, et que certaines caractères changent souvent d'aspect". Radloff maga igen találóan így ír:(157) "Wir können über den Grund dieser Zeichen keinerlei Vermutung aussprechen, ehe eine genaue Untersuchung über die Herkunft der alttürkischen Schriftzeichen festgestellt hat, ob diese Zeichen schon als fertige Schriftzeichen aus einem fremden Alphabete {"was wahrscheinlicher ist" fűzi utóbb hozzá} entlehnt sind, oder ob sie bei den Türken selbst gebildet wurden". A betűjegy eredtetésénél egyébként Donner is megemlíti a br. típust, a nélkül azonban, hogy szemébe nézne a lehetőségnek, hogy az befolyással lehetett volna az ót.-re. E körülmény indokát valószínűleg abban kell keresnünk, hogy a kutatók szeme előtt a hindú írásnak mindig csak a dēvanāgari-formája lebegett s a brähmï-írás monumentális és lapidáris formáit egyszerűen figyelmen kívül hagyták.

fa_er_1-333a

nyilvánvalónak kell tartanunk, hogy a szóbanforgó jeggyel eredetileg más hangot jelöltek, a mely nyilván közelebb állott a br. th-hoz. Erre vall a jegynek olyan esetben való használata is, a mikor veláris vokálist kísérő foghangot jelent (d1), a melyet tulajdonképen hehezés nélkül bajos is kiejteni a figyelmetlen beszédben (pl. ordu).(158)

5, 7. Daleth. Az 5. sz. da-nak megfelelő br. jegy végig követhető nm.-on és az ót-ön, az utóbbiban azzal a különbséggel, hogy a szokásos kettőzést(159) és oldalfordulást találjuk. A 7. sz. da-jegy már csupán nm.-on mutatható ki. Megfejtésem szerint ez volna az egyetlen eset, a mikor egyazon betűből két típus szerepel a nm. kincs feliratai között, a melyek közül az egyik hiányzik az ót.-ben. Sajátságos volt mármost, hogy ezt a jegyet dr. Mészáros is, magam is egymástól függetlenül, egyformán értékeltük s hogy ez az értékelés ennél a primernek épen nem mondható betűjegynél oly pontosan összevágott a br.-val. Ha mármost a betűjegynek a nm. kincsen való előfordulását figyelemmel kísérjük, azt találjuk, hogy a 7. sz. da jegy csupán azoknál a feliratoknál fordul elő, a melyek a tulajdonosra vonatkoznak, az 5. számú pedig kizárólag azoknál, a melyeket én az ötvös feljegyzéseinek véltem és vélek s a melyeknek közös jellemvonása, hogy az előbbieknél sokkal elnagyoltabbak, rendetlenebbek, tényleg csupán futólag felkarczolt technikai megjegyzések benyomását teszik. Ez az epigrafiailag nyert megismerés azt a konzekvencziát vonja maga után, hogy a felírásokban két réteget ismerjek fel, a melyek vagy nem egyidejűek, vagy nem egyazon iskolából kikerült egyén írását adják. Vagyis: az ötvös jegyei vagy elébb vagy utóbb kerültek rá a tulajdonosra vonatkozó jegyeknél, vagy pedig a tulajdonos íródeákja (a ki előkarczolta a gazdájára vonatkozó felírásokat) más vidéki iskolában tanult betűt vetni. Ez a megismerés továbbá azzal a következéssel is jár, hogy felvessük azt a lehetőséget,(160) vájjon az ú. n. ötvösjegyek nem csupán egy későbbi olyan alkalommal kerültek-e a kincsre, a mikor annak tárgyait sorra megvizsgálták s az idők folyamán előállott hiányokat és javítni valókat technikailag megállapították (tény az, hogy mind e felírások a kincs egyes darabjain tényleg igazolható törésekre, hibákra vonatkoznak, a melyek az illető tárgyakon ma is bemutathatok. Lejebb még nyílik alkalom, hogy e kérdésre újólag is kitérjek). E felfogás mellett szólna az a tény is, hogy a tulajdonosra vonatkozó felírásokban a d jegye a brähmïhoz, a javító felírásokban lévő d-jegyek pedig az ót.-höz állanak közelebb.

Hangtanilag megjegyzem, hogy az ót. hangértékben ugyan - a könynyebb összevetés kedveért - átvettem Donner jelzését (d1), de viszont tény az, hogy e betűjegy az ót.-ben ép úgy állhat veláris, mint palatális magánhangzók mellett. A példákat 1. Radloff, id. m. 17. o.

12. Daleth. Formailag az itt adtam betűhasonítás a br. és az ót. között teljes azonosságot mutat, csupán a nm.-ban jelentkezik ismét a gondosabb kivitelű íráscsoportban olyan változat, a mely bizonyos formajátékra, ékítőtörekvésre mutat. Mészáros értelmezését (nd) két okból nem fogadhatnám el: az egyik, hogy formailag mégis csak távol áll az egyetlen iénisszei csoportban kimutatható nd-jegy a mi jegyünktől. A mi jegyünk gerinczvonala (a gondosabban írott esetekben) - a mint ezt Mészáros

fa_er_1-334

hiányzik belőle, a mely pedig az összes nd jegyeknél (kivéve a legutolsó, problematikus ongin-jegyet) mindenütt megvan; a másik az, hogy Mészáros szerint is, magam szerint is a kincs - ót. felirati részében - az iénisszei feliratoknál sokkal régibb időre enged következtetnünk. Már pedig bizonyos az, a mint a turfani kézirati leletek mutatták, hogy az elsődleges írásforma a kettős-mássalhangzókra nézve l+t, n+č, n+t és n+d volt,(161) s hogy az egy írásjeggyel kifejezett kettős mássalhangzók csupán későbbi, íráspraktikai rövidítések, a mint ezt különben minden palaeografiai törvény is így hozza magával. Ha mármost állana dr. Mészáros hangértékelése, akkor nm. a saját korát századokkal átugorva olyan kombinált betűtípusokat (hangzó-összeállításokat) nyújtana, a melyek csak jóval utóbbi feliratokban igazolhatók. Én inkább vagyok hajlandó elhinni, hogy az a betűrovó, a ki a 13. sz. k jegynél ugyanazon a helyen a legkülönbözőbb játékot engedte meg magának (Mészárosnál: 2., 3., 4., 5a, 6a sz. felírat, a mire Mészáros dr. is megjegyzi: "Kétségtelen azonban, hogy ugyanazonos jellel van dolgunk" - de a változatnak indokolását nem adja), itt is megengedte magának, hogy a d mintájára a merőleges gerinczvonalat középütt megszakítsa. Olyan eljárás ez egyébként, a mely a középkori palaeografiában mindennapos.

fa_er_1-335a

ly.(163) Ha mármost tény az, hogy diphthongus-értékén felül szemivokális értéke is volt a jegynek, a hogyan dr. Sebestyén mondja - s nincs okunk e megállapításán kételkednünk -, akkor a br. dentalis jeggyel való egyenlítése hangtanilag is kifogástalanul megáll. Ugyanis épen a szóbanforgó br. írás korában, tehát a Krisztust megelőző I-II. század idején kialakult késői Samhitā-kban úgy az l félmagánhangzó, mint a vokális , a melyek leginkább megközelítik az ly hangértékét, sok esetben az intervokális hang helyét töltik be (pl. áṣālhā = áṣādhā = Rigv. áṣālhā, stb.(164)). Továbbá az ú. n. régibb inyhang: j az esetek sorában (de mindig ā után) kakuminális foghangot () helyettesít, a melynek hangértéke az idegen fül számára - a hogyan az ót. állott a br.-val szemben - aligha volt az aspirált foghangtól (dh) megkülönböztethető.(165) Hogy magában az ót-ben a szemivokális miképen viszonylik a megfelelő diphthongushoz, az a kérdés meghaladja e sorok keretét s igazolását - az adott esetben - dr. Sebestyén nagy nyelvtörténeti tájékozottságától kell várnunk.

Álláspontunk igazolására szolgálhat azonban az a körülmény is, hogy a keletiráni soghdi, valamint még némely más keletiráni nyelvjárás is elvből

fa_er_1-336a(166)

ként a prakrit nyelveknek is szokása.(167)

21. Nun. A br. formánál idegenszerűnek tetszik a betű talpánál lévő vízszintes vonás; ennek azonban tevékeny szerepe nincsen, csupán egybe függ a br.-nak azzal a feljebb adott jellegével, hogy betűtípusait vezér-

fa_er_1-336b

jegyétől való megkülönböztetés okáért ívre hajtották. Az átmenetet nm. jelzi, a mely a br.-ból átvett baloldali hastát még megőrizte. Hangtanilag nincs megjegyezni valónk.

Archeológiai Értesítő 37 (1917)

____________________

[A lábjegyzetek sorszáma nem az eredeti lapszerinti sorszám. Az eredeti szövegben utalás a 26. és a 27. lábjegyzetre kétszer jelenik meg 7-es számként]

1) V. ö. Sebestyén Gyula, Ethnographia, 1915. 218. s k., főként 227-229. 1.

2) [szövegkép "1"] Amelyek természetesen a kincsen magán azonosak.

3) [szövegkép "2"] Az utóbbi közelebb áll úgy a foinikeiához, mint a Mesa-felirathoz; v. ö. Berger Ph. Histoire de l'Écriture dans l'Antiquité, 185., 202. o.

4) Különben maga a Sebestyén dr. által tekintélyképen idézett Donner (egyszerűen "Donner" - minden könyvczím nélkül!) is ezen a véleményen van: "Et chaque fois que l'écriture change ainsi de direction, la position des lettres est aussi retourné" (Sur l'origine de l'Alphabet Turc, Helsingf. 1896, Kny. 68. o). Ez azonban nincsen "tulajdon anyanyelvünkön" írva s így vele "nehéz mit elkezdeni". (Ethnogr. 1915, 229. o.)

5) Mind e megfejtési munkálatoknak épen az a szerencsés körülmény szolgál előnyére, hogy a török dialektusok modern és ót. formái között minimális különbségek vannak: v. ö. Thomsen kijelentését: "conservatisme phénoménal de cette famille de langues" (Inscr. de l'Orkhon, Hgfs. 1896, 10. o.)

6) Hasonló eredményre jut Thomsen is - Inscr. de l'Orkhon, 45. o. - a mikor Donnernek az ótörök írás kisázsiai eredetéről szóló elméletét czáfolja: "Outre que l'intervalle chronologique considérable - environ mille ans - qui sépare les inscriptions turques des inscriptions d'Asie Mineure, dont il s'agit, doit éveiller de forts doutes sur la réctitude de l'assertion, la différence complète qui se révèle entre les significations respectives de tous les signes de forme analogue, s'oppose le plus carrément possible à ce qu'on cherche par la susdite voie la filiation de l'ancien alphabet turc." Ha dr Sebestyén Gyulának e helyütt nem egészen könnyen érthető szavait ("A magyar rovásírás hiteles emlékei", Budapest, 1915, 154. o. jól értelmezzük, akkor ő újra feléleszti, ezt a rég letárgyalt elméletet. Szabadjon tehát figyelmét felhívnunk, hogy ezt a kérdést már nem az orosz Radloff, sem a finn Donner, hanem a dán Thomsen kiadványaiból ismerheti meg. - S ha e sorok írója Radloff, Donner, Barthold, Thomsen és Sebestyén után mégis vállalkozik a kérdésnek egy új szempontból való megfejtésére, erre csupán Thomsen szavai bátorítják, a ki áttekintve az addigi eredtetési elméleteket, eredményüket kénytelen a következő mondatban megállapítani: "On doit bien sûrement espérer et compter que l'avenir amènera de nouvelles trouvailles qui éclaireront mieux toutes ces questions" (Inscr. de l'Orkhon, 53. o.)

7) Sajnos épen Donner műve volt az, a mely akaratlanul is ez irányban gátló hatással volt rám mindaddig, a míg művelődéstörténeti tanulságok is nem támogattak a magam útján- Ő is ismerte Thomsennek iránytadó kijelentését: "Serait-ce directement à l'alphabet araméen même ou indirectement, par l'intermédiaire de l'un des alphabets iraniens qui en dérivent! (Inscr de l'Orkhon déchiffrés, Helsingf. 1894, 49. o ); s ha arsakida és szasszanida származtatásai még sem voltak rám meggyőzők, nem kellett-e ennek az eredménytelenségnek elbátortalanítólag hatnia?! Mi több, a brähmït magát röviden így intézi el: "L'écriture bráhrna ou sud-indienne et l'écriture pehlevi du temps des Arsacides et des Sassanides ne sont pas non plus des modèles qui sautent aux yeux". Vagyis neki fogalma se volt róla, hogy létezik egy északi brähmï, a melynek a törökséghez való viszonyát lejebb bőven lesz alkalmam taglalni s a mely bizony tényleg "szembe tűnik". (Donner, id. m. 21. o) Részben az ő befolyásának is (id. m. 6. o.) kell tulajdonítanom, ha az egyes betűtípusok visszavezetésénél az eredeti kéziratomban volt "középgörög" helyett "bizánczit" tettem. Hogy mennyire hibáztam ezzel, azt a lejebb következő fejtegetések is igazolni fogják.

Érdekes, hogy dr. Sebestyén Gyula is követte - jegyzetei szerint - az én gondolatmenetemet. Nagy művében (150. o.) így szól: "Ugyaninnen jutott el az aramaeus írás Indiába is, hol a sanskrit írást előbb jobbról-balra irányzott sorvezetéssel brähmï írássá, majd balról-jobbra irányuló devanagiri [sic!] írássá alakította". Az e passzushoz tartozó jegyzetben Bühler hindu palaeographiáját is idézi, de - sajnos - csak az I. táblát; ha tovább lapozott volna, ugyanazokra az eredményekre kellett volna jönnie, mint a melyet az alábbiakban e sorok írója mutat fel. Vagy talán az idézet csupán a freiburgi Kirchenlexikonra vonatkozik? E helyütt kell röviden abbeli kétségeimet megemlítenem, vájjon helyt álló-e dr. Sebestyénnek sz a megállapítása: "Az írás mesterségnek már nagy múltja van, midőn a közhasználatban levő betűsor epigráfiai alkalmazása elkövetkezik". (Ethnogr. 1915. 219. o.) Ellentmondanak ennek az általános epigráfiai tapasztalatok, az ótörök írás dolgában pedig különösebben Barthold (Die histor. Bed. d. at. Inschr., 13. o.).

8) A görög írás még a präkrit szöveg visszaadására is szolgált Északnyugatindiában Nahapana és Castana idejében (Kr.u. 120-150. k), míg Agathokles és Pantaleon ksathrapák érmein "a brāhmánok szent írását" ("Götterschrift") találjuk. Lassen, Zur Geschichte der griechischen und indoskythisen Könige, Bonn, 1838, 169 o. - A "túrán" érmeken előforduló feliratok kérdése különben a középázsiai epigráfiának egyik legkomplikáltabb része. "En résumé - mondja Drouin (Les monnaies Touraniennes = Rev Num. 1891 225. o) - les monnaies frappées par les peuples d'origine touranienne qui ont occupé le Tourkestan, l'Iran oriental, les vallées du Kaboul et de l'Indus, nous font connaître (en dehors du devacâgari) environ neuf alphabets différents, employés concomitamment, du IIIe au VIIe siècle de notre ère, et empruntés (sauf I'irano-scythique) aux populations iraniennes ou indiennes au milieu des quelles ces Touraniens ont vécu." Nem mulaszthatom el annak a megemlítését, hogy dr. Sebestyén Gyula, a ki magát nyílván epigraphusnak tartja (Ethnogr. 1915. 218. k. o.), legújabb nagy epigráfiai munkájában, a melyben 18 negyedrétű oldalon keresztül az ótörök írás genetikájával foglalkozik, ez egész nagy epigráfiai csoportról egy sornyi megemlékezést sem tart szükségesnek így aztán persze igen könnyen létrejönnek az "epigráfiai csodák".

9) Smith, History of Fine Arts in India, 358. o.

10) A görög behatásra nézve I. Thomsen, Inscriptions de l'Orkhon, 50. k. o.; Gutschmid, Geschichte Irans, Tbgen, 1888, 167. o. - Más megítélés alá tartozik természetesen a Boutaoul-Bojla görögbetűs felírás, a mely valószínűleg a madarai görög-török feliratok csoportjához számítandó s a melyeket ugyan Sebestyén dr. (Ethnogr. 1915. 220. o.) görög ötvös kísérletezésének vél. A madarai sírfeliratok bizonnyal nem görög ötvös művei. A görög nyelvnek Középázsiában való fennmaradására nézve v. ö. Donner, id. m. 31. o.

11) Thomsen, Ein Blatt in türkischer "Runem-schrift aus Turfan, Sitz. Ber. Preuss. Akad., Phil.-Hist. Cl., 296 kk.

12) Report on Central-Asian antiquities, J. A. S. B. LXX, Calcutta, 1902. 13. o.

13) V. o. Stein, Anc. Khotan, 91. o.

14) Si-yu-ki. Buddhist records of the Western world ; translated from the Chinese of Hiuen-Tsiang. by Sam. BeaL London, 1884. H. 307. A Julien-féle 1857-iki franczia kiadás kevesbé ajánlható.

15) V. ö. dr. Sebestyén Gyula, A magyar rovásírás hiteles emlékei (Bpest, 2915, 154. o.) ezen mondatát: "mi már eleve is valószínűbbnek tartottuk azt, hogy az ótörökség nem keletről hozta nyugatra, hanem nyugatról vitte keletre írástudományát". Persze, hogy végeredményében - a brähmï útján - az ótörök írás is visszavezethető valamelyik sémi betűsorra, azt tagadnunk nem kell; a bizonyságokat rá I. Bühler, Ind. Pal. 18. o.

16) id. m. 160. o.

17) Bühler, Indische Paläographie, Strassburg, 1896, 9. o.

18) Rapson, E. J., Catalogue of the Coins of the Andhra Dynasty, stb. London, 1908, CIV. o.: "The northern origin of the Western Ksatrapas is most clearly proved by the use in their earlier coinlegends of the Kharosthi alphabet. The Indian home of this alphabet lay in eastern Afghanistan and in the north of the Panjab; and, although its use was extended from this centre as far as Bhawalpur in the S. W., Mathurä in the S., and Kangra in the S. E., in which regions it often appears side by side with the Brähmï alphabet, it is not usually found so far south as the dominions of the Western Ksatrapas-Kathiawar, Gujarat, and Malwa. In these districts Brähmï was the regular alphabet from the time of Açoka onwards".

19) Stübe, R. Die Reiche der Indogermanen in Asien, stb. Berlin, 1910, 376. o

20) Hammer-Purgstall, Geschichte der Mongolen, 203. o.

21) Castrén, Alex., Ethnologische Vorlesungen, stb., St. Petersburg, 1857, 65- o.

22) [szövegkép "3"] Stübe, id. h. 438. o.; szanszkr "šramana" (Marquart, Ērānšahr, 90. o.) Turk területen is ez a szanszkrit-forma maradt sokáig érvényben; v. ö. Stein, Ancient Khotan, 68. o.

23) Rev. Arch. 1912, 174 o.

24) V. ö. ezzel Sebestyén Gyula, A magyar honfoglalás mondái, I. 307. k.

25) Marquart, Ērānšahr, stb. 148. o.

26) U. o

27) [Az eredeti lábjegyzetekben nem jelenik meg]

28) A türk fajú népeknél a "fehér" és "fekete" megkülönböztetésére nézve érdekes elméletet vet fel Kutschera, A., Die Chazaren, Bécs, 1910, III. o.

29) Schultz, Arved, Die Pamirtadschik, Giessen, 1914, II. o.

30) [szövegkép "1"] Hozzávetőleg említendő, hogy Balch neve is török eredetű Vámbéry (Noten stb 7- o.) szerint. V. ö. Kern, Der Buddhismus, II. 445: a balchi "híres nota vihâra-ról (új kolostorról).

31) Stein, M. A., Zur Geschichte der Çāhi's von Kabul. Festgruss für Roth, 1893, 200. o.

32) V. ö. Severtzof, Les anciens itinéraires à travers le Pamir (Bull, de la Société de Géographie, 1890, 126. o.). Kitűnő rövid bevezetést nyújt a kérdés ismeretébe: Scherman, L., Zur zentralasiatisch-indischen Archäologie. (Beil. z. Alig Ztg., 1903, 89. és 90 sz.)

33) A felosztás Cunningham szerint, Num. chron. 18S8, 222. o. Arch. Értesítő. 1917.

34) A fenntiekhez v. ö. Arch. Ért. 1915. 3-5. sz. "A magyarországi hún-uralom néhány érememléke.

35) Franke, Beiträge aus chinesischen Quellen, stb. 79. o.

36) Teljességgel nem áll módomban az eredeti forrásoknak utána nézni s így kénytelen vagyok Frankénak (id. h. 91. o.) - egyébként számos összehangzó locussal támogatott és meg nem czáfolt - tekintélyét igénybe venni. V. ö. továbbá: Gutschmid, A. v., Geschichte Irans und seiner Nachbarländer von Alexander dem Gr. bis z. Untergang der Arsaciden, Tübingen, 1888, 164 sk II.

37) Az idézett hely legkorábbi változata a San kuo chi történelmi műnek (Kr.u. 297 előtt) 429-ben elkészült magyarázataiban fordul elő. Franke, id. m 90 o. Már ebből is tetemes ellentét érezhető ki a kínai és a középázsiai népek művelődése között. Azok részére pedig, a kik a turk-fajú népeknek Kína által való befolyásoltságát szeretnék mindenáron kimutatni, szolgáljanak figyelmeztetésül Vámbéry megállapításai: "Die Alttürken verrathen von chine-sicher Bildung keine Spur" (Noten stb 9. o.), sőt ezzel szemben "Der Kultureinfluss der Chinesen, die der Verweichlichung und Unredlichkeit geziehen werden, wird in den at. Inschriften verpönt und absichtlich vermieden" (u. o 12. o.)

38) Stein, M. A., Ancient Kbotan, 56. o

39) U. o. 164, k. o , főként 368 o.

40) Zur Geschichte der griechischen und indoskytbischen Könige, stb. Bonn, 1838, 280. o.

41) A yüe-chik turk-volta iránt ma már nem lehet kétség. Az Enc. Brit. zárókötete (XXVIII. 944. o.), a mely a népre vonatkozó eddigi kutatásokat tekinti át, így fejezi ki ezt az ítéletet: "The Yue-chi type is Turkish rather than Mongol or Ugro-Finnic". Középázsiában való szerepüket a következő velős szavakkal írja körül: "Kanishka and other monarchs were realous but probably by no means exclusive Buddhists, and the conquest of Khotan and Kashgar must have facilitated the spread of Buddhist ideas to China. It is also probable that the Yue-chi not only acted as intermediaries for the introduction of Greek and Persian ideas into India, and of Indian ideas into China, but left behind them an important element in the population of N India". Ez egyúttal a legjobb válasz azok számára is, a kik az ótörökség középázsiai szerepét mindenáron úgy kívánják beállítani, mintha Kínától vették volna kultúrájukat a török fajú népek A tény épen fordítva áll.

A yüe-chi-k Sogdiánát 170-ben és Baktriát 130-ban Kr.e. foglalják el s aztán több-mint ötszáz évig (Kr.u. 400-ig) "ont régné sur l'Asie centrale" (Donner, id. m. 70. o; u. i. lásd a kirgizek soghdiánai szereplését).

42) Stein, i. h.

43) U. o. 56. o.

44) U. o. 48., 67., 68, 544. o.

45) Chavannes, kny. a T'oung Pao-ból, II. sor., VI. köt. (1905) 341. o.

46) Chavannes, Voyage de Song Yun dans l'Udyāna et le Gandhāra. Kny. Bull, de l'École Française d'Extrême Orient, 1903, 62. o.

47) Chavannes, Documents sur les Tou-Kieu (Turcs) occidenteaux. Szt. Pétervár, 1903, 163. oldal.

48) Granö, Uber die geogr. Verbreitung und die Formen der Altertümer in der Nordwestmongolei. Kny. Journ. Soc. Finno-Ougrienne, 191z. 49 k. o.; v. ö. továbbá Jigs-med nam-mk'a, Geschichte des Buddhismus in der Mongolei. Aus dem Tibetischen übers, v. Georg Huth, I. Strassburg, 1893, 222. k. o.; valamint Vámbéry Noten stb. 41. o.; végül: Supka, Buddhistische Spuren in der Völkerwanderungskunst, Monatsh. f. Kunstw. X/1917. 217-237.

49) Oroszországban lelt ezüst tálakon a fejedelem - Buddha tartásában - melle elé emel ilyen csészét. L. pl. Smirnow, Argenterie orientale XXXV. tábla 64.

50) Chavannes, Voyage de Song Yun után Stein, id. h. 92 k. o.

51) Lásd: Motívum vándorlás a korábbi középkorban, Kny. c folyóirat 1914. évfolyamából, 19. o.

52) Marquart, Osteurop und ostasiat. Streifzüge, 88. o.

53) Jāqüt és Abü Dulaf szerint; Marquart, id. m., 85 és 88. o.

54) Vámbéry, Noten zu d. altt. Inschriften stb. Helsingf. 1898. 22., 40. o.

55) Stein, A. M., Ancient Khotan, 369. o.

56) Müller, F. W. K., Uigurica II, Abh. d. P. A. W., Berlin, 1911. 14. o.

57) Hirth, Fr., Sinologische Beiträge I. Die Ahnentafel Attilas, Szt Pétervár, 1900, 251. o. a Kny .-ban.

58) A sztpétervári cs. akadémia által Turfānba küldött expediczióról szóló jelentés, I. f. 1899. 74., 78. o.

59) Müller, F. W K., Uigurica II., 7. o. Itt jegyezzük meg, hogy Lévy-Chavannes Gandhara területén ongintípusú ót. felírásokat találtak.

60) Klu Blum stb. (Mém. de la Soc. Finno-Ougrienne IX köt.) 76. o.

61) Buddhistische Kunst in Indien (Hdb. kgl Mus. Berl., 1900) 160. o.

62) I. I. Schmidt, Forschungen z. Grammatik der mongolischen Sprache, 189. o.

63) Thomsen-Festschrift, 200. o.

64) Lassen, id. m. 262. o.

65) [szövegkép "6"] Marquait, Ērānšahr, 88. o.

66) [szövegkép "7"] Thomsen-Festschrift, 155. o.

67) Lassen id. h 258., 280. o. Ilyes átmenetet tételez nyílván Thomsen is föl, a mikor (Inscr. de l'Orkhon, 52. o.) így ír: "Dès l'abord l'alphabet n'ait pas pris naissance chez les Turcs proprement dits (Tou-kioue), mais chez une autre tribu turque".

68) Stein, id. m. 232. o.

69) U. o. 368. o.

70) Müller, Uigurica, II., J. III M. 185. és a köv. darabok.

71) Müller, Uigurica, II 26. o. j.

72) Stein, Ancient Khotan. 90., 92. o. Thomsen ez idézet felhasználásánál Julien egy sajnálatos tévedésének esett áldozatul: a kínai po-lo-men-t ugyanis (Inscr. de l'Orkhon, 46. o.) barbárnak fordítja, holott az nyilvánvalóan a brahman átírása.

73) Grünwedel, Buddhistische Kunst in Indien, II. kiadás, Berlin, 1900, 77. o.; Gutsctsmid, Gesch. Irans, 167. o.

74) Bühler, Ind. Palaeogr. 32. o.

75) Ilyen feltevésből indult ki már Lassen is (Ind. Altertumskunde, IV. 795.o.), a mikor úgy véli, hogy "a buddhista hittérítő barátok Khotānba, Kašgārba és a környező középázsiai országokba kivittek betűsorokat, de azok ott utóbb elkallódtak". Hasonló remény felhangzott már mindjárt az ótörök feliratok felfedezése idején is. Drouin még 1891-ben így ír róluk: "Le déchiffrement de ces inscriptions est donc très prochain, et nous saurons si cette écriture runiforme est venue de l'Inde à l'époque d'Asoka, ou si elle n'a pas été plutôt apportée d'Europe par le nord de la Sibérie". (Les monnaies Touraniennes, Remarques sur les monnaies frappées dans les prémiers siècles de notre ère par les princes Touraniens. Rev. Num. 1891. 215-225.). Sajátságos, hogy a tudományos előítéletektől meg nem zavart ez a józan feltevés utóbb mennyire elhomályosult a kutatók keze között. - Az iráni területre, mint származó helyre már Thomsen is utalt. (Inscr. de l'Orkhon, 46. o.)

76) Török nevek és czímek bőven akadnak Wu-k'ung útján, a mely Kipin és Gartdhara területén keresztül vezetett (Franke, Beiträge, 60. o.); s roppant jellemző Chavannes észrevétele, a ki Peshawarban, a középkori Gandhara fővárosában az orkhoniakhoz hasonló feliratokat talált (v. ö. Lévi et Chavannes. L'itinéraire d'Ou-K'ong, 42 kk. o.).

77) Ethnographie, 1915, 229. o.

78) Indische Paläographie. Strassburg, 1896, 19. o.

79) Stein, Ancient Khotan, 158, 160. o.

80) Indian Coins, Strassburg, 1898, 3. o. és u. a., Catalogue of the Coins of the Andhra Dynasty stb, London, 1898, cc. o.

81) Lassen, Z. Gesch. d. gr. u. indoskyth. Könige, Bonn. 1838, 90. o.

82) Összeállításukat 1. Bühler, Siebzehn Tafeln zur Indischen Palaeographie, Strassburg, I896. II. és III. tábla s a hozzájuk tartozó megfejtési táblák.

82) Taylor, The alphabet, (London, 1883) I 250., II. 219. és II. 314. kk. o.

84) "Zunächst hat es sich jetzt herausgestellt, dass die Brähmï auch in der ältesten Zeit selbst im Nordwesten von Indien allgemein gebraucht wurde und dass sie von jeher in der That die eigentliche nationale Schrift aller Inder war". (Bühler, Ind. Pal. 9. o.)

85) Enc. Brit. I. 731.

86) Indische Palaeographie, 8. o.

87) Bühler, Ind. Pal. 10. o., 12. j.; Rapson, Indian Coins. Strassburg, 1898, 28. k. o.

88) L. e folyóirat 1915, 3-6 füzetét. Továbbá: Drouin. Les Hans Ephthalites dans leurs rapports avec les rois perses sassanides, Muséon, 1895 Nem ismerem.

89) Enc. Brit. XIV. 625.

90) Nyilván Sebestyénnek is ez a véleménye: A magyar rovásírás hiteles emlékei. 150. o.

91) Ind. Pal. 30. o.

92) Bühler, id. h. 8. o.

93) Bühler, id. m. 1. o.

94) U. o. 11. o.

95) U. o. 7. o.

96) Lassen, Zur Gesch. d. gr. und indoskyth. Könige, 175. o.

97) Grundriss d. indo-arischen Philologie, I. 12: Finck, Zigeunersprachen.

98) "Der jüngere Maurya-Typus gehört sowohl dem Nordosten (Bihär), als dem Nordwesten an" Bühler, Ind. Pal., 40. o.

99) [szövegkép "1"] Arch. Ért. 1915, 53. sk. 1.

Arch. Értesítő. 1917.

100) Az arab számjegyek a következőkben a betűtáblázat megfelelő számjegyére utalnak. Rövidítések: ót. = ótörök, br. = brâhmï, nm. = nagyszentmiklósi kincs jegyei; av. = avesta, ved. = véda.

101) Vedic grammar, Strassburg, 1910, 6. k. o.

102) Az a, o, u egymásközti változatainak eseteire nézve v. ö. még: Pischel, Grammatik der Prakrit-Sprachen, Strassburg, 1900, 88, 98, 100, 102, 116. o.

103) Andreas, Zwei soghdische Exkurse zu V. Thomsens: Ein Blatt in türkischer Runenschrift. SB. Pr. Ak. W., Phil.-hist. Cl. 1910, 307. o.

104) [szövegkép "1"] Macdonell, id. h. 5. o.

105) Hasonló hangérték eltolódásra magában a br.-ban is van példánk; 1 erre Bühler (id. m, 16. o.) megjegyzését: "Die Bezeichnung der Vocale in den Inschriften von Bhȧṭṭiprolu differiert von der gewöhnlichen dadurch, dass mittleres a durch das Zeichen der Br. für ā, und ā durch einen Horizontalstrich und einen von diesem herabhängenden Verticalstrich aus-

fa_er_1-320c

Zweifel sekundär, und erfunden, um die Bildung von Ligaturen zu vermeiden." Megjegyzendő, hogy a mai uigur-özbég nyelvjárásban az a hang aránylag ritkán fordul elő; viszont a nyugati Turkesztán nyelvjárásaiban ellenkezőleg igen gyakori. Raquette, A contribution to the existing

fa_er_1-320d

török nyelvjárásokra jellegzetes (u. o. XI. o.).

106) Macdonell, id. h. 6. o.

107) Thomsen, SB. Pr. Ak. W , phil. hist. cl. 1910, 300. o.

108) fa_er_1-320e

mégis találunk a dekkāni és a singhalesi írásokban e hangokra jegyet, azt csak onnan magyarázhatjuk, hogy ott a régi Deva-nâgarî (az istenek városának írása) alapján állapították meg a jegyet. V. ö Lassen, Ind. Altertumskunde, IV 798. o.

109) Die at. Inschriften der Mongolei, N. F. Sztpétervár, 1897, 5. o.

110) A keleti Turkesztán nyelvjárásaiban pl. teljesen labilis az a > a változat. "A vowel which is pronounced with the a-sound in Kashgar can in Yarkand take the sound of ä" Raquette, A contribution to the existing Knowledge of the Eastern-Turkestan Dialect, stb. Helsingf 1909 I. o. - A csuvašra nézve Radloff (Phon. 89. o.) ezt a sajátságot valamely idegen nyelv behatásának tudja be,

111) Sebestyén Gyula. id. m. 147. o.

112) A mint dr. Mészáros igen helyesen megállapította: "A rovásjegyek összehasonlításánál ugyanis mindig az az irányadó elv, hogy maguk az alkotó elemek identikusak legyenek". Ethnogr. 1915. 5. o.

113)
fa_er_1-321c

fejlődő br.-val szemben az ót. monumentális feliratokban megnyilatkozik, okát abban a körülményben találhatja, amelyet Thomsen - Bredsdorff és Wimmer után - megállapít: "L'ancienne écriture {turque} n'était calculée que pour l'entaille sur bois ou pierre" (L'Inscr. de l'Orkhon, 45., 46. és 53. o. ) A betűjegy megfordítása - amint erre Karabacek tanár figyelmeztet - rendkívül jellemző a hindu-török átmenetre nézve. Ő ezt már a Rajner-papvrus kiállításhoz írott nagy katalógusában megállapította a számjegyekre nézve, amelyeket a törökök ilyen tengely körül fordított alakban vettek át a hinduktól s úgy közvetítettek át az arabokhoz.

114) Hangtanilag v. ö. az u < o, o < u változásra: Pischel, id. ra. 100. és 102. o.

115) A magánhangzó ugratásra, s annak okaira v. ö. általában: Bühler, id m. 18. o. A br és ót. magánhangzók fonetikai azonosításában felmerülő nehézségeket fokozza a kel. törökség nyelvében megállapítható magánhangzók roppant nagy számú változata, amelyek között a határok gyakorta elmosódnak. Raquette szerint (id. m. 3. o.) csupán az uigur-özbég nyelvjárásban 15 rövid (7 kemény, 7 lágy, 1 neutrális) és 7 hosszú magánhangzó szerepel, s rajtuk

fa_er_1-322

Vámbérynak a megjegyzése: "... eine Sprache, deren Schriftzeichen so unzuverlässig sind, wie dies bei den alttürkischen Monumenten der Fall ist, wo zwei oder drei Vocale durch ein und dasselbe Zeichen repräsentiert sicd und wo schliesslich oft gar kein Zeichen für des entsprechenden Vocal vorhanden ist". (Noten z d. at. Inschr. 24. o.) S ezt mondja Radloff (1895) és Thomsen (1896) után! - Az u > o a csuvasban csupán dialektikus eltérés. (Radl. Phon. 89. o.)

116) L. e részben e cikk II. szakaszában (fennt 3. old.) felhozottakat s azonkívül épen a háromszárú k jegyre: Vámbéry, Noten, stb 67. o.

117) Jellegzetes s az ót feliratok megfejtésénél szüntelen szem előtt tartandó Radloff ítélete: "Die Verfasser dieser Inschriften stehen auf einer sehr niedrigen Bildungsstufe, so dass nicht nur die Orthographie überall eine schwankende ist, und offenbare Versehen-und Schreibfehler in Menge aufstossen, sondern auch der Stil ganz vernachlässigt ist, und manche Inschriften in der Wortstellung grosse Unregelmässigkeiten bieten und oft sogar aus unzusammenhängenden Wörtern bestehen" (At. Inschr. 1895, 300. o.)

118) [szövegkép "3"] Id. h. 20. o.

119) Id. h. 46. o.

120) Radloff, id. m. 16. o. "Genaueres über die Stärke dir affricativen Aussprache anzugeben, sind wir natürlich nicht im Stande". Raquette szerint az uig.-őzb. nyelvjárásban

fa_er_1-323b

zu den altt Inschr stb Heilsingf. 1899. 91. o. joggal kifogásolt V. ö még Radl. Phon. 213 o. s főként 182 o.

121) id. m. 24. o.

122) id. m., 157. o. 8. sor.

123) Ethnographia, 1915, 228. o.

124) id. h. 16. o. "tönender Explosivlaut, der mit palatalen Vokalen steht".

125) id. m. 61. o.

126) [szövegkép "5"] Ind. Pal. 12. old., IV. oszlop 18.

127) Id. h. 31. o.

128) Donner szerint: ri = vélaire soufflé. Id. m. 58. o.

129) id. m. 54. o.

130) id. m. 52. o.

131) [szövegkép "5"] Thomsen, Ein Blatt stb. S. B. Pr, Ak. W . Phil, hist Cl. 1910, 298. o.

132) [szövegkép "6"] Andreas, zwei soghdische Exkurse, u. o. 311. o. "Der Übergang der intervokalischen (postvokalischen) stimmlosen Spirans in die stimmhafte kann bei der Herübernahme ins Türkische erfolgt sein."

133) Thomsen, id. m. 299. o.

134) Pischel, id. m 217. o. Donner szerint (id. h. 53. o.) a jegy maga "formation postérieure".

135) palatalis orrhang, v. ö. Macdonell, id. m. 37. o.

136) id. m. 9. o.

137) id. m. II. o., v. ö. Thomsen, Inscr. de l'Orkhon. 46. o.

138) Id. m. 25. o. - Thomsen (Inscr de l'Orkhon, 189. o.) természetesen szintén kitér erre a sajátosságra. "Ces faits nous conduisent avec nécesssité à une conclusion analogue à celle où l'on est arrivé pour les langues indo-européennes, par exemple, à l'égard du système primitif des voyelles ou des consonnes vélaires et palatales, avoir que, dans les sons vocaliques des langues turques, nous n'avons pas une differentiation postérieure et plus ou moins fortuite des sons primitifs soufflés, mais que, à côté de q, k, t, s, qui peuvent figurer dans toutes les positions, et différement de ceux-ci, les langues turques ont eu, dès l'état primitif (ou du moins, d'un commun accord, antérieurement à toute phase abordable à la science), toutefois pas au commencement des mots, une série de sons vocaliques, j, g, d, z, et en

fa_er_1-327

mots... Mais ici même il y a beaucoup de phénomènes qu'on ne saurait expliquer qu'en supposant l'existence primitive des sons vocaliques à côté des sons soufflés et indépendamment du système actuel". - Miután az ót. feliratok kiejtési értékét természetesen nem ismerjük, teljes joggal szerepeltetheti az érdemes kutató e primitív állapotra vonatkozó fonologiai föltevését. Szerény nézetünk szerint azonban az ilyen differenciált hangtani sajátosság nem annyira primitív, mint inkább tökéletesen - irodalmilag - kifejlesztett fonologiai eredmény, s a tisztán grafikai befolyásoltságot nem lehet magunktól utasítanunk. Ide vág Schmidt József megfigyelése is (Ny. K. 36. k 450 o.) "A magánhangzó-harmónia lényegében előreható hasonulás. Az idg.-ban ugyan a hátraható hangzóhasonulás a túlnyomó, de az előreható hasonulás is előfordul, s természetesen mindakettő másodlagos fejlemény. A föntebbiek alapján az lehet a finnugorban is. Az persze nem igen valószínű, hogy az egyes nyelveiben függetlenül fejlődőit ki. Nem lehetne-e török hatásra gondolni, a mely finn-ugor területre jutva lassankint elgyöngült?" Kitűnő nyelvészünk tehát itt implicite a hangrendi illeszkedésnek legalább egy csoportjára nézve elfogadja az indo-európai nyelvcsoport behatásit a törökre. Magánlevélben ugyanő szíves volt azt a felfogását velem közölni, hogy a hindu-török paloa-grafiai kapcsolatot a priori valószínűnek tartja s minden bizonynyal megoldhatónak hiszi. - Az itt mondottakkal szemben v. ö. Radloff, Phonetik der nördl. Türksprachen, Leipz. 1882, 156. §, a hol legalább a K-hangokra nézve - Böhtlingk feltételezésével szemben - tagadja az írástudók által való import lehetőségét; viszont az uigurokra nézve (109. o.) kénytelen a szirus írásnak ilyen hatását elismerni. A mongol és mandsu írás pedig - miként általában az ót. is - egyenesen a mássalhangzók e két sorát használja fel az utánuk következő magánhangzók megjelölésére (Vokalfixierung).

139) Macdonell, id. m. 6. o., 33. o. "The cerebrals were a specifically Indian product, being unknown in the Indo-Iranian period"

140) "As a rule, they have arisen immediately after or an r sound from dentals" (U. o.)

fa_er_1-328c

311. o.) Egyébként a t és hangoknak az ótörökben való szüntelen felcserélésére v. ö. Donner, id. m. 62., 63. o.: "l'écriture chancelante, qui éxiste au moins dans les inscriptions de l'Iénissei, parait annoncer en certains cas une confusion dans la prononciation, ou bien une indécision dans l'idée de la juste valeur de ce son." - A prakrit-ban való hangcserére nézve I. Pischel, id. m. 156. o. 218 §. - V. ö. Radl. Phon. 325. §.

141) Rapson, Ind. Coins, Strassburg, 1898. 12. o.

142) Rapson, Cat. of the Ind. Coins, London, 1908, LX o.

143) A -däman képző maga is szanszkrit formája egy perzsa szónak. Rapson, id. m. CV. o.

144) Kaniṣka közvetlen utódja, Huwiṣka (Kr.u. 111-142) érmein már br. -t használ; v. ö. Smith, Journ. of the Bengal Asiatic Society, 1897, 3. o.

145) V. ö. Bühler, id. m. 41. o. "Kaniṣka, der der Herrschaft der älteren Ṡaka im östlichen und südlichen Panjab ein Ende macht."

146) "Die später datierten {Kuṣana-Inschriften} weisen oft die älteren Formen der nördlichen Kṣatrapa-Inschriften auf" (Bühler, Ind. Pal. 41. o.). Az ót. betűsornak az eddig felvett időpontnál korábban való keletkezésére utal Thomsen: "On aurait sans doute l'impression que notre alphabet doit être un peu plus ancien qu'on ne le croirait" es "La conclusion serait que l'origine de cet alphabet aurait pu devancer un peu l'époque indiquée" (Inscr. de l'Orkhon, 52. o.).

147) Pischel, id. m. 5. o.

148) V. ö Bühler táblái közül: III.-111-v. 16-18

149) "Bei der Anwendung der die Zischlaute wiedergebenden Zeichen sehen wir ein grosses Schwankens" (Radloff, At. J. N. F., 18. o.); "Les sibilants nous montrent en général une inconstance quant à la valeur du son" (Donner, id. m. 48. o.)

150) Macdonell, id. m. 33. o.

151) Jellemző, hogy Radl. Phon. 112. o. szerint "die Gleichheit der Aussprache der türkischen Consonanten gab dem Ohre keinen genügenden Anknüpfungspunkt", úgy hogy a török nyelv maga aligha kívánt meg ilyen messzimenő grammatikális differenciálást.

152) Mindenesetre említést érdemel az a párhuzamos jelenség, hogy a délnyugat-iráni

fa_er_1-331b

utóbbi lassan kiszorította; v. ö. Andreas, id. h. 308. o.

155) At. I., N. F., i6. o.

Arch. Értesítő. 1927.

156) Id. m. 49. o.

157) Id. m. 22. o.

158) 333b

159) Kettőzés nélkül is több ízben előfordul. Pl. čonda (Vámbéry, Notes, 63. o.)

160) A mire Strzygowski és Varjú is figyelmeztettek.

161) Thomsen, id. h. 299. o. Sőt még az iénisszeiben is (XXVIII. 11-12) külön-külön bétűval írja a két hangot, v. ö. Donner, id. m. 62. o.

162) [szövegkép "2"] Az esetekre nézve 1. Radloff, id. m. 4. o.

163) Sebestyén, id. m , 157. o., 23. sz.

164) Macdonell, id. m. 5. o. 5. j, 33. o., 45. o., 53. o.

165)fa_er_1-335b

Meringer, Idg. Sprachwiss. Leipz. 1903, 82. o.

166) [szövegkép "1"] Andreas, id. h. 307, 308. o.

167) da < ḷa,. v. ö. Pischel, id. m. 171. o. 244. § és 242. §. dḥa < ḷha. E lamdacizmus-szerű jelenségre már Bühler is utal, a mikor grafikailag egybekapcsolja a ḷa és ḍa jegyet, pl. īḷe, īḍe helyett (Ind. Pal. 18. o.)

TÖRÖK NYELVŰ MEGFEJTÉSEK MÉSZÁROS GYULA NYOMÁN

MÉSZÁROS GYULA, nemzetközileg is elismert turkológusunk is foglalkozott a nagyszentmiklósi feliratok megoldásával, SUPKA GÉZÁVAL együtt éles ellentétben állott a "hivat[a]losan" megbízott SEBESTYÉN GYULÁVAL. Vitáik sok meddő részlete mellett sok másodlagosnak vélt, de elsőrangúan fontos adat bukkant fel. MÉSZÁROS az orkhon-jenyisszein rovásfeliratokkal vetette egybe a nagyszentmiklósi kincseket s erről táblázatot is készített, amelyet az alábbiakban közlök.

fa_er_1-337

Összehasonlításunk eredményeképpen a nagyszentmiklósi kincs következő rovásjegyei mutatnak teljes azonosságot az ó-török rovásjegyekkel: a (e), b, č, j,

fa_er_1-338a

rovásjegyek összehasonlításánál ugyanis mindig az az irányadó elv, hogy maguk as alkotó elemek identikusak legyenek. Ezen alkotó elemeknek, megfelelő vonalaknak elhelyezése a jobbról balra haladó irány betartásának törvényei szerint változhatik a nélkül, hogy magának a rovásjegynek az értéke megváltoznék. Ez hozzátartozik a rovás technikájához s tulajdonképpen ez a forrása az ó-török rovásban is (mint minden egyéb rovásban) a nagyszámú változatok keletkezésének.(1:) A jegyek tükörképes változatainak keletkezése is tulajdonképpen ezen az elven

fa_er_1-338b(2:)

fa_er_1-339

ÜJ- (= mondani) - üj- (tob. R) = singen, recitiren | ujg (R): ögü- = sagen | ujg (Vámb.: Ujg. Spr. 198): üge- = sagen, reden. | A fenti alak a parancsoló mód 1. sz. 2. személye, mely a török dialektusokban maga a változatlan igető. Pl: ujg (Vámb.: Ujg. Spr. 38.): bar = gehe du (inf. bar-mak); ótör. (R: AI. Neue Folge 90-91.) "Verbalstamm ohne jede Endung" | ÜJ = mondj.

A fentebbi, mesterien trébelt rovás alatt egy mindenesetre eredetibb alá-rovás látszik (1 a. b.), melyet valami hegyes szerszámmal, bicskával róttak előzetesen az edényre. Ezen eredeti alárovás azonban nem teljes, nem írja ki az egész feliratot, de a mennyi meg van belőle, az minden tekintetben egyezik a trébelt felirattal. (Vö. a fentebbivel.)

fa_er_1-340

UK- (- érteni, tudni) - uk- (ujg. R) = vernehmen, verstehen, einsehen | uk- (alt. tel. leb. šor. sag. kojb. kač. kkir. kir. tar. OT. ujg. R) = hören | Parancsoló mód 1. sz. 2. személy: UK = érts, tudj.

Ü(j) (= mérték) - öj (tel. R) = das Maass. Határozatlan tárgy s ennélfogva a török nyelvek törvényei szerint acc. helyett nom.-ban van. Vö. 2., 3., 4.,

fa_er_1-341

a S (= kevés, kevéssé) - as (ujg. R) = wenig. | az (kir. tar. čag. OT. azerb. krm. osm. kar. kom.) = klein, unbedeutend, gering, wenig.

fa_er_1-342

fa_er_1-343

____________________

1:) Dr. Sebestyén Gyula: Rovás és rovásírás. Budapest, 1809, 276.

2:) [szövegkép "2"] Egyugyanazon rovásnak öt ízben előforduló változataiban a ja rovásjegynek háromágú (3. 7.) és ötágú (6a) alakja is előkerül. Kétségtelen azonban, hogy ugyanazonos jellel van dolgunk, mert a többi rovásjegy mind az öt változatban (2. 3. 4. 5a. 6a.) egyezik egymással.

PATAKY LÁSZLÓ KÉT MEGFEJTÉSE A NAGYSZENTMIKLÓSI ARANYEDÉNYEK FELIRATAIBÓL

"1960. december elsején este - emlékezem Pataky László nekem mondott szavaira - magyar rovásbetűk fejlődését tanulmányoztam. Kezembe vettem eközben a nagyszentmiklósi aranykincs rovásfeliratait. Alighogy rápillantottam az egyik sorra, megdöbbenve fedeztem fel, hogy ezt az ótöröknek mondott rovást a székely rovás betűi és szabályai szerint jól tudom olvasni. Magyarul. Sietve nézegettem a többi rovássort is, és megdöbbenésem még tovább fokozódott, mikor megvilágosodott, hogy az arany-edényekre magyar rovással, magyarul - úgy véltem: besenyők(?) - írtak, A besenyőket ugyanis mindenki törököknek mondta.

A besenyő és székely rovás között mutatkozott némi kis eltérés, de ez olyan csekély volt, hogy az olvasást nem zavarta. A besenyők például egyszerűsítették az L betűt, és mivel úgy olyan lett, mint az S: az S betűt kilencven fokkal elfordították. A besenyő K-nak három zászlaja van, a székelyekének kettő. Ezek, mint mondottam, lényegtelen különbségek.

Mégis hitetlenkedtem. Még hónapokig vizsgálgattam minden vonáskát, míg megírtam a megfejtésről szóló tanulmányomat. Benyújtottam a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Múzeumának. Egy hónap múlva - 1961. április 28-án - a Magyar Rádió jelentette, hogy a nagyszentmiklósi kincs titokzatos rovásait, melyek másfél évszázadon át minden megfejtési kísérletnek ellenálltak, egy magyar mérnök megfejtette.

Másnap az újságok is közölték. A hír szétrepült a világban. A már-már teljesen elfelejtett kincs új életre támadt. Akkor a Magyar Nemzeti Múzeumban múlt századbeli másolatának hat darabját találtuk csak meg az alagsorban, egy dobozban. Ma mind a huszonhármat állandó kiállításon lehet látni. Az eredetiek Bécsben vannak.

Míg a feliratok megfejtéséről szóló tanulmányomat írtam, puszta kíváncsiságból nagyítóval megnézegettem a 9-es és 10-es számú aranytálak "rontott görög"-nek mondott feliratait is. "Olyan egyén és olyan időszakban, olyan helyen írhatta e feliratokat - mondja Hampel, a kiváló régész, 1884-ben közzétett dolgozatában -, midőn ingadozott a görög írás jellege, vagy amidőn még nem tanulta meg az illető egyén a görög alfabétum művelt vidéken közhasználatban levő formáit." E szemléletnek megfelelően: mindenki görögül próbálta betűzni a különös szép írást. Másfél évszázad alatt négy-öt görög megfejtést is bemutattak. A legutolsót Fehér Géza mutatta be 1950-ben. Az ő görög nyelvű megfejtése magyarul így hangzott: VÍZ ÁLTAL NYUGOSZTALD MEG SZENT JÉZUS ISTVÁNT PÁL FIÁT. Fehér Géza úgy vélte, hogy ezt a két tálat Gyula erdélyi fejedelem készíttette, mikor 950 táján Bizáncban megkeresztelkedett. Ott a keresztségben István nevet kapott.

De vajon miért írták a görög szöveget ilyen különös betűkkel? Erre a kérdésre senki sem felelt.

Nagyítóval nézegettem a feliratot, és feltűnt, hogy a díszes nagybetűk közé apró rovásbetűket vertek. Bizonyára utólagosan - gondoltam. A következő pillanatokban erről már meg is bizonyosodtam, mert a rovást olvasni tudtam. Ez a felfedezés a görög megfejtéseket felborította,, mert valamennyibe beleolvasták a magyar rovást is, görögül. Megállapítottam akkor azt is, hogy a díszes nagybetűk is rovás jellegűek.

Egy idő múlva újra kezembe vettem a feliratot. A rovásjelekből kiindulva, percek alatt elolvastam a rovást. Magyarul.

fa_er_1-346b

Szembeötlő volt a különös írásban, hogy egy N alakú betűre oldalt egy kis vonáskát húztak. Ilyen kis vonáskával a magyar rovásban az I hangot jelölték. Ha itt is I - gondoltam -, és az N valóban N: akkor a kettő együtt Ni=Ny. Amint ez átvillant rajtam, abban a pillanatban megelevenedett a feliratban egy szó: ANYA! Izgalmas percek következtek. Gyorsan átfutottam a kört, hátha akad még benne valami fogódzó? És az ismeretlen sötétségből máris kibontakozott négy szó:

fa_er_1-346a

A továbbiakban így okoskodtam: Ha Ni=Ny, akkor Gi=Gy és Li=Ly. Úgy látszott azonban, hogy van a feliratban nagy alakú I is, sőt van Ii=Y is. Ez utóbbi bizonyára a hosszú I - gondoltam. Feltűnő volt az is, hogy egy Y bele van írva egy D betűbe. Ez nem lepett meg, mert a régiek szívesen vonták egybe a betűket.

Ezekkel a meggondolásokkal a megfejtés így alakult:

ISTEN YDGYA YDUÁT MIG ANYÁMUT YLONA-GYILYÓ

Az YDGYA szót nem értettem. De más nem lehet, mint ÁLDJA-ÁDGYA igénk i-ző változata - gondoltam. A felirat kezdő, kampós kereszt alakú jelét pedig rovásmonogramnak láttam, és egyszerűen - elolvastam. Kampós felső része ugyanis a rovásban: S - eS vagy iS. A hullámos tetejű T pedig TeN. Együtt ISTEN! Olyan ez a monogram, mint a görög betűkből szerkesztett

P
X

Krisztus jelkép, de ennél sokkal régibb. Hiszen az ötezer éves sumir cserepeken már megtalálták az ISTEN nevet. Más irányú kutatásaimból tudom, hogy ez a Napisten neve volt.

Vessük most egybe a felirat díszes betűit a latin betűkkel:

fa_er_1-346c

Világosan látható, hogy a megfejtés jó, mivel a feliratnak minden vonáskájára megvan a magyarázat, és ez nem erőltetett. Betoldásokra és kihagyásokra pedig nem volt szükség. Kétségtelen, hogy a két tálat erősen i-ző nyelvjárású magyar köszöntővel díszítették. A szöveg értelmes, és a felirat hibátlan. Az apró rovás nem tartozik bele az üdvözletbe.

A későbbiek során kiderült az is, hogy a teljesen ismeretlen GYILYÓ nevet is helyesen olvastam. Sejtelmem sem volt azonban, hogy ki lehetett Ylona-Gyilyó. Csupán annyi látszott bizonyosnak, hogy a két tálat jóval Árpád honfoglalása előtt készítették, mert díszítése teljesen avar jellegű. És az is majdhogy bizonyosnak látszott, hogy a tálak oldalába vert rovásjelzés a X. századból való.

Egy teljes esztendeig kutattam Ylona után. És lassan mind jobban megerősödött bennem, hogy a tálakat a magyar regék híres Tündér Ilonája adta, küldte. Valamelyik régi fejedelmi családban ereklyeként őrizhették.

A megfejtés híre barátaim körében hamar elterjedt, és egy év múlva, 1965 decemberében egyik folyóiratunk szerkesztői révén többen megismerték. De csak 1968 augusztusában közölte a Békés megyei Népújság.

Ez a két aranytál csaknem ezerötszáz éves. A köszöntőn kívül még kétféle rovás is van rajtuk. Ügy értem ezt, hogy két kéz írta. Az egyik - véleményem szerint a X. században - csupán négy betűt karcolt az egyikre: PSGZ. A másik - bizonyára ennek a négy betűnek megfelelően - beleverte mindkettőbe:

PeCseNY EeG KeN EeZ
(Pecsenyég kenéz)

Nos, vajon mit lehet mindebből következtetni? Elmondom, de előbb bemutatom a feliratokat rovással. Ennek megértéséhez tudni kell, hogy a rovás gyorsítása érdekében mássalhangzók előtt az e betűt nem írták ki. Ha oda kívánkozott, oda kellett olvasni. Ha mégis kiírták, Ee keletkezett, és ezt É-nek olvasták. Ez a magyaros szabályosság a besenyő rovásban is szépen jelentkezik.

fa_er_1-347

Az eredeti rovás szerint jobbról balra olvasva kapjuk a szöveget. Ezért fordított az ábrák alatti sor.

A két aranytálon kívül még három edénybe verték a Pecsenyég-Kenéz jelzést. Összesen tehát ötbe. Ha a többi aranyedény rovásait is megnézzük, és a rájuk írt nevek szerint csoportosítjuk az aranyedényeket, öt csoportot alakíthatunk. Egy-egy edénycsoport súlya nagyjából azonos. Látszik, hogy a jelzések valamilyen osztozkodás emlékei. Egy edénycsoportot a besenyők pecsenyég törzsszövetségének, illetve a szövetség kenézének szántak. Az, aki elosztotta, bizonyára valamelyik fejedelem, az egyik tálra rövidítve írta rá a jelzést: PSGZ ami feltehetőleg Pesenyég Genéz. Mikor aztán - próbálgatások után - az elosztás már jónak látszott, ezt a jelzést beleverték mind az öt edénybe. De háromba olyan ötvös verte, aki i-ző nyelvjárású volt, és "kinéz"-t írt.

Csupán mellékesen jegyzem meg, hogy az egyik osztási csoportból egy szép korsó feltehetően hiányzik. A párja megvan. Mikor veszett el, nem tudjuk. Lehet, hogy a kincs felfedezőjének kezén, de ezt nem tudjuk bizonyítani.

A pecsenyégek kenéze a kezébe került két aranytálra, Ylona táljaira csatot tétetett. Bizonyára a táborban tartózkodott, mert a csatok nem szépek, nem illenek a művésziesen kidolgozott aranytálakra. Valószínű, hogy szíjjal a nyeregkápára akasztva hordozta az aranyedényeket.

A két besenyő törzsszövetséget közben feltehetően egyesítették. Az új birodalom vezető fejedelme a pecsenyégek kenéze lett PBSENYÖJ ILKENÉZ címmel. Ezt abból valószínűsíthetjük, hogy az új nagyfejedelem új címét beleverette a két aranytálba, a díszes nagybetűk közé, rovással. Az így "bevert rovásbetűk igen kicsik, de mégis elég jól olvashatók:

JIRKÓ K PESENYÜ ILK.

Ügy vélem, hogy a nagyfejedelem neve Jergen volt, de barátai egymás között Jirkónak nevezték, és az aranyműves ezt a nevet verte az aranyedényekbe.

Nos, akik a feliratot görögül próbálták megfejteni, Jirkó rovással írt címét és nevét is beleolvasták a görög szövegbe - görögül. Mikor én nagyítóval nézegettem a feliratot, ezt az apró rovást könnyedén elolvastam magyarul. Ez elmondta, hogy a görög megfejtések körül valami baj van. Ezért néztem meg tüzetesebben a díszes nagybetűket is. Ekkor fedeztem fel, hogy azok is rovás jellegűek. Most már tudjuk, hogy a díszes betűkkel írt köszöntő magyar megfejtéséhez ez a felismerés vezetett.

Mindabból, amit eddig elmondtam, bizonyára eléggé kiviláglott, hogy az aranytálakon fennmaradt ősi rovás magyar írás."


Megnyitva 70944 alkalommal

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások