20211130
Last updateK, 23 nov. 2021 5pm

rovas logo

2011 február 10, csütörtök

Az Etruszk nép őszinte története

Szerző: Zászlós-Zsóka György

1. Requiem egy ősi népért

RASZNA... Valamikor talán z-vel ejtették, vagy úgy, hogy: ra - sze- na, esetleg ra - sza - na. Ne törjük a fejünket rajta, csak találgathatnánk, sohasem lehetnénk biztosak. De nem is fontos; egyre megy! Lehet, hogy a szó első két betűje - RA - az ősi közel-kelet "nap-istenének" nevét őrzi, aki talán az emberiség ősvallásának egyetlen, "fő" Istene volt, s akit elsősorban az egyiptomi mitológiából ismerünk.

Ne szégyelld magad, kedves Olvasó, ha ezt a szót sohasem hallottad még, műveltségeden ezért csorba nem esik. Nem a Te hibád! Egy ősi nép hívta így magát; egy ősi nép, amelynek neve is feledésbe ment már. Az ógörögök Tyrsenoi, vagy Tyrrhenoi néven nevezték őket s a rasznák ezt a nevet hagyták maguk után az Itáliát nyugatról határoló beltenger Tyrrheni, vagy egyszerűbben Tirrén-tenger elnevezésében. A latinok Etrusci, vagy Tusci névvel illették őket és ebből jön a magyar Toszkána szavunk.

Az etruszkokról lesz itt szó, az itáliai félsziget őslakóiról, akik "az őskőkor titokzatos homályából tűntek fel egy rövid időre a történelem színpadán, azután ugyanolyan titokzatos és megmagyarázhatatlan módon nyomtalanul el is tűntek mindörökre". Csakúgy, ahogy ez az ókor annyi más népével is megtörtént. Annyit sem érdemeltek meg, hogy a saját nevükön vonuljanak be a történelem fukarul rájuk fordított fél-oldalára!

Ám valóban így történt-e mindez? Valóban igaza volna-e a szakemberek nagy többségének, akik így vélekednek az etruszkokról és ebben a szellemben írják a tankönyveket a tanuló ifjúságnak és az enciklopédiákat a gyanútlan nagyközönség okulására?! Valójában az őskor titokzatos homályából került elő ez a jobb sorsra érdemes nép, nem pedig az emberi tudatlanság - esetleg önös elfogultság, vagy egyenesen rosszindulat - borítja-e rá a sötétség némelyek számára kellemetlen igazságokat takaró palástját?! És műveltségük? Valóban csak a "görög-hellén-római kultúra provinciális vetülete" lett volna-e, ahogyan azt neves régészek, történészek, nyelvészek és műértők sok évszázad óta nagy buzgalommal elhitetni igyekeznek?!

Ám mielőtt a kérdésekre -vagy talán inkább töprengésekre -választ keresnénk, lássuk, milyen egyéb ismeretek vannak forgalomban a "laikus" érdeklődők számára!

Megtudhatjuk, hogy az etruszk népet a lydiaiak és tirrének alkották, ők alapították Etruriát Kr. e. nyolcszáz táján. Ez az itáliai félsziget közepét elfoglaló szárazföldi és tengeri hatalom befolyását határain túl is érvényesítette, részben hódítás, részben pedig kolonizáció útján. In Tuscorum iure pene omnis Italia fuerat. (Majdnem az egész Itália etruszk igában volt.) E terjeszkedésre példa Campánia, Elba szigete, amit ők Ilvanak hívtak, Korzika, északon pedig a Pó-síkság. Kr. előtt a negyedik században a rómaiak, hosszú küzdelem után, az etruszk városállamokat leigázzák és az etruszk népet a Római Birodalomba beolvasztották.

Az Etruria alapítására vonatkozó fenti hiedelem már Hérodotosz idejében általános volt és a modern kor tudósai között is megtaláljuk híveit és harcosait, azonban, halikarnasszusi Dionyisosszal kezdődően, egyéb iskolák is alakultak, amelyek ezt energikusan vitatják. Vannak, akik az Alpokon túlról származtatják őket, vannak, akik a Balkánon keresztül a Dunamedencéből, mások pedig Itália őslakosainak hiszik őket. A következő fejezetben látni fogjuk, hogy egyiknek sincs igaza és mindegyiknek igaza van, de hogy ezt meg lehessen érteni, ahhoz az etruszk államalapítás idejét nem Kr. e. nyolcszáz körül kell keresnünk, hanem sokkal korábban, még a "cromagnon"-nak elnevezett fehér ősfaj megjelenésének idején.

Hérodotosz, aki a hangzatos "a történetírás atyja" címet viseli és még az etruszk állam virágzása idején élt, bár sok meggyőző érvet felsorakoztat állításai alátámasztására, nem tekinthető megbízható történésznek. Ennek ellenére néhány idevágó "pletykát" érdemes lesz idézni tőle:

"Amennyire megállapíthatjuk, ők (a lydiaiak) voltak az első nemzet, amelyik bevezette az arany és ezüst pénz érmek használatát és az elsők, akik kicsinyben árusítottak javakat. Azt is állítják magukról, hogy ők találták fel az összes játékot, ami közös a görögökkel. Ezeket, mondják ők, abban az időben találták fel, amikor Tirreniát kolonizálták, amely eseményről a következőket adják elő. Atys idejében, aki Manes fia volt, nagy ínség pusztított egész Lydiában. A lydiaiak egy ideig türelmesen viselték a szenvedéseket, de amikor látták, hogy nem akar elmúlni, nekiláttak, hogy valamilyen orvosságot találjanak ellene." Különféle játékokat találtak ki, többek között a kockát.

"A terv, amelyet az éhezés ellen alkalmaztak, abból állt, hogy a játékba annyira belemelegedtek egyik napon, hogy ne érezzék az étel utáni sóvárgást, míg a következő napon ettek és nem játszottak. Tizennyolc évet töltöttek így el. A szenvedés azonban tovább folytatódott, sőt egyre keservesebb lett. Akkor a király elhatározta, hogy nemzetét két részre osztja és sorsot húzat velük. Amelyik veszít, az elhagyja az országot, amelyik pedig nyer, az marad. Ő továbbra is uralkodik azok fölött, akik maradnak; a kivándorlók pedig fia, Tyrrhen vezetése alá kerülnek. A sorsolást megejtették és azok akiknek ki kellett vándorolni, lementek Szmirnába, ahol hajókat építettek maguknak, amelyeken, miután minden szükséges dolgot behajózták, elvitorláztak új haza, jobb életlehetőség keresésére. Miután sok ország mellett elhajóztak, megérkeztek Umbriába, ahol városokat építettek maguknak és lakóhelyeket. Korábbi lydiai nevüket letették és a király fia után, aki vezette őket, Tirréneknek nevezték el magukat."

Az "etruszkológia" területén uralkodó fejetlenségre jellemző, hogy az érvényben levő irányzatok összpontosított munkája ellenére még mindig nem sikerült pontosan megállapítani, hogy a rasznák milyen fajhoz tartoztak, s nyelvükkel kapcsolatosan hasonló tudatlanság észlelhető a számos ránk maradt felirat ellenére is.

Pedig, mint a következő fejezetekből látni fogjuk, ezek a kérdések nem megválaszolhatatlanok, csupán néhány megkövesedett tévhitet kell a megértés útjából eltávolítani.

Vallási rendszerük szintén nehézséget támaszt a "görög-római műveltségű" történetírás számára, bár azt már megállapították, hogy "sok ponton találkozik a latinok és szabinok vallásával, míg bizonyos más vonatkozásai keleti eredetre vallanak." Vajon a mai modern egyházak papsága - beleértve a rómait is - sejti- e, hogy micsoda mértékben kölcsönöztek alapítóik és elődeik abból az ősvallásból, amelyet pogány jelzővel évezredeken át leócsároltak és vajon hányan tudják, hogy ez a kölcsönzés az etruszkok közvetítésével ment végbe?!

Az etruszkok főfoglalkozása a mezőgazdaság és a kereskedelem volt. Ennek a szárazföldön és tengeri-vízi-utakon lebonyolított kereskedelemnek főbb cikkeit a fa, a szarvasmarha, a gabona, a bor és gyapjú alkották, no meg a fémbányászat termékei és a só. Bányászatuk eredete messze visszamegy az őskor homályába és, amely tényből természetesen következik: fém-feldolgozó iparuk, a réz, bronz, arany és ezüst-művességük hasonló múltra és magas színvonalra tekint vissza. Ennek ellenére "művészeti és tudományos ismereteiket", így mondják, "főleg a görögöktől, részben pedig az egyiptomiaktól szerezték."

Talán fölösleges volna a fentiekben rejlő ellentmondásra felhívni a figyelmet - s nem is tennénk szóvá - ha mindez nem ment volna mélyen a tudományos szakmai körök köztudatába is, aminek ellensúlyozására nem tudunk elég gyakran visszatérni erre a kirívó - és számtalan hasonló ellentmondásra.

Vegyük mindjárt az etruszk erkölcsöket, amelyeket mind a görögök, mind pedig a rómaiak minden adandó alkalommal felhánytorgatnak. Theopompusz görög "történész", aki egy ióniai szigeten született abban a korban, amikor etruszk erkölcsökről különben sem beszélhetünk, mert a perzsák elől menekülő elő-ázsiai görögök beözönlése az ősi erkölcsöket gyökerestől felforgatták már, ekképpen vélekedik róluk: "(az etruszkok) botrányosan erkölcstelen nép volt, minthogy férfiak és nők együtt meztelenül gyakorlatoztak a gimnáziumokban, együtt ettek és - ami az egészben a legrosszabb - együtt ittak. Valójában a nők még többet ittak, mint a férfiak, így azután aligha meglepő, hogy miután ettek és ittak és a férfiak ölében ültek az asztalnál, az étkezők nyilvánosan közösültek a bankett után."

Most nem az a lényeges, hogy Theopompusz halálos ellenségnek tekintette és így szívből elítélte az etruszkokat - ami egyébként írásaiban minduntalan kiütközik-, s így jellemzése nem bír nagyobb jelentőséggel, mint a Kr. u. kilencedik századbeli keresztény szerzetesek feljegyzései a "kalandozó" magyarokról, amelyek a megrettent, babonás, mendemondáknak hitelt adó tudatlan papocskák "történetírói" szerzeményei az "Isten ellenségeinek" kikiáltott ellenfélről. Theopompusz és azok, akik hozzá hasonlóan ítélik meg az etruszk erkölcsöket, félreértették azt, hogy néhány temetkezési urna fedelén félig fekvő helyzetben egy férfi és egy nő hever egy pokróccal letakarva, amit ők saját erkölcseik szerint magyaráztak, azonban ez a náluk ősibb népeknél a házastársak és a házasság szimbóluma volt. Ez a szokás - a házasulandó pár fátyollal való letakarása az esketési ceremónia alatt - egyes régi népeknél még ma is tradíció. Ehhez azonban egy másik félreértés is párosult, amelyhez a "pletykás" Herodotosz tudósítása szolgáltatta az alapot. E történetet a későbbi "történetírók" automatikusan vonatkoztatták az etruszkok lányaira is, akik - szerintük - prostitúcióval szerzik meg a kelengyéjüket, vagy hozományukat. Herodotosz idevágó feljegyzése így szól:

"A babilóniaiaknak van egy rettenetesen szégyenteljes szokásuk. Az országban született minden nőnek egyszer életében el kell menni és kiülni Vénusz templomába és ott egyesülni egy idegen férfival. Sokan a gazdagabb rétegből, akik túlságosan gőgösek ahhoz, hogy másokkal érintkezzenek, fedett kocsikban hajtanak a templomhoz, egy sereg szolgától kísérve és úgy foglalják el helyüket. De a legtöbben a szent előcsarnokban ülnek le, hajkoszorúval a fejükön - és itt mindig nagy tömeg van, némelyek jönnek, mások mennek; kötélkordonok jelölnek minden irányban utakat a nők között és az idegenek azok mentén mennek, hogy kiválasszák, akit akarnak. A nő, aki egyszer elfoglalta helyét, addig többé nem térhet haza, amíg egy idegen férfi nem dob egy ezüst érmét az ölébe és nem viszi magával a szent terület mögé. Amikor a férfi az érmét odadobja, azt mondja: "Mylitta istennő adjon gazdagságot neked." (Vénuszt Mylittának hívják az asszírok.) Az ezüst pénz akármilyen nagyságú lehet; nem lehet visszautasítani, mert ezt a törvény tiltja, minthogy amikor egyszer odadobták, attól kezdve szent lesz. A nő elmegy az első férfival, aki pénzt dob neki és így, miután az istennőt kielégítette, hazamegy és ettől kezdve nincs az a nagy ajándék, amiért odaadná magát megint. Azok a nők, akik magasak és szépek, hamar végeznek, de mások, akik csúnyák, hosszú ideig várnak, míg teljesítik a törvényt. Némelyek várnak három-négy évet is a szent helyen. Egy ehhez nagyon hasonló szokás található Cyprus szigetének néhány részén is: '

A Hérodotosz által megörökített hagyománynak valóban van történelmi háttere, s feljegyzéséért nagy hálával tartozunk neki, hiszen nélküle feledésbe ment volna ez az életbevágóan fontos őskori adat, ami a történészek figyelmét valahogyan mindmáig elkerülte. Csakhogy ami úgy tűnik írásából, mintha az ő korában történt volna, az sok ezer évvel előtte volt szokásban és semmiféle néven nevezendő erkölcstelenséget nem jelentett. Ellenkezőleg, - bármilyen furcsán is hangzik később és ma is ezek a nők egy "szent áldozatot" hoztak az emberiség fennmaradása érdekében. Hogy ezt jobban megértsük, vegyük csak szemügyre egy kicsit közelebbről, mit is ír Hérodotosz!

Elsősorban nézzük a történelmi szempontokat. Abból a tényből, hogy Hérodotosz korában, tehát a Kr. előtti negyedik században, ez a szokás még ismert volt Babilonban és Ciprus szigetén, nyugodtan következtethetünk arra, hogy évezredekkel korábban elterjedt az egész Keleten, sőt mindenhol gyakorolták, ahol ember élt; azután, amikor már nem volt többé szükség rá, lassan feledésbe ment, csak Babilonban és Ciprusban emlékeztek még rá. Ha pedig a korai szerzők ezt az etruszkokra is vonatkoztatják, ez a tény viszont arra ad támpontot, hogy az etruszkok is beletartoztak ebbe a korai közösségbe. Mindennek megtetőzéseként azt a szintén hasznos értesülést is regisztrálhatjuk, hogy az emberiség ősidejében már állandó és gyors "összeköttetés", kapcsolat feltételezhető az egymástól nagy távolságra elkerült emberi közösségek között.

Ám a tudósítás belső vizsgálata is pozitív eredményre vezet. Hogy ez a prostitúciónak félremagyarázott tett "szent" volt és egy magasabb, sőt magasztos cél érdekében történt, azt a "színhely" - egy istennő templomának körzete bizonyítja. Ezen kívül azonban más körülmények is. Nyerészkedésből, megélhetési szükségességből, egyéb anyagi érdekből - mint a valódi prostitúció - semmi esetre sem történhetett, hiszen minden nőnek, tehát a leggazdagabbnak is, részt kellett venni benne, mert mint láttuk némelyeket szolgák serege kísért. Romlottságról sem lehet szó, hiszen válogatás nélkül, az első férfi ajánlatára el kellett menniük vele, sőt, az a tény, hogy "(miután hazament) ettől kezdve nincs az a nagy ajándék, amiért odaadná magát megint" a nő, éppen az ellenkezőt, a "tisztességet" bizonyítja, csakúgy, ahogy az a másik: "az ezüst pénz akármilyen nagyságú lehet", tehát értéke lényegtelen volt.

Mindez az "új-kőkori forradalommal" foglalkozó fejezet olvasása után világossá válik, ahol látni fogjuk, hogy a faj fennmaradása és biztosítása érdekében az emberiség vészesen rászorult mind a fogamzásra képes nők, mind pedig a termékenyítésre alkalmas férfiak közreműködésére. Az emberi közösségek akkori vezetői világosan látták ezt és az ő bölcs előrelátásuk hozatta velük ezt az akkor még inkább kegyetlenségszámba menő törvényt, amely csak akkor engedte meg a nőnek a választott férfival kötendő házasságát, ha előbb alávetette magát más férfi - vagy talán éppen férfiak-termékenyítési misztériumának. Erre pedig nyilvánvalóan azért volt szükség, hogy ha a nő fogamzóképes volt, választott férje pedig termékenyítésre képtelen, a feleség eme értékes és ritkaságba menő képessége a közösség érdekében kihasználatlan ne maradhasson.

Ebben pedig - későbbi korok erkölcsi szemüvegén keresztül nézve és megváltozott viszonyok szükségszerűen változott erkölcseivel összehasonlítva - erkölcstelenséget találni végzetes tévedés volna. Fölösleges tehát háborogni a görög és római szerzőknek - s ezen háborgásokat még nagyítani és továbbterjeszteni modem történészeknek - az etruszk "meztelenség" fölött is! Ha a görögöket és rómaiakat is csak ránk maradt szobraik és festményeik után ítélnénk meg éppen úgy, ahogy az etruszkokkal tesszük, akkor éppen olyan erkölcstelennek kellene találnunk őket is, mint az etruszkokat; ám a keresztény erkölcsöket valló középkori Nyugat népeit is, mert a felmagasztalt "renaissance" nem etruszk, hanem ó-görög és római erkölcstelenséget és meztelenséget "születtetett újjá" bochacchói művészetében. A görög gimnáziumokban szintén meztelenül folytak a játékok, s ha már eljutottunk a bankettek és lakomák kritikájához, csak annyi különbséget találhatunk, hogy míg az etruszkok a feleségeikkel, addig a görögök meztelen táncosnőkkel és hetérákkal mulattak együtt, mialatt feleségeik és leányaik rabszolga módra megfékezve, bezárva elmélkedhettek otthon férjeik és apáik mulatozásán és saját elnyomatásukon, míg az etruszk nők a teljes egyenjogúság alapján vettek részt férjeik örömeiben és minden egyéb kellemes időtöltésben. Erre már számos pártatlan történész is rámutatott és felhívta rá a figyelmet, de a kedves olvasó maga is levonhatja saját következtetéseit arra vonatkozólag, hogy ugyan hol züllöttebbek a férfierkölcsök: ott ahol idegen nőkkel mulatoznak a férjek a feleségek látó- és hatáskörén kívül, vagy ott ahol a feleségek is jelen vannak?!

Egyébként a félmeztelen férfi-viselet általános volt az egész Mediterrán-térségben a meleg éghajlati viszonyok következtében, viszont csak kevés helyen viseltek egész alsótestüket befedő nadrágot, mint az etruszk férfiak és finom bőrből készített, hegyes orrú, díszes cipőket, ami - mellékesen megemlítve - nem csak nemzeti viselet volt, hanem keresett külkereskedelmi árucikk is!

Hogy pedig korabeli alátámasztást is adjunk megállapításainknak, olvassuk el Hérodotosz idevágó feljegyzését: "(mert) a lydiaiak között és valójában a barbárok között általában mély szégyennek tekintik, ha valakit, még ha férfi is, meztelenül látnak." Hát az etruszkok szintén ezek közé a barbárok közé tartoztak, nem úgy azonban a magát a barbárok fölött állónak képzelő Hérodotosz és honfitársai, vagy a még későbbi rómaiak, akiknél a feleség-gyilkost felmentették, ha kiderült, hogy feleségét csak azért ölte meg, mert boriváson csípte rajta.

Bizonyos mennyiségű pornográfiát ugyan találunk mind az etruszk edényművészetben, mind pedig a sírképeken. Ám az etruszk erkölcsök védelmében fel kell azt is hozni, hogy ez művészetükben késői jelenség, az ősi vallásnak és erkölcsöknek nem része. A Dionizosz-Bacchus (Bak) vallás nem etruszk találmány és nem kizárólagosan etruszk kultusz. Megtaláljuk az összes mediterráni népnél, sőt a Mediterrántól messze bent, a kontinenseken is. Egyébként is ugyanazon vallási elbírálás alá tartozik, mint a vallási prostitúció, ugyanabban az időben keletkezett és éppen úgy a szaporodás és fajfenntartás ceremóniái közé tartozott. És mindkettő csakis ilyen keretben válik érthetővé. A bakkultuszt az "etruszk időben" már csak elcsökevényesedett alakjában ismerték, eredeti jelentését pedig rég el is felejtették már. Mint tradíció, viszont, még sokkal későbbi időszakokban is felbukkan itt-ott, amikor az etruszkoknak emléke is feledésbe ment már.

Ami pedig a közönséges, "világi" pornográfiát illeti, annak nyoma sincs az erős semita beütésű ioniai görögök beözönlése előtt, akik a perzsák elől menekültek, s az etruszk nép körében azután sem talált visszhangra sohasem. az "új erkölcsöket" csak a gazdag "menekültek" gyakorolták, akik vagyonuk útján hamarosan magasabb vezető körökbe illeszkedtek bele, s magukkal hozott erkölcseikkel meg is rontották őket. Ugyanaz történt, ami már előttük és utánuk is annyiszor megismétlődött és hatalmas, erős birodalmakat, amelyeket külső ellenség soha le nem győzött, porba döntött: az "új értékeket" és idegen szokásokat felvevő osztály szembekerült az ősi erényekhez, valláshoz és erkölcsökhöz ragaszkodó nép elégedetlen és elkeseredett tömegeivel. A korszellem hatása alatt álló mai történészek hajlamosak az etruszk államot megbuktató eseményeket "szociális forradalomként" magyarázni, amelyben a gazdasági helyzetével elégedetlen szegény nép lázad fel a gazdag elnyomó és kiszipolyozó osztály ellen. Amint azonban az Etruria végnapjairól szóló fejezetben látni fogjuk, erről szó sem lehetett. Sem társadalmi, sem gazdasági ellentétek az ősi etruszk nép soraiban nem voltak, hiszen ugyanazt vallották, mint az Árpád-kori magyarság: egy atyának gyermekei testvérek és testvérek között társadalmi különbség nem lehet. Kimutatható azonban a görögök által akkor már ismert, kikísérletezett és alkalmazott azon stratégia, amely a katonailag legyőzhetetlen ellenfelet a nép erkölcseinek megrontásával belsőleg gyengít le és teszi tönkre annyira, hogy utána "érett - vagy inkább rothadt - alma módjára hullik az ölébe" az addig elérhetetlen győzelem. Hogyan is ír erről a nagy magyar költő, Berzsenyi Dániel? "Minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs, Mely ha megvész, Róma ledől, s rabigába görbed "

Ide - az etruszk nép erkölcseinek megítéléséhez - tartozik az etruszk nép kegyetlenségéről szóló tudósítások kiértékelése is. A toszkánai sírokban napfényre került festmények után következtetik egyesek, hogy mivel "gladiátori" játékokra "emlékeztető" részletek is láthatók, hát "a kegyetlenség nem állott messze az etruszk néptől". Köztudomású azonban, hogy ezek a Volturnában évente megtartott sport-versenyek a vallásos ünnepi játékok részét képezték és sokkal inkább hasonlíthatók a középkori lovagi tornák eseményeihez, semmint a római arénákhoz, ahol a nép szórakoztatására ezreket mészároltak le életre-halálra menő, ember-ember-ellen, vagy vadállatok elleni küzdelmekben és tömegek nézték végig kéjelegve ártatlan nők tömeges megbecstelenítését. Lehet, hogy ezek a későbbi római arénák az etruszkok ártatlan város-közi mérkőzéseiből fajultak el, ám aki ezt az etruszkok rovására akarja írni, az vagy szándékos merényletet kíván elkövetni a védtelen etruszk nép emléke ellen, vagy a római embertelenséget akarja tisztára mosni, vagy legalábbis mentegetni azáltal, hogy e kegyetlen és könyörtelen játékok eredetét az etruszkokhoz vezeti vissza.

Hogy az etruszkokat elítélő görög és római moralisták milyen végletekbe tudtak menni kritikájukban, arra jellemző, hogy még az etruszk zenét is "megszólják". A lágy "lydiai" melódiák szerintük erkölcstelenséget, romlottságot jelentenek, csupán azért, mert ők csak sokkal később vették át és alkalmazták, az első időkben csak a harcmezőn. Pedig az etruszk zene- kultúra az egyik legmegbízhatóbb fokmérője az etruszk általános kultúra emelkedettségének és magasabbrendűségének. A kettős fuvolát etruszk nemzeti hangszernek fogadhatjuk el, amelynek népszerűségét csak az egyéb fúvós hangszerek közelítették meg, s bronz-trombitáik egyik legfontosabb kiviteli cikkük volt Görögország felé is.

A zene egyébként szerves része volt az etruszk vallási, köz és magánélet minden mozzanatának. Ünnepek, bankettek és sportversenyek elképzelhetetlenek lettek volna zene nélkül. Még a birkózás is zeneszóra ment, s a testi durvaságot a fuvolák hangja enyhítette. Ez a zene semmi szín alatt primitívnek, de még egyszerűnek sem minősíthető, hiszen egész sereg zenekari hangszerük volt - valójában minden, amit ma ismerünk és használunk - ideszámítva a castanettet is, amelyet ugyanúgy használtak, mint ma a spanyol táncosnők; s a magyar olvasónak külön érdekesség lesz talán, hogy a citerát a Duna-medence ős-magyarsága az etruszkoktól vette át, vagy - fordítva - az etruszkok az ős-magyaroktól.

Amennyire megállapíthatjuk, a zene nem annyira az ének kíséretére szolgált, mint inkább a zenét kísérték a mozdulatok, s ebből fejlődött ki a tánc. Ugyanúgy a színházművészet is innen veszi eredetét. A színészek álarcot viseltek, s ebből arra is következtethetünk, hogy náluk a dráma és a színművészet egyéb válfajai is virágozhattak, annak ellenére, hogy erről írásos emlékünk nem maradt. Műértők és történészek megállapítása szerint a zeneszerszámok, a ritmus, a harmóniák és melodikus elrendezések ugyanazok "Etrúriában, mint a görögök zenei világában", s ez a megállapítás első hallásra úgy hat, mintha dicséretnek szánták volna. Valójában azonban azt igyekszik érzékeltetni, hogy az etruszkok a görögöktől tulajdonították, tanulták el a zeneművészetet. Ha a két nép ősiségét, kultúrájának fokát és zenekultúrájának, hangszertörténetének részleteit elemezzük, nem lehet vitás, hogy ha a két nép közül az egyik "kölcsönzött" a másiktól, az nem az etruszk volt, hanem a görög. Az etruszkoknak nem volt szüksége zene kölcsönzésére sem a lydiaiaktól és frigiaiaktól, hiszen zenéjük azonos volt azokéval, sem pedig a görögöktől, akiknek kimért, "ünnepélyes" dór-germán zenéje sohasem talált visszhangra náluk, nemhogy utánzásra méltónak ítélték volna.

Ha az etruszk hangszer- és zene-kultúrát csak burkoltan és sokszor alig észrevehető ügyeskedéssel igyekeztek elvitatni tőlük, nem kevés azoknak az etruszkológusoknak a száma, akik egyenesen és nyíltan azt vallják, hogy az egész etruszk festő és szobrászművészet, az ékszerkészítés, sőt az agyagedény ipartermékei is mind jól-rosszul, inkább azonban rosszul sikerült másolatai a görögnek. A magát műtörténésznek tartó Bemard Berenson odáig megy, hogy könyvének sokat mondó "A hozzá nem értés eredetisége" alcíme alatt ezeket írja: "...ha egyáltalában valami jót lehet találni az etruszk művészetben, az csak addig az, amíg görög."

E tudatlanságot, de főleg rosszindulatot eláruló hamisítás egyetlen ténnyel megcáfolható: az etruszk sírfestmények- különösen pedig a korai sírfestmények - idején görög festészet még egyáltalában nem létezett, abból a korból tehát görög "nagy mesterek" egyetlen "remekműve" sem maradt és nem is maradhatott az utókorra. Egy nem létező, vagy csak sokkal később létező művészetet sem ellopni, sem leutánozni nem lehet, de még csak hatással sem lehet arra, ami előtte volt.

Ezt a tényt nem másíthatják meg ilyen ravaszul fogalmazott mondatok sem, mint: "...ami ezeket a temetőket különösen figyelemre méltóvá teszi, az a festett sírkamrák egyedülálló sorozata... Görögországnak nincs semmi ehhez hasonlítható, amit felmutathatna. (mégis?) Ezek a festmények hűen tükrözik az egymást követő görög befolyást az etruszk művészetre...", vagy "Ezek az etruszk dokumentumok különleges jelentőséggel bírnak, minthogy Görögország nagy festőinek eredeti munkái majdnem mind elvesztek". Ilyen "etruszkológusokat" az etruszk művészet- nyilvánvalóan csak annyiban érdekel, hogy annak alapján hihetővé tegyék a görög festmények létezését is, hiszen - valójában - azt állítják, hogy az etruszkoknak csak azért voltak képeik, mert azokat az eredeti görög festményekről lemásolták.

Ha ógörög és római szerzők az etruszkok ilyen méretű lebecsülésére vetemednek, az a "vae victis"-elv alapján érthető. Hogy azonban modern szakembereket mi késztet ilyen elfogult állítások megtételére? Ha nagyon kíméletesek akarunk lenni velük szemben, talán azzal menthetjük ki őket, hogy a "görög-római kultúra" művelői és tanítványai, akik akkor is a görögökkel és rómaiakkal azonosítják magukat, amikor az etruszkokról írnak.

Egyébként az etruszk és görög festészetben csak annyi a közös vonás, hogy mindkettő festéket használ hozzá. A két nép nem csak versenytárs, ellenfél, majd ellenség volt, de ízlésük, vérmérsékletük, kultúrájuk és múltjuk annyira különbözött, hogy művészetüknek még nagyvonalú jellege sem lehetett azonos. Az etruszkok nem voltak hajlandók elfogadni a görög motívumokat, az etruszkokéval pedig Görögországban nem szimpatizáltak. Amit pedig az etruszkban görög motívumnak neveznek egyesek az nem volt görög, hanem a görögök kölcsönözték az "ős-mediterrán" elemekből. Mindennek következtében két egészen más irányzat alakult ki. A görög művészetben a legkorábbitól a legkésőbbig az emberi forma volt a lényeg, a hátteret elhanyagolták, elnagyoltak, s csak annyit tartottak meg belőle, amennyi a fő-motívum kihangsúlyozására szükséges volt. Ezzel szemben az etruszk művészet - csakúgy, mint az összes ős-mediterrán népé - leíró, elbeszélő volt, ahol tulajdonképpen nem volt fő és mellék-motívum; minden egyes kis részletnek egyforma jelentősége volt.

A görög művészet - jóllehet idealizálta az emberi test formáit-mégis a természeti hűségre, hasonlatosságra törekedett, célja az eredeti tárgy leghűségesebb lemásolása volt. Az etruszk művészet ezzel szemben nem annyira a hűségre, hasonlóságra fektette a súlyt, hanem a kifejezést, az egyéniséget, az individuális jellemet és a fizikai jelleget örökítette meg. Az etruszk művész stilizált, megnyújtott, torzított a művészi hatás elérése érdekében. Kimondhatjuk tehát, hogy az etruszk művészet ellentéte a görögnek, független tőle és távol áll az egész görög világ-felfogástól. Ezt a szinte "impresszionista" etruszk irányzatot vette át később Róma, s rajta keresztül "Nyugat" a középkori művészet minden ágában, egészen addig, amíg csak a "renaissance" újjá nem születtette a görög "realitást" és meztelenséget, ami az etruszktól - a valódi és ősi etruszktól, minden ellenkező hiedelem ellenére - mindig távol állt. Ezt azonban a "Nyugat" tudós szakemberei és művészei sohasem vették észre, vagy talán csak sohasem jutott tudomásukra.

Természetesen a Kr. e. harmadik, sőt már a negyedik századtól megváltozik a helyzet, azonban akkor már etruszk művészetről beszélni tévedés és aki abból ítél és von le következtetéseket mégis, az saját magát is becsapja. Ekkor ugyanis az etruszk nép haláltusája végső fázisába lép, s többé nem tud alkotni, és amit mégis alkot, az valóban nem etruszk többé. Az etruszk helyébe a görög lép, s ennek az etruszk kiesésen kívül egyéb okai is vannak. A görög művészet eddigre eléri képességének kivirágzását, s tehetségének kiteljesedését, amellyel a dekadenciába süllyedt és idegen behatásoknak kitett etruszk művészet versenyezni már képtelen. A politikailag és katonailag válságba került etruszk nemzet ettől még művészileg tovább élhetett volna és újjászülethetett volna, ha a helyébe lépő Rómától nem kapta volna meg a halálos döfést. A rómaiak ugyanis a terjeszkedésén folytatott háborúk kimerítő küzdelmeiben nem voltak képesek saját kultúrát kialakítani, s minthogy a makacs ellenállást tanúsító etruszkokat a gyűlölt ellenségnek tekintették, sem szellemi, sem művészi értékeiket elfogadni már csak büszkeségből sem tudták, miután legyőzték őket. Ilyen körülmények között azután nem csodálkozhatunk, ha a valóban magasrendű görög szellemiség bűvkörébe estek minden ellenállás nélkül.

S amit a művészetről általában elmondtunk, az vonatkozik az etruszk ékszerkészítésre is, ami - valójában - szintén a művészetek egyik ága, s különösen az volt ebben a korban. itt talán nem érdektelen rámutatni arra a szintén makacs tagadásra, amely az etruszkok esetéhez hasonlóan a maga idejében magas fokot elért szittya aranyművességtől is el akarja vitatni az eredetiséget.

Pedig, mint már említettük, az etruszk fém-bányászat messze visszanyúlik a történelem előtti időkbe, s azzal együtt a fém-feldolgozó ipar is, amelynek talán a legrégibb ága az aranyművesség. Valójában távolian megelőzi a görög aranyművességet. A sírkamrákból előkerült ékszerek legalább olyan szépek és annyifélék, mint amit ma készítenek. Az általánosan etruszknak elismert, szépen csiszolt bronztükrök, amelyek hátsó oldalán látható karcolatai készítőjük magas fokú művészi tehetségéről tanúskodnak, egyúttal az etruszk női ízlés kifinomultságáról és magas szintjéről is bizonyítékul szolgálnak. Ennek az ízlésnek fejlettsége és finomsága viszont azt bizonyítja, hogy ezt az ízlést csakis hasonlóan finom és fejlett művészet volt képes létrehozni és kielégíteni. Nem lehet vitás, hogy az akkori világ leggazdagabb népének hölgyei meg tudták venni és érdeklődtek is a görög - és más országok - művészi termékei iránt, azonban éppen úgy vitathatatlan, hogy ékszerészeiknek szaktudásért nem kellett a szomszédhoz fordulni; művészi érzéküket ránk maradt remekmívű darabjaik bizonyítják, művészi irányzatukat pedig a kifinomult ízlés szabta meg, amely a társadalom férfi tagjai részéről is megnyilatkozott.

A műértők szinte egyöntetű véleménye szerint az ékszerek készítőiről általában nem lehet megállapítani, hogy vajon etruszk, vagy görög nemzetiségűek voltak-e. Ennek ellenére görög befolyásról, sőt görög kölcsönzésről és másolásról beszélnek ugyanezek a szakemberek. A görög nagyság beidegződött bűvöletében észre sem veszik, hogy milyen ellentmondásba keverednek saját magukkal, amikor ilyen meggondolatlan megállapításokat tesznek.

Az etruszk fémművesek által készített diadémek, fülbevalók, nyakláncok, karperecek és karikák, karkötők és fibuláknak nevezett biztosító tűk arany, ezüst, és bronz változatai mindmegannyi eredeti remekmű, amelyeknél ma sem készülnek ízlésesebbek, de az egyéb nemesfém és bronz-tárgy is bizonyítéka és példája az etruszk kultúrának és szépérzéknek. Bronzból készült edényeik és egyéb használati tárgyaik nem csak nagy bőségben és hatalmas választékban készültek, a három-lábú nagy-üsttől kezdve az olaj gyertyatartóig, hanem elmondhatjuk róluk, hogy kifinomult ízlést és mesterségbeli szaktudást is igazolnak. Háztartásukban megtalálunk mindent, amit ma is használunk, s ha az idő és az olasz éghajlat megsemmisített is majdnem mindent, a reliefek és sírfestmények megőrizték emléküket és eltagadhatatlanul tanúskodnak az etruszk ipar fejlettségéről.

Lakberendezésük, bútoraik ízlésesek, kényelmesek és gyakorlatiasak voltak. Ismét csak a sírfestményeknek köszönhetjük, hogy fogalmunk van mindennapi életükről és környezetükről. Így szobáikban láthatunk díszített lábú ágyakat, hímzéses párnákkal és ágyhuzatokkal, trón-alakú székeket szögletes és kerek asztalaik körül, lábtartókat, "sámlikat" és minden egyebet, ami azóta sem ment ki a divatból.

Mindezek ismeretében pedig talán időt sem érdemes arra tölteni, hogy megmagyarázzuk, miért nem kell egy ilyen kifinomult ízlésű, tehetséges és művészi érzékű kultúrnépnek a görögök agyagedényeit leutánozni!

Nem volna azonban teljes az etruszk művészetről alkotott képünk, ha legalább is röviden-meg nem említenénk szobrászművészetüket is. Bár márványt nem használtak, bronz, kő és terrakotta szobraik semmiben sem maradnak el a korabeli görög, vagy más nép művészete mögött. Kisebb tárgyakat csontból és borostyánkőből is készítettek, ám tudomásunk van arról, hogy egyéb, porladó anyagot is használtak, s fafaragásuk szintén művészi volt.

Talán már eddig is észrevette a kedves Olvasó, hogy az etruszkokra vonatkozó ismereteinket általában temetőikből, sírjaikból, azok leleteiből és festményeiből merítettük, kevesebb hányadát pedig ó-kori szerzők itt-ott elejtett, főleg ellenséges és leginkább megbízhatatlan feljegyzéseiből. E szomorú ténynek az etruszk népre oly tragikus következményeiről még lesz szó és irodalmának szinte maradéktalan megsemmisítésére is visszatérünk.


Megnyitva 75666 alkalommal
A rovat további cikkei: « Rokonaink Kínában A svájci hunok »

Hozzászólás   

#1 LUDAS MATYI 2012-03-10 13:39
Ma tartanak 2napos előadást Debrecenben, igaz történelmünk kutatói, tanítói: "Szkítiából kijöttek" címmel, amelyet magán pénzadományokból rendeznek.
UGYANAKKOR a finnugrista balatoni rendezvény állami költségvetési támogatást élvez
Ergo, a gengszterváltás hajszálrepedést sem ejtett a "hazugság várán!"

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások