20211201
Last updateK, 23 nov. 2021 5pm

rovas logo

2021 október 06, szerda

A nemzettest biológiája, fajegészsége és Eugéniája

Szerző: DR. DOROS GÁBOR

3. AZ UGOR FAJTA LELKI JELLEMZÉSE

Az ugor-keletbalti fajta a magyarok, finnek, karélok, észtek nemzetének, valamint az oroszok által évszázadok sora óta leigázott vogulok, osztyákok, lappok, mordvinok, cseremiszek, votjákok és zűrjének (Volga és Permi népcsoportok) népének alapelemét alkotja, önállóságra vágyó, szabadságimádó, harcias fajta, amely a magyarok, finnek, észtek emberfeletti szabadságküzdelmeiben bebizonyította nemes veretét, de az orosz kolosszus a többi ugor fajtájú elszigetelt népet is csak ezerszeres túlerejével tudta ezideig gúzsban tartani.

Az ugor-keletbalti hallgatag természete és nehézkessége sokkal élénkebb, szövevényesebb lelkületet takar, mint ahogy az a külső jelekből következtethető. Első benyomásra vagy felületes vizsgálódás után igen szenvtelennek tűnik fel, de ha közelebbről is megismerjük, mélyen érző, színes lelkületet találhatunk benne. Visszahúzódó, nem közvetlen természetű, de ha valaki a bizalmát megnyeri, annak kitárja a lelkét és megmutatja belső világának sok szép kincsét.

Az ugor fajtájú egyén az, akiről teljes joggal lehet állítani, hogy: jó és igaz ember. Istenfélő, buzgó, vallásos, mélyen hívő. Rajongó lelkülete, érzelemvilágának örök szomjúsága a felemelő megnyilvánulások iránt, a nagyszerű szertartások szükségességének érzete és fanatikus buzgósága elsősorban a katolicizmus tanainak befogadására teszi alkalmassá. Embertársait szereti, barátságos, vendéglátó. Irigység, személyeskedés, mások ártalmára törekvés általában távol áll tőle. Hazáját, fajrokonait, családját fanatikus hittel szereti és értük minden áldozatot meghoz. Megbízható, hűséges, szorgalmas és önzetlen. Alantas vérengzésre, kegyetlenkedésre általában nem hajlik, a legyőzöttel szemben lovagias. Akár katonai cselekményekről, akár a békeidők munkateljesítményéről van szó, a rendszeretet és kötelességteljesítés jellemzi.

Gondolkodása, felfogása nem annyira könnyedségével és gyorsaságával tűnik ki, mint inkább rendkívüli mélységével és alaposságával. Gondolatai mélyek, mondatfűzése logikus, bár előadói, szónoki képessége általában nem fejlett. Hajlamai és képességei a mezőgazdaság és ipar felkarolására éppúgy alkalmassá teszik, mint a művészetek és főként a tudományok művelésére.

A kimagasló értékű ugor-keletbalti fajtájú tudósok (magyarok, finnek) tudományos eredményeiket tekintve bármelyik más fajta tudósaival felveszik a versenyt. A szónoklatnak azonban általában nem nagy mesterei, mert - bár a gondolatok mélységében bárkin túltesznek, - hiányzik belőlük a könnyed előadó készség, a szónoki formaérzék és a lendület.

Természetkedvelők és a sportolásban rendkívüli eredményeket érnek el (finnek, magyarok, észtek). Munkában hihetetlenül teherbírók és szívósak.

Individuális érzékük van, de ez nem alapjellemzője a fajtának. Az ugor fajtát inkább lehet tömegfelfogásúnak nevezni, amely a közösségi célokat megérti és azokért lelkesedik. Ennek megfelelőleg jól vezethető és célszerű eszközökkel eredményesen irányítható. A politikai életben elfojtott temperamentuma ellenére könnyen kezelhető, mert hajlékony lelkületű, s nagymérvű konzervativizmusa ellenére megérti és -ha fokozatosan is - magáévá teszi a haladás szellemét. Az ugor lelkületre jellemző a mongoloid vonatkozású szellemiség adottságai közül a szemlélődés, a bölcseletre való hajlam, a végzetben való megnyugvás. De ugyanígy jellemző a családi élet megbecsülése és tisztasága, a gyermekszeretet és a nő lovagias tisztelete is. A tűrés és megpróbáltatások idején nagyobbnak és különbnek mutatkozik, mint talán bármelyik másik fajta. Szenvedek, tehát élek (Madách) - ez jellemzi az ugor fajta életsorsát és életerejét. Nagy megmozdulásokra, erős ütésekre nehezen szánja el magát, inkább tűr, vár és szenved. De ha egyszer harcba kezd, abba beleveti magát egész fanatikus lelkűidével. A küzdelemben bátor és jó támadó, de tűrő és szenvedések elviselésére hajlamos lelkülete folytán jó és kitartó védekező is.

Az ugor fajta hibájául és lelki hiányosságául elsősorban tépelődő, határozatlan természetét lehet felhozni. Nem tudja egykönnyen elhatározni magát sem jóra, sem rosszra. Közösségi és egyéni életében sokszor kerékkötője a habozás, amely arra készteti, hogy a gyors döntés és határozott cselekvés helyett a türelmes várakozás, a fejlemények bevárása, a fatalisztikus felfogás és magatartás álláspontjára helyezkedjék. Ezzel magyarázható konzervativizmusa is, amely nem a haladás utáni vágyakozás hiányából következik, hanem a nekilendülés, a nekivágás halogatásából.

Az ugor fajta hibájául és lelki hiányosságául elsősorban tépelődő, határozatlan természetét lehet felhozni. Nem tudja egykönnyen elhatározni magát sem jóra, sem rosszra. Közösségi és egyéni életében sokszor kerékkötője a habozás, amely arra készteti, hogy a gyors döntés és határozott cselekvés helyett a türelmes várakozás, a fejlemények bevárása, a fatalisztikus felfogás és magatartás álláspontjára helyezkedjék. Ezzel magyarázható konzervativizmusa is, amely nem a haladás utáni vágyakozás hiányából következik, hanem a nekilendülés, a nekivágás halogatásából..

A kimagasló értékű ugor-keletbalti fajtájú tudósok (magyarok, finnek) tudományos eredményeiket tekintve bármelyik más fajta tudósaival felveszik a versenyt. A szónoklatnak azonban általában nem nagy mesterei, mert - bár a gondolatok mélységében bárkin túltesznek, - hiányzik belőlük a könnyed előadó készség, a szónoki formaérzék és a lendület.

Természetkedvelők és a sportolásban rendkívüli eredményeket érnek el (finnek, magyarok, észtek). Munkában hihetetlenül teherbírók és szívósak.
Individuális érzékük van, de ez nem alapjellemzője a fajtának. Az ugor fajtát inkább lehet tömegfelfogásúnak nevezni, amely a közösségi célokat megérti és azokért lelkesedik. Ennek megfelelőleg jól vezethető és célszerű eszközökkel eredményesen irányítható. A politikai életben elfojtott temperamentuma ellenére könnyen kezelhető, mert hajlékony lelkületű, s nagymérvű konzervativizmusa ellenére megérti és -ha fokozatosan is - magáévá teszi a haladás szellemét. Az ugor lelkületre jellemző a mongoloid vonatkozású szellemiség adottságai közül a szemlélődés, a bölcseletre való hajlam, a végzetben való megnyugvás. De ugyanígy jellemző a családi élet megbecsülése és tisztasága, a gyermekszeretet és a nő lovagias tisztelete is. A tűrés és megpróbáltatások idején nagyobbnak és különbnek mutatkozik, mint talán bármelyik másik fajta. Szenvedek, tehát élek (Madách) - ez jellemzi az ugor fajta életsorsát és életerejét. Nagy megmozdulásokra, erős ütésekre nehezen szánja el magát, inkább tűr, vár és szenved. De ha egyszer harcba kezd, abba beleveti magát egész fanatikus lelkűidével. A küzdelemben bátor és jó támadó, de tűrő és szenvedések elviselésére hajlamos lelkülete folytán jó és kitartó védekező is.

Az ugor fajta hibájául és lelki hiányosságául elsősorban tépelődő, határozatlan természetét lehet felhozni. Nem tudja egykönnyen elhatározni magát sem jóra, sem rosszra. Közösségi és egyéni életében sokszor kerékkötője a habozás, amely arra készteti, hogy a gyors döntés és határozott cselekvés helyett a türelmes várakozás, a fejlemények bevárása, a fatalisztikus felfogás és magatartás álláspontjára helyezkedjék. Ezzel magyarázható konzervativizmusa is, amely nem a haladás utáni vágyakozás hiányából következik, hanem a nekilendülés, a nekivágás halogatásából.
Az ugor embert gyakran jellemzi bizonyos keletről hozott lelki tespedés, a tűnődő, önmagával vitatkozó szellem, amely sokszor a cselekvés megölője. Fantáziája, szépségekben gazdag lelkülete hajlik az ábrándozásra. Tűnődése sohasem üres vagy felületes, csupán a való élet követelményeitől gyakran távolfekvő. Lelke mélyén igen sok szép és nemes tervet sző, amelyekkel fajtájának és családjának sorsát előbbre vihetne, de a cselekvés megmarkolása előtt gyakran tanácstalanul megáll és a nehézségek előtt megtorpan. Nincs elég lendülete és szívóssága ahhoz, hogy az akadályoknak újra és újra nekimenjen és vasakarattal törje azokat át. Érzékeny, könnyen sebezhető lelkületű, hamar kedvét veszíti és ilyenkor hajlik arra, hogy változhatatlannak érzett közösségi vagy egyéni sorsába fatalizmussal törődjék bele.
Kezdeményező készsége sokszor korlátozott mérvű, miért is a vezetésre sokszor túlságosan rászorul. Nem konok és meggyőzhetetlen természetű, sőt inkább hajlik a befolyásolásra, ami jó és kívánatos mindaddig, míg a vezetés megfelelő helyről jön. Bajt okoz azonban olyankor, amikor veszedelmes irányzatok idején káros tömegszuggesztió érvényesül.

A hangulatok az ugor fajtánál túlságosan nagy szerepet játszanak. A változó hangulatok, melyek egyrészt lelki típusának érzékenységéből, másrészt befolyásolhatóságából következnek, a levertségtől a jókedvig, alázatosságtól a dacos szembefordulásig váltakoznak. Az ugor ember érzékeny benső énjében néha elrejtett, néha azonban a külvilág előtt is megnyilvánuló lelki változékonysága okozza azt, hogy cselekedeteiben nem eléggé következetes, hanem aktivitása időszakos, rapszodikus. Ez eredményezi azt is, hogy érdekeit nem szolgálja mindig tervszerűen, az anyagiakkal keveset törődik és javait könnyen elpazarolja.

Ezeket a gyöngeségeket és hiányosságokat a nemzetvezetésnek és nemzetnevelésnek figyelembe kell vennie és azok leküzdésére olyan módszereket kell alkalmaznia, amelyek azt eredményezzék, hogy az ugor fajta tépelődő hajlama ne a cselekvési aktivitás hiányában, hanem az állandósult bölcs életfelfogás kialakulásában, a lelki érzékenység ne a kudarcoktól és szívós küzdelmektől való visszarettenésben, hanem a magasztos célkitűzésekért folytatott küzdelem fokozott átérzésében, s a befolyásolhatóság soha ne káros irányban, hanem mindig csak a fajta erősítését és boldogítását szolgáló eszmekörben jusson kifejezésre.

A fentiekben igyekeztem tárgyilagos ítélettel felvázolni az ugor fajta lelki típusát, se jellemzéshez befejezésül vitéz Rosztóczy Ernő összefoglaló tömör lélekrajzát fűzöm:

Magatartása: fellépése - felületes megfigyelés esetén - nagy fokban zárkózott, hallgatag, nehézkes, lassú egyénnek látszik. Ha azonban behatóbban foglalkozunk vele, - különösen, ha bizalmát is megnyertük - zárkózottsága, hallgatagsága feloldódik és megered a nyelve; nehézkessége eltűnik és kitárul a legélénkebb lelki élet, az érzelmek legszélesebb skálája, bizalmatlanságát pedig a legmelegebb barátság válthatja fel. Felfogása: alapos, mélyreható.

Fogalmi köre: gazdag, színes. ítéletalkotása gyors, könnyed. Gondolkodása: élénk és logikus. Beszéde darabos, nehézkes. Képessége: sokoldalú. Kitűnik igen jó emberismerete. Természetkedvelő, romantikára hajló. Tudományok és művészetek iránt fogékony. -

Hangulata: változó. Alaptermészete az egykedvűség, kissé nyomott, majdnem színtelen hangulat. Ez azonban gyorsan változik mindkét irányban. Heves, hirtelen haragú, csekélységek miatt is hirtelen lángra lobban, de nagyon hajlamos a megbékülésre. Vérmérséklete: a lassú, nyugodt külső alatt mozgékony, gyorsan lüktető. Lelki változásai felett uralkodni törekszik. Lobbanékonysága miatt gyakran heves, indulatos cselekedetekre ragadtatja magát, amelyek azonban múló hatásúak.

Erkölcsi érzelmei: munkájában kitartó, szorgalmas, de sikerekre nem mindig törekszik. Álmodozó lelkülete miatt hajlamos a tétlen szemlélődésre, amelyből kizökkentve azonban a legértékesebb munkaerő. Családját, népét, hazáját fanatikusan szereti, értük minden áldozatra kész. Környezetével szemben gyöngéd, szeretetteljes. Készséges és szívélyes vendéglátó. Nem valami takarékos, mulatozásra hajlik. Kitartó a nélkülözésben, elnyomatásban, türelmes a szenvedésben, de nem mintha beletörődnék, hanem azért, hogy alkalomra várjon, amikor érdekeiért síkra szállhat. Ilyenkor a leghevesebb kitörésre is képes. Harcában elszánt, vakmerő, de amellett furfangos és elővigyázatos. A legyőzöttel szemben lovagias, önérzetes, érzékeny, miért is sérelem esetén könnyen nyakassá és konokká válik. Hitélete komor, de emelkedett; a külsőségeket is tekintetbe veszi. 240

Nemi élete: kissé nyers, ösztönélete: az időjárás szélsőségeit és a testi nélkülözéseket jól tűri. A kényelmi szempontok nem uralkodnak rajta, bár az élvezeteket szereti. Cselekedeteire ösztönéletének kevés befolyása van.

4. AZ EGYETEMES MAGYARSÁG LELKI ALKATA

A nemzet lelki alkatát meghatározni és lelki arcképét megfesteni a nehezen teljesíthető feladatok közé tartozik. Már az előzőkben utaltam arra, hogy szélesebb körben mozgó pszichológiai tömegvizsgálataink hiányoznak, - még kevésbé lehet szó nálunk, vagy bármelyik más kultúrnépnél a nemzettest keretébe tartozó tömegek tervszerű és szakszerű átvizsgálásáról, aminek alapján megfelelő egzaktsággal lehetne a kérdés megoldását megközelíteni. Ha a nemzet-karakterológia kérdéseit módszeresen akarjuk megvizsgálni, mindenekelőtt figyelembe kell vennünk, hogy valamely nemzettest lelki tulajdonságainak egyik része olyan természetű, amely hasonlóságánál fogva összeköti más nemzetek lelki sajátságaival, másik része pedig olyan, amely elválasztja és megkülönbözteti a többi nemzetek lelkűidétől.

Régen megállapított tény az emberi alaptermészet identitása, ami abban nyilvánul, hogy az emberek természete a földkerekség bármely pontján minden korszakban az összes körülmények között és minden csoportosulásban az alapjelleg tekintetében azonos. Párhuzamba állítva a szomatikus alkattal: amiként alapvető testi bélyegeit illetőleg az egész emberi faj (homo sapiens) ugyanazokat a sajátságokat tünteti fel, ugyanilyen egyöntetűség áll fenn az alapvető lelki bélyegek tekintetében is. Az embereket mindenütt a főösztönök irányítják, köztük elsősorban a létfenntartás, másodsorban a fajfenntartás ösztöne. Ezekből az ösztönökből kifolyólag hasonló lelki vonások adódnak a legkulturáltabb europid és a legcsökevényesebb pigmeusz között is. Nyilvánvaló, hogy lényegileg azonos lelki törvényeknek engedelmeskednek az emberek a föld bármely pontján, akármilyen színűek és fajtájúak legyenek és bármilyen nemzet kötelékében élnek. (Éhség - élelemszerzésre törekvés. A megélhetés biztosításának célkitűzése. Nemi feszültség - szerelmi életre való törekvés. Család- és utódfenntartás biztosítása, stb.) Primitív vagy differenciált lelki életükkel ugyanazokért az alapcélokért harcolnak, dolgoznak, lelkesednek az emberek. Lényegileg hasonlóak az örömeik, bánataik, s a testi élvezetekre és fájdalmakra lelkileg ugyanúgy reagálnak. Ezek a primitív lelki alapvonások természetesen minden nemzettestnél kivétel nélkül azonosak, s éppen mert az öröklött emberi ösztönök kielégítésével, illetve az ösztönélet lelki visszatükrözésével állanak kapcsolatban: öröklöttek (egyöntetű genotípus).

Az első fejezet fejtegetései során igyekeztem szemléltetni, hogy az emberiségnek subspeciesekre és varietasokra való megoszlása a kezdetben feltételezett testi egyöntetűséget megbontotta. Ugyanígy -s amint már az előzőkben említettem - ezzel párhuzamosan a lelki egyöntetűség is megszűnt, s az általános, minden emberre egyformán öröklődő primitív lelki tulajdonságok mellett a subspeciesbe és a különféle varietasokba oszló embertömegeknél olyan öröklött magasabbfokú lelki tulajdonságok jelentkeztek, amelyek a különféle fajtákat egymástól többé-kevésbé megkülönböztetik (elkülönítő genotípus).

A fentiek mellett további fontos szerepet játszanak bizonyos kultűr-körök hatásai, melyek az egyes nemzetekre és az azokban foglalt fajtákra egyöntetűen rányomják lelki bélyegeiket. így mindenekelőtt maga a Krisztus-vallás és az európai kultűrközösség számos, lényegileg egymáshoz hasonló lelki jellemvonást gyökereztetett az európai nemzetekbe. (Ugyanezt lehet elmondani pl. a Buddhizmus kultúr-körébe tartozó ázsiai nemzetek közös lelki vonásairól.) Ezek az egyes nemzetek lelki alkatában a hasonló kultűrhatás alatt a külvilágtól szerzett sajátságok (egyöntetű paratípus).

Végül az egyes nemzetek jelentékeny részben rendelkeznek olyan elkülönítő szerzett lelki tulajdonságokkal is, amelyek egyéni történelmük során, a sors által részükre kijelölt földterület adottságainak megfelelőleg, egyéni megélhetésük, sorsküzdelmük, célkitűzésük és annak szolgálatába állított sajátos kultúrájuk hatása alatt fejlődtek ki, s amelyek a többi nemzetek lelki alkatától többé-kevésbé eltérőek (elkülönítő paratípus). 

Mindezek alapján arra a megállapításra jutottam, hogy valamely nemzetnek, így a magyarnak is a tényleges lelki alkatát (phenotípus) az elsorolt tényezők összessége képezi (phenotípus = egyöntetű genotípus + elkülönítő genotípus + egyöntetű paratípus + elkülönítő paratípus). Szerintem a fajbiológiának és annak keretében a fajpszichológiának a jövőben csak a megadott négy tényező módszeres kivizsgálása útján lehet az eddig hiányos eszközökkel dolgozó nemzet-karakterológia eredményeit tökéletesíteni. Hogy a megadott négy összetevő milyen arányban szerepel, s közülük mennyiségileg és minőségileg melyik kerül túlsúlyba, ez határozza meg valamely nemzet lelki alkatának milyenségét, a többi nemzetekhez való hasonlóságát vagy azoktól való eltérését.

Messzire vezetett volna és így nem lehetett feladatom mindazokkal az általános lelki tulajdonságokkal foglalkozni, amelyek, mint öröklött sajátságok, minden népben egyaránt megvannak vagy amelyeket, mint szerzett tulajdonságokat -bizonyos kultúrkörben, pl. az összes európai nemzetekben - egyformán feltaláltunk. Ellenben feladatomul kellett kitűznöm az előzőkben, hogy azokat az öröklött tulajdonságokat megkíséreljem felvázolni, amelyek az egyes fajtákat egymástól elkülönítik. Végül most azt a kérdést kell felvetnem befejezésül, hogy milyen szerzett nemzeti tulajdonságok egészítik ki ezt az elkülönítést, illetve, hogy ezek egybevetésével milyen sajátságok mutatkoznak, amelyek a magyar nemzettest lelki egységére összegeződőleg érvényesülnek és kiformálva az egyetemes magyarság lelki alkatát, azt a többi nemzetek le lk i alkatával szemben jellemzővé teszik.

Módszeres pszichológiai tömegvizsgálatok híján a megismerést a közvélemény, a mások és saját véleményünkből leszűrt mérlegelés és ítélet alapján kell igyekeznünk megalkotni. Bizonyos, hogy a leghelyesebb volna az idegenek, a kívülállók véleményét e szempontból elfogadni, mert üymódon talán el lehetne kerülni az önszeretet és az elfogultság vádját. Ebben az irányban azonban, sajnos, hiába fáradozunk, mert komoly nemzet-karakterológiát a magyarságról egyetlen külföldi forrásban sem találunk. Nem tudni, hogy vajon a más nemzete kk el szemben érzett tökéletes közönyösség és az érdeklődés hiánya, esetleg a mások iránt táplált irigység és rosszakarat vagy csupán ennek az ismeret-ágazatnak a fejletlensége okozza, de való igaz, hogy nem csak rólunk, de másokról is alig lehet a világirodalomban komoly nemzeti jellemrajzot találni. A legrégibb időktől fogva minden nép érdemileg csak a saját lelki alkatával foglalkozott és a többi nemzet lelkületének tárgyilagos és szakszerű megismerésével alig törődött.

Ennek a nemtörődésnek a következménye, hogy külföldön a magyarság jelleméről és lelki alkatáról legnagyobbrészt olyan felületes és téves vélemények alakultak ki, melyek a valósággal szöges ellentétben állanak. A többi európai néptől idegen fajtánk félreismerése, másoktól nem értett nyelvezetünk, a körülöttünk élő népek örökös irigykedése és rosszakarata mindig gonosz sziklafalként vette körül a magyarság szellemét és nem engedte, hogy valódi lelkületűnket a távolabb élő, érdeklődés nélküli, közömbös idegenek megismerjék.

Körülményes lenne, ha azt a sok hamis képet ismertetni próbálnánk, amelyet az idegenek régente és újabban rólunk festettek, s ezért csajt néhány jellegzetes külföldi véleményt említek meg szemelvényként. Regino egykorú német krónikás a kalandozások idejében élő ősmagyarokról többek közt pl. azt írja, hogy a magyarok - hír szerint - nyers húst esznek, vért Isznak és az ellenség szívét kitépik, hogy bátorságukat ezzel erősítsék. Ennek a krónikásnak a lelkiismeretlen, hazug véleménye nyomán évszázadokon át tartotta magát külföldön az az ostoba felfogás, hogy honfoglaló őseink - akik vitán felül fejlett ázsiai kultúrát hoztak magukkal - vérszomjas, vad nomádok voltak. Ottó freisingeni püspök, aki 1147-ben átutazott Magyarországon, nem híresztelés, hanem közvetlen megfigyelés alapján a következőket volt képes írni: A magyarok külseje vad, szemük beesett, termetük alacsony, viselkedésük szilaj, nyelvezetük barbár és valósággal a sorsot kell vádolni vagy az Isten türelmét csodálni, hogy ezeknek a szörnyetegeknek egy ilyen pompás ország birtokba vételét megengedte. íme, ilyen torz és rosszindulatú jellemrajzokat festettek a magyarságról külföldön a régi világban. Csak a török veszedelem idején, amikor a magyarság meztelen mellével védte egész Európát s az egyetemes kereszténységet, változott meg némileg a tudatlanságból és gonoszságból font külföldi vélemény. Mivel szükségük volt a magyarokra, - elismerték és mindenfelé dicsőíteni kezdték nemzetünk becsületét és harci erényeit. Történelmünk későbbi során ezek az érdemek ismét feledésbe mentek és az osztrák elnyomás évszázadai alatt a tudatos ferdítés és rosszakaratú lealacsonyítás hatására az európai közvélemény a magyarságról ismét a legsilányabb jellemzést fogadta el. A németek szerint, ami csekély kultúrhatás és jó ezidőben a magyarságnál feltalálható volt, az kizárólag a németektől eredt, - ami kultúrátlanság és rossz volt, az mind az eredeti magyarság jelleméből származott.

Csak Mikoschra hivatkozom, akinek kb. egy évszázaddal ezelőttről származó leírása szerint "a vad, dölyfös magyar hol komikus figura, a bécsi vicclapok állandó alakja, hol gonosz intrikus. Különben hódítóan szép külseje van, de könnyelmű és tékozló. Erős hajzat, összenőtt szemöldök, Kossuth-körszakáll, sasorr, barna arcszín, alacsony homlok, keskeny ajak, fehér kezek - jellemzik a magyart. Vérszomjas, uralkodni vágyó, képmutató, hencegő, tapintatlan, káromkodó, de egyébként elsőrangú lovas, felülmúlhatatlan céllövő és a nők fejét elcsavaró Don Juan". íme, ebben a torz jellemképben jelent meg a magyar a velünk szomszédos és - sajnos - áldatlan politikai kapcsolatban álló osztrák közvélemény előtt is. Aki pedig pl. a távoli Franciaországban utazgatott, jól tudja, hogy ott még a századforduló idején is a francia gloireba szédült és francián kívüli dolgokban tudatlan értelmiség a magyarságot német néptörzsnek tartva, még badarabb jellemképet alkotott magának rólunk. Az európai kultúrközösség megismeréséből való kizárásban egyébként - egészen önálló államiságunk visszaszerzéséig — igen nagy része volt a régi osztrák szellemnek, mely a külföldi kutatók és utazók előtt Magyarországot tervszerű félrevezetéssel kultúrátlan balkáni államnak, a magyarokat pedig félvad nomádoknak állította be, akik közé utazni egyrészt érdektelen, másrészt veszélyes. így azután a rólunk alkotott téves külföldi közvélemény csak az utolsó évtizedek alatt kezdett javulni, mikor rohamosan fejlődő idegenforgalmunk közvetlenül tárta hazánk-szépségeit és népünk kultúráját a külföldről ideözönlő látogatók elé.

Ezt a javulási folyamatot a velünk szemben ellenséges érzületű népek a propaganda minden eszközével igyekeztek megakadályozni vagy késleltetni, -s néha bizony sok sikerrel. Valósággal megdöbbentő, hogy egyes államok fiai - az ellenünk táplált gyűlölködésből - még a legutóbbi időben is micsoda torz lelki jellemzést rajzoltak nemzetünkről. A román Slavici szerint pl. a magyarok ázsiai érzelmei mindig befolyásolják tetteiket és lerontják azokat az életelveket, amelyeket az európaiaktól kaptak. Szilaj, vad nép a magyar, amelynek lelkülete ellenkezik a román nép mélabújával és szelídségével. A magyarnak a nyelvében is a keménység, vadság érvényesül, ez a "limba cailor", a lovak nyelve. A magyarok a régi idők barbárainak egyenes leszármazottai, akik a románokat ma is rabszolgasorsban tartják, stb. 

Elvétve, főként a baráti nemzetek körében, idegen szerzők leírásából is megismerhetjük a magyarság lelki arculatának egy-egy valódi vonását. Nemzetünk nagy büszkeségére szolgál XII. Pius pápa jellemzése (1938), melyben a következőket mondja: A magyar nép, amely keletről jött és lelkében a keleti gondolat tündöklő mélységeit hordozza, anélkül, hogy elvesztette volna sajátos jellemvonásait, naggyá nőtt a nyugati földön, melyet új hazájának választott; részesült a nyugati civilizációból, megerősödött általa, s fokozatosan készült arra, hogy ezzel a civilizációval szemben olyan szerepet töltsön be, amely kegyetlen megpróbáltatások közepette is bensőleg gazdagította és nemesítette, s amely mindig értékes mozzanata fog maradni az európai történelemnek és kultúrának. A vatikáni apostoli könyvtár Pál pápáról elnevezett második termének egyik freskója megörökíti Corvin Mátyás emlékéi, aki Budán pompás és gazdag könyvtárat alapított, s egyúttal lerója háláját, és elismerését Magyarország iránt olyan dicsérettel, amely kiválóan egyezik kifejezéseiben a vatikáni térképfolyosó egyik szép feliratával: Magyarország, egykor Alsó-Pannónia, amely hires a mezőinek termékenységéről, aranyának bőségéről és lakóinak vitézségéről, megszakítás nélkül keresztény királyok uralma alatt álló. Egyébként azonban külföldi részről módszeres vizsgálatok úgyszólván sohasem történtek és az idegenek véleménye a sacro egoismo, a felületes nemtörődés vagy feneketlen rosszakarat miatt a magyarság lelki alkatának többnyire torzképét mutatja.

Ezek szerint fokozottan vagyunk az egyetlen út követésére ráutalva: hogy saját magunk igyekezzünk nemzetünk lelki vonásait megismerni és megrajzolni. De hogyan kezdjünk ennek a nehéz feladatnak a megoldásához vagy legalább a tájékoztató irányelvek lerakásához? Vájjon olymódon járjunk el, hogy összegyűjtjük a régi és új idők államvezetőinek, közéleti nagyságoknak, tudósoknak, bölcselőknek, íróknak, költőknek a véleményeit vagy inkább a népi felfogásban kialakult megállapításokra és a közmondások jellemzéseire támaszkodjunk? Az bizonyos, hogy nagy megfontoltsággal kell összeválogatni azokat a véleményeket és megállapításokat, melyeket a nemzet-karakterológia terén eredményesen felhasználhatunk. Nyilvánvaló, hogy amióta a legrégibb hazai emlékek fennmaradtak, a magyarok mindig törekedtek véleményt formálni saját magukról, hajlamaikról, képességeikről, lelki sajátságaikról. Csakhogy ezek a törekvések -kevés kivételtől eltekintve - sohasem a néplélek módszeres megrajzolásában nyilvánultak meg, hanem egy-egy adott korszakkal, eseménnyel, esettel kapcsolatos egyoldalú véleményadásban. Ezen kívül, ha megfigyeljük a nemzetvezetőknek, politikusoknak, egyházi és világi szónokoknak és költőknek a magyar lelkiségről szóló régebbi és újabb megnyilatkozásait, úgyszólván mindig és mindenkinél megtaláljuk a bírálat tendenciáját és előtérben látjuk a javításra való törekvést.

Ezeknek a jellemrajzoknak a nemzet-karakterológia szempontjából való megítélésénél a lényeg abban van, hogy azok nem a tudományos búvárkodás tárgyilagos eredményeinek, hanem inkább a nemzetnevelés célzatos eszközeinek foghatók fel. Vájjon, ha a lelkipásztor a szószékről a gyarló embereket ostorozza és a bűnök rettentő elterjedéséről beszél, a célból, hogy ezáltal a lelkeket megindítsa és a hívőket megjavítsa, - lehet-e ebből az emberek általános gonoszságára tárgyi következtetést levonni? Vagy amikor az atya pedagógiai okokból sűrűn hangoztatja és ostorozza gyermekeinek hibáit, lehet-e abból a gyermekek lelki romlottságára következtetést levonni? A nemzet vezetőinek, irányítóinak, nevelőinek is kötelességük, hogy a magyarság hibáit, lelkiségének gyöngéit, jellemének, akaratának hiányosságait felhánytorgassák, rámutassanak a bajokra, s néha akár eltúlzott alakban is ostorozzák azokat. Ennek pedagógiai fontossága és ésszerűsége magától értetődő, hiszen helyes irányú közvélemény kialakítása útján a lelki hibákat javítani, az akaratbeli mulasztásokat pótolni nagymértékben lehet és kell. Rá kell koronként ébreszteni a magyarságot azokra a káros öröklött és szerzett lelki sajátságokra, amelyeknek leküzdésével nemzetünk jobb, erősebb és boldogabb lehet. Dehát szabad-e azért végül is azt hinni, hogy a magyarságban csak ilyen hibák, hiányosságok és lelki gyöngeségek vannak? Azok az értékes magyar tulajdonságok pedig, amelyeket fölösleges volt kifogás tárgyává tenni - egyáltalában nem is léteznek? Talán egyetlen nemzetvezérünk sem ostorozta olyan kétségbeesetten a magyar lelkűiét hibáit, mint Széchenyi, és egyetlen költő sem zokogta olyan önmarcangolással, földresújtottan, mint Ady. Tudnunk kell azonban, hogy az ők és többi nagyjaink szavai - akiket hosszú sorban idézhetnénk - nem ítéletként sújtottak nemzetünkre, hanem csupán az aggódó atya korholásai, serkentő, tanító kifogásai voltak vagy a lélek húrjain játszó művész szívbemarkoló vészkiáltásai, amelyek a felébredést, a megjavulást és a tökéletesedést szolgálták.

Ilyen elgondolás szerint egészen érthetetlennek látszik az az eljárás, ha valaki a magyarság jellemrajzát a nemzetnevelési szándékból kihangsúlyozott hibák összegyűjtése útján kívánja összeállítani. Értelmiségi rétegünk tagjai közül egyesek hajlanak afelé, hogy a magyarság lelki alkatát a kifogás, javítás és tökéletesítés célzatával hangoztatott nemzeti hibák alapján ítéljék meg. Ezek, az ő károsan elfogult, külföldimádó véleményükkel, destruktív hatást fejtenek ki és megnyilatkozásaikkal, amelyek nem nevelő, hanem félrevezető, nem erősítő, hanem önbizalom-romboló hatásúak, óriási károkat okoznak a magyarságban. Hasonlóan kártékonyak azok az újabban megjelent magyar irodalmi művek is, amelyek idegen, leginkább német szemüvegen át vizsgálják és ítélik meg a magyarság lelki alkatát. Színvakból soha sem lehet festő, s aki a német, olasz, francia vagy angol lelkiségből akarja megérteni és érzékeltetni a magyarság szellemét, az ne vegyen tollat a kezébe.

Nem azt kívánom ezzel mondani, hogy az összehasonlító jellemzés szükségességét és értékét kétségbe vonom, hanem azt, hogy minden tárgyilagosságra való törekvés mellett is a magyarság lelki alkatát kizárólag a magyarság lelkűidében való teljes elmélyedés útján, csakis magyarul lehet megérteni. Ha valamely hazai vagy külföldi kutató német vagy francia lélekkel méri fel a magyart, ugyanolyan képtelen eredményeket kap, mintha pl. hőmérővel akarná a magasságot, vagy centiméterrel a hőfokot megállapítani. - Talán kevésbé veszélyes, de azért föltétlenül káros az a másik vélemény-véglet is, amely egyoldalú életszemléletében nem akar tudomást venni semmiről, ami nem magyar, túlzott érzékenységgel fogadja a magyar lelkűiét minden jogos bírálatát, teljesen elzárkózik a külfölddel való összehasonlítás elől és a régi kisnemes maradi álláspontját fogadja el: "Extra Hungáriám non est vita, si est vita, non est ita", amely közmondásban nem csak a magyar föld és fajta szeretete nyilvánul meg, hanem a magyar élet testi és lelki formájának tökéletességéről való üresen fennhéjázó meggyőződés is. Nyilvánvaló, hogy a nemzettest lelki alkatának alapos vizsgálatánál egyik túlzó álláspontot sem lehet elfogadnunk, hanem igyekeznünk kell elvonatkoztatni magunkat minden egyoldalú vélemény hatása alól, s így kell tárgyilagos képet alkotnunk a magyarság lelki alkatáról.

Az alábbiakban néhány, a magyarságról formált olyan régebbi jellemrajzot idézünk, mely a vázolt szempontból különös figyelmet érdemel.

Széchenyi István ostorozó szelleme a hibákat állítja előtérbe, s korát megelőzve a modern fajbiológia tanítását vallja, amidőn a lelki alkat öröklési kapcsolataira utal: Hogy a nemesség nagyobb részének oly szívreható szegénysége, hiányos vagy semmi nevelése, s ekképp égbekiáltó tudatlansága s járatlansága közt, oly törvények mellett, melyek a rendbontóknak kedveznek inkább, mint a rendszeretőknek, a közhenyélésnek közepette nincs a hazában több baj, több veszély, mint melynek tanúi vagyunk, az valóban Isten csodája, vagy - és ez hihetőbb,
- mert csudák mai világban nincsenek többé napirenden - annak legbizonyosabb jele, hogy nemes vérű, jóindulatú és becsületes ember a magyar nemes.

Mert ha ez nem volna, már rég magára ruházza más szegény-sorsúak hibáit, az álnokságot, csúszás-mászást, hízelkedést, fortélyoskodást. És kérdem: vajon nem fáj-e az emberbarátnak szíve - ha nem magyar is - midőn ilyen nemes, jóvérű fajt célszerű rendszer híján miatt nagy léptekkel végvesztének indulni lát?

Kemény Zsigmond jellemzése pl. azért érdemel különös figyelmet, mert kiviláglik belőle, hogy Kemény szerint milyen népi jellemvonások azok, amelyeket a magyarság leginkább elítél és amelyek lelki alkatától idegenek. A magyar népben nincs meg az alattomosság, nincs meg a fondorkodás ösztöne, a színlelés, a lesbeállás, a bosszú titkos kielégítésének vágya.

A magyarság fő jellemvonása a nyíltság.

A magyar aránylag nem bosszúálló. A bántalomért nem orvul, hanem a legnagyobb nyíltsággal szerzi meg magának az elégtételt.

A magyar a vérengzéstől nem irtózik, de orozva nem gyilkol. Orgyilkost titkos bosszúra nem fogad. Orgyilkosnak nyereségvágyból nem szegődik.

Ezek a tulajdonságok együttvéve teszik alkalmassá arra, hogy gyorsan kijózanodjék. A magyar nem összeesküvő. Története menetében aránylag bámulatosan kevés az összeesküvés.

A magyar komoly, nyílt homlokú és merész szívű nép és éppen azért nem folyamodik oly módokhoz, amelyeket a szolgalelkűség félénksége, a szenvedésekből folyó erkölcstelenedés, a bosszú hajlamából folyó alattomosság szokott szülni.

A magyar lelki alkat lelkes kutatója, Hermann Ottó (1902), a magyarságról igyekezett átfogó jellemképet nyújtani. Pszichológiai fejtegetését a következőkben foglalta össze: A magyarság legvilágosabban megtartotta a középázsiai lovas, általában állattenyésztő, pásztorkodó, sátoros nomádság jellegét. Nomád szervezetének késői nyoma a pásztorkodásban, halaványabban a halászat, leghalaványabban a népies vadászat terén maradt meg a legújabb korig is.

Családjában és foglalkozási kereteiben szervezete a természet rendjén, a koron, a tapasztaltságon alapuló patriarchalizmus volt. Közéletét a törzsnek, mint népegyetemnek, közakarata vezette.

A családban a tekintély föltétlenül a férfit illette; a nő meg volt becsülve; de nem ura mellett, hanem utána következett; a család kor szerint az asszony után sorakozott; a fiú elől járt. A patriarchális szervezetbe be volt vonva a fajilag azonos cseléd is, mely az idegen szolgának elébe vágott.

Megjelenése szerint a magyarság méltóságos; magaviseleté szerint komoly; hallgatagságra hajló; a fecsegő és ugrándozó magaviseletét, mint férfihoz nem illőt tekinti.

A magyar föltétlenül vendégszerető és tisztességtudó.

Föllépése nyűt és bátor, bármely földi nagysággal szemben is, ami nagy és erős önérzetében gyökerezik. Az önérzet sokszorosan jelentkező történelmi és társadalmi fejlődése révén szerzett túlságában gyökereznek a magyarság legfőbb hibái is, mint legkirívóbbak: a hivalkodás, meg nem férő természet, önhittség, gőg, hetykeség a betyárkodásig; de ugyaninnen a szalmaláng, egyáltalában a kitartás hiánya is, mert az önhittség sokszor egy a sokat markolással, ez pedig a keveset szorítással mely csapongáshoz vezet.

Sohasem alázatoskodó. Nagy erénye a lovagiasság. A magyai' megtartja adott szavát.
A magyar nem kíváncsi, nem könyörgős. Támadása nyílt, bátor, sohasem alattomos; nem gyilkol orozva, nem forral bosszút; nem lop, hanem elveszi azt, amit akar.

A magyai' szavajárása velős, sokszor ékes; született szónok. Szelleme szerint kiválóan eszes, elmés, költői hajlamú. Szereti a hasonlatot, a parabolát, a dolgoknak önmagával való viszonyítását.

A magyai' a folytonos, iparkodó munkának nem embere. Nekifohászkodik ugyan és ekkor nagyot végez; de ezután nagyokat pihen és álmodozik. Ezért a magyar nem is hajlik a folytonos munkával szerző, alkotó iparra és kereskedésre; ha rákényszerült, menekülni iparkodik az anyaföldhöz, a halas vízhez, ahol szemlélődő, sokszor a restségig érő hajlamát kielégíti.

A magyar nem ment az uraskodás hajlamától; szeret mulatni. Köztéren szereti a fényt, házában sokszor a sivárságig menő egyszerűséget; de éléskamrájára, pincéjére és jószágára büszke és rátartás.

A magyar ember nem hagyja jussát, véleményéhez makacsul ragaszkodik; a világ legszívósabb, meg nem győzhető pörlekedője és örökös pártoskodója.

A magyar igen közel áll a természethez, józanon fogja fel a jelenségeket, tisztán tudja saját véges voltát; semmin sem csodálkozik, mindent jól megnéz és első gondolata: a dolog nyitja.

Esze élességével, józan gondolkodásával sokszor oly dolgokról mond biztosan találó ítéletet, amelyektől alapjában véve távol áll.

A magyar helyzetének sajátságos és kényes voltát jól ismeri és helyesen fogja fel: tudja, hogy mint nemzet számszerint nem nagy, hogy a számbeli hiányt eszességgel és nemzeti sajátosságainak fenntartásával, kifejtésével lehet legbiztosabban pótolni. Ezért más hatalommal szemben türelmes, belátásból és bölcsességből megférő; szabadságát megosztó. De jogaira féltékeny, azoknak védelmében éber és eszesen kitartó.

Ezek után lássunk néhány nemzetkarakterológiai megállapítást mai kiválóságaink tollából.

Orsós Ferenc (1941) a magyarság lelkűidéről a következőket írja: Szerencsére még nem fajultak el összes értékes faji génjeink. A sok lelki és szellemi drótakadály, csapda és álcázás között megbújva vesztegel még sok ősi erős gén, sokkal több, mint ellenséges indulatú faj kutatók állítják. Persze a nemes szemek sok ocsú és pelyva közé vannak süllyesztve. Megkísérlem most, hogy kiválasszak pár magyar szemet a silány pelyvából.

Az ősi magyar erény két nemes fém ötvözete: a régi finnugor és török törzsek származéka. A nemzeti életre legfontosabbakat sorolom fel néhány hozzáfűzött megjegyzéssel

1. Első helyen áll a magyarság harciassága. Nem állati kegyetlenség, nem fejvadászat ez a tulajdonság, hanem az életerőből és faj szere tétből fakadó harci készség. A katonai erények ilyen fokát rajtunk kívül még finn és bolgár rokonaink őrizték meg százados szüntelen elnyomatás dacára.

2. A második helyre az élő hitet helyezem, bár ennek magva látszólag különösen nehezen található fel. Pogány őseink hite a harciassággal szorosan összeforrt lelki adottság volt. Ez most tűnik ki, amikor a szittya, hun és honfoglaló magyar művészet motívumainak vallásos jelentőségét kezdjük megérteni. A kereszténység látszólag szétválasztotta a hitet a harciasságtól, pedig ez nem ellenkezik a kereszténység elveivel, hiszen Krisztus kijelentette: Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem fegyvert. Az ezeréves múltunkban gyakran egyszerre lángolt fel a hit és a harcos hevület. Elég, ha a keresztes hadjáratokra, a tatárok, a törökök és az osztrák-dinasztia ellen vívott harcokra utalok.

3. A tudás is ősi magyar sajátság, de sajnos, sokan csak az elnyomatás tüneteiből ítélik meg a magyarság szellemi színvonalát, pedig tudjuk, hogy a honfoglalás idejében őseink szellemi fölényben állottak a szomszédos népek mellett, ami kitűnik egyrészt hadászatuk fölényességéből, fémiparuk kiválóságából, állattenyésztésük sikereiből és az államalkotásra és vezetésre való kiváló rátermettségükből. Hogy a turáni fajták kiváló állattenyésztők és kertészek  voltak, általánosan ismert. Az Öntözőrendszer is turáni találmány. A turkesztáni és a bolgár öntöző kertészet e magas kertkultúra közvetlen, megszakítás nélküli leszármazottja, a kecskeméti világhírű gyümölcstermelés és konyha- és gyümölcskertészetünk sok más kiváló helye is az őskori kertészetünk fel újulása. 4. Hogy a művészet, nevezetesen a képzőművészet mennyire magyar sajátság, csak most kezd ismertté válni, amikor hazai és külföldi szaktudósok felfedezik az ősi szittya (szkíta), hun és magyar iparművészet gazdag emlékeit és megvilágítják annak magas, szinte egyedülálló technikai fejlettségét és spirituális jelentőségét. Német, orosz és hazai archeológusok kimutatták, hogy a szkíta-hun-magyar iparművészet iráni (perzsa) befolyástól megtermékenyítve már a messze ókorban úttörő volt és nagymértékben befolyásolta később a görög és a germán művészetet és kultúrát is. Amikor őseink Dél-Oroszországban éltek, a Dnyeper mentén és a Krím-félszigeten, főleg Kercsben alakultak messze kiható iparművészeti központok, melyek különösen a fegyverek, katonai felszerelések és áldozati eszközök készítésében magas tökélyt értek el.

Újabban számos céltudatos ásatás leletei olyan tüzetes megismeréséhez vezettek e művészetnek, hogy egy-egy újabb lelet felbukkanásakor nemcsak az előállító műhely, de sokszor az illető mester is meghatározható. így pl. (Fettich Nándor vizsgálataiból) tudjuk, hogy a Nürnbergben őrzött német birodalmi díszkard a Dnyeper mellett készült hun műhelyben és ugyanazon mester kezéből került ki, mint egy hasonló második moszkvai és egy harmadik nyíregyházi példány. Minthogy a művészetben nagy szerepet játszott a tarsoly lemezének ornamentuma, ezt a művészetet tarsolylemez-művészetnek vagy tarsolylemez-kultúrának is nevezik a szakértők. Minden tarsolylemez ezüst- és aranyborítású felszínén más-más egyéni jelentőségű díszítés található. Most tudjuk, hogy e díszítés formai elemei részint őshun, részint iráni és görög elemekből tevődnek össze. Az őshun motívumokban különösen állatok vagy istenek, illetve ezek jelképei szerepelnek. A görög befolyás alatt ókeresztény motívumok is behatoltak e művészetbe. Kétségtelen megállapítást nyert, hogy a fegyverek, a ruházat, az eszközök ornamentuma egyszersmind a kultusz szolgálatában is állott. A művészet jelentősége akkor voltaképpen nagyobb volt, mint jelenleg, mert a fajtára nézve jellegzetes és az egyénre nézve sorsmeghatározó absztrakcióval és perszonifikációval volt egybekötve. A szittya-hun-magyar vitéz szemében a fegyver, a ruházat minden dísze, így tehát a tarsolylemez, sőt még az egyszerű derékszíj is valami önálló lényt, rendszerint egy állatot, illetve egy szellemet képviselt, mely misztikusan befolyásolja, együttél a hordozójával és annak sorsát, hadiszerencséjét is irányítja.
A tarsolylemez ornamentumának pl. egyszersmind totem-jelentősége volt és az azon ábrázolt állati és növényi motívumok mind valamely istenség szimbólumai voltak, éppúgy, mint az ókereszténység korában is mindenütt feltaláljuk a jellegzetes szimbólumokat, pl. a halat, a galambot, a keresztet, stb. A harc közepette tehát az Isten kezében érezte magát a magyar harcos és ha elesett, úgy transzcendentális segítői is vele együtt haltak, az egész mindenség gyászolta és volt idő, amikor a ház népe vagy kísérete is sírba szállt vele (Herodotos).

Már máskor is kiemeltem, hogy milyen utolérhetetlen tökéletességűek a finn-ugor rokonaink, pl. a Moszkva körül lakó mordvinok kézimunkái. Hogy ez a fejlett háziipar most is virágzik népünknél, eléggé bizonyítja Székelyföld, Kalotaszeg, Torockó, Mezőkövesd, Tárd és Baranya, stb. népművészete. Sajnos, hogy e fajfenntartó és nemesítő erénye népünknek jelenleg idegen ízlésű kereskedők legkárosabb befolyásának van kiszolgáltatva. Ami eddig népművészetünk megmentése végett társadalmi és állami úton történt, túl kevés a degeneráló külső befolyáshoz képest. Pótolhatatlan nemzeti vesztesség lenne e művészet kihalása. 

Végül kimagasló erénye a magyar fajnak a férfias jellem és az egyéni és családi erkölcs.
Nyíltság jellemzi a magyar népet. Alattomosság, álnokság távol áll tőle. Titkai nincsenek, legfeljebb az itt-ott még nyomokban fellelhető pogány hagyományok. Fajtamentő kincse a magvai- népnek a családi élet tisztasága. Ahol ez lazul, ott már idegen befolyás érvényesül. 

Hóman Bálint a mai magyar nép lelki sajátságait mesterien vezeti le a honfoglaló magyarság lelki alkatából, melyet egykorú görög, szír és arab források alapján ismertet. Leírja a honfoglaló magyart, kiben nem nehéz a szabadságot szerető, jogait ismerő, politizáló, idegenekkel szemben óvatos, körültekintő, sőt körmönfont, de alapjában nyíltszívű és egyenes, de sokszor állhatatlan. Az élet küzdelmeiben bátor, munkabíró, nélkülözést tűrő, de a jólétet, pompát kedvelő, hallgatag és szófukar, de mulatozás közben kedélyes magyar paraszt lelki ősét felismernünk.

Érdekes pl. Keresztűry Dezső (fejtegetése arról, hogy milyennek látja a magyar önmagát: A magyarság önszemlélete nemcsak ma, de már századok óta türelmetlen tettvágy és halálos kétségbeesés közt hullámzik. Magasság és mélység azonban itt is csak egy középső rétegre vonatkoztatva nyeri el értelmét. Ezt a kiegyensúlyozó kedélyréteget fatalisztikus bölcsesség, valóságkedvelő józanság és melegen gyöngyöző jókedv jellemzik. Vér, táj, történelem együttesében mintha csakugyan Észak és Dél fonódott volna össze e szemléletmódban. Lelkesültsége valami közép a rajongó sóvárgás és a pusztító indulat közt; lehangoltságából hiányzik az északi elcsigázottság és a déli cinizmus; józansága mértéktartóbb, mint a német alaposság, s emberibb, mint a gall racionalizmus; fatalizmusa a tapasztalás bölcsessége, nem a kiábrándultságé, humora a bátor szív és a játékos értelem felelete a sors nyomására; quietizmustól, iróniától és érzelmességtől egyaránt távol áll. E pár vonás is jelzi: a magyar jelleg, ahogy az a nép tudatában is tükröződik, nem egyszerű és átlátszó; a jellegzetesen magyar kedélyállapot összetett, árnyalatos. A legtisztább öröm mélyén is ott van valami nyugtalanító emlék iszapja, a vágyat a tapasztalás kényszere fegyelmezi, a szenvedélyt az ösztönökben hordott szemlélődő hajlam. Az önfeláldozás kitáruló lelkesültsége hamar átfordul a megbántottság dacos elzárkózottságába, a nagy álmok szárnyán ott a valóság szürke pora is.

Önmagára eszmélésének folyamán a magyarság egyik legmegrázóbb élménye az elhagyatottságé, a testvértelenségé, a népi magányé. Vannak, akik ezt az érzést művelődésünk egyik mély ellentmondásából eredeztetik. A magyarság életcélja is, mint minden más népé - eszerint - az. hogy önmagát kifejlessze. Alkotó erői azonban nem fejlődhettek szabadon: mint később érkezettnek, egy már kész világképhez kellett alkalmazkodnia. A mintakép túlságosan is élő és nyomasztó, hogysem a tanítvány legyűrhetné: a magyarság önmegtagadással lett európaivá, s nem egyszer béklyónak érzi ezt a szellemi hűbériséget. Fegyelme, belátása keresztény és európai, emlékezete és vágya azonban az európai kultúra előtt vagy alatt élő erők szövetségét keresi: műveltségével otthon érzi magát nyugaton, de ösztönében a magánosság, az utat tévesztettség érzései nyugtalankodnak. Ha ez a magyarázat - amely egy XVI. századbeli, s elsősorban politikai fogantatású élményt általánosít - nem is tartalmazza az egész igazságot, mégis önismeretünk egy jellemző vonására utal. Minden nép kész az elzárkózásra. A magyarság is szereti magánosságát büszke különállásnak érezni, s hajlamos arra, hogy életének célját és értelmét a puszta létörömben vagy a nemzeti önzés céljaiban keresse. De sok példánk van arra is, hogy ez a nemzet szinte teljes önfeledtséggel tudta átadni magát egy-egy nagy, léte határain túl mutató eszme vonzásának.

A magyar az, akinek jellemzésére azt mondhatjuk el, amit a tökéletes emberről gondolunk, azonosítja Illyés Gyula minden magyar költő és gondolkozó után az igaz magyarság eszményét a tökéletes emberiességgel. Valóban, ha a magyar önismeret legfájóbb eleme a népi magány érzése, legmélyebb értéke ez a tiszta, magas emberiességért folytatott szakadatlan küzdelem. Végül Ravasz László (1939) örök szépségű és megrázó igazságú tanítását idézzük a magyarság le lk i alkatáról: Ha közelebbről nézzük és megkérdezzük, hogy milyen a magyar népnek a szellemi alkata, észjárása, azt mondhatjuk, hogy a magyar szellem tagolt, nagy egységekben dolgozó, egyenletes, egyszerű, tömör. Látszik ez abból, hogy a magyar nyelv képekkel dolgozik inkább, mint fogalmakkal, hasonlít ahhoz a festőhöz, aki nagy foltokkal ábrázol, egységekkel mondja el a részleteket is. Hasonlít ahhoz az épülethez, amelyben a falat a kövek nehézkedése tartja össze inkább, mint a közéjük rakott vakolat, vagy az összekötéseknek és kapcsolásoknak finoman kidolgozott rendszere. Beszélgetésében is átlag kevés szóval él, sokat mond a hangsúllyal, s lényeges társalgási tényezője a szünet. Nem hajlamos az elvonásokra; az absztrakció egy bizonyos magassága mái- nem érdekli, üressé és értelmetlenné válik számára. Nem hajlamos rendszerezésre sem, szereti a világ képét nagy egységekből állítani össze, s köztük éppen csak a legszükségesebb kapcsolatot létesíti. Rendszeresinálási kedvtelése sohasem volt. Tömör annyiból, hogy gondolkodása és kifejezése súlyos; nincs meg benne a pattanó, szikrázó könnyűség még akkor sem, ha a játékos kedve egészen kifejlődött. Reálisnak kell mondani a magyar szellemiséget és józannak. Egészen távol áll tőle a spekuláció, nem hajlamos az ábrándozásra. Realitása azonban nem teljes: minden magyarba beleszakadt egy foszlány a puszták tündéri igézetéből, a délibábból. Helyhezkötöttsége és az előtte feltáruló rettentő távolság készteti arra, hogy túl a lehetőségen elgyönyörködjék távoli álmok csillogó foszlányaiban. De lehetetlen magyar Don Quijotét elképzelni, aki lóra ülne, hogy megússza a délibábok vizét.

Szeret mesélni és mesemondásába a sajátmaga világát, életét viszi által egy megnagyobbított és megszépített világ boldog lehetőségei közé. A bojtár-legény királyfi lesz, a királyfi bojtárnak öltözködik; a gonosz mostoha csele felsül, a fiatalok boldogok lesznek; aranynyájak legelnek aranymezőkön, de sem kozmikus csodákat, sem átöröklött démonológiát, sem dualista világcsatát mesemondásában nem találunk. Első emlékei a keresztyénség felvételekor elpusztultak, mesemondásának történelemelőtti eredete eltűnt, s azt lehet mondani, hogy mesevilágából lényegesen hiányzik a múlt.

Dr. Doros Gábor: A magyarság életereje 1/3
tartja össze inkább, mint a közéjük rakott vakolat, vagy az összekötéseknek és kapcsolásoknak finoman kidolgozott rendszere. Beszélgetésében is átlag kevés szóval él, sokat mond a hangsúllyal, s lényeges társalgási tényezője a szünet. Nem hajlamos az elvonásokra; az absztrakció egy bizonyos magassága mái- nem érdekli, üressé és értelmetlenné válik számára. Nem hajlamos rendszerezésre sem, szereti a világ képét nagy egységekből állítani össze, s köztük éppen csak a legszükségesebb kapcsolatot létesíti. Rendszeresinálási kedvtelése sohasem volt. Tömör annyiból, hogy gondolkodása és kifejezése súlyos; nincs meg benne a pattanó, szikrázó könnyűség még akkor sem, ha a játékos kedve egészen kifejlődött. Reálisnak kell mondani a magyar szellemiséget és józannak. Egészen távol áll tőle a spekuláció, nem hajlamos az ábrándozásra. Realitása azonban nem teljes: minden magyarba beleszakadt egy foszlány a puszták tündéri igézetéből, a délibábból. Helyhezkötöttsége és az előtte feltáruló rettentő távolság készteti arra, hogy túl a lehetőségen elgyönyörködjék távoli álmok csillogó foszlányaiban. De lehetetlen magyar Don Quijotét elképzelni, aki lóra ülne, hogy megússza a délibábok vizét.
Szeret mesélni és mesemondásába a sajátmaga világát, életét viszi által egy megnagyobbított és megszépített világ boldog lehetőségei közé. A bojtár-legény királyfi lesz, a királyfi bojtárnak öltözködik; a gonosz mostoha csele felsül, a fiatalok boldogok lesznek; aranynyájak legelnek aranymezőkön, de sem kozmikus csodákat, sem átöröklött démonológiát, sem dualista világcsatát mesemondásában nem találunk. Első emlékei a keresztyénség felvételekor elpusztultak, mesemondásának történelemelőtti eredete eltűnt, s azt lehet mondani, hogy mesevilágából lényegesen hiányzik a múlt.
Napsütötte pusztákon, fénnyel betöltött völgyekben, kedves, sugárzó dombokon élte le életét, Közép-Európának legszárazabb és legnapfényesebb földjén: nem csoda, ha tiszta, erős színeivel mély és igaz távlat, zavartalan valóságlátása nagy világossággal kapcsolódik. Szellemiségében is sok a napfény; tiszták, biztosak a méretek, nem mosódnak el az alakok; lényét öntudatlanul is világosságból valónak tartja a magyar. Amit nem ért meg, neki meg kell magyarázni: magyarrá és világossá tenni. Nincs érzéke a félhomály, az ismeretes chiaro oscuro iránt. Meséiben, költészetében nem szerepel a köd, az angolszász és germán mondavilágnak ez a legfontosabb hangulatcsinálója. Világossága miatt idegenkedik a miszticizmustól, az értelmi miszticizmustól éppen úgy, mint az érzelmitől. Amaz túlságosan elvont, emez túlságosan idegen és férfiatlanul érzelmes volna számára. Mindehhez hozzájárul szellemiségének egyszerűsége. Nem a primitívséget értem ezen, hanem az ősi tehetségnek gyermeteg egészségességét és természetességét. A magyar lélek nem bonyolult, nem dekadens, nem kiélt, ereje nem halk remegésekben áll, jaj lett volna neki, ha kard és eke helyett halk remegésekkel akart volna ezer esztendeig fennmaradni! Egészben véve férfias nép; ahol igazán magyar a magyar, ott a férfiak a szebb példányok, a nő csak kísérőzene a férfiasság vezérszólamához. Sok tartalékerő rejlik még benne: ezer év óta van itt és még egyáltalában nem kopott el. Itt-ott látszik a kifáradás egy-egy önmagába házasodó rétegnél, főképpen a szaporaság megszűntében és a kényelmesebb foglalkozás keresésében, de ez helyi tünet. Okos keveredéssel, elegyítéssel és megmunkálással ez nagyon hamar eltűnhetik.

Kedélyét tekintve, a magyar lélek uralkodó vonása a nyugodt, talán egykedvű külszín alatt elraktározott és rendbentartott érzelmesség. Ezért van benne valami ellentmondó, néha meglepő. Sokszor nem olyannak bizonyul a magyar, mint amilyennek vártuk. Ez nem a lelke hamisságától, vagy erkölcse álnokságától van, hanem kedélyének a belső feszültségétől. Alapjában véve hallgatag; nem is igen van kivel beszélnie, sem szántás-vetés, sem pedig verekedés közben nem lehet társalogni. A társalgás vagy kézműves vagy papirosemberek foglalkozása. Ebből következik, hogy mondanivalói felgyűlnek, s ha éppen nem történik meg vele az, ami a pásztorokkal, hogy a felgyűlt mondanivalót sem mondják el soha senkinek, ez néha kikívánkozik, s hajó emberére akad, poharazás közben beszédessé válik. Komolyságát néha átüti meglepő jókedve. Jókedvében mindig van valami komoly és fájó vonás. Ha gátló képzetei meglazulnak és lelke kicsordul, előttünk áll a sírva vigadó magyar, aki úgy megdalol, táncol, vigad, hogy a szíve majd megszakad.

Ezekbe az ellentétekbe azonban nem könnyen megy át, bizonyos erőszak és törés kell hozzá, ami az érzelmek erejét és kifejezés hevét fokozza. A csendes ember így válik duhajjá, a szelíd mérgessé és szilajjá. De azután - éppen ezért - hamar elviharzik, visszaesik egykedvűségébe vagy zákányos lehangoltságába. Mozdulata tempós, megfontolt, szinte ünnepélyes, de tánca felülmúlja a forgószél sebességét, s szívesen veti magát nyerget nem ismert vad ménre, s az ember és állat eme nagyszerű párbajában rendesen az ember győz.

A magyar - erkölcsöt nézve, uralkodó vonását a férfiasságban látjuk. Ezzel együtt bizonyos keménység jár. Közeli szomszédság ide a büszkeség, rátartiság. Ez bizony sokszor az üres gőgig fokozódik. A rátartiságból következik, hogy szeret imponálni, bár neki alapjában véve nem imponál senki. Büszkeségből fényűző is tud lenni. Sohasem a maga érzése, szüksége és kívánsága szerint, hanem mindig azért, mert valamit meg akar mutatni, reprezentálni akar. Férfiasságába kegyetlenség is vegyül néha, de éppen úgy beleszövődik a nagylelkűség is. Nem érzékenykedik, nem sápítozik, tettének következményeitől nem riad vissza, azt vállalja, de sokszor a gyengét futni engedi, az ártatlant nem bántalmazza, s hajótéttel kell visszafizetni, kedve telik a bőkezű fizetésben. Mindamellett alaptermészete szerint ragaszkodik a földhöz, erősen összeszövődik a lelke ezzel a világgal; kevés benne a transzcendentális hajlam. A földhöz való ragaszkodása ösztönös önvédelem. Mint ahogy az akác 8-10 méter mélyre nyújtja gyökerét a sívó homokban, hogy a pusztító szelek ellen szilárd réteget kapva megálljon, úgy a magyar lélek is nagyon mélyen belebocsátotta gyökereit ebbe a földbe, a laza magyar homokba, hogy a történelem szele el ne söpörje innen. Rátartisága, kedélyének zártsága, belső érzésének a mélysége, csak kirobbanó formában való megnyilvánulása és férfiassága érteti meg velünk azt, hogy a magyar ember szemérmes, legbelsőbb valójában nem szeret mások előtt megjelenni; vallásban, szerelemben, barátságban kerüli a könnyen csobogó lírát, s mivel nagyon komolyan veszi érzéseit, szereti elrejteni.

Ezeket ismerve, természetesnek találjuk a magyart a maga különös és jellegzetes életformáiban. Első helyre a virtuskodást teszem: ez különös magyar' életforma. Oka az, hogy a csöndes, egyhangú és egykedvű életben felgyűl egy csomó energia, a férfias természet keresi a veszedelmet, a rátartiság mindenre képes, ha kételkednek a fogadkozásában; a "majd megmutatom én" magatartás következik a magyar lélek imponálni akarásából. A halál, mint minden turáni eredetű népre, reá is kevésbé félelmes, s az egész virtuskodás azért is alkalmas életforma, mert összesűrítve, hirtelen lepergő, bámulatot keltő cselekménysorozatban az egész erőkészletet felhasználja, s azután visszavonulhat a maga régi, csöndes helyére. A magyarságnak a sportban való teljesítménye is sokkal inkább a nagyszerű, kivételeket felmutató virtus, mintsem a tervszerű, céltudatos edzés és rendszeres gyakorlat eredménye. Másik jellemző életformája a magyarnak a dekórum-keresés. Először tekintély tartás, azután méltóságtudat, majd ünnepélyesség, végül reprezentáció; pompázó felvonulások, akár lakodalmak, akár országgyűlések legyenek. Ilyenkor kiderül: mennyi ízlés, mennyi szín, mennyi pompakedvelés van a magyar emberben, akár barokk főúr, akár egyszerű paraszt. Itt látom a magyarázatát annak, hogy különösen két vallás tett mély hódítást a magyar ember szívében: egyik az egyszerű, világos, kemény, autonómiát adó és eleve elrendelést hirdető kálvinizmus; a másik a színes, pompás, látványos katolicizmus, felvonulásaival, nagyszerű szertartásaival, csodálatos vizuális élményeivel.

A magyai' embernek tagolt, tömör, kisebb összefüggéseket megtartó szelleméből, azután erőteljes egyéni hajlamaiból, továbbá abból a tényből, hogy aki az ő fajtája, az családtag, aki nem az ő fajtája, idegen vagy ellenség, egyszóval: a Kárpátövezte karám világhelyzetéből következik, hogy szereti a pontos határokat, akár gyepű, akár barázda, akár jogszabály. Roppant élesen vitatja: kinek meddig tart a hatásköre. A maga portáján elismeri a gazdát úrnak, de nem engedi, hogy beleszóljon a szomszéd dolgába. Ez fejtette ki a magyarnak rendkívüli jogérzékét, s ez a nagyon kifejlett jogérzék építette ki a magyai' alkotmányt, a közjogi vonatkozású hatáskörök megállapításának ezt a nagyszerű intézményét. Az alkotmány egy állandó jogalkotási önvédelem a mindenkori királyi hatalommal, főurakkal, lázadó jobbágyokkal, rendi Magyarországgal, nemesi előjogokkal, hatalmas szövetséges államokkal szemben. A hadviselést és igazgatást a magyar férfi főfoglalkozásképpen űzte, s ez éppúgy katonanemzetté tette, mint politikus nemzetté. Politikus nemzetnek, szakadatlanul jogi kérdéseket megoldó embereknek legfőbb fegyvere a szónoki beszéd, ezért a szónoklás a magyarnál éppen olyan állandó és jellemző életformává lett, mint pl. a görögöknél, ahol minden kérdésben egy millió alkalom szerint váltakozó esküdtbíróság döntött és akár magánjogi, akár közjogi, akár egyszerű érzelmi vagy értelmi döntésről volt is szó, két fél érveinek gondos meghallgatása és lemérése után jött létre a döntés. A magyar szónokiasság az idők folyamán értelmi jellegéből sokat veszített, mind nagyobb szerepet talált benne az érzelmi és a morális, azaz a rábíró elem. Ennek oka a magyar természet súlyosságában, szemlélődő voltában, nehézkességében rejlik. A magyar hajlik a keleti lomhaságra, a kor pedig gyors és nagy cselekedeteket kivan, tehát a magyar életben állandóan zengett egy sarkalló, ösztökélő, lelkiismeretbe nyilalló profetikus szó a megmentő cselekedet érdekében. A legmegrázóbb prófétizmus mellett ez az érzelmek felduzzasztásával, esetleg a nagy alkalmak aprópénzre váltásával és a zengő szava kk al való játékos visszaélés által az örök prófécia komoly, sürgető, jeremiási hangja mellé odaállította a hazafiaskodó, egyesületeskedő retorikának pohárköszöntős szózuhatagát. Ez egyik magyai' bűnre vezet át, a szavattyúságra, majd a szószátyárságra, néha szájhősködésre.

Világos dolog, hogy a magyar életforma a tervszerű és szótlan engedelmeskedés helyett a rendszeres ellenzékiség. A magyar sohasem volt összetapadó nép, mindig laza összefüggésben élt, s inkább nagy egyéniségeket tudott termelni, mint nagy népet. Mi nagy egyéniségekből összetevődő kis nép vagyunk, míg ismerünk kis egyéniségekből összetevődő nagy népeket. A magyarnak már említett nehézkessége, jogászi gondolkozásmódja, autonómiát kereső természete engedelmességre nehezen kapott rá, ezért hamar ment ellenzékbe, de ha olyan gazdája akadt, aki kemény kézzel összeroppantott minden ellenzékiséget, megjuhászodott és szót fogadott. Minden nagy király ellen állandóan összeesküvéseket szőttek, minden nagy magyar király először a határon belül verte le az összeesküvőket, azután ütközött meg a határon kívülről jövő ellenséggel.

Ez a sor betetőződik a magyar aktivitás csúcspontjában, a magyai' katona életformájában. Soha senki az ellenkezőt nem állította, minden igaz ember, akár barát, akár ellenség, megerősítette, hogy a magyar egyike a legjobb katonáknak. Itt nem a hadvezéri lángelmékről beszélek, nem is a háborús társadalom szervezéséről, a hadseregigazgatásról, ezekben vitatható a magyar különös kiválósága. Beszélek magáról a háborús foglalkozásról, s annak gyökeréről, a halálos veszélyű verekedésről. Ebben páratlan volt a magyar ezeréves történelme során bármikor. A Trianonban széttört Magyarország páratlan értékű ajándékot és hős személyiséget állított elénk: a magyai' katonát.

Mindeddig a cselekvő, vagy pedig pozitív életformák áttekintését végeztük. Van egy másik sorozata is a különös magyar életformáknak. Ezek között első helyen említem a magyar türelmet. "Nem az a legény, aki üti, hanem aki állja." Ez az ismerős szólás fejezi ki a magyarság rendkívüli passzív hősiességét. Más nép hasonló kedéllyel és értelmességgel százszor forradalomba ment volna, a magyar azonban tűrt. Nem a jámbor, élhetetlen, gyáva és lemondó türelem ez, hanem az elemekkel harcoló magyar léleknek a hihetetlen erőpróbája, amellyel példátlan terheket tud elhordozni. Ennek a türelemnek az elfajulása a tehetetlen beletörődés, a pató-pálos lelki magatartás. Ez is magyar vonás, szomorúan magyar; az egykedvűségnek olyan foka, amely a világon semmit sem tart érdemesnek arra, hogy megmozduljon érte. Van ebben valami fáradt érzéketlenség, kipusztulása az ép reflexeknek. A magyarnak még van egy utolsó, nagyon jellemző életformája: az, ahogy meg tud halni. Élni nem tud, halni mindig szépen hal. Ezért olyan megrázó a Szózatban a jobb kor és a nagyszerű halál dilemmája. A magyar passzivitás itt megint hősivé válik, csodálatos erkölcsi tartalmat nyer, s az ilyen halál, mint valami misztikus kenyér, nemzedékek életét táplálja. A magyar ezer szép halállal váltotta meg jogcímét az egyetlen csúnya életre.

Most lássuk, miként reagál, illetve az életfontosságú kérdésekben hogyan viselkedik a magyar lélek, melyet Ravasz László olyan mesteri tollal jellemzett. Milyen hatást idéz elő a magyar szellemiségben a kultúra fejlődése, hogyan tükröződi k vissza az alkotásokban a magyar szellem. Természetesen nem a magyar tudományos, művészeti, technikai, ipari, mezőgazdasági stb. értékek-felmérésére kívánunk kísérletet tenni, mert ez nagyon messzire vezetne és a fajbiológiának nem is lehet feladata. Csupán a reakciókészség és képesség mikéntjét kell még szóvátennünk e helyen. Szigorú megfontoltsággal és tárgyilagos megítéléssel is nyugodtan állíthatjuk, hogy nincsen olyan életfontosságú kérdés, irányzat, feladat, amellyel szemben a magyar lelki alkat ne reagálna vagy amely felfogásbeli vagy alkotásbeli képesség hiánya miatt számára megoldhatatlanná válnék. A magyar léleknek ez a fogékonysága a kultúra legkülönbözőbb életfontosságú kérdései és követelményei iránt részben öröklött tehetséggel, részben szerzett képességekkel magyarázható. Anélkül, hogy messzemenő részletezésbe tévednénk, eléggé közismert és néha még a külföld által is elismert tényre hivatkozhatunk, amikor azt állítjuk, hogy a magyarság a tudományos élet legkülönbözőbb ágazataiban, a művészetekben és a sportban, sőt legújabban már a technikában is létszámához mérten feltűnően nagy arányszámmal vesz részt az egyetemes emberi kultúra fejlesztésében.

Mindenekelőtt tudnivaló, hogy már honfoglaló őseink is fejlett ázsiai kultúrával rendelkeztek, amely messze túlszárnyalta az e hazában talált népek primitív kultúráját. Az ázsiai turáni műveltség a dolog természeténél fogva elsősorban hadi kultúra volt, ennek fölényével győzte le olyan diadalmasan ellenségeit. De mezőgazdasági, állattenyésztési kultúrája is volt, sőt igen magas művészeti kultúrával is rendelkezett. Hogy az egykorú krónikások barbároknak festették le a honfoglaló magyarokat, ez érthető. Az emberek mindig hajlamosak voltak arra, hogy a sajátjuktól elütő, idegen kultúrát barbárnak minősítsék. Ha elképzeljük azt a páni félelmet, amelybe a hódító honfoglaló magyarok a már polgáriasodásnak és elpuhulásnak indult szomszédaikat döntötték, - akkor meg is találtuk a honfoglaló magyarság fogvicsorgató becsmérlésének és szidalmazásának indokát. Az ősmagyarság magas kultúráját a históriai és régészeti emlékeken kívül logikailag is bizonyítja az a tény, hogy kiváló katonai és nemzetszervezetet tudott kiépíteni, és ebbeli képességeivel a többi nyugatázsiai és keleteurópai népeket messze felülmúlta. De az sem felel meg az igazságnak, hogy az ősmagyar egyoldalúan katonáskodó és pásztorkodó nép volt. A magyarság a honfoglalás idején már 38 iparágat űzött, s ezek közül igen híres volt a magyar fegyverkovács, ötvös, szíjgyártó, nyeregkészítő, tímár, szűcs és takács mesterség. Még a magyar lelkialkatnak a kereskedelemellenes voltát sem lehet eredetileg elfogadni, ha az egykorú görög történetírók leírására gondolunk, amelyből kiderül, hogy a görögök az ősmagyarokkal már Lebédiában és Etelközben élénk cserekereskedelmet folytattak.

A magyar lelkialkat kultúrát teremtő, befogadó és fejlesztő készsége a honfoglalás után, a letelepedés korszakától kezdve még fokozottabb eredményekben nyilvánul meg. Mi magyarok jól tudjuk, hogy ezen a földön, ezeréves történelmünk során, a kultúra terén mit tett és alkotott a magyar szellem. Az a kemény sors azonban, amely a magyarságnak osztályrészül jutott, sajnos, megakadályozta, hogy ezeket az ősi kultúrteljesítményeket, a régi szellemi alkotásokat meg is őrizhessük. Míg a nyugati nemzetek viszonylagos védettségben fejlődtek és mai napig fenntarthatták régi kultúrájuk maradványait, a magyarság a történelem forgószelében elveszítette úgyszólván minden régi kincsét. Mivel nagyon kevés bizonyítéka maradt fenn az ősi magyar alkotásoknak, ki vagyunk téve ellenségeink rágalmazásának, akik elődeink lelki alkatát magasabb kultúra kifejlesztésére képtelennek hazudják. Szent István gyönyörű bazilikáját és az ősmagyar királyok művészi sírjait romba döntötte az oszmán, az Áipád-kor építészeti remekeit - kevés kivétellel - eltörülte a föld színéről a tatárdúlás. Esztergom nagykultúrájú ősvárosáról, Visegrád gyönyörű királyi kastélyáról, stb. csak romok tanúskodnak. Mátyás király fényes Budavára, a nagy tudósok és művészek alkotása, megsemmisült, s a híres magyar Corvinák ezrei váltak az enyészet martalékává. A régi magyar szellem tudományos és művészi megnyilatkozásainak tömegei pusztultak és kallódtak el a nemzetünket sújtó idők vad viharában. Mindaz, amit ma úgy ismerünk és bizonyítékként bemutatunk, mint az ősi magyar szellem alkotását, csak jelentéktelen töredéke annak, ami tényleg megvolt, amiről csupán hiteles tudósítások maradtak fenn, a valóságban azonban mind megsemmisültek a nagy nemzeti katasztrófák ideje alatt.

Nekünk nem engedte meg a végzet, hogy ősrégi építészeti remekeinket büszkén mutogathassuk fiainknak és a bámuló idegeneknek. Nem tudjuk könyvtárainkat megtölteni sokévszázados, régi fóliánsokkal és múzeumainkat telerakni az ősmagyar művészet gazdag kincseivel, mert elpusztította őket a barbár ellenség. Amikor az oszmán-uralom véres, dúló harcok nyomán összeomlott, Magyarország kiirtva, kifosztva, felperzselve állott és lényegileg nem sokban különbözhetett attól, amit a honfoglaláskori Árpád hadai itt találtak. Hosszú évszázadok számtalan szellemi és anyagi terméke semmisült meg és tűnt el örökre! A magyar tehetség nem építhette ezer év alatt folyamatosan, kőről-kőre rakva nemzeti kultúráját, mint azok a nyugati államok, amelyeknek békéjét és nyugodt fejlődését védtük a keresztény Európa kelet és dél felől támadó vad ellenségeivel szemben. A nyugat önimádatba szédült nemzetei minduntalan elfelejtenek hálásak lenni azért, hogy a magyarság - miközben önmagát védte és a harcban összes szellemi-anyagi javait feláldozta -a nyugatiak kultúráját megmentette attól a sorstól, ami a magyar kultúra végzete volt. De ha hálát nem kapunk, - és talán nem is várunk, - azt mindenesetre elvárhatnék, hogy kézlegyintéssel ne intézzék el a magyar szellem értékeit, amikor saját régi kultúr-kincseikkel kérkednek, vegyék tudomásul, hogy azok fennmaradását közvetve nekünk, magyaroknak köszönhetik. -A történelmi viharok pusztításai miatt kultúránk ma felmutatható alkotásainak nagy része újabb keletű és alig tekinthet vissza egy-két évszázadnál régebbi múltra.

Széchenyi gyújtotta fel a magyarság lelkében azt a fáklyát, melynek ragyogó fénye lett a megteremtője, útmutatója és örök fejlesztője az újkori magyar kultúrának. A nemzettest átütő faji erejének és a magyar lelki alkat különös értékének éppen az a legékesebb bizonyítéka, hogy önhibánkon kívül örökösen visszavetve és elmaradva az európai kultúrfejlődés ütemétől, mihelyt némileg enyhült a ránk nehezedő sors kezének összeroppantó súlya, a törhetetlen magyar szellem nyomban feltámadt - és egyetlen évszázad alatt nagyjából behozta mindazt a hatalmas előnyt, amit a tőlünk nyugatra fekvő nemzetek évszázadok folyamatos munkájával megszereztek. Ez a tény a magyarság lelkűidének legmélyén felhalmozódott olyan tartalékolt erőforrás jelenlétére vall, ami jellemző a magyarság lelki alkatára és fajbiológiai szempontból jelentős tényezőt képvisel.

A kultúr-kérdésekkel kapcsolatban még egy probléma adódik, amelynek mérlegelése a magyarság lelki alkatának megítéléséhez szorosan hozzátartozik. Ez a kérdés arra vár feleletet hogy vajon a magyar szellemiség és kultúra ázsiai-e vagy európai? A fajbiológiai értelemben legkeveretlenebb és legősibb néprétegünk, a parasztság, az ősi zenében, népköltészetben és népi képzőművészetben rengeteg keleti, sőt ázsiai vonatkozást őrzött meg, miért is tagadhatatlan, hogy népi kultúránk ma is erősen keleti színezetű. De különösebb merészség nélkül azt is állíthatjuk, hogy egész kultúránk keleties alaptónuson épült fel, tehát úgy is jellemezhetnék, hogy a magyar kultúra olyan európai kultúra, amelynek egyik gyökere a messze keleti múltba nyúlik vissza. Éppen ezért a magyar szellemiség olyan európai kultúr-gyümölcsöket termel, amelyeknek különlegességét és zamatát éppen a minden kultúr-termékünkben finoman átérezhető keleties színezet adja meg. De téves úton járnak azok a túlzók, akik ma is táltosokat szeretnének látni és kultúránkból mindent kiirtanának, ami nem napkeleti. A magyarság le lk i alkatára jellemző, hogy -bár alapjában konzervatív típusú - az átütő erejű koreszmék befogadására alkalmas termő talaj. Ebben különbözik és különbözött sok keleti eredetű néptől, akikből hiányzott a lelki reakcióképesség a sorsdöntő szellemi átalakulások megvalósítására és emiatt tönkrementek.

A magyarság ezer évvel ezelőtt került a nagy válaszúira: felvenni a kereszténységet és beleilleszkedni az európai kultúrközösségbe, - vagy elpusztulni. Amiként szerves részünkké vált az őseink bölcsességéből táplálkozó ezeréves múltú kereszténységünk, ugyanúgy megváltozhatatlan valósággá lett európai kultúránk is, és büszkék vagyunk arra, hogy az európai kultúrközösség tagjai lehetünk. Ezt annál inkább valljuk, mivel az igazi európai kultúra nem esik össze kontinensünk határaival, sőt inkább úgy látszik, kelet felé lényegileg mindössze a Kárpátok gerincéig terjed. A kereszténység általános tanait kivéve, csak idáig jutottak el a nagy európai szellemi áramlatok, pl. reformáció, ellenreformáció, szabadságmozgalmak, stb; ezen túl egy másik világ kezdődik, bizantinus kultúrával és az egyetemes európaitól sokban eltérő szellemmel. A magyarság képviseli kelet felé a nyugateurópai szellem és kultúra végső bástyáját, s a Kárpátokon innen és túl a különbség a népi lelki alkat jellemvonásaiban és reakcióképességében is megnyilvánul. Láttuk, hogy pl. a magyarság lelkisége mennyire másként reagált a bolsevizmus irányzatára, mint az oroszságé. Ellenben nyoma sincsen nemzetünkben lelki elzárkózásnak, amikor a nyugateurópai szellemi javak közül a tudomány, technika, művészet, közgazdaság, stb. vívmányait, s az erkölcsi és szociális fejlődés olyan rendszereit kell átvenni, amelyek a magyarság lelki alkatának megfelelnek.

Az egyetemes magyarság lelki alkatának kutatása közben eddigi fejtegetéseink során általános jellegű tényezőket állítottunk előtérbe. Most meg kell vizsgálnunk, hogy ezek az általános jellemvonások milyen vonatkozásban állanak a nemzettestet alkotó alapfajtákkal.

A magyarságnak kiváló elmék tollából idézett fenti jellemrajzai és saját ismertetéseink is összegező képet igyekeztek nyújtani az egyetemes nemzettest lelki alkatáról, függetlenül attól, hogy a magyarság fajtabéli összetétele milyen, és hogy a nemzetünkről festett lelki kép öröklött vagy szerzett tulajdonságok eredőjéből tevődött össze. Ha azonban fajbiológiai szempontból mélyebben tekintünk ezekbe a jellemrajzokba és azokat részeire bontjuk (elsősorban Ravasz László klasszikus megállapításaira és teljes egészet alkotó jellemrajzára gondolok), úgyszólván pontról-pontra szét lehet boncolni alapelemeire, s ezek az alapelemek lényegileg egyrészt a turáni, másrészt az ugor fajta lelki sajátságai. Amiként antropológiailag ez a két fajta uralkodik a magyar faj képben, ugyanúgy a magyar nemzeti lélek is elsősorban ennek a két fajtának jó és rossz tulajdonságaiból szövődik össze. A dolog természetéből következik, hogy az egyetemes magyarság lelki alkatának megrajzolásához eljuthatunk olyképpen, ha a nemzettestet alkotó fajták jellemképeinek összegezéséből indulunk ki, viszont a magyarságot képező fajták jellemzését is meg kell találnunk, ha az egyetemes magyarság lelki alkatának jellemző sajátságait alapelemeire bontjuk. 

Amit mindeddig bemutathattunk, az úgyszólván csak első, tapogatózó áttörésnek számít a fajlélektan kiépítése felé. A magyarság lelki vizsgálatánál még rengeteg a teendő. Nem csak a már említett módszeres tömegvizsgálatok szükségességére utalok, hanem a nemzeti lélek tagozódásának szakszerű kutatására és értékelésére is. Az már a köztudatba ment, hogy van erdélyi szellem, ismerünk alföldi, dunántúli, felvidéki lelkiséget, stb. Nem akarom kétségbe vonni ez alkalommal sem a környezethatás rendkívüli fontosságát, de mégis úgy érzem, közelebb jutnánk az igazsághoz, ha az említett lelki különbözőségeket nem kizárólag földrajzi és történelmi (idegen elnyomatási) indokokkal magyaráznék, hanem a fajtabéli megoszlást, szóval az öröklési anyagot és a világra hozott lelki hajlamot is figyelembe vennők. Ehhez persze ismét csak a különböző tájegységek népességének beható szomatikus és pszichikai átvizsgálása útján juthatnánk el. A jövő feladata az egyes magyar etnikumok és a különböző mai magyar törzsek, Nyírség, kunság jászság, palócság, csallóköziek, ormányságiak, a matyók, barkók stb. stb. felkutatása, s a testi bélyegeik mellett a lelki alkatuk tüzetesebb megállapítása. Mindezek ismeretében természetszerűen még közelebb fogunk jutni az egyetemes magyar lelki alkat egzakt megrajzolásához is.

A székelységet pl. külön kell kiemelnem, mert ez az izmos nemzeti törzsünk a lelki vizsgálódás tekintetében is megkülönböztetett figyelmet érdemel. Mintha a székelység lelki alkata érezhetőbb eltéréseket mutatna pl. az alföldi magyar lélekkel szemben! De ezek az eltérések semmi esetre sem azt jelentik, mintha a székely-magyar lélek más, idegen, vagy éppen ellentétes lenne az alföldi-magyar lélekkel. Hála Istennek, nincsen a nagy magyar tölgynek egyetlen olyan főága, sőt egyetlen fontos hajtása sem, amely testi és lelki sajátságai tekintetében az anyatörzstől elütne, vagy azzal szemben ellentétes (diszharmóniás) tulajdonságokat mutatna fel. (A nemzettestbe az utolsó ezer év alatt beolvadt új elemek lényegileg nem csökkenthetik az eredeti fajták átütő erejű befolyását az egyetemes magyarság lelki képének kialakítására! ) Az ősi székelység lelki alkatánál kimutatható árnyalati eltéréseket nézetem szerint az a körülmény okozza, hogy a székelységben az egyetemes magyarságnál feltalálható egyes tulajdonságok mintha fokozott mértékben, mások mintha csökkentebb mértékben lennének kifejlődve. Messze vezetne e helyen a székelység lelki alkatának részletkérdéseibe behatolni, de azt ki lehet emelni, hogy a székelységben pl. a cselekvési aktivitás folytonosságának hiánya, szalmaláng, úrhatnámság, szemlélődési tétlenség, könnyelműség, gyakorlati és üzleti élettől való tartózkodás, születéskorlátozás stb. általában hiányoznak. Nem vonom kétségbe, hogy székelységünk távol az alföldi anyamagyarságtól, más földrajzi és éghajlati viszonyok között, megpróbáltatásokkal nehezített gazdasági életmódban, különleges társadalmi keretben és hosszú időkön át független politikai szervezetben - lelkileg is másként fejlődött, mint az alföldi magyarság. De az eltérés kiinduló pontja és alapvető magyarázata mégis a székelység fajta-összetételében van, amelyik sok szempontból azonos az alföldi magyarságéval, de sok szempontból el is tér attól. A székelyeknél -amint láttuk -a főelem turáni ugyan, de egyebek mellett lényeges tényező nála a fehér mongolos és részben a keleti hosszúfejű fajta-elem is.

Feltételezhető, hogy a székelyeket jellemző rendkívüli céltudatosság, szervezési készség, törhetetlen szívósság, akaraterő és kitartás (mintakép: Körösi Csorna Sándor), másrészt a vállalkozási kedv, élelmesség, furfangosság és üzleti hajlam sok tekintetben az utóbbi rokon-fajtáknak a genetikus lelki sajátságaiból táplálkozik. Az kétségtelen, hogy a székely-magyarság lelki alkata nem mennyiségi értelemben tér el az alföldi magyarságtól, vagyis nem más, a magyarságtól idegen, új lelki vonásokat mutat fel, hanem attól csupán minőségi értelemben különbözik. Ez lehetővé teszi és elősegíti, hogy a székelység szellemileg az egyetemes magyarság lelki alkatában harmonikusan olvadjon fel. De a székely lelkiség példája, a székely lélek esetleges térnyerése vagy visszahúzódása, a székelység várható számbeli gyarapodása stb. felhívja a figyelmet arra, hogy az egyetemes magyarság mai lelki alkatára a nemzettest egyes részei olyan hatással lehetnek, mely annak mikéntjét befolyásolja, esetleg bizonyos szempontokból meg is változtatja. Egyetlen nemzet fajtabéli összetétele vagy lelki alkata sem véglegesen megkövült örökérvényüség! A nemzettest lelki vonásai csak addig mutatnak fel szabályszerű állandóságot, amíg egyrészt az öröklött tényezők változatlanok, másrészt a szerzett nemzeti szellem az ősi tradíciókhoz hű marad.

De nyomban eltűnnek a régi lelki vonások, mihelyt megváltoznak a nemzettestet alkotó ősi fajtatényezők, vagy a régi szerzett lelki sajátságok idegen lelkiség új képét öltik fel. Minden nemzetnek elemi érdeke, hogy ne engedje az idegen szellemiség túlsúlyba jutásával eredeti történelmi lelkületét elhomályosítani. Az pedig éppen sorsdöntő életfeltétele, hogy a nemzettest ősi faj-képében olyan változás ne következhessek be, amely az ősi öröklési anyag kicserélése folytán a nemzettest testi és lelki alakját lényegében változtatja meg. Nem kifogásolható azonban, hogy az eredeti fajta-összetevők arányának megváltozása esetén az egyetemes nemzettest bizonyos lelki sajátságai előtérbejussanak vagy elhalványuljanak, ha ez az egyetemes lelki harmónia fenntartása mellett történik. A magyarság lelki alkatánál is elképzelhető idők folyamán ilyen harmonikus változás, ha mondjuk pl. az ugor-elemek esetleges erősebb mérvű szaporodásával, vagy pl. a székelységet alkotó faji összetevők érvényrejutásával stb. az egyetemes magyarság lelki alkatában az említett fajta-tényezők lelki sajátságainak többsége kerülne előtérbe!

Dr. Doros Gábor: A magyarság életereje 1/3
bizonyos szempontokból meg is változtatja. Egyetlen nemzet fajtabéli összetétele vagy lelki alkata sem véglegesen megkövült örökérvényüség! A nemzettest lelki vonásai csak addig mutatnak fel szabályszerű állandóságot, amíg egyrészt az öröklött tényezők változatlanok, másrészt a szerzett nemzeti szellem az ősi tradíciókhoz hű marad.

De nyomban eltűnnek a régi lelki vonások, mihelyt megváltoznak a nemzettestet alkotó ősi fajtatényezők, vagy a régi szerzett lelki sajátságok idegen lelkiség új képét öltik fel. Minden nemzetnek elemi érdeke, hogy ne engedje az idegen szellemiség túlsúlyba jutásával eredeti történelmi lelkületét elhomályosítani. Az pedig éppen sorsdöntő életfeltétele, hogy a nemzettest ősi faj-képében olyan változás ne következhessek be, amely az ősi öröklési anyag kicserélése folytán a nemzettest testi és lelki alakját lényegében változtatja meg. Nem kifogásolható azonban, hogy az eredeti fajta-összetevők arányának megváltozása esetén az egyetemes nemzettest bizonyos lelki sajátságai előtérbejussanak vagy elhalványuljanak, ha ez az egyetemes lelki harmónia fenntartása mellett történik. A magyarság lelki alkatánál is elképzelhető idők folyamán ilyen harmonikus változás, ha mondjuk pl. az ugor-elemek esetleges erősebb mérvű szaporodásával, vagy pl. a székelységet alkotó faji összetevők érvényrejutásával stb. az egyetemes magyarság lelki alkatában az említett fajta-tényezők lelki sajátságainak többsége kerülne előtérbe!

Hogy a fajta-adottságból következő öröklött sajátságok mennyire sorsdöntőek a magyarság le lk i alkatának és szellemi életének kialakulásában, annak bizonyításául befejezésként Nagy Géza kiváló etnológusunknak, Méhely Lajos, a magyar fajbiológia úttörő mesterének és Bartucz Lajos nagynevű antropológusunknak a megállapításait idézem.

Nagy Géza szerint az alföldi magyarságnak egyik része könnyűvérű, mozgékony, hamar fellobbanó, mindenhez könnyen alkalmazkodó, vállalkozó szellemű, áldozattól, bármiféle kockázattól vissza nem riadó, - ellenben a másik része nehézkes, fontolgató, makacs, mozgásba nehezen hozható, a megszokott rendtől nem tágító, anyagi dolgokban számító, minden előtte bizonytalan kimenetelűnek látszó vállalkozástól tartózkodó, s a kevés biztossal megelégedő. Amattól indult ki történelmi életünk alatt a haladás, emez tartotta fenn a magyarságot.

Akárhányszor megtörtént, hogy az elsőtől megkezdett áramlat ebben a rétegzetben már elveszítette előbbi hevességét, mire az utóbbinál is megindult a so kk al zajtalanabb formában jelentkező lassú, de biztos átalakulás. Ez a valódi alapja a példabeszéddé vált magyar szalmatűznek. Nem volt azonban egyetlen olyan mozgalom sem, ha csakugyan megfelelt a nemzet szükségleteinek, melynek gyors fellobbanása alatt ne fogott volna szikrát az a másik, nehezebb rétegzet is, amely később befejezte azt, amit a másik megkezdett.

A viszonyok hol az egyik, hol a másik elemnek juttattak nagyobb szerepet, s a köztük lévő különböző jellemvonások magyarázták meg történelmünk meglepő fordulatokban gazdag eseményeit.

Meddő dolog volna bármelyiknél is keresni a magyar nemzeti jellem nagyobb eredetiségét. Múltunk egyformán szükségessé tette mindkét elem kifejlődését, de a fejlődés csak úgy indulhatott meg, ha magában a nemzettestben megvolt a magva mindegyiknek, s ez nem lehetett más, mint az a különbség, ami már a történelem előtti időkben, a kezdetleges életviszonyok között is kifejlődött az ősmagyarság egyrészt halászattal, másrészt vadászattal foglalkozó elemei között.

A későbbi időben csak a tartalom bővült a fejlettebb életviszonyok között, de a keret megmaradt. A halászokból lettek a földművesek, a vadászokból pedig a pásztorkodó nomádok, majd midőn a törökség előnyomulása miatt egyik legelőt a másik után vesztették el, hadi kalandokat kereső nyugtalan harcosok, kik még azután is, hogy elfoglalták a mai Magyarországot, félszázadon keresztül végig kalandozták Európát. Ezekből képződött a magyar középnemességnek, amazokból pedig a magyar parasztságnak alaprétege.

Méhely Lajos rámutat, hogy ez az idézet klasszikus meglátása a történelmi tényeknek, azonban a belőlük vont következtetés a történelmi módszert általában jellemző hibában szenved, mert egész beállítása nélkülözi az események legfőbb rugóját, t. i. a faji princípiumot.

Valójában itt nem egyszerű foglalkozásbeli hajlamokról és lehetőségekről, hanem a test és a lélek mélyében rejlő faji különbségekről van szó, mert egy pillanatig sem kétséges, hogy az első, a könnyűvérű, hamar fellobbanó faj-elem, mely a fejlődés első fokán vadászó, majd pásztorkodó nomád és később kalandvágyó harcossá, majd pedig a birtokos nemesség alaprétegévé lesz, a magyar nemzet turáni fajelemével azonos, ellenben a nehézkesebb, fontolgató, a megszokott rendtől nem tágító, eleinte halászkodó, később földművelő parasztsággá alakuló elem: a nemzet ugor fajtájú rétegének felel meg.

Nagy Géza, aki nem volt fajbiológus, éles meglátással ismerte fel a két fajta-csoport lelkületi különbségeit, s fölveti azt a sorsdöntő kérdést, vajon a nemzet életére nézve melyik csoport üdvösebb kihatású, s megállapítja, hogy mind a kettő egyaránt fontos, mert amit az egyik hősi léle kk el évszázadok folyamán megszerzett, azt a másik odaadó munkával és józan mérséklettel megtartotta.

S éppen ebben rejlik a magyarságnak a viszontagságos sors minden veszedelmével dacoló csodás ereje, mert míg a turáni fajtájú elem lendülete, messzeható pillantása, szervező ereje, fékezhetetlen szabadságvágya és harci készsége, valamint eszményin célokért hevülő, s a nemzeti dicsőségéit elszántan küzdő hevülete emelte a nemzetet történelmi hivatásának magaslatára, addig az ugor fajtájú elem kiválóan gondoskodott a polgári munka folytonosságáról, s az erkölcsi és anyagi javak megőrzéséről.

Csakis ilyen, ideálisnak mondható munka felosztás mellett vált lehetségessé, hogy a sors csapásai által oly gyakran porbasújtott nemzet mindig magára talált.

Végül Bartucz Lajosra hivatkozunk, ki a magyarság lelki alkatát következőleg világítja meg:

Mi az, ami jellemző és a magyarságot minden más néptől megkülönbözteti, ami különlegesen magyar? Éppen a speciális testi és lelki rasszbeli összetétel, az europid és mongolid rasszkör elemeinek adott arányban való együttes előfordulása.

De ez még nem minden, mert ez valójában még csak a természet által nyújtott nyersanyag, melyhez mester is kell, aki jó kötőanyag alkalmazásával a sokszínű és természetű anyagot összegyúrja, formálja, jellegzetes alakká, népegyéniséggé, magyarrá teszi. Ez a tehetséges alkotó mester a történelem, amely a különböző testi és lelki rasszbeliségű egyéneket, családokat, nemzetségeket és törzseket egy biológiai, szaporodási közösségbe, a nemzettestbe hozta, sodorta össze, amelyen belül az évezredes együttélés és egymással való állandó kereszteződés a vérrokonságot mind mélyebbé, mind többoldalúvá tette, a rendelkezésre álló testi és lelki örökséganyagot pedig hol differenciálva, hol újra kombinálva a nemzettest legkülönbözőbb részeibe eljuttatta.

Ehhez járult azután egy másik segítő mester, a természet, amely a magyar haza miliőjének ezerféle tényezőjével: klímájával, szelével, melegével, napsütésével, vizében és terményeiben rejlő különböző hatóanyagaival a nemzettest emberanyagát ezer év óta idomítja, modellezi, s külső fiziognómiájában is egymáshoz mind hasonlóbbá teszi. Sőt ez a miliőhatás megnyilvánul a lelkiségben is, s egy csomó, bár nem öröklődő, de az embereket egymáshoz hasonlító lelki vonást hoz létre.

A mai magyarság az eurázsiai rasszkörbe tartozó, különböző eredetű és ősiségű öröklésvonalaknak, rasszelemeknek igen bonyolult összeszövődése, amelynek váza, fő anyaga ma is a honfoglaló magyarok által hozott örökséganyag. A magyar nemzettesten, mint biológiai és szaporodási körön belül élő, egymással állandó kereszteződésben lévő vérrokon egyénekben generációról generációra öröklődő speciális rasszbeli összetételű testi és lelki öröklésanyagnak a történelem évezredes sodra és a magyar hazának adott természeti és társadalmi miliője által megszabott manifesztálódása az, ami a magyar lényeget adja, ami a magyart a világ más népétől megkülönbözteti.

Összefoglalva nemzetünk lelki jellemzésére vonatkozó fejtegetéseinket, befejezésül meg kell állapítanunk, hogy a magyarság - miként testi jegyeit illetően - lelki alkata tekintetében is eltér a többi nemzetektől. Ez a lelki alkat kétségkívül a magyarságban foglalt ősi fajták öröklési tényezőiből fejlődött ki, de a magyar történelem, az ezeréves hazai föld és a nemzeti szellem formázta egységes magyar lelkületté. A nemzet lelki alkatának főbb sajátosságaiban tisztán lehet érezni a turáni és az ugor fajta lelki tulajdonságainak átütő erejét. A nemzettest ezen két vérrokon főfajtája nemcsak testi bélyegeit, hanem lelki adottságait illetően is összhangban van, ami elősegíti az egyetemes magyarság lelki alkatának harmonikus felépítését. A magyar lelkiség egyéni, sok keleti vonást felmutató, de mégis az európai nemzetek közösségébe tökéletesen beilleszkedő, valódi európai lelkiség. Nemzetünk lelki alkata a hibák és gyöngeségek ellenére olyan kimagasló szellemi értékeket és faji kiválóságokat tüntet fel, amelyek biztos zálogai a magyarság örök fennmaradásának!

(36)

 IV. A magyarság fő társadalomélettani jelenségei

Folytatása az eredeti forráson ! ⇒
külalak és egyes kiemelések Zolitól
A forrás ITT: ⇒ 


« Prev Next

Megnyitva 575 alkalommal

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások