Print this page
csütörtök, 02 február 2012 00:54

Szaszanida ezüst a szkíták kincse?

Szerző: Kuliffay Hanna

Hiába a pártus-szkíták magas szintű szervezettsége és ipara, a korszak fellelt régészeti emlékei bizony gyakran más népek múltját "gazdagítják". Hála Kuliffay Hanna jó szemének és történelmi ismereteinek, egy washingtoni kiállítás kapcsán újból módunk van elgondolkodni, hogy a szkíta kor emlékei miért szasszanida emlékekként kerülnek bemutatásra.

Jegyzetek egy washingtoni kiállítás kapcsán - I. rész

oroszlanÉrdekes lenne tudni, vajon milyen mértékben ismert Magyarországon, akár értelmiségi körökben is, Arszakész és Artavaszdész neve? Vagy ha magas szinten organizált, nagyhírű birodalmakat kellene felsorolni, vajon hányadikként ugrana be a pártusoké, ha egyáltalán? És ha be is ugrana, hányan tudnánk akár kronológiailag, akár geográfiailag pontosan beilleszteni a világrendbe a nagy Pártus Birodalmat? Ex oriente, lux – mondták a régiek. Emlékezteti még valaki is a gyerekeket Európa közepén az ókori keletről jövő fényre?

Azt, hogy Arszakész (Arsaces) a nagyhírű Arszakida dinasztia alapítója, míg Artavaszdész (Artavasdes) fél millenniummal később az utolsó pártus uralkodó volt, amerikai és nyugat-európai szemszögből nézve lehet az orientalizmus érdektelen részadatának tekinteni, az egyetemes világtörténelem szempontjából viszont nem érdektelenebb, mint mondjuk a görög városállamok agyonelemzett egymás elleni acsarkodása – a magyarság számára pedig sokkal fontosabb.

Kép: A Sackler galéria pártus kori ezüst rhütonjai közül ez az időszámítás előtti utolsó vagy közvetlen utána következő évszázadból való, bámész tekintetű oroszlán figurás a legszebb, annak ellenére, hogy megkopott, több helyen is sérült és restaurált. Az i.e. I. századból egy hasonlóképpen szőlőlevelekkel díszített elefántcsont rhütont találtak Nisa ásatása során (mai Türkmenisztán területén), és egy képünkhöz hasonló oroszlános rhütont találtak a régészek az Oxus templom feltárása során.

A pártus-szkíták magas fokú szervezettségre és társadalmi kooperációra, sikeres diplomáciára, zseniális harcmodorra, önellátó fegyvergyártásra és magas színvonalú fémfeldolgozásra épülő, közel öt évszázadot átívelő birodalma szándékos kitartással és méltatlanul mellőzött, mint ahogy gazdag múltjáról tanúskodó, hajdani fénykorát idéző művészeti öröksége is. Lehet persze tiltakozni a „tendenciózus" szó miatt, mint ahogy általánosságban lehet tagadni magát az akadémiai szubjektivitást vagy a történelmi és művészettörténeti eurocentrizmust is. Ugyanígy lehet fenyegető hangnemben az egy idő óta pejoratív értelemben használt revizionizmussal vádolni azokat a történészeket, archeológusokat és publicistákat, akik szerint újra kellene értékelni Ázsia és Afrika kulturális hagyatékát, a világ-civilizációt formáló hatását és szerepét. Tagadás és fenyegetés azonban nem változtatnak a tényen, hogy számos régi kultúra aláértékelt vagy jogtalanul kisajátított, számos nép, etnikum, hajdani neves királyság, sőt birodalom pedig hiányzik a történelem könyvek lapjairól.

Ennek a negligálásnak következtében az archeológiai ásatásokat finanszírozó intézmények és társaságok, a múzeumok, profi műgyűjtők és a média érdeklődési köréből is kimaradnak. Jobbik esetben csak különcnek tartották még a múlt század kezdetén is azokat, akik a búsás profitot ígérő francia impresszionisták, Chelsea porcelánok vagy carrarai márvány madonnák helyett tibeti bronz harangokat, ékírásos agyagtáblácskákat vagy éppen szaszanida ezüstöt gyűjtöttek.

Nem véletlen tehát, hogy a világhírű Smithonian Múzeumok láncolatának egyedülálló ázsiai gyűjteménye csak két rendkívüli (megszállottnak is mondható) magánember által adományozott gyűjteményen alapszik, és az ebből való válogatásnak Washingtonban otthont adó, 1987-ben avatott Arthur M. Sackler Galéria is egyikük bőkezű anyagi támogatásával jött létre.

Charles Lang Freer, a XIX. század közepén született detroiti gazdag üzletember és autodidakta műértő túllépve a korabeli, főleg európai értékekre koncentráló divaton, amelynek korábban maga is hódolt, 1887-ben adta ázsiai és távol-keleti műtárgyak gyűjtésére a fejét. Halálakor, 1919-ben csak 4 éves volt az az Arthur M. Sackler, aki azonos szenvedélynek hódolva 1982-ben majdnem ezer ázsiai darabból álló gyűjteményt adományozott a Smithonian Múzeumok láncolatának.

A kettőjüknek köszönhető, hogy a kevéssé ismert iráni, afganisztáni (baktriai) és pártus fém- és ötvösművészet csodálatos reprezentánsai ma láthatók a Sackler galériában, amelynek megtekintésére a világ minden tájáról utaznak kutatók és mű értők Washingtonba, mivel a hagyatéki szerződés értelmében a műtárgyak nem kölcsönözhetők ki más múzeumoknak, és csak külön engedéllyel publikálhatók.

Kép: Arthur M. Sackler Gallery of Art, Washington D. C. sackler_galeria

A fenti területek előkelőségének művészi színvonalú használati edényei, dísz- és kegytárgyai az egyszerűség kedvéért összefoglalva Szaszanida ezüstökként váltak ismertté, és a szakma három történelmileg meghatározott időszakból származtatja őket: az Akhamenid, (i.e. 550 - i.e. 331) a Pártus, (i.e. 312 – i.sz. 224) valamint a Szaszanida periódusból (i.sz. 224 - 651).

A volt Perzsa Birodalom Nagy Sándor hódításait követően került a görög Szeleukuszok (Seleucusok) uralma alá, majd az i.e. III. század közepén a pártus királyság alapítója, I. Arszakész kezére, aki visszahódította, és birodalommá ötvözte az eredetileg Akhmenid birodalomként felölelt hatalmas területeket. Utódai azonban állandó feszültségben és összeütközésben voltak a nagy Római Birodalommal. „Carrhae csatája és Crassus (római hadvezér, K. H) végzete után két és fél évszázadon keresztül az Arsacid nevezetű pártus dinasztia uralkodott keleten és a Rómaiak nyugaton, közrevéve az Örmények országát és Szíriát. A kelet és nyugat közötti határvonal a pillanatnyi erőviszonyoknak megfelelően állandóan változott."(*1)

Az i.e. II. században kialakult Kelet- és Nyugat-Ázsiát, illetve Kínát és a Földközi-tengert összekötő Selyem út egy jelentős része generációkon keresztül pártus kontrol alá tartozott, ami messze kiható gazdasági fellendülést eredményezett. A kereskedelmi vámokból, tarifákból és a vazallusok adóiból jelentős hasznot húzó, katonailag is megerősödött Pártus Birodalom hódításai következtében hosszú távon Irán, Mezopotámia és Afganisztán döntő részének egyesített ura lett az Eufrátesztől egészen az Oxus (Amú Darja) bal partján húzódó sztyeppékig.

Az i.e. 90-es évek táján a kiváló koncepciójú államférfi, II. Mitridátesz (Mithridates) közvetve az örmény (urartui) királyságot is bekebelezte, egyenrangú félként szerződést kötött a kínai császárral, és tovább bővítette befolyását Kis-Ázsiában, még az Eufrátesztől nyugatra is. Volt idő, mikor a pártusok birodalma 18 vazallusa felett gyakorolt hatalmat. Kulturális értékei és hatása viszont szakszerű feltárási munkálatok híján, valamint szakmai idegenkedéssel és akadémiai előítéletekkel küszködve még szinte ismeretlen a világban.

A BETELJESÜLT ÉLET VIRÁGA

A művészet történet által összevontan szeleukida-pártus időszaknak nevezett évszázadokból származó kiállítási darabok közül művészileg a legjelentősebb az a hivatalosan pártus időkre datált csodálatos szív alakú, színarany, apró horgas kapcsokkal ruhára, övre, fejfedőre varrható díszítő elem, amelyen két fiatal vadkan les ki óvatosan az erdő sűrűjéből. A pillanat rögzítése és realitása, a komplex design, a nemes anyag értő kezelése egyszerűen lenyűgöző. Az életszerűség rendkívüli hatását a szkíta művész három dimenzió kialakításával és az átfedéses technika mesteri alkalmazásával érte el. (Kép A1)

vaddisznofej

Képek: A1 és A2

A magas fokú művészi és mesterségbeli tudást igénylő három dimenziós ábrázolásmód az egyik jellemzője a legnemesebb szkíta-pártus dísztárgyaknak, mint ahogy nem jellemzi a perzsákat. Ennek ellenére a kiállítás másik három dimenziós ritkaságát, egy előkelő férfi mellképét ábrázoló ezüst medalion-tányért (Kép A2) a tárló adatkártyája és az elérhető szakirodalom a szaszanida tárgyak közé sorolja. Ann C. Gunter és Paul Jett, a Smithonian Intézet szakértői azonban katalógusukban megemlítik, (Ancient Iranian Metalwork), hogy az ezüst dísztányért elsőként elemző szakértő, Richard Frye a pártus periódusnak tulajdonította, és ezt csak egy későbbi kutató változtatta át „korai szaszanidára".

Az itt látható kép sajnálatos módon nem képes visszaadni a medalion portré megkapóan drámai plasztikusságát, az öntött-ezüst fej utólagos, aprólékos cizellálása, valamint a fekete bitumen és aranyozott ezüst kontrasztja keltette intenzív esztétikai hatást, és így aligha érzékelhető, miért is számít vesztesnek az a kultúra, amelytől megtagadják. Gunter és Jett saját bevallása szerint konkrét lelőhely ismerete, tehát rétegvizsgálat lehetősége nélkül „a bizonyosság gyenge lábakon áll bármilyen emléktárgy bármilyen közegbe való besorolásánál" – különösen, mikor szinte egymásba folyó időszakokról van szó, mint a késői pártus, poszt-pártus és korai szaszanida korok esetében. Ennek tulajdonítható – bár így is megdöbbentő –, hogy Frye eredeti megítélését a medalion tányér pártus kultúrából való származásáról mára sikerült teljesen kiiktatni a szakirodalomból. Így lett és lesz a jövőben is nem egyszer perzsa kincs a szkíta kincsből, szaszanida kulturális érdem a pártuséból.

A kiállítás másik szaszanidának ítélt darabja – ahol a látogatót kételyek gyötrik a vitrin ismertető kártyájának felirata láttán – egy VI.-VII. századinak saccolt, megkopott ezüst tányér (Kép B.1), amelynek részletes ismertetésében Gunter és Jett meglehetősen felszínesnek bizonyultak. A szerzők leírásukban egy „kehelyszerű konténerből vagy alapból" kinövő, ágaskodó hegyi kecskék által közrevett, szőlőindával befuttatott tányérról értekeznek. A csupán „indás fának" nyilvánított életfa azonban nem konténerből, hanem egy Szíriában, Mezopotámiában és Iránban honos dús porzójú pipacs-tulipánból (Papover glaucum) hajt ki(*2), amely leginkább asszociálható volt Hathor, a legrégibb Teremtő istennő Nílus völgyi szimbólumával, a lótuszvirággal: mindkettő az élet adás és az élet folyamatossága, a megtermékenyülés és szaporodás jelképei voltak már a legősibb, történelem előtti időkben.

Az életfa tetején, sokat mondó üzenetként (amelyet ugyan Gutter és Jett antennái nem vettek) egy elnyílt pipacs-tulipán – a hervadással járó beteljesült élet virága, közepén pedig a funkciójukat vesztett porzók előterében az Istennő bíztatásaként, mintegy a megújulás és örök élet ígéreteként a jellegzetes hármas levél szimbólum látható.(*2) A tányér ezáltal az Istennő hármasságának – lány-anya-öregasszony – kinyilatkoztatása és egyben a születés-termékenység-halál utáni megújulás ciklikusságának reprezentás darabja.

istennok_es_eletfa

Képek ebben a sorrendben: B.2, B.1 (kiállítási darab) és B.3

B.2: A Hathor istennő jellegzetes (omega-szerű) hajviseletét és napkorongos fejdíszét viselő ugariti Anat istenasszony szoptatja a királyt, akárcsak a szikomor fában megtestesülő Nut istennő szoptatta Ozíriszt. B.1: Ezüst tányér - az élet folytonosságát biztosító Istennőt szimbolizáló életfa. B.3: A Nílus völgyéből elszármazó "sokemlőjű" (*6) efezoszi Artemisz istennő (Anatólia) a földi megélhetést biztosító, vadállománya révén is tápláló erejét jeleníti meg.

Gutter és Jett elismerésére szolgáljon, hogy megjegyzik a fontos tényt: a tányér (B.1) a maga nemében „egyedülálló", és még hasonló jellegűt is csak kettőt jegyeznek a szakmában. (Abból az egyik a szkíta kincsek világközpontjában, az Ermitázsban található.) Nem véletlen, hogy ez a tányér kivételes ritkaság. Az i.e. 2400 körüli időszakban a sztyeppékről áradó indó-európai népek gén variációjuk és bátor elszántságuk mellett új vallásokat is vittek magukkal: a fiatal hódító istenek, illetve a mindenható atya imádatát. A geográfiai terjeszkedés során az ősi és a bevándorló teológiák összeolvadtak, majd évezredek során fokozatosan, törzsekként és fejedelemségekként, körzetenként, városállamokként és birodalmakként megküzdve a férfi istenek kiszorították az istennőket – írja Merlin Stone Mikor az Isten asszony volt (When God was a Woman) című rendkívüli jelentőségű könyvében.

A hatalmi harc kíméletlen volt. A legfőbb Istennőt lefokozták, háttérbe szorították, megcsúfolták, de közel három évezred kellett, míg a férfi istenű vallások – mithraizmus, zoroasztrizmus, judaizmus, kereszténység – végleg ki tudták törölni a lelkekből. Templomait, szentélyeit lerombolták, papságát és híveit kiirtották, kegytárgyait összetörték vagy beolvasztották. Ami a „pogányság", tehát az ősvallások kegytárgyaiból túlélt, mint a Sackler galéria tányérja is, az leginkább a véletlennek tulajdonítható, vagy az idegen szimbolizmus iránti ignoranciával magyarázható. Az életfa legkorábbi ábrázolása (mint az Oziriszt tápláló is) az egyiptomi fügefa, a Ficus sicomorus, de később egyéb fák is sorra kerültek, mint a datolyapálma vagy a klasszikus görögöknél Héra istennő arany almafája. A szír istennő, Atargatis legfontosabb szimbólumai a fa és a földalatti mélységek (a pokol) titkainak ismerője, a kígyó voltak. Az egyiptomi Hathor istennőt, vagyis Kobra istenasszonyt, a Teremtő Bölcsesség istennőjét Sicomorus istennőnek is hívták.(*3)

A fekete Hathor istennőt, az asszonyok protektorát mint teremtő-oltalmazó Föld-anyát a Nílus völgyétől eltávolodva többek között "Byblos Nagyasszonyának" nevezték; Kánaánban Tyre és Sidon környékén Ashtoreth (Asherah, Attoret), Szíriában Atargatis, Ugaritban Anath (kép B.2), Júdeában(*4) pedig Astart néven imádták. Arábiában Attar-anya, Iránban és az örményeknél, szkítáknál Anahita, míg a görögöknél Artemis néven hódoltak neki. (kép B.3 és *6) Egy ciprusi felirat Anathot Athénával azonosítja, míg az időszámítás előtti V. század zsidósága Anath néven (bibliai írásokban Asheraként) Jahve alkotótársának és asszonyának tekintette. (David P. Silverman ezt a jelenséget – Ízisz és Hathor széleskörű hódolatát – az "egyiptomi imperializmussal" és az "istenek transzportálhatóságával" indokolta.)

A Gosztonyi-féle szumír (sumér) etimológiai szótár elemzése szerint az Asan vagyis Istennő szó, a fentiek változata, a Ba-Dug-Asan, Bo-Dog-Asszony (Boldog-Istenasszony) kompozícióban maradt fenn. Az eredetileg az isteneket és a csillagos eget is teremtő Istennőt, a Föld-anyát – aki bölcsessége révén magát a túlélést (az emberi, növényi és állati termékenységet) biztosította – csak sokkal később, pusztán politikai, vagyis hatalmi meggondolásból asszociálták a kígyóval vagy sárkánnyal szimbolizált, bűnösnek nyilvánított tudati felismeréssel, illetve csábító gonoszsággal.

A szumír (sumér) pantheon istennő menifesztációinak – Nammu, aki „megszülte az eget és a földet", ugyanakkor „anyja az isteneknek", és Nin-khursag anyaistennő, aki az embert teremtette – legelterjedtebb szimbolikus megjelenítési formája volt a (mindig szimmetrikus elrendezésben, profil nézetben felé forduló és ágaskodó) kőszáli kecskék, gazellák, zergék, szarvasok vagy madarak által kétfelől közrefogott életfa, amelynek túlélő ábrázolásait ma múzeumok, magángyűjtemények, néhány művészeti album és szakkönyv őrzi pótolhatatlan kincsként az utókor számára.

A Sackler galéria ritkaságszámba menő ezüst tányérja azért is kivételes darab, mert a Teremtő Istennőnek egy szintén ősi szimbóluma, a bölcsességet (és egyben az éltető talajvizeket) megjelenítő kígyó is szerepel rajta. (Akárcsak némely egyiptomi és elámi ábrázolásokon a szikomor fára illetve datolyapálmára tekeredve.) Az életfa gilos mintával hajt ki a tulipánból majd szökik szárba, és indás ágai az elnyílt tulipán két oldalán, az Istennő ázsiai kedvencei, a pávatyúkok mellett stilizált kígyófejben végződnek.

Bár Gutter és Jett a kiállítás rendezőivel egyetértésben szaszanidának tartják az életfás tányért, a szimbólumok és egyéb jellegzetességei révén sokkal inkább lenne illeszthető a szumír hagyományú pártus kultúrkörbe. Az szólhat még nyomatékos érvként a szkíta-pártus eredet mellett, hogy egy – művészi kidolgozásában magasabb szintű – szkíta Istennő ábrázolása során (jobboldali képünk) az asszonyalak alteste egy elegánsan hurkolt gilos motívumban és annak befejezéseképen kígyófejekben végződik: mindkét esetben a kígyó az eredeti bölcsesség és a megújulás jelképeként szerves része a legfőbb Istennőnek.

HA KÜLÖNLEGES, HA EGYEDI, AKKOR SZASZANIDA?

nyaklancA Sackler galéria ázsiai kiállításának szinte jelképeként legismertebb darabja egy ezüst gazella rhüton (ivókürt), amely képről csak oldalnézetből ismert, legérdekesebb díszítő eleme viszont hátul nézetből látható: a körbefutó, szelíd állatokkal díszes fríz közepén ugyanis egy stilizált tulipánban végződő, oldalágait visszametszett életfa látható. (Kép C.1) Magát a stilizált tulipánt három azonos méretű nyárfalevél alkotja, amelyek közül a középső aranyozott. Az arany nyárfalevél a halál feletti győzelem szimbólumaként szerepelt a 4500 éves mezopotámiai király sírokban, ahol nyakláncra fűzve vagy koszorúszerű hajdíszként ékesítette és óvta a másvilági útjára induló Shu-bad királynőt. (Képünk balra)

A múzeumi ismertető szerint „a gazella rhüton különleges iráni formáját tekintve ritkaság számba megy a szaszanida periódus ezüst edényei között". Ismét egy poszt-pártus korabelinek ítélt (III.-IV. század), bevallottan rendkívüli darab, amely sehogy sem illik az ismert, jellegében egymáshoz hasonló iráni ezüst tárgyak körébe. És ha „különleges iráni formája" is lenne, vajon miért dekorálja egy idegen kultúra idegen szimbolikája, amely még csak nem is hasonlít a perzsák szent fájához?

Egy leginkább a realitás talaján álló művészettörténeti értékelés szerint a rhüton „nem-iráni művészeti forrás által befolyásolt, és ez a művészeti forrás valószínűleg Baktria." Ázsia komplex történelmének valamelyest értő ismerőjének kell lenni, hogy ez az állítás a szkíta szó elhangzása nélkül kellő súllyal bírjon – három felkiáltójellel. Ugyanis a ritkaság, különlegesség és a baktriai szkíta hatás beismerése egy napon ráébresztheti a szakembereket a besorolás újraértékelésének szükségességére.

ezust_oz_csanak

Kép: C.1 - a híres ezüst gazella rhüton oldal nézetből

Gunter és Jett saját információja szerint a rövid gazella-rhütonhoz (C.1) hasonlót az Ural hegység nyugati részén találtak, és még érdekesebb, hogy „egy nagyon hasonló késő-pártus kerámia rhütonra akadtak Babilonban". Ebből is arra következtethetünk, hogy az u. n. késő-pártus időszakot nyilván egy poszt-pártus periódus követett, amely hosszú évtizedek során birodalmon belüli kölcsönhatások és kívülről a Selyem út forgalmának köszönhetően görög, indiai, bizánci hatás következtében fokozatosan egyre eklektikusabbá vált, és ezt nevezi a történelmi időrendhez ragaszkodva a szakirodalom következetesen kora-szaszanidának. A köztudatban és ismeretterjesztésben (de számos szakkönyvben is) viszont a szaszanida megnevezés alatt egyszerűen iránit értenek.

Ehhez kapcsolódó érdekesség, hogy a Sackler galéria kiállításán van egy eddig (tudtommal) sehol nem publikált ezüst tányér, ahol centrálisan elhelyezve, egy 7 csúcsú világhegyen két aranyozott szárnyas ló áll, amelyek a gazella rhüton dekorációjához hasonlóan egy félig nyílt tulipánt vesznek közre, és a vitrin előtt gyönyörködő nem kis meglepetésére a két szélső ezüst sziromlevél közötti harmadik ebben az esetben is aranyozott. Ráadásul a körbefutó indás dekoráció levelei között az Istennő korai időkből származó termékenység jelképei, tömör szőlőfürtök láthatók. (Az ezüst tányéron, B1-es kép, is látható egy pár fürt a virágok és levelek között.)

A tárló ismertetése szerint a szárnyas lovakkal dekorált tányér szintén „szokatlan" a szaszanida ezüstök között. Szokatlan és ritka, de miért? – kérdezhetnénk. Talán mert a korábbi pártus időkből származik? Esetleg mert más kultúrából származóként a többit meg kellett semmisíteni? Vagy mivel jellegében és szimbolikájában idegen és érthetetlen, nem szívesen és csak korlátozott számban másolták? (Bár az ilyen jellegű tányér múzeumi ritkaság, és eddig pénz és igény híján céltudatosan senki sem kutatott hasonló után, a pártus földrétegekben azonban nyilván százával vannak régen halott papnők sírjaiban és az Istennő lerombolt vagy leégetett szentélyeinek betemetett kincseskamráiban.)

Bár a katalógus írói általánosítva megemlítik, hogy az iráni uralkodók udvari ezüstművesei gyakran folyamodtak inspirációért másokhoz – szkíta, bizánci, hellén és indiai kollégáikhoz –, de mások szerint is innen-onnan importált és "szerzett" edényekről vették át és kombinálták (sokszor művészien) környezetük dekorációs elemeit, jelképeit és motívumait. Mikor azonban konkrétan egy-egy szaszanida korabeli tárgy értékelésére kerül sor, erről mindenki elfelejtkezik: a megkülönböztető jellegzetességeket, a más kultúra jegyeit nem említik, sőt egyes tárgyak idegen műhelyekből való származását is hanyag eleganciával figyelmen kívül hagyva a végén mindent, ami fénylik egy kalap alá, a bűvös szaszanida kalap alá vesznek.

Nem vitatott, hogy az i.e. III. század elején uralomra jutó Szaszanida dinasztia birodalmában – amely a VII. század közepéig bezárólag magába foglalta a mai Iránt, Irakot és Afganisztánt – , jellegzetes, keletiesen gazdag ornamentikájú luxus használati eszközöket, kultikus edényeket és dekoratív emléktárgyakat készítettek. Ezek a kezdeti időszakban elsősorban udvari használatra, majd később az uralkodó osztály számára és export célokra is készített, gyakran aranyozott ezüst korsók, tálak, tányérok népszerűségük révén igényes vevőkörre találtak Kínában, Indiában, Anatóliában és egyes mediterrán országokban is. Azonban kelendősége és elterjedt volta ellenére sem helyénvaló minden múzeumnak felajánlott, vagy iráni régiségkereskedők közvetítésével vásárolt ezüst tányért és aranyozott rhütont a Szaszanida uralkodók asztali edényének nyilvánítani.

Az általánosítás kételye merül fel Gunter és Jett azon elemzésénél is, mikor a perzsa Achaemenid-kor "innovációjának" tulajdonítják azokat a rhütonokat, amelyeknek ivókürtje az állat törzsétől megtörve, szögben folytatódik, mivel az i.e. VI. század közepén alapuló Achaemenid birodalom idején ilyen formájú rhütonok máshol is léteztek.

zerge_labu_tal

Képek: D.1 és D.2

Egy nyilvánvaló és talán a legkorábbi példa erre a Louvre dél-mezopotámiai anyagában az elámi korból (i.e. 1800) a szumír (sumér) civilizáció által jelentősen befolyásolt Susa városából származó bronzszögekkel rögzített mészkő tál (D.1), amely három zergét ábrázoló megtört rhüton-szerű lábon áll. Az egyik jereváni múzeumban pedig az Urartu (örmény) birodalomból származó nehéz, 1600 grammos, 20 cm. magas ezüst lófejű rhütont őriznek (Kép D.2), amely mestermunka a maga nemében, amellett, hogy az i.e. VII-V. századi példája a jellegzetes, művészien formába zárt szkíta állat stílusnak. Ez a nemesen egyszerű, fegyelmezett vonalvezetésű példány az öncélú dekorálás helyett a sörény stilizált és az izomzat naturalisztikus kidolgozására koncentrált. Hasonló formatervezésű rhütonok láthatók az i.e. VIII. századi asszír paloták reliefjeinek ünnepi jelenetein is, tehát évszázadokkal megelőzve a Perzsa birodalom szögben megtört rhütonjait. Ebben az időben az asszírok kapcsolatban álltak a szkítákkal: „Partatua, a szkíták királya az asszírok nagyhatalmú szövetségese volt"(*5), ennek megfelelően a két oldalú kulturális kölcsönhatás, majd az Irán felé való közvetítés nyugodtan feltételezhető.

Az ázsiai sztyeppék uralkodóinak és arisztokráciájának gazdagságát, fejlett művészi érzékét és luxus igényét bizonyítják többek között a washingtoni kiállítás tárlói. A népvándorlások során hatalmas „barbár" területeken magas színvonalú, örök értékű finom-kézműipar virágzott, amelynek feltárása és szélesebb körű megismertetése az egyetemes kultúrát is gazdagíthatja.

*1 „Alexander térhódítása Közép-Ázsiában új nevet hoz a történelembe: a Pártusokét, egy nyilas hegyi fajt, amelynek végzete, hogy kb. egy évszázaddal később fontos szerepet játsszon a történelemben és a Baktriaiakat, akik a tevék homokos vidékéről (Kizil Kum sivatag az Oxus jobb partján, K. H.) származtak. Úgy tűnt, (Alexander) mindenhol árja nyelven beszélő népekbe ütközött." (H. G Wells: The outline of History, New York, 1920)

*2 A virágból való virágzás az élet folytonosságát érzékelteti és jelképezi. Hasonló vertikális jellegű ábrázoló módszerre hívja fel a figyelmet Jankovics Marcell A fa mitológiája című könyvében: "A népművészetre jellemző, hogy eltérő tér- és időbeli állapotokat összevontan fejez ki. Így 'virágfái' nemcsak Napból sarjadhatnak, de Napot is 'virágoznak'."

*3 A szikomornak nevezett egyiptomi fügefát az ókori Egyiptomban a Föld-anyaként tisztelt Hathor és az égboltot megtestesítő Nut istennő alaki megjelenésének tekintették, szentnek tartott gyümölcsét pedig a halál után bekövetkező túlvilági élet biztosítékának tartották.

*4 A Biblia szerint Bölcs Salamon, aki körülbelül i.e. 960-922 között élt, a helyi istenek mellett a Szidoniai Ashtoreth híve volt.

*5 Vladimir Loukonine-Anatoli Ivanov: Lost treasures of Persia, 1996

*6 Az i. e. V. században készült (római) szobor másolat modern elemzői szerint az "emlők" valójában az Istennőnek évente áldozott szent bikák preparált heréi egy vastag, míves lánchoz rögzítve. Ezt alátámasztani látszik, hogy míg az istennő sötétbőrű, még a ruhájából kilátszó lábfeje is, a bimbó nélküli(!) emlőszerűségek viszont elütően világos színűek. A Kis-Ázsiában leginkább népszerű ősi afrikai istennők, Ízisz és Hathor, tehén istennők voltak, akiknek a megújulási és termékenységi ceremóniák során áldozták fel a bika istent.


Jegyzetek egy washingtoni kiállítás kapcsán II. rész

Ha nem ismerjük a régi brit bölcseletet, miszerint „Too far East is West" – a túl messzi kelet a nyugat – akkor ma is könnyen áldozatul eshetünk a XVIII–XIX. századi kolonializmussal párhuzamosan eluralkodó, de a XX. századra is rátenyerelő, rasszizmussal árnyalt, akadémiai tekintélytisztelettel átitatott, ortodoxiába merevült hellén-centrikus szemléletnek, amely a kultúra bölcsőjének Görögföldet tekintve semmibe veszi az ősi Nílus-völgyi és az ázsiai kultúrák szikrát csiholó, lángot szító szerepét. Ezeket a kulturális gyökereket tagadva a politikai motivációkkal fűszerezett modern kultúrtörténeti elemzések (néha ókori elfogultságra alapozottan) egyes népeket és kultúrákat magasabb polcra, míg másokat alacsonyabbra helyeztek, vagy éppen valami süllyesztő félébe. A kialakított alá- és fölérendeltségi viszony végleges. Kétségbe vonása vagy kritikája még senkinek sem kövezte ki a Hírnévhez vezető útját.

2-madarfejdisz

Szkíta pártadísz, i.e. V. század – Ermitázs

„Itt lép be a zsurnaliszta" – írja Richard Poe, rendkívüli jelentőségű tanulmánykötete, a Fekete szikra – Fehér láng bevezetőjében. Ebben a Szókratész-i mindenre nyitott tudásvágyat hiányolja az egyes humán szakterületekre nehezedő ortodoxia ellenében. „Nekünk megvan az a sajátos privilégiumunk, hogy egyik szakembertől a másikhoz fordulhatunk, bármilyen kérdést feltehetünk, és abból bármilyen ésszerű következtetést levonhatunk. Módunkban áll a konvencionális szakértők véleményét kiegyensúlyozni az ellenvéleményt képviselőkével. És ami a legfontosabb, ha a disszidens elmélet hihetőbb a hivatalosnál, minden megtorlástól való félelem nélkül nyugodtan figyelembe ajánlhatjuk." Majd hozzáteszi: "Rövidre fogva a zsurnaliszták a józan ítélet hangjai".

Ebből korántsem következik azonban, hogy csak úgy ölünkbe csöppennek a lehetőségek, az elismerésről és a sikerről nem is beszélve. Számos témában az új irányzatokra, felfedezésekre és kutatási eredményekre alapozott ismeretterjesztő cikkek éppen olyan nehezen publikálhatók, mint amilyen nehezen elfogadtathatók akár a legmegalapozottabb, tárgyi dokumentumokkal is alátámasztott revizionális tudományos munkák. Nem véletlenül. Llewelyn Powys azt írta 1930-ban, hogy a világon semmi sem olyan nehéz, mint az értelem megszabadítása az elfogultság és előítéletek béklyóitól. Tudományos vagy babonás, valójában egyre megy.

Leszámítva a piaci igény hiányát sem hálás feladat az időszámítást megelőző és követő évszázadok Nyugat- és Közép-Ázsiájáról írni, mivel kevés és elég megbízhatatlan a ránk maradt forrásanyag: egyes népekről és kultúrájukról ironikus módon csak az ellenségeik beszámolójából maradt ránk információ. Akik nem hagytak maguk után írott emlékeket, azok ki lettek szolgáltatva a kortárs történészek, majd rajtuk keresztül az utókor ítéletének. Valójában a régészet és a művészet történet feladata igazolni vagy cáfolni a korai írott emlékeket, pótolni bizonyos hiányosságokat. Ennek nagyrészt eleget is tesznek, azonban mint tudjuk ez a szakterület sem tekinthető politikától és tekintélytisztelettől mentesnek.

A rabszíjra soha nem fűzött, a Római birodalommal is sikerrel szembeszálló, az asszírokat, örményeket, babilóniaiakat, médeket és perzsákat legyőző, I. Psammetichus fáraót pedig hatalmas váltságdíj fizetésére kötelező szkítákról, akárcsak az ó-iráni területeken birodalmat alapító pártusokról, vagy őszinte csodálattal szólnak a krónikások(*1), vagy (mint a rómaiak esetében is) gyűlölettel vegyes féltékenységgel. Mintha az utóbbiak lennének többen.

De még azon kevesek is, akik elismerik e szerteágazó, rendkívüli tehetségű nemzetség katonai és diplomáciai nagyságát, birodalom szervező és irányító készségét, valamint fegyverkészítő szaktudását, még azok is csak ritkán hajlandók elismerni magas fokú művészetét, műértését, fejlett absztrakciós készségét, gazdag hagyományait, valamint a nemesfémeket megmunkáló szakmai tehetségét.

„A mi nagy szerencsénk, hogy ezek a vad, színes, nagyivó barbárok imádták a nemesfém dekorációt, hogy gazdagok voltak az ilyen nemesfémekben és hogy jó ízlésük volt, aminek következtében kiváló görög mesterembereket béreltek fel a(z aranyuk) megmunkálására." írta E. V. Cernenko szkítákról írt könyvének előszavában a szerkesztő, Martin Windrow.

2-szkita-kiralyi-nyakek

Kép: Szkíta királyi nyakékek, Dél-Szibéria, Tuva. Fotó: Sisse Brimberg, National Geographic

Nyugati leírásokban többnyire úgy tűnik, hogy az u. n. „állat stílus" – amelyet az orosz szakemberek konkrétabb megfogalmazásban „szkíta-szibériai állat stílusnak" neveznek – csupán állati motívumokat felhasználó dekoráció, amit magas színvonalú alkalmazása miatt viszont a szakirodalom minden igyekezetével megpróbál a görögöknek vagy a perzsáknak tulajdonítani.

„Ezeknek (a nomádok által könnyen szállítható tárgyaknak) nemcsak az ékszerekhez hasonlóan zsúfolt díszítő jellege közös, hanem az 'állat stílusként' ismert formai megoldása is." írja az 1990-ben negyedszerre kiadott A művészet története című többkötetes művében Anthony F. Janson, majd hozzáteszi: „És úgy tűnik, ennek az állat stílusnak az egyik forrása az ősi Irán."(*2) A mások által fennen hirdetett „forrás", mert mi is lenne más, Hellasz földje, illetve a Baktriába betelepedett makedónok.

A SZTEREOTIPIZÁLÁS KUDARCA

Valójában évszázadokig senki sem volt hajlandó még csak feltételezni se a „barbár" szkítákról, hogy kézműveseik nemcsak díszes lószerszámokat és fegyvereket készítettek, de művészi értékű fejedelmi ékszereket és ruhadíszeket, kultikus edényeket és tárgyakat is. A XIX. századi angol történész, George Rawlinson kissé leegyszerűsítő véleménye szerint a Pártus birodalom bukásának egyik oka volt, hogy a pártusok nem voltak elég civilizáltak a kifinomult izlésű, magas művészi igényű irániakhoz viszonyítva. (Talán nem rosszmájú a kérdés, vajon mikor is fedezték fel szupremációjukat, mivel hogy röpkének nem mondható 5 évszázad idejéig mégis csak tudomásul vették a pártus uralmat?)

Egy nemrégen Tuva köztársaságban (Dél-Szibéria) feltárt fejedelmi kurgánban talált 57 ezer darabos arany lelet nyakékei, karkötői, öv csatjai, fejdíszei, gyűrűi és gyöngyei alaposan rácáfoltak a Rawlinson-féle lekicsinylő véleményre. A mongol határ2-szarvas-fejdisz közelében, Arzhan és Turan között élő és temetkező lovas népnek 27 évszázaddal ezelőtt nem lehettek görög vagy iráni kapcsolatai, és nem létezett állandó település sehol még a távoli környékeken sem, ahol felbérelt idegen kézművesek rendszeresen dolgozhattak volna az uralkodó réteg megrendelésére. Nem maradt hátra más lehetőség, mint annak beismerése, hogy a nomád szkíták aranyművesei teljesen önállóan jutottak a művészi teljesítmény csúcsára.(*3)

Homlokpántra illeszthető fejdísz, Tuva, i.e. VII. század. Sisse Blimberg felvétele

A feltárásban résztvevő Anatoli Nagler, a berlini Német Archeológiai Intézet munkatársa szerint a kurgánleletek megmunkálása a létező legmagasabb színvonalú.

„Ezek az emberek kiváló kézműiparosok voltak, ami új fénybe helyezi a szkíta életmód megítélését. Megdönti a sztereotipizáló beállítást, miszerint a szkíták csupán vad lovasok és harcosok voltak, akik vándorlás közben pusztították a többi népeket. (A leletek szerint) ugyanis magas színvonalú kulturális fejlettséggel rendelkeztek."

Szentségtörően forradalmi megállapítás, de hogy ettől a szkíták általános megítélése széles körben megváltozna, ezért egy lyukas kalapot sem érdemes fogadásra ajánlani. Lehetetlen még csak elképzelni is, hogy például a British Museum tárlójában a fordított Omega alakot idéző híres ékszer „Perzsa griff karkötő" feliratát maholnap hivatalosan szkíta vagy szaka griff karkötőre cserélnék, annak ellenére, hogy a párját ritkító, nagy részt szaka ékszerekből álló baktriai Oxus kincsek része volt. (Ezen baktriai temetkezés ideje a pártus időkre, i.e. 180-ra tehető.)

Timothy Potts, a National Gallery of Victoria igazgatója szerint a mesterműnek számító karkötő az „akhamenid géniusz" terméke (i.e. 550-331), amely „jellegében a nomád szkíták hatását tükrözi". Potts nyilván nem gondolt rá, vagy nem tudta, hogy az általa csak szkíta „hatásnak" vélt, szemet gyönyörködtető látszat mögött több is lehet – egy ősi titok rejtőzhet. Pedig az Omega jel vagy forma évezredekre visszamenőleg a sumér (szumír) pantheon Nagyasszonya, a termékenységet és termést biztosító, anyát és csecsemőt oltalmazó Baba (Bau) istennő szimbóluma volt, akinek tisztelete idővel a kultúra többi jelenségeivel együtt terjedt az eurázsiai sztyeppék és szavannák irányába.

2-szkita-griffes-karkotoPerzsának elkönyvelt szkíta-szaka griff karkötő az Oxus kincsekből. British Museum

„A griffeknek messze nyúló ősisége van Mezopotámiában," írja Potts, „de ezeknek az állatoknak a barbár vadsága és intenzitása, valamint a részletek, mint a szarvak végének megvastagodása és a színes kő berakás a közép-ázsiai pusztákon száguldó nomád szkíták művészeti hatását tükrözi." Csak a szkíták hatását tükrözi, vagyis mindent összevetve Potts szerint perzsa és nem szkíta. Nyilván azzal a tudományosnak éppen nem mondható mentegetőzéssel, végül is ki hallott már barbár géniuszról?

Az i.e. V–III. században az Altaj vidékén virágzó, vertikálisan nomád (nyáron a hegyekben legeltető, majd a völgyekben telelő) pazyryk (pazirik, pazaryk) kultúra nyomai a Tuva kincsekhez hasonlóan ékes cáfolata Potts és mások felfogásának, mivel aligha vitatható bizonyítékként szolgál, hogy a zsenialítás bárhol, elzárt és nyugati mércével mérve civilizálatlan – maradandó építészet nélküli, esetleg írástudatlan közösségekben – is kibontakozhat.

Egy 2500 évvel ezelőtt szkíta módra épített, rablók által megrongált kurgánba beszivárgó víz télen megfagyott és teljes épségben őrzött meg egyébként nagyon ritkán túlélő értékeket, többek között a mezopotámiai és szkíta hagyományok fából faragott, illetve egy nyeregtakarón színes filc-rátéttel megörökített szimbolizmusát – a jót jelképező szelíd szarvas illetve kőszáli kecske áldozatul esését a gonosznak, a stilizáltan ábrázolt mitikus ragadozó griffnek.(*4)

Az amerikai mondás szerint ha valami úgy totyog, mint egy kacsa és úgy hápog, mint egy kacsa, akkor az a valami egy kacsa. Kivéve a szkíták esetében.2-faragott-griff Hogy az altaji pazyryk példánál maradjunk, szkítának elkönyvelt népcsoportokkal geográfiai közelségben és azonos kultúrkörbe való tartozása ellenére – azonos (lovas nomád) életforma, azonos temetkezési szokások, beleértve a legsajátosabbat, a lóáldozatot is, közös tradíciók és azonos elemeket tartalmazó mitológia, azonos szintű művészi igényesség és közösen alkalmazott kifejezés formák – az amerikai National Geographic Society kiadásában megjelent Az antik világ csodái című atlasz mégis azt írja: „Senki sem tudja, valójában kicsodák. Számos tudós egyszerűen altaji törzsekként kategorizálja a pazyrykokat."

Altáji (pazyryk) fafaragás – mitikus griff, csőrében elejtett szarvas fejjel

Bár a szakirodalom tömve van ellentmondásokkal, és néha „senki sem tud" vagy akar még nyilvánvaló következtetéseket se levonni, a tudós Zajti Ferenc azonban számos téren segít az eligazodásban. Nála olvashatjuk, hogy a bizánciak szerint az altáji népeket, mint a turkokat is valamikor szakáknak nevezték, ugyanakkor azt is, hogy a perzsák az ókori szakákat nem maguk fajta iráni, hanem tatár népnek tekintették. Hérodotosz azt mondja, a perzsák minden szkítát szakának hívtak. Ugyanakkor Tábori László Párthia című kitűnő válogatása számos cikkünk szempontjából jelentős megállapítást közölve többek között idézi R. N. Frye 1984-ben közreadott, Zajtival egyező szakvéleményét, miszerint a pártusok közép-ázsiai török népekkel való rokoni kapcsolata mellett „az ural-altaji rokonság nem cáfolható".

PÁRTUS EREDETŰ SZASZANIDÁK?

Dr. Tábori maga pedig azt állítja, hogy „a szaszanidák is pártus eredetűek voltak, bár nem Arszakidák", és ez a megállapítása különös jelentőséggel bír azok számára, akiknek módjában volt látni a washingtoni kiállítást.

A Sackler galéria összefoglaló nevén Szaszanida ezüstökként ismert kiállítási anyagának egyik lenyűgöző, kompozíciójában, hatásában, finom kidolgozásában és dimenzionált ábrázolási módjában egyaránt magával ragadó, de egyben a legrejtélyesebb darabja ugyanis egy vaddisznókra vadászó lovas uralkodót ábrázoló, gazdagon aranyozott tányér, amely a szakemberek véleménye szerint II. Sápur (Shapur, i. sz. 307-379) szaszanida uralkodóról készült. A híres dinasztia második királya azonban – a kiállítás magyar látogatóinak nem kis meglepetésére – mintha nem iráninak, hanem pártusnak hinné, vagy próbálná eladni magát.

A nagy kérdés, hogy miért? Miért ábrázoltatná magát egy állítólagos iráni király vagy herceg legyőzött ellensége hajviseletével, ruházatában és fegyverével? Személyiség zavarral állunk szemben? Rajongásból következő önfeladásig menő azonosulással? Valamiféle (trükkös?) politikai meggondolással? Vagy a szent-pétervári Stroganov gróf hajdani gyűjteményéből 1934-ben a Sackler galériába került ezüst tányér nem is II. Sápurt ábrázolja? Esetleg II. Sápurt ábrázolja, de Tábori megállapítására építve a Sápurok nem irániak, hanem pártusok voltak – elszánt vetélytársak egy másik dinasztiából?

Kevesen tudják, hogy a szabott ruházat, mint olyan szkíta eredetű: a lovagláshoz előnyös térdtől bővülő szárú, a térdhajlattól bokáig rojtozással vagy szőrmével díszített nadrág, a medáliás mellszíj és a díszcsatos övvel derékban összefogott térdig érő tunika a sztyeppei uralkodók sajátságos viselete volt, akárcsak a rövidszárú csizma, vagy a bokánál befűzött cipő. Még ha az iráni udvarban meg is honosodott volna ez a vadászatra is praktikus öltözék, (mint ahogy szkíta közvetítéssel népszerű lett Szíria-Palesztina egyes részein) a haját azért csináltathatta volna másképpen az uralkodó, mint a szkíta érmekről és szobrokról jellegzetességként ismert két oldalra fésült, pomponszerűen vágott-bodrozott stílus.

2-vadaszo-kiraly

II. Sápurként azonosított vadászó (hódító?) király (III.-IV. század)

Ami még furcsább és elgondolkoztatóbb, hogy Sápúr király idegen öltözékén és hajviseletén kívül idegen fegyverrel is vadászott, méghozzá a pártusoknál hatalmi jelvényként is szereplő híres szkíta íjjal, amelyet az arsakida pénzérméken a legendás hírű I. Arsak is tart (ajánl az isteneknek?) kinyújtott kezében.

A Stroganov tányérként ismert lelet azonban a felsorolt kételyeket ébresztő és magyarázatot kívánó furcsaságok ellenére sem számít egyedi darabnak. Több múzeum is őrzi a szaszanida uralkodók udvari műhelyében, Bishapur városában gyártott ezüst dísztányérokat, amelyeken a szaszanida időbeli királyok és hercegek a világ leghíresebb lovasai és íjászai, a szkíta uralkodók mintájára lóhátról vadásztak, illetve hódítottak. Még olyan III. századi ábrázolás is akad köztük, ahol az uralkodó a sok éves kiképzést igénylő, nehezen elsajátítható szkíta-hun taktikával a száguldó lóról visszafordulva ejti el a vadat, az idegennek nehezen kezelhető szkíta íj segítségével.

Bakú történelmi múzeumában például van egy hasonló (bár elég gyengén sikerült, meglehetősen ügyetlen kompozíciójú és vésetű) vadászó- vagy győzelmi tányér, amelyen a szakmai vélemény szerint az Örmények nagy királya címet viselő Narseh herceg látható, I. Sápur fia, aki lovaglás közben szkíta-hun módra íjával hátrafelé célozva próbálja másodszorra is eltalálni az őt üldöző, szeme közt már egyszer meglőtt kőszáli kecskét.

Mintegy kontrasztként ehhez a kompozíciójában ügyetlen bakúi tányérhoz, az Ermitázs „a szaszanida mesterművek" egyik kivételesen szép példányát, „a tipikus késői szaszanida művészet jellegzetes darabját" őrzi, amelyen II. Sápur szintén „pártus fordulással céloz meg egy oroszlánt", írják Vladimir Loukonine és Anatoli Ivanov Perzsia elveszett kincsei című, az Ermitázs ázsiai anyagát bemutató könyvükben. Szkíta íj, szkíta ló, szkíta katonai kiképzést bizonyító pártus fordulás – lehet ezeket a részleteket egy kézlegyintéssel elintézni?

Ez az Ermitázsban őrzött, a szaszanida fémművesség remekének tartott, 1927-ben Oroszföldön talált aranyozott ezüst tányér bizonyos szempontokból más királyi dísztányérokhoz hasonló – galoppozó nemes paripa, két támadó vadállat, kardos, bőgatyás, pártus-hun módra nyilazó koronás lovas – drámai hatású technikai megoldásában mégis a Stroganov-féle Sápur tányérhoz áll a legközelebb, mivel mindkettő három dimenziós. Lényeges megjegyezni, hogy ezzel a drámai hatású, kombináltan szobor- és dombormű jellegű ábrázolásmóddal mai napig sem találkoztak a régészek iráni készítésű tárgyakon.

A gazdag anyagú Sackler-galéria kiállításán összesen csak három darab három dimenziós tárgy látható, és nem véletlenül mindegyik „egyedi különlegességnek", értsd másnak, tehát nem a szaszanida udvari műhely sorozat-termékének ítélt: az egyik a cikkünk I. részében bemutatott fiatal vadkanokat ábrázoló színarany ruhadísz, amelyhez hasonló – nem véletlenül – az Oxus kincsek között található. A másik a szintén az I. részben bemutatott ezüst medailonos tányér és harmadik a félprofilban ábrázolt ("két-harmados ábrázolási mód"), rendkívül szuggesztív tekintetű, karizmatikus egyéniséget ábrázoló Stroganov-féle tányér. Az utóbbin a medailonos tányérhoz hasonlóan az öntött darabok utólagos applikációja – a szoborszerűen kiképzett fej és a paripa jobb mellső lába –, valamint a tegez, a vaddisznók agyarai és fülei, és a paripa palmettás szerszám díszeinek trébelése (kidomborítása) együttesen váltanak ki izgalmas térhatást. A bravúros technikai megoldás azonban, mint említettük, nem jellemezte a szaszanidák korabeli centralizált birodalmi művészetét. A Stroganov tányér a pártus kulturális hagyomány egy másik jellegzetességét is őrzi: az átfedéses megjelenítést. A ló ívelt nyaka fedi a lovas bal karját, jobb mellső lába és patája pedig a szökellő vaddisznó farát.

Ann Gunter és Paul Jett az Ősi iráni fémmunkák című katalógusukban azt írják, hogy a művészettörténészek egy sziklavéseten látható, hasonlóan gerezdekre osztott gömb alakú koronadísz alapján azonosították be II. Sápurként a Stroganov tényér lovasát – nyilván nem sokat töprengve állítólagos iráni származása és a pártus-szkíta megjelenítés ellentmondásossága felett. (Arra a kérdésre, ki viselt még koronája felső részeként ilyen gerezdekre osztott gömböt, később visszatérünk.) A korona természetesen döntő jelentőségű az uralkodók beazonosításánál, de erre támaszkodva kétségessé válhatnak egyéb korábbi feltételezések, mint például a származás, a faji, etnikai vagy klánbeli hovatartozás. Jelen esetben felmerül a kérdés, állítható-e továbbra is minden bizonyossággal, hogy a szaszanida uralkodók (mind) irániak voltak?

2-szarnyas.oroszlan

Jellegzetesen "szkíta szarvú" szárnyas oroszlánt ábrázoló hajlított gyűrű felnagyított részlete, i.e. V. század - Ermitázs

Erre vonatkozólag az iráni származású Abolala Soudavar idén megjelent tudományos jellegű könyvében az olvasható (The Aura of Kings), hogy I. Sapur fia, Narseh herceg addig nem tudott hatalomra jutni, míg ki nem várta a bátyja Hormizd, majd a vitéz Bahrámok uralmának végét, illetve nyilván türelmét vesztve III. Bahrámot fegyveresen távolította el a trónról. Soudavar azt írja, a legyőzött III. Bahrám a szakák királya volt, aki csak 4 hónapig tudta megtartani apja és nagyapja trónját. (A Bahrámok 273 és 302 között uralkodtak) A királylistát nézegetve viszont az derül ki, hogy a szaka Bahrámok csak háttérbe szorultak, de nem tüntek el végleg Irán politikai életéből. Egy IV. Bahrám uralkodott 388-399 között, majd egy V. Bahrám 420-438 között – aki egy ezüst tányér tanúsága szerint nap és hold kombinációjú koronát viselt! – és utolsóként egy VI. Bahrám 590-591-ig volt hatalmon.

A NAP ÉS HOLD FIVÉREI

Mint említettük, homályosak azok az időszámítás körüli és azt követő ázsiai évszázadok, nem vehetők ki tisztán a hatalomért folytatott harcok és szereplőik, ráadásul a nyugati tudósok nemigen hajlandók a keletiek kutatási eredményeit a sajátjukkal összevetni, ami óhatatlanul rányomja bélyegét az egyelőre foghíjas, szokszor ellentmondásos eredményekre. (Soudavar könyvében megemlíti, némely nyugaton kialakult, Iránnal kapcsolatos tévedés például egyszerű fordítási hiba következménye.)

A Sackler galériában egy vert és vésett, VII. századinak ítélt szaszanida tányéron szintén egy szkíta öltözéket viselő, lovaglócsizmás, gondosan nyírt szakállú és szkíta hajviseletű uralkodó látható, amint korábban máshol is hasonlóképpen ábrázolt pártus uralkodók lezseren könyöklő pozitúrájában hatalmi szimbólumokat vesz át a kontyos vagy pomponos fejdíszt viselő Anahita istennőtől.

Az uralkodó koronája Gunter és Jett szerint annyira egyedi, hogy „semmilyen szaszanida uralkodó koronájával nem azonosítható". Ők ezzel a megállapítással meg is elégedtek, és elkerülték annak felvetését, hogy kik is vallották magukat a Nap és a Hold fivéreinek vagy fiainak – bár majdnem lehetetlen, hogy ne tudták volna, számos közép-ázsiai vagy onnan elszármazott uralkodói dinasztia az egyiptomiakhoz hasonlóan kozmikus ősőktől származtatta elődeit. A tudós Eugene Wilhelm a pártusokról szóló könyvében azt írta, "Nemzeti vallásuk a természeti elemek, elsősorban a nap és a hold imádata felé inklinálódott."

2-nap-es-hold

Egy "Nap és Hold fivérei" közül származó uralkodó. VII. század. Soudavar szerint ezen a dísztányéron Anahita istenasszony személyesen jutalmazza a királyt.

A kettős fejedelmi ülőalkalmatosság alatt látható kos vagy muflon fej véset egyik értelmezője szerint a királyi vadászat alanya(?), egy másik szerint vallási jelkép. Gunter és Jett szerint viszont általánosságba véve az uralkodói dicsőség és hősiesség szimbóluma. Hm. Akárcsak az a 3 vaddisznó fej, amelyek a hasonló témájú baltimori Walters Művészeti Galéria tányérján sorakoznak ugyanígy a tányér aljára vésetten? Nem valószínűbb, hogy nemzetségi vagy klán szimbólumok? Annál is inkább, mert éppen a megkülönböztetés illetve illetve azonosítás jeleként pecsétnyomókon is szerepeltek.

A vaddisznó a besenyők totem állata volt, a farkas a türköké, a hunoké a sólyom vagy sas, az ugoroké a medve és a szarvas, a kusánoké viszont éppen a muflon, vagy kőszáli kecske amelynek szarvait uralkodójuk koronájába illesztve is viselte. Az Ermitázsban őrzött egyik ezüst tányér ábrázolja a vadászó Warahran herceget, aki 390-420-ig uralta a szaszanidák által időközben birtokba vett Kusán (Kushan) királyságot.

2-kusan-uralkodo

A vadászó kusáni uralkodó, Varahran. 390-420

A kombinált kusáni korona rendkívüli érdekessége számunkra, hogy a szarvak felett egy pontosan olyan vertikális vésetekkel gerezdekre osztott gömb van (a felvétel a véseteket nem adja ki), mint amilyen II. Sápur és a hozzá zsánerre nagyon hasonlító, pártus öltözékű és hajviseletű I. Jazdagird (Yazdagird) koronájának felső tartozéka. (Jazdagird koronájának alsó részén ugyanakkor, a homloka felett egy félholdat visel.) Így aztán csak még ellentmondásosabbá válik – vagy egyre inkább megvilágosodik? – kit is ábrázolhat az a rendkívüli szépségű és hatású ezüst tányér Washingtonban, amelyet Stroganov tányérként ismer a történelmet és művészeteket kedvelő világ.

*1 „És egy távoli nemzetet szabadítok rátok Izrael háza! - mondja az Úr. Egy legyőzhetetlen, régi nemzetet, amelynek nem ismered a nyelvét, és nem érted a beszédét. Tegze olyan, mint a nyitott sír, s mindannyian hősök." írja Jeremiás próféta csodálattal vegyes babonás félelemmel a Jeruzsálemet fenyegető szkíta veszély kapcsán.

*2 A Pártus birodalmat teljesen figyelmen kívül hagyva, vagy nem is tudva róla Janson azt írja, hogy az Akhaemenid és a Szaszanida periódusok közötti "500 évig a Perzsa birodalom görög és római dominálás alatt állt". Dominique Collon Az ősi közel-keleti művészet című könyvében (University of California Press, Berkely-Los Angeles, 1995) pedig azt írja, "A pártusok Közép-Ázsiából érkezett iráni nomádok voltak . . . " Soudavar véleménye szerint "A szkíták a perzsákhoz és médekhez hasonlóan iráni törzs, amely ragaszkodott Mithrába vetett hitéhez, amit valószínűleg toborzó harci kiáltásként használt a Dáriusz centralizáló törekvései elleni felkelése során." A tájékozottabb vagy talán elfogulatlanabb Altheim szerint viszont „A pártusok és uralkodó házuk, az Arsakidák, Irán számára mindig is az idegen uralom képviselőinek számítottak, csakúgy, mint Nagy Sándor és utódai . . ." Az ő véleményét támasztja alá - az önmagával is ellentmondásba kerülő - Soudavar, az addendában eredetiben közölt idézettel, amely elismeri, hogy a szaszanidák nem tartották magukat a pártusok utódainak, és igyekeztek még az emléküket is kitörölni az iráni históriákból.

*3 A Tuva-lelet nem az első bizonyíték egy (feltehetőleg) szakadár közösség művészi és technológiai bravúrjára. Az u. n. Lurisztáni-bronzok is kitűnően bizonyítják, művészileg magas színvonalú fémművesség jöhetett létre távol a városoktól, fél nomád hegylakók körében. A szkítákkal szoros kapcsolatot tartó, minden valószínűség szerint rokonságban is levő mesteremberek közössége többnyire megrendelésre dolgozott, ha kellett elámi vagy asszír stílusban is, de mindvégig megtartva saját komplex, sumér hatásokat megőrző művészetét. Loukonin és Ivanov szerint a korlátozott számú ásatási leletekből is nyilvánvaló, a lurisztáni fémművesek több évezredes tradícióval és tapasztalattal rendelkeztek a fémötvözés, fegyverkészítés és bizonyos lószerszámok öntése terén, amelyekkel különböző származású és igényű megrendelőket láttak el . . .

*4 A pazyryk uralkodók hasábfából épített, szkíta elemekkel mintázott gyapjú szőnyegekkel bélelt kurgánokba temetkeztek, és értékeik mellett gazdagon felszerszámozott lovaikat, sokszor a halotti szekerüket is magukkal vitték a hitük szerinti másvilágba.


BIBLIOGRÁFIA - Magyar nyelvű források

Bíró Lajos: A magyar régmúlt titkai – Budapest, 1999. Magyar Ház kiadó.

Bobula Ida: A magyar nép eredete - 1966-ban jelent meg angolul. Magyar kiadás Budapesten 2000-ben. Anahita-Ninti kiadó.

Jankovics Marcell: A fa mitológiája – Budapest, 1998. Csokonai kiadó.

Képes Géza: Kőbe vésett eposzok – A magyar őstörténet nyomai – Budapest, 1982. Helikon kiadó.

Tábori László: Egy alig ismert ókori világbirodalom: Párthia - Bp. 2003. Magyar őstörténeti kutató és kiadó.

Télfy János - Magyarok őstörténete - Pest, 1863. Fakszimile, Anahita-Ninti Bt. Kiadó.

Varga Csaba: JEL JEL JEL avagy az ABC 30.000 éves története. Budapest, 2002. Fríg Kft.

Zajti Ferenc: Magyar évezredek - Budapest, 1999. Magyar Ház kiadó.

BIBLIOGRÁFIA - Angol nyelvű források

Collon, Dominique: Ancient Near Eastern Art. Berkeley-Los Angeles, 1995. University of California Press.

Groushko, Mike: Treasure. Lost, Found & Undiscovered. Philadelphia, 1990. Running Press.

Gunter, C. Ann & Jett, Paul : Ancient Iranian Metalwork. Washington D.C. 1992. Smithonian Institution.

Harris, Stephen l. Harris - Platzner Gloria: Classical Mythology - Images and Insights. California State University, Sacramento, 1998. Mayfield Publishing Company,

Herodotus: The Histories. USA, 1998. Oxford University Press.

Janson, H. W.: History of Art. 1913. (First edition: USA, 1962.) Revised and expanded edition by: Anthony F. Janson. Englwood Cliffs, New Jersey,1969. Prentice Hall, Inc.

Loukonine, Vladimir & Ivanov, Anatoli : Lost treasures of Persia. Washington D.C. 1996. Mage Publishers.

Mackey, Sandra: The Iranians - Persia, Islam and the Soul of a Nation. New York - London, 1996. Penguin Books.

Potts, Timothy: Civilization - Ancient Treasures from the British Museum. Australia, 1990. Australian National Gallery.

Soudavar, Abolala : The Aura of Kings. Costa Mesa, California, 2003. Mazda Publishers, Inc.

Silverman, David P.: Divinity and Deities in Ancient Egypt. Cornell University Press

Thompson, E. A.: The Huns. England, 1948. (Original title: A History of Attila and the Huns) Paperback: USA 1999. Blackwell Publishers.

Mysterious Places. Edited: Jennifer Westwood. USA, 1997. Barnes & Noble.

Mythology. Illustrated Encyclopedia. Editor: Richard Cavendish. UK, 1992. US edition - New York, 1993: Barnes & Nobles.

The Penguin Encyclopedia of Ancient Civilization. Ed: Arthur Cotterrel. London, 1980. Penguin books.

Scythian Gold. Editor: Ellen D. Reeder. USA, 2000. Harry N. Abrams, Inc. Publishers.

Wonders of the Ancient World. National Geographic Atlas of Archeology. Washington, D.C. 1994. National Geographic Society.

Forrás: Empiria Magazin, Kuliffay Hanna

Megnyitva 10607 alkalommal