Print this page
2015 szeptember 02, szerda

A nagy ciklus III. és IV. rész

Szerző: Tóth Gyula

Ekkor azonban - mint már oly sokszor - nyugtalanító gondolatok leptek meg. Kis híján elkerülte a figyelmemet, hogy egy ordító ellentmondás bújt meg a soraim között. Ez a fenti gondolatmenet ugyanis szöges ellentétben áll mindazzal, amit a korábbi fejezetekben feltártunk. Az Isten ostora és a tetrarkhák c. tanulmányban ugyanis világosan kimutattuk, hogy a hunok Attila idején történt első bejövetelének egyik legfontosabb kiváltó oka éppen a Diocletianus által elindított keresztényüldözés volt. Isten ostora éppen a keresztényüldöző tetrarkhákra sújtott le, s annak az egész kontinensre rátelepedő pusztító szuperhatalomnak vetett véget, amely a tetrarchia idején bestialitás tekintetében túlment minden határon.

A Nagy ciklusLáttuk, hogy Kézai Simon is tetrarkhának nevezte az akkor itt uralkodó római fejedelmet. Azt is észrevettük, hogy a krónikáinkban emlegetett Tetrikusz valójában Róma egyik tetrarkhosza lehetett. Diocletianus és Maximianus rejtélyes 305-ös lemondását is a hunoktól elszenvedett vereségükkel magyaráztuk. Ha mindezek a gondolatok helytállóak voltak, akkor hogyan történhetett volna a hunok bejövetele 168 évvel Diocletianus trónra lépése után?

Ezen a ponton tehát egy igen súlyos problémával kellett szembenéznem. A 168-tól 240-ig tartó hun idősík eseményeinek dátumai vajon diocletianusi dátumok, vagy Krisztus szerinti dátumok? Ha diocletianusiak, akkor értelmét veszti mindaz, amit az Isten ostora és a tetrarkhák c. fejezetben feltártam. Hiszen ha a hunok 168 évvel Diocletianus trónra lépése után érkeztek meg, akkor nyilvánvalóan nem harcolhattak ezzel a keresztényüldöző császárral. Ha azonban ezeket a dátumokat Krisztus szerint kell értelmeznünk, akkor nagyon is harcolhattak vele. A kérdés tehát úgy szólt: Krisztus szerinti vagy diocletianusi?

Ha elfogadnám, hogy ezek diocletianusi dátumok, akkor magyarázatra lelnének Kézai extrém magas dátumai is, hiszen kiderülne róluk, hogy azok az arszakida időszámítás szerint értendők. Egy csapásra világossá válna, hogy e két idősík eseményei között miért van éppen 532 év távolság. Viszont ez esetben el kellene felejtenem a keresztényüldözéseket felszámoló hunokat és vissza kellene vonnom mindazt, amit az Isten ostora és a tetrarkhák c. fejezetben feltártam. És persze vissza kellene vonnom a Fehérlófia, Beowulf és A sárkányölő c. fejezetek megállapításait is, mely szerint a rabszolgatartó és keresztényüldöző ókorból éppen Attila hatalmas műve vezette át a kontinens népeit a keresztény középkorba. De hogyan tudnám visszavonni e felismeréseket, amikor azok igazsága mindmáig elevenen él bennem? Hosszú hetekig rágódtam a problémán és nem jutottam előrébb.

Ekkor eszembe jutott, hogy A sárkányölő c. fejezetben már idéztük Sir Thomas Malory Arthur királynak és vitézeinek, a Kerek Asztal lovagjainak históriája c. munkáját, amelyben így ír:

 „Ekkor egy udvarhölgy, ki a királyné közelében állt, így szólott: »Úrnőm, valóban oly nagyszerű lovag lészen Galahad?« »Bizony, annak kell lennie – felelte a királyné –, mert apjáról-anyjáról a világ legderekabb lovagjaitól s a legelőkelőbb vérből származik. Sir Launcelot a nyolcadik nemzetség a mi Urunk, Jézus Krisztustól számítva, Sir Galahad pedig a kilencedik. Bízvást mondhatom tehát, hogy legelébb való urak ők a világon.«"

Vagyis Launcelot, akit A sárkányölő c. fejezetben Attilával azonosítottunk a nyolcadik, Galahad pedig, akiben Aladárt ismertük fel a kilencedig nemzetség. Na de honnan számítva? Diocletianus trónra lépésének évétől? ... Egyáltalán nem! Úgy olvastuk: „a mi Urunk, Jézus Krisztustól számítva”! Eszerint tehát mégis Krisztustól számítódik az a 168 év. Hosszú-hosszú heteken át ez az apró információmorzsa tartotta bennem a lelket, hogy talán mégsem kell majd visszavonnom korábbi megállapításaimat. Viszont továbbra sem tudtam összeegyeztetni e két dolgot. Ahhoz, hogy a legkorábbi és legkésőbbi idősíkok közötti 532 év különbség mögött a diocletianusi és arszakida dátumok közötti eltérést sejthessük, a legkorábbi idősík dátumainak szükségszerűen diocletianusi és nem krisztusi dátumoknak kell lennie.

Ezen a ponton már valósággal a hajamat téptem: igenis lennie kell valami megoldásnak! Lehetetlen, hogy e feladványnak ne legyen valami kézenfekvő és frappáns megfejtése! Napokon keresztül hurcoltam magammal mindenhová a kockás füzetemet, rajzolgattam a különféle idővonalakat, számolgattam a különböző idősíkok közötti távolságokat és próbáltam értelmezi az előttem álló talányt. Valahogy éreztem, hogy mindkét megközelítés egyszerre és egyidejűleg igaz. Tudtam, hogy a legkorábbi hun idősík krisztusi lesz és nem diocletianusi. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy az 532 éves távolság alapvető oka a diocletianusi és arszakida évek különbsége. De sehogy sem állt bennem össze a kép. Ez volt az a pont ahol feladtam a harcot. Megértettem, hogy ezt egyedül sajnos nem fogom tudni megfejteni. Átkopogtam hát a fiam szobájába és segítséget kértem tőle.

Fel voltam készülve rá, hogy nagyon hosszú folyamat lesz, amíg el tudom magyarázni neki az összefüggéseket és sokáig fog tartani, amíg eljutok odáig, hogy végre felvázolhatom előtte a problémát. Elkezdtem tehát az elejétől kezdve szép lassan, lépésről lépésre bevezetni őt az időrendi anomáliák és az egymással párhuzamosan futó időszámítási rendszerek világába. Legnagyobb meglepetésemre a fiam (több értetlenkedő és akadékoskodó történészt megszégyenítve) egyetlen röpke délután alatt megértette és felfogta a teljes probléma-halmazt. Amikor szembesült a kérdéssel, hogy a legkorábbi idősík dátumai vajon krisztusi vagy diocletianusi dátumok, természetesen ő sem tudta azonnal a megoldást. Föltett viszont egy olyan kérdést, amely hamarosan elvezetett a megfejtéshez. A kérdés így szólt:

 „Hogyan lehetséges, hogy Dionysius Exiguus épp 532-ben vezette be a Krisztus szerinti időszámítást?”

Ekkor döbbentem rá, hogy noha már tizenkét éve próbálom megérteni a naptárhamisítás logikáját, még sohasem foglalkoztam behatóan Dionysius Exiguus műveletével. Valahogy úgy voltam vele, hogy igazából nem is számít hogyan vezette be a Krisztus szerinti időszámítást, hiszen az általa javasolt évszámok valójában sohasem kerültek használatba. Úgy gondoltam, hogy noha névleg bevezetésre került ugyan a Krisztus szerinti időszámítás, de annak dátumai nem a Dionysius Exiguus féle dátumok, hanem valami más, ókorból örökölt időszámítási rendszer évei lehetnek. Persze ezzel a megközelítésemmel nem voltam egyedül. Szekeres Sándor is pontosan így gondolkodott akkor, amikor azt állította, hogy még a mai napig is az arszakida éveket használjuk. Mit számít tehát, hogy hogyan vezette be Dionysius Exiguus a Krisztus szerinti éveket, ha azokat végül senki sem használta?

A fiam kérdése kapcsán azonban egyszeribe gyanússá vált Dionysius Exiguus különös művelete. Ez a kérdés ugyanis ráirányította a figyelmemet arra, hogy ez a rejtélyes 532-es szám már rögtön a Krisztus szerinti évek bevezetésekor is felmerült. Alaposabban is utánanéztem tehát, hogy ki volt Dionysius Exiguus, mikor élt, honnan származott, mi motiválta a Krisztus szerinti időszámítás bevezetésekor és egészen pontosan milyen módon, miféle kalkulációt elvégezve vezette be a Krisztus szerinti éveket.

Dionysius Exiguus egy szkíta származású szerzetes volt, aki 470 körül született Scythia Minor tartományban, amely a mai Románia és Bulgária határvidékének Fekete-tenger melléki területeit foglalta magába és nagyjából a későbbi Dobrudzsa területével esett egybe. Egyike volt azoknak a szkíta szerzeteseknek, akik a tartomány legnagyobb városában, Tomisban, vagyis a mai Constantában éltek. I. Gelasius pápa hívására 496 körül érkezett meg Rómába és ott is maradt egészen haláláig. Noha származása szerint szkíta volt, mégis ízig-vérig rómaivá vált. Kitűnően beszélte mind a görög, mind pedig a latin nyelvet, számos munkát fordított görögről latinra, köztük Alexandriai Szent Cirill leveleit is. Ő állította össze az apostoli kánonok és zsinati határozatok első nagy és átfogó gyűjteményét.

Mindezeknél azonban számunkra jóval fontosabb, hogy 525-ben I. János pápa tőle kért segítséget a húsvét időpontjának kiszámításához. Dionysius Exiguus a pápa kérésének eleget téve 95 évvel továbbvezette Alexandriai Szent Cirill húsvéttáblázatát, s e táblázatban egy óriási jelentőségű újítással állt elő. Felhagyott a korábban használt diocletianusi évekkel és bevezette a Krisztus szerinti datálást. E művelet kapcsán általában el szokták mondani, hogy Dionysius Exiguus hosszú időn át nem talált követőkre és további évszázadokat kellett várni, míg egy Beda Venerabilis nevű angolszász szerzetes átvette Dionysius újítását és a Krisztus szerinti évek használatát ténylegesen átültette a gyakorlatba. A legfontosabb kérdés azonban, amely most bennünket leginkább foglalkoztat, így szól: milyen kalkulációt végzett el Dionysius Exiguus a Krisztus szerinti évek bevezetésekor?

Keresni kezdtem tehát, hogy találok-e valahol részletes leírást a Dionysius Exiguus által elvégzett számításról. Elsősorban az érdekelt, hogy az általa elvégzett műveletnek egészen pontosan mi köze volt ehhez a rejtélyes 532-es számhoz. Mivel a Dionysius Exiguus által szerkesztett húsvéttáblázat teljes egészében elérhető az Interneten, így lehetőségem nyílt alaposabban is megvizsgálni ezt a kérdést.

Dionysius Exiguus táblázata a Diocletianus császár trónra lépésétől induló mártír kort veszi alapul. Egyik évet veszi a másik után, minden esztendőnél feljegyezve annak különböző jellemzőit, mint pl. az adott év indictio, epacta és concurrens számait, amelyek a húsvét napjának megállapításához elengedhetetlenek voltak. Így halad tehát előre, a diocletianusi 244-es esztendő után veszi a 245-ös, aztán a 246-os majd a 247-es dátumot. Ekkor azonban egy különös fordulat következik! A mártír kor 247. éve után következő 248. évnél felhagy a diocletianusi datálással, és a 248-as évszám helyett a következő bejegyzést teszi:

 ANNI DOMINI NOSTRI JESU CHRISTI DXXXII

Vagyis „a mi Urunk Jézus Krisztus 532. éve". Dionysius Exiguus tehát a diocletianusi időszámítás 248. évét a Krisztus születésétől eltelt 532. évvel azonosította. Természetesen meg is magyarázta különös újításának okát: nem akarta egy keresztényüldöző tyrannus emlékét továbbvinni azáltal, hogy az éveket az ő trónra lépésétől számítja. Ehelyett úgy vélte sokkal helyénvalóbb, ha az évek számlálásának kiindulópontját Jézus Krisztus megtestesüléséhez rögzíti. Hogy jobban megértsük Dionysius Exiguus különös műveletét, lássunk most egy rövid részletet az általa szerkesztett húsvéttáblázatból. Mivel e táblázat meglehetősen sok adatot tartalmaz, néhány oszlopot a könnyebb áttekinthetőség kedvéért elhagytam, s a diocletianusi (illetve krisztusi) évszámok mellett csak az indictio, epacta és concurrens értékeket tüntettem fel:

CYCLUS DECEMNOVENNALIS DIONYSII
Incipit cyclus decemnovennalis, quem Graeci Enneacaidecaeterida vocant, constitutus a sanctis Patribus, in quo quartas decimas paschales omni tempore sine ulla reperies falsitate; tantum memineris annis singulis, qui cyclus lunae et qui decemnovennalis existat. In praesenti namque tertia indictio est, consulatu Probi junioris, tertius decimus circulus decemnovennalis, decimus lunaris est.
ANNI
DIOCLE
TIANI
quae sint
indictiones
epactae, id
est adjectiones
lunae
concurrentes
dies
CCXLIII
243  (527)
v iiii iiii
CCXLIIII
244  (528)
vi xv vi
CCXLV
245  (529)
vii xxvi vii
CCXLVI
246  (530)
viii vii i
CCXLVII
247  (531)
viiii xviii ii
ANNI DOMINI
NOSTRI JESU
CHRISTI
quae sint
indictiones
epactae, id
est adjectiones
lunae
concurrentes
dies
B DXXXII 
0532
nulla  iiii
DXXXIII 
0533
xi  xi 
DXXXIIII 
0534
xii  xxii  vi 
DXXXV 
0535
xiii  iii  vii 
B DXXXVI 
0536
xiiii xiiii  ii 

E táblázat alapján tehát jól megfigyelhetjük Dionysius Exiguus műveletét. A diocletianusi időszámítás 248. esztendejében felhagy a mártír kor szerinti datálással és áttér a Krisztus szerinti évek használatára. Diocletianus trónra lépésének 248. esztendejét Krisztus születésének 532. évével azonosítja. Mit tesz tehát? A 248-hoz hozzáad 284-et és így megalkotja a Krisztus szerinti 532-es dátumot.

Ekkor kis híján leestem a székről meglepetésemben! Egyszeribe tudatosult bennem, hogy Dionysius Exiguus pontosan ugyanazt a számítást végezte el, mint amit különös álmomat követően én magam is elvégeztem! Én is a 248-hoz adtam hozzá 284-et és így kaptam meg a Julián naptárra jellemző 532 éves húsvétciklust. S most kiderül, hogy Dionysius Exiguus is pontosan ugyanezt tette. Igen ám, csakhogy én ezt a számítást valami egészen más okból végeztem el! E művelettel ugyanis az arszakida és a diocletianusi évek különbségét akartam kiszámolni!

Ekkor szinte záporozni kezdtek bennem a kérdések. Miért épp a diocletianusi 248-as évnél vezette be Dionysius Exiguus a Krisztus szerinti évszámlálást? Milyen jelentősége lehetett ennek a 248-as évnek a diocletianusi időszámítás szempontjából? Vegyük észre, hogy semmi! A mártír kor szerinti évszámlálásban ez az év ugyanolyan év volt, mint az összes többi. Semmi lényeges dolog, semmi világrengető esemény nem történt ekkor. Az arszakida időszámításban azonban már egész más a helyzet. Ott a 248-as dátumnak óriási jelentősége volt. A pártusok időszámítása szerint ugyanis ez a 248 nem más, mint Jézus Krisztus születésének éve! Ez volt tehát az a pont, ahol egy különös gyanú kerített hatalmába. Lehetséges volna, hogy Dionysius Exiguus nem is a mártír kor éveit vette alapul húsvéttáblázatának megalkotásakor, hanem az arszakida időszámítást? Lehetséges lenne, hogy a csalást éppen ő követte el azáltal, hogy névleg ugyan a diocletianusi évekből indult ki, de valójában az arszakida évszámokat használta?

Ahogy azt néhány bekezdéssel korábban kifejtettük, Dionysius Exiguus egy szkíta származású szerzetes volt. Scythia Minor tartományban, a későbbi Dobrudzsában született. Nyilvánvaló tehát, hogy szkíta származása révén ismerhette a pártusok időszámítását. Vegyük észre, hogy amikor mi a hunok első bejövetelét a legkorábbi általunk beazonosított idősíkon 168-ra toltuk vissza, és feltételeztük, hogy az ekkor kibontakozó szarmata, jazig, markomann, stb. támadások mögött már Attila seregeinek hőstetteit kell felismernünk, akkor kimondatlanul is megteremtettük az időrendi kapcsolatot az éppen felbomlóban lévő Pártus birodalom és Attila népe között. Szekeres Sándor feltételezése tehát, mely szerint az Európában felbukkanó hunok ismerhették és használhatták az arszakida időszámítást, időrendileg is egyre megalapozottabbnak tűnik. Ha ez így van, akkor könnyen belátható, hogy egy észak-balkáni területeken élő szkíta származású szerzetes, aki ráadásul nem sokkal a hun korszak eseményei után él, és annak a Nagy Theodoriknak a kortársa, akit korábban krónikáink Veronai Detréjével azonosítottunk, nagyon is ismerhette a pártusok időszámítását.

Ha tehát Dionysius Exiguus a diocletianusi évek helyett az arszakida dátumokat vette alapul húsvéttáblázatának szerkesztésekor, akkor szükségszerűen 532 évvel nagyobb dátumokat állított elő a kelleténél. Az arszakida és a diocletianusi évek között ugyanis éppen ennyi a különbség. Az arszakida időszámítás dátumai 248-cal nagyobbak az igazi Krisztus szerinti dátumoknál. Ha Dionysius Exiguus ezeket az arszakida éveket Krisztus szerinti évekké akarta volna alakítani, akkor minden józan számítás szerint 248-at le kellett volna vonnia belőlük. Ő azonban nem hogy nem vont le belőlük, hanem 284 év hozzáadásával még tovább növelte azokat! Így egy olyan Krisztus szerintinek nevezett fals időskálát hozott létre, amely a valódi Krisztus szerinti dátumoknál 532 évvel, vagyis éppen egy nagy húsvétciklussal mutatott többet! Tehát az általa bevezetett időszámítás valójában egy 284 évvel megnövelt számértékű arszakida időszámítás volt.

Miután e hatalmas felismerés okozta sokkból magamhoz tértem, lázasan kutatni kezdtem: valaki már biztosan észrevette ezt előttem! Lehetetlen, hogy ez eddig még senkinek nem szúrt szemet! Hamarosan kiderült, hogy valóban volt, akinek már korábban is feltűnt ez a különös együttállás. Szekeres Sándor honlapjának (http://eltevedtidoszamitas.hu) egyik hozzászólója ugyanis 2011 nyarán a következő bejegyzést írta:

 „Még egy megjegyzés, nem tudom, említi-e valahol: Dionysius Exiguus Diocletianus szerint 247-től hagy fel a császár uralkodása szerinti évhasználattal és kezdi el az Anni Domini Nostri Jesu Christi szerint írni az évszámokat a húsvéti táblázatban. Érdekes nem?”

Szekeres Sándor e felvetésre a következőt válaszolta:

 „Igen, említem, igaz ennek a tárgyalását szintén kihagytam, több bizonytalan tényező miatt...”

Tehát már Szekeres Sándor is észrevette ezt a furcsaságot, a jelek szerint azonban nem tudott vele mit kezdeni. Meg nem nevezett „bizonytalan tényezők” miatt teljesen kihagyta ennek a témának a tárgyalását, pedig a megoldó kulcs éppen e furcsa adat mögött rejlik. Mivel ő egy 247 éves csúszás nyomait kutatta nem pedig egy 532 éves időrendi anomália eredetét, így számára ez csupán egy elgondolkodtató érdekesség maradt. Tapasztalva azonban, hogy bizonyos összetartozó események pontosan egy nagy húsvétciklusnyi távolságba csúsztak egymástól, kézenfekvőnek tűnik, hogy éppen Dionysius Exiguus hibás művelete áll a jelenség hátterében.

Mit jelent tehát mindez? Nem kevesebbet, mint hogy korábbi súlyos dilemmánk világos és érthető magyarázatra talált. Miközben az alapvető probléma valóban a diocletianusi és arszakida időszámítások összekeverése által keletkezett, mindez mégsem jelenti automatikusan azt, hogy az általunk beazonosított legkorábbi idősík dátumai diocletianusi dátumok volnának. Ezek ugyanis valódi Krisztus szerinti évszámok. A Kézai krónikájában fellelt legkésőbbi idősík dátumai pedig Szekeres Sándor korábbi feltételezésével szemben nem arszakida dátumok, hanem Dionysius Exiguus extrém magas évszámai. Az arszakida dátumok a kettő között félúton, a négyszázas évek idősíkján találhatók. Mivel Dionysius Exiguus az általa kreált időszámítás dátumait az arszakida évek 284-gyel való megnövelésével hozta létre, ezért a hun bejövetel arszakida dátumát úgy kapjuk meg, ha Kézai 700-as dátumából visszavonjuk ezt a 284 évet. Így eredményként 416-ot kapunk. De vajon van-e bármi adatunk arra nézve, hogy a hunok első bejövetele 416 táján történt volna?

Néhány hónapja egy rendkívül érdekes írás került elém, amely megerősítette fenti gondolatmenetemet. Az írás Botos László tanulmánya volt, melyet a következő címmel közölt: Magyar őstörténet egy XV. századi szentbeszédben. Ebben Michael De Ungria (Magyarországi Mihály) 1499-ben Hagenau-ban megjelentetett Sermones de Sanctis c. beszédgyűjteményére hívja fel a figyelmet. E forrás, melyet a barcelonai könyvtár magyar vonatkozású ősnyomtatványokat tartalmazó részlegében őriznek, olyan szószéki szentbeszédeket tartalmaz, melyek a XV. században rendkívül népszerűek voltak. E Barcelonában őrzött ősnyomtatvány számunkra most elsősorban azért fontos, mert olyan őstörténeti adalékokkal szolgál, amelyek nem lelhetők fel hagyományos krónikás irodalmunkban. Botos László így számol be ezekről az adalékokról:

 „A szentbeszéd olyan adatokat tartalmaz, amelyek a krónikáink előtt ismeretlenek voltak, vagy talán közlésük, a visszavágyódás elkerülése végett vatikáni tilalom alatt voltak. Szent István csodálatos születésével foglalkozva megemlíti Istvánnak Atilláig menő, sőt azon túli származását. Álmos haláláról is egy ismeretlen elbeszélést közöl. Emese álmát keresztényesítve adja elő. Gézáról szokatlan erős hangon szól. (...) Mindennél sokkal jelentősebb, amit a magyar őstörténelemről említ. Ugyanis »kettős honfoglalást« említ. Ezt a kifejezést az alábbi szavakkal ajánlja a jövő történészek figyelmébe: »Hoc notandum diligenter quadi duabus vicibus ingressunt hungari in Pannoniam.« »Alaposan meg kell jegyezni, hogy a magyarok két ízben jöttek Pannóniába«.”

A legfontosabb azonban – amely miatt e forrásról most említést tettem – a következő apró, szinte lényegtelennek tűnő információ:

 „Szintén eltérés mutatkozik az »első honfoglalás« időmeghatározása körül is. Ez időt 417-re teszi, a Képes Krónika 373 évével szemben. Ez azt jelenti, hogy a nemzetté avatás családfáját teljesen Attila leszármazásához köti. »Hi anno Domini CCCCXVIII venerunt cum maxima multitudine.« (t.i. Pannoniába) (Az Úrnak 418 évében nagy tömegben jöttek Pannóniába.)”

Vagyis ez a forrás a magyarok Attila idején történt első bejövetelét 417-re (illetve 418-ra) teszi, szemben a Képes Krónika 373-as dátumával. Vegyük észre, hogy ez a dátum mindössze egy-két év eltéréssel lényegében ugyanaz az évszám, mint amit néhány bekezdéssel feljebb mi magunk is kikalkuláltunk. Ez a 417-418-as dátum, amelyet Michael De Ungria a magyarok első bejövetele éveként említ, majdnem pontosan 284-gyel kisebb Kézai Simon adatánál. Ha Kézai krónikájának évszámai feltételezésemnek megfelelően Dionysius Exiguus évszámai, akkor Michael De Ungria dátuma semmi más nem lehet, mint ugyanezen eseménynek az arszakida éve. Ugyanakkor ne kerülje el a figyelmünket az a két év bizonytalanság sem, amely ezen a ponton ismét felbukkan, s amely a diocletianusi és arszakida évek különbségének pontatlan meghatározásából fakad.

Ugyancsak érdekes megfigyelni, hogy ebből a Michael De Ungria féle arszakida évszámból az általunk már jól ismert Julián szöktetést felhasználva hogyan gyártották le más krónikáink különböző dátumait. A Képes Krónikában található 373-as dátum ugyanis éppen 44 évvel kisebb Michael De Ungria adatánál. Itt azonban még nem álltak meg. Ezt a Képes Krónikában található 373-as dátumot egy újabb Julián szöktetéssel tovább csökkentették és előállították a Hess András krónikájában található 328-as dátumot.

A középkor krónikásait Dionysius Exiguus művelete teljesen összezavarta és félrevezette. A legtöbb jó szándékú krónikás szembesülve Dionysius extrém magas dátumaival ugyanarra az egyébként teljesen logikusnak tűnő következtetésre jutott, amelyet mindeddig mi magunk is valószínűsítettünk. Nevezetesen hogy e dátumok azért ilyen nagyok, mert valami más, ókorból örökölt időszámítás szerint értendők. A kitalált középkor elmélet kapcsán megindult hazai kutatás résztvevői is ugyanebben a félreértésben voltak hosszú éveken keresztül. Mivel mindenki érezte, hogy Kézai dátumai túl nagyok, ezért mindenki azt kereste, hogy azok vajon mely ókori időszámításnak feleltethetők meg. A helyzet azonban úgy áll, hogy egyiknek sem. Ezek a dátumok Dionysius Exiguus dátumai, amelyeket az arszakida időszámítás éveiből gyártott 284 év hozzáadásával.

Ez a tény azonban évszázadokon át rejtve volt. Minden krónikás, aki csak szembesült e hihetetlenül magas évszámokkal, úgy gondolta, hogy azokat feltétlenül korrigálnia kell. Ahány krónikás csak volt, annyiféleképpen értelmezte e dátumokat. S ahányféleképpen értelmezte, annyiféleképpen korrigálta. Volt olyan krónikás, aki úgy gondolta, hogy e dátumok azért ilyen nagyok, mert a Nagy Sándor halálától induló időszámítás szerint értendők. Levont hát 323-at a magyarok második bejövetelének Kézai által közölt 872-es évéből és 549-re javította annak dátumát. Így született meg az utigurok által a Kárpát-medencébe üldözött kutrigurok története. Később ebből az 549-ből levonták az Attila halála és a magyarok második bejövetele között eltelt 104 évet és megalkották azt a 445-ös dátumot, amelyet a Képes Krónika Attila halála évének tart.

Aztán olyan krónikás is akadt, aki Dionysius Exiguus évszámait szeleukida évszámoknak tartotta, s ezért 311 évet vont le Nagy Károly koronázásának 768-as dátumából. Így létrehozta a 457-ben trónra lépő Childeriket, és vele együtt a teljes Meroving korszakot. És persze olyan krónikás is volt, aki ezeket az évszámokat arszakida évszámoknak vélte, s a hun bejövetel Kézainál közölt 700-as dátumából egy arszakida szöktetést vont le. Hogy ki volt ő? Nos, ő nem más volt, mint Béla királyunk jegyzője, Anonymus, aki Gestájában így írt:

 „Szcítiának első királya Mágóg volt, a Jáfet fia, és az a nemzet Mágóg királytól nyerte a magyar nevet. Ennek a királynak az ivadékából sarjadt az igen nevezetes és roppant hatalmú Attila király. Ő az Úr megtestesülésének négyszázötvenegyedik esztendejében a szittya földről kiszállva hatalmas sereggel Pannónia földjére jött, és a rómaiakat elkergetve az országot birtokába vette.”

Anonymusnál tehát a magyarok Attila idején történt első bejövetele a 451-es esztendőre esik. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez a dátum úgy jött létre, hogy Anonymus a Kézai féle 700-as évszámot arszakida dátumnak tartotta és annak megfelelően korrigálta. (Figyeljük meg: itt újra felbukkan a már jól ismert két éves bizonytalanság!) Azt is mondhatnánk tehát, hogy Anonymus volt a középkor Szekeres Sándora. Viszont Anonymus némileg következetesebb volt, mint Szekeres Sándor, mert az így kapott dátumot nem Attila halálával, hanem – nagyon helyesen – a hunok bejövetelével hozta összefüggésbe.

Meggyőződésem szerint azonban a középkor krónikásai mind tévedtek. Azok az extrém magas dátumok, amelyekkel szembesültek egyetlen ókori időszámításnak sem voltak megfeleltethetők. Ezek Dionysius Exiguus mesterséges dátumai voltak, amelyeket ő az arszakida időszámítás évszámainak 284-gyel való megnövelése által hozott létre.

Persze mindebből más is következik. Innentől kezdve teljesen egyértelművé válik, hogy valóban csalással állunk szemben, nem pedig ártatlan tévesztéssel. Ha ugyanis Dionysius Exiguus az arszakida időszámításról váltott a Krisztus szerinti évszámlálásra, és nem a diocletianusiról, ahogy ő azt állította, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy húsvéttáblázatát nem előre, hanem utólag írta meg, mégpedig visszamenőleges hatállyal. Miből tudható ez ilyen biztosan? Abból, hogy a 248-as arszakida évnél neki nem Anno Domini 532-őt kellett volna írnia, hanem Anno Domini 1-et. Vagyis az a kilencvenöt évet átfogó időszak, amelynek ő a „húsvéttáblázatát” megalkotta, valójában nem a hatodik században volt, hanem közvetlenül Krisztus születése után.

Húsvéttáblázatot senki sem készít utólag, hiszen annak semmi értelme sincs. Olyan ez, mintha egy nyomda 2014-ben nagy tömegben kezdené gyártani az előző évi, vagyis 2013-as kalendáriumokat. Ugyan miért tenne ilyet? Hiszen senkinek sincs szüksége tavalyi lejárt naptárra! Ha mégis ezt tenné, már kezdhetnénk is gyanakodni, hogy valami hátsó szándéka van a dologgal. Ha Dionysius Exiguus valóban összekeverte a diocletianusi és arszakida időszámításokat, akkor a táblázata egy utólag, visszamenőleges hatállyal szerkesztett táblázat. Így nyilvánvaló, hogy annak egyetlen célja az időszalag meghamisítása volt.

Mivel tehát az egész művelet mögött meghúzódó szándék már eleve az időrendi csalás volt, nem pedig a Krisztus szerinti évek bevezetése, így abban sem lehetünk biztosak, hogy Dionysius Exiguus valóban akkor élt-e, amikor számon tartjuk, valóban ő szerkesztette-e ezt a táblázatot, illetve hogy ilyen néven valaha is élt-e Rómában szerzetes. Amit biztosan tudunk az csupán az, hogy valamikor valaki elkészítette ezt a táblázatot, s abban a diocletianusi éveket összekeverte az arszakida évekkel. Így állt elő az a hatalmas időrendi anomália, amely a hun korszak eseményeit 168-tól egészen a 700-as évekig szórta szét.

 Folytatás... A nagy ciklus IV. - Mártír kor →


A nagy ciklus IV. - Mártír kor

 cyclus solarisAmikor logikai okfejtéseim során eddig a pontig eljutottam, gondolatban újra hátraléptem néhány lépést és vetettem egy pillantást az egyre inkább kitisztuló képre. Amint eltagadott történelmünk lassan kirajzolódó mozaikját szemléltem, különös gondolatok indultak meg bennem. Vajon mi az esély arra, hogy két igen jelentős ókori időszámítás dátumai között éppen egy nagy húsvétciklusnyi különbség legyen? Hát lehetnek ekkora véletlenek? Valóban tálcán kínálta volna magát az arszakida és a diocletianusi időszámítások 532 éves különbsége? ... Vagy esetleg már önmagában ez a jelenség is mesterségesen lett előidézve, s a két időszámítás közötti egzakt húsvétciklusnyi távolság is a csalás következménye lenne?

Ekkor ráébredtem, hogy erre a kérdésre már meg is adtuk a választ korábban. Hiszen amikor észrevettük a különös áthallást Marcus Aurelius és Diocletianus császár története között, akkor ezzel kvázi ki is mondtuk, hogy Diocletianus nem akkor élt, mint ahogy eddig gondoltuk. Ha figyelembe vesszük a korábban kimutatott párhuzamokat e két uralkodó története között, akkor abból logikusan következik, hogy e két császár egy és ugyanaz a személy volt. Sőt, Marcus Aureliustól elkezdve a Knivával harcoló Decius császáron keresztül egészen Diocletianusig a késő római kor összes keresztényüldöző császára egyetlen történelmi személy lehetett.

Mit jelent mindez? Bizony nem kevesebbet, mint hogy Diocletianus császárt szándékosan csúsztatták későbbre az időszalagon. A trónra lépésének dátumát 161-ről (ekkor lépett trónra Marcus Aurelius) mesterségesen tolták a 284-es évre. A Kedves Olvasó már bizonyára ki is találta, hogy mi volt ennek a műveletnek az oka. Kellett egy olyan időszámítási rendszer, amely éppen egy nagy húsvétciklussal tartalmazott kisebb dátumokat, mint a hunok által használt arszakida időszámítás! Egy olyan időszámítás, amelynek dátumait már észrevétlenül keverhették össze az arszakida dátumokkal! Észrevétlenül pedig csak akkor lehetett összekeverni, ha azok dátumai között éppen 532 év távolság feszül. Ez volt ugyanis a csalás előfeltétele.

Így került tehát Diocletianus trónra lépése a 284. évbe. Akik ugyanis az időrend összezavarásában voltak érdekeltek, azok világosan látták, hogy pontosan a 284-es esztendőre kell eltolni e keresztényüldöző császár uralmának kezdetét ahhoz, hogy az onnan induló időszámítás dátumai 532-vel legyenek kisebbek az arszakida dátumoknál. Meggyőződésem szerint tehát a diocletianusi időszámítás egy olyan mesterséges időszámítás, amelyet kifejezetten a csalás miatt hoztak létre. Ilyen időszámítás a valóságban sohasem létezett, széles körben ilyet soha sem használtak. A diocletianusi éra minden ízében fiktív és manipulatív. Természetesen létezett olyan időszámítás, amely a kérdéses korban valóban ismert és széles körben használt volt. De az nem a diocletianusi éra volt, hanem az azzal összekevert arszakida éra, amelynek használata éppen a pártus-hunok expanziója következtében terjedt el nyugaton.

Amikor mindezt magamban levezettem, újra nyugtalanító gondolatok leptek meg. Ha ugyanis azt állítom, hogy diocletianusi időszámítás igazából sohasem létezett, akkor valami magyarázatot kellene adnom az egyiptomi kopt keresztények által használt mártír korra is! Hiszen tudjuk jól, hogy a kopt keresztények a mai napig is egy olyan időszámítást használnak, amelynek a dátumai 284-gyel kisebbek az általunk használt dátumoknál! Miközben mi már 2014-et írunk, addig ők még csak az 1730. esztendőben járnak. Nyilvánvaló tehát, hogy nincs igazam akkor, amikor azt állítom, hogy a diocletianusi időszámítás sohasem létezett, hiszen itt van az orrunk előtt a kétségbevonhatatlan bizonyíték: az egyiptomi kopt keresztények által használt mártír kor!

Egyre világosabbá kezdett tehát válni előttem, hogy valami nagyon nagy baj, valami alapvető probléma van a mártír korral. Kétségbevonhatatlan tény, hogy a mártír kor egy létező időszámítás, amely még manapság is használatban van. De vajon valóban Diocletianus trónra lépésétől indul-e? Gondolkodjunk csak! Diocletianus császár 284-ben lépett hatalomra. A trónra lépését követő első évek teljes nyugalomban teltek a keresztények számára. Aztán 292-ben Diocletianus kettéosztotta a birodalmát és bevezette a tetrarchia rendszerét. Ekkor még mindig nem kezdődtek meg az üldöztetések, a keresztények továbbra is békében gyakorolhatták hitüket. A Wikipédia a Caius Aurelius Valerius Diocletianus római császár címszó alatt így ír erről a korszakról:

 „Kaiszareiai Euszebiosz nyolcadik könyve szerint Diocletianus uralkodása elején a keresztények nemcsak azonos elbírálás alá estek a nemkeresztényekkel, de »még több kegyességet mutattak irántuk, mint mások iránt«. A keresztények nyíltan gyakorolhatták vallásukat és hivatalviselésüket sem korlátozta semmi. 260-tól, Valerianus halálától a birodalomban viszonylagos tolerancia uralkodott. Euszebiosz békességes állapotokról és nagy templomok építéséről is beszámol.”

Vagyis nyoma sincs semmiféle üldöztetésnek, teljes a béke és a nyugalom, templomok épülnek, s a keresztények nem csak hogy azonos elbírálás alá esnek a nem keresztényekkel, de – úgy olvastuk: „még több kegyességet mutattak irántuk, mint mások iránt”. Miféle mártír korról beszélünk tehát? Hol vannak itt a mártírok? Persze tudjuk, hogy később, 297-ben már valóban elindultak az üldöztetések. De ekkor még mindig nem a keresztényeket üldözték, hanem a perzsák rút és visszataszító vallását, a manicheizmust! A keresztények üldözésére még ennél is tovább kellett várni: azok csak egészen későn, 303-ban, Diocletianus trónra lépésének 19. esztendejében indultak meg!

Ezen a ponton az ember óhatatlanul elgondolkodik: ha az üldöztetések csak 303-ban indultak, akkor a mártírok időszámítása miért 284-ben veszi kezdetét? Ha ez az időszámítás 303-tól indulna, akkor valóban jogos lenne ez az elnevezés. Mivel azonban 284-től indul, így ez az éra inkább a keresztényüldöző császár emléke előtt tiszteleg, semmint a mártírok előtt. Lehetetlen, hogy ezt az ordító ellentmondást a korai keresztények figyelmen kívül hagyták volna. Hogyan tudták a kopt keresztényeket rávenni arra, hogy legádázabb ellenségük trónra lépésétől számolják az éveket? Ez így sehogy sem logikus és semmiképp sem életszerű. Vajon mi lehet a megoldás?

Ha én azt állítom, hogy a történelmi kronológiát terhelő 532 éves probléma Dionysius Exiguus művelete által került rá az időszalagra, és tudom azt, hogy ennek a problémának a diocletianusi és arszakida időszámítások összekeverése állt a hátterében, akkor ezzel tulajdonképpen már meg is adtam a választ a mártír kor rejtélyére. Ha ugyanis Dionysius Exiguus úgy hozta létre a Krisztus szerinti időszámítást, hogy az arszakida éveket megnövelte 284-gyel, akkor az egyiptomi kopt keresztények időszámítása, ami éppen 284-gyel kisebb a mienknél semmi más nem lehet, mint a pártusok időszámítása! Mindebből pedig teljesen logikusan következik, hogy mi mindmáig Dionysius Exiguus extrém magas dátumait használjuk. Vagyis az általunk jelenleg használt időszámítás Krisztus születésének évéhez képest 532 év többletet tartalmaz.

Ekkor azonban felmerült bennem a teljesen logikus kérdés: ha a kopt keresztények időszámítása tényleg a pártus időszámítás, akkor miért hívják azt mártír kornak? És egyáltalán: hogyan került a pártusok időszámítása Egyiptomba? Mint majd látni fogjuk e kérdések és az azokra adott válaszok egy csapásra érthetővé fogják tenni a korszak teljes történelmét. Minden apró részlet, minden érthetetlen momentum a helyére fog kerülni, az események egy világos és logikus rendbe fejlődnek fel, eltagadott történelmünk hirtelen feltárul és a maga fenséges valóságában megmutatkozik!

Az első kérdés tehát úgy szólt, hogy ha az egyiptomi kopt keresztények a pártusok időszámítását használják, akkor mi indokolja a „mártír kor” elnevezést? Hosszú időn keresztül törtem a fejem ezen a problémán és nem találtam a megoldást. Hiszen a pártusok időszámítása Nagy Arszák trónra lépésével indul. Semmiféle mártír nem élt abban az időben. Akárhogy tanulmányoztam a korszak történelmét, sehogy sem találtam olyan gyanús eseményt, ami indokolta volna az arszakida időszámítás mártír kor néven való említését.

Hogy megérthessük e rejtélyt, ezen a ponton egy kis kitérőt kell tennünk. Néhány évvel ezelőtt a Bárdosok utódai c. fejezetben rendkívül izgalmas és nagy jelentőségű felismerésekre tettünk szert. Abban a fejezetben arra tettünk kísérletet, hogy a Pártus birodalom nevének eredetét megfejtsük. Akkori nyomozásunk részben Bihari Gábor, részben pedig Róna-Tas András nyomán arra az eredményre vezetett, hogy a Pártus birodalom neve az ősi PELEKU – PARATU – PARTA szóra vezethető vissza, melynek eredeti jelentése: megoszt, kettéoszt, kettéhasít. Ennek az ősi szónak a származéka a BALTA és a BÁRD szavunk is. Észrevettük továbbá, hogy a Pártus birodalom utódnépei előszeretettel alkalmaztak magukra olyan neveket, amelyek éppen ebből a PELEKU – PARATU – PARTA szóból vezethetők le. Ez a PARTA név azonban a későbbiek során bizonyos szabályos hangváltozásokon ment keresztül. A Bárdosok utódai c. fejezetben ezzel kapcsolatban a következőket írtuk:

 „Természetesen - mint majd látni fogjuk - ennek a két fő hangalaknak számtalan változata létezik, hiszen a »P« hang előszeretettel alakul át »B« hanggá, mint ahogy az a »bárd« vagy »balta« szavakban is megfigyelhető, a »B« pedig nagyon sokszor »M« vagy »W« hangokká módosul.”

Tehát már akkor felhívtuk a figyelmet rá, hogy a Pártus birodalom névadójának számító ősi PARTA szó kezdő mássalhangzója B, illetve akár M hangzóvá is módosulhat. Erre a jelenségre még egy szemléletes példát is felhoztunk:

 „Vessük tehát vizsgálat alá a MOLDÁV illetve MOLDOVA elnevezéseket! Ez a szó két részből tevődik össze: »MOLD« és »ÁV« vagy »OVA«. A szó végi »ÁV« vagy »OVA« végződés már jól ismert előttünk. Ezzel találkoztunk a Maghreb, magyaráb, Kurdáb, Cordova, Sakláb, Skandináv és az imént vizsgált Skalowia stb. elnevezések végén is. A jelentése egyszerűen »törzs«. A moldáv elnevezésben tehát »mold törzs« jelentéstartalmat kell felismernünk. De melyik volt ez a titokzatos »MOLD« törzs? Természetesen ez a név is a pártusok harci »BALTA« jelentésű nevére vezethető vissza és gyakorlatilag azonosnak tekinthető a »BALT«-i tenger nevével! Korábban jeleztem, hogy a szó elején lévő »B« hang gyakorta alakul »M« hanggá, a szó végén lévő »T« pedig sokszor »D«-vé lágyul, ahogy azt a bárd szó esetében is megfigyelhettük. A »MOLD - ÁV« elnevezés tehát baltok v. balták törzse jelentéstartalommal rendelkezik és egyértelműen a Pártus (bárdos - baltás) birodalom nevének emlékét őrzi!”

Vizsgálódásaink után ki is mondtuk a végső, és számunkra most óriási jelentőséggel bíró következtetést:

 „a »PARAKU« szó elején lévő »P« hang gyakorta változik előbb »B«-vé, majd a »B« változhat »M« hanggá...”

Persze erre a jelenségre további példákat is fel lehetne hozni. E mostani fejezet első részében felfigyeltünk rá, hogy a Pártus birodalom felbomlása és Attila hun népének felbukkanása szinte egyszerre következett be. Az általunk beazonosított legkorábbi hun idősíkot vizsgálva észrevettük, hogy történelmi folytonosság áll fönn a pártusok és a hunok között. Ezek után egyáltalán nem tekinthető véletlennek, hogy az Attila idősebbik fiával azonosított Nagy Károly nagyapját MARTELL Károlynak hívták. Ez a MARTELL név ugyanis a P-B-M hangváltozáson keresztül nem más, mint a pártusok neve. Mivel a Károly névről korábban azt mondtuk, hogy az a magyar „király” titulussal azonosítható, így Martell Károly neve egyben azt is jelenti: pártus király. Ez a pártus király maga Attila volt, aki – Martell Károlyhoz hasonlóan – megállította az arabok előretörését Hispániában. A Martell név tehát a Pártus birodalom nevének egy olyan alakváltozatát őrzi, ahol a szó eleji P átesett a P-B-M hangváltozáson.

Már a Zalán futása c. fejezetben is rámutattunk, hogy amikor a magyarok Árpád vezetésével másodszor is bejöttek Pannóniába, akkor itt olyan népeket, illetve olyan fejedelmeket találtak, akiknek a neve szinte kivétel nélkül pártus eredetű eftalita népcsoportok jelenlétére utal. Így mutattuk ki például Szvatoplukról is, hogy a nevének végén lévő PLUK az általunk vizsgált PELEKU – PARATU – PARTA szó egyik alakváltozata. Abban a fejezetben azonban nem szóltunk egy másik híres-neves fejedelemről, akiről Anonymus krónikája számol be. Ez a fejedelem nem más, mint Mén-Marót! A Mén-Marót név elején található Mén a szavak oda-vissza forgatása révén „nem”, illetve „nemzet” jelentéstartalmat hordoz. Ez a szóösszetétel tehát így együtt egy marót nemzethez tartozó fejedelmet állít elénk. De vajon melyik lehet ez a rejtélyes marót nemzet? Tudva, hogy a Pártus birodalom nevének létezett olyan alakváltozata ahol a szó elején lévő P átesett a P-B-M hangváltozáson könnyen belátható, hogy ez a MARÓT népnév a pártusok nevére jellemző PARATU szóból fejlődött ki. Mén-Marót tehát egy Pannóniában élő pártus eredetű népcsoport fejedelme lehetett.

Visszatérve tehát eredeti gondolatmenetünkhöz: amikor belefutottam a problémába, mely szerint az egyiptomi kopt keresztények valójában nem a diocletianusi, hanem az arszakida időszámítást használják, de azt valami rejtélyes és érthetetlen okból MÁRTÍR kornak nevezik, akkor hirtelen eszembe jutottak a Martell Károly nevével kapcsolatos korábbi gondolataim és persze eszembe jutott Mén-Marót különös neve is. A mártír kor nevét latinul így írjuk le: ANNO MARTYRUM. Vajon hogyan írnánk le latinul azt, hogy a pártusok időszámítása? Nos így: ANNO PARTHORUM, vagy még inkább: ANNO PARTHYRUM! Ekkor belém hasított a döbbenetes felismerés: ez a két formula a P-B-M hangváltozáson keresztül egymásnak teljesen és tökéletesen megfeleltethető! A mártír kornak semmi köze sincs sem a mártírokhoz, sem a keresztényüldözésekhez, sem pedig Diocletianus császárhoz. Soha nem is volt köze hozzá! Ez az időszámítás ugyanis nem más, mint az arszakida éra, a pártusok időszámítása, vagyis eredetileg: ANNO PARTHYRUM!

Elérkeztünk tehát a hamisítások gyökeréhez. Ahhoz az alap problémához, amely végérvényesen összezavarta történelmünk kronológiáját. Minden ezzel indult és minden ebből következett. Minden az ANNO MARTYRUM és az ANNO PARTHYRUM összemosásával vette kezdetét. Fogták tehát a pártusok időszámítását és azt Diocletianus császárhoz kötve mártír kort gyártottak belőle. E művelettel pontosan 532 fiktív évet, vagyis éppen egy nagy húsvétciklust csempésztek az időszalagra. Az elkövető – ha ugyan valóban létezett – Dionysius Exiguus volt, aki névleg ugyan a diocletianusi, de a valóságban az arszakida éveket vette alapul különös műveletéhez. A megbízó pedig az a pápai udvar volt, amely a római birodalmi eszme szolgálatába állva semmilyen hamisítástól sem riadt vissza. A cél a Róma becsületén esett szégyenfolt eltüntetése, a hun korszak eseményeinek összezavarása volt egy esetleges későbbi római restauráció érdekében.

Mindezek után már csak egyetlen nyitott kérdésünk maradt. Hogyan került a pártusok időszámítása Egyiptomba? Hogy ezt a kérdést megválaszolhassuk, különös módon a hatszázas évek idősíkját kell megvizsgálnunk. Ennek az évszázadnak az elején egy bizonyos Hérakleiosz nevű császár uralkodott a Kelet-római birodalom fölött. Hérakleiosz 610-től 641-ig ült a birodalom trónján. Ő számunkra most elsősorban azért fontos, mert uralkodása idején történelmi jelentőségű változások, hatalmas átrendeződések zajlottak le a világban. Mielőtt azonban e változásokra kitérnénk, tisztázzuk, hogy ki is volt valójában Hérakleiosz. A Tót atyafiak c. fejezetben már idéztük Bíborbanszületett Konstantin De administrando imperio c. munkájának 32. fejezetét, ahol a következő izgalmas sorokat olvashatjuk:

 „Miután azonban Szerbia uralmát két fitestvér vette át apjától, az egyik magához vevén a nép felét Heráklioszhoz, a rómaiak császárához menekült, s őt ez a Herákliosz befogadván, letelepülési helyül Thesszaloniké tartományban lévő Szérbliát adta, mely attól kezdve kapta ezt az elnevezést.”

E fenti idézet kapcsán már A Szlávok apostola c. fejezetben is kimondtuk, hogy ez a bizonyos „fitestvér”, aki atyja halála után a testvérbátyjával folytatott trónutódlási harcokban alulmaradva Hérakleiosz császárhoz menekült, valójában nem más volt, mint krónikáink Csaba királyfia. Ha azonban ez igaz, akkor könnyen belátható, hogy Hérakleiosz császár krónikáink Honoriusával azonosítható. Hérakleiosz tehát Csaba királyfi anyai nagyatyja, mégpedig a 600-as évek idősíkjára elcsúsztatva. Különösen érdekes, hogy Hérakleiosz idején a birodalom jellege gyökeresen megváltozik. A Wikipédia a Hérakleiosz bizánci császár címszó alatt a következőket írja:

 „Hérakleiosz uralkodása nem csak közigazgatási és katonai szempontból volt fordulópont a történelemben, hanem ekkor vált a Keletrómai Birodalom ténylegesen is Bizánci Birodalommá kulturális értelemben. Eddig ugyanis az államigazgatás és a hadsereg a népesség által egyáltalán nem beszélt, és az egyházi életben sem használt latin nyelvet használta, de a császár végre teljessé tette a hellénizálódást. Jellemző a helyzetre, hogy néhány generáció múlva a latintudás ritkaságszámba ment Bizáncban.”

Mivel Attila ezt a neki behódolt császárt honorbirtokosává, Szekiz-Munduzzá, annak birodalmát pedig Kosztan-Tinijjévé (azaz szkíták tulajdonává) tette, így egy csapásra érthetővé válik, hogy Hérakleiosz idején miért változott meg annyira a keleti birodalom jellege. Attila kardja lesújtott a Római birodalomra és megszüntette azt. Így az egyes birodalomrészek a római elnyomás alól felszabadulva visszanyerhették önálló sajátosságaikat. Ezért hellénizálódott olyan hirtelen Bizánc, ezért lehetett, hogy néhány generáció múlva már ritkaságszámba ment keleten a latintudás, és ezért szűntek meg a latin titulusok is Hérakleiosz idején:

 „Hérakleiosz a titulatúrát is lecserélte görögre. Az eddig több elemből összerakott császári cím – imperator, caesar, augustus – helyett hivatalosan is az addig informálisan használt görög baszileusz lett a császár megnevezése. Hérakleiosz két fiát, Konstantint és Héraklonaszt is baszileusszá tette.”

A fenti idézetben érdekes megfigyelni, hogy Hérakleiosz a két fiát is baszileusszá tette. Héraklonasz valószínűleg Hérakleiosz valódi, vér szerinti fia volt. Gyanúm szerint azonban a szintén baszileusszá tett Konstantin nem a fia lehetett Hérakleiosznak, hanem az unokája. Mégpedig az a „fitestvér”, aki a testvérbátyjával folytatott sikertelen küzdelmeit követően Hérakleioszhoz menekült. Ez a Konstantin név rendkívül árulkodó. Mivel A Kőszikla c. fejezetben kimutattuk, hogy e név eredeti jelentése „Hunisztán uralkodója”, így igen valószínűnek tűnik, hogy ez a Hérakleiosz által társuralkodóvá emelt Konstantin valójában nem más, mint Csaba.

Ha jobban megvizsgáljuk Hérakleiosz korát, teljesen egyértelművé válik, hogy magával a hun korszakkal állunk szemben:

„Hérakleiosz trónra lépésekor a Keletrómai Birodalom olyannyira szörnyű helyzetben volt, hogy a császár fontolgatta, hogy áttelepül Karthágóba, tervéről csak a pátriárka és a főváros népe nyomására tett le.

A kincstár kiürült a folyamatos háborúskodásban, így újabb zsoldosokat sem lehetett felfogadni. 602 óta a szlávok nagy számban özönlötték el a Balkánt, szárazföldön Athénig, a tengeren Krétáig nyomulva. Velük ellentétben a Dunától északra megtelepedett avarok tartós hódítás helyett folyamatos rabló, dúló portyákkal gyengítették nyugat felől a Római Birodalom örökösét.

Keleten sem volt jobb a helyzet. Egy ideiglenes kaiszareiai sikert (611) leszámítva az Újperzsa Birodalom nyomasztó fölénye érvényesült a térségben. 613-ban aztán a nagykirály döntő vereséget mért Bizáncra Antiokheia mellett, amit gyors előrenyomulás követett: a perzsák bekebelezték Örményországot, meghódították a szíriai Damaszkuszt és az anatóliai Tarszoszt, 614-ben pedig Jeruzsálem is elesett. Ez óriási morális veszteség volt, főleg hogy a Szent Sír fölé emelt templomot felgyújtották, és II. Huszró megszerezte a Szent Keresztet.

615-től kezdve a perzsák egyre messzebb hatoltak Konstantinápoly felé. Helyőrség vonult be Khalkédónba, a Boszporusz partján, és egy alkalommal még a fővárost is megostromolta a keleti had. Nem így Egyiptom, amely 619-től kezdve került mind nagyobb mértékben perzsa uralom alá, megrendítve ezzel a Bizánci Birodalom gabonaellátásának alapjait. 617-ben maga a császár is majdnem merénylet áldozata lett Hérakleia mellett, amikor találkozott az avarok kagánjával."

Hérakleiosz tehát nagyon nehéz helyzetbe került. Két irányból is félelmetes ellenséggel kellett szembenéznie. Észak felől az avarok tartották nyomás alatt a birodalmat, kelet felől pedig az előrenyomuló perzsák. Ha tudjuk azt, hogy mindezek az események valójában a hunok bejövetele idején zajlottak le, és tudjuk, hogy az északról támadó „avar kagán” valójában maga Attila volt, akkor lehetőségünk nyílik jobban megérteni és összefüggéseiben is megvizsgálni Attila korát.

Amire most a hangsúlyt tenném, az a Hérakleiosz által vívott kétfrontos háború. Bizánc északon az avarokkal küzd, keleten pedig a perzsákkal. Ha most gondolatban visszarepülünk az általunk beazonosított legkorábbi idősíkra, ahol a hun bejövetel 168-ban történik és a birodalom élén Marcus Aurelius áll, akkor megdöbbentően hasonló kép tárul elénk. A Havas László, Hegyi W. György és Szabó Edit szerzők által írt Római történelem c. munka a Marcus Aurelius és Lucius Verus császársága (161-180) c. fejezetében beszámol arról, hogy mindössze néhány évvel a 168-as dunai események előtt a pártusok háborút indítottak Róma ellen. Ez a pártus háború úgy tűnik fel a történelemkönyvek lapjain, mint a különböző barbár népek (markomannok, quádok, szarmaták, vandálok, jazigok és gótok) nagy Róma elleni háborújának közvetlen előzménye:

 „Antoninus Pius halálhírére 161 őszén IV. Vologaeses parthus uralkodó seregével betört Armeniába, majd Elegiánál megsemmisítve Cappadocia legátusának ellenük felvonuló három légióból álló seregét, benyomult a Római Birodalomba, s rövidesen Syria nagy részét is megszerezte. A parthusok elleni hadjárat vezetése Lucius Verus feladata lett, aki a tél folyamán szervezett expedíciós sereggel 162 tavaszán Syriába vonult. A hadviseléshez azonban nem igazán értett, és a háború se igazán érdekelte. Főhadiszállását mélyen a háború helyszíne mögött rendezte be, és a hadvezetést a tapasztalt, syriai származású parancsnokra, Avidius Cassiusra bízta.”

Tehát közvetlenül azelőtt, hogy északon felbukkantak a markomannok, szarmaták és gótok (értsd: hunok), keleten a pártusok részéről támadás érte a birodalmat. Róma harapófogóba került. Évszázadokon keresztül csupán egyfrontos háborút vívott a pártusokkal, most azonban egy teljesen új frontvonal nyílt meg a Balkánon. Meggyőződésem szerint ez okozta Róma vesztét. A pártusok ugyanis ráébredtek, hogy ha csak egyetlen oldalról támadják Rómát, akkor sohasem tudják legyőzni azt. Attila vezetésével tehát egy óriási átkaroló hadműveletbe kezdtek, s a Fekete tengert észak felől megkerülve a dunai tartományokat kezdték pusztítani. Ez volt tehát az a világpolitikai közeg, amelyben Attila grandiózus hadjáratai lezajlottak. A kétfrontos harc a római haderő teljes összeomlását eredményezte. Attila seregei végigsöpörtek a birodalom Földközi tengertől északra fekvő tartományain és mindenütt véget vetettek Róma uralmának. Fontos azonban tudni, hogy Attila hadjárataival nagyjából egyidejűleg a keleti fronton is elkezdődött a pártusok expanziója, akik hamarosan benyomultak Szíriába és súlyos veszteségeket okoztak Rómának. Jelen gondolatmenetünk szempontjából most erre a pártus expanzióra helyezném a hangsúlyt.

Érdekes megfigyelni, hogy a 168-as események idősíkján a pártusok támadása Szíriában elakad. A rómaiak állítólag megállítják a pártusok előretörését és ellentámadásba kezdenek. Ha azonban tudjuk, hogy ezek az események lényegében azonosak a Hérakleiosz császár uralkodása idején történt eseményekkel, akkor világossá válik, hogy szó sincs erről. Hérakleiosz idején ugyanis a perzsák Szíria elfoglalása után tovább nyomultak dél felé és 614-ben elfoglalták Jeruzsálemet is. Tudjuk jól, hogy ekkor vitték magukkal Perzsiába a Szent Keresztet, s Heribert Illig elmélete szerint ekkor vette kezdetét a fiktív korszak. A perzsák azonban nem álltak meg Palesztinában sem, hanem tovább folytatták támadásaikat. 619-ben Egyiptomot is uralmuk alá vetették. A korábban idézett Wikipédia szócikk így ismertette ezeket az eseményeket:

 „615-től kezdve a perzsák egyre messzebb hatoltak Konstantinápoly felé. Helyőrség vonult be Khalkédónba, a Boszporusz partján, és egy alkalommal még a fővárost is megostromolta a keleti had. Nem így Egyiptom, amely 619-től kezdve került mind nagyobb mértékben perzsa uralom alá, megrendítve ezzel a Bizánci Birodalom gabonaellátásának alapjait.”

Mint ahogy Attila véget vetett az üldöztetéseknek a Balkán félszigeten, Galliában és Itáliában, úgy ez a pártus-perzsa előrenyomulás volt az, amely felszámolta a keresztényüldözéseket Szíriában, Palesztinában és Egyiptomban. Nyilvánvaló, hogy ez a tény a térségben élő keresztények (köztük az alexandriai kopt keresztények) számára óriási jelentőséggel bírt. Ekkor azonban egy tragikus fordulat következett be. Tizenkét évvel ezelőtt, amikor A magyar krónikák és a kitalált középkor c. könyvemet írtam, már említést tettem erről a fordulatról:

 „A perzsák hódításaik során Egyiptomban megismerték a Koránt, és vele az iszlámot is, így nyugat felé törve azt is vitték magukkal Spanyolországba.”

Vagyis az a perzsa sereg, amely Attila hadjárataival egy időben (!) Róma ellen indult, majd Szírián és Palesztinán keresztül 619-ben eljutott Egyiptomba is, később már iszlám seregként folytatta tovább nyugat felé vezető útját! Ez az iszlámmá lett perzsa sereg volt az, amely az észak-afrikai tengerpartok mentén haladva eljutott a Gibraltári tengerszorosig és Miramammona szultán vezetésével átkelt Hispániába. Hogy ez a Hispániát elárasztó mohamedán sereg valóban azonos volt a Rómát támadó perzsákkal, azt már Heribert Illig is megfogalmazta a Kitalált középkor c. könyvében:

 „Világossá válik a művészettudomány azon rejtélye, hogy Spanyolországban miért található az arabnál jóval több perzsa-szír elem. (…) Már nem kell azon csodálkoznunk, hogy miként sikerülhetett a néhány oázisból származó kisszámú arabnak ilyen eredményesen megtámadnia Spanyolországtól az Indusig koruk valamennyi nagy birodalmát; ez a perzsa seregekről inkább feltételezhető.”

Egy olyan kép kezd tehát kibontakozni előttünk, ahol a hunok és a pártusok (perzsák) egyszerre, egyidejűleg indítottak egy összehangolt kétfrontos támadást Róma ellen. Attila seregei a birodalom Földközi tengertől északra fekvő területeit szabadították fel, míg a pártus-perzsa seregek a Földközi tengertől délre elterülő tartományokat. A perzsák azonban útközben megismerkedtek az ariánus-iszlám tanokkal és onnantól kezdve teljesen más szellemiséget képviseltek és terjesztettek. Egy olyan eszmeiséget, amellyel az Európában harcoló hunok nem tudtak azonosulni. Emlékezzünk vissza, hogy krónikáink leírása szerint Attila a pápával való találkozása után hogyan fordult vissza Ravennába és hogyan távolította el annak ariánus érsekét! Ez lehetett hát az oka annak, hogy a perzsa haderő előrenyomulását éppen az Attila által odaküldött hun csapatok állították meg Hispániában. E két Róma ellen harcoló és kezdetben még szövetséges entitás között egy olyan vallási szakadás keletkezett, amely végül szembefordította és ellenségekké tette őket.

De itt érthetjük meg azt is, hogy Attila élete vége felé miért tervezgette, hogy átkel a tengeren, és meghódítja Egyiptomot, Asszíriát és Afrikát. Azért, mert pontosan tudta, hogy az eredeti terv Egyiptom elfoglalása után félresiklott. Tudta, hogy a kezdetben még vele szövetséges perzsák az iszlám befolyása alá kerülve az antikrisztusi (ariánus, antitrinitárius) eszmeiség agresszív terjesztőjévé váltak. Ezt szerette volna megfordítani, ezt a félresiklást akarta korrigálni:

 „Délt, nyugatot, északot és keletet széltében-hosszában uralma alatt tartván, azt forgatta elméjében, hogy átkel a tengeren, és meghódítja Egyiptomot, Asszíriát és Afrikát.”

Idő előtt bekövetkezett halála azonban meggátolta ebben. Egyiptom, Asszíria és Afrika végleg az iszlám martalékává vált. Figyeljük meg: ha mi számolunk a több különböző idősíkra elcsúsztatott, de lényegében mégis azonos eseményekkel és tudjuk, hogy 168-ban ugyanazok az események zajlanak, mint a hatszázas évek elején, akkor egy teljesen konzisztens és koherens történelemképet kapunk, ahol érthetővé válnak a történések, minden szép és logikus rendbe fejlődik fel és nyoma sincs többé annak az érthetetlen és értelmetlen kuszaságnak, ami az akadémikus tudományosság által képviselt hamis történelemképből árad.

Most azonban térjünk vissza eredeti gondolatmenetünkhöz. A kérdés, melynek vizsgálatára jó néhány bekezdéssel korábban vállalkoztunk így szólt: Hogyan került a pártusok időszámítása Egyiptomba? Miért vették azt át a kopt keresztények és miért használják azt a mai napig is? Úgy gondolom az imént kifejtett összefüggések ezekre a kérdésekre már meg is adták a választ. A pártusok időszámítása az Attila hadjárataival nagyjából egyidejűleg kibontakozó pártus-perzsa előrenyomulás során került Egyiptomba. Mivel a pártusok úgy érkeztek meg, mint egyfajta felszabadító hadsereg, amely végre véget vetett a tetrarkhák által indított borzalmas üldöztetéseknek, ezért ez az eseménysorozat érthető módon óriási hatást gyakorolt az itt élő keresztényekre. Ez volt tehát az a történelmi pillanat, amikor a kopt keresztények megismerték az őket felszabadító pártusok időszámítását és adoptálták azt.

Néhány bekezdéssel korábban azzal a feltételezéssel éltem, hogy a pártusok időszámítása azért lett Egyiptomban ANNO MARTYRUM, mert a pártus népnévnek léteztek olyan alakváltozatai is, amelyben a kezdő P hang átesett a P-B-M hangváltozáson. Vegyük azonban észre, hogy még abban az esetben is nevezhették a kopt keresztények mártír kornak a pártusok időszámítását, ha ez a korábbi okfejtésem esetleg elhibázott volt! Hiszen a pártus seregek megérkezése éppen az üldöztetéseknek vetett véget! Így az akkor megismert és adoptált időszámítást teljes joggal nevezhették mártír kornak. Nem azért, mert ez az időszámítás az üldöztetések végétől vagy annak kezdetétől indult volna, hanem mert azok hozták magukkal, akiknek a megérkezésével lezárultak az üldöztetések. Nem tudom, hogy a két magyarázat közül melyik a helytálló. De akármelyikből indulok is ki, a mártír kor így is meg úgy is a pártusokhoz kötődik. Annak semmi köze Diocletianus császár trónra lépésének évéhez.

Tudom, hogy sokak számára nehezen emészthető mindaz, amit e három részes fejezetben feltártunk. Legfőképpen az a módszer tűnhet szokatlannak, amelyet logikai okfejtésünk során követtünk. Sokan most talán úgy vélik, hogy nem volna szabad különböző idősíkokat összemosni egymással. Nem volna szabad párhuzamba állítani Hérakleiosz korát és Marcus Aurelius korát. Különösen furcsa lehet egyesek számára, hogy e két különböző korszak összefésülésével egy harmadik korszak, nevezetesen a hun bejövetel korának eseményeit próbáljuk megfejteni. Vegyük azonban észre, hogy csak ez az egyetlen út járható! Ha a célunk a valós történelmi események rekonstruálása, akkor csak ezt az egyetlen módszert követhetjük.

Ha ugyanis van igazság abban az állításban, hogy 532 fiktív év terheli időszalagunkat, akkor ez azt is jelenti egyben, hogy 168-ban ugyanaz történt, mint Kézainál 700-ban. A kettő között pedig nincs semmi! Amit különböző krónikák e közbülső időszak történelméről elmesélnek, az ugyanannak az egyszeri eseménysorozatnak a száz és ezerféleképp történő újragondolása, más és más szempontok szerinti megközelítése, unalomig ismételgetve a hun történelem szinte felismerhetetlenné tett eseményeit. Mivel a valóságban csak a hun korszak eseményei zajlottak le ebben a problémás hat évszázadban, ezért a történelemhamisítók is csak ennek a korszaknak a valós eseményeit tudták alapul venni műveletükhöz. Mi tehát nem tehetünk mást, mint azt, hogy megvizsgáljuk valamennyi gyanús idősíkot. A hun történetnek ugyanis vannak olyan aspektusai, amelyeket az egyik idősík eseményei világítanak meg jobban, és vannak olyanok, amelyeket a másikéi. Csak az összes idősík eseményeinek együttes vizsgálatával és gondos összehasonlító elemzésével lehetséges a valós történések rekonstruálása.

Mindezek után még néhány gondolatot hadd osszak meg a Kedves Olvasóval. Tizenkét éve kutatom ezt a témát. Tizenkét évvel ezelőtt botlottam bele Heribert Illig különös állításaiba és akkor szembesültem először krónikáink soha senki által meg nem vizsgált időrendi abszurditásaival. A hivatalos tudományosság ezekre az időrendi furcsaságokra semmiféle értelmes és elfogadható magyarázattal nem szolgált. Nem hogy válaszokat nem kaptunk tőlük teljesen jogos kérdéseinkre, de még a probléma létezésének elismeréséig sem jutottak el! Krónikáink időrendjét egyetlen unott vállrándítással intézik el mind a mai napig. Mivel az általuk adott magyarázat (illetve a magyarázat teljes hiánya) nem elégített ki, így informatikus létemre magamnak kellett a dolog végére járnom.

Ez alatt a tizenkét év alatt folyamatosan gyűltek az adatok, egyik történelmi párhuzamosság a másik után mutatta meg magát. Eltagadott történelmünk igazságai szép lassan feltárultak. A kutatás kezdeti szakaszában még nagyon sok volt a bizonytalanság és még több a kérdés. Mennyi fiktív év terheli időszalagunkat? Vannak-e egyáltalán fiktív évek vagy csupán a középkor kronológiája kuszálódott össze? Milyen egymással párhuzamosan futó időszámítási rendszerek játszhattak szerepet a probléma előidézésében? Mi volt a hamisítás pontos célja? Kik voltak az elkövetői és kik lettek a kárvallottjai? Hogyan lehetett mindezt észrevétlenül kivitelezni?

Természetesen az eltelt évek alatt akadtak zsákutcának bizonyuló lehajtók, voltak elhibázott, elhamarkodott következtetések, könnyelmű kijelentések. Ezeket idővel igyekeztem korrigálni és pontosítani. Évről évre, fejezetről fejezetre egyre csak tisztult a kép. Mégsem éreztem soha azt az elmúlt tizenkét év alatt, mint amit most, e háromrészes fejezet megírása után érzek: talán megvan a megoldás! Talán sikerült egy logikus és érthető magyarázatot találni az időrendi problémák keletkezésére. Egy olyan magyarázatot, amely szinte minden korábban általunk felállított kritériumnak megfelel. Ami túlságosan is sok dolgot tesz egy csapásra érthetővé. Amiből krónikáink szinte valamennyi furcsa dátuma levezethető. Igen, talán sikerült megfejteni a rejtélyt.

A hangsúly azonban éppen ezen a szón van: talán! Lehet, hogy egyesek számára ez túlzott óvatoskodásnak tűnik, de valahol mélyen legbelül még mindig nem zárom ki, hogy egyáltalán nincsenek fiktív évek az időszalagon. Noha szinte minden általam megértett összefüggés az ellenkezőjét mondja ennek, továbbra is nyitva hagyom a lehetőségét annak, hogy csak a történelmi kronológiával van baj, nem pedig a Krisztus születése óta eltelt évek számával. A kutatás tehát nem ért véget. Mindaddig folytatódik, amíg kételyek gyötörnek, amíg bizonytalanság van bennem, amíg az Igazságot színről színre meg nem látom. Addig azonban gyarló, de igazságkereső emberként én is fenntartom magamnak a tévedés lehetőségét!

Forrás: http://maghreb.blog.hu/