Print this page
2013 január 19, szombat

Az ékírástól a rovásírásig - 1. kötet

Szerző: Fehérné, Walter Anna

Fehérné, Walter Anna, Az ékírástól a rovásírásig című Buenos Aires-ben kiadott műve két kötetben jelent meg 1975-ben. A számításműszaki átszerkesztést illető jegyzetek mindkét kötet végén jelennek meg. Szerk.

fa er 1-001

Az ékírástól a rovásírásig

EZ A KÖTET A LOS ANGELES - I
KÖRÖSI CSOMA TÁRSASÁGNAK
NAGYLELKŰ TÁMOGATÁSÁVAL
JELENT MEG
A "MAGYAR KÖNYV ÉVÉBEN", 1975 - BEN

AZ ÉKÍRÁSTÓL A ROVÁSÍRÁSIG

Fehérné, Walter Anna
gondozásában

 

1 kötet

"Magyar Őskutatás" Kiadása
BUENOS AIRES
1975

Todos los derechos reservados por © 1975.
Ladislao Eugenio Fehér - Buenos Aires
Hecho el depósito que establece la ley 11, 723.

 

TARTALOM [I. Kötet]
Előszó 5
Bevezetés 7
I. Rész: AZ ÍRÁS BÖLCSŐJE KÖRÜL
Tájékozódás az írásrendszerek idő- és térbeli terjedéséről 19
Erdélytől Sumériáig ? 21
Kis- és Elő-Ázsia ókori népeinek írásrendszereiről 50
A hitita - hetita írásrendszer 57
A hurri és moabita írásrendszerek 65
Etruszk írásemlékek Magyarországon 71
Az ékírás és a Távolkelet betűrendszereinek kapcsolatai 79
II. Rész: ROKONNÉPEINK ŐSEI NYOMÁN
A pártusok írásemlékeiből 95
A hunok írásemlékei 99
A keleti hunok írásrendszere 100
A kusán-kidar hunok írásemlékei 104
Az "alkán" és "napki" hunok írásemlékei 108
A "fehér-hunok" vagy heftaliták írott emlékei 110
A khorezmi írás 114
Baktriai írásemlékek 123
Az arámiak írásrendszeréről 131
Kaukázus - vidéki írások 140
III. Rész: AZ Ó-TÖRÖK ROVÁSÍRÁS
Az ó-török írásrendszer 147
Az orkhoni rovásírásos történelem 166
Bilge kagán sírfelirata 169
Kül Tegin sírfelirata 175
A "szarvasok népe" emlékköveiből 180
A szuleki feliratos sziklarajzok 188
Ujgur rovásírás egy sudzsi sirkövön 191
A Talas-völgy (Turkesztán) sírfeliratai 194
Tollal írott türk "rovás" emlékek 201
Manicheus vallásos emlékek 214
IV. Rész: VOLGÁN INNEN - LAJTÁN TÚL
Avar rovásemlékek 219
A jánoshidai tűtartó felirata 225
A szentesi és környei csontlemezek felirata 227
A Gail-völgyi sziklafelirat 229
Az Enns-parti rovásírásos cseréptöredék 231
Rovásírásos ezüst kanál Oberflachtból (Schwaben - Svábország) 232
A garbányí cseréptöredék 234
A murfatlári barlangkolostor feliratai 235
Az "Avar-kapu", Madara és Aboba-Pliska feliratai 242
A konstancai felirat 251
A lebediai rovásemlékek 252
Szabír rovásírás 253
A szmolenszki szabír sziklafelirat 257
A "kazár" írásnak tartott emlékekről 259
A novocserkaszki kulacs és a majacki sziklafeliratok 266
Néhány szó a Don-vidéki rovásírásos emlékekről 271
V. Rész: A KÁRPÁTOK ÖLÉBEN
A nagyszentmiklósi aranykincs rovásfeliratainak megfejtése 287
Supka Géza megfejtési módszere 289
Mészáros Gyula megfejtési kísérlete 337
Pataky László két felirat megfejtése 344
TARTALOM (II. Kötet)
V. Rész: A KÁRPÁTOK ÖLÉBEN [folytatás]
A nagyszentmiklósi feliratok megfejtése Csallány Dezső nyomán 5
VI. Rész: BESENYŐ ÉS KUN ROVÁSÍRÁS EMLÉKEK
A besenyő rovásírás 33
A magyarországi kunok rovás-emlékei 39
Pataky László betűzése és megoldása a Margit-sziget rovásairól 40
Csallány Dezső megoldása a Margit-sziget rovásos kőfeliratról 49
A battonyai rovásírásos gyűrű 55
A kunkerekegyházi rovásírásos gyűrű 57
A deszki rovásírásos gyűrű 60
A pomázi rovásírásos gyűrű 61
A klárafalvi rovásírásos gyűrű 62
Az esztergomi rovásírásos pecsétgyűrű 63
A kenyereéri rovásírásos gyűrű 65
A mezőberényi rovásírásos pecsétgyűrű 66
VII. Rész: SZÉKELY - MAGYAR ROVÁSEMLÉKEK
A rovásírásos szkíta balta 70
A radocsányi kőbalta 72
Rovásírás az Aranyos mentén 73
Az alsósófalvi számadóbot 74
A kecskeméti rovásos rézlap 77
A felsőszemerédi templomfelirat 79
Az enlaki templommennyezet rovásfelirata 82
A. bonyhai rovásjegyek 84
A Vaskapu rovásfeliratai 85
A Csík-megyei Tászok-tető rovásjelei 87
A jászsági vörösréz rúd 96
A székelyderzsi rovásírásos tégla 97
A bögözi freskó rovásfelirata 111
A ladánybenei cserépedény felirata 114
A homoródkarácsonyfalvi templom-felirat 117
VIII. Rész: TOLLAL ÍRT ROVÁSEMLÉKEK
A konstantinápolyi rovásemlék 124
A nikolsburgi rovás ábécé 139
Kájoni János, csíksomlyói cseri-barát rovásemlékei 143
A gyulafehérvári sáfár rovásos borjegyzéke 145
Komáromi Csipkés György albuma 146
Miskolczi Csulyák István rovás ábécéje 147
Révai Miklós gróf "Hun-székely Ábécéi" 151
Otrokocsi Fóris Ferenc rovássorai 153
Bél Mátyás rovás-gyűjtemény 154
Bod Péter fogarasi templom-felirata 157
Az Árkosi Mihályhoz címzett rovásírásos levél 1770-ből 158
Dohai István marosvásárhelyi rovás ábécéje 159
Hickes, angol író rovásírásos ábécéi 162
Gönczi György "magyar ábécéje" 163
Telegdi "Rudimentiá"-ja 164
IX. Rész: SZÉKELYFÖLDI ROVÁSNAPTÁR
Egy középkori rovásírásos naptár 175
A Marsigli-kézirat feloldása Csallány Dezső szerint 178
Fischer Károly Antal rovásirás-gyűjteménye 195
Örtel Gottfried "Attila ábécéje" 198
Oroszországi rovásemlékek 201
Fischer "Északi-runa" gyűjtése 202
DÉLAMERIKAI MAGYAR ROVÁSEMLÉKEK
I. - Magyar pálosok nyomán Paraguayban 207
II. - A paraguayi pálosok rovásfelirata 213
III. - A nagyszombati "Vinland-térkép" részleteiből 230
IV. - Zakariás János rováslevele Peruból 233
Tiltott írás - titkos írás 237
Szamosközy István két tollalírott titkos levele 242
Eltűnt, vagy eltüntetett rovás 247
A Firenzei Laurenziana rovásírásos kódexe 250
A rohonci kódex 253
Vélt vagy való összefüggések a rovásírás
és gyorsírás rövidítései között
257
Számjegyek a rovásírásban 268
Az írásjelek poligoniája Bárzy Zoltántól 271
A rovásjegyek eredete, kapcsolataik és fejlődésük 279
A rovásírás betűi 292
Rovásligaturák, betűugratások 306
X. Rész: VITAFÓRUM
Az írást alkotó nyelv Andrássy Kurta Jánostól 315
Sumér nyelv és írás Andrássy Kurta Jánostól 319
XI. Rész: IRODALOM 333
ZÁROSZO 343
TARTALOM 345

* * *

ELŐSZÓ

Néha a könyvek szükségből születnek. Szólás-mondás szerint "hézagpótlóként" igényli az olvasó. Olykor hozzáférhetetlen vagy már könyvritkaságként rejtegeti munkák titán sóvárgó kutatók, érdeklődők hiányolják.

S ez a tény fokozatosan mutatkozik a Hazától távolélőkre, magyar könyvekben szűkölködő könyvtárak látogatóira a nagy magyar szórványban.

A szükséglet és igénylés hatványozódik a múltját, sőt őstörténetét kereső honfitársaink sorában. Hogy ez így van, saját tapasztalatból merítem: mint a MAGYAR ŐSKUTATÁS hároméve szerkesztőjéhez számosan fordultak hozzám régi és új forráskiadványok címeiért. Nincs kétség: ma a magyar őstörténeti kutatások korát éljük...

A szándék jelen kötet "gondozására" akkor született meg bennem, amikor a Los Angelesben nagy Kelet-kutatónk, KÖRÖSI CSOMA SÁNDOR égisze alá tömörült honfitársaim egy ilyen kérőlevelét kaptam kézhez, akik mint "Rovásíró Csoport" a következő fejléccel ellátott rovásírás ábécét is eljuttatták hozzám:

fa er 1-005

VOLTUNK VAGYUNK LESZÜNK !

A szándékot követte a tett. Így született meg a jelen kötet.

Tartozom azonban sokaknak, akik segítségemre voltak a nagyszerű munkában. Szétszórtságunkban is eggyé forrasztotta munkatársaim nemes segítőszándékát, hogy bár a könyv nem teljes, csak teljességre törekvő, lehetőleg minden egy kötetté sűrűsödjön. Mézelő méhek szorgalmával hordták össze a kaptár mézét, hogy itt, Argentínában, a világ egyik legelrugaszkodottabb sarkában összegyűljön a magyar rovásírás legmesszebbmenő ősisége. Nem teóriák, hanem szemlélhető bizonyítékok sorozatával.

Nem hoz a könyv semmi újat. Nem is ez a szándék, hisz a tárgy a "minnél régibb, annál jobb" alapján választódik ki... Nagy elődök eredményeit sűrítem "gondozásom" során TORMA ZSÓFIA többezer "rovásbetűjétől" CSALLÁNY DEZSŐ "ligatúrájáig" ahol az írástörténet, a betűformálás művészete az ékírástól a rovásírásig fejlődik az emberi gondolát hordozója a puha agyagba nyomott, kemény sziklára vésett, vékony pálcákra rótt betű.

Tervem eredetileg csupán egyetlen kötet gondozása volt. Azt hittem, hogy egy ilyen keretbe beletömöríthetem a hosszú évek alatt összegyűjtött anyagot. Amint azonban híre ment szándékomnak, egyre-másra jelentkeztek a sokszor ismeretlen munkatársak, csatlakozva a régiekhez számomra eddig elérhetetlen adatokkal, gyűjtésekkel.

Így sokaknak tartozom köszönettel. BORNEMISSZA KATALINNAK a karintiai avar rovás emlékekkel megtűzdelt küldeményeiért, BALOGH JÁNOS és BABINSZKY LÁSZLÓ buffaló honfitársaimnak az USA-ban az általuk küldött TORMA-féle és a városukban közölt viking rúnákról szóló leletekért, Mame ENBERLINNEK Párizsban, az ott általa a Nemzetközi Orientalista Kongresszuson elhangzott írástörténeti előadásáért, amsterdami barátunknak, KARLAI KOHL KÁROLYNAK a számunkra küldött szép rovás-anyagért. Meghatottsággal köszönöm meg az azóta elhalálozott vitéz SZAKONYI ISTVÁN VAJK munkatársunknak Clevelandban a végrendeletileg reám hagyományozott értékes rovásírás-szakkönyvtárát a Margit-szigeti feliratokkal foglalkozó közös munkánk emlékére.

Hálára köteleznek és köszönetre óhazai rovásírással és írástörténettel foglalkozó honfitársaim közül ANDRÁSSY KURTA JÁNOS nagyszerű, megküldött írásaiért, DULI ANTAL a legnagyobb, ma élő rová[s]szakértőnkkel CSALLÁNY DEZSŐVEL való kapcsolataink, valamint egyéb tájékozódásaink kiépítésének megteremtéséért, dr. ERDÉLYI ISTVÁN régészünk avar írásemlékeiért, FORRAI SÁNDOR a rovás- és gyorsírás kapcsolatainak eddigi eredményeiről szóló beszámolójáért, HOLOVICS FLÓRIÁN tudományos kutató támogatásáért, Dr. SÁRKÁNY KÁLMÁN és Dr. SOLYMOSSY BÉLA anyaggyűjtéséért. Hozzájuk sorolom MAGYAR ADORJÁN jugoszláviai rovásszakértőnket, valamint a kolozsvári KABAY-házaspár és SZŐCS ISTVÁN íróinkat, akik nagyban gyarapították gyűjteményünk értékét írásaikkal.

Nem feledkezem meg férjem, FEHÉR M. JENŐ állandó és mindig kéznéllévő segítségéről és fiam, LÁSZLÓ sok gonddal járó nyomdai tevékenységéről sem, amellyel oly nagy szeretettel készítette nyomdagép alá a "gondozásomra" bízott köteteket még katonai szolgálatának legrövidebb szab[a]dnapjaiban is.

Végezetül különleges köszönet illeti a már említett Los Angeles-i KÖRÖSI CSOMA TÁRSASÁG rovásíró csoportját nemes nagylelkűségéért, amely lehetővé tette a két kötet kiadását, ami a mai gondterhelt világban bizony eléggé nem méltatható segítség volt...

A "Magyar Könyv Évében", 1975 tavaszán    Fehérné, Walter Anna

* * *

BEVEZETÉS

A magyar írástörténet még nagyon fiatal tudomány. Kimondott szakemberi felkészültséggel kezdetben nem is közeledtek hozzá s csak mint mellékes kérdés szerepelt itt-ott nyelvészeink, történészeink műveiben. Majdnem azt kell mondanunk a kezdet kezdetéről, hogy szinte kizárólagossággal az un. "amatőrök vesszőparipája"-ként szerepelt csupán. A konstantinápolyi felírat felfedezése kavarta fel a közérdeklődést és egyszeriben nemzetközivé is tette a magyar rovásírás ügyét azzal, hogy THOMSEN dán tudós nemcsak a magyar tartalmat hámozta ki a rejtélyes sorokból, hanem a már régebben ismert és vitatott kök- vagy ahogy sokan inkább nevezni szerették ó-török Orchon és Jenyiszei vidékén talált feliratos kövek rovásaival is kapcsolatba hozta. Ez már csak azért is nagy kavarodást idézett elő, mert a BUDENZ, HUNFALVY és VÁMBÉRY közt dúló "finnugor-török háború" a hivatalosnak elismert két első nyelvész hangadásaként dőlt el. Az ország közvéleménye nem nézte érdektelenül ezt a harcot, hiszen dacára minden tudományoskodásnak a finnugorok csak a politikai hatalom dédédelgetettjeiként [dédelgetettjeiként] lehettek a helyzet uraivá a "katedranélküli, útszéli nyelvésszel" az országszerte sokak által kigúnyolt VÁMBÉRYVEL szemben, Zsidó származása, sántasága, vékony alakja valóban nem kölcsönzött ennek a fáradhatatlan utazó nyelvésznek nagy tekintélyt, ámbár a "Nemzet bölcse", DEÁK FERENC úgy nyilatkozott róla, hogy ...másfél lábával sokkal messze[b]bre jutott a magyar őshazához, mint akik két lábbal keresték azt." VÁMBÉRY maga csak ébrentartotta sokakban a törökös népekkel vallott rokoni érzést, elemezte nyelvünk kétségtelen törökös elemeit és néprajzi, történelmi hátteret igyekezett ennek teremteni. Rovásírással még nem találkozott mint sorstársa, a szintén nagytudású és világjáró SZENTKATOLNAI BÁLINT GÁBOR, aki az Akadémi megbízásából és részben segítségével indult Keletre, hogy a finn-ugor nyelvészetnek annyira hiányos adatait a budenzi-hunfalvyi irányban keresse északi, szibériai néptöredékeknél. BÁLINT már előkészítő tanulmányai során, Szentpétervárott tudomást szerzett az "irottas kövekről" és sietve kért Pestről, az Akadémiától "székelybetűs lajstromot" mert emlékezetében felrémlett a hasonlatosság a homok tengerekben elmerült, de kiásott emlékkövek és TELEGDI székely-hun. betűi között. Ez 1874-ben, tehát pontosan százéve történt. Megkapta a kért rovásos betűsort, de az Akadémia nagyjai fejcsóválva és sajnálkozva "eszelősnek" titulálták, akit megzavart a messzeség. A magyar kutatók ekkor találkoztak elsőízben olyanokkal, akik már saját szemeikkel láthatták, lerajzolhatták a titokzatos betűket, vallatták tartalmukat. Az első orosz expedíció már akkor gazdag zsákmánnyal tért meg a cári Tudományos Akadémiára és kétségtelen, hogy BÁLINT nagy ázsiai útja előtt lejegyezte, sőt talán kommentálta is ezeket a rovásfeliratokat. S mint a pesti Akadémia hűséges megbízottja, most is sietett feletteseit az eredményekről tájékoztatni...

BÁLINT GÁBOR a kutatók mintaképe volt: minden mozdulatáról beszámolt megbízóinak. Ezért tűnt fel már az akkori Akadémia főtitkárjának ARANY JÁNOS költőnknek is, hogy az "észvesztő góbé miért nem ad számot a hun írásokkal való sáfárkodásáról". Pedig neki, a mélyenérző magyarnak is gyanakvó szemmel kellett volna kísérnie nem a világjáró székely, hanem az otthoni hivatalos dics -fényben sütkérező és a Magyar Tudományos Akadémia főkönyvtárosi tisztjét betöltő és az "égető" gúnynévvel illetett HUNFALVY PÁL személyét. Ma már BÁRTFAI SZABÓ LÁSZLÓ leveleiből tudjuk, hogy bizony ez a szerencsétlen ember sokszor alantasaival, sokszor azonban személyesen égettette vagy égette el az ő kutatási irányát zavaró adatokat, az Akadémiához beküldött forrásmunkákat. (Ma már tudott dologi hogy pl. VÁMBÉRY kézirataiba, amelyeket halála után nyomatott ki az Akadémia, a "főkönyvtáros " írt be a szerző véleményével teljesen ellentétesnek nyilvánítható részleteket!). Lehet, hogy ARANY sejtett valamit s ezért vonult el nagyszalontai magányába és onnét írta BUDENZ címére a sokatsejtető, keserűszájízű epigrammáit a magyar nemzeti érzést megcsúfoló nyelvészek ellen. De maradva csak a "székely góbé" ügye mellett, róla is írt egyet, ami ugyancsak megalapozza feltevésemet, hogy HUNFALVY PÁL a rovásíráskutató tudós jegyzeteit is megsemmisítette. S az erről írt epigramm BUDENZHEZ:

"Igazi vasfejű székely ez a BÁLINT:
Nem arra megy, amerre HUNFALVY PÁL int.."

Ez történt 1874-ben, Száz éve. Az "égető HUNFALVY" azonban csak papír jelentéseket, beszámolókat tudott elégetni. A nemzeti érzéstől felbuzdult "autodidakták", az "útszéli tudósok" megérezték, hogy az ősi írásnak a titokzatos rovásjelei mögött több van, mint amit a középkori krónikák hagytak tanulságul, hogy "kevés szóval sokat értelmeznek" a szavai. S ez a többlet a rovásírás őseit kérte számon, azokat kereste, mert tudta, hogy az írás nyomán a magyar őshaza felé vezető úton jár. Nemcsoda hát, ha egyre-másra bukkannak fel a sokszor legellentétesebb vélemények rovásírásunk eredtéről. A székely dadai KIRÁLY PÁL már a föníciaiak írásáig vezette kitartó szorgalommal kutatásait és nem félt a nemzetközi fórumok elé vinni a "hun-szkíta" betűk eredetéről vallott nézeteit. Tanulmánya a londoni "The Babylonian and Oriental Record" hasábjain jelent meg. De a hazai berkekben sem "ültek hallgatag ajakkal" mint száraz ágon csüggedt madarak". A nemzet büszkesége, a híres szobrász FADRUSZ JÁNOS etruszk vonalon, BOROVSZKY SÁMUEL a viking rúnák során, RÉTHY LÁSZLÓ a glagolica betűk során igyekeznek megközelíteni a magyar-székely rovás őseit.

Az Akadémia még mindig hallgatott. Nem volt "illendő" rovásírásról beszélni, hiszen a középkori krónikák erről szóló adatai a finn-ugoros irányzat ellenvéleményeiként voltak számontartva s még a nagytekintélyű HERMÁN OTTO is azon a véleményen volt, hogy KÉZAI és társai a népi soron annyira ismert szám-rovásokat értették egészen félre. Ez a felfogás tükröződik SEBESTYÉN GYULA írástörténészünk jóval későbben írt munkáiban is, amikor a "Rovás és Rovásírás" című munkáját kiadta. Vigyázva vigyázott, hegy a finnugor darazsakat magára ne haragítsa s ezért elősször [először] sorra vette a vogulok, osztyákok és a többi szibériai néptöredékek "rovásjegyeit", mintha bizony ezekből alakult volna ki a rovásrendszer. Így a hivatalos vonal is nyugodtabban szemlélte az egyre közelgő "idők teljességét", amikor már a tudományos világnak legmagasabb fórumain is nyíltan lehe[te]tt a rovásírásról beszélni.

SEBESTYÉN GYULA kísérlete fényesen sikerült. Az "ahogy lehet" nem megalkuvás, hanem alkalmazkodóképesség. Így érdeme töretlen, bár "rovására írjuk", hogy eléggé kíméletlen lett sikerei után az "útszéli tudósokkal". Nem tűrt maga mellett ellenfelet. DEBRECZENYI MIKLÓS törvényszéki bíró rovásírásos munkáját "elmarasztalja", mert "csak talán háromszáz, sorszámozott példányban" jelent meg és nála olyan elírások is vannak, mintha bizony "az s/s=esperes"-sel. Pedig ezek a szorgalmas gyűjtők mézelő-legelőnek tartva az egész országot, buzgón és kitartással járják az országvilágot hogy a rovásírás-kaptárt gazdagítsák. Szentgotthárdról indult el pl. KÉMENES ANTAL a székelyföldi Gyergyó vidéken a Tászoktető sziklafelírásainak rovásjegyeit átmentse korunkra. Akkor még csak 1913-at írtak. A korabeli szakemberek "lelegyintették lelkesedését" s alig 7 év múlva, mikor már Gyergyó felett idegen zászló lengett, Erdély új urai legyalultatták a sziklafeliratokat. (S vajon megvan-e ott Körmöcbánya felett a négysoros "megfejtetlen" rovásírás ?)

NAGY GÉZÁT azonban valóban úttörőnek tekintjük a magyar rovásírás terén. Már akkor fellépett az Orchon-Jenyisszei és székely rovások rokonsága mellett, amikor az oroszok által leközölt sírkőfeliratok tartalmát nem is sejtették. Első nyilvános előadását 1890-ben, tehát THOMSEN szövegmegfejtő publikálásai előtt három évvel szakemberek szigorú bírálatának alávetve tartotta meg.

Sajnálatos módon, akkor már hiányoztak a magyar tudományos körökből a turkológusok, akik nagyobb lendületettel [lendülettel] bogozták volna az egyre késő kibontakozást. Igaz ugyan, hogy MÉSZÁROS GYULA és méginkább SUPKA GÉZA, majd az ő nyomukban ma élő legnagyobb turkológusunk NÉMETH GYULA már nemzetközi hírre tettek szert mint rovásszakértők, de munkálkodásuk valahogy elsikkadt a közvélemény előtt. Nyelvészi körökben , ahol a finnugorizmus egyeduralma verhetetlen, kikezdhetetlen, nem szorgalmazzák a rovásírás kérdését, vagy ha megemlítik is, akkor is több benne a kétely, sem mint a meggyőződés.

Hogy ez volt a szomorú valóság még az 1920-as években is, álljon itt MELICH JÁNOS nagynevű nyelvészünk őszinte vallomása:

"...Megvallom, hogy egészen a legújabb időkig az un. székely rovást afféle koholmánynak tartottam, koholmánynak, amellyel a magyarság kereszténység-előtti közműveltsége kapcsán komolyabban foglalkozni nem érdemes. NÉMETH GYULÁNAK "A régi magyar írás er[e]dete" c. értekezése volt az a dolgozat, amely végleg meggyőzött felfogásom helytelenségéről, s aligha tévedek, mikor azt vallom, hogy a kitűnő iskolázottsággal megírt dolgozat nemcsak engem tett SAULUS-ból PAULUS-sá, hanem más tamáskodó magyarokat is... "("Néhány szó a székely írásról" -Magyar Nyelv, 21(1925) 153. old.)

S ez az őszinte vallomás nem is olyan nagyon régi. Mindössze 1925-ben jelentette meg a legnagyobb magyar nyelvészeti lap. A vallomás egyben elismerés is nagynevű turkológusunk, NÉMETH GYULA felé, aki kétségtelenül "szalonképessé" tette a rovást tudományos világunkban is. Igaz, nem is lehetett volna másként, hisz nemzetközi vonalon már THOMSEN mellett mások is komoly figyelemmel kísérték az egész új tudományág fejlődését és abban tevékenyen is részt vettek.

Mindenesetre az új tudományág bár oly nevek foglalkoztak vele, mint SEBESTYÉN GYULA, MÉSZÁROS GYULA, FEHÉR GÉZA, SUPKA GÉZA stb. az "akadémikusok" előtt mindig csak "fogadott gyerek" maradt, hisz a finnugorizmus képviselői nap mint nap rá kellett döbbenjenek, hogy az írástörténet nem az ő hivatalos nyelvészeti irányzatukban halad, hanem a törökös befolyást egyre jobban erősítgetni. Már-már tartaniok kel[l]ett, hogy VÁMBÉRY szelleme visszajár.. Igaz, hogy SEBESTYÉN GYULA halála után NÉMETH GYULA is szinte abbahagyta idevonatkozó tanulmányait s csak apró-cseprő cikkek, kis tanulmányok jelentek meg most már PAIS DEZSŐ tollából, különösen, ha egy-egy újabb rovásos lelet bukkant fel valami templomfalon... A két háború közt az írástörténelem "múzsái is elhallgattak" pedig nem is volt ágyúdörej. A második világháború elmúltával, amikor a történészek, nyelvészek szerepét nagy felkészültségű és elkötelezetlen régészek kezdték irányítani múltunk kutatását, olyan jeles rovásíráskutatók bukkantak fel, mint CSALLÁNY DEZSŐ és HARMATTA JÁNOS. Az első tudós szinte teljesen a régészeti leletek aprólékos, fárasztó de minden részletre kiterjedő gonddal állította össze a Kárpát-medence minden lehetséges adatát a rovásjelek eleddig legmegbízhatóbb és megnyugtatóan tökéletes táblázatait. Az avar rovástól kezdve a legújabb magyar rovásírásos emlékekig mindent összefoglaló munkáival a későbbiekben sokszor fogunk találkozni.

HARMATTA JÁNOS professzor pedig az iránológia területén ismert nemzetközi tekintély, aki a legbonyolultabb ókori, főként Belső Ázsia területén hajdanán írásrendeket elemzete [elemezte] és hasonlította össze és főként a kvarezmi, hun, sogd, pehlevi írások jelentős emlékeit sokszor az eredeti, fennmaradt töredékek alapján tette közkinccsé. Az ő munkássága - amely még nap-nap mellett most is egyre gyarapítja éles megfigyelőképességgel és főként nagy nyelvészeti felkészültséggel a szélesskáláju nemzetközi kutatások eredményeinek ellenőrzésével és kiértékelésével az írástörténet ama részeit, amelyek a magyar rovástörténettel közvetve vagy közvetlenül összefüggésben vannak.

Ugyancsak komoly és világviszonylatban is ismert írástörténész, főleg régészeti vonalból indulva és az ókori jelenségeket analizálva tudásával MAKKAY JÁNOS. Az általa képviselt irány egészen sajátságos eredményekkel gazdagítja írástörténetünket, hiszen ő már pl. TORMA ZSÓFIA gyűjteményét is alaposan ismeri és a sumér íráskultúra terjedési irányának kiinduló fókuszát Erdélytől Sumériáig vezeti vissza. Az ő munkássága azért is jelentős, mert a két féle sumér írásgyakorlat létezésének alapjait magyar vonatkozásban tudományos szinten is képviseli. MAKKAY és HARMATTA munkáinak a jelentőségét az domborítja ki, hogy mindketten, a legmodernebb és a magyar közvélemény előtt alig-alig ismert és sokszor zsákutcába futó nemzetközi "tudományos véleményeket" komoly bírálat alá veszik és nem esnek abba az általános magyar tévedésbe, miszerint minden jó és minden igaz, amit külföldi tudósok megfogalmaznak. És külön kiemelendő, hogy MAKKAY a régészeti adatok okszerű felhasználásával, HARMATTA pedig az ő tárgyilagos bizonyítékok, elemző és összefoglaló, hasonlító nyelvészeti tudáskincs-alap felhasználásával tartalmat is igyekszik a sokszor értelmetlen jelekbe önteni. Elég itt csak a Tatárlaka mellett talált sumér táblácskák me[g]gynyugtató szövegének megállapíitására gondolnunk.

Mint dolgozatom más részében kiderül, nemcsak magyar részről dolgozták ki ama jelentős tételt, hogy a sumér írás különböző, sokszor magától a mezopotámiai városkulturáktól földrajzilag nagyon távoleső fókuszokból kiindulva, többrétegű fejlődés alatt állt. Így jelentős a TORMA-féle gyűjtemény sokáig kriksz-kraksznak vélt vonalas jegyeit a jugoszláv Vinca-kulturával, majd az égei írásrendszerekkel összekapcsoló TODOROVIC, horvát írástörténész munkássága. Meglepő eredményei - bár sokszor ellenkeznek a magyar kutatók véleményével - nem lebecsülendők, mert az írásrendszer terjedési irányával egyhangúan vallja magyar honfitársaink véleményét, hogy "Erdélytől Sumériáig" egy egészen nyomonkövethető fejlődési folyamat áll fenn.

A fiatal magyar írástörténet tehát lényegesen behozta eddigi késését Hála az otthoni tudósainknak, ma az ókori írásrendszerek ismeretében egyenrangúaknak tekinthetjük a magyar szaktudományt. Ezt a tényt legszembeötlőbben a nemzetközi szakemberek írásaiból állapíthattam meg, hisz a dolgozatom végén felsorolt bibliográfia külföldi könyveiben legalább is a lábjegyzetekben sűrűn és folyamatosan találkozom magyar szerzőink neveivel.

Ez az kétségtelen eredmény azonban nemcsak az ókori írásrendszerekre és az azok mögött lappangó tartalom értelmezésére vonatkozik, hanem az un. törökös népek szintén fiatalnak mondható elemzéseiben is. Ma ezen a téren - az újabb jelenségek közlésével - a szovjet szakemberek bizonyos előnyben vannak. Ismereteik és tudásuk azonban majdnem egyedül és kizárólag az un. "előzetes értesítés" jellegén alig terjednek túl. A Don-vidéki és Kubán-környéki újabb leletek, vagy az al-dunai, közelmúltban feltárt felírások magyarázatában a magyar szakemberek tudásának jelentős osztályrész jut. Bár a rumuny (román ) régészek és "írástudók" igyekeznek elmellőzni a magyar vonatkozásokat, honfitársaink alapvető szaktudását és szívesebben fordulnak pl. ALTHEIM, STIEHL modern, vagy THOMSEN, RADLOV régebbi megállapításaihoz, a tényeken eme elhallgatás nemsokat változtathat. CSALLÁNY DEZSŐ a szovjet tudósok eredményeit is minden erőszakolt és megalapozatlan módszer alkalmazása nélkül ügyesen és megnyugtatóan be tudta illeszteni a magyar rovásírás szerves előzményeibe. Bár magyar népi eredetünkre vonatkozó következtetéseit, a "kettős honfoglalás" vonatkozásaiban sokan kételkedve fogadják, régészeti tudása azonban - s ez ő fő ereje - eddig csak megalapozatlan ellenvélemény sorozattal találkozott.

A finnugor, nyelvészetre alapított történelmi szemlélet természetesen állandóan a sanda gyanú szemszögéből figyelni [figyeli] ezeket az írástörténeti, tárgyi bizonyítékokat. A mindenáron finnugornak vallott eredet kizárólagosságát csak egészen újkori, vagy a laza és bizonytalan nyelvi összefüggések kizárólagos láncolatának szinte ötezer évre való vissza vetítésével azonban ők magukat sem tudják megnyugtatóan megmagyarázni. Hiányzik nekik a "komplex kutatómódszer" sok eleme. Mi itt csak az írástörténetre hivatkozunk, hisz ez a "gondozásomban" összeállított tanulmánysorozat célja. A finnugorizmus irányából legfeljebb a "tamga" vagy "tulajdonjegyek" sorozatára hivatkozhatnak némi nyomokra. Így tette ezt SEBESTYÉN GYULA is a jakut és vogul stb. néptöredékek néprajzi megfigyeléseiből merített példáinak felsorolásával. Ez azonban általános kincse az emberiségnek és nem lehet az ősmagyar írás kiindulópontjául tekinteni...

Az általánosan és "hivatalosan" vallott finnugor történetszemlélet a tények hiányában igyekszik a "déliirányú" vagy "ótörök" írás[t]örténelmi adatokat bagatellizálni, értékét, jelentőségét elmellőzni, vagy elhallgatni. Jellemző példa erre a mai otthoni történetírás "korifeusának" GYÖRFFY GYÖRGYNEK a véleménye a magyar rovásírás ősének, nemző atyjának, szülő anyjának, az ótörk rovásírás eredetéről vallott nézete. Teljes egészében idézem az 1958-ban megjelent "A magyarok elődeiről és a honfoglalásról" c. gyűjteményes munkájából:

A türk rovásírás végső fokon sémi eredetű, s egy tőről fakad a héber, görög, latin, arab és a legtöbb euráziai betűírással. A sémi írást az iráni szogdok közvetítették Belső-Ázsiába. A türk írást a nyugati türkök honosítanák meg Nyugat-Ázsiában (jenyiszeji és talasz-völgyi feliratok) és a Kazár birodalomban, s ezen a réven ismerték meg a magyarok, akik kőrében, mint székely rovásírás a XVI. századig élt.

Ez a "túltömör", sokat sejtető, de egyben semmitmondó "eredeztetés" zavarólag hat és megfeledkezik a fenntiekben [fentiekben] már felsorolt tudósaink er[e]dményeinek kötelező elismeréséről. A "végső fokon sémi eredet" az általános , európai közvéleményből veszi magyarázatát, amely szerint az emberiség meggyőződésébe tévesen beivódott tudat szerint ÁDÁM a biblikus "első ember" a sémi fajból származott és ez a biblikus szemlélet a maga torz felfogásával az emberiség mindennemű kultúrvivmányát a jelzett sémi fajhoz kapcsolja. A "tömörség" az igazságot hátrányba szorítja, részlet eredményeket elhallgatva annyira általánosít, hogy legfeljebb az "euráziai" betűírás kifejezés mögött sejthetjük, elég erős képzelőerővel, a törökös népek annyira jellegzetes írásrendszerét, amelyből a magyar rovás eredetét vette. S bár egyetlen szerzőtől sem lehet megkívánni, hogy egy-egy sokszor szűk keretbe kényszerített tanulmányban minden apró-cseprő részletre kiterjedjen, ebben az esetben GYÖRFFYNÉL joggal kifogásolható ez a hiány, hisz a "gondozásában" megjelent kötet címe a "magyarok elődeinek" adatait sűrített formában, sokatmondóan ígéri... Ez a megfogalmazás a német szótár "Mehlspeiz"-ére [Mehlspeise] emlékeztet, amely a "lisztétel" fogalommal jelöli meg a makarónitól a dobostortáig az összes ételeket, vagy süteményeket...

Némi panaszízzel említem meg, hogy a magyar írástörténet művelői - talán nyelvészeinkhez alkalmazkodva - tulon-túl sok "átvételről" vagy "kölcsönzésről" beszélnek, mintha bizony a magyar nép ősei nem lettek volna legalább annyira kultúrlények, mint az "átadók" vagy a "közvetítők". Nyelvészetünk eme rákos szövevénye az írástörténet szöveteit is kikezdte... S itt ismét nagy költőnk, ARANY JÁNOS "nyelvészgúnyoló" epigrammáihoz nyúlok szemléltető példáért:

"Kisütik, hogy a magyar nyelv
Nincs, nem is lesz, nem is volt;
Ami új van benne, mind rossz,
Ami régi, az meg tót... "
(Az orthologusokra.)

Itt is megnyilvánul finnugorista nyelvészeink taktikája: ha már nem rendelkeznek az írástudomány, betűtörténet segédtudományi eszközeivel tételeik aláducolására, akkor legalább csak külső "kultur ráhatássá" nyilvánítják a törökös tábor idevonatkozó bőséges adattárát. Pedig a mai magyarság szellemi ereje, ötletessége, eredetisége számtalan példával szolgál, hogy "nem kell szomszédba mennünk sütnivalóért". Bár kevesen vannak honfitársaink közül Nobel-díjasok, az fajunk mellőzésének igazságtalan és jogtalan következménye csupán, nem tárgyilagos szellemi értékmérés. (S még nincs egészen tisztázva a Marosvásárhely "Teleki-Téka" irattárából nyomtalanul eltűnt BOLYAI FARKAS-féle "relativitás elmélet" és a Nobel-díjas EINSTEIN "zseniális "meglátása között !!) Ez a magyar sajátosság őszintén szólva, nemcsak a "kiművelt emberfő" fogalmához tartozó teknikai és szellemtudományi embereinkre, honfitársainkra vonatkozik, hanem elsősorban a paraszti, pásztori népréteg "ezermesteri" adottságára, amely ezer és ezer változatban bizonyítja fajták "jégen is megélő" tehetségét. Magyar népünk nemcsak arra használta és használja a fejét, hogy a kucsmát-kalpagot viselje rajta...

Ugyancsak panaszízű az a megállapításom is, hogy a legújabb és egyre sűrűbben megjelenő, népszerűsítő vagy tudományos írástörténeti munkák nemzetközi vonalon sokszor meg sem említik még csak a törökös, Orkon[Orchon]-Jenyisszei, Talas-völgyi rovásírásokat sem s még kevésbbé a magyar és rokonnépek írástudását. A kötet végén szereplő bibliográfiák legtöbbje, ha az írásfejlödésről vagy azok genealógiájáról táblázatot hoznak, nagyon sokszor egyszerűen "lefelejtenek" bennünket. Hogy ez szándék vagy tudatlanság, tájékozatlanság eredménye-e avagy sem, (vagy mindegyik ?) azt döntsék el idegenek, nehogy az a látszat támadjon, miszerint mi magyarok állandóan "rendbontó" és "túlzott sovinizmusból táplálkozó" sérelemérzetből panaszkodunk. Vegyük inkább úgy, hogy ez nem "panasz", hanem jogorvoslás vagy ha úgy tetszik, történelmi tárgyilagosság követelése a lenézett "turáni fajjal" szemben.

Pusztán "teoretikus" hiánynak tűnhetne fel említett "panaszom" s hogy ezt megcáfoljam, mellékelem a többszázezres példányszámú és az UNESCO pénzügyi alapjából kiadott, több nyelvre lefordított "The Triumph of the Alphabet - A History of Writing" c. kötet táblázatát A. C. MOORHOUSE tollából. Spanyol fordításának latinos műszavait minden olvasóm érteni fogja.

Panaszunk magyar szerzők idegen nyelvű és idegen szerzők magyarra is lefordított kiadványaira is vonatkozik. Az elsők közé sorolom FÖLDES-PAP szerző együttes: "Vom Felsbild zum Alphabet" (Stuttgart, 1966 ) könyvét. Az utóbbi csoporthoz DOBLHOFER: "Jelek és csodák" címen Budapesten kiadott fordítást a német "zsebkönyvek" sorozatából, ahol még "Zeichen und Wunder"szerepel.

A mellékelt táblázatban csak sejtjük a sok "sémita" csoport mögött a teljesen idegenfaju, törökös rovásírás számontartását. Igaz, hogy SUPKA GÉZA az "arameo"-nak nevezett alcsoport tagjaként a devangari írással is rokonítja az ótörök rovásírást, míg az "etrusco" alfajai közt FADRUSZ JÁNOS vélte felismerni a magyar-székely rovásjeleket. De ennyi az egész. Ezeket is csak "beleolvasom" a táblázatba, ahonnét bizony a kutató-kereső írástörténész nehezen indulhatna hódító útra !

fa er 1-014

A világ közvéleményét erősen félrevezeti ez a "Taschenbücher" áradat s gyarapítja a magyarságról amúgy is elterjedt, számos torzvéleményt. A "kevés jellel sokatmondó" rovásírás betűtakarékosságának jelentőségét gyerekkori emlékeimmel együtt őrzöm. Tizéves koromba Belgiumba kerültem és sok fejtörést okozott a sok francia írásszabály, amit a jó belga apácák igyekeztek belém önteni. De nem tudtam megérteni, miért kell a becsületes magyar "ó"-betűt néha "au"-nak írni, máskor meg éppenséggel "eau"-nak. Mennyi "papirpocsékolás" alapgondolatomhoz hozzájárulta teljesen felesleges "h", amit szegénykét némaságra ítéltek, de ha nem írtam ki, hisz úgy sem ejtjük, akkor egyszeriben hiányolták. A magyar ábécé minden betűje hangzik. Már így is "többet mond" mint a többi nyelvek. Mert az angolról ne is beszéljek. Felidéztem magamban az USA-i pár éves ottlétemkor a nagy cinikusnak, BERNÁRD SHAW-nak életében talán egyetlen jószándékú írását, hogy az angol nyelvet "szimplifikálni" kellene. Még a vagyonát is erre a célra hagyományozta. S mit mondjunk USA-ban oly nagyra tartott, de politikai agyficamaiért félvilágban felelősként vádolt ROSEVELT elnökről, akinek ugyancsak talán egyetlen egészséges ötlete volt az angol leegyszerűsítése, fonetikai átrendezése. Sokszor eszembejutottak, hisz ahányszor szerény családi nevemet "FEHÉR" meg akartam értetni valami állami tisztviselővel, vagy kölcsönt adó hitelezővel ez a szegény név egyszeriben EFIÉCSIÁR-rá torzult. Kész hidegrázás...

Visszatérve a magyar rovásírás eredetéhez, a törökös népek írásrendszeréhez, megkell említenem, hogy a GYÖRFFY GYÖRGY által "sémi" eredetűnek tekintett kiinduló -forrást, sőt a SEBESTYÉN által föníciainak tekintett ősmintát, a mellettük-ellenük felhozott érvet és ellenérvet a múlténak tekinthetjük. A sok, elképzelt felépítményt feldöntötte a régészek ásója. A tudomány ma már nemcsak a stratoszféra, az űrkutatásban ugrik szerfelett nagyokat, hanem a földmélyét feltáró földgyaluk és régészásók nyomán is. SEBESTYÉN és az általános írástörténet eddig a K.e. 850 tájáról származó un. "MESA követ" tekintették a főniciai írás alapjának. Egyben,mint a rovásírásrendszerek őse is szerepelt. Bár a későbbiekben a "MESA kő" részletesen szerepel írásomban, előre akarom bocsátani az írástörténetben roppant nagy változást jelentő, kormeghatározó leletet, amelyről már említettem, hogy sok-sok teóriát, érvelést döntött halomba a régészek ásója nyomán. Íme a híradás erről a ma még felmérhetetlen jelentőségű leletről egy budapesti lap sokatmondó hasábjairól:

Aranyba hurkolt csontváz

Több mint négyezer aranytárgyat találtak a Kazah Tudományos Akadémia Archeológiai Intézetének régészei egy Alma-Ata környékén feltárt királyi temetkezési helyen. A sírdombban, amelyet a benne talált leletek gazdagsága miatt Arany Kurgannak neveztek el, egy fiatalember - a feltételezések szerint királyfi - tetőtől talpig aranyba burkolt csontváza feküdt dísztárgyakkal körülvéve.

Az Arany Kurgan rejtélyét két év kitartó munka után G. Muszabajev, a Kazahsztáni Tudományos Akadémia levelező tagja fejtette meg, amikor sikerült elolvasnia a sírdombon talált ezüst csésze aljába vésett feliratot: "Becsülettel tartsd magasra az atyai zászlót. Légy méltó ura alattvalóidnak. A harci mének és a déli vitézek dicsőséget hoznak nevedre. Ha felnősz, boldogságodat vívd ki, saját karod erejével. Adjon isten egészséget."

Az ezüst csésze feliratának elolvasása nemcsak e temetkezési hely gazdájának kilétére vonatkozó feltételezéseket erősítette meg, hanem - s ezt tekintik az Arany Kurgan igazi tudományos szenzációjának - azt is igazolta, hogy a török írásbeliség 800-1000 évvel korábbi mint eddig feltételezték. Ősi formáit, amelyek egyikével az ezüst csésze aljára vésett atyai intelmeket írták, már az időszámítás előtti hetedik-ötödik században a sírdomb keletkezési idején használták.

A részletes jelentések természetesen sokkal többet mondanak az "Arany Kurgán" kincseiről, de minket és az írástörténetet már a kis jelentésszövegben is jelzett tudományos szenzáció érdekel jelen írásomban, amely szerint a "török írásbeliség 800-1000 évvel korábbra teendő, mint ezt eddig feltételezték". S talán csak akkor fogjuk fel teljesen az előzetes jelentés és a későbbi tudósítások igazi jelentőségét, ha az Alma Ata-i "Arany Kurgán" ismeretlen királyfiának ezüstcsészén lévő megható atyai intelmeket egyidősnek kell minősítenünk MESA király, a "nem sémi" moabiták királyának emlékkövével. MESA pedig már szerepel a Bibliának egyszerre több helyén is. Így a törökös rovásírás rendszer már a biblikus időkben egy szerfelett magas műveltséggel rendelkező törökös, a jelek szerint hun népet szerepeltet, amelynek szellemi kultúrájánál csak talán erkölcsi magatartása és vitézsége volt magasabb...

A sok-sok feltételezés tehát, hogy a mediterránum vidékéről ilyen-olyan népek kereskedelmi utazóival jutott el ősi rokonnépeinkhez, egyszeriben megdől és az írásbeliség őshazája a rovásrendszer szempontjából Belső Ázsia. Hogy aztán hogy volt lehetséges az Alma Ata kurgán környékén és a Holt-tenger partján élő, tehát még a messzejáró kalmárok számára is szinte elképzelhetetlen távolságra lakó írástudó népek betűsora oly feltűnően egyforma, arra csak az idők folyamán tudunk választ kapni.

Egy azonban máris bizonyosnak látszik: ALBRIGHT meglátása az asszír nagyhatalom népcseréiről sokkalta fontosabb tényező, mint eddig hittük. A "zsidók babiloni fogsága" valójában csak népcsere volt és a mai Palesztina sok-sok biblikus népe nem tartozott a "sémi" fajhoz, mint ahogy az írás bölcsőjét ringató sumérok sem voltak azok.

Az "Arany Kurgán" rovásírásos ezüst csészéje tehát kronológiai jelentősége mellett roppant nagy kulturjelentőségű adat is. Jelen munkámban ezt az adatot mindenütt szemelőtt igyekszem tartani annak ellenére, hogy az írásfejlődés menetét Erdélyből, TORMA ZSÓFIA gyűjteményének vonalas betűjegyeitől vezetem a már említett úton. Itt megjegyzem azt is, hogy a Kaukázus déli részén a szovjet régészek szintén rábukkantak az ősi, sumér vonalasírás jegyeire s ez nem újdonság, hisz tudjuk, hogy ez a nép, vagy ahogy SEBESTYÉN mondja: "az ókor legrégibb kulturnépe, a mi ural-altáji népcsaládunkba tartozó geniális szumér-nép hozta létre."

Ezekkel az alapgondolatokkal vezetem be a "gondozásomra" bízott kötetet, abban a reményben, hogy sokan haszonnal forgatják kutatásaikban, valamint azzal a meggyőződéssel, hogy az emigrációban, szétszórtságban élő magyarság is nyújthat, ha mást talán nem is, de aprócska homokszemeket az egyetemes magyar kultura építéséhez. Ennél szebb célom nem is lehet...


I. Rész: Az írás bölcsője körül

TÁJÉKOZODÁS AZ ÍRÁSRENDSZEREK IDŐBELI ÉS TÉRBELI TERJEDÉSÉRŐL

Írástörténeti kutatásaink rovásrendszerre vonatkozó adatait csak úgy tudjuk az ékírástól követni és csoportosítani, ha a térbeli és időbeli szétszórtságukat földrajzi és időhöz kötöttség kronológiájáról legalább nagy vonalakban valami állandó tájékoztató segédeszközt alkalmazunk.

Szemlélhetőség kedvéért csatolom írásomhoz NEMES-DEDINAI ZSUFFA SÁNDOR: "A magyar nyelv nyelvrokonságai" c. tanulmányából. A térkép legalább némi eligazítással szolgál a térbeli elterjedés irányáról. Időbeli sorrend és az egymás szomszédságában élő etnikumok szempontjából természetesen egy egész sorozat tanulmányra lenne szüksége, hogy a fejlődés menetét eredményesen figyelemmel kísérhessük. Erre érdemben valóban csak igen képzett szakemberek, helyi kutatók lennének képesek. Az idő és tér olyan tág és terjedelmes, hogy a kereteikben lezajló írásfejlődésnek csak darabjait, eddig feltárt részletekből csak töredékeket közölhetünk abban a biztos tudatban, hogy munkánk sem nem befejezett, sem a tévedésektől mentesnek nem tekinthető. Már csak azért sem, mert az Alma Ata-i Arany Kurgán az összes eddigi "eredményeket" felborította a maga feliratával. Ez az írásos emlék mindenesetre csak az időbeli, eddigi megállapításokat változtatja meg erősen, de a térbeli keret maradandónak tekinthető.

A ZSUFFA-féle nyelvészeti térkép nyelvi sokféleségéből az azokat hordozó vagy kifejező írásrendszerek számbelileg lényegesen redukálhatók. Az akkori különféle műveltséghez tartozó nagy népek ugyanis nem alkottak maguknak önálló írást, hanem a mai latin betűkkel író népek módjára néha egészen távolálló nyelvek egy-egy ága ugyanazokat az írásjeleket használta. Ez annyit is jelent, hogy az írásrendszerek hasonlósága, vagy azonossága nem jelent egyúttal nyelvi hasonlóságot vagy azonosságot. Ahogy például a magyar nyelv nem kapcsolható az indogermán nyelvekhez, ámbár egyformán a latin betűket használják írásrendszerükben. A mai latin betűk időben évezredes, térbelileg pedig félvilágot betöltő szerepét több évezrednyi távlatban a sumér ékírás, majd később az arámi (arameus), még később a föníciai vonalas írásjegyek töltötték be. Az írástörténet ezek közt a különféle kulturákat hordozó és megörökítő jegyrendszerek között természetesen igyekszik az egymásbólfejlődés finom vonalait követni.

fa_er_1-020

ERDÉLYTŐL SUMÉRIÁIG ?

Meglepőnek látszik jelen fejezetem címe. Pedig kérdőjellel írtam! A "kövek beszélnek" alapon azonban nincs kétség, hogy ez az irányú írásvándorlás lehetősége sem vethető el teljesen. TORMA ZSÓFIA Maros-völgyi, H. SCHLIEMANN trójai és végül A. H. SAYCE anatóliai (Kis-Ázsia) leleteinek összefüggését már 1883-ból az egy szakember, két "dilettáns" közti levelezés határozottan állítja. Nem akarom itt "Sumér nyomok Erdélyben" c. kiadványom bevezető tanulmányát hosszabban idézni, csak megismétlem HARMATTA JÁNOS ókori írásszakértőnk és világhíres iranológusunk idevonatkozó szavait:

"Olyan jelek, amelynek valamilyen kapcsolatát a régi mezopotámiai írásbeliséggel fel lehetett tenni, már a múlt században is kerültek elő elég nagy számban Tordoson, s feltárójuk, illetve gyűjtőjük, TORMA ZSÓFIA már 1879-ben utalt is a tordosi jelek és az asszír-babilóniai írásbeliség kapcsolatának lehetőségére és e feltevést nem kisebb tudós, mint A. H. SAYCE is komolyan mérlegelte ..."

A SAYCE-féle levélből kitűnik, hogy TORMA már 1883-ban négy ősi székely rovásírás jelet olvasott ki gyűjteményéből. Ezek a betűk

fa_er_1-021

TORMA ZSÓFIA kiadatlan betűgyűjtéséből is közöltem említett kiadványomban három "ízelítő" darabkát. Sajnos az egész ilyenirányú kiadás még késik, mert közvetített levelemre VLASSA MIKLÓS, világhíres kolozsvári régésztől azt a választ kaptam, hogy a kézirat már foszladozóban van, ceruzarajzai halványulnak és az ottani egyetem szándékszik az egészet egyben kiadás alá rendezni. Bízunk VLASSA tárgyilagos és szakemberi tájékozottságában s, hogy eme ígéret valóra válik az egyetemes emberi tudomány nagy javára. Addig is csak három aprócska részlet a már eddig általa közölt gyűjteményből:

fa_er_1-022

A közölt töredékek közül az a./ "ékíratos" töredék, b./ hengerpecsét és c./ hengerpalást írásjegyekkel, ZSÓFIA kisasszony saját kezű rajzaiból...

Szükreszabott lehetőségeimet, hogy TORMA ZSÓFIA gyűjteményéből több írásjegyet is megszerezzek, váratlanul kitágította magát "megnevezní félő" újvidéki Olvasóm (Magyai Őskutatás egyik példánya után), aki az un. "Vincakultura" legnagyobb ma élő horvát írásszakértőjének, JOVAN TODOROVIĆ-nak a Duna-völgyi bronzkori kultúrájáról írt tanulmányát megküldte. Ebben a tanulmányban, mint látni fogjuk, TORMA-féle gyűjtemény jegyei az elsők és egyben kapcsolva vannak a VLASSA által felfedezett tatárlaki jegyek mellett, a karanovoi, sitovoi, gradesnicai, devetaci és cavgari bronzkori "rovásírások". A felsorolt bolgár leletek mellé csatlakozik a jugoszláviai Bojan-Vidra-í és a rurnán Gumelnica mellett talált bronzkori cserépedény feliratok jelsorozata.

TODOROVIĆ említi, hogy a Tordos, Maros-menti TORMA-féle gyűjteményt egy honfitársa, M. M. VASIĆ már 1908-ban feldolgozta. Valószínűleg akkor tűnt el a gyűjtemény legértékesebb darabja a sumér írásjelekkel díszített "orsó-nehezék". Ezt ui. ROSKA MÁRTON régészünk nagy kiadványa TORMA-gyűjteményéről már csak rajzból ismert. Mint VLASSA írja, a gyűjteményből valóban hiányzott és egy dobozkában, eldugott helyen találtak rá véletlenül.

De hogy szavaim egymásba ne öltsem, ezen kis vargabetű után sorraveszem TODOROVIĆ írásának idevonatkozó részleteit. Sokat mondók s bár vitázik kiváló ókori régész és mitológia- történészünkkel MAKKAY JÁNOSSAL és magam sem adok neki mindenben igazat, gyűjtése értékmentő és az írástörténelem labirintusában biztosan mozog, betűfejlődési táblázata eligazító. Jelentősége főként "frissensült" mivoltában rejlik, hisz csak nemrégiben 1972 októberében jelent meg. Így a tatárlaki sumér táblaleletek keltette nagy érdeklődési hullámok elcsitultával összegező eredményként már az eladdig hozzászóló szakemberek véleményét táblázatba tudta foglalni. A tábla oszlopai igen sokat mondanak Tordos és Észak Bolgária barlangjegyeinek egységéről és végeredményét kapcsolja a sumér-kori ékírásokat megelőző, vonalas, rovásjellegű jegyeivel. S a másik konklúzió: TODOROVIĆ mellékelt térképe mutatja a vonalas, rovásjellegű jelcsoport kelet felé haladó irányát, amire jelen fejezetünk címével utalunk.

A már előbb említett TORMA-féle betűelemzések mellett TODOROVIĆ hozzájutott honfitársa VASIĆ írásán keresztül az 1906-ban "tárolt" adatokhoz is. Eszekből alább egy szemelvény sorozat:

fa_er_1-023

fa_er_1-024

fa_er_1-025

fa_er_1-026

A gyűjtemény fenti csoportját TODOROVIĆ "pontozott" jellegű, tulajdon-, vagy fazekas-jegyeknek és egyben a legősibb írásjeleknek tekinti. A következő csoport szerinte már több írásszerűséget tartalmaz:

fa_er_1-027

Az alább következő un. "idol"-gyűjteményen már-már a vonalas - rovásos - jellegű jegyek mellett fel-feltünedezik egy-egy ékírás jel is.

fa_er_1-028

Ma már semmi kétség nem fér ama megállapításhoz, hogy ezek a kis szobortorzók "autokton" jellegűek, azaz ott a helyszínen gyúrták őket friss agyagból, vagyis "Ott ahol a Maros vize folyik csendesen ..." Partomlások, vízmosások, fűzfagyökerek, dobták, nyomták őket ismét felszínre...

A sok-sok cserépdarab ilyen-olyan töredékecske jelei bizony eléggé egyhangú látványt mutatnak. ZSÓFIA kisasszony és a nyománjáró türelmes kutatók azonban egy-egy élményt jelentő felfedezést végezhettek rajtuk.

TODOROVIĆ Karanovo bolgár falu melletti bronzkori leletek cserépfeliratait is közli:

fa_er_1-029

Nem akarnám Olvasóim türelmét túlfeszíteni még további cserépdarabokkal is - bár ezek magukban, halkan beszélnek a múltról - csak mellékelem TODOROVIĆ tanulmányából Bolgáríában a Sitovo nevű falu határában talált bronzkori, a tordosi és tatárlaki jeleknél valamivel későbbi, de egy műveltséghez tartozó barlanglakók írta, folyamatos, már egészen rovás jellegű izenetét az utókornak! A barlangban talált cserépedényeken több jel megismétlődik.

Mennyi titok, - talán dicshimnusz a félelmetes istenekhez, vagy bizonyság az írástudó "ősember" kultúrájáról, életküzdelméről? - tárul majd fel, ha az alábbi kétszeres, párhuzamosan és 3-3 méter szélességben, mészkőfalra vésett betűsort megfejtik!

fa_er_1-030a

S ez az írássor K.e. 2300-as évekből való. Kísérteties ezt a közel négy és fél évezres izenetet látni. Szinte a rovásírás választójeleivel! Az ugyancsak bolgáriai sumérkori feliratos darabokról összegyűjtött rovásos jegyek egy csoportját közli TODOROVIĆ Cavgariból:

fa_er_1-030b

Amint látjuk, egyre jobban "formálódik" a székely rovásjegyek alakja és egyszerre közelebb érezzük magunkhoz Erdély és észak Bolgária igazi "őslakói"-hoz és egyben a sumérokhoz. A rovás betűin keresztül... Mert a tudós bolgár régész G. GEORGIEV szerint ezek a jelek a híres C.14 (karbon 14) bizonysága szerint a K.e. 2400-2300-as évekből származnak, tehát alig-alig 500 évvel fiatalabbak a tudomány által ma számontartott UR-NIN és MANICSUSI sumér királyok uralma idején, pontosan K.e. 3.000-es évek végén használatban lévő hasonló írásjeleknél!

S ezzel még mindig nincs vége a meglepetésnek! A gradesnicai feliratok alábbi részletei már valóban rovásírás jelleget öltik.

fa_er_1-031

Bojan-Vidrából, a hajdani "Besenyőország"-ból Bosznia területéről szintén izen a történelem hajnaláról egy "írástudó gölöncsér":

fa_er_1-032a

Lám-lám, milyen messze visszanézünk a múltba a rovásírás jegyein keresztül... Térben nem vagyunk messze Tordostól-Tatárlakától és az Erdélyben egyre-másra felbukkanó lelőhelyektől. A ROSKA-féle leltározás közlését - amelyet BABINSZKY LÁSZLÓ buffalói (USA) munkatársamnak köszönhetek - is beiktathatjuk TODOROVIĆ tanulmányába, legalább két nagyon tanulságos darabbal:

fa_er_1-032b

Ilyen és hasonló, összesen 11 ezer darab cserépről, "háló- vagy orsósúlyról", vagy HARMATTA professzor szerint fogadalmi, istennek amulettekről felajánlott kellett TORMA ZSÓFIA és követőinek összeszedegetni a régmúlt aprócska betűsorait Tordos Marosparti füzeseiben vagy Bolgária barlangjaiban. S ha ZSÓFIA régésznő töménytelen cseréphalmazához még az Al-Duna és Észak Balkán leleteinek számtalan darabját a tudósok szívós türelme, alázatos igazságkutatása meg nem ejti, akkor ma nem közölhetném tárgyi bizonyítékként a K.e. 2.500-as évek írástudásának cserépbe égetett, sziklára vésett rovásjegyeit. Ezt a sok-sok munkát elvégezte helyettünk G. GEORGIEV, aki Tordostól Cavgarig minden ilyen jelet lajstromozott, Csak "mutatóban" vagy félszázat!

fa_er_1-033

S ne gondolja senki, hogy ezek a jegyek csak "véletlenek" avagy "fazekasjegyek" vásárokra szánt portékákról. Íme pár Dél-Erdélyből származó darab "beszélő cserépkorong":

fa_er_1-034

Csak persze "ember kell a gátra", aki megérti a négymezőnyös ókori mágikus üzenetet. Nem hiszem, hogy "szakemberek", vagy egyetemi katedratikusokra vár az ilyen "kemény diók" megtörése. Csak szenvedélyes magánkutatók, pihentagyú keresztrejtvényfejtők - akiket SEBESTYÉN GYULA annyira "leértékelt" nagy rovásírásos tanulmányában, - jönnek a nyitjára ezeknek a rejtélyeknek. Csak várnunk kell az idők teljességére!

fa_er_1-035

Röpke kis "elmélkedésem" után újból visszatérek TODOROVIĆ tanulmányának legkonkrétebb eredményéhez, az Erdély-Délbalkán térség rovásjegyeinek táblázatához. A jeloszlopok azonossága - vagy legalább nagy hasonlatossága - első látásra meggyőző! Íme:

fa_er_1-036

A közölt, összehasonító táblázat első oszlopa a balkáni térség kisebb leleteinek összegezése, míg két bolgár és az Al-Duna menti, valamint a két erdélyi jelentősebb-lelőhely jegyei külön-külön oszlopban szerepelnek. Nem kell nagy képzeleterő a jegyek "rovásszerűségének" azonnali megállapításához.

És végezetül közlőm TODOROVIĆ térképét az "írásbeliség" terjedésirányáról. Ezt vitatják a legjobban. Az irányt: Erdélytől Sumériáig, vagy Sumériától Erdélyig: ez a kérdés válasszunk!... Vagy inkább ne. Várjuk ki e téren a szakemberek szabvány és rendszerbekényszerült kutatásáig vagy műkedvelők "meglátásait"

Fejcsóválás nélkül elfogadja minden Olvasóm, hogy a két földrajzi térség: Suméria és Erdély közt K.e. 3.-2. ezred közepe tája óta komoly és tárgyilagosan bizonyítható kulturkapcsolat, kereskedelmi összeköttetés állott fenn...

fa_er_1-037

S hogy ez a térkép és a rajta szereplő "rovásírásos" terjedési irány nem légből kapott, újból a "helyszíni", nem magyar írástörténészekhez fordulunk bizonyságért.

A nagy bolgár írástörténész V. GEORGIEV szinte egész életét a betűk születésének, fejlődésének, rokonságaik felderítésére szentelve horvát kollégája a TODOROVIĆ szerint az Erdély-Északbalkán bronzkori írástudását tovább vitte az Égei tenger szigeteire. Szerinte az erdélyi jeleket különleges kapcsolatok - több betűazonosság - fűzik a Kréta-sziget és Szantorin-szigetek ezideig megfejtetlen "lineáris" betűcsoportjaihoz. (Eddig csak a "lineáris B" jeleket tudják olvasni!) Részletesebben a krétai titokzatos jelekről nagyon áttekinthető, szépstílusú leírást nyújt KÉKI BÉLA írástörténészünk. Íme a szószerinti idézet:

"Kréta szigete nyilván szerencsés fekvésének köszönhette, hogy az i.e. II. évezredben a Földközi-tenger keleti medencéjének kereskedelmi központjává lett. Itt bonyolódott le a sok áru cseréje, amelyet Egyiptom, Kisázsia és a Balkán-félsziget népei termeltek. A meggazdagodott szigeten magas fejlettségű kultúra virágzott, s a krétai művészet termékenyítő hatásának nyomait a környező népeknél mindenütt megtaláljuk.

Arthur Evans (1851-1941) angol régész - később az oxfordi egyetem tanára - 1899-ben látott hozzá a krétai romok felkutatásához. Szerencsésen megtalálta, majd hosszú éveken át tartó munkával fel is tárta Mínósz király valószínűleg i.e, 1600 táján épült palotáját. Ünnepélyesen ható, oszlopsorral szegélyezett lépcső vezetett fel a hegyre, ahol a pazar szépségű királyi lak állott. A fényűző palotát nem övezték komor bástyák és várfalak, Kréta gazdagságát a tenger és Mínósz király hajóhada védelmezte.

Evans ásatásai közben ezerszámra talált kiégetett agyagtáblákat tele hieroglif és egyéb írásjelekkel. Alapos munkával rendszerezte őket, s végül is háromféle írást különböztetett meg. Az első változatot, amely még elég épen őrzi az írás képszerűségét, mínószi hieroglifáknak nevezte el. Á második és harmadik változat egyaránt arról vallott, hogy a hieroglif jelek az idők folyamán vonalas írásjegyekké egyszerűsödtek. Ezeket Evans lineáris A és lineáris B típusú írásnak nevezte el.

A tudományos világ felcsigázott kíváncsisággal várta a krétai írásos emlékek kiadását. Evans 1909-ben Scripta Minoa I című munkájában nyilvánosságra is hozta néhány, hieroglif jelekkel teleírt tábla másolatát, de csak az 1935-ben megjelent The Palace of Minos IV. című könyvében publikált először lineáris B típusú írást. A kiásott 2800 tábla közül azonban csupán százhúsznak a másolatát adta közre..."

Ez a százhúsz közölt másolat is nagy rejtély maradt, főként azért mert a legidősebbnek látszó hieroglif sorozatot senki sem tudta "szóra bírni" mint KÉKI mondja. Végül is sikerült a "lineáris B" jeleiből 88 szótagjelet feloldani. Az érdekfeszítő szófejtésnek történetét KÉKI így írja le:

"A második világháború alatt a híradástechnikai eszközök elterjedésével megindult a rejtjeles közlésmódok fejlesztése. S ezzel párhuzamosan előtérbe került azoknak a módszereknek kutatása, amelyek segítségével a titkos írások legbonyolultabb változatait is meg lehet fejteni. Akik manapság a rejtjelek megfejtésének nagy szellemi erőfeszítést kívánó munkáját végzik, főként statisztikai-matematikai módszerekkel dolgoznak.

Ehhez hasonló eljárást alkalmazott a krétai írás megfejtésével foglalkozó Alice Kober amerikai matematikus is. Alaposan szemügyre vette a lineáris B-írás közreadott emlékeinek jelkészletét. Az egyes jelcsoportokat függőleges vonások választották el egymástól, ezeket szóhatároknak tekintette. Majd megfigyelte, hogy két függőleges vonás között is előfordulnak ismétlődő jelcsoportok. Föltételezte, hogy ezek szótagjelek. Különben már Evans felhívta a figyelmet arra, hogy összesen 135 jel ismétlődik a lineáris B-írással telerótt táblákon, s ebből az írástörténészek eleve szótagírásra következtettek. Alice Kober rácsos táblázatokat készített megállapításainak rendszerezésére, és páratlan türelemmel végezte elemző munkáját, mégis úgy halt meg 1950-ben, hogy egyetlen jelcsoport hangértékét sem sikerült tisztáznia. Fáradozását mégsem mondhatjuk hiábavalónak, mert módszere utat mutatott egy nála szerencsésebb angol kutatónak: Michael Ventrisnek.

Még 1936-ban történt, hogy Arthur Evans előadást tartott Londonban a mínószi kultúráról, s a hallgatóság soraiban ott ült egy 14 éves diák, Michael Ventris (1922-1956) is, aki szenvedélyes érdeklődést mutatott az élő és holt nyelvek iránt. Egyetemi tanulmányait később mégsem a bölcsészeti, hanem az építészeti karon végezte, de kedvtelésből kitartóan foglalkozott a krétai írásos emlékekkel, amelyekről annak idején Evanstől hallott. Közben behívták katonának, s a második világháborúban mint navigátor szolgált a brit légierőnél. A krétai írások másolatait azonban magánál hordta, s pihenőidejét jobbára ezek böngészésével, elemzésével töltötte. Ventris is a jelek és jelcsoportok előfordulásának gyakoriságából indult ki, és alkalmazta Alice Kober rácsos táblázatalt. Az írásos emlékek etruszk eredetére gyanakodott, és maga is meghökkent, amikor eljutott néhány szó megfejtéséig, s azok így hangzottak: ke-ra-me-u = kerameusz = fazekas; ka-ke-u = khalkeusz = bronzkovács és po-me-nó = poimén = pásztor. Hát görög nyelven íródtak a krétai leletek? Ventris először 1952-ben, az angol rádióban ismertette eredményeit, majd John Chadwick cambridge-i nyelvésszel együtt írt munkájában hozta nyilvánosságra a krétai írásról és a kréta-mükénéi kultúráról szóló, alapvető megállapításait. A görög nyelvet olyan archaikus állapotában tárta fel, ahogy öt-hat évszázaddal Homérosz előtt beszélték.

Ventris és Chadwick a lineáris B-írás 88 szótagjelét fejtette meg. Emellett jó néhány egyéb sajátságot is tisztázniok kellett, így például: a szóvégi vagy szótagvégi mássalhangzókat a krétai írás nem jelölte, a régi krétai görögök nem tudtak különbséget tenni a p és f, k és g, valamint az l és r között, a jelek hol egy hang, hol egy szótag jelölésére szolgáltak. Ezek szerint a krétaiak a következőképp írtak a lineáris B jeleivel:

fa_er_1-040a

Valószínű, hogy ezeket a jeleket eredetileg más nyelv számára alkották meg, s csak később alkalmazták a görögre. Ventris és Chadwick megállapításai nem zárják ki annak lehetőségét, hogy akár a görögökkel egyidejűleg, akár korábban más nép is lakhatta Krétát. A választ talán a lineáris A-írás megfejtése adhatná meg, ez azonban, akárcsak a mínószi hieroglif jelek és a phaisztoszi korong jeleinek értelmezése, a megoldatlan feladatok közé tartozik.

Fájdalom, Michael Ventris találékony, éles elméjére az írástörténet már nem számíthat, mert az építészként is rendkívül tehetséges kutató 1956-ban, autóbaleset következtében meghalt, Chadwickkel közösen írt és éppen sajtó alatt levő Documents in Mycenaean Greek című, összefoglaló művét már nem vehette kézbe."

Ebben a rövid leírásban súlyos és megingathatatlan eredmények, de egyben egész sor újabb és sürgető teendők vannak tömörítve. Az eredmények legfontosabbika V. GEORGIJEV határozott és példákkal bizonyított állítása, hogy a "lineáris A és B" írásjelek a bronzkori Erdély és Észak-Balkán hátteréből és a sumér kultúrkörből kerültek le délre. Jelentős megállapítását ma már egyöntetűen vallják - Magyarország kutatóit is beleértve!, - hisz ha a két lineáris írásjegy sort egybevetjük a rovás jellegű tordosi-tatárlaki-karanovoi stb. már bemutatott jegy oszlopokkal, az első pillanatra meggyőződünk azonosságukról és fejlődési fokozatukról is. Íme pár részlet, amit HÉDERVÁRI PÉTER az ó-hazai "Élet és Tudomány" c. tudományos-népszerűsítő hetilapban "Bronzkori városokban jártam" címmel közölt, mint kis töredéket:

fa_er_1-040b

Krétai képírás jeleinek fokozatos leegyszerűsödése ás vonalas írássá való átalakulása Hédervári Péter nyomán

A vonalas (lineáris ) B. krétai írásmód mellett mint nagy titok, ott szerepel a krétai ásatások leletei közt több képírásos (piktografikus ) szöveg is. Az enyészet karmaiból kimentett rejtélyek közt leghíresebb az un. Phaisztosz- i Korong. L. PERNIER szerencsés keze, régész ásója hozta napvilágra 1908-ban. Egyszerű agyagkorong. Közepétől induló csigavonalban aprócska képek sorakoznak mindkét oldalán. A szavakat jelölő figurákat pecsételő készséggel nyomták a puha agyagba kiégetése előtt. A melső oldalon 121, a hátulsón 119 ilyen jel szerepel, amelyek természetszerűleg ismétlődnek és végeredményként 45 különféle piktogrammot eredményeznek.

fa_er_1-041

fa_er_1-042

A magyar kutató szellem nem állt meg ez előtt a titokzatos táblácska előtt. Finom női intuícióval kolozsvári íráskutatónőnk, KABAY LISETTE érezte-értelmezte ki a csigasor képjeleiből. Zsolozsma stílusú gyönyörű naphimnusz szövegét szőtte színes-ízes szavakból. Az emberiség közös zsolozsmájának zsongása ez a teremtés hajnalán...

Erre vonatkozó alapgondolatait KABAY LISETTE a következő mondatokba sűrítette:

"A Napének akkor keletkezhetett, mikor a tavaszi napéjegyenlőség idején a Nap még a Kos csillagképében kelt fel. A processió folytán az állócsillagok átlag 72 év alatt egy fokkal tolódtak el Kelet felé. Bízzuk szakértőre a megfelelő számítások elvégzését. Az eredmény csakis a szöveg keletkezésének időpontját határozhatja meg, maga az írásrendszer fiatalabb lehet. Mind az elő- és mind a hátlapon ismétlődő mondatok vannak. A visszatérő ismétlődésekből arra lehet következtetni, hogy a himnuszt énekelték."

KABAY LISETTE megfejtési kísérlete módszeres elemzés. Az összes képjelek logikus jelentéstartalmának megállapításával indul el a rejtély megfejtés csábító, de nehéz útján. Gondolatmenetének eme folyamatát teljes egészében közlöm. Már csak azért is, mert TORMA ZSÓFIA gyűjteményének sok képjelével kapcsolatba hozza a hasonlatosságot kínáló párhuzamokat. S főleg azért, mert ez a szép Napének a maga titokzatos jeleivel talán összekötőhidként szerepelhet egyszer az ókori Nyugat és Kelet szellemi áramlatai közt, mint ahogy a lelőhely, Kréta valójában az volt. Akkor még a Nyugat legszélsőbb sávja a mai Magyarország, Erdély volt és a legkeletebb az Altáj-vidék...

  1. fa_er_1-043

    Atya (úr, napisten). Lósörényt viselő férfifej. Az ókorban elterjedt fejdísz volt a sörény, Pallasz Athéné sisakján, a Cameo Gonzagán, II. Ptolemaiosz sisakján stb. láthatjuk. A görög, majd a római katonai viselethez is hozzátartozott. Az Atya a korong fő személyisége. Az alább felsorolt kitüntető címek - király, uralkodó, nagy, fenntartó, teremtő, bíró - mind rá vonatkoznak. Bizonyos sajátságai apollóniak: nyilas napistent fiatalnak ábrázolták, mint Apollónt szokták; ugyanakkor zeuszi is: csapásokkal és jótéteményekkel fizet, és megtaláljuk a korongon Zeusz kiterjesztett szárnyú napmadarát, a sast is. Ugyanígy uralta az eget az egyiptomi fényisten, a jogarral megjelenő teremtő, Ptah. Persze, a szárnyas nap asszír és perzsa istenkirályok feje felett is ott lebegett, a mezopotámiai állatövön Samas, a napisten járt.

  2. Anyaisten. Jobbkezében sarlószerű tárgyat tartó, baljával mellére mutató nő. A Magna Mater, az Élet Asszonya, a Földanya, a termékenység istennője. Az anyaistennel az egész világon találkozunk, a letelepedett földművelő népek életében a termékenység központi kérdés volt. A kultusz eredetének nyomai az Anatóliától Kurdisztánig és Palesztináig terjedő területre vezetnek. A görög Démétér-Kübelé-Aphrodité, a latin Ceres-Venus mondákban fennmaradt keleti eredetű vonások arról tanúskodnak, hogy a földközi-tengeri anyaistenek a sumér Inanna, a föníciai Astarté, az asszír Istár, a szíriai Asera, a babiloni Molédet stb. mintájára elképzelt mitológiai alakok. Egy Tepe Moussienben talált Kübelé-szobrocska az istennőt úgy ábrázolja, amint mindkét kezével melleire mutat. Trójából hasonló lelet került elő. A Kisázsiában rajongva tisztelt Kübelének Krétán is hódoltak, táncokkal és körmenetekkel ünnepelték. Görög földre is átterjedt a tisztelete. Kübelé-Démétér Homérosz idejében még nem volt olümposzi istenség, de a kenyeret már Homérosz is Démétér kenyerének nevezi.

  3. Megy, mész. Lépő ember alakja utal a jel mondanivalójára.

  4. Arc. Férfifej, az arcán determináns látható.

  5. Megkötöz (foglyul ejt). Hátrakötött kezű alak.

  6. Ház. Sátorkunyhó. Ugyanilyen ábrázolás ismeretes az i.e. IV. évezred táján virágzott új kőkori Körös-kultúra anyagából. A földközi-tengeri jellegű, késő újkőkori Tiszai-kultúrában (i.e. 2800-2500) is ilyen még a „ház".

  7. Nyilas. Tollas nyílvessző.

  8. Íj. A sumér Enlil óta, sőt a kőkorszak óta a legtöbb isten és vezér tartozéka. A sémita-akkád Marduk „íjat hajlít" (Gilgames-eposz). Egyiptomi képjel.

  9. Ég, égi. A kereknek rajzolt égbolton égitesteket jelölő hét karika. Mükénéi sírleletből származó préselt aranylemezen a fentivel azonos ábra szerepel; az itt bemutatott 39. számú napjellel egymást váltva díszítik a tárgyat. A babiloni bolygók száma hét. Bronzkori asszíriai tálon a két jelt egyesítve látjuk: a napjel sugarai közt hét köröcskét számolhatunk meg. A Torma Zsófia gyűjteményében szereplő tordosi agyagkorongokon 6-7-8-12 tagból álló köröcskékből képzett „bolygócsoportok" vannak. A Körös-kultúrából napfényre került karéjos szélű hálónehezéken hatbolygós eget örökítettek meg.

  10. Hegyek. Két halom. Az i.e. III. évezredből származó proelámita pecséthengeren négy egymás mellett álló kúpot, a babilóniai pecsétlőhengeren páros kúpokat láthatunk. A sumér írásban három ék = matu (ország), azaz sadu (hegy). Hettita szövegekben' a kettős halom = ország. Egyiptomi szójel.

  11. Bíró. Egyélű bárd. Kréta virágkorában a szertartások bárdja kétélű volt! Ilyeneket tártak fel a mükénéi és knosszoszi ásatások alkalmával. A neolitikumban a bárd még a Magna Mater, a holdistennő jelképe, a phaisztoszi korongon már az Atyát illeti, hogy sokkal későbbi időben mint securis a pontifex kezébe kerüljön.

  12. Víz. Korsó; áldozati edény. Az athéni múzeumban őrzött vaphiói gemmára ugyanilyen - libatióra használt - edényeket véstek. Perzsiában és Turkesztánban ennél régebbi rétegekből is ástak ki hasonló korsókat.

  13. Bárka. Egyiptomi szövegek gyakran említik a „Nap és Hold hajóit". Ra, az egyiptomi napisten mindennapi útját napbárkájában tette meg. Királysírból előkerült mükénéi aranygyűrű pecsétlőlapjára holdsarló alakú csónakot, abba a 39. sz. alatt szereplő napjelet és félholdat vésett alkotója. A korongon előforduló bárka pontos megfelelőjét nem sikerült sem ókori egyiptomi, görög, sem kisázsiai emlékeken megtalálnom. Az ókereszténység az egyházat jelképesen hajóhoz hasonlította; a templomok alaprajzát ma is fő- és mellékhajókra tagolják.

  14. Kos. Kosfej. Az állatöv első jele. Az északi félteke tavaszának kezdetekor a Nap a Kos jegyébe - házába - lép. Ma a precesszió következtében a Kos jegye a Halak csillagképének házába vándorolt. A Földközi-tenger vidékén elterjedt állatövi jegyek többnyire káldeai példák átvételei. A görögök Ammont, a kosszárvú egyiptomi istent Zeusszal azonosították.

  15. Termőföld. Magvakkal bevetett terület, triangulummal megjelenített térség. Ugyanez az i.e. III. évezredből keltezett proelámita pecséten. Érdekes egyeztetésre ad alkalmat: a latin nyelv ter- (3) segítségével képezi a föld, terület szavakat: terra, territórium. Itt említem meg, hogy a 29, sz. teremt, teremtőnek olvasott bálvány szobrocska terrakotta.

  16. Növekedés. Az írnok álló gyermek alakjával jelenítette meg az elvont fogalmat.

  17. Király. Sisak. Hasonló alakú bronzsisakot viseltek az asszírok is. Európában ezt a sisakformát használták a bronzkor végén és a vaskor első időszakában. A hettita királyok ugyanolyan süvegeit viseltek, mint az isteneik, de jelvények nélkül. A sisak a hieroglif írásban az uralkodó ideogramja.

  18. Lesújt (büntet, megver), ökölbe szorított, ujjvédővel ellátott kéz. Az égei-tengeri Théra szigetén Spyridon Marinatos a közelmúltban folytatott ásatásai alkalmával falfestményekre bukkant. Többek között kesztyűt viselő ökölvívók képét tárta fel. A professzor a krétai telepesek lakta szigeten előkerült festményen ábrázolt ökölvívó kesztyűt a világon legelső ilyen természetű emléknek tartja. A phaisztoszi korongon előforduló ujjvédőt a thérai kesztyű előzményének tarthatjuk.

  19. Magas. Ciprusfa (Cupressus sempervirens). A Földközi-tenger vidékén honos, tornyos növésű. 25-50 méter magas, örökzöld fa; a képjelen gömbölyű mag házait is feltüntette az írnok.

  20. Megmunkál (alkot, alkotó). Hegyes végű, többféleképpen használható eszköz.

  21. Befed (fedez). Cserépfedő. Átvitt értelemben olvasandó. A korong írnokának gondolatmenete ma is könnyen követhető: vö. magyar fedő - fedez: fancia couvrir, XIII. sz.-i s'accoupler avec la femelle, XVI. sz.-i accouplement - union sexuelle; latin cooperculum - fedő, cupula = testi egyesülés; angol cover = befed, covert (jogi kifejezés) = a férjezett asszony helyzete.

  22. Nagy. Derékszög. A kőfaragók ősrégi mérőeszköze önként kínálkozhatott a nagyság fogalmának meghatározására. A szög az ékírások gyakori jele; a tatárlaki táblácskák egyikén két, egymás mellett álló szög van. Az i.e. 3300-ból származó, Kisben kiásott legrégibb, megfejtetlen sumér írású táblácskán ugyanilyen szögek. Egyiptomi szójel.

  23. Fenntartó. Villásan elágazó tartófa.

  24. Új. Ősi számsorhoz tartozó ábra. A Földközi-tenger térségében előkerült réz-, illetve bronzkori nyersöntvényeken ehhez hasonló jelzések vannak. Forrer egy 33,3 kg súlyú öntecs képét közli, amelyen 3-3 tagú tengellyel összekötött ábra van. A tordosi cseréptöredékeken 2-3-4-7 stb. fogazatok. Érték- vagy súlymeghatározó számjelek lehetnek. A római 4. Flavia légió tetőcserepen fennmaradt bélyegzőjén a 4-et ugyanannyi függőleges pálcika tünteti fel, alattuk a vízszintes vonás. A fogazatok bizonyára a kézujjakkal történt számolás emlékei. Ideogramunknak 9 ujjacskája van - az indó-európai nyelvek a 9 és az új fogalmát hasonló vagy azonos hangképű szóval alkotják: szanszkrit új: navas, 9: navam; görög új: neos, 9: ennea; latin új: novus, 9: novem; angolszász új: niwe, 9: nigon; angol új: new, 9: nine; német új: neu; 9: neun; francia új: neuf, 9: neuf; román új: nou, 9: nouă.

  25. Megítél (ítél). Lefelé fordított villás fadarab. A „fenntart" jelentésű képjel fordítottja. A római gladiátorok élethalálharcából legyőzöttként kikerült küzdőnek a nép feltartott kézzel adott kegyelmet, vagy lefelé fordított hüvelykkel ítélte halálra.

  26. Úr, uralkodik. Jogar. Az ókori királyok már többnyire jogarral szerepelnek.

  27. Ald [Áld], áldoz, átkoz. Fából összeállított oltár, hordozhatónak vélem. A legrégibb időkben a szertartást a szent ligetben egybegyűltek előtt mutatták be. A phaisztoszi korongon levő írást megalkotó nép még nem templomban áldozott! Hordozható oltáraik voltak a zsidóknak is, a kegytárgyakat ma élő népek is szokták körmenetben vinni. Az oltárra helyezett élelem és ital az áldozat tárgyát képezte, ezért olvasom a jelet áldoz-feláldoz-nak Az oltár felépítményének régi alakja, a cibórium a korongon szereplő ősi formát őrzi. Ugyanilyen szerkezete van a babiloni Nagytemplom legfelső kupolás szentélyének, hasonló a „mihrab", a mecset és a dzsámi imafülkéje, az oszlopos keresztény apszis. Az áld-feláldoz- átkoz ellentétes jelentésének összefüggésére vö. latin sanctio = 1. szentesít, 2. megtorló rendszabály; francia sacré - 1. szent, 2. átkozott; angol swear = 1. felesküszik, 2. átkoz, káromol. A héber barak és a spanyol dichoso ugyanilyen ellentétes jelentéstartalmú. A magyar áld-átkoz a magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint azonos gyökből képzett szavak.

  28. Hatalom (hatalmas). Szarv. Az ókori keleten a szarv az újholdat, a férfiúi nemzőképességet, a hatalmat jelképezte. A hettiták a Szarvak Ünnepét nagy szertartással ülték meg, isteneiket szarvas sisakkal ábrázolták. Krétai vázaképen: szarvas bikafej, szarvai közt a napot hozza, azaz a korongunk 39. sz. napjelét: sugaras szirmú virágot. (A japán címer „aranyvirága" - napja - ugyanilyen.) A szarv egyiptomi hieroglifjel.

  29. Teremt, teremtő. Bálványszobrocska. Torma Zsófia gyűjteményében pontos másai láthatók. A hasonlóság elve alapján alkotott képjel: az ember agyagból szobrokat „teremt", az istenség teremtő munkáját legszembetűnőbben e párhuzammal érzékeltethette az írnok. Az óbabilóniai mítoszban az anyaistennő - másik változatban a hatalmas istenek - agyagból gyúrják az embereket.

  30. Gyors. Lóláb.

  31. Őr (őrködik). Oroszlánfej. Utalok a mükénéi Oroszlánkapura, valamennyi mezopotámiai és más ókori kultúrák elmaradhatatlan, őrt álló oroszlánjára.

  32. Napmadár. Sas. Á mitológiában már a sumér időktől fontos szerepe van. A hettita Bundás istennek, Zeusznak, Ptolemaiosz Szotér idején az egyiptomi birodalom jelképe. Vö. asszír-babilóniai szárnyas napkorongok. A sas későbbi népek hitvilágának is napmadara.

  33. Lélek. Madár, bizonyára galamb; lélekállat. Lélekként elrepül, majd visszajön, hogy ismét világra szülessen. (Gólyamese!) A mezopotámiaiak, egyiptomiak stb. elképzelésében a léleknek madár alkata volt. Mükénéi arany Astarté templomocskán galambok.

  34. Termékenység, megtermékenyít. Hal, valószínűleg közönséges tok (Acipenser sturio). Hasonlóság alapján képzett jel: az északi félteke mérsékelt égövének vizeiben élő tok rendkívül termékeny, 3-6 millió ikrája van. Indián szokás: a chimuk kukoricaföldjeikbe a termékenység biztosítása érdekében halakat ástak el. Az ősi anyaistennővel - Potnia théronnal találkozunk egy közismert ógörög vázán. Ráncolt szoknyájára ölétől földig érő halat festett a művész, jobbján és balján egy-egy oroszlán őrködik. A nap- és holdistennel, napbárkával társított halábrázolások gyakoriak.

  35. Újjászülető, újjászületés. Bogár. A szkarabeusz, Khepra, az egyiptomiaknál a napisten megjelenési formája, a tavasszal és minden reggel újjászülető Nap. Az újjászületés, megifjodás eszméjét minden napvallású népnél megtaláljuk. A sumér Dumu-zi évenként meghaló-feltámadó napisten. Egyes akkád, egyiptomi, indiai, pelazg, thrák stb. istenek minden évben újjászületnek.

  36. Élet. Leveles ágacska. A történelem előtti idők óta a legkülönbözőbb népeknél az élet jelképe. Az Égei-tenger környékén már a pre-mükénéi időkben rendkívül gyakran alkalmazott díszítmény,

  37. Győz (legyőz). Kettős leveles ágacska; győzelmi kitüntetés volt, a homlokkoszorú előzménye.

  38. Termés. Virágzó növény. Valószínűleg földimandula (Cyperus esculentus), mely Európa déli részén is honos. Kitűnő, lisztes, dióízű gumója van, olajat sajtolnak belőle.

  39. Ragyogó (sugárzó). Nap. Az ókori napábrázolások nem természethűek, a napimádók kerékkel, szvasztikával, forgórózsával, sugaras szirmú virággal stb. jelenítették meg a Napot. Ábránkkal azonos napképek: Subád sumér királynő fejékén, a legrégibb indiai pénzen, Dáriusz palotáján kőbe faragott díszként, egyiptomi balzsamtartón, a ninivéi palota díszkapuján. Torma Zsófia erdélyi román fakeresztet mutat be ugyanilyen nyolcszirmú virág vésetével.

  40. Feljön. Felfelé mutató, háromágú eszköz, valószínűleg szigony (szkeptron). Neptun szigonyával jön fel a tengerből. A 23. és 25. sz. alatt tárgyalt jelekhez hasonlóan képzett ideogram. A szigony asszír istenek kezében felségjel.

  41. Ellenség (gonosz). Alsótest. A kép a nemi jelleget nem határozza meg, a lábfejek is hiányoznak, mert csak zavarólag hatnának. Az írnok ugyanis a „nemtelen, fajtalan" fogalmát fejezte ki eszel a ragyogó logikával megalkotott képjellel. A megfejtésre az vezetett, hogy az előlap 28. sz. mondatában ezt az írásjelet hátrakötött kezű ember követi. M[iv]el a fogoly után az „égi Atya" következik, nyilvánvaló, hogy a fegyelmi eljár[ás] rá nem vonatkozhat, csakis a mező második, szóban forgó ideogramját érinth[et]i. Megkötözni, foglyul ejteni a „nemtelen" ellenséget szokták. A nemtelen sz[ó] jelentéstani viszonya: a nem (genus) származékszava, a nemes ugyanebből a tőből képzett, melléknév. Latin genus = nemzetség; generosus = nemes; angol gender = (ma már elavult értelemben) nem (genus), gentle = előkelő, ungentle = durva, közönséges, nemtelen.

  42. Halál (pusztulás). Csont. Az ábra közepén levő vonal a csontvelő, még-inkább a beszáradt csontvelő. Az időben egészen a mai napig fennmaradt jelentéstartalomra fölösleges figyelmeztetnem, annál érdekesebb egy nagyon távoli párhuzam: Waring és Holder az északkelet-amerikai Temple Mound II. műveltségben használt hieroglifek táblázatán két csont rajzát közlik a halál jelképeiként, az egyik csont szintén „velős".

  43. Levág (learat). Sarlószerű eszköz. A sarló az ókorban a földművelés jelképe volt, mint ilyen a termékenység-istennők tartozéka. (Ma: „Sarlós Boldogasszony.")

  44. Megjutalmaz (ajándékoz). Fémlemez vagy nyersöntvény. A fémtárgyaknak értékmérő szerepük is volt. A tárgyat az egyik végében levő lyuk által fel lehetett függeszteni. Egy Knosszoszban lelt réztömb és ókínai bronzpénzek hasonló alakúak.

  45. Szövetség, szövetséges. Szövetcsík. Tulajdonképpen vállszalag. Nem lehet véletlen egyezés, hogy több nyelv ugyanazon gyökből képzett szót használ a szövet - szövetség, kötél - kötelék megjelölésére. Angol league, francia ligue, olasz lega, késő-latin liga = szövetség: a latin ligo = összeköt származékszavai. Az angol scarf szót két pont alatt tüntetik fel a szótárak: 1. vállszalag, 2. szalaggal összeköt. Vö. továbbá: német Band = szalag, kötelék; Bund = szövetség, frigy. A Bund köteget, csomót, fasciót is jelent, a római magistrátusok hatalmi jelvényét. Latin fascia = szalag, kötő; fascino = megigéz, „megköt" (vö. angol fascinate, francia fasciner = megigézni, bűvölni). A sumér duranki kifejezés jelentése = ég és föld köteléke. Latin sacrilegium = sacer (szent) + lego (összeköt). Mózes I. könyve: „Az Isten szövetséget köt Ábrahámmal". Malakiás könyve: „...nékem kötésem volt azzal életnek és békességnek kötése". A szövetség keresztkötését már egy Péceli (Badeni) kultúrához tartozó bálványszobrocskán felismerhetjük a vállon és mellen keresztülvezetett szalagpántokról. Egy anatóliai bronzkori istenszobor mellére külön, utólag illesztették az ezüstből kalapált keresztpántokat. A vállszalag nyomai Európában ősidők óta megtalálhatók, Mezopotámiában és a Földközi-tenger vidékén fontos ismertetőjelei az istenábrázolásoknak. Későbbi időkben a szasszanida királyok fejdíszéről, a pápai tiaráról, a püspöki mitráról két széles szövetcsík csüng le. (Mitra: görög szó = kötelék.) Ma viseli az angol királynő, polgármesterek, anya-könyvvezetők, magasrangú katonatisztek, valamint... szépség- és bálkirálynők. (Sic transit...)

KABAY LISETTE ezeknek a képírásos jegyeknek logikusnak látszó magyarázata után megszövegezi a Naphimnusz általa ajánlott szövegolvasatát. Az egyetemes emberiség olyasféle hódolata a Magasabb Erők felé, mint ASZISZI FERENC "Naphimnusza", vagy a mi BERZSENYINK "Fohásza", természetesen átformált világnézetben...

"Ragyogóarcú Nyilas! Mégy magasra, élet Teremtője, égi Atyánk! Ragyogóarcú Nyilas! Életfenntartó Uralkodó, mégy magasra égi Atyánk, Ég hatalmas Napmadara, Fenntartó! Befeded a nagy Anyaistent, Teremtő nagy lélek, hegyeket alkotó égi Atya, ura a termékenységnek. Új élet, új termés Teremtő égi Atyánk, Hatalmas Napmadár, égi Atya! Íjjaddal feljössz, ragyogó uralkodó lélek, égi Atya! Király! Ellenséged halálba megy, pusztító égi Atyánk, az élet hatalmas Napmadara, Uralkodnak a nagy Anyaisten és az égi Atya. Lesújt, jutalmaz a Teremtő, ég Királya, Szövetség megteremtője! A termékenység elleneit megkötöd, égi Atya, ujjászülető őrünk, őrködöl. Király! Szövetség őre, az ég ellenségeit feláldozod. Hatalmas! A magasba mégy, égi Atyánk vagy..."

Ezek a fenség előtt hódoló szavak alkotják - KABAY LISETTE olvasatában - a csigakorong előlapjának szövegét, A hátsó oldal azonos hangnemű folytatása az előbbinek:

"Király, Szövetségesünk! Bárka kormányosa, újjászülető őr! Király! Ura életnek és Anyaistennőnek, Atyánk! Király, Hatalmas! Feljössz a Kos-házába. Lesújtasz, győzöl, őrködsz, ítélsz. Áldozat nagy Uralkodó[n]knak, királyunknak!!! Király! Szövetséges király, Élet-nagy királya! A Bárka ura, újjászülető Teremtő! Lesújtasz, király, győzöl, őrködsz ítélsz. Király! Szövetséges őrzőnk, a magasból lesújtasz, őrködsz. Lesújtasz, király, győzöl, őrködsz. Magasba mégy és házadban teremtesz, Atyánk! Feljössz termékenyíteni a lélek és élet Anyaistenéhez, termékenység őre. Nagy hegyeket alkotsz. Az Élet Vízét megáldod, megáldos [megáldod] és őrzöd. Mégy ragyogó bárkádban, Teremtő. Ellenségünket legyőzöd, hatalmas Atyánk. Élet ellenségét feláldozod (megátkozod) királyunk. Bárkádból a termést levágod és megítéled. Hatalmas! Mégy magasra, királyunk, bírónk. Feljössz termékenyíteni, magasra mégy. Termőföld nagy uralkodója, alkotója! Ég vizét áldozod a termékenységért. Teremtő, bárkádban ítélsz. Növekedésen uralkodsz, termés Atyja. Élet királya, szövetség megteremtője! Ellenségünket elítéled, égi Atyánk!.."

A többször ismétlődő szövegtöredékek bizonyára a közös népi ének, közös esdeklés visszhangjai. Mint a zsongó zsolozsmák zsoltáraiban, litániák felkiáltásaiban, amelyek a lélek mélyéről fakadva szállnak magasba. Egészen emberi, akár félelem, akár rajongás a szülőanyjuk ezeknek az egyetemes, embertermelte szellemi megnyilvánulásoknak.

KABAY LISETTE megfejtése és ajánlott olvasata a kolozsvári "Korunk" közművelődési szaklapban jelent meg (1973, X. 1577-1587) és olyan visszhangja volt, hogy a világhírű régész VLASSA MIKLÓS, a tatárlaki sumér ékírásos táblák feltárója személyesen válaszolt ugyabban a lapban (1974, IV. 595-604). VLASSA nem osztja KABAY véleményét. Megokolásul felsorol 15 követelményt, amelyek figyelembevétele és felhasználása nélkül - szerinte - az eredmény kétséges. Mindenesetre ítéletét maga is enyhíteni igyekszik: "Kétségtelen, hogy a felsorolt (és fel nem sorolt) követelmények maximális igényt fejeznek ki s túlzásnak tűnhet EGYETLEN személytől mindezt elvárni..." Részemről KABAY LISETTE finom asszonyi intuícióval, megérzéssel megoldott eredményénél nem a felhasznált (vagy fel nem használt!) eszközöket tartom fontosnak, hanem magát az eredményt. Gyümölcsükről ismerjük meg és értékeljük a fákat! A "varázsvesszővel" feltárt forrásvíz lelőhelyénél a szokásos geológusi műszerek - bármily szaktudomány is alkotta őket - nyugodtan elmaradhatnak. A lényeg a felbuggyanó, üdítő forrásvíz! S KABAY varázsvesszővel jár... Még abban az esetben is jelentős az olvasata, ha az általa felsorolt szókép mindegyike nem fedi a valóságot, de az alapgondolat, a szöveg Naphimnusz jellege kétségtelenül helyes irányba terelheti a végső olvasat szövegének megfogalmazását...

KIS- ÉS ELŐ-ÁZSIA ÓKORI NÉPEINEK ÍRÁSRENDSZEREIRŐL

Az írástörténészek, főleg a legismertebbek az orientalisztikában, a "keleti nyelvek tudományában" nagy előnnyel és könyveik világszerte megszervezett terjesztésével "sémi" körökhöz tartoznak. Ők voltak és ők jelenleg is a hangadók. Így ment át, ma már teljesen kiirthatatlanul még a tudományos világban is az összes ókori, jelentősebb kultúrával bírt népek sémitizálása. Csak újabban igyekeznek ezen az elavult, de magát szívósan tartó nézeten változtatni az "indogermán" tudósok, akik viszont a minőségi népeket saját őseikké léptetik elő.

Ezek közt a minőségi népek, szellemi vagy anyagi kulturával magasabb szinten jelentkező népek közé tartoznak a mai Kis-Ázsia ma már csak az ókor történetéből reánkmaradt táblácskák, régészeti anyag egyeztetéseiből és az ószövetségi biblikus, történeti könyvekből ismert hatiták, hattusák, hykszoszok, hurriták. Nem szándékom ezeknek a népeknek az írásrendszerével részletesen foglalkozni, de minden jel arra mutat, hogy az általánosságban "föníciainak" titulált betűk ezeknek a népeknek együvé foglalt, összesített írásjeleikből szűrődtek le. Így az Égei-tenger szigetvilágából a Kis-Ázsia és Syria parti városállamaiba márcsak az ókori intenzív tengeri kereskedelem nyomán is elsőrangú kapcsolatok adódhattak, ahol kulturcsere kétirányú változatban is szerepel. A "föníciai" kereskedők nemcsak vittek, hanem hoztak is anyagi érdekeltségeik mellett szellemi termékeket is.

SEBESTYÉN GYULA korában már a hititák története eléggé ismert volt. Eg[y]iptom történetében és a Biblia felsorolt népei közt "Khatti" név alatt elég sok tájékoztató adattal találkozunk. A magyar írástörténész a hititák írásrendszeréről alkotott véleménye az ő korában teljesen helytálló volt. Azóta azonban a SEBESTYÉN által is ismert és a Karkemis mellett kiásott hieroglif egyedülálló adatai mellé egész sor új lelet, sőt "bilinguis", azaz kétnyelvű feliratos emlék is felbukkant, a tudomány álláspontja sokban változott. SEBESTYÉN még így nyilatkozott a hetiták írásrendszeréről :"A syria-i hetita nép ékírás helyett durva hyeroglipheket faragott." Azóta kiderült, hogy a hititák két írásrendszerrel dolgoztak és kiindulópontjuk a sumér ékírás volt, amit azonban elég hamar vonalasírássá alakítottak át. Erre vonatkozólag náluk fordított irányú fejlődés alakult ki, mint a suméroknál, vagy a sumérok ékírását átvevő akkádoknál. Ez azt jelenti, hogy a sumérok eredeti és még Belső Ázsia terein való tartózkodásuk idején a képírásból, illetőleg az ezt megelőző vonalas jegyeikből tértek át az ékírásra, a hetiták vagy hititák pedig megfordítva, az ékírásból tértek át a vonalas írásrendszerre, amelyben merev, egyenesvonalú jelek képviselték a hangokat. Erre vonatkozólag A. C. MOORHOUSE közöl jó példákat, bár természetesen "északi szemitáknak" titulálva a hititákat.

fa_er_1-051

Maga a "leegyszerűsítési folyamat" tehát a képírásból ékírásba, ékírásból vonalasírásba való átmenet formájában zajlott le talán évszázadok alatt. Ez egészen érthető, hisz elfogadható képeket csak az ügyesebb, sokszor művészi adottságokkal rendelkező kiváltságosak tudtak "rajzolni" vagy ami még nehezebb volt, kifaragni szinte szobrászi tökéletességgel és módszerekkel. Ez csak egyes, művészi hajlamú egyénekre szorítkozó írástudás volt. A sumér nép azonban már a maga korában annyira "demokratikus" nép volt, hogy az írástudást a legszegényebb népi réteg is elsajátíthatta és az "analfabetizmus" ellen maguk a városállamok terveszerűen küzdöttek azzal, hogy szinte kötelezővé tették az írás tanítását már az apró gyermekeknél. S rajzolni, elfogadhatóan, azaz utána olvashatóan bizony nehezen tudtak volna "népi tudományt" kialakítani. Míg a puha agyagtáblácskákba a fiatal, fogékony gyerek kezek vagy a már képzett "íródiákok" játszi könnyedséggel nyomkodták apró ékjeleiket, betűket vagy szótagokat jelölve velük. Ésszerűvé tette ezt a drága sásból, vízinövények rostjaiból készült, vagy a még drágább fából vagy még inkább valamilyen fajta fémből készült sima, írásra alkalmas felületek hiánya. Ezek ritkasága és egyben drágasága nem engedte, hogy tömegcikké lehessen bármelyik változat. Az agyag viszont kinek-kinek kezeügyében volt és hozzá még a tűző nap az apró agyagtáblácskák kiégetéséhez, azaz tartósságához szükséges kalóriát is ingyen szolgáltatta boldognak-boldogtalannak. Így lett közkinccsé az alapanyag ingyen tömegével az írástudás a suméroknál és válik ritkábbá a papyrusz, vagy a könnyen romlandó, porladó falapok, vagy csak a kiváltságosoknak elérhető csiszolt fém- vagy kőlapjaival szemben.

Dolgozatomban és vállalt, "gondozásomban" tervezett írástörténeti folyamatoknak nem annyira teoretikus, hanem inkább szemléltető kapcsolataira válallkoztam. Visszatérve tehát eme elsőrangú feladathoz, igyekszem a szíriai területen, a palesztinai térségben és a belsőázsiai tereken lezajlott folyamatok emlékeinek csoportjait közölni.

A sumérok ékírásának ősi, vonalas formájáról, képírásból ékírássá való átalakulásáról a századfordulón HOMMEL FRIGYES, és a jelen korban KRAMER SAMUEL NOAH nyújtanak bőséges szemléltető anyagot. HOMMEL annyira ment, hogy a rovásírással is kapcsolatbahozta az ékírás irányát, mert ő az altáji török etnikumhoz kapcsolta már 1888-ban a sumérok fajiságát és nyelvét. Mielőtt az általa nyújtott bizonyító adatokat felsorolnánk, célszerűbbnek látszik KRAMER modernebben feldolgozott képírásból ékírássá való fejlődési táblázatának közlése:

fa_er_1-052

KRAMER professzort a táblázat összeállításában nagyban segítették az istanbuli "Sark Eserlari Müzesi“ ókori múzeum sumér táblácskáinak tömegét gondozó törők régésznők, HATICE KIZILYAY és MUAZZES CIG. A táblázaton jelzett változási, vagy fejlődési kor K.e. a 3. évezredtől a 300-as évekig zajlott le a maga utónépeknél sokáig használatban maradt ékírány terén. KRAMER sorraveszi az egyes jelek magyarázatát, amit fontosnak tartok én is feltüntetni, mert az egyes képjelek az általános emberi megfigyelésen alapszanak minden különösebb helyhezkötöttség nélkül. De szándékom a 18 képjel felsorolása azért is, mert talán épp ezek a képjelek mutatják a sumérok nyelvi rokonságát a kifejezett szavaik nyomán magyar nyelvünkkel.

  1.  - A csillag-jelet a sumérok AN-nak ejtették és jelentése kezdetben "ég", majd átvitt értelemben "DINGERT, azaz "égi lény", a magyar "tündér".

  2.  - A sumér "KI" a "föld" képe. Ábrázolása híven tükrözi az ókori emberiség általános felfogását a Föld "tengerben úszó sziget" képletével, nem ismervén gömb mivoltát földtekénknek.

  3.  - A sumér "LU" azaz "kar" képe, az emberi kar stilizált formája.

  4.  - A sumér "SAL", a női szemérem rajza, amelyet később "asszony" értelemben használtak.

  5.  - A sumérok "KUR" szavát, a "hegy"-et jelképezte hármas domborulattal.

  6.  "GEME" hangzásban a "hegyi asszony" értelemben, ami rabszolgát jelentett, mert a sumérok mint síksági nép, a hegyekből szerezte rabszolgáit. Így a 4. és 5. képjelek ötletes összevonása egy új fogalom kifejezésére.

  7.  - Finomvonalú "fej" képe. Sumérban "SAG" = "fő" ként hangzott.

  8.  - Ugyancsak stilizált fej, de már "fogakkal" gyarapítva és KRAMER szerint "KA" azaz "száj" értelmet fejezett ki.

  9. - "Tál", azaz "étektartó edény" értelemben használt és "NINDA"-nak ejtették.

  10.  - Összevont képírás a 9. és 10. jelekből, ahol "KA" - "száj" és "NINDA"- étel együtt szerepelnek és nem nehéz a "KU", azaz "enni" fogalmat kisejteni belőle, főként, ha figyelembe vesszük, hogy az "étektartó" a "száj"-hoz illeszkedik.

  11.  - A két párhuzamos hullámvonal az emberiség közkincséhez tartozó jele a "víz fogalmának.

  12.  - a 8. és 11. számú képjelek összevonása és az "inni" fogalmát jelöli.

  13.  - Sarkán álló lábfej rajza és a "DU" azaz "menni" jelzése.

  14.  - Stilizált "madár" fogalomkép.

  15.  - Tökéletes "hal" képe, amelyet a sumérok is "HAL"-nak ejtettek.

  16.  - Ökörfej rajza és sumér kiejtése "GUD", azaz "ökör".

  17.  - Ugyanaz, de szarvak nélkül és "tehenet" jelez a sumér "AB" kifejező képe.

  18.  - "Kalász" képe és a sumér "HE" jele volt.

KRAMER professzor 18 képjegyből ékírássá fejlődését, a hozzácsatolt nyelvészeti kommentárokkal szükségesnek mutatkozik bemutatnom, mert mint ő maga is megjelöli benne a nyolc fejlődési fokozat un. kilencven fokos jobbrahajlását. Erre a jelenségre már különben HOMMEL a századfordulón írt nagy munkájában az ókori asszírok történetéről mint fontos átalakulási folyamatra, szintén hivatkozik. A KRAMER-féle táblázat megjelenése - 1956 - előtt ugyanis az ékírás fejlődésének mikéntjével nagyon sokan foglalkoztak a HALEVYVEL folyt vitatkozások nyomán. Így HOMMEL, a müncheni egyetem világhírű asszírológusa saját tapasztalatai alapján ebben a kilencvenfokos helyzetváltozásban már 1925-ben nyíltan az un. protosinai, szemita és görög betűkre is kiható tényezőt látott. Ezt az apró, de az írásfejlődésben fontos tünetet a beduinoknál is megfigyelte és ebből jelentős következtetéseket vont le az írásfejlődés földrajzi irányára. Szerinte a sokat vándorló beduinok, akik sok régi emlékkövön lévő feliratok különböző formáit jó megfigyelőképességgel ismerték, vitték tovább a palesztinai térségekbe is a régi vonalas, kilencven fokos "elfekvésű" írásokat s ezekből alakult ki a főniciai rás a déli, és az ótörök, ujgur stb. északi fejlődési fokozat. Ő közelebbállónak véli a törökös rovás jegyeket, különösen az altáji népek írásrendszer ábécéjét, mint a déliekét. Az "altájiakhoz" egyébként a magyart is hozzásorolja. Sajnálatos, hogy magyar részről mégcsak "amatőr vonalon" sem méltatták vagy vették érveléseik során figyelembe HOMMEL megfigyeléseit, az egy KMOSKÓ MIHÁLYTÓL eltekintve.

HOMMEL maga is foglalkozott az ékírástól a rovásig tartó fejlődéssel és ennek alapjául az ókori népek történetét, néprajzi adatait, nyelvészetét is felhasználta, azaz a ma annyira hangsúlyozott "komplex" kutatások nyomdokain járt. Sajnos csak munkájának spanyol fordítása áll rendelkezésemre, de ezt a körülményt nem tekintem az érvelés menetében gyengítő hatásúnak. A spanyol fordítás ugyanis lehetővé tette számbavehető módon, hogy az ék- és rovásírás közti összefüggések, illetve folyamatos fejlődések ésszerű fejtegetéseit nyomon követhessem. Kiindulópontjául felhasznált véleményét idézem:

"Mezopotámiában már a keresztény éra előtti negyedik évezredben két különböző fajú és származású nép élt. Észak-Mezopotámiába a szemita népcsalád egyik ága, míg Dél-Mezopotámiában a legrégibb altáji eredetű sumérok, vérük és nyelvük szerint legrégibb képviselői és elődei a Közép-Ázsában élő és oly sokágú törökös törzseknek.." (I. m.7)

A tisztán nyelvészeti hasonlításokra épülő sumér-magyar rokonítás mellé tehát a fiatal "írástörténet" nagyon éles megfigyelésekkel társul, hogy némineműleg a hivatalos kutatók részéről elutasított kutatórendszert "tárgyi történet" síkján is bogozza és erősítse. Ezért sajnálatos HOMMEL mellőzése. Még SEBESTYÉN maga is bevallja, hogy HOMMEL "ide vonatkozó dolgozatait kivonat" formájában használta fel a Giessenben, 1902-ben kiadott "Ephemeris für semitische Epgraphik" összevonó munka alapján M. LINDZBARSKI tollából. Pedig a két zseniális írástörténésznek a kiindulópontja azonos. Bizonyságul álljon itt SEBESTYÉN ide vonatkozó megállapításának egy részlete :

A babyloniaiak ékírását az ókor legrégibb kulturnépe, a mi ural-altáji népcsaládunkba tartozó geniális szumer-nép hozta létre. A Kr.e. IV. évezred első felében e népet a sémiták leigázták, de nyelvüket és írásművészetüket a hódítók alkalmas művelődési eszköz gyanánt továbbra is megtartották. Az írást utóbb eltanulták a médek és persák is. Az utóbbi nép az ékalakú jegyeket már az emberi beszéd egyes hangjainak jelzésére betűk gyanánt alkalmazta. A szumerek írása eredetileg képírás volt s később is vízszintes, dőlt és függőleges vonalakból alkotott szóképekkel, ideogrammokkal fejezte ki az emberi gondolkodás és beszéd fogalom-sorát. De az ideogrammok egyenes vonalainak, vagy ékeinek elhelyezkedése később is elárulta, hogy az ideogrammok csakugyan képek voltak. Így a száj ideogrammja egy szögletessé vált nyílást jelez, s ha e nyílásba belehelyezték a víz ideogrammját, az új jegy azt jelentette, hogy iszik.

De meddő sopánkodás helyett pótoljuk ki a HOMMEL által éles kritikai felkészültséggel felállított és megnyugtatóan ható, a sumér és a törökös népek írásrendszerei között felállított közbülső fejlődési fokot. A müncheni asszirológus erősen hangoztatja dolgozatában a sumér és egyiptomi népek egyenes történelmi kapcsolatait. Ezeket a kapcsolatokat - bár politikai vonatkozásúak voltak - még erősebbé tették a sumérok utódaiként tekinthető hetita, hatusa stb. kisázsiai népek fellépése előtt az idézett "vonalas írásrendszer" használata, amely mindkét népnél a képírásból fejlődött ki és elsőrendű bizonyítékként tekinthetjük a rovásírás irányában. Hozzácsatolja, mint szinte mellékes körülményt, hogy ez az írásrendszer a maga be[t]űit jobbról balfelé vezető irányban rögzítette, ami szintén hasonlóságot mutat a későbbi rovásírással.

HOMMEL gondolatmenetéből szemléltető anyagként közlöm a vízszintes és függőlegeges [függőleges], majd felülről lefelé haladó vonalas írás képeit:

fa_er_1-055

HOMMEL mellékelt illusztrációi magyarázataként azt is megemlíti, hogy a sumérok ezeket a vonalas és nem képírásjellegű szótagjeleket "rövidség" szándékával már Belső-Ázsiából hozták magukkal, ahol szerinte is a sumér őshaza valaha létezett.

A képjelek, "fogalomjegyek" eme rövidített formájának ékírássá fejlődése új hazájukban, Suméria városállamaiban fejlődött ki. Erre vonatkozó szemléltető anyaga a következő két kép a Louvre legrégibb ilyszerű adatai nyomán:

fa_er_1-056a

A táblatöredék három "értelmetlen" jelének átírása ékírásrendszerre a következő, szemléltető adatolás:

fa_er_1-056b

A sumérok vonalas írásrendszerének ékírássá változásának okát a már elmondottak alapján az íráshordozó anyag célszerű és mindenki számára hozzáférhető agyag magyarázza meg. Az egyszerűbből a komplikáltabbá való hajlás csak a mi szemléletünk torzítása, hisz már említettük, hogy még a gyerek megfigyelő képessége is jobban felkészült az apró ékecskék könnyed benyomkodására a puha és sima agyagfelületbe, mint rajzos vonalak bekarcolása a könnyen tépődő agyagba.

A Belső Ázsiában maradt, vagy arra felé vándorolt népeknél azonban újabb és alkalmasabb agyag [anyag?] volt a "tömegcikk" az [ ] írásra. Igaz, hogy ezzel az írástudók rétege is alaposan lecsökkent, de ez az írástörténet szempontjából nem jelentős tényező. Így a népi tömegek "analfabetizmusa" mellett kialakult az "írástudók" kasztja, akár papi vonalon, akár egy erre külön kiválasztott, sokszor rabszolgasorsból származó "íródeák" köre.

A HITITA-HETITA ÍRÁSRENDSZER

A már említett hititák írásrendszere is hasonló változási fázisokon ment keresztül, de itt már a földrajzi közelségből származó sumér befolyások mellé a nagy Hetita Birodalom és Eg[y]iptom kapcsolatai folytán az utóbbi állam írástudása is erős befolyást hagyott hátra. HOMMEL a hitita-egyiptomi kapcsolatokat a K.e. 1350-es években tartja a legersősebbnek RAMSES fáraó idejéből. A hititák hieroglifái, amit az egyiptomiaktól átvettek, HOMMEL szemléltető anyagában is szerepelnek s bár SEBESTYÉN "durva másolatoknak" tartja őket, a lényeget, a gondolatrögzítést mégis ügyesen megoldják. HOMMEL korában még csak a K.e. 7. századból ismert és Karkemis szíriai község határában felfedezett töredék volt ismeretes. Nyelvi hovatartozását pedig csak 1915-ben sikerült meghatározni. A karkemisi hitita felirat figurái közt azonban szépszámmal találkozunk a KRAMER-féle táblázat képírásjegyeinek ábráival.

fa_er_1-057

A karkemisi hitita szöveg hieroglifáit a második világháború előtt sikerült csak eléggé megnyugtatóan fe[l]oldani a törökországi Hattusa környékén kiásott, un. ["]Tarkon-Demos"-féle kétnyelvű ezüstpecsét segíségével. Ez az ezüstpecsét két írásrendszerrel van körítve és mintegy igazolása M. VIROLLEAUD francia asszirológus tömör meghatározásának:

"Úgy tűnik, hogy az emberiség kulturája Kelet és Nyugat részéről a szíriai partokon adott volt találkozót egymásnak"

fa_er_1-058

Annak ellenére, hogy a pecsét kétnyelvű, az írásszakértők olvasatai a középen ábrázolt "király" személye körül eléggé eltérő és változatos. Szerintem TAYLOR olvasata áll legközelebb a helyes fe[l]oldáshoz:

"Én vagyok TARKAN-DEMUS, Mitani királya"

Ez egyben a hititák kiváló és az egyiptomiaktól annyira irigyelt vasipari, vagy ha akarjuk a törökös és magyaros "tarkány", azaz kovács fogalmával kapcsolja a királyi címet, ami tudvalevőleg "szakralis jelentőségű" volt és minden altáji eredetű nép legendáiban szerepel, sőt még a sassanidák, sőt azóperzsák történetében is előkelő szerepet játszott, hisz a nagy Perzsa Birodalom ősi zászlaja az "őskovács bőrkötényéből" készült. A "DEMUS" név pedig a magyar "kiszámoló gyerek játékok"-ból ismeretes, mint erről dr. PASS LÁSZLÓ írt tanulmányt.

Az írásvándorlás nagyban könnyíti a történelmi és nyelvészeti kutatások útjait is, mert Adriane-fonala a labirintus útvesztőiben némi biztonságot nyújt. S nagyobb "nyelvzavar" és történelmi zűr-zavar, mint az Észak Kaukázus vagy Dél Kaukázus vidéke, alig akad a történelmi földrajz terén. De lassacskán ezek a "gordiuszi csomók" is megoldódnak, ha mesterükre akadnak. Így állt a helyzet az 1915-ben először felbukkant "hurrita" népnév mögött rejtezkedő etnikum hovatartozandósága és nyelve minéműsége terén is. Első ízben egy Bogházkőy mellett talált táblácskáról olvasták nevüket és 1920-ban tömegével találtak róluk és tőlük feliratos emlékeket. Már HOMMELT is erősen gondolkoztatta és nyugtalanította az új írás nyelvezete, bár még eléggé kevés tanulmányozható szöveg állt rendelkezésére. Mégis, mintegy intuitív erővel, valamint LEHMANN és JENSEN asszirológusok párhuzamos kutatásaira támaszkodva, kidolgozott egy még feltételesmódban fogalmazott tételt, hogy a hurrita nyelv minden valószínűség szerint nyelvi rokonságot mutat az ural-altáji, valamint a Káspí-tenger délvidékén lakó törökös népek nyelvével és egyben erősen átitatódott az ősi sumér nyelvvel is. HOMMEL után W. F. ALBRIGHT a Kaukázus-vidéki népek egyik nagy csoportját nevezi "hurritáknak" és nyelvükről a következőket írja:

"The Hurrian language was a complex agglutinative tonge, resembling Sumerian or Tur-kish more closely in structure than either Semitic or Indo-European." (The Archaeology of Palestine... 184. old.)

Ekkora, szokatlan "engedmény" után már csak a "törökös" nép közelebbi névennevezése hiányzott, hogy a felszabadult és túlóvatos szakemberek vagy az "úttörők tévedéseit kiváró" nyelvészek hozzákezdjenek a hurrita nyelv alaposabb elemzéséhez. Ez sem váratott sokáig magára. Idézem dr. ZAKAR ANDRÁS ide vonatkozó rövid jelentését "A magyar őstörténetkutatás legújabb eredményei" cimmel:

I. M. Djakonov, leningrádi egyetemi tanár német nyelven is megjelent munkájában (Hurrisch und Urartäisch, 1971, München, Kitzinger) a kis-ázsiai hurri és urartui nyelv szerkezeti és szótári anyagát vizsgálta meg, bemutatva ezek alapelemeit. A történeti-földrajzi fejezetben vázolta a Kaukázus déli lejtőjén elterülő Su-bir (Szu-bar-tu) népnek és országnak helyzetét, ahol az időszámításunk kezdőpontja előtti IV. évezredtől fogva írással, kohóiparral, fémtechnikával csatornázással, városépítés-tudománnyal rendelkező lovas műveltség virágzott. Ez a terület a Sumér Felföld északi részeként volt ismeretes, és ezért nem meglepő, hogy az itt feltűnt két nyelv sok sumér nyelvi elemet tartalmazott. A magyar kutatóknak azért is volt jelentős ez a mű, mert ennek alapján még megalapozottabban értékelhető ethnikai láncszemként a sumér és a magyar között a su-bir (szabir) népi és nyelvi elem.

A "Su-bir" népnév "szabir" változata a "heftaliták" egyik törzseként már sok írott forrásban szerepel, akiknek hatalmas birodalma az Altáj-hegységtől Indiáig, Kínától a Káspi-tengerig terjedt már az ókori népek sorában. Írásrendszerük ábécéjéből, rovás-szerű jegyeikből kiváló és nemzetközi síkon is nagyraértékelt honfitársunk, HARMATTA JÁNOS szemléltető részleteket rekonstruált, ALTHEIM német írástudós pedig történelmileg időbe, földrajzilag pedig térbe helyezett, mint a legrégibb óperzsa birodalom néha ellenségeit, néha barátait képező nép írását.

Ennek a népnek is kétféle írársrendszere volt, sőt hármat is mondhatnánk, ha nyelvüket megfejteni segítő ékírást is hozzászámítjuk a képírásos és később vonalas írásrendi jártasságukhoz. Ebbe a sorozatba tartozik az alábbi kép, a hurrita királyok és nejének kétnyelvű körpecsétje is:

fa_er_1-060a

A kétszeres körirat szövege az "Ugaritica" szerint:

"SUBBIRU- LIU- MA, a hurrita nagy király és TAVAS ANA nagy királyné, Babilon királyájának lányáé ez a pecsét".

Jelen soraimban JACOM EDMOND straszburgi asszirológus egyetemi tanár nyomán röviden csak annyit mondhatok erről a "nagy királyi" párról, hogy palotájuk kerek kilecezer négyzetméternyi területet fedett be, őt hatalmas bejáratának mindegyikét 65 márvány tömbből összeállított oszlop díszítette mindkét oldalán, arany és elefántcsont szobraiknak se szeri, se száma s hogy vasiparukkal állandó rettegésben tartották Eg[y]iptom fáraóit.

Visszatérve írás történeti vonalvezetésünkhöz, ki kell emelnünk, hogy az ékírásos emlékek javarészt kultikus vagy udvari ceremóniákra vonatkozó szövegek. Ez azt mutatja, hogy az ősiség egyben előkelőséget is jelentett. Papjaik kimondottan csak az ékírást használták, mint az alábbi, ugyancsak az "Ugaritica" feliratos képe mutatja:

fa_er_1-060b

Ennek a főpapi "karkötő dísznek" a felirata sumér ékírással, de hurrita nyelven a következő:

"HARSÁN a papok mestere"

Sok olvasóm bizonyára lelkesedéssel, elleneseink viszont ajakbiggyesztéssel fogják ezeket a túl magyarosan hangzó neveket és talán feltételezik, hogy a felhozott példákkal úgy vagyok, mint a gyerek, aki a kalácsból csak a neki ízlő mazsola szemeket csipegeti ki. Nem oda Buda. Ezeket a példákat a maguk megfejtett szövegével egyetlen szakember rakta rendbe, oldotta fel és francia létére (no és más fajú is!) semmi esetre sem ismeri a "magyar-sumér" ijjencmesterség szájízét. De miért mondjunk az igazságnak ellent? Munkatársam, CSŐKE SÁNDOR kis "előleges" tanulmánya: "Megvan az uralaltáji nyelvek alapnyelve" címmel, most már az óhazai "valamitől tartózkodó" szakemberek félelmét eloszlatja I. M. DJAKONOV szovjet tudós tekintélyével is megtámogatva, hogy nem esnek a "tudománytalanság" rettegett vádja alá, ha a nyelvészetet immáron némi "ténytörténettel" is alátámasztva ebbe az un. "délies irányba" terelik.

De ismét egy vargabetű! Térjünk vissza a hurriták írásrendszerének vonalas jeleihez is. A "vonalas" írásrendszer helyett majdnem "rovásírásosat" is mondhatnánk az alábbi, D. DIRINGER :"The Alphabet" ( London, 1948) c. munkájában szereplő hurrita "kaparószerszám"-ra vésett jelek alapján.

fa_er_1-061

Ugyancsak hurrita, de már gömbölyített jegyeket közöl A. C. MOORHOUSE is a következő formákban:

fa_er_1-062

Ő és általában az angolszász írástörténészek, a már említett "elkötelezettségeik " nyomán természetesen csak az általánosító "észak kánaáni", vagy néha "északi-szemita" írásoknak tüntetik fel. ALTHEIM professzor azonban, aki már a byblosi "ostraca"-sorozat közül többet is megfejtett, már a törökös dialektusok valamelyikéhez kapcsolja őket, bár a "betűzése" és még kevésbbé a "fordítása " a szövegeknek nem egészen elfogadható. Mindenesetre a két "kaparószerszám" és irattöredék a hurrita korszakból származik és betűjegyeik már erősen a rovásírás vonalvezetését sejtetik.

Miután az írástörténet szinte a régészet függvénye, hiszen az egyre-másra felszínre kerülő ősi, néha megoldhatatlan szövegű felírások a tervszerű archeológiai kutatások eredményei, vagy a véletlen szerencse ajándéka. Írott források újabb lehetőségi aránya tehát sokkal kisebb, mint a régészeti leleteké, amikor talán sokszor nem is a tudomány hanem a föld mélyének nyersanyagkészletét feltáró, kibányászó termelési rend érdekei a mérvadók, de párhuzamosan a régészet is gazdagodik velük.

A nagy magyar írástörténészek, mint NAGY GÉZA, SEBESTYÉN GYULA, NÉMETH GYULA a maguk termékeny korában még nem rendelkeztek olyan bőséges anyaggal amelynek csoportosítása, elemzése és hasonlítgatása véglegesnek tekinthető eredmények megnyugtató hatását tudták volna elérni.

Így nem kutatásaik értékét vonjuk kétségbe, ha az újabb leletek ismeretének birtokában az ő általuk megfogalmazott tételeket ma már túlhaladottnak tekintjük. Mert ezt kell tennünk, ha pl. SEBESTYÉN véleményét a "sémi fajú föníciaiak" írásrendszeréről, mint a rovásírás elsődleges forrásáról elvetjük. Nagy úttörő írástörténészünk halála óta már pl. a palesztinai népi csoportok, a Bibliában oly sok ecsetben emlegetett sidoni, moabita, szamaritánus, arameus etnikumok sémi fajiságát komoly szakemberek megcáfolták. Elég ALBRIGHT "The Origin of the Alphabet and the Ugarit" c. munkájának adatait összevetni. SEBESTYÉN pedig még a mellékelt betűtáblázatában a "sidoni " és "föníciai " ábécét azonosnak tartja s mint sémi eredetűt tekinti: ez volt korának a liberalizmus alapgondolatát annyira terjesztő s tudatosan munkáló általános európai, de különösen német szemlélet. Ím a táblázat:

fa_er_1-063

Az ílyszerű táblázatok is nagyon alkalmasak arra, hogy a héber ábécének egykorúságára, tehát közel évezrednyi időbeli különbség eltüntetésére szoktassák a szemlélők figyelmét. Mert a héber "quadrata" betűtipus, amelyet SEBESTYÉN táblázata a sorszámok után feltűntet, valójában csak K.u. a 900-as években alakult ki a Tiberiás tó vidékén már tehát olyan korban - hogy szemléltető időbeli példát h[a]sználjak - amikor az ÁRPÁD-féle honfoglalás régen lezajlott! Ugyancsak a héber betűnevek állandó használata ilyen időbeli megtévesztésre alkalmas módszer. Már HOMMEL hadakozott ez ellen a kiirthatatlan szokás ellen, hogy a fonetikai megjelölésekre a "quadrata" héber betűit mint mintát használják pl. a görög "alfabéta" helyett, amely a hébernél jóval ősibbnek tekintendő. HOMMEL a sumér-akkád vonal-jegyekből és azok jelentésének első hangjából alkotott ugariti neveket használt, melyekből párat bemutatok:

fa_er_1-064

A palesztinai népcsoportok írásrendszerei, mint már említettük nem minden válogatás nélkül csatolható a sémi írásrendszerhez. Ennek a megkülönböztetésnek azokat az un. arámi írás elterjedésében látjuk. Ez a nép, amely a Bibliában is sűrűn szerepel és latinizált névformája "arameus" a K.e. 2. évezred végétől élt a Tigris és Eufrates vidékén és attól északabbra nagyobb tömbben. Önálló államot csak aránylag rövid ideig tudtak alkotni, mert egyszerre három nagy ókori hatalom ütközőpontjában, az eg[y]iptomi fáraókkal, hettita fejedelmekkel és az asszír nagykirályokkal kellett függetlenségi harcaikat folytatniok. Végül is Arámia az asszírok hatalma alá került és mikor az új uralkodó, hódító nép Júdeát is meghódította Palestina terein, hatalmas népcseréket hajtott végre. Így került egy vérileg és nyelvileg s következéskép írástörténetileg is egy egészen új vidék sémifajú lakóinak a helyére. Az asszírok szerteszét szórták a szabadságszeretetéről híres és vitéz népet elannyira, hogy mikor félszázaddal később a világhatalmat már a perzsák vették át kb. K.e. 550 táján, mindenütt az arámi kulturával és írásrendszerével találkoztak, Mezopotámiában csak úgy, mint a Földközi tenger keleti partjain, Kis Ázs[i]ában és az Arab-félszigeten is.

Ez az ókori "egész világra kiterjedő" és szétszórtságba kényszerített nép ősi hazájától, a Kaukázus délvidékétől a mai Perzsa-öbölig terjedő vidékről magával vitte kulturvívmányainak legjelentősebbjét, vonalas írásrendszerét is. Valószínűnek véli az írástörténészek számos kiválósága, hogy ezt a szétszórtsági és főleg a Földközi-tengeri partmenti csoportokbaverődő tartózkodást cserélték fel a főniciaik műveltségével, amely inkább anyagi kultura volt és a világkereskedelemnek termelt és nyújtott vásári árut. Különben jelen fejezetünkben az arámi írásra ne veszítsünk több időt, mert jelentőségére és a magyar rovással való kapcsolataira SUPKA GÉZA későbbiek során teljes egészében közölt tanulmánya valóban szakemberi válaszokat fog adni. Azt azonban, hogy az arámi írás K.e. 7.-4.-századi emlékeinél az Alma Ata-vidéki "Arany Kurgán" ótörök csészefelirata öregebb, újból és itt is felhívom a figyelmet. SUPKA ezt az új adatot nem ismerte, mint ahogy három évvel ezelőtt mi sem ismertük!

Á HURRI ÉS MOABITA ÍRÁSRENDSZEREK

Az ősi Palesztina területére kényszertelepítéssel elkerült Kaukázus-vidéki népek, akiknek a nyelvét a tudomány "asiani" néven összegezi és azt tartja róla hogy sem indo-európai, sem szemita nyelvcsoporthoz nem tartoznak, hanem, HOMMEL, ALBRIGHT, CERAM, SUPKA és DJAKONOV az ural-altáji nyelvközösségbe sorolják őket. Azokat a népeket, amelyeket az asszírok világhatalmi ábrándozásai a szélrózsa minden irányába széttelepítettek és a Holt-tenger vidékére kerültek ezek a tudósok egyben, mint láttuk hurri népként emlegetik. CERAM az egyes népcsoportokat, vagy talán nagyobb törzseket fel is sorolja. A görögök által leginkább ismert ilyen néptörzs a pelasg volt, amelynek a nevét etruszk és pelazg nyelvi kutatásai során a filiszteussal, tehát a zsidóság állandó ellenségével azonosít és ezt a népet tartja palesztinaiaknak is, akik a ma is közhasználatban lévő Palesztina földrajzi névadói voltak.

Az északról idetelepített népek állandó harcban álltak a később oda vándorolt, részint ugyancsak odakényszerített szemitákkal s ezek közül főleg a Júdea területén lakókkal. A CERAM által említett törzsek a hurriak sorából szépszámú írás-emlék maradt az utókorra, megőrizve Kaukázus-vidéki és Kis Ázsia-környéki jellegzetességét, amely elsőrendűen a rovásrendszerhez kapcsolódik, Nevezik ezt az írásrendszert, mint láttuk moabita, sidoni vagy" szamaritánus írásnak is. (SEBESTYÉN-féle táblázat). Ezek azonban földrajzi meghatározások. Ilyen írás-emlék a híres "moabita kőfelirat", amely a CERAM által említett törzsek egyikének a MESA királyának haditetteit örökíti meg. Francia kutatók fedezték fel a Holt-tenger mellékén és mikor 1888-ban igyekeztek a párizsi múzeumokat gazdagítani vele, el akarták szállítani. A ben[n]szülött arabok látva, hogy a francia tudósok mily nagy értéket tulajdonítanak a feliratos kőnek, meg akarván akadályozni az önkényes zsákmányolást, tüzet gyújtottak alatta s mikor erősen áthevült, hirtelen hidegvízzel öntötték le. A kő negyven darabra esett szét, de így is a Louvreba került, ahol sikerrel restaurálták és a szövegét is hamarosan kibetűzték.

Közlöm a Louvre kincsei közt szereplő "moabita kő" fényképét és betűinek vonalas átírását. A megfejtésből kiderül, hogy az emlékkő felírását a következő "bemutatkozás" kezdi:

fa_er_1-065

Azaz: MESA vagyok, KAMOS KALD fia és Moab királya". A sok vésett rovásjelből azt is kihámozták, hogy a felirat a K.e. 850-es évekből származik. MESA király neve a Bibliából is ismerős, természetesen a héberek "haditudósításai-hoz méltó változatokban. A Királyok Könyve (II:3.24,) szerint: "Felkeltek az izraeliták és megverték a moabitákat és azok megfutamodtak előttük, betörtek hozzájuk és megverték Moabot. És városaikat lerombolták és a jó szántóföldekre ki ki követ hányt és elboborították [elborították] azt kövekkel, és minden kútfőt behánytak és minden jó termőfát kivágtak..." Ezzel szemben a Krónika II. Könyve (20.24-25.) más változatban említi a hadi eseményt: "A Juda népe pedig méne Mispába a puszta felé, és amikor a sokaság felé fordulának, ímé, csak elesett holttestek valának a földön és senki sem menekült meg. Akkor elméne Jósafát és az ő népe, hogy azoknak jószágait elzsákmányolják, és találtak nálok temérdek gazdagságot és a holttesteken drága szép ruhákat, melyeket lefosztának róluk, oly sokat, hogy alig viheték el és harmadnapig kapdosták a zsákmányt mert felette sok vala..."

fa_er_1-066

fa_er_1-067

MESA király felirata azonban csak dicső haditettekről, bölcsen kormányzott népről beszél, amelynek ő nyugodt és gazdag életet biztosított, hogy még utódjaik áldva áldják emlékét és emlegessék a hírét. Lényegében BILGE kagán síremlékével azonos a 34 sorból álló vésett rovásírás szövege.

A hurri népek sorához tartozó törzsek valamelyike Szamaria területét foglalta el magának és testvértörzseivel állandó kulturális kapcsolatainak következményeként írásrendszere is majdnem azonos maradt. Emlékeik közül ALBRIGHT nyomán közlök három "ostrakát", cserép darabot. ABRIGHT ezeket a "szamaritánus" írás-emlékeket a K.e. 8. évszázadból eredezteti.

fa_er_1-068

A hurriak műveltségét, annak földrajzi nevével mitanni-nak is szokták nevezni és elterjedtsége jelentős lehetett, márcsak központi fekvése miatt is a három "tengersarok" között, ami térképészetileg azt akarja mondani, hogy a Földközi-Tenger északkeleti, a Fekete-tenger délkeleti és a Káspi-tó délnyugati végződései közt terült el és Z. MAYANI professzor mellékelt térképe szerint egyenlőoldalú háromszögként képzelhető el földrajzi kivetítésben.

fa_er_1-069

Így már nem csodálkozhatunk, hogy a párthus, méd és mannai birodalmak - néha a Perzsa Birodalom részeiként, néha önálló államokként - ezt az írásrendszert vitték tovább, természetesen állandóan fejlesztve azt. Elég itt csak a csodálatos építkezési emlékeken alkalmazott kőfaragójelekre hivatkozni, amelyek részletesen is mutatják, hogy a felsorolt népek egy és ugyanazon földrajzi térségben, mint a sumér kultura ősiségét megőrző hurriták örökségének letéteményesét az altáji eredetű, de délre vándorolt törökös népeket fogadták el. Bár elgondolásom az, hogy az írásrendszerek alapján a történelem hajdani nagyszerepű népeit osztályozva kellene fel sorolni, néha nem maradhatok adósa annak a kötelességnek sem, hogy egyazon betű és jegyrendszerek alapján az egymástól földrajzilag nagyon távoleső etnikumokat a kultura finom fátyolával némiképp összekapcsoljam. Így járok el jelen esetben, amikor a nagy német írástörténész A. ZAPPE: "Steinmetzzeichen, ihre geschichtliche Entwicklung und Bedeutung unter besonderer Berücksichtigung der Bauhütten des Mittelalters" c. tanulmányában szereplő kőfaragó-jegyeket közlöm. Ezek a mesterjegyek vegyesen és ismétlődve szerepelnek a K.e. kb. 2600 táján uralkodó SA-HU-RE fáraó, a 2200 uralkodó HUN-GU-NUM susai és larsai király palota kövein. Bár ezeknek a jeleknek értelmét vagy szimbolikus jelentőségét még csak nem is sejtjük, a kísértés oly nagy, hogy a sok százra rúgó mesterjegyeket tovább is csoportosítsuk, hiszen annak ellenére, hogy földrajzilag és kronológiailag sokszor nagyon is messze esnek egymástól okvetlen azonos kultúrának a tanúiként tekintendők!

fa_er_1-070

A húsz kőfaragójegy a már említetteken kívül szerepel a kassita uralkodóház építkezései során (III. dinasztia K.e. 1800-1171) Susa domborművein és szobor talpazatain, KUR-IGAL-SU király (1344-1320 ) tróntermének egyik falán, ON-TAS-HUBAN uralkodó és neje NAPIR-ASU királyné (uralkodtak 1250-1174-ig) és fiuk, (az utolsó tagja a kassit a dinasztiának) ON-TAS-KÁL palotakövein. Csábítóan magyaros nevű uralkodók nevei és olvasásuk nyomán az az érzésünk, hogy a közölt jelek egyikét-másikát talán az esztergomi királyi őspalota rovás jegyei közt is megtalálhatnánk, ha ANDRÁSSY KURTA JÁNOS közleményeit alapos vizsgálat tárgyává tennénk. S még csak annyit ezekről a "mesterjegyekről" és történelmi folytatásukról, hogy mind a húsz szerepel a pártus-perzsa kulturemlékeken is, mint Persepolis, Bisutun és Hatra királyi palotáinak kövein, ami azt jelenti, hogy a jelek "forgalomban maradtak" még a Pártus Birodalomnak K.u. a 2. évszázadban bekövetkezett bukásáig.

A húsz jegy nem látszik fantáziaszülte véletlenségnek. Mindenik jelent valamit. A 4. számú okvetlen a "tervező" jele volt, amelyet követett az 5. számu, a "fuadamentumot kiásó", majd a 6. számú a "hengereken kőtömböket görget" építő szakemberek jele. Ez természetesen csak feltevés. Viszont 11. számú, eléggé komplikált jegy a valóban komplikált trónterem-diszitő és művészi érzéki mester szimbolikus jeleként szerepelt.

ETRUSZK ÍRÁSEMLÉKEK MAGYARORSZÁGON

Már a Bevezető tanulmányban említést tettünk ama kísérletekről, amelyekkel magyar rovásírás jegyeinket az etruszkkal igyekeztek kapcsolatba hozni, sőt tovább menve még bizonyos nyelvi közösséget, rokonságot elfogadhatóvá tenni.

fa_er_1-071

A "Dipy lon-korsó2 K.e. 700-ból. Felirata:" Az nyeri el, aki a táncosok közül legkecsesebben járja". Olvasatirány: jobbról balra. - Kéki-Köpeczi kép.

Írástörténeti tanulmányunk keretébe nem fér bele az említett kérdésnek vitatatása. Összegezve csak annyit, hogy a két nyelv rokonságának annyi az ellenzője, mint pártolója és az ellenző csoport tárgyilagos érvekkel cáfolni nem tudott. Inkább gúnnyal, leintéssel. Mint már megszokott dolog a "hivatalos" nyelvészek részéről. Az elvető elemzések rendszerint lazábbak, érvelésük vérszegényebb, mint az etruszk-barátoké.... Minden esetre órási nagy kár, hogy a francia J. MARTHA professzor által képviselt "etruszk-turáni" vonal, vagy pontosabban az etruszk-magyar nyelvrokonság sajnálatos módon az un. finnugorizmus szakkönyveire épült és a BUDENZ-féle: "Magyar-ugor szótár" (1873-81) és a DONNER-féle .-"Vergleichendes Wörterbuch" bizony már önmagukban is messzejártak az igazi, ősmagyar nyelvészettől s mi sem természetesebb , hogy így a francia nyelvész állításai sem mentesek a hibáktól.

Minket azonban jelen tanulmányunk során csak a két nép írásának hasonlatossága, hangtani azonossága érdekel. Így is főleg azért tartom szükségesnek és fontosnak külön fejezetben foglalkozni vele, mert Magyarország területén is egyre-másra újabb és újabb etruszk feliratok kerülnek napvilágra. S ezt mutatja, hogy a Kárpát-medencében az ősi autokton, bennszülött népek sorában az etruszkokat is ott találjuk, emlékeikbe szinte belebotlunk...

fa_er_1-072

Maga az etruszk nép egyike a legtitokzatosabbaknak. Földközi tengeri kulturáját sok más ismert műveltséggel próbálták összehangolni, de soha egyhangú vélemény nem formálódott ki körülötte. Így van ez írásával is. Keresték és keresik eredetét a Balkán vidékein csak úgy, mint a kaukázusi népek tengerében. Legújabban egy bolgár írástörténeti kongresszuson kapcsolatbahozták a balkáni neolitikus jegyekkel is. Ahhoz ma már kétség nem fér, hogy az Égei-tengeri műveltség látszik legrégibb gyökerének, amely K.e. a 16. századtól kezdve virágzott és egyik kulturcentruma Milkéne volt. De ennek a kultúrának és írásrendszerének is messzebbrenyuló gyökerei voltak, vissza egészen a Földközi Tenger szíriai partjaiig és valószínűleg azonos az az arámi nyelv és írás nyújtotta lehetőségekkel. A görög mitológia és a történetírás atyja HERODOTOS (K.e. 484-425) azonban a föníciai kultura írásrendszerét emlegetik [emlegeti] az arámi helyett. Újabb kutatások ezt az utóbbit mint földrajzi megjelölést használják és így sok nehézség egyszeriben megoldódik. A főniciaiak szétszórtsága a Földközi-tengeri városállamok, Égei-tengeri kikötők stb. sorozata miatt különösen is nehezíti az etruszkok ősi hazájának megállapítását és ez számunkra az írásrendszer kötődésének nehézségét jelenti.

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a kétféle görög, a dór és ión írások közti eltérések is segítenek a tisztázásban. Ezeknek a jelentőségét görög részről A. SIGALAS és magyar részről MORAVCSIK GYULA fejtettek ki írástörténeti alapon s arra az eredményre jutottak, hogy a kisázsiai iónok írása sokkal közelebb áll az arámihoz, mint a dór. A legrégibbnek tekintett görög feliratos emlék a K.e. 8. századból való Dipylon-kancsó épségben maradt betűsora. Ezt a kancsót Athén kettőskapuja melletti temetőben találták és felirata már csak azért is érdekelhet bennünket, mert sorvezetése jobbról balra halad. Az etruszkokkal való kapcsolat a görögök részéről írástörténetileg a K.e. 403. év utáni időkre teendő, mert ebben az évben döntöttek az athéni demokratikus polgárok a neves ARCHINOS rétor tanácsára, hogy a kisázsiai eredetű ión írásrendszert véglegesítik, mint hivatalos állami írást.

Ekkor az etruszkok már az egész mai Olaszország, a Balkán egy része és a Kárpát medence fontosabb kereskedelmi útvonalait, vásározóhelyeit hatalmuk alatt tartották. A görögökkel korábban kerültek kapcsolatba, mint a latinok, akik tulajdonképpen csak akkor említődnek először, mikor K.e. 750 táján Rómát megalapították még etruszk fennhatóság alatt. Az etruszk magas kultura és velejáró elpuhultság, tobzódás a gazdagság előnyeiben lehántotta erről a népről az ősi katonai erényeket és így a latin friss erő nyomult mindenütt előtérbe a maga spártai fegyelmével.

Az etruszk-görög-latin kulturák egybeolvadását és ezzel írásrendszerük végső kialakulását M. HAMMARSTÖRM tisztázta 1920-ban megjelent nagy tanulmányában: "Adalékok az etruszk, a latin és a görög írás történetéhez" címmel. Időbeli sorrendje az etruszkokat részesíti előnyben. Bizonyítékul a római Fórumon kiásott "Romulus fekete kövét" ( Lapis niger Romuli) hozza, amelynek etruszk szövegét mindmáig nem tudták véglegesen megoldani és csak sejtik, hogy átokformulát tartatmaz. Ugyancsak idézi a híres "praenestei fibulának" nevezett aranycsatot, melyen könnyen olvasható felirat szerepel és etruszk betűkkel jelzi készítője és megrendelője neveit.

Fejezetünk címében azonban a Magyarországon talált etruszk írásemlékekről esik szó. Ezek a rendszerint nagyon rövid, sokszor csak töredékesen reánkmaradt leletek jelentős számban találhatók az óhazai múzeumok régiségtáraiban és arra mutatnak, hogy az etruszkok a Kárpát-medencében is huzamosabb ideig, egészen a szarmata-korszakig sőt azon túl is, jelentős szerepet játszottak és talán az autokton, bennszülött népek közé sorolhatók, akik mindvégig helybenmaradtak és az egyre-másra érkező népvándorlási hullámokat magukba olvasztották megtartva egyrészt sajátos kulturájukat, másrészt felvéve az új jövevényekét is. Így lett sokszerű a bonyolult Kárpát-medencei írásrendszer, amely mint láttuk eredeti sumér jelek tömkelegével is rendelkezik.

A hatalmas anyagból szemelvényszerűen csak az 1875-ben felfedezett Hatvan-Gombospuszta-i katonai őrtorony úgy nevezett bélyegestégla gyűjteményét említem. A száz éve feltárt romrészlet próbaásatásait SOPRONI SÁNDOR és PATAY PÁL régészek fejezték be véglegesen 1968-ban. Ásatásuk eredményeként az alig 23 méter hosszú és 9 méternyi széles, két helyiségből álló és mindössze 20-30 főnyi őrszemélyzet lakóhelyének szánt erődítmény téglalfalából, illetve maradványaiból 22 bélyegestéglát vettek leltárba. Ezeket a betűzött téglákat jellemzi a vegyes írásrendszer és mint SOPRONI megállapította, a római irányítás alatt szarmaták által épített Csörszárok védelmi rendszerhez tartozó erődítmények sorozatába tartozik. Kora a K.u. 4. századra tehető. Így a szarmata-hun korszakokba nyúlik bele ennek az írásrendszernek a használata az Alföld peremén. Az [A] kétségtelenül etruszk írásjegyekkel vegyített téglafeliratok tehát nem jöttek nagyon messziről, csak a helybeli téglavetők, építőmesterek szokásos bekarcolásait láthatjuk bennük. Szép példa a kulturák egymásrahatásának!

fa_er_1-074

fa_er_1-075

fa_er_1-076

Hogy a pannon területen sok ilyen bélyegestégla szerepel, elég SZILÁGYI J. nagyszabású munkájára "Inscriptiones tegularum Pannonicarum"-ra utalnunk, (Budapest, 1933 ), ahol tömegesen fordulnak elő. S hogy szemelvényként SOPRONI beszámolóját, illetve a benne szereplő bélyegestáglákat [bélyegestéglákat] közlöm, szándékom rámutatni a kétségtelenül jelentős tényre, hogy egy aprócska kis "szarmata-kori" erődítmény falaiban egyszerre 22 ilyen felírásos emlék fordul elő s ez azt mutatja, hogy az írástudás ebben a korban és ennél az autokton, bennszülött lakosságnál elég gyakorinak látszik.

Végső következtetésem az lenne, hogy a többek által felvetett etruszk-magyar betűrendszerek közt már csak a közös bölcső és előfordulási helyek miatt is fel kell tételezni néminemű rokonságot. Így a tárgyi bizonyítékok halmaza láttán a "hivatalos" tudománynak legalább is kötelessége lenne ezzel a kérdéssel végérvényesen szembenézni és megoldást keresni, vagy ha nem, akkor nincs joga "tudománytalannak" bélyegezve elmellőzni!

Hogy a "késő-római" határsáncrendszer szarmata kapcsolatai okvetlenül számontartandók és ezzel az etruszk-szarmata-hun kulturkapcsolatok írástörténeti téren is jelentősek voltak, mutatja SOPRONI SÁNDOR alább közölt tanulmányrészlete:

A hatvani erőd földrajzilag a legkülső sánc vonalúban fekszik. Tőle nyugatra Galgamácsa és Verseg között sikerült tisztázni a legészakibb sáncvonulat egyik szakaszát. Versegtől keletre egyelőre még tisztázatlan a sánc nyomvonala, azonban a már ismert szakasz iránya a gombospusztai erőd felé mutat. Hatvantól keletre, Kál és Kompolt községek halárától ismerjük ennek a külső vonalnak a folytatását, Szihalom és Mezőkövesd felé. Feltevésünk szerint a hatvani erőd ehhez a külső védelmi vonalhoz tartozhatott (30).

A hatvani római katonai őrállomás az észak-déli irányban folyó Zagyva partján, a legfontosabb átkelőhelyen épült. Itt keresztezi a Dunától Miskolc felé vezető, s minden korban igen fontos közlekedési útvonal a másik útvonalat, mely észak felől a Zagyva völgyén az Alföld felé haladt. A hatvani katonai őrállomás rendeltetése egyrészt a Zagyva völgyének ellenőrzése, másrészt a Zagyván való átkelés biztosítása volt.

A Barbaricumban, a római limestől mintegy 60 km-re fekvő, egymagában álló erőd puszta léte is csak a szarmatákkal kötött egyezség alapján képzelhető el. Ennek az egyezségnek az alapján épülhetett fel az egész alföldi sáncren[d]szer, majd később a hatvani őrállomás is.

A hatvani erőd kapcsán felmerült a kérdés, vajon számolhatunk-e további, ilyen későrómai objektumokkal a szarmata területen. Terepbejárásaink során a sáncrendszer mellett eddig még nem találtunk a hatvanihoz hasonló római őrállomást, illetve erődöt. A legutóbbi hónapokban azonban a Felsőgödhöz tartozó Bócsa-Újtelepen, a Dunától néhány km-re keletre egy nagyméretű, mintegy 300x300 m alapterületű későrómai tábor maradványait sikerült felkutatnunk a Barbaricum területén. A bócsa-újtelepi tábor területén a felszínen talált nyolc darab római bélyegestégla valamennyije a IV. századból származik, közöttük az egyik tegula töredéken a Hatvanból is ismert Frigeridus dux neve olvasható (31). Ez az új római tábor földrajzilag ugyanazon a szélességi körön fekszik, mint a hatvani erőd és szintén a sáncok vonalában helyezkedik el: a Duna-Tisza közötti legdélibb sánctól - mely Dunakeszinél indul ki a Dunától - néhány km-re északra. Feltevésünk szerint a hatvani erőd és a felsőgödi tábor nagyjából egyidős, s ez utóbbi a sáncrendszer római ellátó állomása, utánpótló tábora lehetett a Barbaricum területén. A további kutatások dönthetik majd el, hogy Felsőgöd és Hatvan között, valamint Hatvantól keletre építettek-e a rómaiak további őrállomásokat.

(Dolgozatok Heves megye múltjából, Eger 1970, 17-29 old.)

A Gombospuszta-i pecsétes, bélyegestéglák mellett Magyarország területén, főleg a hajdani Pannóniában, ahol az etruszk népi elemek települései elsősorban feltételezhetők, szép számmal kerültek elő cserépedény fenekekre, a friss agyagba belekarcolt etruszk jegyek. Ezekről írt SZEPESSY GÉZA, a várpalotai múzeum szervezője egy kis összefoglaló írást: "Etruszkok és magyarok" címmel (Magyar Őskutatás, 1971, 129-133 ). Itt többek közt megemlíti a Tokod melletti Erzsébet-akna és az Esztergom melletti Hideglelőskereszt két ilyen leletét, amelyek valóban határozott vonalú rovásjellegű betűkkel ékeskednek. Ezek a "terra sigillata", azaz pecsétes cserepek egész különleges ábécé-vel rendelkeznek. SZEPESSY összeállította ezt az ábé -cét a Tokod vidéki leletek alapján, GABLER DÉNES: "Scratched inscriptions -on terra sigillata in Pannónia" tanulmánya alapján. (Acta Antiqua. Tom.-16, fasc. 1-4, 297-306)

fa_er_1-078

AZ ÉKÍRÁS ÉS A TÁVOL KELET BETÜRENDSZEREINEK KAPCSOLATAI

A ZSUFFA-térkép három nagy művelődési központja egyúttal földrajzi megjelölése is az írás három legnagyobb bölcsőjének. Szemléletes tájékoztatás és egyben írásrendi csoportosítás is. A legnagyobb ilyen központ a Belső-Ázsiai "ősturáni". Innét indult a szélrózsa minden irányába a legősibb kulturahordozó sumér ékírás. Keleti irányban a legszélső a kínai és a hozzátartozó japán és koreai írásrendszerek. Ezeknek az írásrendszereknek a jegyei, ma már tudományosan is bizonyíthatóan a sumér ékírással párhuzamosan fejlődtek. Itt is megtalálható az eredetileg "ideogramm", azaz fogalomjelhasználat. A híres osztrák orientalista ARTHUR UNGNAD "Sumerische un[d] Chinesische Schrift" c. tanulmánya (Wiener Zeitschrift für die Kundé des Morgenlandes Jahrg. 34, 76-86 old. ) hívta fel elsőnek erre a figyelmet 8 jel azonosításával, amelyeket az alábbiakban közlök:

fa_er_1-079

A nyolc eredeti levezetést ANGYAL DÁVID (1937) három más jel egyeztetésével bővítette ki, majd PRŐHLE VILMOS még újabbakkal gyarapította.

A SUMÉR ÉS KÍNAI írás KAPCSOLATAI PRŐHLE VILMOS SZERINT

PRŐHLE VILMOS, a budapest[i] Pázmány Péter Tudomány Egyetem filológiai tanára hatvan évvel ezelőtt, 1912 augusztusában írta az alábbi tanulmány szövegét. Szándéka volt tovább is folytatni "MI A TURÁNI." sorozatos közléseiben. A sors másként akarta: TOLNAI VILMOS durva bírálata a MTAkadémia szaklapjában elkedvetlenítette. Így a rövid első közleménye egyben utolsó is lett. Tudománytörténetünk nagy kárára....

Munkácsi Bernát egy igen takaros dolgozatában(1-) a sumér kérdést illetőleg többek között a következő megjegyzést teszi.:

"Csak miután a külföldön teljesen elvesztette hitelét, irányult a sumér-altáji rokonság eszméjére hazánkban is a figyelem; de az ez alapon létrejött irodalmi munkásság számbavehető eredménnyel a sumérra vonatkozó ismereteket nem gyarapította."

Sumér tanulmányaim eredményeiről szóló eme rövid beszámolómban a kérdés irodalmának kritikájába nem bocsátkozom, csak azt kívánom mindjárt megállapítani, hogy Munkácsinak igaza van. A sumér nyelv hovatartozásának a kérdése úgy a külföldön, mint nálunk is holt pontra jutott, amit elég ékesen bár, de kissé fölényes lemondással ismer el S. Langdon is, mikor "A Sumerian Grammar and Chrestomathy, című igen érdemes munkájának a bevezetésében(2-) a következőképen nyilatkozik:

["]A sumérnak a babilóniai és aszíriai műveltségre való döntő befolyása az utóbbi időkben oly nyilvánvalóvá lett, hogy a sumerologiát a babilóniai nyelv, sőt babilóniai vallás, törvényhozás, irodalom és művészet teljes megértése szempontjából nélkülözhetetlennek kell tekintenünk. Magamnak nincs elméletem ennek az érdekes népnek nyelvi hovatartozandóságát illetőleg. Tanulmányaim negatívus eredménye az a meggyőződés, hogy se a kaukázusi, se az árja, se a sémi nyelvcsoporthoz nincs rokonsági viszonyban."

Mindenesetre tiszteletreméltó ez az őszinteség s a tartózkodó önmérséklet, amelyet elárul; de Langdonnak azzal a mondatával, amellyel fentebbi megjegyzését kitoldja, már nem tudok egyetérteni. A kérdéses mondat eredetiben így szól:

"This side of the problem has not occupied my attention as the futility of such efforts is at once apparent," ami magyarul így hangzik: "A kérdésnek ez az oldala (t. i. a sumér nyelv hovatartozásának problémája) nem foglalta le figyelmemet, mivel az ilyen erőlködések jelentéktelensége az első pillanatra szembeötlő."

Készséggel elismerem, hogy a tudomány szempontjából "futility", hogy a sumér nyelv rokonságban van-e, vagy nincs a kaukázusi, árja, vagy sémi nyelvekkel, vagy bármely más nyelvcsoporttal; de az már tudományos szempontból sem mindegy, hogy vajjon találunk-e olyan, jelenleg behatóan tanulmányozható és részletesen megismerhető nyelvet, amely a sumérhoz legalább megközelítőleg olyan viszonyban van, mint a mai német irodalmi nyelv a codex argenteus gót nyelvéhez, vagy a héber az asszíriai nyelvhez; mert az ilyen nyelvnek ismeretével felszerelt sumérológus nem egyszer könnyedén és biztosan dolgozhatik ott is, ahol a Langdon-féle szkepszisz mellett a legjobb akarat s a legélesebb elme is csütörtököt mond.

Ami a magam dolgát illeti, mindjárt elöljáróban kijelentem, hogy a sumér kérdés eredetileg csak annyiban érdekelt, vajjon a Sumér nyelvnek a török-tatár nyelvekhez való rokonsága, mint tudományos elv, tényleg meghaladottnak tekinthető-e, vagy nem.

A fenti kérdést tárgyaló tanulmányokból nem tudtam magamnak tiszta képet alkotni s így nem maradt számomra más út és mód, mint a sumér nyelvvel való közvetlen megismerkedés.

Hogy a sumér nyelv nem tartozhatik közvetlenül a török-tatár nyelvek közé, azt rövidesen beláttam, s így, mint elsősorban turkológus, félretehettem volna az egész kérdést.

Azonban, ugyancsak az első pillanatra, feltűnt nekem két körülmény:

  1. a sumér ékírás rendszerének a khínai írással való egyelvűsége.
  2. a sumér nyelvnek evidens egytagúsága.

A dolog nem hagyott nyugodni s hozzáfogtam a sumér ideogrammoknak a khínai fogalomjelekkel való összevetéséhez.

Természetes, hogy tökéletes egyezést alig találtam; de hát az evolúciós elmélet sem azért vergődött uralkodó állásra a mai világnézetben, mint hogyha a hüllők és madarak csontváza között semmi külömbség nem volna.

További okoskodás helyett vessük egybe a következő írásjeleket:

fa_er_1-082a

Nem folytatom ezeket az összevetéseket, amelyekben a khínai jeleknek a sumér jelekkel való hasonlatossága a részletekben való külömbségek dacára is szembeötlő, hiszen ezt a sorozatot minden megerőltetés nélkül lehetne nyújtogatni, különösen ha az ember tőkét akarna kovácsolni abból a tényből, hogy a latin írás a-ja,

fa_er_1-082b

függélyes vonal, egy és ugyanazon ős jelnek egyenes leszármazottjai s hogy a tünemények eme világában, ahol élünk, sokszor áthidalhatatlan genetikai különbségek választják el egymástól a hasonló dolgokat, míg a látszólag erősen eltérők genetikailag a legszorosabban összetartozhatnak.(3-)

Mindenesetre jó ilyen kérdésekben óvatosnak lenni s a külsőségeken felizgatott képzeletet inkább felderítő, mint rendező szolgálatra használni, azonban úgy gondolom, hogy a fentidézett jelek figyelmes szemlélete mindenkit meggyőzhet arról, hogy az egymással szembeállított sumér és khínai ideogrammokban a vonások meglepő egyformasággal vannak elhelyezve s hogy a khínai írásjelekben, amelyeknek szántszándékkal választottam legmodernebb alakját, szembeötlő a vonások jó részének ékszerűsége.

Az sem hagyandó figyelmen kívül, hogy ezek a legmodernebb alakú khínai írásjelek rendszerint jobban hasonlítanak a sumér ideogrammok arkhaikus formáihoz, amelyeket az ék szerűen stilizált jelek elé helyeztem, mint az utóbbiakhoz, sőt arra is van eset, hogy az arkhaikus alak ismerete nélkül a khínai és ékírásos jel egy-

fa_er_1-082c

De éppen az ilyen jelek, amelyek érzékelhető tárgyakat jelölnek, akár csak a fentebb idézettek közül a "nyak", "tehén", "disznó", "szekér" jelentésű jelek, s mégis oly távol esnek már az illető tárgyaknak csak megközelítően eltaláltnak nevezhető képétől is: azt mutatják, hogy a sumér ékiratok legprimitívebb írásjelei már egy hosszú, talán sok évezredes fejlődésnek megdermedt, mohos határkövei.

Az írásjelek külső hasonlóságánál azonban sokkal ékesebben és hangosabban beszél magának a továbbfejlesztett írásnak belső rendszere, szóval azok az elvek, melyeken a továbbfejlesztés általában alapszik.

fa_er_1-083a

Azt tapasztaljuk tehát, hogy a cselekvéseknek ideografikus jelölését a sumér írás úgy foganatosítja, hogy a cselekvésekben legközvetlenebbül érdekelt testrésznek a jelét veszi alapul, s azt bizonyos pótló vonásokkal bővítve igyekszik az olvasóban az illető cselekvés fogalmát felkölteni s vele a megfelelő szót eltaláltatni. Hogy pedig ez nemcsak szórványos eset, arról mindenki meggyőződhetik, aki a sumér ékírásos jeleket elemeikre bontva összehasonlító vizsgálat tárgyává teszi. Itt alapelvről, rendszerről van szó, s a fenti néhány példa tetszés szerint volna szaporítható.

Ennek az elvnek köszönheti létét töméntelen sok khínai ideo-

fa_er_1-083b

egyéb, mint a "kéz" eredeti jelének rövidített írása.

Egy másik, éppen ilyen fontos módja az új jelek alkotásának úgy a sumér, mint a khinai írásban, két vagy több önálló jelnek oly módon való kapcsolása, hogy azokból egy harmadik fogalomra lehessen következtetni: íme néhány példa:

fa_er_1-084

Nyilvánvaló, hogy a sumér determinativumok meg a khínai osztályfők szerepe mind a két írásrendszerben azonos, az írásrendszer elvi alapjai szempontjából pedig döntő fontosságú.

A sumerológusok, s így Langdon is, beszélnek egyes esetekről, amikor a determinativum, mint önálló szó olvasandó. Ebben azonban korántsem szabad a rendszer áttörését látni, hanem csupán azt, hogy a sumér determinativumok ép[p]úgy, mint a khínai osztályfők eredetileg önálló használatú jelek, s mint ilyenek mind a két írásrendszerben használatosak is. Ahol tehát olvasandó valamely állítólagos determinativum, ott nem is determinativum abban az értelemben, hogy egy összetett ideogrammnak grafikai alkotórésze, hanem önálló szó, amely a következő ideogramm által jelölt szóval összetett szót alkot.

Az idegen írásjeleket nem akarom a végletekig szaporítani, s azért magyar példával illusztrálom a mondottakat.

Tegyük fel, hogy sumér-rendszerű fogalomírásunk volna és akkor a "hordó" szó jelölésére egy összetett írásjelet használnánk, amelynek egyik alkotó eleme a hordó anyagát jelölő "fa" jelentésű ideogramm volna, az egész szó pedig, tekintet nélkül arra, hogy írott jelében benne foglaltatik a "fa" jele, egyszerűen "hordó" olvasású lenne. Ebben az esetben a "hordó" szó ideogrammjában szereplő "fa" jel tényleg determinativumnak volna tekintendő. Ha azonban ugyanazzal az írásrendszerrel egymás mellé kerülne a "fa" és a "kupa" jele s ezt úgy olvasnók, illetve úgy kellene olvasnunk, hogy "fakupa", akkor már a "fa" szó jelét nem vehetnők a "kupa" tartozó determinativumnak, hanem egy összetett első alkotó részének.

A sumér írás sokkal szétfolyóbb, mint a khínai s ez magyarázza a tévedések lehetőségét.

A khínai írásban nagyon sok olyan jel van, amelynek egyik alkotó része valamely determinativum, vagy "osztályfő", amely arra a fogalom körre utal, amelybe az illető összetett jel által képviselt fogalom tartozik; másik része pedig olyan jel, amelynek az illető fogalomhoz semmi köze, de kiejtése olyan, mint az illető szóé, amelyet jelölni akarunk.

fa_er_1-085

nincsen semmi közünk, csak az a fő, hogy e jelnek kiejtése jang.

fa_er_1-086

"gin," s így a kiejtés jelölése végett szerepel a sumér gin = leány szó ékírásos jelében a "nő" jelentésű jellel kapcsolatban.

A példákat tovább nem szaporítom.

Ha a mondottakon kívül még figyelemre méltatjuk a khína írásjeleket alkotó vonások minőségét, bátran megállapíthatjuk a következő tényeket:

  1. A khínai írás mai alakjában is ékszerű vonásokat mutat.
  2. Az ékírás legprimitívebb jelei s a megfelelő khínai jelek között feltűnő hasonlatosságot tapasztalunk.
  3. Az összetett jelek szerkesztése mind a két írásban többféle, de azonos elvek szerint történik.

Mindezekből pedig önként következik zárótételül, hogy a sumér ékírás meg a khínai írás egy és ugyanazon tőnek két hajtása s e két hajtás alapjellege már a közös tőben adva volt.

Ami most már a sumér nyelvet illeti, fentebb említettem, hogy szavainak túlnyomóan egytagú volta szembeötlő.

Ez a körülmény szükségképen arra inti a kutatót, hogy ennek a rendkívül érdekes és művelődéstörténeti szempontból végtelenül fontos nyelvnek a rokonait elsősorban az úgynevezett "egytagú" nyelvek közt keresse.

Ez a szempont pedig, kapcsolatban az írásrendszerből levonható tanulságokkal, elsősorban a khínai nyelvre utalja az embert.

Hozzá is fogtam a sumér szavaknak khínai és sziámi szavakkal való összevetéséhez s rövidesen arra a tapasztalatra jutottam, hogy nem rossz úton járok.

Az egyezések, amelyeknek elbírálásában a lehető legóvatosabb és legválogatósabb igyekeztem lenni, szigorú rostálgatás mellett is oly számosaknak bizonyultak, hogy azoknak döntő fontosságot kell tulajdonítanom.

Az alábbiakban ezekből a sumér-khínai szóegyezésekből csak mutatványt közlök s meggyőző erejük, úgy hiszem, fel fog menteni az alól, hogy fejtegetéseimben hosszadalmas legyek.

Csak azt kívánom megjegyezni, hogy rövidség kedvéért a khínai szavakat csak egy nyelvjárásnak, a nankinginak figyelembevételével közlöm, amit a khínai nyelv ismerői természetesnek fognak találni, mert az élő khínai nyelvjárások között a nankingi hivatalos jelentőségben a mandzsú uralom alatt háttérbe szorult ugyan a pekingi mellett, nyelvészeti szempontból azonban meg van az a nagy fontossága, hogy kezdő mássalhangzói tekintetében régebbi nyelvállapotot tükröztet vissza, mint a pekingi nyelvjárás.

________________

[A lábjegyzetek a tanulmány végén jelennek meg. A szövegben az 1-es számú lábjegyzet összesen kétszer jelenik meg, míg a 2-es számú, egyszer. A többire nincs a szövegben utalás]

1-) [a szövegben "1", az eredeti lábjegyzetekben az első, "1"-es számú] Egyetemes Irodalomtörténet IV. Az ural-altaji népek. Bevezetés.

2-) [a szövegben "2", az eredeti lábjegyzetekben a második, "2"-es számú] A Sumerian Grammar and Chrestomathy etc. by Stephen Langdon. Paris, Librairie Paul Geuthner, 1911.

3-) [a szövegben "1", az eredeti lábjegyzetekben a harmadik, "1"-es számú] Így a német ei "tojás" szónak a herero-néger ei "tojás" szóhoz semmi köze, míg a latin ovum "tojás" szóval valószínűleg egy tőről fakadt.

4-) [a szövegben nincs rá utalás, az eredeti lábjegyzetekben a negyedik, "1"-es számú] Szándékosan használom itt és egyebütt is ezt a kifejezést, mert ennek az írásnak némelyek által hirdetett sémi karaktere egyszerűen mese, mint az a továbbiakból is ki fog tűnni.

5-) [a szövegben nincs rá utalás, az eredeti lábjegyzetekben az ötödik, "1"-es számú] Wien, 1808. Gedruckt mit Subvention der Kais. Akademie der Wissenschaften.

Földr, Közl. 1912. július-augusztus. VI. füzet

(Közölve a Magyar Őskutatás I. kötet 4-5. számban.)

A kínai ősírás ókori képírás és a ma használatban lévő jegyekből ZSUFFA maga is összeállított egy sorozatot ["]A kínai írás" címmel:

fa_er_1-088

Az ismertetett jelek mellett erősen szemléltető bizonyíték a rengeteg "jóscsont" felirat, amelyek zömmel a K.e. a 18. századból származnak. Erre vonatkozólag idézem KÉKI BÉLA "Az írás története" munkáját:

"...a mai Honan területén alakult ki a Sang-Jin birodalom. Fennállásának hat évszázada a kínai történelemnek az a legrégibb korszaka, amely már nemcsak a hagyományok, hanem az anyagi kultura és művészetek számtalan emléke alapján tanulmányozható. A régészeti ásatások nagy számban tártak fel bronzedényeket, szobrokat, sírköveket, fehér kaolinból formált korsókat és csészéket, s ezeknek a segítségével vázlatosan képet alkothatunk a Sang-Jin korszak kultúrájáról. Ismereteink azonban nagyon hiányosak volnának, ha a régészek nem találtak volna nagy mennyiségben jós csontokat is. A kínai papok jóslással is foglalkoztak. Ha az uralkodó, vagy az államvezetés magasrangú hivatalnokai kérdéseket intéztek a jóshelyekhez, a papok a kérdéseket csontokra karcolták, s olykor válaszukat is így adták meg. A marha- és szarvascsontok mellett többnyire a teknősök hátpajzsát használták erre a célra..."( 63, old.)

fa_er_1-089

A jóslócsontok nagyon sok jegye valóban első szempillantásra ékírásjelek benyomását kelti a szemlélőben és az említett íráskutatók megállapítása nemcsak az aránylag lecsökkentett alak- és hangtani 12-18 betűre vonatkoztatható, hanem általános betűvezetés, illetve vésés rendszerére is. Így a "turáni kulturcentrum" tétele, amely szerint a Közép Ázsiai belső teréből, az Altáj-hegység vidékéről indult ki a sumér és a kínai írásrendszer, valóban megerősítést nyerhet. Ezt a vándorlási irányt, Közép Ázsia szívéből, Túrán keleti pereméről ősi, kínai mondák is megerősítik. Nyelvrokonítási kísérletek a kínai és sumér nyelvek közt, belevonva az ural-altáji és magyar nyelveket is, VELICS ANTAL "A kínai nyelv szerepe az ural-altai, indo-európai és sémi nyelvekben" (Budapest, 1899 ) című tanulmánya óta állandóan szerepelnek. A már említett magyar tudósok közt mindegyik a sumérral és magyarral együtt rokonítja a kínait, de egész különleges figyelmet érdemel KÉKESSY IMRE jezsuita hittérítő "Kirándulás a kínai írásjelek birodalmában" című írása (Természettudományi Közlöny, 1937 ), aki közel két évtizedig élt kínaiak között és minden szabadidejét a kínai írás különlegességeinek vizsgálatára szentelte. ZSUFFA idézett könyvében szintén terjedelmesen foglalkozik a magyar-kínai hasonlítással s többek közt megemlíti HU-DZSIN-JA sanghai egyetemi tanár 1933-ban Budapesten tartott előadását rövid összefoglalásban:

"Amikor Szikiang kínai tartományban, (Altai-hegység és Dzsungaria vidékével határos) jártam, ahol hajdan yüeti- és hiungnu, hunn-no néven nevezett lovasnépek éltek és ahol a mai napig is törökös eredetű népek laknak, azt tapasztaltam, hogy a tartomány An-Tju nevű fővárosában és környékén sok család "MATTJARR" nevet használ. Minthogy a született kínai az "r"-hangot ropogósán kiejteni nem tudja, úgy vélem, hogy a "magyar" szó a kínai "MA" = ló, lovas, a "TJA" = nemzedék, nem és a török "ERI" vagy "ŐR" = fajtabeli jelentésű szavak összeolvasztásából, "MA-TJA-ŐRR" származik... "(41. old.)

A kínai írásjegyek közvetlen, tőszomszédi továbbfejlődése a japáni írásrendszer betűiben mutatkozik. Itt az un. katakana jeleknél még az ékírás maradványai jellegzetesen ékké finomult vonalak nyomán érződik. ZSUFFA katakána jelei ezt ékesen mutatják: főleg az "AIUEO" sorrendben:

fa_er_1-090

Mint látjuk a katakana írásjegyek már szótagokat jelölnek és a sumér táblákra "beékelt", egyik végük felé finomal [finoman?] vékonyuló jelekből állnak. Az ékírás merevségét és egyenesvonalúságát az un. IROHA sorrendű, ugyancsak szótagjelek már kanyarított, sőt cifrázott végződésű jelleget mutatnak és mint látni fogjuk a szanszkrit kőfeliratokhoz szerfelett hasonlítanak. Ez tehát az ősi sumér hatásra később rátelepülő budhista befolyás következménye:

fa_er_1-091

fa_er_1-092

Az eddig bemutatott kínai és japán írásrendszerek Belső-Ázsia területéről kerültek tehát keletre, az "ős-turáni művelődés" bölcsőjéből.

A "szanszkrit" vagy ahogy másként a tudósok nevezik "indus írás" a kínai "ősjegyek" vagy a sumér jelek kapcsolatai tehát a maguk technikai kivitelezésében okvetlenül közös forrásra vezethetők vissza. De a legjelentősebb az a körülhatárolható földrajzi tér, ahova ez az ősírásrendszer elhatolt. Magyar honfitársunk HEVESY VILMOS fedezte fel az "indus" és a Húsvét-szigeti rovások közti kétségtelen összefüggést, amely mellesleg az ő magyar-maori nyel[v]rokonsági tételét is nagyban erősíti. HEVESY tanulmánya:"Sur une écriture océanienne paraissant d'origine, neolithique" nemzetközi visszhangot keltett. A Közép Ázsiából a polinéziai szigetekig terjedő írásrendszerrel azonban részletesen csak a "Fórum" c. fejezetben foglalkozom.


II. Rész: Rokonnépeink ősei nyomán

A PÁRTUSOK ÍRÁS-EMLÉKEIBŐL

Mint már az arámi nyelv és írásrendszer elterjedéséről értekezve említettük, nagyon sok ókori nép vette át ezt a kulturahordozó betűsort Közel Keleten. Ezek közt szerepel a párthus nép is. Azt is tudjuk, hogy krónikás és népi hagyományok őstörténetünket kapcsolják ezzel a szkíta-eredetű néppel, bár ennek még csak feltételezési lehetőségét is fantázia világába utalja a "hivatalos tudomány". Tudtommal ezzel a rég letűnt, vagy bennünk továbbélő (?) néppel magyar részről önálló tanulmány formájában egyedül BIHARI J. doktori értekezése foglalkozik csupán. Ez is csak röviden, ókori történetírók szórvány megjegyzései alapján. Célkitűzése azonban nemes és merész:

"Tanulmányom célja a párthusoknak a többi turáni népekkel való kulturális kapcsolatait és rokonvonásait kimutassam, abban a reményben, hogy ezen úttörő munka után a jövő kutatás biztosabb alapon indulhat el..."

BIHARI kísérlete óta "turáni" eszmekörben valóban senki sem foglalkozott a pártusok és őstörténelmünk lehetséges vagy valódi kapcsolatainak felderítésére monografikus, azaz önálló tanulmány formájában. Történetük, amely önmagában is sok adattal szolgál népünk eredetére vonatkozólag, a szír ARRIÁNOS: "Partika"-jára épül. Ez a majdnem korabeli történész a még élő pártus öregektől szerzett értesülései alapján írja, hogy SESOSTRIS egyiptomi király idejében vándoroltak "mostani" országuk területére Szkítia földjéről. A "mostani " hazájuk pedig STRABO szerint azonos "Khoroszán" területével "amely vidék kicsi és terméketlen, lakói pedig az igen vitéz szkíta harcosok fiaitól lettek és sokat küzdenek mindmáig a környező népekkel, sőt a rómaiakkal is..."

A pártus történet igen gazdag eseményekben, DÁRIUS és NAGY SÁNDOR vagy CRASSUS, tehát Kelet legnagyobb hódítói az ókorban sorra megütköztek velük. Időnként Parthia önálló, de volt görög, óperzsa és Sassanida uralom alatt is. Ennek ellenére kulturájának ősiségét mindig megtartotta, ámbár a hűbériség keretében királyaik és előkelőik szívesen díszelegtek idegen tollakkal, átvéve a görög és római művészet és kultura külső mázát. Az egyszerű nép azonban mindig hű maradt ősei szokásához és talán ez mentett meg számunkra egy egészen sajátságos és egyedülálló kulturát. Írásrendszerük nyomai szépszámmal maradtak reánk és az arámi betűrendszerbe illeszthetők. Pártus Birodalom időbelisége K.e. 250-től K.u. 226-ig történelmileg igazolható és ez az időtávlat, mint már legnagyobb ellenségeinek nevéből is sejthető, széles skálájú műveltségi körökkel hozta népeit kapcsolatba. Ez természetesen érezhető írásrendszerükön is.

ARCSÁK, a róla elnevezett dinasztia alapítója (K.e. 250-248) még az aquemenidák stílusát, tehát az óperzsa műveltséget képviseli érmeivel, ahol trónuson ül isten-király szimbólumaival ARTAXER mintája szerint, de dédunokája MITRIDAT (K.e. 174-136) már görög stílusu érmeket veret, amelyeken az ősi arámi-jellegű "betűk szerény szerepre szorulnak a görög ábécé mellett.

fa_er_1-096a

Az ősi babilóniai és a római kultura közt élő párthus nép írásrendszere is kettős irányú: keleti és nyugati hatásokat mutat. Az éremtani gyűjtemények tanúsága mellett ezt bizonyítják a kőbevésett feliratok is. F. SARRE: "Die des alten Persiens" című munkája után közlök a persepolisi palotaromokról egy részt, a szerző betűzésével együtt. Egész sor ismerős rovásjegy szerepel a kétsoros szövegben. Sajnos, hangértéküket nem ismerjük, de merev vonású metszetük tisztán rovás jellegű.

fa_er_1-096b

Mikor ezt a szöveget írták, vésték, még a pártusok erős kapcsolatban álltak azokét uralomra segítő nomád avarsággal, amelyről már ARRIANOS, mint "veszedelmes népről" emlékszik meg. Így magyarázható az ősi ótörök hatás még az írás művészetében is, hisz az avarok is ezt a rovásjellegű betűrendszert örökölték.

Már későbbi pártus-korból maradt ránk a Naks Rustam-i felirat, ahol már pártus betűsor mellett a görög és a sassanida is látható. Ugyanez a jelenség figyelhető meg a FRYE által közölt két hosszú szövegű feliraton PAIKULIBAN, egy ott kiásott kőtömbön.

fa_er_1-097

fa_er_1-098

A HUNOK ÍRÁS-EMLÉKEI

Az ókor népeinek történelmét teljesen megnyugtatóan talán soha sem sikerül megoldaniok a történészeknek. Elháríthatatlan akadályok tornyosulnak minden jószándékú és nagy felkészültségű tudós elé ezen a téren. Számba sem lehet venni ezeket az akadályokat, legfeljebb csak csoportosítani.

Ilyen akadály-csoport veszi körül a hun népek őstörténetét. Maga a hun névnek a kiejtése, leírása a különböző forrásokban olyan sokszerű, mint - példaként - a jelenben élő népek közül egy aránylag kisszámú, zárt etnikum, amelyet "Ungar"-"Vengerszki", "Hongrois", Ungheresi,", "Hungaro", "Hungarian" stb. néven neveznek a mai ismert nyelvek. S a legérdekesebb, hogy ez a "soknevű" nép önönmagát "Magyar"-nak nevezi. Az országot, ahol ez a zárt etnikum a Kárpát-medencében él, maga a bennszülött lakosság Magyarországnak nevezi. Ha pár ezer év múlva "forráskutatók" ezzel a sok "népnévvel" találkozni fognak, a felületesebbjei minden bizonnyal legalább négy vagy öt különféle népről fognak beszélni, írni, történelmet összeeszkábálni...

A másik akadály a magyarság vagy a hunság nyelvében oly harmonikusan csengőhangzó hangok betűállományának a kifejezése. Itt nem az alacsony és magas magánhangzók "hasonulási törvényére" gondolok, hanem pl. csak a magyar "CS", "NY" sőt a nyelvünkben is ritkán szereplő, kezdőbetűként használt "TY" hangokra. Ezeket a "kettősbetűket" a mai modern és velünk együtt latin betűket használó népek "TSCH" "Tjr formában írják és népünk nevét "MADJAR"- "MAGIJAR"- "MADZSAR" formában ejtik ki.

Csak ezt a két komoly akadály-csoportot emeltem ki a sok közül, példaként a hunok történetére vonatkozó kutatások közül. Nincs, nem lehet kétség tehát, hogy a sok torzítás és ferdítés mögül csak magyar tudósok lennének képesek teljes egészében kihámozni a valódi igazságot.

Ezért nem kell meglepődnünk, hogy HARMATTA professzor, aki bár iránológus és nemzetközileg elismert tekintély a maga szakmájában, a "KABUL" és "NAZAK" nevekből a "KABAR" és "NICKI" népneveket hámozta ki. "Apróságok " mondhatnák egyesek. Nem azok. Őstörténetünk jelentős mozaikjai! S egyben az embersiség [emberiség] közkincsét jelentő általános történetírás tévedéseinek helyreigazítása. S erre a hunok írás-története nagyon sok lehetőséget nyújt. A későbbiekben sok példát fogunk látni erre.

Az ókori Hun Birodalom Altáj-vidéki központjából egy sajátos kultura indult szerte-szét a szélrózsa irányai felé. Íráskulturájuk addig egységes, merev rovás jellegű, csak akkor kezd eltérő jelleget felvenni, amikor a nagy hun hódítók négy csoportja, akiket "indiai hunok"-nak nevez a legmodernebb kutatás, mint GÖBL és HARMATTA és társaik, elválik a Belső Ázsia hatalmas kulturközpontjából nyugatra induló testvérnépeitől. A keleti és nyugati hunok birodalmai területileg mérhetetlen távolságokra kerültek egymástól és mint az ő írásrendszereik taglálásánál látjuk, ez a távolság sok különbséget teremtett a betűk sorában is, de mindig maradt elég ahhoz, hogy az írástörténészek megállapítsák a közös bölcsőt hollétét. A mérhetetlen hun birodalmaknak kulturhatása érződik még olyan - ma megmagyarázhatatlan - adatoknak a sorozatán is mint pl. az egyiptomi Négeb-sivatag erődítményének a neve SHARUKHEN, amely a szintén Kis Ázsia területéről eddig elkerült hurri nép egyik törzse a "hiksosok" alapítása. Maga az erőd szerepel a Bibliában is. (Jozsue könyve 19, 6.) A hurri nép vitte aztán magával áttelepülésekor Khorezmiába, ahol a már többször idézett szovjet tudós, TOLSTOV kiásta a még 10. században is mozgalmas életű SHARUKAN nevű város romjait, amely égetett téglákkal volt kiépítve. S mint történelmi folytatás a Don és Dnyeper közén még a X.-XI. század fordulóján így nevez a történelem egy "kun" fejedelmet. Ezt az adatot, illetve adat sorozatot a párizsi egyetem professzora közli tudományos felkészültségével a "Les Hyksos et le monde de la Bibel [Bible]" (Paris, 1956) c. tanulmányában és még megtoldja azzal, hogy az egyiptomi feliratok is megemlékeznek SHA-RU-KA-NA uralkodó népéről.

Ezt a messzemenő példát szükségesnek tartottam megemlíteni, hogy a hurriták utódai kétségtelenül a hunos-törökös népek és nyomuk a K.e. évezredektől a K.u. történetírásban is meg van örökítve, a bibliás tekintéllyel és idegenajkú és egyben elfogulatlan francia tudós állításával kell tehát azoknak szembeállniok, akik a hun és magyar nép közt semmiféle, mégcsak "némi kulturális" kapcsolatot sem tartanak megengedhetőnek, vagy elfogadhatónak!

A KELETI HUNOK ÍRÁSRENDSZERE

A hunok írástudását az utolsó évtizedben egyre bőségesebb adatok igazolják. A keleten maradt és Indiába hatolt hunok birodalmai - ma már többesszámban beszélhet a tudományos világ ezekről az államalakulatokról - főként a pénzveréssel összefüggő jelek alapján választhatók szét időben is térben is. A numizmatika, azaz éremtan roppant nagy jelentőségét, amit már SUPKA is annyira hangsúlyozott magyar részről századeleji rováskutatásaiban, ma már még fontosabbnak látjuk. Külföldi kutatók, mint a német H. HUMBACH (Baktrische Sprachdenkmahler, I-II. Wiesbaden 1966-1967.) az osztrák R. GÖBL, bécsi egyetemi tanár (Dokumente zur Geschichte der iranischen Hunnen in Baktrien und Indien, I-IV. Wiesbaden, 1967) és a pakisztáni B. N. PURI, (India under the Kushnas, Bombay 1965) mellett a magyar HARMATTA történeti kutatásai hihetetlen gazdagsággal tárják fel a Belső-Ázsia és India hunjainak írott emlékeit, részint nyelvészeti, de főként történelmi vonatkozású ismereteink gyarapítására.

Tudománytörténeti szempontból azonban mindenesetre le kell szögeznünk, hogy ezek az új, ma szinte "forradalmi újdonságok" nem nélkülözik a magyar szabad tudósok által már közel száz évvel ezelőtt megszövegezett eredményeket. SZENTMIKLÓSI és ÓVÁRI PONGRÁCZ SÁNDOR (A magyarság keletkezése és őshazája, Budapest, 1914 - és Urgeschichte der Magyaren, - Gyergyószentmiklós, 1912,) vagy ZAJTI FERENC (Magyar évezredek) általános történelmi és írástudományi vonalon már sűrítve mindazt elmondották, amit a nyugati, modem kelet-kutatók most kezdenek "tudományosan megközelíteni. Írástörténetünk szempontjából pedig megdöbbentően intuitív erővel SUPKA GÉZA, a "Nagyszentmikiósi kincs revíziója" keretében a hivatalos finnugor álláspontot képviselő SEBESTYÉN GYULÁVAL való tudományos hadakozásában írta meg - oroszlán részben - amit most pl. R. GÖBL professzor kutatásai fognak össze a nyugateurópai napilapok népszerűsítő írásai. Rövid áttekinthetőség céljából csak a WIENER ZEITUNG, bécsi újság 1972 szept. 2. számából idézem professzor GÖBL összefoglalását. A "Die Hunnen ritten bis Indien" c. beszámoló HEDY GROUNG újságírónőtől származik. Elmondja benne, hogy a hunok a részletkutatások szerint"valószínűleg" az Altáj-hegység vidékéről áramlottak szét a világ minden tájára. Történetük eddig "nagyon zavaros, hiányos és sok részletében egymásnak ellentmondó". Ma azonban - hála professzor ROBERT GÖBL kutatásainak - egészen tisztán alakul ennek a rettegett népnek a múltja, amely nemcsak ATTILA vezetése alatt Európában volt oly félelmetes, hanem Indiában is, ahova négy nagy hullámban érkeztek. GÖBL éremtani vizsgálatai alapján - 300 nagy gyűjteményes kiadványt dolgozott fel! - megállapította, hogy mindegyik csoport külön-külön stílusú pénzeket veretett, ahol pl. az óperzsa királyok és sassanida uralkodók képei egyformán szerepelnek, de az érmek körfeliratai más és más korban változnak és a meghódított népek írásjegyeit alkalmazzák. I. és II. SAPOR királyok képei körül a feliratok már egészen jellegzetes "heftalita", azaz "fehér hun" betűjegyeket örökítettek meg azonkívül, hogy a ZARATHUSRA tűzoltáraival a központi figuraként már évezredes múltra visszatekintő kultuszmaradványai és jelképei is szerepelnek rajtuk.

ROBERT GÖBL és társai éremtani vizsgálatai alapján a már említett és időben egymástól elég távol álló Indiát elözönlő hun hullám négy szakasza a következő: 1.- Kidarita hunok hódítása. A K.e. 4. század első felében Gandharáig, a Kabul-folyó alsó folyása vidékéig hatoltak el. Itteni művészetük kitörölhetetlen hatásként még a nagyszentmiklósi kincseken is látható. Erre már SUPKA részletes tanulmányaiban hívta fel a figyelmet. 2.- Alchon hunok követik őket kb. 600 évvel később. A "chon" jelentése GÖBL professzor szerint azonos a hunnal és feltételesen az "al" összetételben vörös-hunoknak is nevezi őket. Ez a csoport a Ganges középső folyásáig hatolt el. Írásfejlődésük azonban még javarészt az első csoportéhoz kapcsolódik. 3.- Napki vagy Nezak hunok hulláma kb. 300 év múlva követi az Alchon-hunokat. Ezek is áttörnek a Hindukus-hágón, de már nem olyan erősek, hogy a Kaibar-hágó erődítményein erőt vehettek volna. Így egyszerre két csoportra oszolva két fővárost Kabult és a tőle 150 Km.-re fekvő Ghazni fővárosokat építik fel. És végül a 4.- csoport a hefthalita, vagy a tudósok nyelvén "fehér hunok" az 5. század második felében özönlenek az Altaj-hegység vidékéről délre és meghódítják a Sassanida Birodalom nagy részét. Áthatolva a mai Afganisztán területén lévő hágókon magát a sassanida királyt PEROZT is foglyul ejtik és csak 30 teverakomány ezüstdenár váltságdíj fejében engedik szabadon. Ezek az ezüstdenárok is az új uralkodók képeivel ékeskednek, de felírásuk részben a régi kusáni részben a már módosult hun betűk, rovásjelek rendszeréhez tartoznak.

A nagy "HIUNG"- néptömörüléséről, a hunok első nagy összefogásáról laza, de mégis hatékony állami keretben sokáig csak a MA-TAUN-LIN-féle un. kínai enciklopédiából tudott a történelem, mígnem SPECHT "Études sur l'Asie centrale" 1883-ban megjelent korszakalkotó kínai évkönyv-gyűjteményeinek fordítása meg nem jelent. Mint Baktria meghódító népét már K.e. 206 óta emlegetik, vagyis a HAN-dinasztia kora óta. Ezek az évkönyvek KUSÁN népről tesznek többször említést "KUEI-SUANG" formában, amelyben nem nehéz az ősi örmény krónikák "kusánjait" felfedezni. Nem részletezhetjük itt az első öt kusán-hun fejedelem történetét, népeik hódításait, csak az írásrendszerük nyomait kutatjuk. Sziklákra, kövekre írt betűrendszerükről csak egészen lényegtelen töredékek maradtak fenn, viszont az általuk vert arany és ezüst dénárok feliratai, miután rendszerint görögül is szerepelnek rajtuk a tisztségviselők nevei, címei, eléggé eligazítanak bennünket. Az kétségtelen, hogy egy egész rovás-rendszernyi, összefüggő szöveg vésetes, rovott, azaz egyenesvonalú és merev betűsort nehéz lenne ezekből a numizmatikai gyűjteményekből összehozni, de ha MUSZABAJEV az Arany Kurgáni feliratokat a K.e, 8 századra helyezi, akkor a kétségtelenül törökös nyelvű és a híres Altáj-hegység környékéről kiinduló írástudás jeleivel kell találkoznunk.

A KUSÁN-HUNOK fejedelmei közül két név szerepel legtöbbször a feltűnően nagy számban reánkmaradt arany és ezüst érméken. Ez a két fejedelem KANISKA és HUVISKA, akikről STEIN AURÉL a következőket írja éremtani vonatkozásban:

"Kaniska s a többi Kusán uralkodó réz érmei mai napig oly nagy számmal kaphatók a nyugati Panjáb, Kasmir, Kábul bazárjaiban, hogy mondhatnónk, miszerint tizennyolc évszázadon át megmaradtak a forgalomban. Kaniska s Huviska aranyérmei is meglepően nagyszámban jönnek napvilágra e vidékeken. "(A Fehér-hunok és rokontörzsek indiai szereplése. - MAGYAR TÖRTÉNELMI SZEMLE, 1970, 2. sz. 13 old.)

fa_er_1-102

Az érmeken szereplő nevek sokszor szimbólumokkal vannak összekapcsolva. Nem tarthatjuk véletlennek, hogy nagy hazánkfia STEIN AURÉL nagyszerű éremtani tanulmányának "Zoroastrian Deitiesson Indo-Scythian coins"(Bombay 1888) darabjainak írásrendbeszedett arany-ezüst-réz veretein olyan ismerős neveket találunk a ragadványszerű szimbolikus jelekkel együtt, mint A TŰZ, a tűz megszemélyesítője, VATA, a szelek ereje, vihar-szellem, vagy a szent ökörfej, URSA képe, amely az avar és magyar heraldikában címerként ősi családok, városok "tamgája", díszjele, vagy a buzogánnyal, párducbőrös kacagányban ábrázolt RÁKÖLÖ, a görög mitológia HERAKLES alakjának hasonmása. STEIN AURÉL különben erre már külön is felhívta a figyelmet az egyik budapesti előadásában az Akadémia tagjai előtt. A görögök torzításáról írja:

"A GOLLAS név Kosmas Indikopleteusnél a MIHIRA GULA névalak utolsó részét őrzi meg, GULA mindenesetre nem indiai név. Megfejtését valószínűleg a török nyelvekben kell keresnünk.." (1888)

Ismeretes MORAVCSIK GYULA, nemrégiben elhunyt világhírű bizantológusunk tanulmányaiból, hogy a Krím-félszigeti "hunok" két ismert uralkodójuk a MUAGER és GOLLAS fejedelmi udvarát és népét azonosította a K.u. 52o.-as [K.u. 520.-as] években az ősmagyarsággal, amelynek első megnevezéseként a két fejedelmi testvér "MUAGERIS KIRÁLY "nevét jelölte meg. Csodálatos tehát már a bevezetőben jelzett GYÖRFFY és SZŰCS JENŐ által annyira makacsul állított vélemény, miszerint a hun-magyar rokonság csak a nyugati kódex-írók és a magyar nemesi osztály dicsvágyának "félrevezető" és csalóka képzeletvilágából született fantazmagória! GYÖRFFY és tanítványainak a véleménye semmi esetre sem ér annyit, mint a már említett MORAVCSIK bizantológus, vagy világhírű utazónk STEIN AURÉL véleménye. Ez utóbbi megemlíti még TORAMÁNA fejedelem nevét is, amely nevet a TORMÁS herceg, ÁRPÁD dédunokájáéval azonosít, valamint a bécsi orientalista KARABACEK által a Panjábi-Só hegység egyik kövén megörökített "JAULA"-tisztségnevet (GYULA!), amelyet BÜHLER (Epigraphia Indica II. 238. old.) STEIN szavait idézve:"... mint tiszta török szót ismert fel". Csodálatos, hogy az Akadémia előtt indiai beszámolónak a kérése mennyire süket fülekre talált a magyar "karámon belüli tudós világ latin, nyugati okmányokon, írásokon kérődző, de a finnugorizmus igézetében élő kis magyar történetszemlélet" elkötelezettjei előtt. STEIN ui. a következőket kérte már 1896-ban:

"Magam, sajnálatomra teljesen járatlan lévén a nyelvészet ez ágában (t.i. a törökben: szerk, megjegyzés), csak azt kívánhatom, hogy egyik-másik, a régibb török nyelvekkel foglalkozó hazai tudósaink közül vizsgálat alá venné az indiai okmányokból ismeretes többi fehér hun nevet is... " (1897).

Ez a kívánság, kérés a tudományos körök tapsviharán túl pusztábakiáltó szó maradt. Voltak "saját szakállukra" dolgozó, lelkes, de az Akadémia által soha el nem ismert, sőt nevetség tárgyává tett magánosok, mint ZAJTI és BARÁTHOSI BALOG vagy TAKÁCS ZOLTÁN és mások, akiknek a munkáját "tudománytalannak" minősítette az elfogultság... De ne panaszkodjunk, hanem állapítsuk meg, van-e, volt-e legalább is a tárgyitörténelem tagadhatatlan adattárában, jelen esetben az írás-történelemben olyan valami közös hun-magyar rovásjel, vagy betű, amely önmagáért beszél...? Van...! De mielőtt ezt a határozottan bizonyító tárgyi adatot bemutatnám, némi csoportosítást kell kiformálnom a hun-írástudás emlékeiről. Eltekintve a "hunok nyugati Bidodalmának [Birodalmának] "bizánci és kínai források írásos adatai mellett, most csak a Keleten maradt hunok írástörténetét vesszük a vizsgáló munkatervei közé.

A. A KUSÁN-KIDAR HUNOK ÍRÁS-EMLÉKEIBŐL

Az éremtani tudomány szakemberei szerint a Kusán Királyság 232-400 közt virágzott. Leggazdagabb gyűjtemény-közlés ebből a korból még mindig A. CUNNINGHAM 1895-ben megjelent lajstroma. (Later Indo-Scythians, London 1895), amelynek példányai csak nehezen és töredékesen olvashatók. Számunkra legfontosabb ebből a gyűjteményből az a csonka darab, amelynek feliratából a "KAPAN..." tisztségnevet olvasta ki a szaktudomány A. CUNNINGHAM gyűjteményéből. (VI. tábla 3.) Nem kétséges a pénzdarab névtöredékének és az avaroknál is viselt és a keleti források szerint állandóan "KAPGAN"-nak címzett, majd a koraközépkorban magyar történelmünkben olyan tragikus sorsot ért KOPPÁNY uralkodói nevek között.

Egy ugyanezen korszakhoz, tehát a kidarita hunok K.u. IV. századi királyságához csatolandó és aránylag jó állapotban lévő egyetlen darab a Kusán Királyság jelvényeivel és szimbolikájával. Felírásos képét majdnem minden numizmatikai kutatónak a tanulmánya közli A. CUNNINGHAM kiadványa mellett. Igen jelentős szerepe van a hunok történetének időrendi tisztázásában. Az un. "késői kusán királyság" eme aranyérmét kb. 385 táján verték és Tepe Maranja mellett találtak. Meg kell jegyeznünk, hogy a mai Afganisztán környékén lévő harminc hun kiskirályságnak helynév elemzése kimutatta, hogy ez [a] hatalmas föld darab sokáig a kidarita hun etnikum települési helyei közt elsőrangú szerepet játszott.

fa_er_1-105a

R. CURIEL francia régész és numizmatikus szerint a felirat betűi "merev vésetű préselő-verőminta után készültek, bár egyes jelek gömbölyded formájúak, ami görög hatásra mutat." (Trésors monétaires d'Afganistan" Paris, 1953.)

Az érem betűi a francia írástörténész szerinti sorrendben a következők:

fa_er_1-105b

A csupa mássalhangzós szöveg: V R T R G, amelyet óbaktriai nyelven oldottak fel, amely át volt itatva a hunnal. A szövegmegondása: "VEROTOROG", azaz a győzelmes had-isten, magyarul "VASERŐS", akit sasszárnydísszel szoktak ábrázolni. A tőrök nyelvű fe[l]oldás a "TOROG" - török, amely eredetileg erőset, hatalmasat jelent.

A további felirat részlet a király neve mellé még a korabeli szokásos tisztségneve is közli: "HAPATALA SAHO OIONO" olvasatban óperzsa nyelven. Történészek, nyelvészek egész sora ebből a felírásból "Hephtal a Hionok királya" értelmet javasolta, ami annyit jelentene, hogy a "heftalita-hunok" a nagy népnek a vezető és királyi családot is adó rétegéhez tartoztak. Ez az adat a hunok történetében sok zavaros és érthetetlen körülményt tisztázott és GÖBL professzor szerint azt jelenti, hogy a kidariták hun eredetűek és ezzel történelmük a K.e. időkbe visszavezethető a mai Afganisztán területén is.

A hunok az V. században K.u. már összeütközésbe kerültek a Sassanidákkal. Történetírásunk ebből a korból eléggé tisztázta a két nép egymáshoz való viszonyát. Hódítók és leigázottak együttélése, majd újraéledt harcai során egymástól sok kulturhatást vettek át. Így a pénzverés felirataiban is. Az afganisztáni lelet tehát nagyon jelentős.

Még tömörebb és egyben teljesen különálló, rovásjellegű betűsorral találkozunk a Zarathusra-féle vallás szimbólumaival együtt a hun-pártus eredetükre oly büszke Sassanida-dinasztia legnagyobbjainak érmein. Az alábbiakban bővebben lesz szó, hogy ezek a Sassanida-érmek összefüggésben álltak az első hun, Indiába betörő "kidaiták" rovásírás használatával. Ez annyit jelent, hogy a pénzverő, vagy az egész finom öntőminták negatívumjait rovásírásos rendszerrel, tükörképpel készítették elő. A sokszor alig-alig 10 grammnyi, tehát ugyancsak aprócska denárok-solidusok természetesen nem lettek mindig egyformák. Peremük sokszor megcsúszott, a figurák megszélesedtek. A rovásjelleg azonban mindig kiolvasható marad.

A jelzett érmek közül szépen látszanak ezek az említett tulajdonságok I. SABÍR (K.u. 241-272) érmein. Ez a Sassanida, nagy államférfinak bizonyuló harcias egyéniség, aki a hunok legősibb nagy törzsétől a hurrita eredetű szabitoktól származtatta magát, akiknek népnevéből saját személyi nevét is használta. (A "Sapor" nevet a rómaiak, különösen VALERIAN császár urvari [udvari] történészei adták neki, míg az ó-perzsa írók SAPUR-nak nevezik.) Diadalmas háborúi közül röviden csak VALERIANUS romai császár felett aratott győzelmét említem, akit Edessa mellett személyesen foglyul ejtett és ugyanekkor birtokába vette Örményországot, Mezopotámiát és megalapította Kende-Sabir városát óperzsiában (Gunde-Shapur) és Persepolis környékén nagyszerű építkezéseivel, a Karun-folyó medrét tíz méterrel magasabbra emeltette, hogy öntözőmüvekkel lássa el Susiana száraz vidékeit.

fa_er_1-106

Az alább közölt I. SABÍR-féle érem két oldalán látható jelek együttese kétségtelenül kapcsolódik a hun-pártus rovásjelekhez és egyben használja a tűzimádó Zarathus-féle szimbólumokat is. Ez utóbbiak bizonyos változáson mentek át idővel és mint az említett R. GÖBL professzor egyik nagyszerű munkája "Die Münzpraegung der Kushan von Vima Kadphishies bis Bahram IV." (Baden, 1957) megemlíti, a Kabul-völgyben talált éremről, rovás jeles mintapréssel készült egyik

fa_er_1-107b

kapcsolatban van. Ugyanezt a véleményt vallja D. W. "Numismatic evidence for the date of Kaniska", (Journal Afganistan, 1972, 70 stb. old.) I. SABÍR király érmének felirata - az ekkoriban már annyira megszokott görög betűrendszer mellett - tehát a maga feliratával folyamatosan viszi tovább az ősi pártus-hun rovásírásos jegyek használatát.

fa_er_1-107a

A folyamatosság látszik I. SABÍR fiának és az uralkodásban második utódjának, a fiatal és vadászszenvedélyéről híres I. BARÁM, aki a "vaddisznó" díszjelzőt viselte amit később a "fehérhun pecsétek" sorában látni fogunk.

B. AZ "ALKÁN"-HUNOK ÍRÁS-EMLÉKEIBŐL

Mint már GÖBL professzor tanulmányaiból idéztük, a hunok második hulláma, amely elhagyta az Altáj-hegység vidékén lévő ősi földet és hódító útjára indult India felé, az "Alchon-hunok"csoportja volt. Felfrisítette az idők folyamán elszíntelenedő kidarita-kusán hunok hatását az ősi kulturával.

Az éremtani tanúságok erről a néphullámról is bőséges anyagot hagytak hátra, főleg éremfeliratokban. HUMBACH közli egyik ilyen éremnek a feliratát görögös szöve-

fa_er_1-108

LA olvasatban. Ez utóbbi az írott forrásokból is ismert II. KINGILA hun király neve. Írástanilag bizonyos, hogy a hunok ebben az időben még mindig használták saját betűrendszerüket és még jelentősebb a király nevének elemzése, amely kétségtelenül bizonyítja, hogy a hun uralkodók neveinek végződéseit, mint "-ILU", "-ILO" és "-ILA" nem gót nyelvből kell eredeztetnie a magyar és európai "hivatalos" őstörténészeknek. Ilyen és ehhez hasonló következtetéseket egyébként már HARMATTA professzor is szép számban sorol fel a késő baktriai íráskutatással összefüggő tanulmánya adalékaiban. (1969).

C. A "NAPKI"-"NEZÁK" HUNOK ÍRÁS-EMLÉKEI

GÖBL bécsi professzor éremtant kutatásai során a közel háromszáz legnagyobb hivatalosan ellenőrzött és kiértékelt numizmatikai gyűjteményekből megállapította, hogy az "alkán" hunokat India felé kb. háromszáz évvel később az un. "napki " vagy "nezák" hunok hulláma követte. A persepolisi feliratban ui. fel vannak sorolva az egyes "heftalita", azaz fehér-hunok és országaik, amelyek sokszor egyúttal a népnevet is jelzik. Az íráskutatóknak és nyelvészeknek sok fejtörést okozott. Történelmiföldrajz szempontjából is keresték a megoldást s rájöttek a szovjet tudósok közül többen, valamint a citált GÖBL professzor is, hogy ez a csoport ugyan át tudott törni még a Hindu Kus hágó veszedelmes útján, de már nem volt annyi erejük, hogy elődjeik példáját követve a híres Kaibar-hágói erődítményeket el tudták volna foglalni és így két részre oszolva két kis királyságot alkottak Kabul és a tőle 150 Km.-re lévő Ghazni fővárosaikat, amelyek egyben törzsnevüket is őrzik, alapították meg.

HARMATTA JÁNOS professzor érdeme, hogy a persepolisi és egyéb felírások egybevetésével meglátta őstörténetünk egy fontos adatát: a "Kabul"-név a későbbi keleti népek és az azokat követő görög források elferdítették, illetve rosszul írták ezt a város-és népnevet. Ezt a fontos következtetést szószerint idézem HARMATTA tanulmányából:

"I arrived at the conclusion that the spelling "K' WLY" has notting [nothing] to do with KABUL but it is to be interpreted as KAVAR, the name of a well-known town in the neighbourhood of Siraz. Thus it becam[e] clear at once why travelling to the royal court SELOG (or rather SARUg), judge of KAVAR crossed Persepolis." 1969, 429 old.) A SARUg-névben az utolsó "G" betűt kis "g"-vel írtam, mert az eredetiben görög gamma szerepel, amelynek a kiejtése magyarban nem fedi egészen a jelzett hangot, hanem "d", esetleg "gy"-nel [-nek] felel meg. Ennek a hangjelölésnek további következményeire a későbbiekben mutatok rá.

A KAVAR város- és törzsnév őstörténetünkben mint "KABAR" szerepel, amely a Kazár Birodalom legkeletibb ágaként tartozott a jelzett államalakulathoz és mint tudjuk a BIBORBANSZÜLETETT KONSTANTINOS-féle jelentésből, a magyarokkal együtt kivált a zsidó valláshoz pártoló kazár kagánátus keretéből. Jelentőségét mutatja, hogy a kabarok nyugati szerepléséről előbb van hír - 862-ben - a nyugati "kalandozó hadjáratok" során a latin krónikákban és évkönyvekben.

Ugyanehhez a persepolisi népfelsoroláshoz tartozik a már említett Ghazni-törzs is, amely valószínűleg elírása a KASZI-KESZI törzsnek, amely a mai Karintia területén erősen befészkelte magát még az avar uralom megdöntése előtti időkben, talán 680 táján érkezett a Kárpát-medencébe és még nyugatabbra a "protobulgároknak" tartott csoporttal együtt és fejedelmi házának a TXL " TAXILA"- TASSILO bajor hercegi család alapitóinak örököseként még a késői avarok térítésével foglalkozó, Dunántuli "Tassziló kehely" is az ő általuk megbízott papok tulajdona volt. Egy kissé sokatmondónak tűnik ez a következtetés sorozat. De ha tudjuk, hogy NAGY KÁROLY anyja avar volt és hogy ezzel a TASSILO-hercegi családdal unokatestvéri rokonsági fokon vérségi kapcsolatai tagadhatatlanok, akkor már a vázolt következtetések egy részére választ is adtunk a kétkedőknek. S továbbmenve HARMATTA tanulmányrészleteinek idézésével, szót kell ejtenem a "NAPKI" és "NEZAK"-hunok nevének elemzéséről. GÖBL és HUMBACH ugyanis tanulmányaikban a persepolisi hunokra vonatkozó heftalita feliratot ezekre a nevekre olvasták át a titokzatos betűket. HARMATTA velük szemben angol nyelvű tanulmányában az eddig hagyományos" olvasat: "n-p-k-y M LK" helyett a következő olvasatot ajánlja a saját angol szavaival "...The evidence of my reading "nycky MLK" is clearly..."

fa_er_1-109

fa_er_1-110

Ez az olvasat az előbb említett Kabar és Kassi-keszi nevek és SARUg bírói tisztet viselő megbízott neve mellett a Sopronmegyei NICK község nevét hozza emlékezetünket felfri[s]sítően, nem messze a TASSILO bajor herceg avar hittérítőinek egyik templomhelyétől, ahol a híres, feliratos "Tassilo-kelyhet" találták,.. A NICKI "MLK" pedig régi rövidítése az arab "király"-nak. S az már csakugyan "feltevés", hogy a NECKAR vidékén, a mai München táján élt NYÉK törzs szálláshelyeivel és a Dunántúl Nyék hely és családneveivel ezen hun törzs jelenléte oldhatná meg a nehézségeket...

A "FEHÉR-HUNOK" VAGY HEFTAUTÁK ÍRÁS-EMLÉKEI

GÖBL professzor éremtani kutatásai és a peshvari múzeum fehér-hun felírásos kövei alapján az Altáj-hegység vidékéről az 5. században lezúduló villámgyors lovasnép, amely a Sassanida Birodalom jórészét is meghódítja egy időre és ennek művészetével átivódik az ősi hun kultura is. Itt már az írástörténet nagyon komplikálttá válik. Az ősi rovásírásos jegyek már cikornyásodnak, bár a pecsétjeiken még mindig a merev, eredetileg vésett jelleg látható.

A "heftalita-pecséttan" nagyon sok meglepetést hozott már eddig is a tudósok elé. Hun jellegét megtartva, az India felé és az ősi Perzsia szétesett részei felé ez a "nomád "-nak tartott nép megtartja, annyira, hogy több apróbb királyság büszkén hivatkozik hun ere[de]tére még akkor is, amikor ennek tárgyi bizonyítéka nincsen. Maguk a Sassanida Dinasztia tagjai, mint már az előbbi hun csoportok tárgyalásánál láttuk, szívesen viseltek hun neveket, mint a nagy I. SABÍR király, aki a Hun Birodalom egyik leghatalmasabb és legrégibb multú törzsére a "szabírokra" vezette vissza ősei eredetét és rajtuk keresztül a vidék hajdani őslakóinak, a Huriaknak hagyományait is tiszteletben tartotta. Ugyanez a helyzet II. SABÍRRAL is. A királyi udvar feudális urai ugyancsak igyekeztek a régi hagyományt az uralkodóház érmeihez hasonlító pecsétjeikkel utánozni. Érmek, pecsétek sorozata szerepel a sziklafelírásos emlékek között.

fa_er_1-111

Ennek a kornak a hun betűit az éremtöredékek és felírások alapján HARMATTA professzor "Egy új középiráni nyelv felfedezése" c. tanulmányában táblázatba foglalta össze a késő-baktriai nyelv és írásrendszer segítségével, főleg a Tocsi-völgy sziklafeliratainak jeleiből. A betűzést a baktriai párhuzamszövegek, kétnyelvű s főként az öntözőcsatornák építésére vonatkozó emlékiratok tették lehetővé. Hogy betűzése pontos és megbízható, erősen alátámasztják az ugyanott talált szanszkrit, sőt arab felírások, amelyek majdnem ugyanazt a szöveget nyújtják a változó idők folyama alatt ott uralkodó népek írásrendszereivel.

Ezek a feliratok szerepelnek R. GÖBL, H. HUMBACH és R. CURIEL idézett műveiben és részben R. N. FRYE "The Heritage of Persia" c. művében. (Cleveland-New York, 1963) bár ez utóbbi inkább éremtani és pecséttani adatokkal bővelkedik.

A fehér hunok, heftaliták már SZENT JEREMOS [JEROMOS] szerint (meghalt 430) "saját írásaikból és nyelvükön olvasták a szentiratokat" s bár sokszor elítélőleg szól róluk, mint "észak farkasai"-ról, elismeri írástudásukat. Már nem számíthatók az általános tudományos felfogás szerint sem nomád, hanem megtelepült népnek. Így aztán főként indiai kapcsolataik során a pecsétjeik, királyaik rendelkezései, egyéni végrendeletek stb. pecsétjei is reánk maradtak. Ezeknek a pecséteknek írástörténeti jelentősége mellett igen fontos szerepük van a későbbi törzsi címerek ősi eredetére vonatkozólag. Az általános tudomány "totem állat"-nak nevezi ezeket az ősi és valóban legnagyobbrészt állat-figurás törzsi jelvényeket. Okvetlen kapcsolataik vannak az egyes törzsek eredetlegendáival és a 12 ciklusos, a törökös népek "állat-éveivel", amelyeket MIKOLA finn turkológus a bolgár király-lista évszámai nyomán oldott meg. Az összes Altáji eredetű népeknél megtalálhatók. Közlöm FRYE professzor után az egyik ilyen szép "totem-állatos" pecsét képét a "vaddisznó" törzs feliratos szövegével, ahol a rovásjelek merevsége még jellegzetesen túlélte az egyéb írás-emlékek elcikornyásodását. Vaddisznó, mint a bátorság jelképe dísznévként is szerepel sassanida címekben csak úgy, mint a besenyő TONUZOBA névben, akit történelmünkből ismerünk..

fa_er_1-112

fa_er_1-113

Kurzivírásuk bizonyára nem volt a keleti hunoknak. A környező népek, amelyeket meghódítottak vagy amelyek hatalma alá kerültek, ilyszerű szöveget szintén nem tudnak felmutatni, Kőrevésett felírásukat HARMATTA professzor nyomán a baktriaiak írásrendszerével kapcsolatos összehasonlítótábláján mutatom be.

A KHOREZMI ÍRÁS

Ez az ókori állam, amelyet az orientalisták a saját anyanyelvük szabályai szerint nagyon eltérő változatokban emlegetnek, (Xvarizm, Khwarizm, Choresmia, Horezm, Hvajrizm stb.) asszír ékírásos adatok tanúsága szerint eredetileg több népfajú törzsből formálódott és időben megelőzte a Méd és Baktria Birodalmak megalakulását. Valódi neve minden bizonnyal a korabeli óperzsa UVARAZMIJ lehetett, amely az AVAROK archaizáló neve. Pontos kiterjedését vitatják, azonban annyi bizonyos, hogy hatalmas birodalom volt s többek közt délen a Mervi oázis és a Tejen-folyó völgye is hatalmuk alatt állt, míg nyugaton a Kis Ázsia apróbb birodalmait, város központú államait is uralmuk alatt tartották, mint Lurisztán és Urartu országokat a mai Van-tó környékéig, tehát a Kaukázus déli részéig. Állandó harcban állt az Asszír Birodalommal, amelynek peremvidékén szakadatlan függetlenségi harcok folytak. Talán nem is azért, hogy önállóságukat megvédjék, harcoltak a khorezmiek, hanem az asszírok állandó néptelepítései ellen védekeztek.

Más vélemények szerint azonban az Óperzsa Birodalomból vált volna ki függetlenségi harcok hosszú során, bár W. TARN: "The Greeks in Baktria and India" (1951) műve szerint soha sem tartozott a jelzett ókori Perzsa Birodalomhoz.

A földrajzi kiterjedés és állami önállóság felsorolt adatait időrendbe és történelmi keretbe illesztve, még a következőket kell elmondanunk. A khorezmi állam népei sorában legjelentősebb volt a már említett hurrita nép, amelynek két írásrendszeréről D. DIRINGER (1948) és A. C. MOORHOUSE (1960) tanulmányaiból korábban képeket is közöltünk. Történelmükkel és nyelvükkel - amelyet az ural-altájihoz csatol, a szintén ismertetett I. M. DJAKONOV szovjet tudós foglalkozott. Az eredetileg az Amu-darja alsó folyásának vidékén erős khorezmi uralkodók minden igyekezete az volt, hogy nyugatra terjeszkedjenek és ez véglegesen sikerült is nekik, amikor Tarkánjaik vezetésével K.e. 822-ben végleg megsemmisítették SAMSI-ADAD asszír uralkodó seregeit és elfoglalták tőle az Urmia-tó, azaz a mai Örményország területére eső vidéket. Így ez a sem az indo-európai, sem a szemita fajhoz és nyelvhez nem tartózó nép beleékelődött a nagy asszír kulturterületbe és magával vitte az óperzsa nyelvben eddig ismeretlen "Nap fiai" fogalmat, fellázítva ezzel az eddigi, majdnem kizárólagos "tűztisztelet" kultuszát. Még erősebb lett a Khorezmi Birodalom, amikor K.e. 721-ben az asszírok Palesztina nem-szemita törzseit a szomszédos Médek Birodalmának északi részén telepítette le kényszervándorlással. Ezek közül a törzsek közül CERAM: "Narow Pass - Black Mountain" tanulmányából ismerjük az egészen magyarosan hangzó és Urmia-tó vidékén még ma is ismert, településtörténetileg adatolható ARAD, MESE, PETES, KESKES, IRUN, KISVADNA, KEREB, EKERET KADES és REKE neveket. Az áttelepített törzsek összefoglaló neve "HURU" volt, amit az asszír ékírások őriztek meg, mint Palesztina nevét, ahonnét a jelzett törzseket 721 év folyamán az "Uj Hurru" állam területére, Média területéről azonban az új telepesek hamarosan kénytelenek voltak északra menekülni, Urartu baráti népeihez, amikor a még az asszírok hatalma alatt álló Média függetlenségi harcai megkezdődtek és amíg DEJOK 708-ban K.e. megalapította a független Méd Birodalmat.

A hurrita-khorezmi államszervezet, törzsek tömörülése védekezés volt a szemita és irán-índo-európai népek nagy tengerében. Így egy állandó északi irányú vándorlási folyamat figyelhető meg náluk. Egyes törzsek, amelyekből később alakult ki Baktria, Sogdia stb. maradtak még régi helyükön, de a khorezmíek székhelye mindig északabbra vonul, ahol végül is megállapodnak kb. K.e. 261-ben, amikor Baktria is kikiálltja [kikiáltja] függetlenségét.

A khorezmi írásrendszer ábécéjéből több jegyet ismerünk, hála a szovjet-orosz régészeti feltárásoknak, főleg S. P. TOLSTOV munkássága nyomán előkerült írás-emlékek sorozatának. Ezek közt legjelentősebb a Toprak-Kala mellett feltárt őskhorezmi királyi palotából előkerült írások sorozata. ALTHEIM szerint a mai Kara-Kalpak Köztársaság területén fekvő, az Amu-darja folyótól nem messze fekvő Csaba-völgyben feltárt palota romokban kb. 80 khorezmi szöveg lett ismertté. Egy részük fára rótt, másrészük bőr és pergamentre vannak írva. Az 1948-ban talált írásos emlékek zömmel a K.e. 3. századból valók. Ez a földrajzi térbehelyezés nagyon fontos. Nemcsak faji, nyelvi, hanem immáron írástörténeti rokonságot is jelez az ótörőknek nevezett népek felé, amelyekhez tulajdonképpen magát a khorezmieket is sorolnunk kell. Hasonlóképpen jelentős a csupán egyetlen, öt betűből álló szöveg is, amelyet ugyancsak TOLSTOV tárt fel 1951 folyamán az ősi Khorezmia területén a Koy-Krylgan-Kala palotaromok közt. Az alsó rétegekben egy sorozat élelemtartó cserépedény került felszínre s az egyiken kereszt-jel mellett az alábbiakban közölt felirat szerepel csupa mássalhangzói betűsorból.

fa_er_1-115

A felirat jellegzetesen a már kiégetett felületre van alkalmazva valami hegyes és éles szerszámmal. Vonalvezetését az alábbiakban adjuk HARMATTA nyomán. (1964). Ugyancsak az ő szakszerű megfejtését tartjuk leglogikusabbnak és főleg a mai magyar nyelvben még "nyelvjárási szó"-ként használt "hombár" szavunk legkorábbi írásos előfordulásának tekintjük. S ez nem is valami csekélység. Az un. faszén Carbon 14 nevű analízis szerint a cserép csöbör a K.e. 141. évet adta eredményül. Nyelvészetileg jelen sorainkban részletekre nem térek ki, csak annyit említhetek meg, hogy a MAGYAR ŐSKUTATÁS legközelebbi számában határozottan megcáfoljuk "A magyar nyelv története" c. kiadvány (BÁRCZI-BENKŐ-BERRÁR, 1967) ama megállapítását, hogy ez a szó "hombár" szerb-horvát közvetítéssel került a magyar nyelvbe.

De íme HARMATTA professzor betűfejtése:

fa_er_1-116

HARMATTA professzor betűről betűre elemzi a rövidke feliratot, kiegészítve, illetőleg kijavítva TOLSTOV tévedését a betűk mivoltának megállapításával. Jelentősek a magyar írás-történész és iránologus megállapításai, mert az ősi nevén "UVARIZMIJ"-nek, tehát az avarság nevének archaizált formája mögött rejtőzködő Xwarizm, Khorezmia stb. nevekkel illetett ország népe igen korai és fejlett írástudással rendelkezett és erősen a hurriták hatása alatt élt, beleértve az utóbbi népcsoport egyikének, a magyar őstörténelemmel összeforrt szabírságnak a jelenlétét is. Fontosnak tartom, hogy HARMATTA betűzése eme körülmény miatt teljes szöveggel olvasóim rendelkezésére álljon. Íme a be tűzésre vonatkozó részlet:

"Az 1. jel alakja pontosan egyezik mind az arameus ostrokonok és i.e. 300 körüli papiruszok, mind pedig a későbbi xvarizmi írás "heth" betűjével. A pártus "H" alakja ettől eltérő, inkább a párthus "H" hasonlít hozzá, azonban ez sem egyezik vele. E jelnek az arameus és a későbbi "H" xvarizmi betűvel való egyezése kétségtelenné teszi a "H" olvasatát."

HARMATTA professzor eme betű-magyarázatához érdemes megjegyeznünk, hogy a "H" rovásbetű a CSALLÁNY-féle jeltáblázatban, amelyet a későbbiekben "Rovásábécék a Kárpát-medencében" címmel közlök, a huszonkét jeloszlopban szinte elő sem fordul, leszámítva a bizonytalan székely rovásjelet. Ez arra enged következtetni, hogy az ősi magyar nyelvben a szókezdő és hehezetes hang alig-alig szerepelt és ezt a sajátságos jelenséget az európai nyelvek szinte egyöntetűen átvették és vagy egyáltalán nem is jelezték például a magyar népnév kezdőbetűjeként, vagy ha igen, akkor nem ejtették ki. (Ungri, Ungarn. Ungaria, (H)ongrie, ugorszki stb.) De tovább folytatva HARMATTA betűfejtését:

"A 2. jel alakja igen feltűnő. Nem egyezik az arameus ABC egyetlen betűjének alakjával sem, de távol áll a párthus "P"- től is, s a későbbi xvarizmis [xvarizmi] "P" pedig egyáltalán nem vezethető le belőle. Ellenben pontosan egyezik a későbbi xvarizmi "M" betűvel..."

HARMATTA ebből azt a következtetést vonja le, hogy a xvarizmi írás már nagyon korán, az arameus hatás előtt, tehát a K.e. IV.-III. században önállóan fejlődött ki. Feltehetően a hurrita hatással való kapcsolat terelhette más irányba az irásfejlődést. A "moabita" írásnak nevezett vonalvezetés kötetlen betűi ugyanis közelebb állanak a késői korezmi jegyekhez.

Tovább idézve HARMATTA befűzését:

"A 3. betű alakja pontosan egyezik az arameus ostrokonok "B"-jével s a későbbi xvarezmi írásban is megtaláljuk még a "B"-nek azt a kissé szögletes változatát az általánosan használt gömbölyűén ívelő mellett."

Ez az idézet részlet a 3. számú betűről, mutatja, hogy HARMATTA is megkülönböztet szögletes és gömbölyded változatokat a xvarezmi írásrendszerben. Így a régi vésett, "rovott" jelrendszer helyét lassacskán a kurzív írás felé hajló gömbölyű és ívelt betűsor veszi át. Ezért a merevített vonalú, vésővel vagy más véső-vágó eszközzel képzett betűk természetszerűleg közelebb állnak a rovásíráshoz.

fa_er_1-117

HARMATTA professzor egyébként a TOLSTOV-féle betűsort "H-M-B-R-K" mássalhangzókkal állapította meg, amelyet a mai magyar nyelvben "tájszó"-ként "hombár "azaz gabonatároló, "raktár" értelemben oldja fel. Így ez a szó nem tekinthető az általánosan "szláv átvételű kölcsönszónak", hanem az ősi Korezmből hozták magukkal kabar törzseink. HARMATTA ugyancsak mellékeli fejtegetéseihez az arameus-Koy-Krylgani és Tok Kalai azonos hangok táblázatát, amelyet az ő nyomán ismertetek én is meg Olvasóimmal.

fa_er_1-118a

Mint a táblázat mutatja a kurzív, összekötött folyóírás nem nagyon alkalmas teljesen megnyugtató azonosításokra. Ebbe az írásmódba az író már beleviszi saját egyéniségét a grafológia mindenkori szabályai szerint.

Sokkal jobban érvényesülnek a korezmi rovásjelek a Perm-vidék és Kubán környék régészeti leletein, az un. korezmi ezüstedények feliratain, ahol az ötvösök a betűket vagy apró pontok egymásbaolvasztásával, vagy vésőjük finom és éles hegyével örökítették meg. Ezekből a szépszámmal reánkmaradt ezüst edényekből SMIRNOV közölt egy kilenc darabból álló sorozatról készült felírásgyűjteményt a Leningrádban lévő Ermitázs Múzeum kincseiből. Az alábbiakban bemutatom SMIRNOV gyűjteményes kiadásából a 19. számú tábla ezüst ivócsészéjét és a rajta található peremfeliratot.

fa_er_1-118b

Az ezüstcsésze rovásjeleit részben poncolt apró pontokból, részben vésett vonalakból álló betűit a magyar rovásírás ligaturái kőzt már megtaláljuk. Szöveg értelmezést nem sikerült szereznem róluk, de formai azonosságuk kétségtelen a hasonló jegyek alapján. A székely-magyar ligaturák jegyeit NÉMETH és CSALLÁNY tanulmányai nyomán veszem:

fa_er_1-119a

amelyről LÁSZLÓ GYULA az un. STEPHANUS REX dénárokon szereplő kézzel utánavésett jelről ír "A népvándorláskor művészete Magyarországon" című monumentális tanulmányában a következőket írja:

"A textil mintás díszek pontos párhuzamát a magyar királyok első pénzeinek, a Stephanus-rex pénzeknek a középpontjában találjuk meg. De ugyanezeken a pénzeken találjuk meg a nagyszentmiklósí kincs rovásjegyeinek egyikét is, amely sehol máshol nem ismeretes: az alul-felül meghosszabbított szárú "P" jelet!" (I. m. 125).

Ez a "P" jel azonban a mellékelt leningrádi ezüs[t]ivópohár peremén ott található, tehát LÁSZLÓ professzor állítása csak a székely és magyar rovásírásos jegyekre vonatkozik, mert a Kárpát-medencei betűtáblázaton CSALLÁNY nyomán valóban nem található.

fa_er_1-119b

Ennek a rovásjegynek tehát okvetlen kapcsolata van a korezmi származású kabarok és egyéb "kísérő népek" művészetéhez. A kvarezmi-khorezmi felírásokkal egyébként maga a nagy szovjet régész és írástörténész S. P. TOLSTOV is foglalkozott éppen a Perm és Káma vidékén talált ezüstedényekkel kapcsolatban, amelyeknek kvarezmi eredetét a feliratok bizonyítják. Kilenc ilyen felírásos ötvösművet tartanak számon és mint műhelytitkot még a készítési éveiket is ismerjük. A legrégibb K.u. 653-ból, a legfiatalabb 705-ben készült, tehát abban a korban, amikor a honfoglaló magyarság utolsó hulláma, a Kazár Birodalom keretében élő szabír-magyar etnikum a korezmiekkel állandó kapcsolatban, kultúrközösségben, azonos politikai tömörülésben élt. E tekintetben krónikáinkban már CSABA hun királyfitól kezdve az ÁRPÁD-fiak házasságáig sűrű utalássorozattal találkozunk. Annak ellenére, hogy a krónikáink hitelét és főleg történelmi forrásjellegét a hazai, elavult tudomány, főleg GYÖRFFY GYÖRGY mereven elutasítja, ő maga is kénytelen volt már 1969-ben a következő kényszernyilatkozatot tenni:"Meg kellene a khorezmiek hatását vizsgálni... akikkel tényleg volt kapcsolat..." (Történelmi Szemle, Budapest, 1969 .1. 21. szám)

Az "alul-felül meghosszabbított "P" betű" tehát közös örökség a magyar-khorezmi népi kulturából és LÁSZLÓ GYULA kutatásai során azt a kérdést is felveti ezekkel a "STEPHANUS REX" finomezüst obulusokkal kapcsolatban, hogy vajon milyen korból lehet őket származtatni: "Kérdés, hogy a Stephanus Rex felirat Stephanus GÉZA fejedelmünkre (970-997) vagy Stephanus-ISTVÁN királyra (997-1038) vonatkozik-e?"

A leningrádi ezüstcsésze korezmi feliratának ez a különleges "alul-felül meghosszabbított szárú "P" jegye" természetesen nem a xvarezmi-korezmi írásrendszer egyedüli és kizárólagos betűje. Bár rovásjellegű betűnk erre vonatkozólag valóban nincsen, már szóvátettük az un. "heftalita töredékek"-ben szereplő kurzív írás jellegű azonos betűformát, amely a jelzett kézzel vésett jelhez szerfelett hasonlít. Sőt "kettőzése" is akad ugyanebben a fehér-hun ábécében, ahol a "P" betűnek mindkét oldalán, a meghúzott és hosszabbított függőleges száron ott szerepel egy-egy kis köröcske. S ez a "heftalita "P" betű" viszont a kora baktriai rovásjegyek sorában szerepel. Nincs afelől kétség, hogy az említett jegyek az arámi írásrendszerből, mint közös forrásból vezethetők le és az ótörök kapcsolatok, amelyek MUSABAJEV által feldolgozott Arany-Kurgán-i felírás szerint a K.e. 7. századig vezethetők vissza.

A már említett TOLSTOV és SMIRNOV-féle adatok mellett a khorezmi írással erősen foglalkozott a szovjet tudósok közül a szerencsés kezű régész A. V. GUDKOVA is, aki finom asszonyi megérzéssel jutott a Top-Kala-i hamvvederhez és a rajta szereplő felirathoz. ("Tok-kala" Thaskend, 1964) A felirat dátuma kissé bizonytalan. Szakemberek vitájából azonban kialakult a K.u. 658. év, mint legkorábbi és 753, mint legkésőbbi időhatár. GUDKOVA régésznő gyűjteménye nagyon sok vitára adott okot gazdagon közölt, aprólékos írás-emlékeivel. Itt csak egyet említek meg a már szereplő halotti hamvveder felirata mellett: egy pénzdarab felirata. Ez is azért jelentős, mert tudósok vitái közben két a magyar őstörténettel szorosan kapcsolódó nevet hallunk emlegetni. Sajnálatos, hogy a magyar mássalhangzók - és ez minden bizonnyal áll a törökös népek betűire is - az angolszász vagy francia és orosz tudományos irodalomban sokszor csak körülírással, pótbetűkkel, hangkombinációkkal megközelíthetők. Ez a bizonyos "hangzavar" nagy akadály a tudományos tisztánlátás terén, bár néha, mint a jelen sorokban szereplő két népnév a "kangar" és "szabír" talán éppen azért szerepelnek TOLSTOV, LIVSHITZ, GUDKOVA és főleg W. B. HENNIG ("The Choresmian Documents" Asia Major 11.2., London, 1985) vitairataiban, mert mindegyik a maga anyanyelve szerint betűzi ki a rejtélyes írásokat és a magyar füleknek szinte csengő hangon leírt nevek kiejtése, létezése, mikéntje felől oldalakon át vitatkoznak, hogy melyikük közelítette meg a valóságot.

A jelzett éremfelirat és egy kétnyelvű - a kísérő nyelv sogdi - felirattöredék alapján merült fel a két sző "XNGRY" avagy "XNAKRY" betűzéssel az egyik, míg titkos szóként a második "SYRY " vagy "SBYR" jelekből összerakva. A tudósok legnagyobb problémája a "prima facie X" (első szóként szereplő X jel). TOLSTOV közelíti meg, bár nem teljesen, a "XANGIR" népnevet, amelyet a magyar őstörténelem rokonnépünkről, a besenyőkről ismer, akiket tudvalevőleg BÍBORBAN SZÜLETETT KONSTANTINOS szerint "KANGAR"-oknak neveztek. S valóban az "X" betű sem a magyarban, sem az ótörökben nem szerepel, mindig idegenként bujt meg a rovás és más írásrendszereink között és mindig "K" hangnak jelezték vagy ejtették őseink. De íme az idézett "kangar" kvárezmi betűzése:

fa_er_1-121

ahol a HENNING-féle megoldás alapján a besenyő- "xangar" és a "S-W-R" = szabir-népnevek korezmi írással vannak rögzítve. A betűk hasonlítása a magyar rovásjegyekkel már az Olvasók vagy íráskutatók gondja kell legyen. Történelmi hátterét ennek és sok más korezmi felírásnak a végső megoldása mindenestre még várat magára, hiszen a legtöbb ilyen írásemlék az oroszországi múzeumokban van és csak keveseknek hozzáférhető. Mindenestre ma már az eddig közölt emlékek, főleg az ezüst és más fémtárgyakra rótt felírások egészen elfogadható ábécét nyújtanak, annak ellenére, hogy a rovások vonalai "árnyékolva" vannak, azaz párhuzamos vésetek cifrázzák a betűit. Ilyen a következő oldalon közölt és 658-ból származó korezmi felírásos ezüsttál, ahol az ügyeskezü ötvös a merev, egyenese vonalakat már eléggé gömbölyítette.

Írástörténetileg tehát szintén alátámasztható a magyar krónikák ama adata, hogy a magyarság és korezmi nép közt szoros, vérségi kapcsolat állott fenn. Ez az írástudományi kapcsolat a rovásjegyek technikájában is megmutatkozik. Az elavult hazai történelmi felfogás a hun-korezmi-magyar kapcsolatok tagadása terén, mint már említettük, szintén kénytelen engedményeket tenni az ősi hagyomány és a krónikák bizonysága javára, amely engedményt GYÖRFFY "meg kellene vizsgálni" szavakkal fejez ki azzal a megtoldással, hogy a két nép közt "tényleg volt kapcsolat"...

fa_er_1-122

BAKTRIAI ÍRÁS-EMLÉKEK

Az Óperzsa Birodalomból hosszadalmas függetlenségi harcok után csak K.e. 261-ben sikerült ennek az új ország népének kiszakadnia, amikor NAGY SÁNDOR már erősen meggyengítette az egész Közép Keletet uralmuk alatt tartó perzsákat. Részben segítségükre voltak, bár minden szövetkezés nélkül a Belső Ázs[i]ából délre és nyugatra hatoló heftaliták is, akik aztán később sokszor megdöntéssel fenyegették Baktriát. A rovásírás története szempontjából a baktriai írás-emlékek átmeneti fokozatot, ráhatást jelentenek éppen a heftaliták, azaz fehér hunokkal való kapcsolataik miatt.

A legjelentősebb és írástörténeti szempontból a fehér-hunokkal kapcsolódó emlékek egy része az un. késői Baktria területéről származnak és egyidősek a szintén tárgyalandó és a magyar hagyományokban rokonnépnek tartott pártusok írásos hagyatékával. Baktria területét a hajdani kusán nép is megszállta és évszázadokig a SASSANIDA uralkodók jóvoltából jelentős etnikuma lett az örmények mellett az állami csoportosulásnak.

Baktria történetét eléggé ismeri a történelem. Minket célkitűzésűnk szerint az írás történelme érdekel és itt nem hallgathatjuk el a baktriai kussiták, szakák közvetlen kapcsolatait a fehér hunokkal. Évszázadokon keresztül, bár testvérnépeknek tekinthetők, állandó harcban állnak egymással szemben. A heftaliták-fehér hunok hatalmi fölénye a morzsolódó évszázadok alatt egyre gyengül és a K.u. 224-ben a sok fejedelmi családból élretörő I. AR-TAS-UR kitűzi a szabadság zászlaját a megszálló rómaiak ellen és megalapítja a SASSANIDA-dinasztiát uralma alá vonva Baktria, Szakisztánés Lurisztán mellé még Örményországot is, már a harcias fehér hunok jó része is kénytelen őt urának elfogadni és véglegesen városokat, végső telephelyeket építeni magának. A huzavona azonban még mindig tart, amíg V. BER-KÁM GOR K.u. 420-ban súlyos, majdnem megsemmisítő győzelmet arat felettük. Baktriában dőlt el a keleti Hun Birodalom sorsa, amikor Merv mellett magát a heftalita királyt is személyes kézi tusában elejti és koronáját a Csíz-helyen álló Nap-templom oltárának ajánlotta fel.

fa_er_1-123

A korabeli feliratok szerint BER-KÁM GOR királyhoz ez alkalommal a kusánokkirálya hódoló követséget küldött és már ott találta az udvarban Túrán és Mukrán királyait is, akik hasonló szándékkal jöttek a SASSANIDA uralkodóhoz. Feliratos emlékeik nemcsak a történelmi adatokat tisztázzák tehát,h anem az írásfejlődés elkülöníthető fokozatairól is élesebb képet kapunk.

fa_er_1-124

fa_er_1-125

fa_er_1-126

fa_er_1-127

A feliratok köz szerepel Baktria területéről az Uruzgan melletti kő, amelyről az afganisztán H. BIVAR íráskutató és történész adott hírt 1954-ben. Ezen szerepel első ízben "ZSA-BOGO" formában a hun "JA-BU-GA" tisziségnév, amelyből a mai magyar "jobbágy" ered. (JRAS 1954, 29. tábla) De még nagyobb jelentősége van az un. Tocsi-völgyben talált sziklafeliratoknak. Ezek többnyelvűek és így a megfejtésnél nem állnak fenn kísérletezések vagy bizonytalanságok. A baktriai írás-emlékek párhuzamszövegeit szanszkrit, arab és részben fehér-hun jegyekkel írt szövegek kísérik és így a betűhasonlításra nagyon jő lehetőséget nyújtanak.

Nagyon jelentősnek tartom as egyik szanszkrit szöveg összevonásos betű, illetőleg szótagsorát, amelyből több jel a székely-magyar rovásírás un. ligaturáihoz példaként is szolgálhatott már a fehér-hunok korszakában a Sassanidák alatt.

fa_er_1-128

Jelen írásomban nincs mód rá, hogy a feliratok nyújtotta történelmi és kulturális kapcsolatok szövevényére is kitérjek - erre talán egy külön régészeti tanulmányban külön és részletesen is sor kerülhet - s így csak HARMATTA professzor és GÖBL írástörténész, valamint H. HUMBACH tanulmányai nyomán közlök pár írás-emléket, részben fénykép, részben vonalas jegyek táblázatokkal.

fa_er_1-129

A közölt illusztrációk közt különleges figyelmet érdemel HARMATTA professzor "Late Bactrian Inscriptions" c. tanulmányának ama részlete, ahol a Tocsi-völgyi írás-emlékek alapján párhuzamot von a baktriai és fehér-hun írásjegyek közt. A fehér-hunok rovásrendszeréről a további fejezetünk emlékszik meg, főleg éremtani jelek során, de ott is akadnak kőrevésett írás-emlékek is. HARMATTA összefoglalja tanulmányában a legutóbbi évek indiai, Kaukázus-vidéki írástörténet iráni jellegű emlékeit (Budapest, 1969) és inkább hivatásához híven nyelvészeti összehasonlítással foglalkozik benne, de mint "másod termék" a betűrendszerek kapcsolatait a jelzett földrajzi térben eleddig csak SUPKA GÉZA vizsgálta felül "A nagyszentmiklósi kincs revíziója" címmel (1917). A maga korában SUPKA tanulmánya minden bizonnyal kimerítette az addig ismert külföldi szakmunkák nyújtotta adatokat. Az újabb kutatások sok mindenben igazat adtak neki, mint azt jelen gondozásomban másutt közölt írása bizonyítja. (Lásd a nagyszentmiklósi feliratokról szóló fejezetünket!)

SUPKA GÉZA brahami, Indus-völgyi íráskutatásait a jelzett nagyszentmiklósi kincsek felirataival kapcsolatban roppant fontosnak tartom azért is, mert 1932-ben a francia "Académie de[s] Inscriptions et Belles-Lettres"-nek egy másik honfitársunk, HEVESY VILMOS komoly és sokat vitatott tanulmányt adott át közlésre, amelyben nem kevesebbet állít, mint hogy a Harappában és Mohendzsodáróban talált és eddig megfejtetlen írásrendszer és Husvét-sziget híres betűrendszere közt komoly hasonlatosságot fedezett fel. Ezzel az írásrendszerrel, mint esetlegesen a középázsiai eredetű rovásjegyekből származó fejleménnyel, a "Fórum" fejezetünkben foglalkozom, illetve közlök róla hasonmásokat.

AZ ARÁMIAK ÍRÁSRENDSZERÉRŐL

Az arámi (arameus) írásrendszer kb. két évezredig volt használatban Közel-Kelet és Belső Ázsia térségeiben. Hatása érződik a K.e. másfél évezred folyamán élő kulturnépeknél, akik mint hivatalos írást használták ennek az ősi betűrendszernek jeleit, bár mindegyik a saját nyelvén fejezte ki vele mondanivalóját. Jelentősége tehát oly nagy volt, mint a ma használt latinbetűs írásrendszeré, amely ugyan a félvilág kulturkincsének tekinthető, de a közös használatból az azonos jelekkel kifejezett mondanivaló egyáltalán nem jelent semmiféle nyelvi azonosságot. Az írek és baszkok, a magyarok és olaszok egy és ugyanazt a betűrendszert használják bár semmiféle nyelvrokonság nincs közöttük.

Az arámi betűrendszer tehát a ZSUFFA-féle áttekintő térkép három kulturfókuszának mindegyikét erősen befolyásolta. A magyar rovásírásban még ma is szerepel arámi eredetű betű, amelyet a legelfogultabb finnugoristák is elfogadnak és amely kétségtelenül Belső Ázsiából származó ősi testvérnépeinkkel közös, ősi soron szerzett írásjelek egyike.

Az arámi írásrendszer első példányai az óperzsa Birodalom arqumenida korszakából származnak, a K.e. 5. századból. HUART és DELAPORTE francia orientalisták után közlök, ebből az időből származik. A szerzők csak mint kulturtörténelmi adatot ismertetik, minden további elemzés nélkül, de így is élesen megfigyelhetők az egykori vésett-rovott jegyekből a "calamus"-szal már legömbölyített vonalvezetések:

fa_er_1-131

Miután az óperzsa Birodalom hivatalos közigazgatási nyelve egyidejűleg az arámi volt - bár már az ókori perzsák a saját nyelvüket beszélték - hasonlóan a Magyarországon 1840-ig használt latin "hivatlos nyelv" szerepéhez, itt is sokáig megmaradt a használata ennek az egyre idegenebbé válló [váló] írásrendszernek. Erre vonatkozólag idézzük HARMATTA JÁNOS egyik rövid tanulmányát: "A legrégibb Xvarizmi felirat" címmel.(1966):

"Az utóbbi évtizedek felirat-leletei ma már lehetővé teszik, hogy megrajzoljuk az írásbeliség fejlődését az Óperzsa Birodalom egykori tartományaiban. Az óperzsa kancelláriák az i.e. V. század hetvenes éveitől kezdve már általánosan az arameus nyelvet és írást kezdték az Óperzsa Birodalom közigazgatásában használni. Évszázadokkal az óperzsa Birodalom felbomlása után Persisben, Parthiában, Sogdianeban olyan írásbeliség jelenik meg, amely az arameus írásból fejlődött és arameus eredetű logogramm-rendszert használ. Kézenfekvő arra gondolni, hogy ezek az írásbeliségek az Óperzsa Birodalom arameusi kancelláriai gyakorlatára mennek vissza, azonban e feltevés bizonyítására csak az új leletek adnak lehetőséget. Ezeknek a segítségével ma már bizonyítható, hogy az óperzsa kancelláriák arameus írásbelisége és gyakorlata Nagy Sándor hódításai után a hellenisztikus államokban is továbbélt..."

Az arameus írás nagy térhódítása egész sor államban figyelhető meg. Minket főleg azok érdekelnek, amelyeknek a területén ősi rokonnépeink átvonultak, vagy talán hosszabb-rövidebb időtertamra [időtartamra] meg is telepedtek annak ellenére, hogy az általános felfogás szerint "nomád" népek voltak. Történelmileg, nyelvészetileg is hatalmas az út a sumérok korától a magyar honfoglalások bármelyikéig, akár a hunokét ATTILLÁVAL akár az avarokét BAJÁNNAL vagy a magyarokét ÁRPÁDDAL vesszük is. Ezeket a tudományágakat azonban jelenleg mellőznünk kell, hogy egyedül az írástörténet útjait, ösvényeit nyomozzuk. Így is sokszor ködbe vész a határ...

HARMATTA idézett írásában az arameus írásrendszert átvevő népek, államok sorában megemlíti Örményországot, Gruziát (Ibéria) Parthiát, Gandharát, azaz az indiai hun birodalmakat és végül Xvarizmot. Ezeknek a rég letűnt államoknak a nyomait azonban mindenüt[t] elárulják az egyre-másra előtűnő írás-leletek és a fejlődés időben és térben ezeken a részeken sokszor új írásrendszereket is teremtett, mint Perzsia területén a pehlevi, Bokharában a sogdi, Baktriában pedig egy egészen sajátságos írás alakult, ahol már a szanszkrit és arab írásrendszerek hatása is érződik.

De visszatérve az arámi írásrendszerhez és őseinknek a Kaukázus-vidéki népekkel való átmeneti vagy huzamosabb kapcsolataira, az előkerült írás-emlékek sorából kiemelem a GRUZIA területén talált két emléket, a Mzcheta mellett kiásott kétnyelvű feliratos követ, valamint a Bori falu mellett talált ezüsttálat. Ezekről részletesen is írt SURÁNYI ISTVÁN munkatársam "Magyar tisztségnevek két gruziai feliratban" c. írásában (Magyar Történelmi Szemle 1971). Ezt a kis tanulmányt, amely a "botos ispán" tisztségét a sumér "pati " tisztségnévig vezeti vissza a két felirat nyomán, a szerző kérésemre kiegészítette az ALTHEIM-féle két rovásírásos betűrendszer táblázatával. Itt ALTHEIM és kutatócsoportja már az arámi nyelv "egy jellegzetesen Kaukázus-vidéki változata" értelmében használja az arámi írás vállfajaként az általuk "aramazi" vagyis félig "elgruziasodott" betűrendszernek tartott jegysort. Nem érdektelen tehát, hogy SURÁNYI tanulmányát és a hozzákapcsolt kiegészítő táblázatot teljes egészében idézzem:

"...Grúzia ősi fővárosa Mzcheta területén, a mai Tiflis és Goritól kb. 20 kilométernyire északnyugati irányban, 1942-ben TSERETELI gruz régész vezetésével rendszeres ásatások során többezernyi arany- ezüstlelet kíséretében kétnyelvű feliratos köveket is találtak. A szöveg arámi és görög nyelven íródott. Az arámi szöveg sok ősi szót örökített meg. A lelettel sokan foglalkoztak, de valamennyit felülmúlja F. ALTHEIM: "Die Bilinguis von Mzcheta" c. tanulmánya, amelyben hun rovásírásra vonatkozó kapcsolatokat is teremtett..."

fa_er_1-133

fa_er_1-134

SURÁNYI tanulmányrészlete történelmi és nyelvészeti hátteret biztosít a két feliratnak. Igazi jelentősége azonban írástörténetei szempontból a két táblázatnak van, amelyeken, mint látjuk, egészen a nagyszentmiklósi kincsekig keresik ALTHEIM kutatótársai, H. JUNKER és R. STIEHL a kapcsolatokat. Az általuk "Protobulgarisch"- azaz "előbolgár"-nak nevezett rovásjegyek a[z] "ATTILA-kincs feliratai", amelyet a jóindulatu, de a részletkutatások eredményeit nemismerő német írástörténészek a Balkánra vonult testvérnépünk művészetének tartanak... Ennek ellenére jelentősnek tarthatjuk ALTHEM összegező végszavait a két gruziai írás-emlék tanulságairól:

"Az ő-török rovásjelek eredetének kutatásánál Thomsen Vilmos hamarosan rájött, hogy ezeknek az alapja egyfajta arámi nyelvjegyei kell, hogy legyenek. Következő lépésével már pontosabban határozta meg ezt a jegyrendszert és a sogd betűkben találta az ősi gyökeret, sőt olyan messze következtetett, hogy nem a "késői-sogd", amely a 7. században keletkezett, volt a forrás, hanem a "korai-sogd", amelyről pár ecsettel írt levélt [levél] maradt fenn a 4. századból..."

Ugyanilyen dokumentumokkal arámi írásrendszerben, találkozhatunk az Indiába elkerült hunok írásaiban is ugyancsak ALTHEIM és STIEHL szerint, akik ASZOKA király feliratát elemezték. (1959)

ALTHEIM és kutatócsoportja egyébként már itt bekapcsolják az "arazmi" írásrendszer fogalmát, amely az aráminak egy fejlődési foka a pahlavi és parsik betűrendszerek befolyása alatt. Itt az óperzsa, sassanida stb. befolyások is érezhetők, különösen az ALTHEIM-csoporttól "könyvírás"-nak nevezett vonalas írásrendszerben, amely a puha és hajlékonyhegyű toll vagy ecset segítségével íródik az un. "vésett írás"-sal szemben, amelynek merevségét a kemény anyagra vésővel vagy késsel vésték, karcolták. Mindenesetre a két gruziai felirat közt is van némi eltérés, hiszen a sziklafelirat, amely kétnyelvű, maga is mutat "könyvírás" jellegű betűket, míg a Bori mellett talált ezüst tál peremén - ámbár az alapanyag nem oly kemény, mint a szikla felület, inkább a merev és valóban rovásjellegű betűk tűnnek fel.

ALTHEIM törekvése, hogy az arámi és ótörők rovások, illetve "könyvi-rások" közt fejlődési menetet bizonyítson, a két mellékelt táblázat szerint eléggé kidomborodik, bár az elsőn a gruz, közbeiktatott fokozat betűi nem eléggé meggyőzően hatnak. Sokkal nagyobb a hasonlóság az aramáz fokozat, tehát az általános Kaukázus-vidéki betűjegyek és az Orkon-vidéki, Jenyisszei-írások között és végső konklúzióként a nagyszentmiklósi rovásjegyek között.

A mellékelt képen láthatók és az ALTHEIM professzor által felállított táblázat mutatja az arámi írásjegyek hasonlatosságát az óperzsákon keresztül egészen a "proto-bulgárok"-ig, akiket ALTHEIM a nyugati hunok egyenes leszármozottjainak tart. Ehelyütt azonban csak az arámi nyelv írásrendszerének hatására akarom irányítani Olvasóim figyelmét.

fa_er_1-136

A mellékelt arámi szöveg megoldása könnyű volt, mert a görög párhuzam-szöveg ezt szerfelett megkönnyítette. A két szöveg azonossága felől nincs semmi kétség. Az írástörténeti fejlődés azonban az arámi betűrendszertől a pahlavi (ősperzsa), a kissé későbbi és a törökségre nagy hatást gyakorló "parsik" iráni hatású indiai írásáig a fejlődés valóban szembeötlő. ALTHEIM és munkatársainak táblázata azonban bizonyítja azt is, hogy a hunok Kaukázus-vidéki kulturája hatással volt a gruziai arameus változatra is, amelyet ők "armazis"-nak neveznek. A kibetűzött szöveg a következő:

fa_er_1-137a

Magyar fordítása:

"Én vagyok Serapit, a király Pázmánjának (ispán) az ifjabb ZEWAXNAK (más olvasat szerint ["]SEBAK"-nak!) leánya GYODMANGA felesége, aki győzelmeket aratott és arat s aki a király Sáfárjának (Seferun) udvarmestere és AGRIPPA fia. Sírj, sírj, sírj felette, hiszen az öreg kort nem érhette el és oly szép és jóságos volt, mint senki hozzá hasonló és aki 21 éves korában halt el.."

fa_er_1-137b

SURÁNYI a feliratokat magyar tisztségnevek szempontjából vizsgálta felül s most kiegészítem írását ezzel a jelzett szöveggel és az ugyancsak Gruziában talált ezüstcsésze rovásírásos feliratával. Ennek a vonalas átbetűzése - sajnos - számunkra elérhetetlen volt, de egyes részletek, rovásjegyek késtségtelenné [kétségtelenné] teszik, hogy ez a szép darab a törökös népek egyikével okvetlen összefüggésben van és ha más nem, akkor kazár politikai államkeretben együttélő valamelyik rokonnépünk készítménye volt.

Bár a jelzett gruziai feliratok az arámi nyelv tökéletes leszármazottjai, rajtuk kívül még egész sor olyan írásrendszer fejlődött ki ebből az ősi írásból, amelyek kétségtelenül kapcsolatban voltak a magyarság őstörténetében szereplő rokon vagy szomszéd népekkel és így a kulturhatás földrajzilag, fajilag megokolt. Ezek közt szerepel az iráni nyelvekhez sorozott sogdi, pehlevi, parsik írásrendszer, de az Ujgur Birodalom történetében oly nagy szerepet játszó manicheusi írás is. Majdnem mindégyiküknek van régibb és újabb változata és hol egyik, hol másikkal kapcsolatban voltak elődnépeink. A manicheus írás az új valláson keresztül terjedt. Ez sokáig államvallása volt a Belső Ázsia nagy térségein nomád pásztorkodással, kalandozó hadjáratokra járó lovas-katonáskodással foglalkozó törökös népeknek, így a hatása sem maradt nyom nélkül az írásrendszerben.

fa_er_1-138

A manicheusok magas műveltségi fokon állván, az írás és díszítése igen elterjedt. Külön íródeáki tisztség a "betűs" emlékét fedezték fel Kizili, Turkesztán manicheusi kulturcentrumában. Ővükben kard helyett tokban viselték a vonalzót és hosszú ecseteket, míg a tust vagy festéket kis tégelyekben hordták. A mellékelt falfestményen az "íródeák" mellett szogd-betűs felirat is látható. (139, old.)

fa_er_1-139a

A Kizil mellett felfedezett falfestmények hatalmas méretű ábráit mintegy keretként egész sor "íródeák" alakja fogja be és bár csak egynek a nevét árulják el a szogd ábécé fehér alapra festett betűi, szakemberek szerint mindegyik figura mellett ott szerepelt a neve. Az "alsó íródeák" feje a fehértáblácska alatt látható.

Hogy a Közép Ázsia területén létezett különféle törökös és később mongolos népeknél az "íródeák"-ság külön tisztség volt, arra vonatkozólag KÜL TEGIN sírfeliratából és a "Mongolok titkos történeté "-ből vannak adataink.

Időben a Kizil melletti manicheusok felirata és az egész falfestmény komplexum az 5. század végéről származik és határozott bizonyítékként foghatjuk fel a melléjük alkalmazott betűrendszert, hogy ekkor már a szogd írást használták.

Az a körülmény, hogy itt a vésőt a puha és hajlékony ecset váltotta fel, valamint a durva szikla, vagy kemény kőfelület[t]ől eltérőleg itt már finom színekkel megalapozott falfestmény keretének nagyobb igényei lépnek fel, mint írásra alkalmas helyek, tekintetbe kell vennünk a végeredménynél mutatkozó gömbölyített jellegét a betűknek. Ennek ellenére a régi merev rovásos írás jelleg sem tűnik el egészen.

Maga a szogd írás is azáltal, hogy a vésőt ecsettel cserélték fel az írástudók, idők folyamán mindinkább kurzív, folyamatos vonalvezetésűvé vált. A STEIN AURÉL-féle gyűjtésből eredő korai szogd tollírástöredék (138. old.) betűi még mindig egyedülálló betűsorból alakított szöveget nyújtanak, ahol nemigen vannak "ligaturák", míg az ugyancsak ebből a gyűjteményből ismert töredék alig fél évszázaddal későbbi időkből már határozottan folyamatos, egybe írt betűkkel alkotott írásrendszert mutat.

fa_er_1-139b

KAUKÁZUS-VIDÉKI ÍRÁSOK

Magyar őselődeink Kaukázus-vidéki kapcsolatai többet jelentenek egyszerű "kulturális kapcsolatoknál". A szabírság és a hunok több ágának itteni hosszadalmas tartózkodása - bár ezt finnugor szemléletű történészeink tagadják - régészeti, néprajzi és nyelvészeti adatok alapján kétségtelen. Megerősíti ezt a hun-hagyomány, krónikáink sok adata mellett több korabeli írott forrás is. Településtörténeti vonalon elég csak az őskutatás terén annyira jelentős LUKÁCSI KRISTÓF-féle örmény vonatkozású adathalmazára gondolnunk, amelyet minden őskutató ismer.

fa_er_1-140

fa_er_1-141

A gruziai arámi eredetű írásjegyrendszerről már esett szó ALTHEIM professzor tanulmánya nyomán, de nem hagyhatjuk szó nélkül a régeltűnt kaukázusi albán írást és részben az örményt sem. Eddig az albán népnek nagyon kevés írásemléke volt nyilvántartva s alig-alig nyílt mód a teljes ábécéjét összeállítani. Régészeti leleteken felbukkanó emlékek nem nyújtottak teljes képet.

fa_er_1-142

Kubán-vidéki rovásírásról tudunk. Vannak ilyen írásosemlékek és ezek kapcsolódnak a székely-magyar rovásrendszerhez. Így nagy örömmel vettem hírt SCHÜTZ ÖDÖN kandidátus "Balkáni Albánia-Kaukázusi Albánia" c. rövid írásáról, amelyben megemlíti az első, csak 1937-ben felfedezett albán ábécét örmény kísérő szövegével. A nevezetes betűjegyzéket a szerencséskezű I. ABULADZE gruz régész az örmények ősrégi, több, mint ezer éves könyvtárállományában Matenadaranban találta. Magyar armenológusunk ezzel kapcsolatban közölt cikke foglalkozik írástörténeti alapon a jelentős lelettel. Tőle tudom, hogy a Gruzia-Armenia közös területére átterjedő Utik-tartomány, amelyben az ősi "ud" lakott hajdanán a feltárások során egyre több régészeti írásos adattal rendelkezik és ma már van rá lehetőség, hogy ezt az eddig ismeretlen írásrendszert rekonstruálják. A talált szövegben 52 betű szerepel. Ekkora mennyiségű írásjele csak a kezdeti fázisában lehet egy-egy írásrendszernek, ha az az írás legelemibb összetevőire, a hangokat jelző betűkre épül.

fa_er_1-143

A Mingecsaur, Kur-folyam menti városromokból előkerült emlékeken szereplő betűk száma már erősen redukált, ami arra enged következtetni, hogy a fejlődés az egyszeresülés folyamatával elhagyták a felesleges írásjeleket. Ugyancsak a Kur-folyam vidéki Csenatsi kisváros régi, kb, 8-9. századi temetőjében is találtak ilyen, eddig ismeretlen betűkkel jelzett régészeti leleteket. Többek közt sírköveket. Ezek egyikén az újdonság jeleként szerepelnek az alán írásjegyek, amelyek egymásközt kötetlenek, vésett, rótt írásrendszer lehetett az ősük, vagy a feltalálójuk ilyen rendszer betűit vette alapul az ábécé megszerkesztésénél. A rendelkezésemre álló leletkép csak vonalasrajz, de eléggé szemlélteti a betűjegyek alakját. A sírkő központjában egy hegyikecskét(?) üldöző lovast ábrázol, kezében előrelendülő szablyával. Fejdísze a szokásos Közép Ázsiából ismert hármas korona jellegű ékítmény, amellyel a megdicsőült halottakat ábrázolták. Ugyancsak az "álmot" jelző halálra utal a mákkupak keresztmetszete, az elszenderítő mákony ugyancsak ismert szimbolikájával. De minket a tipikus "füles" örménykeresztekkel túlzsúfolt másik oldal érdekel, ahol a jobb felső sarokban többszörösen is megszakított betűsor látható a jelzett egymástól függetlenül álló, kötetlen betűkből.

A kaukázusi, ősi nyelvek ismerőire, kimondott írástörténeti szakemberekre vár a feladat, hogy ezeket a jeleket, a Mingecsaurnál talált feliratos gyertyatartók, cseréptöredékek betűivel hangtani, formai vonatkozásban szakszerűen összehasonlítsák az 1937-ben előkerült kéziratos példány ábécéjének jegyeit... Ennek a különben a 15. században a Krim-félszigeten íródott kódexnek a betűi mindjárt első pillanatra több esetben is nemcsak egymásközt mutatnak hasonlóságot a Csenatsi-i sírkő és a hun rovásbetűk több jegyével is.

Bizonyára nem járok messze az igazságtól, ha feltételezem, hogy ezen a vidéken a magyar rovásírásra vonatkozólag még sok meglepetéssel fogunk találkozni, mint ahogy pl. a teljesen magyar jellegű lovastemetkezések, iráni-sassanida fémművesség stb. újabb és egyre újabb adatokkal bizonyítják a hivatalos "tudományos körök" véleményével szemben a magyar őshazák egyikének kaukázusi térbe való benyomulását...


III. Rész: Az ó-török rovásírás

AZ Ó-TÖRÖK ÍRÁSRENDSZER

A nagy dán írástörténész W. THOMSEN "Ó-török feliratok Mongóliában" (1934) című nagyszerű tanulmányában nyújt rövid, de áttekinthető kivonatot az ötötök,vagy sokszor csak "türk" néven szereplő Közép Ázsiában oly fontos szerepet játszó ősi népről.

Szerinte ez az ősi nép már nevében viselte az "erős" vagy "biztonságos" jelzőt ás a századeleji ismeretek összegezése alapján történelmi szerepének kezdetei a K. előtti évszázadokra nyúlik vissza. Azóta csak, hogy THOMSEN jelzett írása megjelent, nem tudunk lényegeset az általa nyújtottakhoz hozzátenni, de időben már határozottan a K.e. 8. századba tudjuk helyezni az első régészeti leletekkel, felírásokkal bizonyítható kulturjelenséget, az ótörök nép történetében. Ez a lelet, a már többször említett Alma Ata melletti "Arany Kurgán" G. MUSZABAJEV által megoldott csészefelirata.

THOMSEN ezt természetesen nem ismerhette és így az ótörőkség történelmi kivonatát időben a mai időszámítás, tehát K.u. a 6. század közepére teszi az első "írásos" adatokat az "eltűnt" népről. Kínai és bizánci források voltak az egyedüliek századunk fordulóján, amelyek elsőként szóltak az ótörökségről. Őshazájuk a kínai "TU-KIN", az írás-emlékek tömegéről híres ORKON-folyó mente, a mai Észak Mongoliában. Ezt a sokáig megfejthetetlen nevet éppen ezek a feliratok magyarázták meg, amikor a bölcs és vitéz BILGE kagán és TONJUKUK emlékköveit elolvasták és ott az ÖTÜKEN-erdőségek és a köztük megbújó ILI és ON-OK azaz "Tiz Nyíl" kifejezéssel együtt szerepel a szép szövegben.

Ehelyütt nincs módunkban részletesebben is foglalkozni az ótürkök történetével. Az egészet egybefogni külön kötet is kevés lenne. S az uralkodók neveinek a felsorolása és a sematikus, egyoldalú háborús-történetük önmagában amúgy sem nyújtana elegendő tájékoztatást kulturális életükre vonatkozólag. Annyit azonban megemlíthetünk, hogy a kínai évkönyvekben kereken 28 régi tisztségviselő név fordul elő, akik közt az udvari emberek sorában nagy szerepet játszó "pecsétőr" is szerepel. Ezek a tisztségnevek a mai magyar nyelvben, de főként családnevekben még szinte számszerint megtalálhatók.

Némi időbeli tájékozásul az alább közölt orkhoni feliratok szövegére vonatkozólag és az abban, illetve azokban szereplő személyekre utalólag azonban mégis célszerűnek látszik. Így a jelentős BILGE kagán - THMOSEN számításai alapján - 684-ben, unokaöccse, KÜL TEGIN pedig egy évvel később, 685-ben születtek. BILGE 734-ben halt meg. A felírások tehát ezekből az évekből származnak. THOMSEN egy, illetve kétéves tévedését azonban később a szöveg pontos felirata is jelzi.

Az ótörök népek mellett azonos írásrendszert mondhattak magukénak az UJGUROK is. Tőlük is sok vésett emlék maradt reánk a rendes papír, illetve bőr alapanyagra festett szövegek mellett. Történelmi csoportosításukat az ótörökökével együtt SEBESTYÉN nyomán ismertetem az alábbiakban, ahol THOMSEN zseniális megfejtésének lefolyása is számon van tartva.

fa_er_1-148

A germán rúna története tényleg igazolja azt, hogy a kezdetlegesebb műveltségű kölcsönzők betűrovása akár ezer esztendővel is túlélhette a közvetített úton megismert s a közvetítők részéről utóbb más irányban fejlesztett phöniciai eredetű rovásírást. Figyelmünket tehát ki kell terjesztenünk azokra a keleti népekre is, a melyek a betűrovás titkaival szintén megismerkedhettek s ha a kölcsönzés esetleg csak rövid idejű kulturhatás eredménye volt, a kölcsönzött holmit épp oly önállóan megőrizhették, mint a rúnát rovó germánok.

A sémi művelődés körében szereplő írásrendszerek egytől-egyig phöniciai eredetűek. Az ó-héber írás legrégibb epigraphikai emlékein látható vonalvezetés (ductus) azonban elárulja, hogy a merev betűket metsző kés társaságában itt már a vonalakat lágyító ecset is korán szerepelni kezdett. A későbbi keletű makkabaeus érmek, az arábiai hymiári írás, a legrégibb észak-afrikai feliratok és az Európába átszármazott ókori középtenger-melléki írás viszont azt bizonyítják, hogy a nyilvános olvasó közönség még csak a metszett merev írásjeleket ismerte. A sémi népek később kialakuló írásrendszereit már kizárólag az ecset és nádtoll szolgálta, de a betűk formáin, különösen az érmeken látható betűk formáin, még mindig felismerhető a rovóeszközök párhuzamos használatának befolyása is. Ilyen a syr írás "estrangelo" nevű változata s részben az a változata is, melyet a nestorianusok egész Kelet-Szibériáig elterjesztettek. A rovás-jelleg még feltűnőbben megmaradt azon a szintén phöniciai eredetű aramaeus íráson, a mely Mesopotamiában a babyloniai fogság előtt kialakult s így a hagyományos, sőt utóbb szentnek is tekintett héber írástól függetlenül irodalmi eszközzé válhatott. Az utóbbi Persiában szintén teret hódított; de azok az írásrendszerek, a melyek vele utóbb itt versenyre keltek, már egészen mentek voltak a rovott vonalak merevségétől.

A sémiekkel és árjákkal szomszédos közép-ázsiai törökség írástörténetére csak a legújabb időben derített fényt a tudomány. Kiderült, hogy Dél-Szibériában, az Altáji hegység és a Bajkál tó közti területen, különösen a Jenisszei felső folyásánál és a Száján hegység lejtőin egy közép-ázsiai türknevű ó-török nép, ennek délkeleti szomszédságában, Mongolország északi részében pedig egy ujgur nevű másik török nép a VI-IX. században nagy műveltségre tett szert és már írással is rendelkezett. Saját feliratos emlékeikből és a chinai évkönyvekből megtudtuk, hogy amazt a tőle északra és keletre lakó kirgizekkel való örökös harczok, az utóbbit pedig a chinaiakkal való ellenséges viszony nevelte erős hadi néppé. Az ujgurokat a chinai évkönyvek az előző évszázadokban is emlegetik. E nyilvántartásból derül ki, hogy e nép tulajdonképen egyenes utódja azoknak a keleti hiung-nuknak, a kiket az ellenük emelt óriási határfalak szomszédságából már az ó-kor végén nyugot felé szorítottak. A nyugoti kútfők viszont az I. század óta egy keleti türk népet emlegetnek, a melyet nekünk csakis az Altájin túl letelepedett közép-ázsiai türk nép harczias elődjeivel lehet azonosítanunk.

Utóbb ez a két hatalmas nép egymással is harczba keveredett. A hegemóniát végül az északi fél ragadta magához. A délkeleti félen lakó ujgurok a VII. században még török szomszédjaik alattvalói voltak, de 744 körül már önállóságra vergődtek. Birodalmuk fővárosa az Orkhon folyó melletti Kara-korum lett. A togus-ujgurok (kilencz-ujgurok) itt székelő khagánjai rendszerint China felé vezetik rettegett, lovas hadseregeiket, a melyeknek élén birodalmukat Kelet-Turkesz-tánig, vagyis China nyugoti határáig sikerül utóbb kiterjeszteni. Száz éves uralmukat a kirgizek döntik meg. A togus-ujgurok ekkor délkeletre vonulnak s Kelet-Turkesztánban és ennek szomszédos területein újabb birodalmat alapítanak. A buddhismusnak és keresztyénségnek hódoló ujgurok nyugoti része a X. században mohamedánná lett és külön államot alkotott. E rész fővárosa Belasagun volt. Az itt székelő Ilek-fejedelmek aztán egész Bokharáig terjesztették birodalmukat.

Az ujgurok nyelvét egy VIII. századi kara-korumi feliratos kő s a Belasagunban 1068-ban írott Kudatku Bilik czímű terjedelmes codex XV. századi másolata őrizte meg.(1.) Mivel bennünket inkább csak az írás érdekel, érdemes megtudnunk, hogy az ujgurokkal a keletre elvándorló nestorianus és mandaeus térítők a syr írás fejlett cursív rendszerét ismertették meg. Mivel ennél alkalmasabb írásrendszert Közép-Ázsiában nem ismertek, az ujgurok írástudománya annyira hódított, hogy Mongolországban elvonulásuk után is divatban maradt, sőt ha Klaproth forrásai megbízhatók, akkor ennek révén az ujgur nyelv még Dzsingisz-khán uralkodása idején is a hivatalos kanczellária nyelve maradt.(2.) A mongolok számára csak a mongol-chinai uralkodóház alapítása idején, tehát a XIlI. század második felében kezdtek írást teremteni. Az eredmény némi huzavona után az lett, hogy itt is a chinai módra felülről lefelé vezetett syr-ujgur írást alakították át nemzeti írásrendszerré. Utóbb ugyanezt az írásrendszert vették át a kalmükök és mandsuk is.

Azzal, hogy a VIII. századi kara-korumi felirat betűinek eredetét meg tudjuk jelölni, az ujgurok és ó-törökök írástörténete még nincs kimerítve. E két szomszédnép Mongolország északi részében már az V. század folyamán letelepedett s mivel Chinát az őseik ellen emelt falon át állandóan háborgatták, a chinai feljegyzések róluk igen gyakran megemlékeznek. E feljegyzésekből tudjuk meg, hogy a VI. század első felében az Altáji és Száján hegyek vidékén egy t'u-hüe (türk) nevű nép újabb államot alapított s hatalmát nemcsak dél felé, hanem nyugot felé is messze kiterjesztette. Ezzel egyidejűleg az ujgurok szintén újra szervezkedtek. E népet a chinai kútfők hui-ho néven kezdik emlegetni s kiemelik, hogy ők a régi hiung-nuk utódai. Az ó-törökökkel azonos t'u-küe népről az egyik egykorú VI. századi kútfő azt is állítja, hogy "nincs írásuk (t. i. olyan mint a chinaiaknak), hanem ha szerződést kötnek bevágásokat csinálnak fatáblácskákra."(3.)A T'ang-dynastia VI. századi évkönyveiben viszont az olvasható, hogy a t'u-küe nép írásának betűi "a hu nép írásának betűivel azonosak." Mivel az előző századok chinai forrásaiban a hu a hiung-nuk utódai közt szerepel, e név mögött az ujgurokat kell keresnünk. És hogy tényleg az ujgurokról van szó, kiderül azokból a másik, VI. szintén századi chinai évkönyvekből, a melyek az északi dynastiák történetében megemlítik, hogy Kao-csangban (az ujgurok Hami nevű földjén) a chinai íráson kívül a hu írás is divatban van.(4.)

Ebből az világlik ki, hogy az ó-török nép fára rovott írása azonos volt azzal az ős-ujgur írással, a melyet az ujgurok a chinai nyelv és írás megismerése után sem mellőztek el. A syr írás azonban ezt a régi örökséget utóbb egészen kiszorította; de nem tüntethette el azokat a nyelvi emlékeket, a melyekből pontosan megállapítható, hogy régen, az írás fogalmának kialakulása idején, úgy az ujguroknál, mint a vele szomszédos ó-törökségnél rovásírás volt divatban.

Az imént említett XI. századi ujgur nyelvemlék szerint bicik "írás, könyv", bitiklik "írástudás", bitikci "író, titkár." Az alább tárgyalandó ó-török feliratos emlékek szerint biti "írni" (bitidim "én írtam"), bitig "írás" (bitig tas "irott kő, emlékkő), bediz "vésési munka", bedizci "kőfaragó". A mai altáji törökségnél picik "írás, könyv", a keleti csagatájoknál bitmek "írni", pecek "jegy", petek "levél", a jakutoknál bit "megjelölés", bizik "díszítés, czifrázás". Vámbéry szerint e szócsalád gyöke bit, bet, bic, bec egyaránt metszést, bevágást jelent, a miből aztán igen helyesen azt következteti, hogy az ó-törökség írást jelentő bitik, betik stb. szavának eredetileg "metszés, rovás" jelentése volt.(5.) Azt hiszem, e nyelvtörténeti következtetést még támogatja az is, hogy az ujgurok a bicik iró-eszközét, a kést, bicék, bicak néven nevezték.

A VI. századi telerovott fatáblácskák természetesen épp úgy elpusztultak, mint a phöniciaiak, pelasgok, etruskok, görögök, italok és germánok minden e nemű legrégibb emlékei. Csakhogy az újabb kutatások kiderítették, hogy az altáji ó-törökség egyszersmind osztályosa volt az említett régi népek más irányban megnyilatkozó szerencséjének is. Egész tömege került elő ugyanis ama feliratos köveknek, a melyek ma már világraszóló emlékei az ó-törökség VII-VIII. századi hősiességének és magasfokú műveltségének.

Az első kövek felfedezésének dicsősége Messerschmidt Dániel Gottlieb nevéhez fűződik. Ez a danzigi fiatal természettudós ugyanis részt vett abban az expeditióban, a melyet Nagy Péter orosz czár 1720-ban indított Közép-Ázsia felkutatására. Midőn e tudós 1722 elején az Altáji északi lejtője mentén a Szaján-hegységen áttörő Jenisszei folyó vidékéhez elérkezett, Abakan táján Strahlenberg és egy Schulman Károly nevű 15 éves svéd rajzoló társaságában kutatott. Egy kilovaglás alkalmával bukkant aztán rá arra az utóbb VII. századinak bizonyult uibati, vagy tsirkovi feliratos emlékkőre, a melyet ifjú társával híven lerajzoltatott. E felfedezésről először Strahlenberg adott hírt 1726-ban megjelent franczia nyelvű Abulgasi-fordításában.(6.) Négy év múlva az expeditio eredményéről beszámoló német nyelvű művében, a felfedezés történetét is részletezve, kiadta az először felfedezett emlékkő rajzát, valamint azét az egyidejűleg felfedezett csészetartó szoborét is, a melynek hátlapján szintén látható egy elmosódott ó-török felirat.(7.) Később e rajzok sokfelé megjelentek s közismertté tették a "szibériai runák"-nak elnevezett írásjegyeket. Mi a 98-99. sz. ábrán látható két rajzot I. R. Aspelin archaeologiai füzetéből vettük át.(8.)

fa_er_1-153

A későbbi dél-szibériai orosz utazók kiderítették, hogy a Jenisszei felső folyása körül több ilyen feliratos kő is található. Utóbb pedig a Jenisszei vízválasztóján áthaladva, azzal lepték meg az érdeklődőket, hogy Mongolország északi részén az Orkhon folyó vidéke szintén gazdag ilyen emlékekben. A gyorsan felszaporodó leletek eredetének és tartalmának titkát azonban senkinek sem sikerült megfejteni. A meddő kísérletezés daczára a helsingforsi finn régészeti társaság 1887-ben egy tudományos expeditiót szervezett a dél-szibériai feliratok újból való megvizsgálására. E munkálatok eredményét a társaság egy műmellékletekkel is ellátott nagyívrétű kötetben 1889-ben tette közzé.(9.) Mivel ebben az évben N. M. Jadrinzew orosz utazó felfedezte a Koso-Zaidam melletti Kül-Tegin-emlék rendkívül terjedelmes feliratait, a helsingforsi finn-ugor társaság egy újabb expeditiót szervezett s 1898-ban díszesen kiadta Dr. A. Heikel orkhon-vidéki kutatásainak eredményeit.(10.) Ezzel egyidejűleg az orosz császári akadémia szintén szervezett egy expeditiót s Radloff Vilmos fáradhatlan útitársa, Dr. Klementz támogatásával 1892-ben már megkezdte a mongolországi emlékek pazar fényű atlasának kiadását.(11.)

fa_er_1-154

Az egymással feltűnően versenyző finn és orosz tudományos körök megkezdett nagyarányú munkássága még be sem fejeződött, midőn a szomszédos Dániából váratlanul híre érkezett annak, hogy Thomsen Vilmos, a kopenhágai egyetem kitűnő tanára megfejtette a feliratokat. Eredményeit egy előzetes jelentésben a dán akadémiának 1898 deczember 15-ikén mutatta be.(12.) Mióta Grotefend az ékiratokat megfejtette, e jelentésnél nagyobb esemény nem volt az epigraphika és nyelvészet történetében. Különösen nagyjelentőségű a mi urál-altáji nyelvészetünkre nézve, mert a másfélszáz éves találgatás után most kiderült, hogy az Orkhon és Jenisszei vidékén talált emlékeken VII-VIII. századi ó-török szövegek maradtak reánk.

Az előmunkálatok meddőségét az idézte elő, hogy a kutatók az írásjegyek jelentését összehasonlító úton akarták megállapítani. Azzal azonban a chinai kútfők följegyzései alapján sikerült tisztába jönni, hogy az emlékeknek a chinaiakkal gyakran harczoló altáji- és szaján-vidéki törökségtől kell származniok. Ezt most újabban az is megerősítette, hogy a Kül-Tegin-emlék chinai szövege G. Schlegel 1892-ben megjelent magyarázatai szerint 733-ból való s egy tu-kiue nevű ó-török népre vonatkozik.(13.)

Thomsen tehát egyenesen a betűk értékének megállapításához fogott. Abból, hogy összesen 38 jegyet lehet megkülönböztetni, azt következtette, hogy nem egyszerű betű-írással, hanem vagy szótagírással, vagy pedig olyan szövevényes írásrendszerrel van dolgunk, a melyben a szavak hangjainak jelzése a hangok helyzete szerint változhatik. Ebben megállapodva, a magánhangzók és mássalhangzók jegyeinek külön csoportosítását kísérlette meg. Itt az volt helyes kiindulási pontja, hogy ha két azonos jegy közt egy harmadik szerepel, akkor a két szélső már nem a középső csoportjához tartozik (mert ha a két szélső jegy mássalhangzó, akkor a középső csakis magánhangzó lehet, vagy megfordítva). Így aztán megállapította, hogy három jegy magánhangzót jelent. Rájött továbbá, hogy e jegyek a szavakban nem vegyesen fordulnak elő, a mi azt jelentette, hogy a feliratok nyelvének a hang-illeszkedés, vocalharmonia is sajátsága volt. Megfigyelte azt is, hogy a szavak magánhangzói néha elhagyatnak, hogy némely jegy csak bizonyos magánhangzó kíséretében fordul elő, más jegyek egymással rokon hangokat, ismét mások kezdő hangokat, zárhangokat, orrhangokat és mássalhangzó-csoportokat tolmácsolnak.

E tájékozódás után Thomsen olyan török szókat kezdett a szavak szerint tagolt (kettős pontokkal elkülönített) jegyekre alkalmazni, a melyeknek a chinai szöveg utalása szerint gyakran elő kellett fordulniok. Hosszú kísérletezés után tényleg sikerült a szöveg tängri "ég", kül-tigin (az emlegetett fejedelem neve) és a türk "török" szavait felfedezni. Az így nyert betűk segítségével aztán kezdett megszólaltatni már olyan török szavakat is, a melyekből egy-egy újabb jegy értéke pattant ki. Ily módon végül megkapta az egész betűsort és kiderítette a betűk alkalmazásának rendszerét.

Thomsen előzetes jelentésének eredményeit Radloff mint elsőrendű turcologus azonnal érvényesítette, mert a következő év elején már megkezdte a finn kiadványokban és a saját atlasában megjelent másolatok szövegének, phonetikus átírásának és német fordításának tüzetes kiadását.(14.) Thomsen, a ki egyelőre csak a terjedelmesebb orkhoni feliratok megfejtésére és rendszeres magyarázatára vállalkozott, művével csak 1896-ban készült el.(15.)

A mellékelt 100. sz. táblázaton bemutatjuk a megfejtett ó-török írásjegyeket úgy, a hogy Thomsen hangtani értékük és az addig ismert orkhoni és jenisszei változatok jelzésével közzétette.

Már első pillanatra is eszrevehető, hogy ebben az írásrendszerben a magánhangzóknak kettős jelentése van, a mássalhangzók túlnyomó többségének jelzésére viszont két, sőt több jegy is rendelkezésül áll. Ez a visszás arány abból folyólag támadt, hogy az ó-török írás a magánhangzók jelzését lehetőleg kerüli, a mássalhangzók kettős jegyeivel pedig azt akarta elérni, hogy velük a szomszédos magánhangzókat is jelezni tudja. Ez az írásrendszer tehát egyrészt a tiszta mássalhangzós írás, másrészt a tiszta szótag-írás köreit érinti.

A magánhangzók közül az a-e jegyét a szók elejéről és a mássalhangzók közül többnyire elhagyták, míg a szók végén mindig kiíratott. Az i-y jegyét az első szótagban mindig kiírták, a következőkből azonban már gyakran el is hagyták. Ha vele szó kezdődik, akkor nemcsak i-t és y-t, hanem e-t is jelenthet. A labiális o-u és ö-ü minden szótagban szerepelt, kivéve a q-val jelzett két k mássalhangzót, a melyek mögül mindig elhagyatott. Sőt előttük is csak akkor szokott néha kiíratni, ha e magánhangzókkal szót kezdettek. A kettős jegyű mássalhang egyik sorozata (az, a melyet Thomsen kis 1-sel jelölt meg) a mély gutturális magánhangzók, a másik (kis 2-sel megjelölt) sorozat pedig a magas palatális magánhangzók előtt és után íratott.(16.) Ha most tekintetbe vesszük azt, hogy az ó-török nyelvben és a vele rokon tájnyelvekben a vocalharmonia teljes mértékben érvényesül, be kell látnunk, hogy az ó-török írás a magánhangzók gyakori elhagyása daczára is könnyen olvasható.

fa_er_1-157

Az így kibetűzött adalékoknak megmérhetetlen történeti, nyelvészeti és írástörténeti értékük van. A megszólaltatott kövekre rendszerint emléksorok vannak felvésve. A nagyobb terjedelmű szövegek az elhunyt khánok, államférfiak és hősök viselt dolgait beszélik el. A pontosan közölt adalékoknak és a chinai évkönyvek följegyzéseinek összevetéséből néha még az évszám is megállapítható. Így tudjuk meg, hogy a legrégibb délszibériai feliratok némelyike a VII. század második feléből származik, Tonjukuk, Kül-Tegin és Bilge-khán (Mekilien) emlékkövei pedig a 682-735 közti eseményeket beszélik el.

Ez a rövid időköz az ó-törökség fénykorát öleli fel. A chinai fenhatóság alól felszabaduló hős nép élére Ilteres-khán került (682-693), a ki a szomszéd népekre is kiterjesztett hatalmát kiskorú fiaira, Bilge-khánra és Kül-Teginre hagyta. Helyettük kezdetben nagybátyjuk, Modso és Tonjukuk, a később száműzött kitűnő államférfiú, gyakorolta az uralmat. Ezek a Jenisszei felső folyása körül lakó idegenfajú, de utóbb gyorsan eltörökösödő kirgizeket győzték le. Bilge-khán 716-tól 734-ig volt korlátlan úr s öcscse, a hős Kül-Tegin támogatásával meghódította a Jenisszei forrás-vidékén, az Orkhon és Szelenga folyók környékén lakó oguzok birtokát. Harczoltak a kirgizektől keletre lakó tunguzok és egyéb távoli népek ellen is. Midőn a két hős elhalt, a gyászoló népek közt az ujgur és a chinai szintén képviselve volt. Hatalmas sírköveiket chinai munkások faragták és látták el a türk és ujgur feliratokon kívül külön chinai szöveggel is.

fa_er_1-158(17.)

Utódaik alatt az ó-törökség hatalma hanyatlani kezd. A keleti ujgurok 744-ben már önállósították magukat, de a következő század első felében megjelentek az északról előtörő kirgiz hordák s végleg megdöntötték a türk és ujgur birodalmakat. A türk elem délnek vonult. Nyomát Mongolország délnyugoti részében, Turkesztánban és Turfán-ban néhány újabban felfedezett felirat-töredék jelzi.(18.) Két falra karczolt szöveget Radloff közlése után mi is bemutatunk olvasóinknak (101-102. sz. ábra.)(19.) Jelzik továbbá azok a nyelvtörténeti nyomok is, a melyekre a mai tájnyelvekben az elhagyott ország most tárgyalt feliratos emlékkövei vezetik rá a kutatót.

fa_er_1-159(20.)

fa_er_1-160

Radloff ebben az irányban máris messzemenő eredményeket ért el. Kimutatta, hogy a törökség a feliratok készítése előtt három nagy nyelvterületre tagozódott el. A keleti török tájnyelvek a művelődés útjára tért ujgur nyelv körül csoportosíthatók. A vele szomszédos tu-küe, türk vagy ó-török nyelv pedig a közép török nyelvek törzsökének tekinthető. A nyugoti török dialektusoknak eddig még [nem?] került elő hasonló régiségű nyelvtörténeti emlékük. Ezért aztán Radloff nem is bocsátkozik történeti reconstructiókba. Nyelvi alapon felemlíti ugyan a cumanokat; de erről az oguznak és uznak is nevezett népről csak azt tudjuk, hogy a IX. századi ujgur-oguz birodalom szétbomlása után nyomult nyugot felé. Viszont figyelmen kívül hagyja a scytha ó-kor szakáit és azokat az I. század óta emlegetett turkokat, a kiket a középázsiai, vagy közép-török népek nyugoti ó-török részének kell tekintenünk. Az utóbbi népséget a hun, avar és mongol vándorlások forgatták fel és seperték el, mint a hogy a kirgiz hódítás megbontotta s a későbbi mongol vándorlásokkal délnek szorította azt a közép-, vagy ó-török népséget, a melyet utóbb déli törökségnek tekintettek és a melyet a keletről jövő áramlatok utóbb Kis-Ázsiába is elsodortak.(21.)

A feliratok világánál nemcsak az állapítható meg, hogy a törökség nyelve a VII. század végén már fel volt három főcsoportra tagolva, hanem az is, hogy a törökség művelődésének forrása nem dél-keleten volt, a szomszédos Chinában, hanem volt nyugaton, a Kaspi-tó és Fekete-tenger vidékén. Ott, a hol a kaukázusi, sémi, indogermán és uralaltáji népcsaládok érintkezésének egy ősrégi közös ütköző pontja volt.

Említettük, hogy a chinaiak már a VI. század óta tudták, hogy a közép-ázsiai törökség a hu nevű rovásírást ismeri. De egy teljes évszázadnak kellett elmúlni, mire ez a törökség a chinaiaktól a saját írásának epigraphikai alkalmazását eltanulta. Sőt az sem valószínűtlen, hogy - a mint Radloíf sejti - ezt az alkalmazást Chinából Tonjukuk hozta be. A feliratok vallomása szerint a kőre való felvésést az állam legfelső köreiben karolták fel. Kül-Tegin és Bilge-khán sírjának török feliratait unokaöcscsük, Jollyg-Tegin, készítette. "Ennyi írást fogalmazván - mondja szószerint - én, Jollyg-Tegin, Kül-Tegin rokona írtam le. Húsz napig időzvén, én, Jolly-Tegin, írtam tele e kő e lapjára ezen írásjegyeket." Az emlék másik sarkán pedig ez olvasható: "...a követ én, Jollyg-Tegin, írtam tele".

Kül-Tegin 731-ben halt meg. Emlékkövét a következő évben állították fel. A homokkő közel ezerkétszáz éves feliratát az idő rendkívül megviselte, de azért az ügyes lenyomatok figyelmesen kijavított és tetemesen kisebbített fénykép-másolatai elég jól elolvashatók. A mellékelt 103. sz. ábrán az emlék baloldali feliratának egyik töredéke látható. A szöveg jobbról balra és a sorok alulról fölfelé olvasandók. Teljesség kedvéért a következő 104. sz. ábrán bemutatjuk a felirat szövegének első sorát úgy, a hogy azt a szentpétervári orosz akadémia külön e czélra metszett betűivel kiadta és a hogy azt Radloff és Thomsen betűszerint lemásolta s kiejtés szerint átírta.(23.)

fa_er_1-161(22.)

Két év múlva meghalt Bilge-khán is, kinek a chinai császár hozzájárulásával a következő 735-ik évben emeltek hatalmas síremléket. Ezen emlékre, miként már megemlítettük, szintén Jollyg-Tegin írta fel a terjedelmes ó-török szöveget. E felirat végén elmondja, hogy "a chinai császártól munkásokat hozattam (a kik megcsinálták) és az én szavaimat nem rontották el... velük a követ megfaragtattam, kívül és belül díszítésekkel elláttattam... Ezt az emlékkövet én állítottam fel... én láttam el írással". Az egyik sarkára pedig azt vésette fel, hogy az írás és a díszítési munkálatok egy hónapját és négy napját vették igénybe.

Abból, hogy a kőfaragó-munkát chinaiak végezték, az írás chinai vonatkozásaira semminemű következtetés sem vonható. Jollyg-Tegin külön kiemeli, hogy írását az idegen munkások nem vétették el. Ebből aztán első sorban az derül ki, hogy vésés előtt a szöveget előbb a kőre felírták; másodsorban pedig következik az, hogy a feliratot így akár idegen és írástudatlan kőfaragók is elkészíthették. Ez a körülmény az epigraphikai emlékek készülésénél azért figyelendő meg, mert ha az írásjegyek jellegét a felvésés semmi tekintetben sem befolyásolta, akkor a köveken talált jegyeket azonosaknak kell tartanunk azokkal, a melyek egyidejűleg közhasználatban voltak.

Arra vonatkozólag, hogy az írástudományt tényleg a legfőbb körök ápolták, Kül-Tegin emlékén még egy érdekes adat olvasható. Mikor ugyanis Bilge-khán elszámlálja azokat, a kik az ünnepi gyászszertartáson résztvettek, többek közt megemlíti azt is, hogy "az én kedves fiamtól, Türges-khántól eljött Makras pecsétőrző, az oguzok bölcs pecsétőrzője".(24.) E hivatalos állás mibenlétének megállapítása némi nehézségbe ütközik. Az ó-török szöveg tamgaci czímet említ, a mi szó-szerint tamga-őrzőt, tamgást jelent. A tulajdonjegyet jelentő tamga szót mi már jól ismerjük. Előfordul ugyanilyen jelentéssel a Jenisszei mellett talált, alább közlendő (106. sz.) atsurai ó-török feliraton is, a mely többek közt megemlíti, hogy az eltemetett 27 éves halottnak "tamgával ellátott lova (tamka-lig jilki) számtalan volt".(25.) Rasidedin, a ki a XIII. század végén figyelte meg a törökök ősmondáit, azt regéli, hogy a Kara-Korum tájáról, tehát a VII-VIII. századi oguz föld tőszomszédságából származtatott Oguz ősapa fiai közül a trónját öröklő Kün-khán meghagyta összes testvéreinek, hogy kiki tamgát válaszszon s vele minden rendeletét, kincskészletét, lovát és marhaállományát lássa el.(26.) Oguz hazájában, az Orkhon mellékén, továbbá a szomszédos szelenga-melléki régi oguz földön s az utóbbival határos jenisszei-melléki ó-török földön majdnem minden síron és feliratos emlékkövön rajta találjuk az illető khán, vagy hős tamgáját. A mellékelt 105. sz. ábrán mi is bemutatjuk azt a nagy tamgával ellátott osnatsennajai feliratot, a melyet először Spassky, utóbb pedig Castrén fedezett fel a Jenisszei vidékén.(27.)

fa_er_1-163

Ebből azonban még egyáltalán nem következik az, hogy az említett oguz tamgacsi ilyen tamgák őse volt. Már W. Barthold észrevette, hogy ez a név esetleg egyenértékű társa lehet a bitigci "iró, jegyző" névnek.(28.) Ezt a feliratok közvetlenül nem igazolják ugyan; de nagyon valószínűvé teszik az által, hogy Jollyg-Tegin fentebb idézett vallomásában a húsz napig készített írásjegyeket nem bitig-nek, hanem tamgá-nak nevezi.

Az ó-török tamgának ez a valóban meglepő második jelentése nyomban azt a gondolatot ébreszti, hogy nem azért nevezték-e az írásjegyeket is így, mert e jegyek eredetileg csakugyan tamgák voltak? Ha erre határozott feleletet adhatnánk, az ó-török írás eredetének kérdése el volna intézve. Ma azonban a kutatók még nincsenek abban a helyzetben, hogy teljesen megnyugtató választ adhassanak. Adat hiányában nem is ebben az irányban indult meg a kutatás. Föntebb már jeleztük, hogy Thomsen előtt összehasonlító úton keresték az írásjegyek rokonságát. És ha ezen az úton sikerült volna a forrást megjelölni, akkor sikerült volna jelentésük megfejtése is. A régebbi előmunkálatok alapján Donner helsingforsi egyetemi tanár végzett legmesszebb menő kutatásokat. A finn orchoni expeditió kiadványában már táblázatos kimutatást közölt az ioniai, phrygiai, lyciai és cariai írásjegyekkel való pontos egyezésről. Mivel az egyező görög és kis-ázsiai jegyek hangtani értékét ismerjük, következett volna az ó-török feliratok megszólaltatása. Ez azonban elmaradt és ezzel egyelőre az összehasonlítások meddősége is meg volt pecsételve.(29.)

Donner ennek daczára tovább kutatott s Thomsen eredményeire támaszkodva, az összehasonlítások terét sikerült jóval kisebb körre szorítania. Miután meggyőződött arról, hogy a turkok kelet és délkelet felől nem kölcsönözhették írásukat, arra az eredményre jutott, hogy az ó-török írásjegyek forrását a régi Turkesztánban kell kutatnunk, mert ide kereskedelmi úton, esetleg a pénzeken olvasható feliratok révén már nagyon korán eljutott az aramaeai írás, vagy ennek valamelyik, például az V-VI. századi közép-ázsiai pénzeken található pehlevi változata. Egyébként elismeri, hogy az ó-török írásnak annyi régies sajátossága van, hogy csakis a korábbi idők és a déli érintkezési területek emlékeinek feltárásától várhatunk pontos felvilágosítást.(30.)

E dolgozatot megelőzőleg Thomsen szintén hozzá szólt a kérdéshez.(31.) Rendszeres és mindenek felett óvatos fejtegetései egyelőre csak azokat az utakat kívánják megjelölni, a melyeken biztosabban megközelíthetők azok a történeti igazságok, a melyeket a maguk valóságában ma még feltárni senkinek sem lehet. Ezért figyelmezteti az érdeklődőket, hogy a rovott betűknél rokonságról a rovás technikájából folyó hasonlóságok alapján beszélni nem lehet. Nem lehet különösen akkor, ha az összehasonlított írások jegyei közt csak formai és nem egyszersmind jelentésbeli is a hasonlatosság; még kevésbbé lehet akkor, ha a két írásrendszer kora közt áthidalhatatlan időszámítási űr tátong. Igen sok meddő fáradozásnak állhatja útját az a másik intés is, hogy, az ó-török írás betűsorában, különösen a mássalhangzók két jegygyel való párhuzamos megjelölésében olyan eredeti török hangtani sajátságok jutnak kifejezésre, a melyeknek jegyeit a kölcsönzők készen nem kaphatták sehol. A tudatos alakítás pontosan felismerhető az a-e, y-i és ö-ü magánhangzók egymással formailag rokon jegyeiben is.

E megszorítások után őszintén bevallja, hogy nem sokáig kellett keresgélnie, a míg rájött, hogy az ó-török írás forrása délnyugoton, az iráni művelődés körében lappang. Szerinte ugyanis "az a forrás, a melyből - ha nem is közvetlenül, hanem közvetve - a törők írás betűsora ered, az aramaeainak nevezett írásjegy-forma volt. Ezt bizonyítja a betűk formai és jelentésbeli specziális egyezésének nagy tömege, továbbá az is, hogy az írás jobbról balra menő iránya szintén tökéletesen egyezik".

____________________

[A lábjegyzetek sorszáma nem az eredeti lapszerinti sorszám.]

1.) Vámbéry: Uigurische Spraobmonumente und das Kudatku Bilik. Innsbruck 1870. - Radloff: Das Kudatku Bilik des Jusuf Chass-Hadschib aus Balasagun. I. Theil. St. Petersburg, 1891. - V. ö. G. Schlegel: Die chinesiche Inschrift auf dem uigurischen Denkmal in Kara Balgassun. (Mémoires de la Société Finno-Ougrienne. IX.) Helsingfors, 1896. 58-60. 1.

2.) Die Sprache und Schrift der Uiguren. 58-60. 1.

3.) Stan Julien: Documents historique sul les Tou-kioue. (Journal Asiatique. VI. évfoly. III. köt. 1864. 351. 1.)

4.) Bitsurin orosz ford. alapján Radloff i. m. LXXXIV. 1.

5.) Vámbéry. Die primitive Cultur des turko-tatarischen Volkes. Leipzig, 1879. 269-270. 1. - U. a.: Uig. Sprachmonumente. 212. 1.

6.) L'Histoire Généalogique des Tartares, a Leyde 1726. 143. 1.

7.) Das Nord- und Östliche Theil von Europa und Asia. Stockholm, 1730. 409-411. 1. II., V. és XII. tábla.

8.) Antiquités du Nord Finno-Ougrien. I. Livr. Ages de la pierre et du bronze. Helsingfors, St, Petersbourg, Paris 1877. 73. 1.

9.) Inscriptions de l'Iénissei recueillies et publiéss par la Societé Finlandaise d'Archeologie. Helsingfors, 1889. - E mű terjedelmes bevezetésében Aspelin a felfedezések történetét részletesen ismerteti. Itt említjük meg, hogy a kiadvány pótléka gyanánt néhány újabb lelet szövegével kapcsolatban O. Donner 1892-ben egy szótárt adott ki (Wörterverzeichniss zu den Inser. de l'Iénissei. (Mémoires de la Société Finno-Ougrienne. IV.).

10.) Inscriptions de l'Orchon recuillies par l'expédition finnoise 1090. et publiées par la Société Finno-Ougrienne. Helsingfors, 1893.

11.) Atlas der Alterthümer der Mongoléi. Im Aufrage der Kaiserl. Akademie herausgegeben von Dr. W. Radloff. I. Lieferung. St. Petersbnrg, 1892. (A II. közlés 1893-ban, a III. pedig 1896-ban jelent meg.)

12.) Thomsen: Déchiffrement des inscriptions de l'Orchon et de l'Iénisséi. Notice préliminaire. Extráit du Bulletin de l'Académie Royale des Sciences et Lettres de Danernark pour l'année 1903. (285-299. I) Kopenhága, 1894. (Ismertette Simonyi Zsigmond; Esemény az urálaltáji nyelvészet terén. Nyelvtud. Közlemények, 1894. I. füzet.)

13.) La Stèle funéraire du Teghin Giogh. (Mémoires de la Société Finno-Ougrienne. III.) Helsingfors, 1892.

14.) Die alttürkischen Inschriften der Mongolei. I. Lieferung. St. Petersburg, 1894. - A teljes I. kötet az elhamarkodott elsö füzet hib&inak heljreigazitasäval 1895-ben jelent meg. - Neue Folge. Nebst einer Abhandlung Ton W. Barthold: Die historische Bedeutung der alttürkischen Inschriften. St. Petersburg, 1897. - Zweite Folge. W. Radioff: Die Inschrift der Tonjukuk. Fr. Birth: Nachworte zur Inschrift der Tonjukuk. W. Barthold: Die alttürkischen Inschriften und die ara bischen Quellen. St -Petersbourg, 1899.

15.) Inscriptions de l'Orchon (Mémoires de la Societé Finno-Ougrienne. V.) Helsingfors, 1896.

16.) A török hangzók osztályozására vonatkozólag 1. Radloff: Phonetik der nördlichen Türksprachen. Leipzig, 1883.

17.) [kép "1"] Magyarul: "Megemlékezem bátyámról... n-ről".

18.) D. Klemenz: Turfan und seine Alterthümer. (Nachriechten über die von der kaiserl. Akademie der Wissenschaften zu St.-Petersburg im Jahre 1898. ausgerüstete Expedition nach Turfan. St.-Petersbourg, 1899. 38, 81-82. 1.). - V. ö. Kallaur turkestäni felfedezéseivel (Radioff: Die alttürkischen Inschriften. Neue Folge. Anhang. 14. 1.).

19.) Altuigurische Sprachproben aus Turfan (az idezett: Nachrichten etc. 81. 1.).

20.) [kép "1"] Magyarul: "Én írtam".

21.) L. Radloff érdekes reconstructióit s a dialectusok keveredésére vonatkozó vázlatát i. m. Neue Folge. 42-45.1.

22.) [kép "1"] Magyarul: "Én, az éghez hasonló égből származó Bilge (fehér) kágán, akkor lettem hatalmassá, (mert az ég) híremet szétszórta, halljátok összetömörülve, családom, katonáim, bölcseim, népeim, egyik részről ti Sadapit urak..." - Megjegyzem, hogy a szöveg megfejtése előtt retousirozott levonat 1., 7. és 15. szavában (a 108. sz. ábrán) egy-egy hibás betű található.

23.) Radloff: Die alttiirkischeii Inschriften, 30-31. 1. (A kiejtés szerinti átírás orosz betűit mi latinnal helyettesítettük). - Thomsen: Inscriptions de l'Orchon, 114-115. 1.

24.) Radloff: Die alttürkischen Inschriften, 30. 1.

25.) Radloff: Die alttürkischen Inschriften, 329-330. 1.

26.) Szószerinti fordítását 1. Radloff: Das Kudatku Bilig, I. rész, XXIII-XXIV. 1.

27.) V ö. Aspelin: i. m. 74. 1. 337. ábra, melyet először G. Spassky közölt a szentpétervári földrajzi társaság orosz nyelvű közleményeinek XII. kötetében. Újabban kiadta Radloff: Atlas, LXXXVIK. ábra. Szövegét megfejtette u. a.: Die alttürk. Inschriften, 327-328. 1.

28.) Radloff: Die alttürkischen Inschriften. Neue Folge. Anhang, 13. 1.

29.) O. Donner: Inscriptions en caractéres de l'Iénissei. Systéme d'écriture. Langue. (Inscr. de l'Orchon, XXXIX-XLIX. 1.) 1892.

30.) U. a.: Sur l'origine de l'alphabet turc du Nord de l'Asie. (Journal de la Société Finno-Ougrienne. XIV.). Helsingfors, 1896.

31.) I. m. "Remarques sur l'origine de l'alphabet" cz. fejezetében, 44-54. 1.

AZ ORKHONI ROVÁSÍRÁSOS TÖRTÉNELEM

A világhírű Orkhon-i feliratok felfedezése 1889-ben forradalmat jelentett a mongóliai sztyeppéken, Karakorum központtal megszervezett és rég letűnt népeknek nemcsak történetében, hanem az írástudományában is. Nyelvük is ekkor lett egészen világossá és érthetővé. JADRINCEV orosz régész, a szerencsés felfedező olyan bőséges, egészen uj és eddig ismeretlen rovásanyaggal jelentkezett a tudósok világában, aminőre alig találunk példát. A felfedezés jelentőségével az egész tudományos világ azonnal tisztában volt és megindult a versengés egyelőre csak a feliratok, síremlékek képeinek összegyűjtésére, majd azok elemzésére és szövegük megfejtésére finnek és oroszok közt.

Amint előkerültek az orkhoni feliratok, az eddig csak apró szövegek, töredékes írások egyszeriben felduzzadtak a két terjedelmes felirat szövegével. Különösen két emlékkő volt e tekintetben jelentős: BILGE kagán 732-ből származó emléke és öccsének, a jeles hadvezérnek KÜL TEGIN kagánnak 734-ben emelt sírköve.

A két új lelet már méreteiben és kivitelezésében is imponzáns volt. Az első, BILGE kagáné még sértetlenül állt eredeti helyén kőalapzatba beágyazva. A 332 centiméternyi magas kőoszlop oldalait 231 centiméternyi felső részén felírás tölti be egészen tömör szövegezéssel. Az oszlop szélessége 132 cm. vastagsága pedig 46 cm. A második emlékkövet, amelyet TONJUKUK íratott KÜL TEGIN sírjára, valamikor ledöntötték az eredeti talpazatról és négy darabba törve került az örökös szélhordta homok alá. Ennek is mind négy oldala zsúfolva van írással.

fa_er_1-166

Óriási segítséget jelentett a szövegek megfejtésénél az a körülmény, hogy az emlékkövek egy-egy oldalát kínai nyelvű felirat fedte. Ennek alapján legalább már a tartalomról előre némi fogalmat alkothattak az íráskutatók. A kínai évkönyvekből ui. ismeretesek voltak a feliratban szereplő személyek. Hogy a kínai és az egyelőre ismeretlen nyelvű szöveg nem lehet teljesen azonos, az az első pillanatra nyilvánvaló volt, hiszen a kínai szöveg sokkalta terjedelmesebb volt, mint a rovásírásos felirat.

Az ótörök szöveg megfejtésének történetéről, THOMSEN és más írástörténészek leleményes kísérleteiről SEBESTYÉN GYULA rövid összefoglalását közlöm a későbbiek során. Ehelyütt csak ECSIN EMEL török régész nyomán ("Oldrug Turug", Ankara 1958) ismertetem kiegészítésként a sokkal később felfedezett BILGE kagán koporsót. Egyszerű, de szinte fenséges a maga titokzatosságával és szimbólumaival. BILGE kagán alakja és a két oldalán tisztelettel feléje hajló személy komor méltósággal tartja a törökös eredetű népek hite szerint "a lélek székhelye", a májuk felett az ősi áldozaticsészét. Jobb felső sarokban pedig az elszállt és "sólyommá változott" lélek szimbóluma ül a magas eget jelölő boltozaton. Minket azonban írástörténeti szempontból a rovásjegyekkel megörökített két kőfaragó neve érdekel: CSINER és AS-GANAZER ERAGAR hajdani írástudó művészek nevei.

fa_er_1-167

Hogy az orkhoni feliratok szövegében rejlő történelmet idő- és térbeli keretbe helyezhessük, érdemes, sőt szükséges az írástörténelmi eszközök szerepének felmérése. A két felirat népét is ismernünk kell, hiszen nemcsak a földrajzi bölcsője azonos a mgyarság rokonnépeiével, hanem faji és kulturális azonosság is fennáll. Az ótörök népek történetére vonatkozó hatalmas szakirodalom bőséges anyagából a magyar LIGETI professzor "Az ismeretlen Belső-Ázsia" c. könyvének sűrített részlegét idézem:

"A kínaiak szerint a türk nép messze északon, az Orkhon és Szelenga mellett él, nyájait legeltetve vándorol egyik helyről a másikra, nemez-sátorban lakik és él-hal a vitézi életért. Róluk is kiderült, hogy nem afféle szedett-vedett hordákból állanak, hanem szervezett államuk van; főméltóságai közül a kínai történetírók 28-félét tartanak számon, közülük 9-10-nek még türk nyelven is feljegyezték a nevét. Ezek közül való a JABGU, a TEGIN, SÁD, a TARKÁN, amelyek a megszólaltatott feliratos köveken most előkerültek... Az előkelőt a földbe temetik és sírjára annyi követ raknak, ahány ellenséget megölt a csatában. Nem ritka az olyan vitéz harcos, akinek sírját száz, sőt ezer kő borítja. Fejedelmük a kagán, az Altaj egyik szárnyában, amelyet ők a nyelvükön ÖTÜKEN-hegységnek neveznek, tarja szállását. Ebben a hegyben az egyik barlang az ősök szentélye, ahol minden évben megjelennek a fejedelem vezetésével az összes türk főemberek és áldozatokat mutatnak be... Jó darabig szolgaságban éltek, a hegyekben bányászattal foglalkoztak és uraiknak, az ázsiai avaroknak vagy zsuan-zsuanoknak ők voltak a leghíresebb kovácsai. De 522-ben ütött a szabadulásuk órája, első vitéz fejedelmük, akit a felíratok BUMIN kagánnak neveznek, kivívta népe szabadságát..."

A többit már hadd mondják el az emlékkövek. Kőberótt, igazi történetek ezek, amelyek lehetővé tették, hogy az addig csak homályos körvonalakban sejtelemszerűen, félig ismeretlenül meglapuló történelem sok-sok apró részlete feltáruljon. Az alábbiakban közlöm BILGE és KÜL TEGIN kagánok emlékköveinek teljes feliratát, az utóbbit a neves vezérnek,TONJUKUK sádnak megszövegezésében.

BILGE KAGÁN SÍRFELIRATA

Déli oldal:

Én az ég Teremtőjéhez hasonló, a Teremtőtől született BILGE kagán, a törökök kagánja, ebben az időben uralkodtam. Hallgassátok szavait sorra végig, elsőnek is ti fiatalabb testvéreim és fiam és veletek együtt minden nemzetségem és népe. Ti a jobbon álló SADAPIT bégek, Ti a balomon álló TARKÁNOK és BURJUK fejedelmek, Ti harminc-törökök, tokuz-oguzok fejedelmei és népe s hogy szavaimat jól értsétek, erősen figyelmezzetek.

Előttem napkeltéig, jobbomon nap delelőig, hátam mögött napnyugtáig, északra éjféltájig reám tekint minden földi nép, melyeket birodalmammá szerveztem és még ma is e tájakon él.

Amikor még a mai romlottság nem létezett s a türkök kagánja az ÖTÜKEN erdeiben uralkodott, semmi baja sem volt a népnek. Keletre a SANTUNG síkságig vezettem a népem s majdnem elértem a tengert. Délre a tokuz határon az ERSZEN birodalomig hatoltam seregem s majdnem elértem Tibetig. Nyugatra a GYÖNGY-folyón túli Vas-Kapuig vezettem hadaim, északon a GÖR BAJIRGU föld határáig vezettem hadaimat. Ilyen nagy területekre vezettem hadaimat és hatoltam el seregeimmel.

Az ÖTÜKEN-erdőkben senki sem uralkodott rajtunk. Az ÖTÜKEN rengetegje volta kiindulóhelyünk, ahol megszerveztük birodalmunkat. Míg ezen a helyen voltunk, meg voltunk a kínai néppel barátkozva. A kínai birodalom elárasztott bennünket arannyal és ezüsttel, brokáttal és selyemmel. Szavuk behízelgő, bőségük csábító volt. Édes szavakkal, elpuhító bőségükkel elkábította és magához édesgette a távoli népeket s azok akik közelükben letelepedtek, eltanulták tőlük gonosz tudásukat. Ha valaki vétkezett is ellenük, nem torolták meg és nem irtották ki nemzetségét a csecsszopókig. De behízelgően édes szavától, csábító gazdagságától elkábulva annál többen pusztultak el soraidból is, óh türkök népe!

Amikor egyesek óvtak téged, óh türkök népe és azt mondták: "A CSUGAJ erdőségben ne, hanem a nyílt síkságon telepedjünk meg együtt" s ezeket a tanácsadókat a gonoszlelkűek így vezették félre: "Ha távol maradsz tőle, az ajándék selejtjét, ha közel vagy a javát kapod". Ezt mondván, félrevezették őket. A tudatlanok elhitték a csábító beszédet s közelükbe telepedvén sokan elpusztultak közülök. Ha tehát arra a vidékre akarsz menni, óh türkök népe, el fogsz ott pusztulni! Ha azonban az ÖTÜKEN erdeiben maradsz és onnan küldöd szét karavánjaidat, semmi bajod nem esik. Ha az ÖTÜKEN ezen vidékén maradsz és lakozol, jómódod örökké fog tartani, míg ott élsz. Soványan és éhesen nem is tudsz róla, mi a jólakottság, de ha egyszer jóllaksz, nem gondolsz többé arra, hogy mi is az éhség!

De Te nem hallgattál a Téged gyámolító bölcs kagánod szavára. Ezért szétszórattál, végleg elerőtlenedtél és erőid kimerültek. Mindnyájan, akik ottmaradtatok, félig élve, félig holtan bolyongtok egy helyről a másikra.

A Teremtő Ég rendeléséből és a Jó Sors szándékából kagán lettem. Trónomra ülve sorra összegyűjtöttem a koldusi és nyomorgó népet s a szegénységet gazdagsággal, megfogyatkozottakat bőséggel láttam el. Vagy talán valami valótlanságot rejtek szavaimmal? Hallgassátok meg ezt, óh türk nép és bégjei! Ide véstem, hogy a türkök népeit sorra össze gyűjtsétek, megszervezzétek újból birodalmamat, de azt is belevéstem, hogy ti miként hullottatok szét, amikor rosszútra tértetek. Minden elhangzott szómat bevéstem az emlékkő lapjain, amit nektek elmondottam. Olvasván azt, értsétek meg a benne mondottakat mindnyájan. Vagy még tévelyegtek-e türk népek fejedelmei, akik trónomra tekintetek?

A kínai császártól kértem írástudó művészeket és velük készítettem el az emlék-követ. A kínai császár eleget tett kérésemnek és nem utasította el s udvari mestereit is elküldte hozzám. Fényes emléktemplomot emeltettem velük s ezt kívül-belül művész módjára képekkel díszítettem. Emlékkövet állítottam s szívből eredő szavaimat sorra rávésettem. Olvasván, értsétek meg azokat a sorokat, ti mindnyájan, Ti a Tíz Nyíl fiai és alattvalói. Arra tekintvén, tudja meg mindenki, hogy ezt az írást unokatestvére készítette és írta meg JOL TEGIN néven.

Keleti oldal:

Amikor a fent TEREMTŐ kék ÉG s lent a fekete Föld megteremtetett a kettő közé az ember fiai teremtettek meg. Az ember fiai fölött ősapám BUMIN kagán és ISTEMI kagán uralkodott. Trónukra ülvén megszervezték a türk nép birodalmát és annak törvényeit. A négy világtája mind ellenségük volt, de hadakat vezetve ellenük sorra meghódoltak és engedelmes alattvalókká lettek. Akinek feje volt, meghajlították, akinek térde volt földre kényszerítették és letelepítették őket a KADIRKÁN tövében a hegységtől keletre és a Vas-Kapuig nyugatra. E két vidék között, ilyen végtelen területen uralkodtak, miközben megszervezték a fejedelem és ország nélkül élő türköknek törzseit. Bölcs kagánok és vitéz uralkodók voltak. Fejedelmeik és népeik egyetértésben éltek, BURJUK vezetőik is bölcsek, hősök voltak. Ezért tudtak hatalmas birodalmat szervezni és azt törvényekkel megszorítani. Sorsuk rendelése szerint haltak meg a kitűzött időben és sorra eljöttek a gyászoló népek: keletről a távoli BÖKLI nép, a kínaiak s tibetiek is és az APAR, bizánciak kirgizek, három KURIKÁN, harminc türkök, kitájok és a TATABI nép. Mindnyájan halotti rívást, tórt tartottak és siratást. Ilyen híres nevezetes kagánok voltak ők!

Utánuk fiatalabb testvéreik lettek a kagánok, majd az ő fiaik lettek a kagánok. De a fiatalabb testvérek nem értek fel a hajdani kagánokkal és a fiuk sem az apjaikhoz hasonlítottak. Nem uralkodtak bölcs kagánok módjára, tanácsadó BURJUK-jaik is tudatlanok és még több: gonoszok voltak. A fejedelmek és a nép viszályai miatt, a kínaik álnoksága és alattomossága miatt, az ifjabb és idősebb testvérek közti viszálykodások miatt romlásba romlott a türkök birodalma és elpusztult törvényes kagánja. A nemes fiakból kínai szolgák, türk szűzleányokból kínai rabszolganők lettek. A türkök vezérei elvetették ősi neveiket és felvették a kínai előkelők neveit s rajtuk keresztül a kínai császárnak engedelmeskedtek ötven éven keresztül. Pedig közben keleten a keleti BÖKLI-kagánig, nyugaton a Vas-Kapuig vezettek hadakat és mindig győztek, de most az országokat nem maguknak, hanem a kínai császárnak hódították.

Ekkor a türk népek nagy része ezeket mondta:"Olyan név voltam, melynek saját birodalma volt. Hol van most ezen birodalmunk? Kiknek szerzek én most országokat"? - majd azt mondta "Olyan nép voltam, melynek saját kagánja volt. Hol van most az én kagánom? Milyen kagánért harcolok most?" Ezeket mondván, fellázadt a kínai császár ellen. De fellázadva, nem tudott jól megszervezkedni, harcra felkészülni, leverve lázadását újra rabigába kényszerült. A kínai császár pedig semmit sem törődött a türk nép vérével és erejével s azt mondogatta: "Hadd haljon ki, hadd pusztuljon el a türkök népe" és ez valóban elindult a pusztulás útjára.

De fent a Teremtő Ég és lent a szent türk Föld-Víz határozott: Felemelte atyámat ELTERIS kagánt s anyámat ELBILGE katunt s az ég tetejéről úgy segítette őket, hogy a türkök népe ne pusztuljon el, hanem újból néppé legyen.

Atyám, a kagán, tizenhét emberével szállt harcba. Amint híreterjedt, hogy hadba szállott, a városban lakók a hegyekre vonultak, a hegyeken lakók a völgyekbe szálltak s ott összegyűlvén összesen hetvenre szaporodtak. S az Ég Teremtő olyan erőt nyújtott nekik, hogy kagán-atyám serege a farkasokhoz hasonló lett s ellenségei a bárányok gyengeségével egyenlővé váltak. Hadat vezetvén így keletre-nyugatra, népét összegyűjtötte és így hatszázan lettek.

Mikor számuk hétszázra szaporodott, őseim törvényei szerint megszervezte és életre keltette a népet, amelynek eddig nem volt birodalma és kagánja. Megszervezte azután a TÖLCS és TARD népeket és a JABGUT s a SÁDOT rendelte föléjük. Délen a kínai nép volt ellensége, északon BÁZ kagán és az ő népe a tokuz-oguz nép volt ellensége, a kirgiz, kurikán, harmincas-tatár, kitaj, tatabi, mind-mind ellensége volt.

Mégis negyvenhétszer vonult hadba és húsz csatát vívott és az Ég TEREMTŐ úgy-akarta, elvette a birodalmát azoknak, akiké az addig volt, megfosztotta kagánjuktól azokat, akiknek volt, térdeiket földrenyomta azoknak, akiknek volt s akiknek magas feje volt, azokat lehajlította.

Miután ily nagy hatalmat és birodalmat szerzett, meghalt az én kagán-atyám. Sírjára kagán-atyámnak először BÁZ kagán fejdiszét tettük le. Aztán nagybátyám vette át a hatalmat. Mikor kagán-bátyám trónjára ült, újból megszervezte és felemelte a türkök népét, gazdaggá tette a szegényeket és megsokszorozta a csekényszámu népet. Én magam a TARD nép sádja voltam kagán-bátyám uralma alatt. Keletre a Zöld-folyóig vezettünk hadat és a Santung síkságig értünk hadainkkal kagán-bátyámmal, nyugatra a Vas-Kapuig értünk és a KÖGMEN-hegységen túl a kirgizek földjéig hadakoztunk. Összesen huszonötször vezettünk hadat és tizenháromszor ütköztünk meg. Elvettük birodalmát, attól, akié volt, megfosztottuk kagánjától azokat, akiknek volt, térdre kényszerítettük, akinek térde volt és fejet hajtattunk azzal, akinek feje volt.

A TÜRGIS kagán és népe népeim alá tartozott, de tudatlansága és álnoksága miatt velünk szemben megöletett, papjai és fejedelmei is sorra megölettek. A Tíz Nyíl-Népe nehéz sorra jutott. S hogy az őseink által szerzett föld és víz gazdátlan ne maradjon uralkodója nélkül, az ÁZ népet megszervezvén BARS fejedelemnek kagáni címet adományoztunk s neki adtuk kisebbik húgunkat, a hercegnőt. De vétkezett ellenünk és ezért ő megöletett, népei rabszolgává, leányai rabszolganőkké tétettek. S hogy a KÖGMEN föld és víz ne maradjon uralkodó nélkül, miközben az ÁZ és KIRGIZ népeket megszerveztük, eljöttünk és megvívtunk velük, de országaikat ismét visszaadva nekik együtt éltünk velük.

Keleten a Kadirkán-hegyen túlig telepítettük népeinket. Nyugaton a KENGÜ TARMÁNIG hatoltunk és szerveztük meg a türk népeket. Annak idején a rabszolgának is saját rabszolgája s rabszolganőnek saját rabszolganője volt s kisebbik testvér nem tudott a nagyobbik testvérről, fiú nem tudott apjáról, oly hatalmas és nagy volt birodalmunk amelyet mi hódítottunk és szerveztünk meg.

Az ÉG TEREMTŐ, aki atyámat kagánná, anyámat katunná emelte fel, hogy a türk nép újból szét ne hul[l]jon kagán-bátyám halála után kagánná engem tett, hogy népemnek híre szét ne hulljon és neve semmivé ne váljon. Én magam nem egy gazdag és hatalmas népnek lettem kagánja. Alattvalóim befelé éhező, kifelé ruhátlan, leromlott és elgyengült és ezeknek álltam élére. Tanácskoztam öcsémmel KÜL TEGINNEL, hogy a nép nevét a pusztulástól óvjam. Türk népem gondjáért éjjel nem volt álmom, nappal nyugvásom. KÜL TEGIN öcsémmel és két SÁDOMMAL együtt halálra fáradoztunk, de nem is hiába, mert mort [most] már elértem, hogy népem törzsei nem voltak többé, mint tűz és víz egymáshoz.

Amikor kagán lettem, gyalogszerrel, lerongyolódva és kimerülten özönlött hozzám vissza a nép szétszóródásából. Hogy felemeljem őket, tizenkét hadjáratot vezettem északra az oguzok ellen, keletre a kitajok és tatbik ellen, délre a kínaiak ellen.

A négy világtáj minden népét uralmam alá vetettem, békét teremtettem közöttük és ők mind urunként [urukként?] tiszteltek.

Miután annyit fáradozott és oly nagy hatalmat szerzett, a Sors rendelése szerint az én öcsém, KÜL TEGIN meghalt. Mikor kagán-atyám meghalt öcsém, KÜL TEGIN csak hat éves volt, de anyámnak az UMAJ istennőhöz hasonló katunnak szerencséjére már tíz éves korában felvehette a férfi nevet. Tizenhat éves korában pedig már így gyarapította kagán-nagybátyám birodalmát és hatalmát: Hadat vezettünk ALTI CSUB és SZOGD népe ellen s elpusztítottuk őket. A kínai ONG TUTUK öt töményből álló seregével jött ellenünk s mi megvívtunk velük. KÜL TEGIN gyalogszerrel indult rohamra. ONG TUTUKOT, a vezért személyesen fogta el és fegyveresen kísérte a kagán elé. Hadseregét megsemmisítettük. Mikor huszonegy éves lett, CSACSA CSENGÜ ellen harcoltunk. A vitéz KÜL TEGIN először TADIK CSUR nevű pejlovára szállva indult a csatába, de azt a szép lovát ott megölték. Másodsorra ISBARA GYAMTÁR szürke lován harcolt, de ezt is megölték ott. Harmadszorra TEGIN SZILI fejedelem lován a KEDIMLI vörösbarna paripáján indult, de ez a ló is elpusztult. Pajzsára és páncéljára több, mint száz nyil hullott de fejét és melvértjét egyetlen sem érte. Jól tudjátok, ti türk fejedelmek, hogyan támadott ő. Azt a sereget is megsemmisítettük ott. Aztán a GÖR BAJIRGU pap lett ellenfelünk ULUG ERKIN néven. A TÜRKI JARGUN-tó mellett szétszórtuk és megsemmisítettük seregét, ULUG ERKIN alig pár emberével tudott elmenekülni.

Mikor KÜL TEGIN huszonhat éves lett, a kirgizek ellen vezettünk hadjáratot. Magas hóban, lándzsái magasban törtünk magunknak utat és átkeltünk a KÖGMEN-erdőségen és álmában ütöttünk rajta kirgiz ellenségen, megütköztünk kagánjával a SZONGA erdőségben. KÜL TEGIN a szép fehér ménjén BAJIRGUN szállt rohamra. Egy embert eltalált nyilával, két embert egymás után átszúrt lándzsájával. Ebben az ütközetben BAJIRGU, a fehér mén eltörte felső combcsontját. A kirgiz kagánt megöltük, birodalmát elvettük.

Ugyanezen az évben, az ALTUN hegységen átkelve, az IRTIS folyón túl, a türgisek ellen vonultunk hadba s álmukban megleptük őket. Mint tűz és szélvihar rohant reánk a türgis kagán serege BULCSU pataknál. De megvívtunk vele. KÜL TEGIN itt BASGU nevű szürke lovára szállva indult a harcba. BASGU lova itt elpusztult. Visszatértében elfogta a türkis kagán parancsnokát, az ÁZ nép TUTUKJÁT. A kagánt ott megöltük, birodalmát elvettük. Az egész KARA-TÜRKIS nép meghódolt és a TABAR mellett telepítettük meg őket.

Visszatérvén a GYÖNGYÖS-folyón túl a Vas-Kapuig vezettük hadainkat, hogy megszervezzük a SZOGD népet. Aztán a KARA TÜRKIS nép lázadozott és a KEN GERECS felé vonult. Seregeink lovai kiaszottak és élelem nélkül fáradtak voltak. Élelmünk nem igen volt. Ekkor gonosz és vakmerő emberek támadtak reánk. Kétségbeejtő helyzetünkben KÜL TEGINT küld[t]ük ellenük egy maroknyi csapattal. Nagy harcot vívtunk, KÜL TEGIN az ALP SALCSI nevű fehér lovára pattanva indult támadásra. Elpusztította és leverte a kara türgis népet. Onnan visszatérve...

Északi oldal:

KOSU TUTUK lovasával harcolt. Megölte összes ellenségeit, embereit elfogta, vagyonát és sátrait elzsákmányolta. Amikor KÜL TEGIN huszonthét [huszonhét] éves lett, a KARLUKOK sza[ba]d és független népe vált ellenséggé. A Szent TAMA forrásnál ütköztünk meg velük. E harcok idején KUL TEGIN már harminc éves volt. Ekkor az ÁZ nép lett ellenfelünkké. A KARA KÖL tónál ütköztünk meg. KÜL TEGIN ez évben harmin[c]egy éves lett. ALP SALCSI nevű fehér lovára szállva támadott és az ÁZ nép ELTE bíróját elfogta, népét megsemmisítette. Amikor kagán-nagybátyám birodalmában belső zavargások kezdődtek, a nép és fejedelmei gyűlölködni kezdtek, az IZGIL nép rontott ránk. KÜL TEGIN ismét ALP SALCSI nevű fehér lován szállt harcba, ez a ló elhullt ebben az ütközetben, de az IZGIL nép elpusztult.

A TOKUZ-OGUZ nép az én népem volt, de amikor az Ég és Föld erői összezavarták eszüket, ellenségünkké lettek. Egy évben ötször vezettünk hadat ellenük. Először TOGU BÁLIKNÁL hadakoztunk. KÜL TEGIN most AZMAN nevű fehér lován szállt harcba, hat embert szúrt le lándzsájával, a hetediket közelharcban karddal vágta le. Másodszorra az EDIS néppel harcoltunk a KUS LAK mellett. Itt KÜL TEGIN az ÁZ nevű sötétbarna lován indult harcba és egy embert leszúrt, kilencet üldözés közben kaszabolt le. Az EDIS nép is elpusztult ebben a harcban. Harmadik harcunk ... (kibetűzhetetlen név) közelében zajlott le az OGUZOKKAL. Itt KÜL TEGIN a szép fehér AZMAN nevű lovával szállt hadra. A sereget legyőztük s birodalmat alkottunk. Negyedik ízben a CSUSZ-forrás mellett harcoltunk. A türk nép ekkor már nyugtalan volt és elcsüggedt. De KÜL TEGIN újból szétszórta az először ránk törő ellenséget s TONGRA TEGIN temetésénél bekerítettük és megöltük az egyik TONGRA-nemzetségbeli ALP AGUT és tíz emberét. Ötödízben ES GENCSI KADAZ mellett harcoltunk az oguzokkal. Itt KÜL TEGIN ismét ÁZ nevű sötétbarna ménjén szállt harcba és két ellenfelet leszúrt lándzsájával... Megsemmisült akkor ott az a hadsereg. A telet MAGI KURGÁN mellett töltöttük s nyáron újból megindítottuk seregeinket az oguzok ellen. KÜL TEGINT bíztuk meg otthonunk védelmével. Oguz ellenségeink megrohanták az ordut. KÜL TEGIN ekkor ÖG SZIZ nevű fehér lovára pattant és ellenük támadott. Kilnec [Kilenc] harcost szúrt le, de az ordut nem adta fel az ellenségnek. Anyám, a KATUN s rajta kívül mostohaanyáim, nénéim, sógornőim és hercegnőim, mindnyájan, akik életben maradtak, rabszolgálókká lettek volna, s akik a táborban maradtak az utakon elhullottak volna, ha KÜL TEGIN nem lett volna, mind elpusztultak volna!

S most KÜL TEGIN kagán-öcsém nincs többé! Én pedig szomorkodom, látó szemeim mintha nem látnának, gondolkozó elmém, mintha nem gondolkozna, bánat borult reám. De az ember fia mind arra teremtetett, hogy meghaljon, mikor az ÉG az időt kijelölte számára. Így szomorkodtam én. Míg szememből a könny ömlött, szívemből zokogás szakadt fel, újra meg újra csak szomorkodtam. Keseregtem azt gondolván, hogy a két SÁD és testvéreim, fiam, fejedelmeim és népem szeme tönkremegy a sírástól.

A kitaj és tatibi nép UDAR CSENGU vezetésével jött, hogy részt vegyen a temetési szertartáson és a gyászban. A kínai császártól ISI JILI KENG jött el. Töménytelen drágaságot, mérhetetlen aranyat és ezüstöt hozott. A tibeti kagántól a BÖLÖN jött el. Nyugatra és a napnyugtán fekvő országokból a szogd, a perzsa és a bukarai néptől NENG CSENGÜ és OGUL TARKÁNY jöttek el. A Tíz Nyíl-néptől, fiamtól a türgis kagántól MAKA RACS pecsétőr és OGUZ BILGE pecsétőr jöttek el, a kirgiz kagántól TARD INANCS UCSUR jött el. Az emlékfalakat megépíteni, képeket előkészíteni, az emlékkövet felállítani, a kínai császár embere és CSANG CSENGÜ jött el.

Északkeleti oldal:

KÜL TEGIN a birka-évének (731) tizenhetedik napján halt meg. A kilencedik hónap huszonhetedik napján tartottuk a temetést. Az emlékcsarnokot a képekkel és az emlékkövet a majom-évben (732 ) a hetedik hónap huszonhetedik napján avattuk fel. KÜL TEGIN életének negyvenhetedik évében halt meg. Mindezt a sok művészt a TOJGUN (TEGIN) és az ELTE BIR hozatta...

KÜL TEGIN SÍRFELIRATA

Én, a bölcs TONJUKUK, személyemben, a kínai birodalom alattvalójaként jöttem e világra. A türkök népe akkoriban a kínaiak uralma alatt volt és a türköknek akkoriban nem volt kagánja. Utóbb elszakadt a kínaiaktól és saját fejedelmet választott, de kagánját újből letéve ismét a kínaiak uralma alá jutott. Ekkor az Ég TEREMTŐJE így szólt: Én kagánt adtam neked s te a kagánodat elhagytad és újra mások alattvalóivá lettél! S behódolásuk miatt az Ég elpusztította őket. A türk nép meghalt, elpusztult, semmivé lett! A türk nép helyén semmi féle szervezet nem maradt.

De azok, akik fák és kövek közt maradtak, összegyűlvén hétszázra szaporodtak. Két harmad részük lovas vitéz volt, egyharmad részük gyalogos volt. A hétszáz ember vezére, a legnagyobb köztük a SÁD volt. "Álljatok mellém!" - mondta s én a bölcs TONJUKUK, én voltam az, aki hozzá csatlakoztam. És így gondolkoztam: Ha az ember kérdezi: " Biztassam-e, hogy legyen a kagán", tanakodva gondoltam: Ha a sovány és a kövér bika között távolból akar valaki különbséget tenni, nem tudhatja, hogy az kövér bika-e, vagy a sovány bika. Így gondolkoztam én. S azután - mert az Ég megváltoztatta és világosította elmémet - biztattam, hogy legyen kagán. ELTERIS kagán akarok lenni, mellettem a bölcs TONJUKUKKAL, BOJLA és BAGA TARKÁNYOKKAL az oldalamon - mondotta.

Délen kínaiakat, keleten kitajokat, északon oguzokat pusztított el nagy számban. Én voltam az ő társa a bölcsességben, én voltam részese dicsőségében. Mikor a CSUGALJ vidéki fennsíkon és a KARA KUM síkságon tartózkodtunk, elleneink úgy leselkedtek reánk körös körül, mint ragadozó madarak a hullára, mert a népnek nem volt mit ennie, vaddal és nyúllal táplálkoztunk csupán.

Miközben így szorongva éltünk, kém jött hozzánk az oguzoktól. A kém szava ez vala: "A tokuz-oguz nép fölött egy kagán lett úrrá s állítólag elküldte a kínaikhoz a KUNI CSENGÜT, a kitajokhoz a TONGRA SZEM követet és ilyen üzenetet küldött: Úgy hírlik, a kisszámú türk nép mozgolódni kezdett s azt mondják, kagánja hős, tanácsadója pedig bölcs. Ha ez a két személy életben marad, téged, te kínai nép, el fog pusztítatni - mondom én - keleten, téged, te kitaj nép, el fog pusztítani - mondom én - s minket oguzokat is meg fog semmisíteni - mondom ezt én! Ezért támadjátok meg őt, ti kínaiak délről, ti kitajok keletről én megtámadom északról őt... A türk nép földjén ne legyen többé kagán! Ha lehet, semmisítsük meg ezt a kagánt!"

Amikor ezeket a szavakat meghallottam, éjjel nem jött álom szememre, nappal a megnyugvással nem találkoztam. Aztán kagánomhoz mentem és előadtam tanácsom. Így adtam elő: "He ezek hárman, a kínaiak, oguzok és kitajok egyesülnek, végünk lesz mint akiknek a belseje saját külseje által markoltatott meg. A vékonyat összehajtani elég könnyű, a gyengét széttörni elég könnyű. De ha a vékony vastaggá lesz, összehajtása már nagy feladat, ha a gyenge megerősül, széttörése hősi feladat. Nekünk magunknak kell indulnunk két-három ezernyi haddal keletre a kitajok ellen, délre a kínaiak, északra az oguzok ellen. Lehetséges-e ez?" - Így adtam elő.

Kagánom kegyeskedett tanácsom-kérdésem meghallgatni, amit én személyemben, a bölcs TONJUKUK neki előadtam. Mondta nekem: "Vezesd a hadakat saját belátásod szerint!". A KÉK ÖNGÖN áthatolva, az ÖTÜKEN erdőség felé vezettem a sereget. Az oguzok teheneikkel és terhethordó állataikkal vonultak a TOLA folyó mentén. Az ő seregük hatezer főnyi volt, mi kétezren voltunk. Megvívtunk egymással. Az Ég kegyes volt hozzánk, legyőztük őket. Sokan a folyóba zuhantak, vagy üldözés közben pusztultak el. Aztán az oguzok mind hozzám csatlakoztak. Amikor meghallották, hogy a türk népet a mondott ÖTÜKEN vidékére vezetem és én magam, a bölcs TONJUKUK az ÖTÜKEN vidékén telepedtem meg, a délen és nyugaton, északon és keleten élő népek mind hozzánk csatlakoztak. Mi kétezren voltunk és két hadseregünk volt. A türk kagán hatalmát még nem terjesztettük ki egészen a santungi városokig, a tenger vizéig. Mikor ezt a kagánnal megtanácskoztam, rávettem, hogy vezessen hadat és hatoljon el a santungi városokig és a tenger vizéig. Huszonhárom várost vett be ostrommal és tábort ütve USZINBUNTATU mellett állomásozott.

Ellenségünk volt akkor a kínai császár, ellenségünk volt a Tíz-Nyíl kagánja és ellenségünk volt a nagy és hatalmas kirgiz kagán. Ez a három kagán megegyezett: "Egye-süljünk az ALTUN-erdőségben - így egyeztek meg - vezessük hadainkat a keleti türkök kagánja ellen - mondották. Ha nem vezetjük ellene seregeinket, ők minket minden bizonnyal el fognak pusztítani. Hárman egyesülve induljunk ellene és semmisítsük meg őt" - mondották. A türgis kagán ezt válaszolta: "Az én népem ott lesz! "- mondta. Türkök népe is nyugtalankodik már, az oguz alattvalók is lázadoznak - toldotta meg.

Amikor ezt hallottam, éjszaka nem jött álom szemeimre, nappal nem volt nyugovásom. S így gondolkoztam: "Vezessünk hadakat a kirgizek ellen!" - mondtam. S mikor meghallottam, hogy a KÖGMEN-hegységen csak egy út vezet keresztül, az is elzárva hóval, azt gondoltam: "Ezen az úton nem lesz lehetséges!". Vezetőt kerestem tehát és találtam egy embert a távoli AZ nép közül: "Én AZ vagyok, az ő földjükről való. Azt mondják, van ott egy megállóhely, az ANI folyó mentén előre lehet nyomulni, és ha szorosan amellett megyünk, egy lóval át lehet jutni". Mikor ezeket meghallottam, így gondolkoztam: "Ha azon az úton megyünk, elérjük célunkat!"

Kagánomnak ezt előterjesztettem és a hadaimat elindítottam, lóra szólítottam. Az AK TERMEL vonalán túl üttettem fel a tábort és a sereget lóra szállítva, áthatoltunk havas utakon. Fent a lóról leszállva, gyalogosan, fákba kapaszkodva hágtunk fel a hegyre. Amikor a legelső embersorok megjárták a havat, hozzájuk csatlakoztattam a hadsereget és átkeltünk az IBAR-hegycsucson. Majd kínlódva leereszkedtünk, lejtőkön és szorosokon áthatolva tíz éjen és tíz napon át meneteltünk. Mivel vezetőnk hamis utat mutatott, leszúrtuk. Míg mi ilyen bajban voltunk, a kagán így szólott: "Kezdjetek vágtába és maradjatok az ANI mentén!". Annak a folyónak a mentén haladtunk lefelé s harcosaink megszámlálására pihenőt tartottunk. Addig lovainkat a fákhoz kötöttük. Nappal és éjjel vágtatva mentünk és álmukban leptük meg a kirgizeket. Lándzsával nyitottunk magunknak utat a hóba. A kagán és a hadsereg gyülekezett, megütköztünk velük, legyőzettek, a kagánt pedig megöltük. A kirgizek népe megadta magát s behódolt kagánunknak. Mi pedig visszatértünk a KÖGMEN-hegység túlsó oldalán vonulva tértünk vissza.

Hírhozó jött akkor a türgis kagántól s szava imigyen hangzott: "A türgis kagán ezt mondotta: Vezessünk hadat a keleti kagán ellen! Ha nem vezetünk, mivel a kagán bátor és bölcs, bármi legyen is, el fog bennünket pusztítani! Erre a türgis kagán hadba vonult" - mondotta a kém - a Tíz Nyíl népe mind hadban áll, a kínai sereg készen áll." E szavakat hallván, így szólt az én kagánom: "Meghalt a KATUN, el akarom őt temetni, haza kell térnem. Ti vonuljatok a sereggel és üssetek tábort az ALTUN-hegység-ben. INEL kagán és TARDOS sád legyenek a seregek vezérei" - ezt mondotta a kagán és így kért engem a bölcs TONJUKUKOT: "Te vezesd ezt a sereget - mondotta - a büntetést tetszésed szerint ród ki elleneinkre s mit mondjak én még neked? - így szólt. Ha csatlakoznak hozzánk, gyarapszik a bátrak serege, ha nem jönnek, táborozz le szerezzél magadnak hírnököket" - mondta.

Az ALTUN-hegységben táboroztunk, amikor három hírszerzőt fogtunk s közös beszédjük ez volt: "A kagán hadba vonult, a Tíz Nyíl serege felkészült és a JARIS-sikján akarnak egyesülni". E szavakat hallván, eljuttattam a hírt kagánomhoz: "Mi tegyek?" A válasz visszajött: "Maradj helyben, ne vonulj tovább, állíts fel szigorú őrséget és vigyázz, rád ne támadjanak!" - így hangzott. Ezt a parancsot küldte nekem BÖGÜ kagán. De ugyanekkor APA TARKÁNHOZ ilyen titkos üzenetet küldött: "A bölcs TONJUKUK rossz ember, önfejű ember, ha ő azt mondja: "inditsuk el hadainkat... te ne egyezzél bele!".

E szavakat hallván, elindítottam a seregeket. Áthatoltam az ALTUN-hegységen ahol nem is volt út, átkeltem az IRTIS-folyón, ahol nem is volt gázló. Éjszaka is folytattuk útinkat és hajnalhasadtakor elértük BOLCSUT. Hírszerzőt fogtunk s szava ez volt: "Tíz töménnyi had gyűlt össze JARIS-mezején" - mondta. E szavakat hallván a bégek, mind így szóltak: "Forduljunk vissza! Aki nem bűnös, annak legjobb, ha visszafordul". De én, a bölcs TONJUKUK így szólottam: "Az ALTUN-hegységen áthatolva jöttünk ide, az IRTIS-folyón átgázolva jöttünk ide. Az ellenség, amely ránktámadt, bátor, de nem vett bennünket észre. Az Ég, UMAJ és a Szent Föld-Víz vaksággal verte meg őket. Miért futamodnánk meg? Azért féljünk tőlük, mert sokan vannak? Induljunk az ellenségre! - ezeket mondottam. Megtámadtuk őket és kifosztottuk a tábort.

A legközelebbi napon, mint lobogó steppei tűz hömpölygött felénk az ellenség. Ütközetbe szálltu