Milyen nyelven kérezkednek be a mennyországba a „szentek"?
Ha az etimológiai szótárakat vennék alapul, saját magukkal is komoly nyelvi vitába, ellentmondásba keverednének. Nem tudnák eldönteni latin vagy szláv néven kopogtassanak, s vitájuk közepette magyarul libbenne be a sumir eredetű „szent".
← Szent Péter mint pápa (Schedel: Nürnbergi Krónika, 1493. – wikimedia.org)
A "szent" szó csak azért nem magyar eredetű, mert az elődnyelvet, a sumirt, az erdélyi Tatárlaka-i amulett népének beszélt nyelvét nem ismerjük. Pedig ők vitték az írásbeliséget és minden bizonnyal a hangzósítását is Mezopotámiába.
Kis hazánkban mindig fogas kérdés szavaink származása, eredete. A józan ész nem hiszi, a magyar nyelvérzék nem igazolja, hogy műveltségszavaink javarésze a szlávból (a latinból, németből és még ki tudja honnan) származik, csak azért mert a számukat tekintve nem férnek bele a mintegy hatszáz „finnugor eredetű" alapszavaink közé.
A "szent" szavunk is ezek közé tartozik. Eredetéről a régebbi és az újabb etimológiai szótárak sem egyeznek. Az egyik szerint latin, a másik szerint ismeretlen szláv eredetű. Akár így, akár úgy, mindenképpen átvétel. Pedig létezik a „nevető harmadik", a közvetítő nyelv, a sumir.
A „szent" kifejezés lényege, jelentése minden nyelvben ugyanaz: Szentek azon megdicsőült lelkek, akik kegyes [ember]életük miatt még a földön tiszteletben részesültek, akik a földön Istennek híven szolgáltak és [a földi életük befejezése után] istenes életük jutalmául a mennyei dicsőséget elnyerték[1].
Szent Péter jelképe - A mennyország kulcsa (részlet, Szent Péter szobra, Münster, Überwasserkirche – wikipedia.org)
Csakhogy nem mindenik kegyes életű ember szent, hanem csak azok, kiket a katolikus anyaszentegyház e címmel fölruház. Hiába voltak mind a nép, azaz a közvélemény, mind a valóságban kegyesek és szentéletűek, nem lehettek felavatott szentek. Csak akkor, ha az egyház, vagyis a római pápa ünnepélyesen megadta nekik (canonisatio) a „szent" címet, és elrendelte, hogy az élő hívek által kegyeletben tartassanak és nyilvánosan tiszteltessenek.
A háromarcú Szentháromság. Középen a szakállas Atya, a jobb oldalon fiatal férfiarcként a fiú, a bal oldalon a női arcú Szentlélek.
A régi magyarok tudhatták az ősi titkot, hogy a Szentlélek nem más, mint a Magna 
Mater, a magyar ősvallás istenasszonya. A katolikus egyház változtatta lélekké! 1628-ban Orbán pápa tiltotta be a háromarcú ábrázolást. A freskón az alak baljában az élet könyve, jobbjával áldást oszt. Az isteni hármasság harmadik tagja a sumiroknál is nő volt: Enlil-Enki-Ninhursag. (Szkíta stílusú freskó. Gömörrákos, Gömör, Felvidék/Szlovákia – kiváncsiturázo.blog.hu)
← Háromarcú szkíta aranyfüggő (Kul-Oba kurgan, Ukrajna – enciklopediaofukraine.com)
Szentek minden vallásban vannak. A hagyományos vallásokban leginkább elfogadottak a latin (római) és a görög egyház szentjei: az arkangyalok, a szent család tagjai, az apostolok, a kereszténység első hirdetői, az egyházatyák, a vértanúk, a különféle rendű-rangú egyházi emberek, a remeték, a szüzek, és az egyháznak nagy szolgálatot tett királyok, uralkodók stb.[2]
← 1083-ban a nagyhatalmú Szent (I.) László magyar király pápai engedéllyel (?) avatta szentté I. István magyar királyt. (Szent Lászlót formázó konzol a besztercebányai Mária Mennybemenetele templomban, XIII. sz. Fényképezte: Görföl Jenő – felvidék.ma)
A magyar ember számára az örökigazságok, eskütételek, adott szavak is lehetnek szentek, s a régiségben ezt be is tartották. Átvitt értelemben szent, ami igaz, amit vitathatatlanul hinni és teljesíteni kell: szent igaz, szent igazság. Szent az ígéret, a fogadás, az eskü, az adott szó stb.[3]
„A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára" szerint a „szent szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén svet, szlovák sväty. A magyarba egy igen régi, még nazális –et tartalmazó, k(örül)b(belüli). [szvent] ejtésű déli szláv szó kerülhetett, amelyből a szóeleji mássalhangzó-torlódás miatt a v kiesett, akárcsak a szabad esetében."[4]
Íme, itt a feltételes mód!
Tehát a nyelvészek nem tudják, csak feltételezik, hogy a „szent" XI. századi [déli] szláv jövevényszó, mert a honfoglaló magyarság a Kárpát-medencében szláv lakosságot talált, s rájuk települvén a szavaikat átvette: „Az állami élet kialakulásával esett időben egybe a kereszténység felvétele is, melyben szláv térítő papok jelentékenyen közreműködtek. Innen van, hogy – a latin hatás mellett – egyházi terminológiánk tekintélyes része szláv eredetű: kereszt, szent, malaszt"[5] stb.
A X-XI. században valóban volt a Kárpát-medence peremvidékén némi szláv lakosság, ám a nagymérvű nyelvi és egyéb műveltségi átvétel elutasítandó. A régészeti leletek tanúsága szerint a magyarság műveltebb volt, mint az itt talált szlávság. A szláv sírokban szinte semmi mellékletet nem találtak, a „hon-visszafoglaláskoriak" viszont fejlett műveltségre valló, gazdagon díszített tárgyakkal voltak tele. Fordított okoskodásnak tűnik, hogy a műveletlenebb szlávságtól vettük volna át a legismertebb vallási szavunkat, a „szent"-et és még sok mást.
A magyar „szent" szó nem lehet szláv átvétel, hiszen a latin sanctus (szent), az óperzsa zend és a szpenta a magyar szent szóhoz hangzásra is jobban hasonlít, mint a szláv szvatihoz (cseh: svatý). A szláv kölcsönzésének ellentmond, hogy a X-XI. században a Kárpát-medencében zömében latin nyelvű német papok terjesztették a római kereszténységet. Voltak köztük szlávok, de nekik is a latin nyelvet kellett használniuk. VIII. János pápa Kr. u. 873-ban, majd utána többször megtiltotta Metódnak a liturgiában a szláv nyelv használatát.[6]
Cirill és Metód (XV. századi ószláv krónika – magyarkurir.hu)
Metód próbálkozhatott ugyan szláv nyelven prédikálni, de a pápa nem járult hozzá. Kikötötte, hogy a hittérítők "ne szláv nyelven végezzék a szertartásokat, mint ezt a bolgárok és oroszok teszik" 973-ban jött létre a regensburgi püspökséghez tartozó prágai püspökség. Ez előtt Csehországban sem volt szláv nyelvű a liturgia.[7] Több évtizeddel az 1054 évi egyházszakadás előtt már mutatkoztak a vallási ellentétek az egységesnek tűnő római és a bizánci kereszténységben. A pápa azért tiltakozhatott a szláv nyelv használata ellen, hogy ezzel is különbözzön bizáncitól, amely az bolgár és orosz nyelvterületen megengedte az anyanyelv használatát. Metód bizánci keresztény lévén természetesnek találhatta, hogy Bohémiában[8] szláv nyelv prédikáljon, térítsen.
Kétlem, hogy a hittérítők a magyaroknak szlávul vagy latinul prédikáltak volna, hiszen a megtérítendő nép egyik nyelvet sem értette. Ezt bizonyítja I. András 1046-ban íratott Vata imába foglalt megátkozása, az I. András király korabeli magyar nyelvű imák: Templomi, gyülekezeti zsolozsmázásra készült, s addig kellett imádkoztatni a hívekkel, míg bizonyosan el nem hitték, hogy Vata a magyar szabadságharc vezetője „garázda lófő".
Az „Imák"-ban háromszor fordul elő a „szent". Kétszer Máriát írja szentnek: „sent maria assunt hyveuc" és „sent maria hyveuc"; egyszer pedig I. Andrást, a későbbi magyar királyt: „sent ieleus Andoreus urut".[9]
András király korabeli Imák (OSZK, 1365.fol.Hung. A hamisítványok között van, pedig nem az – mek.oszk.hu és MartonVeronika: I. András király korabeli Imák, Matrona, Győr, 2006.)
Az első hitelesnek tartott nyelvemlékünkben, a Halotti Beszéd-ben is előfordul a „szent" szó: „És vimádjuk mend szentököt" stb.[10]
A magyar „szent" kifejezés a XIX. századi etimológiai szótára latin sanctusnak felel meg, s a Czuczor-Fogarasi szótár a latinból eredezteti. Hangtanilag közel áll az ugyancsak a latinból származott francia saint, a szláv szvieti, szväti, szvati szóhoz stb. Csaknem ugyanilyen a zend[11] nyelven írt ősrégi Zendaveszta szövegében előforduló szpenta vagy a román sfinta (szent) szó, melyekhez hangokban a fönti szláv szavak közelebb állnak, mint a latin sanctus szóhoz. A mongol szain (= jó, szép, nemes) gyakran a vallásos és isteni dolgok jelzője.[12]
A fentiek szerint a magyar „szent" szónak a latinból és a szlávból való eredeztetése megnyugtatón nem hihető
A nagyfokú latinbetűs átírási és jelentésbeli hasonlatosság miatt a sumir SzA.AN.GU olvasatú, templomi elöljáró jelentésű szóból egyeneságon, de külön-külön eredeztethető a magyar „szent" és a latin „sanctus", s e kettőből vagylagosan a szláv „szent" kifejezés.
Sumerban minden templomnak csak egy szanguja, vagyis legfőbb papja, elöljárója lehetett. Ő volt a templomi papság vezetője, a templom főpapja.[13] A feladatköre megfelelt a „szent" szó mai értelmezésének:
Szent az, aki a földön Istennek szolgál".
A templom főpapja, s valamennyi pap valóban Isten és az emberek közötti összekötő kapocs, s ilyetén minőségben különbözik az egyszerű embertől, hiszen istent szolgálja, vagyis szent, még akkor is, ha esetleg a mai papokhoz hasonlóan nem is élt/él Istennek tetsző életet.
A három jelből álló, háromszótagos SzA.AN.GU szó ékjeleinek jelentése:
Összeolvasva: Népet és Istent összeköt[ő].
A fordítás tökéletesen egybevág a „szent" szó értelmével.
A magyarság elődei a szkíta-magyarok egy része a Kaukázusba majd a Meotisz vidékére húzódott a népirtó sémita asszírok elől, s megalapította Dentumagyariát, a Don-tövi Magyarországot.
Másik részük a Pártus Birodalomból a szászánida perzsa bekebelezést kikerüledő a szkítafajú hunoknál talált menedékre. Majd ellenállva a kazár kagán beolvasztó törekvéseinek, nem vette fel zsidózó vallást, hanem elindult Etelköz, majd a Kárpát-medence felé. Vitte magával a zoroaster és a manicheus vallás szertartásrendjének számos szavát, köztük a „szent"-et is.
Manicheus próféták: Mani, Zoroaster, Buddha és Jézus – Az Univerzum négyessége (XIII-XIV. sz. – csct.ugent.be)
A görög és a latin szertartásrend szavait a magyarság nem a szlávoktól kölcsönözte, hanem már a hon-visszafoglalás előtt a dontövi Magyarországban, vagyis Dentumagyariában már ismerte, és a saját anyanyelvén, magyarul használta.
[1] A magyar nyelv szótára. A Magyar Tudományos Akadémia megbízásából Készítették: Czuczor Gergely és Fogarasi János. Emich Gusztáv magyar akadémiai nyomdásznál, Pest, 1862. szent címszó – A továbbiakban Czuczor-Fogarasi
[2] Révai Nagy Lexikona, I-XXI., Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, Bp., 1911-1935. szent címszó
[3] Czuczor-Fogarasi i. m.
[4] arcanum.hu (Magyar etimológiai szótár, szent címszó)
[5] MNyT. i. m. 287-289. pp.
[6] Böhm János: A liturgikus nyelvekről, Az Érseki Lyceum Könyvnyomdája, Eger, 1897. 39. p.
[7] Böhm János i. m. 52. p.
[8] Csehország (Morvaország nélkül) középkori latin neve.
[9] Marton Veronika: I. András király korabeli Imák, Matrona, Győr, 2006. 62. p.
[10] Révai Lexikon i.m. szent címszó
[11] A parszik, az óperzsák utódainak szent könyve zend nyelven íródott. A vallásalapító Zoroaszter tanait tartalmazza. A mai nyelvtudomány szerint a zend iráni nyelv. Horvát István és Szabó József szerint közeláll a magyarhoz, a magyar rokonnyelve.
[12] Czuczor-Fogarasi i. m. szent címszó.
[13] D. 314. 28. sz.
Forrás: és ajánlotta Marton Veronika