20210122
Last updateH, 21 dec. 2020 2am

rovas logo

csütörtök, 02 február 2012 00:54

Szaszanida ezüst a szkíták kincse?

Szerző: Kuliffay Hanna

Jegyzetek egy washingtoni kiállítás kapcsán II. rész

Ha nem ismerjük a régi brit bölcseletet, miszerint „Too far East is West" – a túl messzi kelet a nyugat – akkor ma is könnyen áldozatul eshetünk a XVIII–XIX. századi kolonializmussal párhuzamosan eluralkodó, de a XX. századra is rátenyerelő, rasszizmussal árnyalt, akadémiai tekintélytisztelettel átitatott, ortodoxiába merevült hellén-centrikus szemléletnek, amely a kultúra bölcsőjének Görögföldet tekintve semmibe veszi az ősi Nílus-völgyi és az ázsiai kultúrák szikrát csiholó, lángot szító szerepét. Ezeket a kulturális gyökereket tagadva a politikai motivációkkal fűszerezett modern kultúrtörténeti elemzések (néha ókori elfogultságra alapozottan) egyes népeket és kultúrákat magasabb polcra, míg másokat alacsonyabbra helyeztek, vagy éppen valami süllyesztő félébe. A kialakított alá- és fölérendeltségi viszony végleges. Kétségbe vonása vagy kritikája még senkinek sem kövezte ki a Hírnévhez vezető útját.

2-madarfejdisz

Szkíta pártadísz, i.e. V. század – Ermitázs

„Itt lép be a zsurnaliszta" – írja Richard Poe, rendkívüli jelentőségű tanulmánykötete, a Fekete szikra – Fehér láng bevezetőjében. Ebben a Szókratész-i mindenre nyitott tudásvágyat hiányolja az egyes humán szakterületekre nehezedő ortodoxia ellenében. „Nekünk megvan az a sajátos privilégiumunk, hogy egyik szakembertől a másikhoz fordulhatunk, bármilyen kérdést feltehetünk, és abból bármilyen ésszerű következtetést levonhatunk. Módunkban áll a konvencionális szakértők véleményét kiegyensúlyozni az ellenvéleményt képviselőkével. És ami a legfontosabb, ha a disszidens elmélet hihetőbb a hivatalosnál, minden megtorlástól való félelem nélkül nyugodtan figyelembe ajánlhatjuk." Majd hozzáteszi: "Rövidre fogva a zsurnaliszták a józan ítélet hangjai".

Ebből korántsem következik azonban, hogy csak úgy ölünkbe csöppennek a lehetőségek, az elismerésről és a sikerről nem is beszélve. Számos témában az új irányzatokra, felfedezésekre és kutatási eredményekre alapozott ismeretterjesztő cikkek éppen olyan nehezen publikálhatók, mint amilyen nehezen elfogadtathatók akár a legmegalapozottabb, tárgyi dokumentumokkal is alátámasztott revizionális tudományos munkák. Nem véletlenül. Llewelyn Powys azt írta 1930-ban, hogy a világon semmi sem olyan nehéz, mint az értelem megszabadítása az elfogultság és előítéletek béklyóitól. Tudományos vagy babonás, valójában egyre megy.

Leszámítva a piaci igény hiányát sem hálás feladat az időszámítást megelőző és követő évszázadok Nyugat- és Közép-Ázsiájáról írni, mivel kevés és elég megbízhatatlan a ránk maradt forrásanyag: egyes népekről és kultúrájukról ironikus módon csak az ellenségeik beszámolójából maradt ránk információ. Akik nem hagytak maguk után írott emlékeket, azok ki lettek szolgáltatva a kortárs történészek, majd rajtuk keresztül az utókor ítéletének. Valójában a régészet és a művészet történet feladata igazolni vagy cáfolni a korai írott emlékeket, pótolni bizonyos hiányosságokat. Ennek nagyrészt eleget is tesznek, azonban mint tudjuk ez a szakterület sem tekinthető politikától és tekintélytisztelettől mentesnek.

A rabszíjra soha nem fűzött, a Római birodalommal is sikerrel szembeszálló, az asszírokat, örményeket, babilóniaiakat, médeket és perzsákat legyőző, I. Psammetichus fáraót pedig hatalmas váltságdíj fizetésére kötelező szkítákról, akárcsak az ó-iráni területeken birodalmat alapító pártusokról, vagy őszinte csodálattal szólnak a krónikások(*1), vagy (mint a rómaiak esetében is) gyűlölettel vegyes féltékenységgel. Mintha az utóbbiak lennének többen.

De még azon kevesek is, akik elismerik e szerteágazó, rendkívüli tehetségű nemzetség katonai és diplomáciai nagyságát, birodalom szervező és irányító készségét, valamint fegyverkészítő szaktudását, még azok is csak ritkán hajlandók elismerni magas fokú művészetét, műértését, fejlett absztrakciós készségét, gazdag hagyományait, valamint a nemesfémeket megmunkáló szakmai tehetségét.

„A mi nagy szerencsénk, hogy ezek a vad, színes, nagyivó barbárok imádták a nemesfém dekorációt, hogy gazdagok voltak az ilyen nemesfémekben és hogy jó ízlésük volt, aminek következtében kiváló görög mesterembereket béreltek fel a(z aranyuk) megmunkálására." írta E. V. Cernenko szkítákról írt könyvének előszavában a szerkesztő, Martin Windrow.

2-szkita-kiralyi-nyakek

Kép: Szkíta királyi nyakékek, Dél-Szibéria, Tuva. Fotó: Sisse Brimberg, National Geographic

Nyugati leírásokban többnyire úgy tűnik, hogy az u. n. „állat stílus" – amelyet az orosz szakemberek konkrétabb megfogalmazásban „szkíta-szibériai állat stílusnak" neveznek – csupán állati motívumokat felhasználó dekoráció, amit magas színvonalú alkalmazása miatt viszont a szakirodalom minden igyekezetével megpróbál a görögöknek vagy a perzsáknak tulajdonítani.

„Ezeknek (a nomádok által könnyen szállítható tárgyaknak) nemcsak az ékszerekhez hasonlóan zsúfolt díszítő jellege közös, hanem az 'állat stílusként' ismert formai megoldása is." írja az 1990-ben negyedszerre kiadott A művészet története című többkötetes művében Anthony F. Janson, majd hozzáteszi: „És úgy tűnik, ennek az állat stílusnak az egyik forrása az ősi Irán."(*2) A mások által fennen hirdetett „forrás", mert mi is lenne más, Hellasz földje, illetve a Baktriába betelepedett makedónok.

A SZTEREOTIPIZÁLÁS KUDARCA

Valójában évszázadokig senki sem volt hajlandó még csak feltételezni se a „barbár" szkítákról, hogy kézműveseik nemcsak díszes lószerszámokat és fegyvereket készítettek, de művészi értékű fejedelmi ékszereket és ruhadíszeket, kultikus edényeket és tárgyakat is. A XIX. századi angol történész, George Rawlinson kissé leegyszerűsítő véleménye szerint a Pártus birodalom bukásának egyik oka volt, hogy a pártusok nem voltak elég civilizáltak a kifinomult izlésű, magas művészi igényű irániakhoz viszonyítva. (Talán nem rosszmájú a kérdés, vajon mikor is fedezték fel szupremációjukat, mivel hogy röpkének nem mondható 5 évszázad idejéig mégis csak tudomásul vették a pártus uralmat?)

Egy nemrégen Tuva köztársaságban (Dél-Szibéria) feltárt fejedelmi kurgánban talált 57 ezer darabos arany lelet nyakékei, karkötői, öv csatjai, fejdíszei, gyűrűi és gyöngyei alaposan rácáfoltak a Rawlinson-féle lekicsinylő véleményre. A mongol határ2-szarvas-fejdisz közelében, Arzhan és Turan között élő és temetkező lovas népnek 27 évszázaddal ezelőtt nem lehettek görög vagy iráni kapcsolatai, és nem létezett állandó település sehol még a távoli környékeken sem, ahol felbérelt idegen kézművesek rendszeresen dolgozhattak volna az uralkodó réteg megrendelésére. Nem maradt hátra más lehetőség, mint annak beismerése, hogy a nomád szkíták aranyművesei teljesen önállóan jutottak a művészi teljesítmény csúcsára.(*3)

Homlokpántra illeszthető fejdísz, Tuva, i.e. VII. század. Sisse Blimberg felvétele

A feltárásban résztvevő Anatoli Nagler, a berlini Német Archeológiai Intézet munkatársa szerint a kurgánleletek megmunkálása a létező legmagasabb színvonalú.

„Ezek az emberek kiváló kézműiparosok voltak, ami új fénybe helyezi a szkíta életmód megítélését. Megdönti a sztereotipizáló beállítást, miszerint a szkíták csupán vad lovasok és harcosok voltak, akik vándorlás közben pusztították a többi népeket. (A leletek szerint) ugyanis magas színvonalú kulturális fejlettséggel rendelkeztek."

Szentségtörően forradalmi megállapítás, de hogy ettől a szkíták általános megítélése széles körben megváltozna, ezért egy lyukas kalapot sem érdemes fogadásra ajánlani. Lehetetlen még csak elképzelni is, hogy például a British Museum tárlójában a fordított Omega alakot idéző híres ékszer „Perzsa griff karkötő" feliratát maholnap hivatalosan szkíta vagy szaka griff karkötőre cserélnék, annak ellenére, hogy a párját ritkító, nagy részt szaka ékszerekből álló baktriai Oxus kincsek része volt. (Ezen baktriai temetkezés ideje a pártus időkre, i.e. 180-ra tehető.)

Timothy Potts, a National Gallery of Victoria igazgatója szerint a mesterműnek számító karkötő az „akhamenid géniusz" terméke (i.e. 550-331), amely „jellegében a nomád szkíták hatását tükrözi". Potts nyilván nem gondolt rá, vagy nem tudta, hogy az általa csak szkíta „hatásnak" vélt, szemet gyönyörködtető látszat mögött több is lehet – egy ősi titok rejtőzhet. Pedig az Omega jel vagy forma évezredekre visszamenőleg a sumér (szumír) pantheon Nagyasszonya, a termékenységet és termést biztosító, anyát és csecsemőt oltalmazó Baba (Bau) istennő szimbóluma volt, akinek tisztelete idővel a kultúra többi jelenségeivel együtt terjedt az eurázsiai sztyeppék és szavannák irányába.

2-szkita-griffes-karkotoPerzsának elkönyvelt szkíta-szaka griff karkötő az Oxus kincsekből. British Museum

„A griffeknek messze nyúló ősisége van Mezopotámiában," írja Potts, „de ezeknek az állatoknak a barbár vadsága és intenzitása, valamint a részletek, mint a szarvak végének megvastagodása és a színes kő berakás a közép-ázsiai pusztákon száguldó nomád szkíták művészeti hatását tükrözi." Csak a szkíták hatását tükrözi, vagyis mindent összevetve Potts szerint perzsa és nem szkíta. Nyilván azzal a tudományosnak éppen nem mondható mentegetőzéssel, végül is ki hallott már barbár géniuszról?

Az i.e. V–III. században az Altaj vidékén virágzó, vertikálisan nomád (nyáron a hegyekben legeltető, majd a völgyekben telelő) pazyryk (pazirik, pazaryk) kultúra nyomai a Tuva kincsekhez hasonlóan ékes cáfolata Potts és mások felfogásának, mivel aligha vitatható bizonyítékként szolgál, hogy a zsenialítás bárhol, elzárt és nyugati mércével mérve civilizálatlan – maradandó építészet nélküli, esetleg írástudatlan közösségekben – is kibontakozhat.

Egy 2500 évvel ezelőtt szkíta módra épített, rablók által megrongált kurgánba beszivárgó víz télen megfagyott és teljes épségben őrzött meg egyébként nagyon ritkán túlélő értékeket, többek között a mezopotámiai és szkíta hagyományok fából faragott, illetve egy nyeregtakarón színes filc-rátéttel megörökített szimbolizmusát – a jót jelképező szelíd szarvas illetve kőszáli kecske áldozatul esését a gonosznak, a stilizáltan ábrázolt mitikus ragadozó griffnek.(*4)

Az amerikai mondás szerint ha valami úgy totyog, mint egy kacsa és úgy hápog, mint egy kacsa, akkor az a valami egy kacsa. Kivéve a szkíták esetében.2-faragott-griff Hogy az altaji pazyryk példánál maradjunk, szkítának elkönyvelt népcsoportokkal geográfiai közelségben és azonos kultúrkörbe való tartozása ellenére – azonos (lovas nomád) életforma, azonos temetkezési szokások, beleértve a legsajátosabbat, a lóáldozatot is, közös tradíciók és azonos elemeket tartalmazó mitológia, azonos szintű művészi igényesség és közösen alkalmazott kifejezés formák – az amerikai National Geographic Society kiadásában megjelent Az antik világ csodái című atlasz mégis azt írja: „Senki sem tudja, valójában kicsodák. Számos tudós egyszerűen altaji törzsekként kategorizálja a pazyrykokat."

Altáji (pazyryk) fafaragás – mitikus griff, csőrében elejtett szarvas fejjel

Bár a szakirodalom tömve van ellentmondásokkal, és néha „senki sem tud" vagy akar még nyilvánvaló következtetéseket se levonni, a tudós Zajti Ferenc azonban számos téren segít az eligazodásban. Nála olvashatjuk, hogy a bizánciak szerint az altáji népeket, mint a turkokat is valamikor szakáknak nevezték, ugyanakkor azt is, hogy a perzsák az ókori szakákat nem maguk fajta iráni, hanem tatár népnek tekintették. Hérodotosz azt mondja, a perzsák minden szkítát szakának hívtak. Ugyanakkor Tábori László Párthia című kitűnő válogatása számos cikkünk szempontjából jelentős megállapítást közölve többek között idézi R. N. Frye 1984-ben közreadott, Zajtival egyező szakvéleményét, miszerint a pártusok közép-ázsiai török népekkel való rokoni kapcsolata mellett „az ural-altaji rokonság nem cáfolható".

PÁRTUS EREDETŰ SZASZANIDÁK?

Dr. Tábori maga pedig azt állítja, hogy „a szaszanidák is pártus eredetűek voltak, bár nem Arszakidák", és ez a megállapítása különös jelentőséggel bír azok számára, akiknek módjában volt látni a washingtoni kiállítást.

A Sackler galéria összefoglaló nevén Szaszanida ezüstökként ismert kiállítási anyagának egyik lenyűgöző, kompozíciójában, hatásában, finom kidolgozásában és dimenzionált ábrázolási módjában egyaránt magával ragadó, de egyben a legrejtélyesebb darabja ugyanis egy vaddisznókra vadászó lovas uralkodót ábrázoló, gazdagon aranyozott tányér, amely a szakemberek véleménye szerint II. Sápur (Shapur, i. sz. 307-379) szaszanida uralkodóról készült. A híres dinasztia második királya azonban – a kiállítás magyar látogatóinak nem kis meglepetésére – mintha nem iráninak, hanem pártusnak hinné, vagy próbálná eladni magát.

A nagy kérdés, hogy miért? Miért ábrázoltatná magát egy állítólagos iráni király vagy herceg legyőzött ellensége hajviseletével, ruházatában és fegyverével? Személyiség zavarral állunk szemben? Rajongásból következő önfeladásig menő azonosulással? Valamiféle (trükkös?) politikai meggondolással? Vagy a szent-pétervári Stroganov gróf hajdani gyűjteményéből 1934-ben a Sackler galériába került ezüst tányér nem is II. Sápurt ábrázolja? Esetleg II. Sápurt ábrázolja, de Tábori megállapítására építve a Sápurok nem irániak, hanem pártusok voltak – elszánt vetélytársak egy másik dinasztiából?

Kevesen tudják, hogy a szabott ruházat, mint olyan szkíta eredetű: a lovagláshoz előnyös térdtől bővülő szárú, a térdhajlattól bokáig rojtozással vagy szőrmével díszített nadrág, a medáliás mellszíj és a díszcsatos övvel derékban összefogott térdig érő tunika a sztyeppei uralkodók sajátságos viselete volt, akárcsak a rövidszárú csizma, vagy a bokánál befűzött cipő. Még ha az iráni udvarban meg is honosodott volna ez a vadászatra is praktikus öltözék, (mint ahogy szkíta közvetítéssel népszerű lett Szíria-Palesztina egyes részein) a haját azért csináltathatta volna másképpen az uralkodó, mint a szkíta érmekről és szobrokról jellegzetességként ismert két oldalra fésült, pomponszerűen vágott-bodrozott stílus.

2-vadaszo-kiraly

II. Sápurként azonosított vadászó (hódító?) király (III.-IV. század)

Ami még furcsább és elgondolkoztatóbb, hogy Sápúr király idegen öltözékén és hajviseletén kívül idegen fegyverrel is vadászott, méghozzá a pártusoknál hatalmi jelvényként is szereplő híres szkíta íjjal, amelyet az arsakida pénzérméken a legendás hírű I. Arsak is tart (ajánl az isteneknek?) kinyújtott kezében.

A Stroganov tányérként ismert lelet azonban a felsorolt kételyeket ébresztő és magyarázatot kívánó furcsaságok ellenére sem számít egyedi darabnak. Több múzeum is őrzi a szaszanida uralkodók udvari műhelyében, Bishapur városában gyártott ezüst dísztányérokat, amelyeken a szaszanida időbeli királyok és hercegek a világ leghíresebb lovasai és íjászai, a szkíta uralkodók mintájára lóhátról vadásztak, illetve hódítottak. Még olyan III. századi ábrázolás is akad köztük, ahol az uralkodó a sok éves kiképzést igénylő, nehezen elsajátítható szkíta-hun taktikával a száguldó lóról visszafordulva ejti el a vadat, az idegennek nehezen kezelhető szkíta íj segítségével.

Bakú történelmi múzeumában például van egy hasonló (bár elég gyengén sikerült, meglehetősen ügyetlen kompozíciójú és vésetű) vadászó- vagy győzelmi tányér, amelyen a szakmai vélemény szerint az Örmények nagy királya címet viselő Narseh herceg látható, I. Sápur fia, aki lovaglás közben szkíta-hun módra íjával hátrafelé célozva próbálja másodszorra is eltalálni az őt üldöző, szeme közt már egyszer meglőtt kőszáli kecskét.

Mintegy kontrasztként ehhez a kompozíciójában ügyetlen bakúi tányérhoz, az Ermitázs „a szaszanida mesterművek" egyik kivételesen szép példányát, „a tipikus késői szaszanida művészet jellegzetes darabját" őrzi, amelyen II. Sápur szintén „pártus fordulással céloz meg egy oroszlánt", írják Vladimir Loukonine és Anatoli Ivanov Perzsia elveszett kincsei című, az Ermitázs ázsiai anyagát bemutató könyvükben. Szkíta íj, szkíta ló, szkíta katonai kiképzést bizonyító pártus fordulás – lehet ezeket a részleteket egy kézlegyintéssel elintézni?

Ez az Ermitázsban őrzött, a szaszanida fémművesség remekének tartott, 1927-ben Oroszföldön talált aranyozott ezüst tányér bizonyos szempontokból más királyi dísztányérokhoz hasonló – galoppozó nemes paripa, két támadó vadállat, kardos, bőgatyás, pártus-hun módra nyilazó koronás lovas – drámai hatású technikai megoldásában mégis a Stroganov-féle Sápur tányérhoz áll a legközelebb, mivel mindkettő három dimenziós. Lényeges megjegyezni, hogy ezzel a drámai hatású, kombináltan szobor- és dombormű jellegű ábrázolásmóddal mai napig sem találkoztak a régészek iráni készítésű tárgyakon.

A gazdag anyagú Sackler-galéria kiállításán összesen csak három darab három dimenziós tárgy látható, és nem véletlenül mindegyik „egyedi különlegességnek", értsd másnak, tehát nem a szaszanida udvari műhely sorozat-termékének ítélt: az egyik a cikkünk I. részében bemutatott fiatal vadkanokat ábrázoló színarany ruhadísz, amelyhez hasonló – nem véletlenül – az Oxus kincsek között található. A másik a szintén az I. részben bemutatott ezüst medailonos tányér és harmadik a félprofilban ábrázolt ("két-harmados ábrázolási mód"), rendkívül szuggesztív tekintetű, karizmatikus egyéniséget ábrázoló Stroganov-féle tányér. Az utóbbin a medailonos tányérhoz hasonlóan az öntött darabok utólagos applikációja – a szoborszerűen kiképzett fej és a paripa jobb mellső lába –, valamint a tegez, a vaddisznók agyarai és fülei, és a paripa palmettás szerszám díszeinek trébelése (kidomborítása) együttesen váltanak ki izgalmas térhatást. A bravúros technikai megoldás azonban, mint említettük, nem jellemezte a szaszanidák korabeli centralizált birodalmi művészetét. A Stroganov tányér a pártus kulturális hagyomány egy másik jellegzetességét is őrzi: az átfedéses megjelenítést. A ló ívelt nyaka fedi a lovas bal karját, jobb mellső lába és patája pedig a szökellő vaddisznó farát.

Ann Gunter és Paul Jett az Ősi iráni fémmunkák című katalógusukban azt írják, hogy a művészettörténészek egy sziklavéseten látható, hasonlóan gerezdekre osztott gömb alakú koronadísz alapján azonosították be II. Sápurként a Stroganov tényér lovasát – nyilván nem sokat töprengve állítólagos iráni származása és a pártus-szkíta megjelenítés ellentmondásossága felett. (Arra a kérdésre, ki viselt még koronája felső részeként ilyen gerezdekre osztott gömböt, később visszatérünk.) A korona természetesen döntő jelentőségű az uralkodók beazonosításánál, de erre támaszkodva kétségessé válhatnak egyéb korábbi feltételezések, mint például a származás, a faji, etnikai vagy klánbeli hovatartozás. Jelen esetben felmerül a kérdés, állítható-e továbbra is minden bizonyossággal, hogy a szaszanida uralkodók (mind) irániak voltak?

2-szarnyas.oroszlan

Jellegzetesen "szkíta szarvú" szárnyas oroszlánt ábrázoló hajlított gyűrű felnagyított részlete, i.e. V. század - Ermitázs

Erre vonatkozólag az iráni származású Abolala Soudavar idén megjelent tudományos jellegű könyvében az olvasható (The Aura of Kings), hogy I. Sapur fia, Narseh herceg addig nem tudott hatalomra jutni, míg ki nem várta a bátyja Hormizd, majd a vitéz Bahrámok uralmának végét, illetve nyilván türelmét vesztve III. Bahrámot fegyveresen távolította el a trónról. Soudavar azt írja, a legyőzött III. Bahrám a szakák királya volt, aki csak 4 hónapig tudta megtartani apja és nagyapja trónját. (A Bahrámok 273 és 302 között uralkodtak) A királylistát nézegetve viszont az derül ki, hogy a szaka Bahrámok csak háttérbe szorultak, de nem tüntek el végleg Irán politikai életéből. Egy IV. Bahrám uralkodott 388-399 között, majd egy V. Bahrám 420-438 között – aki egy ezüst tányér tanúsága szerint nap és hold kombinációjú koronát viselt! – és utolsóként egy VI. Bahrám 590-591-ig volt hatalmon.

A NAP ÉS HOLD FIVÉREI

Mint említettük, homályosak azok az időszámítás körüli és azt követő ázsiai évszázadok, nem vehetők ki tisztán a hatalomért folytatott harcok és szereplőik, ráadásul a nyugati tudósok nemigen hajlandók a keletiek kutatási eredményeit a sajátjukkal összevetni, ami óhatatlanul rányomja bélyegét az egyelőre foghíjas, szokszor ellentmondásos eredményekre. (Soudavar könyvében megemlíti, némely nyugaton kialakult, Iránnal kapcsolatos tévedés például egyszerű fordítási hiba következménye.)

A Sackler galériában egy vert és vésett, VII. századinak ítélt szaszanida tányéron szintén egy szkíta öltözéket viselő, lovaglócsizmás, gondosan nyírt szakállú és szkíta hajviseletű uralkodó látható, amint korábban máshol is hasonlóképpen ábrázolt pártus uralkodók lezseren könyöklő pozitúrájában hatalmi szimbólumokat vesz át a kontyos vagy pomponos fejdíszt viselő Anahita istennőtől.

Az uralkodó koronája Gunter és Jett szerint annyira egyedi, hogy „semmilyen szaszanida uralkodó koronájával nem azonosítható". Ők ezzel a megállapítással meg is elégedtek, és elkerülték annak felvetését, hogy kik is vallották magukat a Nap és a Hold fivéreinek vagy fiainak – bár majdnem lehetetlen, hogy ne tudták volna, számos közép-ázsiai vagy onnan elszármazott uralkodói dinasztia az egyiptomiakhoz hasonlóan kozmikus ősőktől származtatta elődeit. A tudós Eugene Wilhelm a pártusokról szóló könyvében azt írta, "Nemzeti vallásuk a természeti elemek, elsősorban a nap és a hold imádata felé inklinálódott."

2-nap-es-hold

Egy "Nap és Hold fivérei" közül származó uralkodó. VII. század. Soudavar szerint ezen a dísztányéron Anahita istenasszony személyesen jutalmazza a királyt.

A kettős fejedelmi ülőalkalmatosság alatt látható kos vagy muflon fej véset egyik értelmezője szerint a királyi vadászat alanya(?), egy másik szerint vallási jelkép. Gunter és Jett szerint viszont általánosságba véve az uralkodói dicsőség és hősiesség szimbóluma. Hm. Akárcsak az a 3 vaddisznó fej, amelyek a hasonló témájú baltimori Walters Művészeti Galéria tányérján sorakoznak ugyanígy a tányér aljára vésetten? Nem valószínűbb, hogy nemzetségi vagy klán szimbólumok? Annál is inkább, mert éppen a megkülönböztetés illetve illetve azonosítás jeleként pecsétnyomókon is szerepeltek.

A vaddisznó a besenyők totem állata volt, a farkas a türköké, a hunoké a sólyom vagy sas, az ugoroké a medve és a szarvas, a kusánoké viszont éppen a muflon, vagy kőszáli kecske amelynek szarvait uralkodójuk koronájába illesztve is viselte. Az Ermitázsban őrzött egyik ezüst tányér ábrázolja a vadászó Warahran herceget, aki 390-420-ig uralta a szaszanidák által időközben birtokba vett Kusán (Kushan) királyságot.

2-kusan-uralkodo

A vadászó kusáni uralkodó, Varahran. 390-420

A kombinált kusáni korona rendkívüli érdekessége számunkra, hogy a szarvak felett egy pontosan olyan vertikális vésetekkel gerezdekre osztott gömb van (a felvétel a véseteket nem adja ki), mint amilyen II. Sápur és a hozzá zsánerre nagyon hasonlító, pártus öltözékű és hajviseletű I. Jazdagird (Yazdagird) koronájának felső tartozéka. (Jazdagird koronájának alsó részén ugyanakkor, a homloka felett egy félholdat visel.) Így aztán csak még ellentmondásosabbá válik – vagy egyre inkább megvilágosodik? – kit is ábrázolhat az a rendkívüli szépségű és hatású ezüst tányér Washingtonban, amelyet Stroganov tányérként ismer a történelmet és művészeteket kedvelő világ.

*1 „És egy távoli nemzetet szabadítok rátok Izrael háza! - mondja az Úr. Egy legyőzhetetlen, régi nemzetet, amelynek nem ismered a nyelvét, és nem érted a beszédét. Tegze olyan, mint a nyitott sír, s mindannyian hősök." írja Jeremiás próféta csodálattal vegyes babonás félelemmel a Jeruzsálemet fenyegető szkíta veszély kapcsán.

*2 A Pártus birodalmat teljesen figyelmen kívül hagyva, vagy nem is tudva róla Janson azt írja, hogy az Akhaemenid és a Szaszanida periódusok közötti "500 évig a Perzsa birodalom görög és római dominálás alatt állt". Dominique Collon Az ősi közel-keleti művészet című könyvében (University of California Press, Berkely-Los Angeles, 1995) pedig azt írja, "A pártusok Közép-Ázsiából érkezett iráni nomádok voltak . . . " Soudavar véleménye szerint "A szkíták a perzsákhoz és médekhez hasonlóan iráni törzs, amely ragaszkodott Mithrába vetett hitéhez, amit valószínűleg toborzó harci kiáltásként használt a Dáriusz centralizáló törekvései elleni felkelése során." A tájékozottabb vagy talán elfogulatlanabb Altheim szerint viszont „A pártusok és uralkodó házuk, az Arsakidák, Irán számára mindig is az idegen uralom képviselőinek számítottak, csakúgy, mint Nagy Sándor és utódai . . ." Az ő véleményét támasztja alá - az önmagával is ellentmondásba kerülő - Soudavar, az addendában eredetiben közölt idézettel, amely elismeri, hogy a szaszanidák nem tartották magukat a pártusok utódainak, és igyekeztek még az emléküket is kitörölni az iráni históriákból.

*3 A Tuva-lelet nem az első bizonyíték egy (feltehetőleg) szakadár közösség művészi és technológiai bravúrjára. Az u. n. Lurisztáni-bronzok is kitűnően bizonyítják, művészileg magas színvonalú fémművesség jöhetett létre távol a városoktól, fél nomád hegylakók körében. A szkítákkal szoros kapcsolatot tartó, minden valószínűség szerint rokonságban is levő mesteremberek közössége többnyire megrendelésre dolgozott, ha kellett elámi vagy asszír stílusban is, de mindvégig megtartva saját komplex, sumér hatásokat megőrző művészetét. Loukonin és Ivanov szerint a korlátozott számú ásatási leletekből is nyilvánvaló, a lurisztáni fémművesek több évezredes tradícióval és tapasztalattal rendelkeztek a fémötvözés, fegyverkészítés és bizonyos lószerszámok öntése terén, amelyekkel különböző származású és igényű megrendelőket láttak el . . .

*4 A pazyryk uralkodók hasábfából épített, szkíta elemekkel mintázott gyapjú szőnyegekkel bélelt kurgánokba temetkeztek, és értékeik mellett gazdagon felszerszámozott lovaikat, sokszor a halotti szekerüket is magukkal vitték a hitük szerinti másvilágba.


BIBLIOGRÁFIA - Magyar nyelvű források

Bíró Lajos: A magyar régmúlt titkai – Budapest, 1999. Magyar Ház kiadó.

Bobula Ida: A magyar nép eredete - 1966-ban jelent meg angolul. Magyar kiadás Budapesten 2000-ben. Anahita-Ninti kiadó.

Jankovics Marcell: A fa mitológiája – Budapest, 1998. Csokonai kiadó.

Képes Géza: Kőbe vésett eposzok – A magyar őstörténet nyomai – Budapest, 1982. Helikon kiadó.

Tábori László: Egy alig ismert ókori világbirodalom: Párthia - Bp. 2003. Magyar őstörténeti kutató és kiadó.

Télfy János - Magyarok őstörténete - Pest, 1863. Fakszimile, Anahita-Ninti Bt. Kiadó.

Varga Csaba: JEL JEL JEL avagy az ABC 30.000 éves története. Budapest, 2002. Fríg Kft.

Zajti Ferenc: Magyar évezredek - Budapest, 1999. Magyar Ház kiadó.

BIBLIOGRÁFIA - Angol nyelvű források

Collon, Dominique: Ancient Near Eastern Art. Berkeley-Los Angeles, 1995. University of California Press.

Groushko, Mike: Treasure. Lost, Found & Undiscovered. Philadelphia, 1990. Running Press.

Gunter, C. Ann & Jett, Paul : Ancient Iranian Metalwork. Washington D.C. 1992. Smithonian Institution.

Harris, Stephen l. Harris - Platzner Gloria: Classical Mythology - Images and Insights. California State University, Sacramento, 1998. Mayfield Publishing Company,

Herodotus: The Histories. USA, 1998. Oxford University Press.

Janson, H. W.: History of Art. 1913. (First edition: USA, 1962.) Revised and expanded edition by: Anthony F. Janson. Englwood Cliffs, New Jersey,1969. Prentice Hall, Inc.

Loukonine, Vladimir & Ivanov, Anatoli : Lost treasures of Persia. Washington D.C. 1996. Mage Publishers.

Mackey, Sandra: The Iranians - Persia, Islam and the Soul of a Nation. New York - London, 1996. Penguin Books.

Potts, Timothy: Civilization - Ancient Treasures from the British Museum. Australia, 1990. Australian National Gallery.

Soudavar, Abolala : The Aura of Kings. Costa Mesa, California, 2003. Mazda Publishers, Inc.

Silverman, David P.: Divinity and Deities in Ancient Egypt. Cornell University Press

Thompson, E. A.: The Huns. England, 1948. (Original title: A History of Attila and the Huns) Paperback: USA 1999. Blackwell Publishers.

Mysterious Places. Edited: Jennifer Westwood. USA, 1997. Barnes & Noble.

Mythology. Illustrated Encyclopedia. Editor: Richard Cavendish. UK, 1992. US edition - New York, 1993: Barnes & Nobles.

The Penguin Encyclopedia of Ancient Civilization. Ed: Arthur Cotterrel. London, 1980. Penguin books.

Scythian Gold. Editor: Ellen D. Reeder. USA, 2000. Harry N. Abrams, Inc. Publishers.

Wonders of the Ancient World. National Geographic Atlas of Archeology. Washington, D.C. 1994. National Geographic Society.

Forrás: Empiria Magazin, Kuliffay Hanna


« Prev Next

Megnyitva 10609 alkalommal

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások

Honlap ajánló