20220129
Last updateK, 23 nov. 2021 5pm

rovas logo

2010 július 09, péntek

Kazárföldön

Szerző: Szőcs Zoltán és Bartha Miklós

 A SCHÖNBERG BÁRÓK

A Schönberg báró rikai vadászkastélya alatt hegyi patak folydogál. Mialatt a társaság többi tagja, háziak és vendégek Egánnal kilovagoltak, hogy a csolnoki fogyasztási szövetkezet áruraktárát megnézzék és felülvizsgálják: az alatt én bandukolásra határoztam magam a patak mentén. Mert semmi sem érdekesebb, mint egy havasi patak és annak környéke.

Ebben a morajban, az ide gördített szikladarabokban, a kidőlt fák rothadékán bujálkodó gazdag növényzetben - ebben a nedvben, párában, illatban, enyészetben és virulásban úgy érzem, mintha magához a levéshez jutottam volna. Mintha megközelítettem volna a termő és öldöklő természet titokzatos műhelyét. Mintha a víz zúgásában ama rejtélyes műhely kerekeinek zakatolását hallanám. Ez a patak csak néhány száz lényésnyire és csak az imént buggyant ki valamelyik földkatlan eldugott mélységéből, íme hogy siet, hogy fut, hogy iramlik! Mi történt a katlan műhelyében, hogy ilyen eszeveszetten menekül onnan? Szünet nélkül beszél, mint aki csodát látott, veszélytől szabadult, s nagy zavarában egyszerre mindent el akar mondani. Ki érti meg? Olykor vidáman cseveg, mintha valaki könnyű módon rászedett volna odalent. Máskor panaszos hangon sír, jajgat, mintha kedvesen, majdnem kacérkodva, bizonyára derűs emlékek igéző hatása alatt.

Az izgalmas mesét némán hallgatja a labodasereg. Levélzetét kiterjeszti, mint valami óriás füleket. Aggályosan gázolok közte, hogy csendjét így megzavarom. A páfrányok már nem ilyen félelmesek. Halványabb színük megenyhíti a laboda haragos zöldjét; sugár termetük szelíd hajlása nemes ellentétben van amannak merevségével. Csipkés mivoltuk légies könnyűséget kölcsönöz alakjuknak.

Lépten-nyomon bámulva tekint föl rám egy-egy nefelejcsbokor. E zordon helyen mit keres ez a szelíd, megható tekintet? Csodálatos elrendezés, hogy a virág mindenütt megjelenik: a Karszt durva kőzeteiben mint ciklámen, a jéghegy oldalán mint gyopár, a havasok torkában mint nefelejcs. A természet nem akar dísz nélkül lenni. Kendőzi magát. A virág az ő szépítőszere.

A patakparti sétát kegyesen megosztotta velem a kastély nagy műveltségű, szeretetre méltó úrnője. Ő is beszélt, mondott, csevegett, miként a patak. Lágyan ütődött hozzám egy-egy hang, mintha lepkeszárnyak érintenének. A színgazdag szárnyak finom porából néhány porszem rajtam maradt. Azt hiszem, Mumm báróról beszélt, Németország kínai nagykövetéről, akihez gyermekkori cimboraság szép emlékei fűzik; aztán nevelési rendszeréről; majd a vadászatokról. Jellemezte a rutén népet. Átment keskeny pallókon idegeskedés nélkül. Egészben véve az egyszerű, művelt, házias német úri asszony benyomását tette rám.

De bocsánatot kérek tőle ezen a helyen. Tudom, hogy érdekes és tartalmas volt társalgása. Azonban bármennyi szemrehányást is tettem magamnak, nem voltam képes azzal a köteles figyelemmel hallgatni beszédét, amennyivel egy dámának mindig tartozunk. Szórakozott, unalmas lehettem, sőt azt hiszem, kissé buta is. Szemem, lelkem, figyelmem odatapadt a patakhoz, a fához, a kőhöz, az elvillanó pisztránghoz, a leselkedő vizirigóhoz. Esernyőknek néztem az idomtalan gombákat, s számítgattam, hogy vihar idején hány menekülő méh fér el alattuk? Csontnak néztem a sziklát, s találgattam, fáj-e nagyon a földnek, hogy azon a helyen lemállott róla a hús? És az óriás bükkök, ugye, azok a föld hajszálai? És fönn a nagy magasságban, amint a leáldozó nap megvilágította az alpesi legelőket - ugye, az ott kopaszság az öreg föld koponyáján? Ez a patak is, vajon könnyűje-e a földnek, vagy fölpattant vérerecskéje?

És mi emberek, kik és mik vagyunk rajta, ezen a nagy, hatalmas lényen? Több-e, mint az a kis moha, mely sápadtan tapad a koszaihoz? Jobbak-e, mint az a rigó, mely előttünk röpdös és nagyokat kurjant széles jókedvében? Bölcsebbek-e, mint a dongó, mely ma még eljött a vadmályvához egy búcsúlátogatásra, de holnap már téli fészekbe temeti magát? Szórakozottságomban is föltűnt a sok tehénnyom és sertéstúrás a patak partján. Kerestem a nyájat, mely ide itatóra jár. Sehol legelő, sehol marhacsapás. Végre is megkérdeztem, hogy úttalan utakon hogy jön ide a gulya, így tudtam meg, hogy amit látok, az vaddisznó- és szarvasnyom.

Következtetni lehet ebből a vadbőségre. Ez a vadbőség a Schönborn-uradalomba ékelt községekre nézve - ismétlem - valóságos istencsapás. A vadak elpusztítják a gyümölcsfát, föleszik a veteményes kertet, letarolják a mezőt. Fegyverengedélye a parasztnak nincs. Hiába is volna, mert vadásznia úgy sem szabad. A vadászati jog a községek területén is az uradalomé. Nem lehet oda nem adni. Mert közel a községekhez, mindenütt van az uradalomnak legelőterülete. Tehenét, borját, ökrét csak ide hajthatja a nép. Más nincs. Ezt pedig az uradalom semmi pénzért nem adja, hanem csak a községi vadászati jogért.

A vadsertés: dúvad. Miután sok kárt tesz: hatóságilag kellene föllépni és hivatalos vadászatokat tartani. Teszik is. De hogyan? Az uradalom megkívánja, hogy az ilyen vadászat vele előzetesen közöltessék. Ez méltányos kívánság, ugye? Igen, de ezt az előzetes közlést arra használja fel az erdőkezelőség, hogy embereivel egy nappal előbb elhajkurásztatja a vadat a kijelölt területről, így lesznek őmagasságaik, a disznók, a hivatalos üldözés ellen megvédelmezve. Hát a nyomorult parasztot ki védelmezi a szuverén szarvasok és fő-magasságú disznók falánksága ellen?

A csendőrök igen komolyan veszik a fegyvertilalmat. Egy csabinai, vagy talán szuszkói ember, (a falu nevét nem jegyeztem föl) tilos fegyvertartás gyanújában állott, mely házmotozással végződött. Ezek a házkutatások, az uradalom embereinek följelentésére napirenden vannak. A csabinai eset annyiban különbözik a többitől, hogy fegyvert ugyan itt sem kaptak, azonban a gazda felesége kétnapos gyermekágyban feküdt. Miután a kutatás a padláson, ólban, házban sikertelen volt: kihúzták a szalmazsákot a beteg asszony alól, s azt széjjelszórták abban a reménykedésben, hogy talán ott lesz a tiltott fegyver. E durva és embertelen zaklatás miatt életveszélyes lázakat szenvedett a szegény asszony. Ennél már csakugyan jobb dolga van az urasági szarvastehénnek és vadkocának elles idején.

 ŐRTÜZEK

Első nap, hogy Szolyvára érkeztünk, néhány községet megjárva, alkonyatkor indultunk vissza. Amint esteledett, jobbról, balról, mellettünk, fölöttünk, a hegyeken, az oldalakon és a völgyben tüzek gyúltak ki. A táj megvilágosodott. Éktelen ostorpattogtatás, kürtszó, kiabálás töltötte meg a levegőt. A tüzek pedig mind jobban sokasodtak, mintha a csillagos égbolt egy darabja szállott volna le.
Mi ez?
Védelem a vadak ellen.

Ezek őrtüzek, őrtüzei annak a kegyetlen és dúló hadjáratnak, melyet az uradalom vadjai folytatnak az emberek ellen. Terményük egyetlen éjszakán semmivé lenne, ha nem őriznék, s ha lármájukkal a vadat el nem riasztanák.
Elborzadtam.
- Mióta tart egy így? - kérdeztem a mellettem ülő lelkésztől. „A birtokrendezés óta. Mióta a vadállomány elszaporodott. "
- És mikor kezdődik az őrzés?
„Tavaszkor, ha szárba indult a vetés, s ha el van ültetve a burgonya és tart őszig, a termésbetakarításig. "
- Szörnyűség! Minden éjjel?
„Minden éjjel. Odaköltözik földecskéje végére a gazda, a másikhoz a felesége, a harmadikhoz a gyermekei, így védelmezik vagyonkájukat a szarvasoktól és a disznóktól. Aludni nem mernek, mert egy félórai álom végpusztulást hozhat. "

Már most kérdezzétek, miért nem dolgozik ez a nép? Az erdő nem ad neki munkát, mert kétszázezer hold erdő csak arra való, hogy benne szuverén szarvas és főmagasságú disznó tenyésszék. A fenségek és fő-magasságok pedig nem érik be territoriális jogaikkal, hanem idegen területeket is kizsákmányolnak. Miként dolgozzék nappal, aki éjszaka nem alszik.

Alig tudtam magamhoz térni, úgy fölháborított ez a látvány. Mikor magamhoz tértem, eszembe jutott Taine híres műve a nagy forradalmat megelőzött időről, és szerettem volna az uradalmi erdőüzemet azzal kezdeni, hogy egy guillotine állíttassák azon beámterek számára, akik ezt az állapotot fenntartják, és azon hatóságok számára, amelyek ezt tűrik.

A KÖZIGAZGATÁS

A vadkárok ellen nincs más menedéke itt a népnek, mint az éjszakai őrzés. Mert ha megtörtént a kár: letarolt, végiggázolt, elpusztított vetéséért hol keressen kárpótlást a kétségbeesett család? Könnyű mondani, hogy menjen panaszra. De hová, de kihez?

Azokat, kiknél hatalmat érez, mindig együtt látja. A jegyző, a szolgabíró, a főbíró, a járásbíró, az adótiszt, az erdész, a főerdész, az ispán, a tiszttartó egy műveltségű, egyívású, egyszőrű-bőrű emberek. Nem mondom, hogy rossz emberek. Akad köztük rossz is; de nem mind az. Hanem egy társaságot élnek. Ők képezik az intelligenciát. Egymásra vannak utalva. Együtt pajtáskodnak, együtt szánkáznak, együtt tarokkoznak, együtt keresztelnek. Német, cseh, lengyel az udvari ember; magyar az állami, vármegyei, községi ember. De összeszoknak. Előbb gondolatot cserélnek, azután pipát, végre lovat is.

Ezt mind látja a kárvallott. Kitől reméljen igazságot? Nem állítom, hogy nem kapna, ha kérne. Csakhogy nem kér. Bizalmatlan. Nem is tudja, kihez forduljon oltalomért. Mert a hatalmasok nem szoktatták oltalomhoz. Mikor hivatalos embert lát a paraszt: megvakarja a fejét és szeretné, ha nem született volna. Mert, hogy könnyítsen az ő dolgán: e miatt még nem járt komisszió a faluban. A hivatal rendelkezik, parancsol, bírságol, büntet. Végrehajt. Licitál. Útmunkára hajt. Adót szed. Foglal. Újoncoz. Falvainkban országszerte ebből áll a közhivatal ismertetőjele.

Ahol középosztály van, ott a nép szerencsésebb. A középbirtok érdeke, a nagy uradalommal és hivatallal szemben, azonos a nép érdekével. Azt az óriási űrt, mely az állam hatalma és a nép gyöngesége között tátong, a középosztály van hivatva betölteni. És azt a másik árkot, mely a nagybirtok gazdagsága és a nép szegénysége között fennáll, szintén a középosztály hidalja át. E két nagy távolságot a nemes ember közvetíti. Itt is megfordul, ott is megfordul. A nagy úrral vadászik, a néppel dolgozik. Életének érintkezési pontjai vannak ezzel is, azzal is. Ez aztán sokat kiegyenlít. A nép természetes védelmét találja föl benne. Bizalommal fordul hozzá. Ingyen tanácsot kap tőle. Sokszor segélyt is. Jó szót mindenkor. Elhagyatott emberre nézve nagy kincs a jó szó is. Ezen a vidéken nincs középosztály. Kihez forduljon hát a nép? Ahhoz, aki bírságolja, végrehajtja, árverezi? Honnan tudná az a világtól elzárt nép, hogy aki büntet, az simogatni is tud? Mit reméljen attól, akinek csak kezesúlyát érezte?

Ügyvédhez menjen, pört indítson? Hol a bélyegre való, hol az előleg? Még gondolatnak is kétségbeejtő, hogy ő szembeszálljon az uradalommal. A hangya harcot kezdjen a medvével! Kivel bizonyítja, hogy vetését szarvas legelte le, s krumpliját vadsertés túrta ki? Tanúja nincs, ő maga sem látta, hiszen ha ott lett volna, elűzte volna a vadat. Csak a pusztulás a bizonyíték és a nyom. Ám a tehén nyoma is olyan, mint a szarvasé, s a házi sertés is úgy túr, mint a vad. Az uradalomnak berendezett irodái vannak az ilyen pörök folytatására. A parasztnak nincs a jó Istenen kívül senkije. Ha pöröl, vesztes lesz, költsége lesz, s az elpusztított gabona után elúszik a tehene is.

De hát arra való a közigazgatás, hogy panaszt, pörrendszerű bizonyítást várjon, ilyen általános, köztudomású, elementáris bajok mellett? Nincs szeme annak a szervezetnek? Nincs szíve, hogy meg nem dobban? Nincsen szája, hogy föl nem kiált? Nincs lelkiismerete, hogy furdalástól rettegjen? Miért nem irtják a dúvadat hatóságilag? Csakhogy ne hipokritáskodjanak. Ne limonádét használjanak irtószerül. Ne jelölgessék ki a hajtóvadászat területét, hogy onnan az udvari erdészek, vadászok, kerülők előre elhajkurásszák a főmagasságú disznókat. Hanem tessék ezt a dolgot szigorúan venni, irgalmatlanul odapuskázni, s egyszer valahára megmutatni, hogy a hivatalos Magyarország előtt értékesebb anyag az ember, mint a Schönborn-uradalom vaddisznója.

A szarvasokkal szemben pedig, miután a vadászati törvény csakugyan jobban védi őket, mint az embert, tessék a károkat hivatalból fölvenni, a termőföldeken hivatalból ambulálni, s a károk megtérítésére szorítani a hitbizományt. Egyszersmind tessék rákényszeríteni az uradalmat, hogy vadaskertjét - mert hiszen csak vadaskert az olyan erdőség, melynek fő célja a vadtenyésztés - kerítse be. Ez persze megdrágítja a vadászat mulatságát, de aki kétszázezer holdat szánhat a vadaknak, az arra is költhet, hogy vadjai ne falják föl a szegény embernek gabonáját.

A nagykárolyi uradalomban kilencszáz hold erdő szintén szarvastenyésztési célokat szolgál. De ez be is van kerítve erős drótkerítéssel. Az Eszterházy-uradalom erdője a Bakonyban szintén körül van kertelve. Néhány nagyúr túl a Dunán évről évre rendes, alku szerint megállapított vadkárt fizet a községeknek. A kikötött vadkárdíj községenként két-háromezer forint.

Ezt értem. Ez úri dolog. Megfizeti a saját mulatságát. Kedvtelésével nem sajtol könnyet a szegény nép szeméből. De bocsánatot kérek: az már barbár és kegyetlen időtöltés, hogy kétszáz község lakossága a vadak miatt megfosztassék tavasztól őszig az éjszakai nyugalomtól. Hogy jut ahhoz hetvenezer ember, hogy egyetlenegy így ránehezedjék? Hogy vagyonkájának éjjeli őrzése miatt nappalra munkaképtelenné tétessék?

Néhány őrtűz közel esett az országúthoz. A föllobbanó láng megvilágította a csoportot. Hóharmatos hideg éjszakák voltak már akkor azon a vidéken. Télikabátban is fáztam. Némelyik őrtanyán csak gyermekek üldögéltek. Egy kis földhányás némileg védte a tüzet is, az őröket is az északi széltől. Másutt néhány szál deszka. A harmadiknál egy összetákolt lombsátor. Ott kuporogtak, dideregtek a tűz mellett. Vállukat gyapjas guba födte; különben mezítláb volt valamennyi, kivált a gyermek és az asszonynép.

Egyik-másik tűzhelyre bögre van állítva. Krumpli főhetett benne, vagy aszalt vadalma. Nedves, félig rothadt szalmán guggoltak, némelyik egy kövön, másik a földön. Kimondhatatlanul szánandó volt ez a kép. Körös-körül a nagy éjszaka. Se holdvilág, se csillagsugár. A hideg harmat átjárt mindent, a bőrt, az izmot, a csontot, a velőt. Kuporgó helyzetéből olykor fölkelt valamelyik; körülnézett; sípolt, vagy kürtölt, vagy ostort csattogtatott, vagy kiabált. Ez kiáltás volt a kép legrémületesebb vonása. Egy borzasztó akkordja volt ez a félelemnek, kimerültségnek, ínségnek. Hallatszott, hogy nem bírja tovább; hogy tüdője, torka, izomzata már képtelen a további erőfeszítésekre.

Kinek kiáltott? A Semmiségnek, a Mindenségnek. Inkább üvöltés volt, hogy értsék meg a vadak és szánják meg. Vagy talán hörgés, melytől lehull a teher, hogy befejeződjék az élet kínja. Meddig hatott el ez a kiáltás? Nekem a szívemig. Ezt a kiáltást hallhatta meg Egán is, mikor elhatározta magát, hogy életét a nép ügyének szentelje. Ez a kiáltás évek óta tart. Mikor jut el az egész nemzet fülébe? Mikor hallja meg a hatóság is azt, amivel telve van az éjszaka? Ezt a panaszos hangot, melytől még most is reszketek. A jajveszékelésnek ezt a szemrehányását; ezt az irgalmatlan vádat, mely ránehezedik a földre, a csillagokra és mindazok lelkiismeretére, akik fizetést húznak a nép adójából, hogy védjék a gyámoltalant, istápolják a gyengét, gondozzák a közjólétet. Mikor hallják meg egyszer már az illetékes körök ezt a szörnyű jajkiáltást?

AZ URADALOM. Egy probléma

Összegezzünk.
1. A birtokrendezésnél nem a község mellett és a község körül, a kissé termékenyebb völgyekben kapta ki a nép a jutalékát, hanem távol a községtől. Ez a körülmény lehetetlenné tette a helyes és okszerű földművelést. A szántás, trágyázás, betakarítás megnehezíttetett. Községi csordák képződése evvel teljesen megakadályoztatott. Közelfekvő legelőben a nép nem részesült. Tehenet, borjút, sertést ennélfogva nem tarthatott, nem nevelhetett. Más szavakkal megfoszttatott az állattenyésztés lehetőségétől: tehát attól az egyetlen gazdasági ágtól, melyre a talajviszonyok a hegyvidéki népet utalják.

2. A községek az uradalom erdőségei között feküsznek. Kevés földjük művelésén kívül egyetlen kereseti forrásuk az erdőmunka lehetne. De erdőkultúrát az uradalom alig folytat. Munkához tehát ez a nép nem jut.

3. Az erdő, mely fenntartó tényező lehetne, ellensége a népnek, mert vadtenyésztésre használtatik; a vad pedig vagy pótolhatatlan károkat okoz, vagy arra kényszeríti a népet, hogy vetését éjjelenként őrizze.

4. A nép nem részesül gondozásban. Középosztály, mely vezetné, védelmezné, szószólója lehetne, nincs. A hatóság pedig mint másutt, úgy itt sem ismert népgondozási feladatokat. Elnézte azt a kegyetlen birtokrendezést, elnézi a vadkárokat, tűri a dúvadak szertelen elszaporodását. Bürokratikus merevséggel, hidegvérű tanú a nép kétségbeesett vergődésénél.

Tiszta sor, hogy az uradalom a birtokrendezéssel elhintette a pauperizmus magvát, az erdőkultúra hiányával pedig áthághatatlan korlátokat emelt a munkakeresők részére. Ki és mikor végezte ott a birtokrendezést, nem tudom; de azt láttam, hogy ezzel a rendezéssel istentelen igazságtalanság követtetett el, mert összevagdalták a népjólét valamennyi reményszálát. Ezt az istentelenséget némileg enyhítené, ha a nép állandó munkát kapna az erdőben, s ha az uradalom idegen tisztikara nem úgy nézné a bennszülötteket, mint az angol hódító az indus törzseket. De így bátran kimondható, hogy az uradalom megfosztotta a népet földjének művelési lehetőségétől, s egyszersmind elzárta a munkakeresés lehetőségétől is.

Azon a területen csodálatos és nehéz komplikációba keveredett a jogrend az életfeltétellel. A jog biztosítja a hitbizomány részére az erdőt, a legelőt, a szarvast, a vadsertést. Ez a biztosíték hetvenezer embert kárhoztat munkaképtelenségre. Hol a segítség? Szabad-e törvényhozásilag és kormányzatilag megbolygatni a jogrendet? Másfelől, szabad-e elnézni, hogy ilyen nagy tömeg egyetlen nagyúr vadászpassziója miatt az élet feltételeitől elzárassék?

Bizonyos igaz, hogy közérdekből, akár vasutat vezetnek, akár vizet szabályoznak, történnek kisajátítások. De kisajátítani egy uradalmat: olyan darázsfészek, amelybe nem tanácsos nyúlni. Márpedig, vagy-vagy. Vagy más gazdasági rendet állít be az uradalom, vagy állami kezelésbe kell azt venni. Mert a végcél nem a jog érdeke, hanem az ember érdeke; nem is az egyes embernek, hanem a sokaságnak érdeke.

Egész mértékben érzem a probléma súlyát. Tudom, hogy kétélű kardot forgat, aki így beszél. Mert azt a határt, hogy hol végződjék az egyes joga és hol kezdődjék a sokaság érdeke - ha e kettő szemben áll: még senki meg nem tudta vonni. Tudom, hogy ultima ratio a kisajátítás darázsfészkébe nyúlni. A fészek alján látom elrejtve a legvégzetesebb társadalmi felfordulás bombáit. Nem feledem el a kérdés vészes szillogizmusát. Ha ki lehet sajátítani az egyiket alapos okok miatt: akkor ki fogják sajátítani a másikat csinált ürügyek miatt. Nehéz aggodalmak között iram le tehát az alternatívát: vagy-vagy. Azonban leírtam. Mindenki tudja, hogy birtokmegoszlás hazánkban egészségtelen. Igen sok az olyan törpe birtok, amelyen a túlságos elaprózás miatt okszerű földművelés nem folytatható. Ezzel szemben nagyon sok millió holdat foglalnak le a szabad és kötött latifundiumok. Ezekből az óriás területekből idegen kézen is van, több, mint amennyi megengedhető. Az ilyen helyzetet képtelenség merőben a vak sorsa bízni. Nem lehet tűrni, hogy ilyen nagy terület ne az embert szolgálja, hanem a vadállományt. A földbirtok a haza testének egy része, mely nem vonhatja ki magát a nemzeti közös vérkeringés életrendszeréből. Mihelyt idegen célokat szolgál egy latifundium: annyi, mintha megcsonkíttatnék a haza testi épsége. A birtok egyesek tulajdona: de az egész terület a haza tulajdona. Éppen ezért az ország szuverén jogkörébe tartozik úgy szabályozni a földnek, mint a megélhetés ős kútfejének nagy kérdéseit, hogy az ne legyen elvonható természetes rendeltetésétől.

Miben áll ez a természetes rendeltetés? Abban, hogy kenyeret adjon a rajta levő népességnek. Ez a kenyér nemcsak a búzában jut kifejezésre, hanem a föld minden termékében. Nem lehet tehát megengedni, hogy nagy területek, minden gazdasági cél nélkül, meddőn heverjenek. Mi lenne, ha minden nagyúr, minden püspök, minden káptalan egyszerre parlagon hagyná a földjét és megszüntetne minden gazdasági üzemet?

Itt értem el a problémám csúcsához. Az egyik kérdés ez: ha egyik tulajdonos kisajátíttatik, miért ne a többi is? A másik ez: ha egyiknek szabad a birtokát haszon nélkül hevertetni, miért ne valamennyinek? Amaz a jog kérdése. Ez a közérdek kérdése. A végső következtetést egyik sem állja ki. De erre nincs is szükség. Mert mundus se expediet. Az élet olyan talányokat is megold, amire az elmélet képtelen. Gondoskodva van, hogy fa ne nőjön az égig. Nem kell tartani sem valamennyinek a kisajátításától, sem valamennyinek a meddőségétől. Amazt meggátolja az állami jogrend; emezt meggátolja a tulajdonosok érdeke.

De a konkrét esetben: vagy-vagy. Vagy más gazdasági rendszer a Schönborn-hitbizományban, vagy állami beavatkozás. Mert egy népet sem a végpusztulásnak kitenni nem lehet, sem arra kényszeríteni, hogy egytől egyig kivándoroljon.

Később látni fogjuk, hogy az uradalom nem olyan merev most, mint amilyennek látszott a hegyvidéki akció előtt. Érzéketlensége a nép iránt most már nem olyan szembeötlő. Tisztikara kezd meghonosodni. A Munkácson lakó alkalmazottak olvadoznak belé a magyar társaséletbe. Gyermekeik magyar nevelésben részesülnek. Egészben véve előbb-utóbb a magyar intelligenciát fogják szaporítani. A hitbizomány nem zárkózik el a kapacitáció előtt. Összeköttetést tart fenn a kormány kirendeltségével. Meghallgatja a panaszokat s olykor orvoslást is nyújt. Ultima ratiora tehát nincs szükség. És ebben szörnyű vád rejlik a múltakra nézve. Látható, hogy az uradalom kezelhető lett volna.

A sorvasztó betegség évtiztedek óta tart. E nép pusztulása a birtokrendezéssel kezdődött és a kazár uralommal fejeztetett be. Nem titkos betegség volt ez, mely elrejtőzve emésztette e szervezetet. Egész mivolta látható volt mindjárt az első évben. Hiszen Egán meglátta egy pár hét alatt.

Hol volt hát az állami és vármegyei alkalmazottak szeme, hogy ők is azonnal meg nem látták? Hol volt a lelkiismeretük, hogy föl nem jajdultak? Hol volt a becsületük, hogy nem cselekedtek? A birtokrendezés és az erdőüzem hiánya mindjárt a kezdet kezdetén megpecsételte a nép sorsát. Tudni való volt, hogy a következés általános pauperizmus lesz. De ki gondolt a néppel? Ki érezte meg szenvedéseit?

Volt-e csak egyetlen egy is, aki Schönborn grófot felvilágosította volna a helyzetről? Volt-e, aki a népmentő gondolatokkal foglalkozott? Volt-e, aki fölterjesztést tett volna a kormánynak a biztosan megjósolható nyomorról? Senki sem volt.

Hát mit csináltak? Feladatukról ugyan mit hittek? Életmódnak nézték a hivatalt és semmi másnak? Vályúnak, mint az ökör? Igenis, az uradalmat súlyos felelősség terheli. De mit mondjak arról a magyar tisztikarról, mely lomhán és esztelenül nézte, tűrte a nép rohamosan fokozódó pusztulását? Sokan közülük immár nyugdíjba mentek, sokan a sírba szállottak. De akár a föld felett, akár a föld alatt, érdemelnek-e nyugalmat ezek a mihasznák? Én, aki láttam azt a nyomort, mely tétlenségük miatt bekövetkezett: íme megháborítom nyugalmukat és sárt dobok emlékezetükre!

A KAZÁROK

Zsidó mindig volt és mindig lesz; mindenütt volt és mindenütt lesz. Ég alatt és föld színén: nem jártam olyan vidéken, olyan országban, ahol zsidó ne lett volna. Havasok ormán, tengerek partján, bányák mélyében - ahol munka van és munka nincs, oltalmazott helyen és veszélyes ponton, békében és háborúban, szántóföldön és gyárban, üzletekben és zsákhordásnál a kikötőkben - mindenütt van zsidó. De kazár nincs mindenütt. Kazár név alatt lengyelzsidót értek. Ezen általános nevet azért nem használom, mert a szerencsétlen lengyel nemzetet kímélni akarom, hogy neve ilyen összeköttetésben szerepeljen. És nem használom azért sem, mert a zsidó szó vallásfelekezeti fogalom. Márpedig óvakodni akarok annak a vádnak a színétől is, mintha vallásfelekezeti szempontok vezetnének. Nem mintha joga nem volna az írónak a hitvallás befolyása és nevelő hatása alapján ítélni meg valamely népet. Tették ezt már igen sokan és teszik is, anélkül, hogy szükségképpen elveszítenék a tárgyi igazság mérlegét. A kritika jogköre kiterjed minden hitágazatra. Egy nép lelki állapotát, művelődési folyamát, jellemét alaposan megérteni nem is lehet, ha szemügyre nem vétetik azon befolyás, melyet rá a hitélet gyakorol.

Az egyházi szervezet idegszálait a történelmi fejlődés mindenütt beleszőtte az állami szervezetbe. Ez alól nem képeznek kivételt sem a hinduk, sem a keresztények, sem a zsidók, sem a mohamedánok. A gondolat és a kutatás szabadságához tartozik tehát annak a vizsgálata, hogy az egyházi szervezet idegszálai miként működnek a családban, az iskolában, a jogéletben, a politikai felfogásban és a közerkölcsben.

De én mégis szigorúan tartózkodom a vallási szempontoktól. Mert azt tudnám indokolni, hogy a keresztény eszme pedagógiai hatása alatt az emberiség megjavult. De azt, hogy az erkölcsi és fizikai tisztátalanságnak az a mélységes foka, melybe a kazárok süllyedtek, a Mózes tanából eredne, vagy azzal bármi gyönge fonalon összeköthető volna, valójában nem tudnám indokolni. Ellenkezőleg azt látom, hogy a jótékonysági érzület egyetlen egyház kebelén sem melegebb, mint a Mózes egyházában; amiből méltán következtethető, hogy a felebaráti szeretet elmélete a zsidó egyházban is élő törvény.

Azt sem merném állítani, hogy a zsidóságnál észlelhető kozmopolitikus vonások vallási motívumokra volnának visszavezethetők; mert hiszen a Mózes tanaiban sokkal több a nemzeti elem, mint a keresztény tanokban.

Ami pedig a családi élet bensőségét illeti, ez a zsidóknál mintaszerű. Ez azt jelenti, hogy az emberi közösségnek legelső, legönzetlenebb és legerkölcsösebb formációja iránt a zsidó hitélet éppen olyan fogékony, mint a keresztény. A hűség kötelékére vonatkozó botlások individuális és faji természetűek, s egyáltalában nem jelentik az egyházi törvények lazaságát.
Ezek után nem tűröm, hogy bárki is holmi vallási türelmetlenséget lásson soraimban. Éppen ezért nem is használom a zsidó szót azon nép megnevezésénél, amelyről írok. Még a látszatát is kerülni óhajtom annak, mintha általánosítani akarnék. Megkülönböztetem a kazárt, aki idegen, a zsidótól, aki magyar és nem a zsidókról írok, hanem a kazárokról. Teszem pedig ezt a nem a szépítgetés, hanem az igazság okából. A szépítgetés úgy se tartozik se jó, se rossz szokásaim közé.

Ezzel szemben a zsidó vallású magyaroktól megkívánom, hogy ők se általánosítsanak. A kazárok dolgából ne csináljanak zsidókérdést. Ne védjék a bűnt, ha azt vallásfelekezetük valamelyik tagja követte el. Kancsal szemekkel ne nézzék azt az akciót, mely bennszülötteket akar kiragadni az idegen kazárok karmaiból.

Felvidékünkre 1868-ban kezdtek a kazárok beözönleni. Azelőtt is szállingóztak, jöttek, mentek, meg is telepedtek. Egy öreg kazár, aki el-vagyonosodása következtében „bárónak" keresztelt el Zúgó község vidéke, így szólott hozzám:
„Mi is bennszülöttek vagyunk; Magyarország polgárai. Az állami védelmet mi is megérdemeljük. "
- Mikor telepedett meg itt? - kérdezem.
„Én? Én itt születtem; apám is itt született, nagyapám is. "
- Van-e erről anyakönyvi bizonyíték?
„Az nincs. De jöjjön ki velem az úr a temetőbe; ott megmutatom a sírköveket. Érnek azok annyit, mint az írás. "
Ez a bizonyíték csakugyan erős. Aki a sírokat szólítja tanúságtételre, az már - gondolám - össze van nőve ezzel a földdel, e földnek nagy és nemes érdekeivel. A fölébredt rokonszenv nem palástolható érzésével kérdeztem:
- Hány holdja van a haza földjéből?
„Kevés. Csak éppen annyi, amennyit kénytelen voltam átvenni bukott adósaimtól. "
- Licitáción?
„Igen. "
- Nem ingerelte semmi arra, hogy földet vásároljon, szabad kézből?
„Mi ingerelt volna? A föld rossz üzlet. Nagy helyen kell dolgozni kis haszonért. Aztán megköti az embert egy helyhez. Pénzemmel, kocsmámmal, boltommal oda mehetek, ahová akarok. A földet sem kocsira nem rakhatom, sem a hátamra nem vehetem. "
- Hány ökörfogatot tart?
„Csak lovat tartok; azzal fuvarozom a szeszt és egyéb árut. "
- Azzal is szánt?
„Nem szántok, nem gazdálkodom. Földjeimet haszonbérbe és részibe adom a parasztoknak. Nem érdemes itt a földdel kínlódni. "
A fölébredt rokonszenv elpárolgott. Beszélgetésünk németül folyt. Én törtem a nyelvet, ő rontotta. Végre magyarul szólottam hozzá.
„Nem tudok magyarul. "
- Volt-e katona?
„Abban az időben nem vették azt olyan szigorúan. Csak a vigyázatlanokat sorozták be. "
- Hány éves?
„Hetvennégy. "
- Ötvenkét év előtt éppen huszonkettő volt. Akkor csak szolgált a honvédségnél?
„Nem szolgáltam. Katona csak úgy lesz az ember, ha muszáj. Mi akkor itt, a Vereckei-szorosban mindnyájan szállítással foglalkoztunk. "
- A muszkák részére?
„Igen"
- Jó! fizették?
„Meghiszem azt! Olyen brilliáns üzleteket soha nem csináltunk. "
Nem folytattam tovább. Amit kerestem: a hazafias érzésnek legkisebb nyomát sem fedezhettem fel. Ennek mindegy. Orosz invázió, osztrák uralom, magyar alkotmányosság - mindegy. Lelkivilágába nincs belekapcsolódva a Haza fogalma. Három ismeretlenű egyenletről éppen úgy beszélhettem volna vele, mint hazaszeretetről.

Hetvennégy évet töltött el anélkül, hogy szíve egyetlenegyszer is megdobbant volna azért a hazáért, amelyben született, ahol élt, vagyont gyűjtött, oltalmat nyert. Szakálla megnőtt, meg is őszült, teste elhízott, zsebe megtelt. Gyermekeit kiházasította, unokáit fölnevelte, vidékét kizsarolta. Fináncnak, zsandárnak, bíróságnak nem vétett. Hatósággal pörbe nem szállott. Űzte a szeszcsempészetet, az áruuzsorát, a pénzuzsorát, a gabonauzsorát és a feles marhauzsorát, így élt.

A többi is így él. Nem tanul, nem művelődik, nem mosdik. Csinálja az üzletet és a gyermeket. Esküszik hamisan. Sokszor gyújtogat. Megcsonkítja ellensége barmát. Vádaskodik alaptalanul. Vesztegel, ahol lehet. Korrumpál mindenütt. Pénteken este gyertyát gyújt és megfürdik a rituális lében. Hangosan imádkozik és némán csal. A földről lenyúzza a termőréteget, a népről a bőrt. Szapora, mint a bogár. Élelmes, mint a veréb. Pusztít, mint a patkány.

Az uradalom által elgyöngített hegyvidéki népet úgy támadta meg a kazár, mint a sötét, félelmes és undorító légytömeg a megsebzett és elhagyatott állatot.

A BEVÁNDORLÁS

Már írtam, hogy a kazárok tömeges bevándorlása 1868-ban kezdődött. A birtokrendezés és tagosítás akkor már be volt fejezve. Az uradalom már akkor levette volt lábáról a népet. A légyraj, ha nem is kadaverre, de erősen megsebzett organizmusra szállhatott. Az orosz kormányzat már akkor féktelenül nyomta a maga kazárjait. A galíciai kormányzat is fölébredt arra a tudatra, hogy a kazárt nem vallási szektának kell tekinteni, hanem antigazdasági elemnek. És ezen az alapon kezdte kezelni.

Ellenőrzés alá vette, a kocsmát, a boltot, a hitelt, az üzérkedést. Szervezkedett társadalmilag. Védte a parasztot az élősdiektől. Ahol csak lehetett, bojkottálta a kazárt. Közvállalatban nem részesítette. Üzérkedésének a körmére nézett. Intézményeket alkotott a bennszülöttek ellenállási képességének fokozására.

Oroszország tehát üldözte őket, Galícia pedig húzogatta ki a gyékényt lábaik alól. Amott maradásuk nem volt, itt pedig életfeltételeket vontak meg tőlük. Mit volt mit tenni: jobb hazát kerestek. Kik? Akik a muszka rostából mint szemét kerültek Galíciába. Itt újra megrostáltattak. A java ott maradt. A hulladék vándorútra kelt. Alkalmas talajnak Románia mutatkozott és hazánk. De Románia elzárta kapuit előlük. Kivált, mióta felszabadult a török uralom alól, oly makacsságot tudott ez irányban kifejteni, hogy elhatározásán még a berlini kongresszus akarata is hajótörést szenvedett. Maradt bevándorlási talajnak Magyarország. Kiváló terrénum mindazok számára, kik a szabadsággal vissza akarnak élni. Mert nálunk minden meg van engedve, mihelyt a vétek magára öltheti a szabadság palástját. Más népeknél a szabadság a nemzeti izmok kifejtésére szolgál. Tehát erőforrás. Nálunk a szabadság: gyengeség. Mások okosan ragaszkodnak a szabadsághoz; mi majomszeretettel viseltetünk iránta.

Magunkat nem féltjük semmitől. A szabadságot féltjük mindentől. Korlátot ki mert volna emelni a bevándorlásnak? Hiszen gyér népességünk szaporodik csak, ha bejönnek. Az uzsorát sem korlátozta akkor semmi. Vezéreink a szabadság elméletének védpajzsa alá helyezték az uzsorát. Liberalizmusunk irtózott attól a gondolattól, hogy a forgalom szabadságát bármily enyhe uzsoratörvénnyel meggátolja. Összefügg ezzel a felfogással, hogy a csalás és hamisítás mai napig is csak magánvádra üldöztetik. Összefügg a földbirtoknak közönséges áruvá minősítése és ekként való szertelen mozgósítása. Összefügg a végrehajtásoknak és az árverezéseknek az az istentelensége, mellyel a legnagyobb érték is potom áron csavarható ki a tulajdonos kezéből. Ehhez tartozik az a megfoghatatlan hanyagság is, hogy a birtokminimum meghatározása, az otthon biztosítása és a váltóképesség megszorítása érdekében egyetlen komoly lépés sem történik.

Az ilyen, liberálisnak nevezett, de voltaképpen ostoba, mert a védekezés lehetőségét nélkülöző irányzat apróra megművelt talaj a kazár gazdasági rendszer számára. Hová mentek volna hát, ha nem Magyarországba? Hiszen itt meg volt szántva, be volt vetve, el volt boronálva számukra a termő föld. Itt csak az aratás várt reájuk. Nekimehettek bátran az életnek, kaszával, sarlóval, akár aratógéppel is. Munkájukban nem akadályozta sem a törvény, sem az ember. Élvezhették a szabadságot és letarolhatták a mezőt minden akadály nélkül.

Még honossági törvényünk sem volt. A zsidó emancipációt egyhangú lelkesedéssel mondta ki a törvényhozás. Az Andrássy gróf híres szállóigéje: „az a bajunk, hogy nincs elég zsidónk" - mindenüvé elröpült. Szánakozva néztük azokat a középkorban sínylődő helyeket, ahol nincs zsidó. Zsidó és vasút kellett mindenkinek, hogy pezsgésbe jöjjön a forgalom.

Mivel pedig a kazár is zsidóhitű volt, ennélfogva nem törődött senki a kazár bevándorlással. Ha pedig valamelyik „Pesti Hírnök" vagy „Magyar Állam"-féle lap aggodalmaskodni merészelt volna: ugyancsak lett volna haddelhadd. A liberális közvélemény keményen a fejéhez csapkodta volna a humanizmust, a jogegyenlőséget, a vallástürelmet és a civilizációnak minden értékes szavát.

Tehát jöttek. Senki sem kérdezte, honnan, miért? Mit hoztak, miből akarnak megélni, mi a szándékuk, mi a foglalkozásuk? De nem is használt volna az efféle kérdés semmit. Mert így felelnek vala: jöttünk, mivel uzsoráskodni akarunk. A hatóság nem felelhette volna, hogy az nem szabad. És jöttek. A hátukon batyuval, a kezükben hamis mérleggel, a hordójukban mérgezett pálinkával. Jöttek azzal a kereszténygyűlölettel, melyet lelkükben az orosz üldözés megérlelt. Azzal az üzleti élelmességgel, melyet bennük a századok kifejtettek. Azzal a felfogással, hogy másokat rászedni szabad. Másokat károsítani nem cudarság; másokat tönkretenni nem szégyen. Jöttek tízenként, jöttek százával, jöttek ezrével.

Ezt a bevándorlást a később hozott honossági törvény sem meg nem akadályozta, sem nem korlátozta. Ez a törvényünk is szaporította a magyar Corpus Jurisban az írott malasztot. Nem léptették életbe. De mégis. Kossuth Lajossal szemben alkalmazták a törvényt, ő hontalanná lett, mivel tízévi távollét után nem jelentkezett. Mert az országgyűlés nem azért hozott külön törvényt, hogy a Kossuth érdemeit elismerje, hanem azért, hogy kirekessze őt a hazából.

A kazároknak pedig megnyitották azt a kaput, amit Kossuth Lajos elől elzártak. Az effélét nálunk liberális politikának hívják. Hontalanná tenni Kossuthot, aki Nemzetet adott a Honnak: hogyne volna szabadelvűség. Mégpedig a bécsi udvarnál patentírozott szabadelvűség. Nehogy azonban az egyensúly felbomoljon, túl felől elárasztják hazánkat kazárokkal. Kossuthtól féltették a hazát; a kazároktól nem féltették. Ennek így kellett lenni, mert máskülönben korszakunk nem volna következetes önmagához. Kossuth egyik nagy alkotása ugyanis abban rejlett, hogy a népet a saját lábára állította. Ez az alkotás legkönnyebben paralizálható a nép elszegényítésével és demoralizációjával. Hadd jöjjön hát a kazár!

De legyünk igazságosak. A kazárt sem nem hozták, sem nem édesgették ide. Magától jött. Meggátolni ezt a bevándorlást nem próbálták. Ebből áll a bűn. Meggátolni nem is tudták volna a rendelkezésre álló eszközökkel. Ebben van az enyhítő körülmény. A kormányok nem népgondozást vártak a vármegyétől, hanem képviselő-liferálást. Alkalmas szerve a vármegyének a bevándorlás meggátlására nem is igen volt. Községi elöljáróságaink, kivált a hegyvidéki apró községekben, bizony nem képesek ilyen fontos és kényes kérdéssel megbirkózni. A falusi bíró tudatlan és gyámoltalan is. A jegyző... ? Mit mondjak a jegyzőről?

Mondom a legjobbat; azt, hogy túl van terhelve adóüggyel, katonaüggyel, nyilvántartással, kézbesítéssel, statisztikával, rubrikával és a fészkes fülemile tudná megmondani, hogy mi mindennel. A községjegyző mindenkinek jegyzője, csak a községnek nem; végzi a dolgát mindenkinek, csak éppen a községnek nem. Ez is magyar specialitás. Úgy szervezni a hivatalt, hogy ne a hivatásával foglalkozzék. A jegyzőség a mi kormányzási rendszerünk zsákutcája. Végeredményében minden oda folyt és ott akad meg.

Pár év óta szigorúbban veszik a-települést. A szigorúság mértéke megítélhető abból, hogy 1896 márciusában a belügyminiszter körrendeletet adott ki a lengyelzsidók bevándorlása ügyében. Ez a körrendelet el is jutott a vármegyékhez 1897 márciusában. A körrendelet tehát kerek egy évig utazott Budapestről Ungig, vagy Beregig, vagy Mármarosig. Körülhajózta-e a Földet, nem tudom. Azóta pihen az akta, mert az elrendelt véleményes jelentést azóta nem sürgette meg a központ.


Megnyitva 262475 alkalommal

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Hozzászólások