20210619
Last updateH, 19 ápr. 2021 6am

rovas logo

2014 július 16, szerda

Egy hajó elsüllyed a Dunán

Szerző: Fiala Ferenc

BALKÁNI SZÍNJÁTÉK

A kultúreurópa délkeleti határán fekvő hajdani Szerbia — majd a, későbbi Jugoszlávia — többszáz év óta Európa tűzfészke volt. Az ott élő délszláv tömegek valamikor a népvándorlás korában szakadtak ki az északi szláv testből s azóta csak Bulgárián és Románián keresztül áthúzódó vékony köldökzsinór kapcsolja őket a nagy anyához — Oroszországhoz. Már a Romanovok nagy célja volt a délszláv nép-millióknak, illetve az általuk lakott területeknek Oroszországhoz csatolása. De ennek az egyesülésnek több mint ezer esztendő óta útjában állott kelet felé Románia, nyugatabbra pedig a szláv életformától mindig idegenkedő Magyarország. A nagy orosz politika jól tudta, hogy a Németország tőszomszédságában élő és egy tömböt alkotó magyarság örök akadálya ennek az egyesülésnek, ezért a kevésbé ellenálló Románián keresztül és az ugyancsak szláv Bulgárián át próbált egy olyan bekerítő mozdulatot tenni, amely Oroszország szerves tagjává kapcsolta volna Szerbiát, illetve Jugoszláviát. Nagy Péter halálával nem foszlottak szét ezek a pánszláv törekvések s a mult században csak a Bismarck által 1878-ban összehívott berlini kongresszus vetett véget a Földközi-tenger felé irányuló orosz agressziónak. Ebben az időben történt Európa beteg emberének — Törökországnak — európai birtokainak a felszámolása, amely akció során Oroszország megszállta Bulgáriát és még a berlini kongresszus határozata után sem akart onnan kivonulni. A nagy orosz politika ebben az időben is ugyanazt a halogató játékot játszotta, mint későbbi utódai a vörös zászló alatt. Alig két évvel a berlini kongresszus után Európa ismét a háború szélén állt s az oroszok csak akkor vonultak ki Bulgáriából, mikor Beaconsfield angol miniszterelnök a legerélyesebb ultimátumot intézte Oroszországhoz és nagyobb nyomaték kedvéért a Földközi-tengeri flotta felvonult az Aranyszarv öbölben. Az orosz politika természetesen ezután is ébrentartotta úgy Szerbiában, mint Bulgáriában a pánszláv gondolatot és a nagy politikai döntések során mindig mint a balkáni délszláv népek protektora szerepelt.

A vonzódás természetesen nem volt egyoldalú, mert úgy Bulgáriában, de különösen Szerbiában is égett a vágy az Oroszországgal való egyesülés iránt. Az utolsó ötven esztendő során nem volt olyan fontosabb politikai esemény délszláv területen, amelynek végső szálai ne Szentpéterváron, illetve Moszkvában futottak volna össze. A pétervári külügyminisztérium irányította az Obrenovicsok és Karagyorgyevicsok közötti harcot és ugyancsak a szentpétervári cári diplomácia adta meg a placetet annakidején 1914 júniusában Ferenc Ferdinánd meggyilkolására is. Kissé enyhült a befolyás — legalábbis a felszínen — akkor, amikor Oroszországban Lenin bolsevizmusa kiirtotta a Romanovokat és a bolsevista uralom első éveiben saját hatalmának megszilárdításával volt elfoglalva. Érthető, hogy a monarchikus államformában élő Bulgária és Jugoszlávia ijedten nézte az Oroszországban végbemenő eseményeket és saját uralmának megtartása végett csökkentette a pánszláv befolyást a Balkánon. A felszín alatt azonban tovább izzott a parázs és szaporodott azok száma, akik a végső megváltást a szerb és a bolgár-szláv tradíciónak megfelelően, Oroszországtól várták. A lényegesebb belső bajok és az ellenforradalmi mozgalmak elintézése után — Moszkva újból elsőrangú feladatává tette a délszláv országoknak Oroszországhoz való csatolását. A pánszláv propagandával azonban párhuzamosan megindult a kommunista propaganda is, különösen akkor, amikor Jugoszlávia háborúba keveredett Németországgal és annak szövetségesével, Magyarországgal. Igaz, hogy a német és a magyar hadsereg leverte és meghódította nemcsak Jugoszláviát, hanem az egész Balkánt — de az ottélő népek ellenállása kemény diónak bizonyult. Szerbia, amely az elmúlt évezred során kemény küzdelmet folytatott szabadságáért és Brankovics vajda alatt elszántan küzdött a törökök ellen, hozzászokott a kemény módszerekhez, ami azért is érthető, mert a déli szlávság éppen úgy kikerült a katolicizmus európai arcú sugárkévéjébol, mint északi testvérei. Az évszázadok során a vallás és a haza fogalma ugyanazt jelentették és éppen az orthodox egyház szakállas papjai voltak azok, akik állandóan fokozták a nemzeti türelmetlenség hevét és semmi korlátot nem szabtak az indulatoknak akkor, ha azok a maguk vélt érdekeit szolgálták. A katolikus Horvátország, amely majd ezer esztendőn keresztül Magyarország szerves része volt és Bécsen és Budapesten keresztül szorosabb kapcsolatba léphetett az európai életformával és kultúrával, mindig mélyen megkülönböztette magát nemcsak politikailag, hanem felfogásbelileg is attól a Szerbiától, — illetve Belgrádtól — amelynek politikai eszközei közül sohasem hiányzott a pokolgép és a gyilok.

Már az első világháború során olyan szívósnak mutatkozott a szerb sovinizmus, amellyel nehezen tudtak megbirkózni az Osztrák-Magyar Monarchia vezetői. Bécsben és Budapesten egyaránt úgy gondolták — akkor 1914-ben — hogyha Szerbia nem teljesíti a belgrádi külügyminisztériumban átnyújtott ultimátum pontjait, akkor a Monarchia hadserege könnyűszerrel megszállja Szerbiát. Rövidesen szembetalálták azonban magukat a szerb nacionalizmussal és Sabác ostroma bizonyította, hogy itt a megszálló csapatok egy, a huszadik században csak ritkán látott fanatikus és mindenre elszánt néppel állanak szemben. Ebben az időben találkoztak először a monarchia reguláris seregtestjei az első partizánokkal: a komitácsikkal. Valamikor Napoleon spanyolországi hadjárata során tették le a névjegyet a világtörténelem asztalára a partizánalakulatok. Csak igénytelen, minden rosszal megbirkózni tudó, félig kultúrált népek tudnak partizánhadjáratokat szervezni, amelyek ellen nincs védekezés és nincs pillanatnyi nyugalma sem az országot megszállva tartó katonáknak. Nemcsak a cári, de a bolsevista haditechnika is figyelembe vette a szláv népeknek partizánharcokra való alkalmatosságát és természetesen minden egyes alkalommal felhasználta azt ott, ahol nem volt elég erős a reguláris hadsereg. 1940-ben, Magyarország akkori vezetőjének Horthy Miklósnak sugalmazására a Teleki-kormány örök szerződést kötött Jugoszláviával, de a szerződést háború követte. Kétségtelenül, Magyarország hadbalépése Jugoszlávia ellen nem tartozott a magyar történelem legfényesebb lapjai közé, még akkor sem, ha elismerjük annak jogosságát, hogy a cél érdekében a politika minden eszközt megenged. Horthy Miklós 1941 tavaszi hadparancsa „Előre a déli végekig" sok mindenkit megdöbbentett, mert bár szövetségben voltunk Németországgal, de a józan meggondolás hívei túlzásnak tartották a hadparancsot. Az akkori kor politikusai, de különösen Kállay Miklós mélyen hallgatnak erről a tragikusan végződött lépésről, már csak azért is, mert annak megtételét sem Hitler, sem a német hadseregparancsnokság nem követelte. Az ő kívánságuk mindössze annyi volt, hogy Magyarország engedjen szabad átvonulást a Jugoszlávia felé menetelő német hadosztályoknak. Bizonyos német nyomás alatt ez megtörtént, de hogy Magyarország a revizionizmus ábrándjaiért maga is hadat viseljen Jugoszlávia ellen, ezt senki nem kérte, még kevésbé követelte. Ennek a lépésnek egyedüli mozgatója maga az ország kormányzója, Horthy Miklós volt, aki Délmagyarország elvesztett területeit is bele akarta illeszteni „országgyarapító" epitafiumába.

A megszerzett Délvidék magyar lakossága mégis érthető lelkesedéssel fogadta a hazatérést, illetve az imperiumváltozást. Hosszabb ideig semmiféle rendzavarás nem történt ezeken a területeken és nyugtalanító momentumok csak akkor keletkeztek, mikor a háború kimenetele, illetve annak Németország részéről való elvesztése már nem volt kétséges. Mind erősebbé vált nemcsak a német, hanem a magyar megszállók elleni tevékenység is. A szerb nacionalista megmozdulást úgy angolszász, mint orosz részről egyaránt támogatták. Mihajlovics tábornok angolszász vonalon mozgott, angol-amerikai támogatást kapott és nem hiányzottak azok az ígéretek sem, amelyek azt mondották, hogy a háború utolsó fázisában a szövetségesek — Churchill eredeti tervének megfelelően — balkáni partraszállást fognak végrehajtani. A londoni szerb emigráció Pál régensherceg vezetésével mindent elkövetett, hogy Mihajlovicsék ellensúlyozzák a szerb ellenállás másik vezetőjének Tito partizánvezérnek — a működését, akit viszont Moszkva sokkal bőkezűbben támogatott, mint London Mihajlovicsot.

1944-ben úgy az olasz, mint a német megszállók elhagyták Görögországot és megkezdték a visszavonulást. A német hadsereg tengeri úton nem térhetett haza s a Balkán hegységen keresztül, Macedónián, Szerbián, Horvátországon keresztül kellett magát átverekednie. Nyomukban mindenütt ott volt már a legembertelenebb módszerekkel dolgozó kommunista partizánszervezet. Nem ismertek hadifoglyot és nem volt irgalom az elfogottak számára. Hogy a Görögországtól egészen az osztrák Alpokig tartó út milyen kegyetlen volt, azt legjobban bizonyítják azok a számok, amelyek szerint a majd negyedmillió főnyi hadseregből mindössze húsz-harmincezer ember érte el Ausztriát. Ezt megelőzően megkezdődtek a terrorcselekmények a magyar hadsereg által megszállt Délvidéken is. Parasztruhába öltözött partizánok leselkedtek a magyar katona- és csendőr járőrökre s ha valakit elfogtak, annak holttestét a legembertelenebbül megcsonkítva találták meg parasztházak vagy templomok ajtajára felszegezve. Újvidéken, Zsablyán, Szabadkán — városokban és falvakban egyaránt — nemcsak éjjel, de még nappal is veszedelmes volt az utcán tartózkodni. Különösen katonaruhába öltözött egyéneknek. Pincegádorok és padlások nyílásaiból tüzeltek rájuk — s ez a veszedelmes játék lassan felőrölte az idegeket. Hiába volt minden hadijog alapján történő megtorlás, a szerb vörös terrort és a sovén szerb fanatizmust nem lehetett megrettenteni. Ilyen előzmények után következett be az a sajnálatos újvidéki és zsablyai megtorlás, amely kétezerötszáz ember életét követelte áldozatul. Ennek valóban nem lett volna szabad bekövetkeznie s csak azzal magyarázhatjuk, hogy a megszálló katonaság türelmét és idegeit tönkretették azok az eszközök, amelyekkel a szerb partizánok dolgoztak. Az egész ügyet csak lélektanilag lehet megérteni, hiszen arra határozott parancsot vagy utasítást senki nem adott és senki sem kapott. Az ügy előzményéhez tartozik, hogy az újvidéki és zsablyai eset előtt nemcsak idegenből odaérkezett partizánok, hanem a város szerb nemzetiségű polgári egyénei is résztvettek a magyar katonaság elleni terrorcselekedetekben, férfiak, asszonyok és gyermekek egyaránt. Egy sikeresen végrehajtott akció után kirobbant az elkeseredés s az említett két város katonasága — megfeledkezve fegyelemről, mértéktartásról — felettesei meghallgatása nélkül akart rendet csinálni. Ez volt az az esemény, amelyet a Délvidéknek orosz seregek által történt felszabadítása alkalmával Tito kommunista partizánjai olyan embertelenül toroltak meg, amely még a délszláv népek véres történetében is párját ritkítja. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy a délvidéki magyar és német falvak békés lakossága soha semmiféle szerbellenes mozgalomban — pláne terrorcselekményekben — nem vett részt. Az újvidéki és zsablyai mészárlás" tisztán katonai akció volt s később a győztes Jugoszlávia a világ előtt az azokért felelősnek mondott magasrangú katonatiszteken bosszulta meg magát. A magyar kormánytól nemcsak az újvidéki magyar katonatiszteket, hanem az eset alkalmával Budapesten tartózkodó Szombathelyi Ferenc vezérkari főnököt is kikérték és rövid tárgyalás után valamennyiüket kivégezték, akár volt közük az ügyhöz, akár nem. Az akkori koalíciós magyar kormány miniszterelnöke Nagy Ferenc, egy szóval sem tiltakozott a kiadatás ellen, ami akkor történt, amikor Nagy Ferenc megállapította, hogy „Európa balra tart". Szombathelyi Ferencet az újvidéki börtön udvarán agyonlőtték, Grassi altábornagyot, Zöldi Márton századost több társával egyetemben pedig, mint lótolvaj cigányokat, éjfélkor felakasztották a zsablyai temető árkában. Ennél az egész szégyenteli dolognál csak az volt még szégyenteljesebb, hogy az egész tárgyalásról és a temető árkában történt éjféli akasztásról az akkori magyar sajtó — kommunista, szociáldemokrata és kisgazdapárti egyaránt — helyszíni tudósítást közölt és azt írták, hogy „a bűnösök elvették méltó büntetésüket."

De ezek az emberek, ezek a parragigyörgyök és palástilászlók sem akkor, sem azután egyetlen sort sem írtak arról a másik megtorlásról, amely a világ hátamögött, nem a felelős katonatisztek felett mondta ki a halálos ítéletet, hanem amely megtorlás a nürnbergi és potsdami ítélőbírók hallgatólagos jóváhagyása mellett tíz és százezer ember halálát okozta csupán azért, mert az illetők Magyarország déli végein élő magyarok és németek voltak. Asszonyok, gyermekek, férfiak egyaránt. Hogy mi történt akkor Délmagyarország magyar és német falvaiban, arról nem írtak sem a magyar, sem a külföldi lapok. A himlermártonok sem. Nem írtak arról, hogy az orosz csapatok előtt megérkező Tito-féle partizánok kollektív módon pusztítottak el virágzó falvakat, azok minden lakójával egyetemben. Nem írtak arról, hogy a zsablyai katonai akciónak olyan megtorlása következett, mintha nem is Európában élő délszlávok, hanem középkori tatárok követték volna el azt. Nem egy, de száz és száz délmagyarországi katyn-sír őrzi ezeket a titkokat, amelyeket nem is nagyon lepleztek, mert az akkori közszellem, a második világháború győzteseinek etikai felfogása ezt jóváhagyta, sőt elősegítette. A kommunista agitátorok által felkorbácsolt szláv szenvedélyek olyan tort ültek ezekben a napokban a Balkán határán élő szerencsétlen népek számlájára, ami nemcsak a titoizmus, de a huszadik század etikájának is örök szégyenfoltja marad.

Hol, melyik fóruma a világnak foglalkozott valaha azokkal a megdöbbentő jegyzőkönyvekkel, amelyek a délmagyarországi vérengzések egy-két életben maradt áldozata mondott tollba a klagenfurti laktanya egyik irodájában. Hol volt a Nemzetközi Emberi Jogokat Védő Liga akkor, amikor ezek a szerb módra végrehajtott kollektív gyilkosságok megtörténtek, illetve amikor ezek a hírek valóknak bizonyultak. Hol volt az erkölcsi szellem és hol volt a humánumra való hivatkozás ebben az időben?

Vajjon hol sárgulnak azok az alább közölt jegyzőkönyvek, amelyekről ma már beszélni sem szabad, mert veszélyeztetik a ko-egzisztencialista — nemzetikommunista Titoval való megbékélést?

JEGYZŐKÖNYV

készült 1952 évi október hó 25-én Klagenfurtban az MHBK irodájában.

Jelen vannak alulírottak.

Molnár Lajos, aki 1928 május 10-én született Péterrévén, Jugoszláviából 1952 október 5-én menekült el és a következőket adja elő:

Péterrévén 1944 október hónapban, amint a magyar csapatok harcolva visszavonultak és kiürítették a falut, úgy délelőtt 10 órakor, már egy órakor jöttek be a partizánok. Ez egy vasárnap volt és másnap hétfőn aztán kezdték összeszedni a magyarokat, nőket és férfiakat egyaránt. Először természetesen a volt magyar uralom alatti rendőröket, így pl. egy Csonta nevű rendőrt, a többi rendőr nevére már nem emlékszem. Kb. 5—6 rendőrt vittek be, akikről biztosan tudom, hogy elvitték. Azután kezdték összeszedni a civil lakosokat, Vermes János sógoromat, gazdálkodó volt, 30 éves volt akkor, a római katolikus papot, Takács Ferencet, Koncsik Jánost, aki juhász volt. Körülbelül ahány magyart így összeszedtek, számszerint vagy 400—500 fő lehetett. Ezeknek egy részét ismeretlen helyre hurcolták el, akikről nem tudnak még a mai napig sem, míg a másik részét levitték a Tisza partjára és ott agyonlőtték őket. A Tisza partján kb. 60—70 főt lőttek agyon. A kivégzések mindig éjjel történtek. A hullákat pedig a Tiszaparton volt elhagyott katonai lövészárkokba temették el. Ezt a lakosok hozzátartozóikat keresve kiásták, de elszállítani nem tudták. Ezt akkor Tito partizánjai észrevették és a Tiszába dobálták a holttesteket.

Előadom továbbá, hogy saját magam is jelen voltam katolikus papunknak a kivégzésnél, mert kihirdették, hogy a Főtéren fontos rendeleteket fognak felolvasni, kihirdetni és így a lakosságnak kötelező volt ott lenni. Így kerültem én is oda. A katolikus pap falunk lelkésze és egyben a járás országgyűlési képviselője is volt. Papunk kivégzése egy vasárnap délelőtt volt, nagymise után úgy 11 óra-kor, amikor már a falu lakossága ott összegyűlt és várta hogy mi lesz kihirdetve. Ekkor láttam, hogy a katolikus plébánosunkat, esperesünket papi reverendában, hátrakötött kézzel kísérte vagy 15 partizán. A templommal szemben lévő akácfához vezették, odaállították, még a szemét sem kötötték be és négy vagy öt partizán agyonlőtte. Egy partizán azok közül még mindig ott van a falunkban, aki szintén a kivégző volt, vagyis az is lőtt a papunkra. Névszerint Viasztan. Ennek a Viasztannak a foglalkozása paraszt gazdálkodó, 40—45 év körüli, kb. 176 cm magas, nős, családos, 4—5 gyermeke van és jelenleg az állatorvossal együtt dolgozik. Jár ki a falukba tyúkokat, sertéseket és más háziállatokat oltani. Úgyszintén ismerem azt a partizánt is, aki amikor az esperes urat kivégezték, ő maga a pisztolyát elővette és a fejébe lőtt még kettőt. Ez egy Vitamir nevű szerb, jelenleg Óbecsén a városházán valami tisztviselő. Úgyszintén láttam egy másik kivégzést is. Koncsik Jánost is nyilvánosan végezték ki a falu főterén agyonlövéssel.

Ezen jegyzőkönyvbe mondott vallomásomra bármikor hajlandó vagyok esküt is tenni, vagyis esküvel a fent leírtakat megerősíteni.

Más előadni valóm nincs, a jegyzőkönyv helyesen van felvéve. A jegyzőkönyv felolvasás után aláíratott.

Kelt mint fent.

aláírás aláírás
jegyzőkönyvvezető                 

JEGYZŐKÖNYV

készült Klagenfurtban 1952 évi október hó 25-én az MHBK irodájában.

Jelen vannak alulírottak.

Nagy István, aki 1929 július 27-én Kevevárán született és Jugoszláviából 1952 október 5-én menekült el, jelenleg a klagenfurti Quaranten Lágerben van, a következőket adja elő:

Én Péterrévén laktam, amikor a magyarok feladták, vagyis Tito partizánjai bevonultak, megszállták a falunkat. Ez 1944 október 8-án vagy 10-én volt. Emlékszem, amikor a partizánok bejöttek mindjárt a magyar uralom alatt szolgált rendőröket, a róm. kat. esperes plébánosunkat, Takács Ferenc, esperes országgyűlési képviselőnket, Telecki István volt katona jegyzőt, Füstös Jánost és feleségét, Kristóf Kálmán rendőr vezetőparancsnok tisztet, Kelemen Dezső volt tanítót és leventeoktatót, Hényel nevű mészárost és feleségét. Felesége kb. 7—8 hónapos állapotos lehetett, Buzogány gazdálkodót, — Tüske ezt az utcán lőtték agyon, — Becsei Pétert fiával együtt fogták le. Több névre már nem emlékszem, de tudom, hogy kb. 400—500 magyart elvittek. Ezeket összegyűjtötték a volt csendőrlaktanya pincéjében, onnan aztán eltűntek és a mai napig sem tud senki sem róluk semmit. Én mint fiatal levente és megbízható magyar fiú a faluban voltam. 1944 július-augusztusában kivittek bennünket a Tisza partjára az erdőbe és ott sáncot ástunk. Később, amikor Tito partizánjai a már fent említett magyarokat összeszedték, ezeket ide vitték ki éjjel, a sáncokhoz és agyonlőtték őket és ezekbe a sáncokba földelték el. Később november hónapban lehetett — a tiszai halászok egy hullát találtak a Tiszaparton, amelyben határozottan felismerték Kelemen Dezső tanító-leventefőoktatót. A ruhájáról és az arcáról ismerték fel. Deli Andrástól hallottam, aki a Tisza partján lakik, hogy ő látta, amikor Kristóf Kálmánt a partizánok kivezették a Tisza partjára és élve akarták belefullasztani a vízbe. Térdenállva könyörgött, hogy ne úgy végezzék ki. Ekkor egyik partizán megkegyelmezett neki, egy csónak végére állította, agyonlőtte és így esett, a Tiszába. A római katolikus papunk kivégzésénél én is jelen voltam. Én is láttam tehát Molnár Lajos barátom előttem jegyzőkönyvbe mondott vallomását. Én is megerősítem.

Ezen előadásomat esküvel is hajlandó vagyok megerősíteni. Vallomásom helyesen van felvéve.

Jegyzőkönyv felolvasás után elfogadva aláíratott.

Kelt mint fent.

aláírás aláírás
jegyzőkönyvvezető                 

 JEGYZŐKÖNYV

készült Klagenfurtban, 1952 augusztus 11-én az MHBK irodájában.

Jelen vannak alulírottak.

Máté István, aki 1952 június hő 19-én menekült Jugoszláviából Ausztriába feleségével és 8 éves kisfiával együtt. Született 1911 december 12-én, Zentán, róm, kat. vallású, nős, egy gyermek apja, vendéglős volt, jelenleg mezőgazdasági munkás. Lakik Untervellach bei Villach; utoljára Jugoszláviában Óbecsén lakott. Nevezett előadja: 1944 októberében Zsablyán laktam, mikor a helységet Tito partizánjai megszállták. 1944 október 25-én délután négy óra lehetett, amikor a partizánok bevonultak Zsablyára. Fekete Péter nevű magyar honfitársamat elfogták, a községháza előtt egy eperfára felakasztották és a hullát két napig ott hagyták, hogy lássák a lakosok. Fekete Péter magyar földműves volt, hétgyermekes családapa. Azért akasztották fel, mert a partizánok ráfogták, hogy ő annakidején a magyar csendőrség segítségére volt, velük együtt dolgozott. Engem még aznap este 6 óra tájban letartóztattak, mert nekem kereskedésem volt. Letartóztatásom után elvittek a községházára és ott a községi fogdába zártak be. Én voltam a második letartóztatott, vagyis fogoly. Ezután minden nap 20—30 főt, sőt néha ötvenet is hoztak be a partizánok, akikkel együtt voltam bezárva, így mint szemtanú, aki az egészet magam is végig éltem és láttam, előadom a következőket: A behozott embereket mindig éjjel 10—11 órakor kezdték kihallgatni, ami a legkegyetlenebb megkínzásokkal járt. A fent említett Fekete Péter öccséről a következőket tudom előadni: amikor a kihallgatása, vagyis megkínzatása után, félholtan bedobták mellém elmondta, hogy heréjét dróttal hátrahúzták és szétverték. Én is raktam a hullákat szekerekre és vittük ki a temetőbe. A temetőben nekem is kellett sírokat ásni, amit én ástam az kb. 8 méter hosszú és 4 méter széles és 2 méternél mélyebb volt. Egy ilyen tömegsírba körülbelül 14 szekér hullát kellett kivinnünk, tehát egy-egy sírba kb. 150 hullát temettek. A szekereken a hullára nekem is rá kellett feküdni, mert ha ezt nem teszem, akkor agyonlőttek volna. A hullák között voltak fiatalabbak, idősebbek is, sőt 13—14 éves diákok is. A kivégzés géppisztollyal történt és az áldozatokat, még a nőket is meztelenre vetkőztették. A kivégzettek között ismertem Magyar Andrást, csendőr volt, Börcsök Vida vendéglőst, Csipák András hadirokkantat, Bukováry Béla főszolgabírót, Kutri Pétert, Börcsök Józsefet és Börcsök Jánost. Ezek valamennyien a községházán voltak alkalmazásban, mint bíró és esküdtek. Zsablyán négy tömegsír van, amelyekről én tudok. Vallomásom bármikor ha kell, esküvel is megerősítem, hiszen magam is, mint letartóztatott benne voltam. Ha szükséges még többet is tudok előadni.

A jegyzőkönyv felolvasás után elfogadva aláíratott.

Kelt mint fent.

aláírás aláírás
jegyzőkönyvvezető                 

JEGYZŐKÖNYV

készült Klagenfurtban 1953 évi május hó 27-én, a Jezsuita kaszárnya 115 számú szobájában.

Jelen vannak alulírottak.

Muhi Károly, aki 1931 április 8-án Magyarkanizsán született, róm. kat. vallású, nőtlen, fogtechnikus. 1953 május 16-án menekült Jugoszláviából Ausztriába és jelenleg Klagenfurtban, a Quaranten Lágerben él. Önként, minden kényszer nélkül, a saját szabad akaratából a következőket adja elő:

1944 őszén, szeptemberben, amikor a magyar és német csapatok Magyarkanizsáról kivonultak, Tito partizánjai és az oroszok szállották meg a községet. Minden éjjel jöttek a partizánok és szedték össze a magyarokat, főleg a férfiakat, különösen azokat, akiknek valami ingatlanuk vagy vagyonuk volt. Így minden ok nélkül egyik este az édesapámat is elvitték a partizánok a városháza pincéjébe és ott volt bezárva 2 napig, amikor egyik szerb ismerősünk kiszöktette, de ez a két nap is éppen elegendő volt. A következőket mesélte el édesapám: ott volt egy vele bezárt ember a szomszédos Velebit nevű községből. Velebiten 1920 óta szerb telepesek, úgynevezett dobrovoljácok laktak. Ezek a partizánok bevonulása után a magyarokat a legkegyetlenebbül megkínozták és kivégezték. A szerencsétleneket padlóra kötözték, vagy szegezték s az asztalról a partizánok szöges cipőben ugráltak le rájuk. Rugdosták, kikötötték, stb. Az így összeszedett magyarok közül csak egy-kettő tért vissza. A többiekről a mai napig sem tud senki semmi hírt.

Én magam is tudom, hogy a községünkben van két közös sír, amelyben csak ilyen kegyetlenül megkínzott és kivégzett magyarok vannak eltemetve, egy-egy sírban körülbelül 40—45 magyar lehet, de lehet több is, mert azt senki sem tudja, mennyien lehetnek benne. Ez a közös sír Zenta felé, a Tisza és töltése közötti erdőben van, Magyarkanizsától mintegy 15 percre lehet.

Előadom továbbá, hogy Kishegyesen magam is láttam 1945 őszén hogy a partizánok két magyart és egy általam is ismert római katolikus papot, a kishegyesi plébánost, szekér után kötve húzatták. Futni kellett nekik a szekér után. Magyarkanizsára vitték a plébánost, ahol a legkegyetlenebbül megkínozták. Térdkalácsát kivágták, késsel összevagdosták és úgy hagyták ott kínlódni, szenvedni, míg a szenvedésbe belehalt.

Tudok egy tömeges kivégzésről, ami Adorjány községben, Magyarkanizsától mintegy 12 km-re volt. Itt a partizánok 1944 októberében a magyarokat gyűlés ürügye alatt összehívták a piac közepére és akkor puskával kényszerítették őket a Tiszába, ahol aztán agyonlőtték őket. Csak egy-két személy tudott megmenekülni, akik esetleg sértetlenül át tudták úszni a Tiszát. Így akkor legalább 60 magyart végeztek ki. Tömeges kivégzésekről tudok még Szabadkán, de azt nem láttam. A tömegsír Szabadkán a Zentai nevű temetőben van. Más egyebet nem tudok, vallomásom helyesen van felvéve és ha kell, azt esküvel is megerősítem bármikor.

Jegyzőkönyv felolvasás után elfogadva aláíratott.

Kelt mint fent.

aláírás aláírás
jegyzőkönyvvezető                 

 JEGYZŐKÖNYV

készült Klagenfurtban, 1952 augusztus 11-én az MHBK irodájában.

Jelen vannak alulírottak.

Özv. Zaják Andrásné, született Kovács Julianna. Született 1918 május 11-én Pestszenterzsébeten, róm. kat. vallású, özvegy, varrónő, három gyermek anyja. Gyermekei: Zaják Jolán 14 éves, Zaják Magdolna 13 éves és Zaják Endre 9 éves. Nevezett három gyermekével együtt 1952 augusztus 3-án menekült Jugoszláviából Ausztriába és jelenleg Klagenfurtban a Quaranten Lágerben van elhelyezve. A Csurogon történt tömeges magyar kivégzésekkel kapcsolatban előadja, hogy 1944 október vége felé, amikor Tito partizánjai Csurogra bevonultak, megkezdték a magyarok összeszedését és kivégzését. A véres napok egészen 1945 januárjáig tartottak, amikoris a felsőbb hatóságok úgy akadályozták meg a további mészárlásokat, hogy a megmaradt magyarságot gyermekekkel együtt koncentrációs táborokba szállították. Tudomásom szerint Csurogon legkevesebb 1.500 magyart végeztek ki, ezek között egyaránt voltak asszonyok és férfiak. Megemlítem még továbbá, hogy azokat a gyermekeket, akiknek a szüleit kivégezték, táborokba szállították, ahol éhenhaltak. Egy özvegyasszony kivégzésének oka az volt, hogy a háború idején az oda beszállásolt német katonáknak ebédet főzött. 1944 október 30-án történt tömeges kivégzésekről tudok. Nem messze a községházától szedtük a kukoricát, amikor 11 sorozatban nagy géppuskázást hallottunk. Kiderült, hogy a községházánál az odaszállított magyarokat lőtték agyon, összesen 130-at, nőt és férfit vegyesen. Ilyen tömeges kivégzések hetenként egyszer voltak. A kivégzéseket dobszó útján tették közzé és kérték az embereket, hogy menjenek és nézzék végig. Hermec Erzsébetnek, aki barátnőm volt, végig kellett a férje kivégzését nézni és amikor az már halott volt, neki kellett a férjét a dögtemetőbe, az úgynevezett sintérgödörbe kivinni. Meg kell még jegyeznem azt is, hogy nevezett barátnőm akkor éppen állapotos volt. Egy másik esetet is tudok. Egy idősebb asszonynak, névszerint Mandics Jánosnénak, született Mária, miután a férjét és János nevű fiát szeme láttára agyonlőtték, saját szekerén kellett holttestüket kivinni a dögtemetőbe. Tömegsírok a dögtemetőben vannak, ahol hat nagy sír lehet, amelyben mintegy 1500 magyar van eltemetve. Meg kell még említenem, hogy a katolikus templomot lerombolták és a temetőben a fakereszteket kiszedték és eltüzelték. A kőkereszteket lerombolták, a neveket és az esetleg rajtalevő fényképeket kiverték.

Egyebet előadni nem tudok. Kijelentem, hogy a jegyzőkönyv mindenben egyezik vallomásommal.

Kelt mint fent.

aláírás aláírás
jegyzőkönyvvezető                 

 JEGYZŐKÖNYV

készült Klagenfurtban, 1952 július 28-án az MHBK irodájában.

Jelen vannak alulírottak.

Süge Pál, aki 1952 július 18-án menekült el Jugoszláviából, 1923 november 1-én, Szenttamáson született, róm. kat. vallású, nőtlen, foglalkozása soffőr. Előadja, hogy 1944 októberében, amikor a magyar és német csapatok feladták Szenttamást, nyomban orosz csapatok és Tito partizánok érkeztek a falujukba. Abban az időben a falu lakossága 18.000 volt, ma már csak 15.00. Ennek az oka az, hogy Tito partizánjai 1944 októberében Szenttamáson 3.000 magyart részben megöltek, részben elhurcoltak. Tudomásom van arról, hogy az elfogottakat Tito partizánjai éjjelenként felvitték a községházára, csoportonként kivitték őket a régi szerb temetőbe, ott saját sírjukat meg kellett ásni és amikor készen voltak, a sírba állítva agyonlőtték őket. A következő csoportnak az így kivégzetteket be kellett temetni és aztán ők is így ásták meg a saját sírjukat. Ezek a tömeges kivégzések akkor kb. 4—5 napig folytak, de csak mindig éjjel. Éjjelenként 2—3 csoportot végeztek ki. Egy-egy ilyen csoportban lehetett kb. 150—250 fő. A kivégzettek sírhantjait saját magam is láttam, amikor már azok be voltak takarva friss földdel és még a fű sem nőtte be. A sírok hossza 15—25 méterig, szélességük kb. 7 méter lehetett. Ilyen tömegsír 4—5 van és azonkívül kisebb sírok is vannak, amelyekben szintén 10—15 holttest lehet. Hogy ezeket miért ölték meg, csak egy példával tudom illusztrálni: saját unokatestvéremnek a feleségét, aki héthónapos állapotos volt, éjjel elcipelték a községházára, ott megverték, egy transzporttal kivitték a már fentebb említett temetőbe és ott kivégezték. Az volt a bűne, hogy férje magyar katona és azelőtt nyilas volt, de semmiféle hivatalos beosztása nem volt. Tudomásom van arról is, hogy egyik éjjel egy ilyen tömegkivégzés alkalmával egy 40—45 év körüli asszony a kivégzésnél súlyosan megsebesült, de nem esett a gödörbe és a sötétség leple alatt elkúszott, de közben a tömegsírtól kb. száz méterre meghalt. Másnap éhes kutyáktól szétmarcangolva találták meg. Nemcsak azokat a magyarokat ölték meg, akik hivatalos állást töltöttek be, hanem azokat is, akikre a csetnikek haragudtak. Különösen olyan csetnik famíliák álltak bosszút a magyarokon, akiknek a magyar éra alatt a fiúk csetnik volt és orvul lelőtt magyarokat, a magyar hatóság kezébe kerülve, elítélték őket. Ezeknek a hozzátartozóit bosszúból korra és nemre való tekintet nélkül kivégezték. 30—40 család lehetett. Tudomásom szerint Csurog és Zsablya községeket teljesen kiirtottak. Az egyik barátomnak is agyonlőtték az apját és az anyját, fiát meg koncentrációs táborba hurcolták.

A jegyzőkönyv pontosan fedi vallomásomat.

Kelt mint fent.

aláírás aláírás
jegyzőkönyvvezető                 

A fenti jegyzőkönyvekben közölt események Európában történtek 1944-ben és azok elkövetői nem háborús bűnösök, de hősök akik a „kommunista szabadságért" harcoltak...JÁTÉKGYÁR

 

(Folytatjuk...)


« Prev Next

Megnyitva 12152 alkalommal

Hozzászólás   

#1 jugoszláviaGyulabácsi 2014-07-26 18:35
Nem Jugoszlávia volt Európa éléskamrája, hanem Magyarország!

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Hozzászólások