Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Szo2020Sep19

2014. Február 09., Vasárnap 07:33

Történelmünk központi titkai (I. füzet) - 2. rész

Írta:  Grandpierre K Endre
Értékelés:
(7 szavazat)

1.) A TITKOS SZERVEZET

Változatlanul az a magyarság nagy kérdése: miként tehetünk szert biztos történelmi alapismeretekre, miként ismerhetjük meg történelmünket a maga igaz valóságában?
Történelmünk alapjainak megismerése azt jelenti, hogy visszakapjuk természetes látóképességünket, igazlátásunkat, hogy fényt lobbantunk magunk előtt és magunk mögött, s nem tévelygünk tovább látásrontó, eszméletrabló ködökben. Azt jelenti: ráeszmélünk magunkra, felfogjuk, kik vagyunk, s a valóság ismeretében rálátunk igaz mivoltunkra, az életünket, jövőnket fenyegető veszedelmekre, megértjük sorsunk, a magyar sors alakulásának okait, meghatározó tényezőit; azt jelenti, hogy látó szemmel tekintünk a magyar sorsra

 Könyvünkben a magyar történelem alapjait akarjuk feltárni és összefoglalni.Szent meggyőződésünk: életünk talán legfontosabb elérhető lehetősége a saját történelmünkben való tisztánlátás megszerzése. Ez a feltétele a közös cselekvésnek, az egyéni létünkön túlmutató, annak értelmet adó tetteknek, a közösséghez, anya-közösséghez, anya-természethez tartozás kiteljesedésének. Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy megtaláljuk helyünket a világban és kike rüljünk abból az útvesztőből, amelybe beletaszítottak bennünket, s amely lehetetlenné teszi, hogy eligazodjunk saját létkérdéseinkben, hogy valós képet alkossunk eleink küzdelmeiről és ennek fényében nemzetünk helyzetéről, mai fenyegetettségeiről, tennivalóiról és kilátásairól, és ebben a közös feladatban a mi hozzájárulásunkról, személyes létfeladatunkról. Történelmünk valóságos alapjainak, alaptényeinek megismerése megszilárdítja lábunk alatt a talajt, élessé teszi látásunkat és azt évezredes távolságokra kitágítva eligazít a félelmetesen kuszává alakult jelenben. Aki megismeri a magyar történelem alapjait, titkait, az a maga sorsának titkait, alapjait ismeri meg. Személyes életünket, magánéletünket, jólétünket természetesen mindennél fontosabbnak érezzük. De végzetes hiba volna azt hinnünk, hogy valamiféle világtól elzárt, háborítatlan szigeten élünk. Sorsunkon hatnak a magyar sors erői, elemi részecskéi vagyunk, s a nemzet sorsának alakulásától függ jólétünk, boldogulásunk, boldogságunk, jövőnk, mindenünk.

Eleink, a régi magyarok tudatában voltak mind ennek, s azt az elvet vallották, amit századokkal később Kölcsey fogalmazott meg az Emléklapra c. versben: „A HAZA MINDEN ELŐTT" (Kölcsey 1834. június 14./2001, 173.). Eszerint éltek-haltak, s míg eszerint éltek, virágzott itt az élet, és nagy volt, és egységes volt a Haza. Mióta megrontották ezt az elvet, keservre, gyászra, siralomra fordult a magyarok sorsa. Vérzivatarok törtek a magyarságra, s hazánk, melynek földére ellenséges had nem merte tenni a lábát, állandó hadszíntérré vált, gyilkos hadak átjáróházává, ragadozásának területévé, és hullt a magyar élet, és sorvadásnak, fogyásnak indult a Haza. Így eshetett meg, hogy az elmúlt évezred során csatamezőn esett el a magyarság óriási hányada. A magyar Európa legnagyobb lélekszámú népéből már Mátyás király után fokozatosan elmaradt a nyugati népek mellett. Még fájóbb, hogy talán a csatamezőn elesettek számánál is nagyobb azok száma, akiket nyíltan és orvul betörő hadak saját békés otthonaikban lemészároltak.

Létükért küzdő nemzetek és sötét erők terepe a világ, s elvész az a nemzet, amelynek fiai eltudatlanodva és elközönyösödve szem elől vesztik a sorsukat fönntartó Hazát. Idevág a közszólás: „Akit az Isten nagyon meg akar verni, annak előbb az eszét veszi el."
Ősi tantétel ez: „Elvész a nép, amely tudás nélkül való!" Meg kell kérdezünk: miféle tudás nélkül? Mert sokféle tudásra van szükség, de a nemzetünkről, történelmünkről szerzett tudás hiánya a legnagyobb, legvégzetesebb tudatlanság. Egy nép, amely nem ismeri saját történelmét, nem saját életét éli, nem képes saját életét alakítani. Ez a tudatlanság a tudat szegénysége, ettől a legnehezebb megsza badulni. Ezért vagyunk mi, magyarok, mérhetetlen kincsek birtokosai, s egyben jajdulóan szegények, mert elorozták tőlünk a legfőbb tudást, nemzetünk igaz történetének ismeretét.

Fentiek szellemében rabolták el ezt tőlünk azok, akik ismerték a fenti elvet és vesztünkre törtek. Mert a tudás valóban lelkek, életek fölötti hatalom. Rajta legyünk, hogy ezt a hatalmat elleneink ne ellennünk érvényesítsék. Ne sajnáljátok ezért, drága magyar testvéreink, életetek drága idejét, a figyelmet és erőfeszítést, amit e tudás megszerzése követel. Fel kell sorakoznunk mindannyiunknak nemzetünk égbekiáltó sorsának, igazának megismerésére és megismertetésére; fel kell sorakoznunk nemzetünk épüléséért, hogy kifosztott tudattal ne fél életet éljünk! De ha önmagunkért nem, úgy idegen iga alá vetett népünk millióinak és millióinak javára, védelmében, de mindanynyiunknak cselekednünk kell!

Könyvünkben az alapokat akarjuk feltárni, összefoglalni és bemutatni, a szilárd, biztos alapokat. Meglehet, hogy munkánk némileg vázlatosan hat abból fakadóan, hogy a készülő roppant terjedelmű anyag teljes egészének közzétételére nincs mód és lehetőség, s a feladat maga is tömörítést követel.

Első tárgyunk a 896. évi árpádi bejövetel. Minden középkori krónikánk bejövetelnek, visszajövetelnek nevezi Árpádék Kárpát-medencébe jövetelét. Hadd kérdezzük meg: ki merészeli ezt a bejövetelt honfoglalásnak nevezni? Ki merészeli ezt tenni? Ki merészeli azt állítani, hogy a magyarok 896-ban fegyveres területfoglalást hajtottak végre, s erőszakkal ragadták hatalmukba az országot? Tisztelettel kérdezzük: kicsoda merészeli ezt tenni?

A válasz adott: mindenki, mindenki, aki ma még kritikátlan, jószerint az egész magyarság. Ekként nyilatkoznak a hivatalos, a tudományos és nem tudományos berkek, ez
él a közvélekedésben, ekként ismeri és nevezi mindenki, honfoglalásról szólnak a lapok, médiák, s az 1990-es években a honfoglalás ezeregyszáz éves évfordulójára készült az ország. Olyan fogalom ez, amely annyira nyilvánvaló, hogy nem is gondolkodunk rajta.
Vagy talán éppen fordítva, ahhoz kell hallatlan merészség, vakmerőség, hogy a honfoglalás fogalmának jogosultságát, helytálló voltát megkérdőjelezzük, mivel ez tudományosan megállapított, kétségbevonhatatlan tény? Illetékes tudósaink, hivatalos historikusaink, annak rendje-módja, szent kötelességük szerint tüzetesen, mindenre
kiterjedően megvizsgálták ezt a fogalmat és megállapították, tökéletesen megfelel annak, amit jelöl és így - miként némelyek mondják is - ez tisztázott és lezárt kérdés? Ebben az esetben természetesen visszavonjuk kérdésfeltevésünket. Szerényen csupán annyit kérnénk, hozza valaki tudomásunkra, hol, mikor, ki által végeztetett el ez a tisztázás és hol található az a mű, amely ezt a feladatot kielégítően elvégezte, hiszen ennek tisztázása olyannyira fontos, hogy minden magyar történész szent kötelességének mertük nevezni.
Sajnos, noha legjobb tudásunk szerint átnéztük az összes idevágó irodalmat, még a mellékhajtásokat is áttekintve, de efféle munkának hírét-porát se találtuk. Meg kell hagyni, történelmünknek alig van mégoly homályos és bonyolult kérdése, amire hivatalosaink ne sütötték volna rá, hogy megnyugtatóan tisztáztatott.

Az idevágó bizonyítékokat azonban elmulasztották bemutatni, és ezek szerint meg sem kísérelték e kérdés tudományos igényű, elfogulatlan tisztázását. Úgy látszik, ez a
jelző kizárólag a tisztázatlan kérdésekre korlátoztatott, s ekként már csupán csak egyetlen kérdés vár tisztázásra, az, hogy elképesztő zűrzavarba kavart egész történelmünk minden kérdését miért tekintetik lezártnak és tilalmazottnak. Így hát senkinek sem javaslom, hogy efféle munkák meglétének reményében azt keresse, ami
nincs és nem található. Tehát mégiscsak meg kell kérdenünk: helyesen ismerjük és alkalmazzuk-e a jelzett fogalmat? Egyáltalán, bizonyos-e, hogy „honfoglalás" történt? Bebizonyosodott-e, hogy helytálló ennek a fogalomnak a használata, és illik az akkori események megjelölésére? Tudományos módszerekkel bizonyossá tették-e ennek a fogalomnak a jogosságát? Vagy lehetséges, hogy nem is volt szükség rá, mivel történelmi hagyományaink már századokkal előbb szentesítették és minden kétségen felül igazolták a honfoglalás tényét? Ámde ha így volna, miért használná Széchenyi a „senki sem tudja" kifejezést, és miért vallanák haladó szerzőink, hogy semmi sincs homályosabb, mint éppen ez a kérdés? Bizonyos: nincs áttekinthető képünk sem magáról a fogalomról, sema „honfoglalásról", történetünknek erről a sorsdöntő, központi kérdéséről.

Szembesíteni kell végre magunkat önmagunkkal, tehát valóságos, igaz történemünkkel, történelmi múltunkkal, hogy benne, mint egy tükörben, híven lássuk magunkat!
Szembesítenünk kell magunkat a magyarság helyzetével, mai és történelmi jelenvalóságával:
– a magyar köztudattal, a magyar szellem mai helyzetével, lehetőségeivel és kiáltásaival
– a magyar múlt, a magyar létezés minden tényével. 

Munkánk során legszilárdabb szándékunk szerint senkit sem támadunk, s a lehetőségek határáig kerüljük érintett személyek névszerinti említését: ez azonban nem jelentheti azt, hogy bárhol, bármiben elhallgatjuk az igazságot. Aki csak valamennyire is átlátja, a téveszméknek, mételytanoknak, tény-elferdítéseknek, rágalmaknak micsoda szövevénye borítja egész történelmünket, szellemi életünket, belátja: nem tehetünk mást, mi több, szent kötelességünk szót emelni a zavartkeltőkkel szemben. Neveket azonban, ha lehet, mégsem említünk, már csak azért sem, mert - ezt világosan kell látnunk - nem személyekről van szó, hanem egy láthatatlan, hatalmas szervezetről, amely még a Habsburg-időkből öröklődött ránk, és az akkori, mereven magyarellenes, vaskalapos szellemben irányítja ma is a történelmünkkel foglalkozó intézmények és személyek szellemiségét. Történészek nemzedékeinek szellemi tevékenységét és tevékenységének irányzatát meghatározó hatalmi erőtérről van szó, uralkodóvá vált, megrögzött elvek irányító rendszeréről, amely meghatározza, mit szabad és mit nem lehet, és nem tűr semmilyen elhajlást. Olyan hatalmi, tudománypolitikai szervezetről van szó, amely a meglévő tudományos intézmények keretein belül láthatatlanul működik, nem annyira tényleges személyek, mint inkább örökletes elvek és gyakorlat formájában. Ezek a berögzött elvek a lovagkor páncélzatánál merevebben tapadnak hordozóikra, akik helyzetük és beállítottságuk, tudományos beosztásuk, rangjuk, életvitelük, s főleg beidegzett önalárendelésük és gondolattalanságuk folytán aligha képesek másra, mint a dogmákba kövült irányzathoz, a gondolkodást korlátozó elvárásokhoz, szemellenzőkhöz való alkalmazkodásra s a tevékenységüket, eszmeiségüket eleve megszabó, keretekbe foglaló elvek ismételt felkérődzésére, vég nélküli ismétlésére. Mert vagy hozzáidomulnak a régavult, kőkeménnyé fajult, történelemtudomány- és magyarellenes elvrendszerhez, vagy kiakolbólittatnak, kitaszíttatnak a pályáról, annak javaiból, mindmáig - több, mint másfél évszázad tapasztalata bizonyítja ezt.

Mert hiába a történelem minden dühöngése, hiába került a Habsburg Birodalom a történelem szemétdombjára, hiába dúlta fel, forgatta fel két világháború a gyökeréig Európát és sújtotta porig a szerencsétlen magyarságot, a bukott habsburgizmus magyarellenes szellemisége tovább él, mint halotton a köröm, és tovább bénítja-torzítjapusztítja a magyar szellemiséget. Uralmi, szellemi árnyékszervezetként, életerőt elszívó polipként a magyar szellemiségre, a magyar históriára tapadva, intézményei révén még napjainkban is a mélyen beidegzett domák erejével köti gúzsba a magyar közgondolkodást.

 Keletkezésében ez a rendszer a nemzetközi titkosdiplomácia X. századi, passaui magyarellenes összeesküvéséig (Grandpierre K. 1993/2008), majd a Habsburg-ház orveszközökkel végrehajtott magyarországi uralomra jutásáig, I. Ferdinánd trónra jutásáig vezethető vissza. Teljes kibontakozásának idejét azonban az 1848-1849-i magyar szabadságháború idejére és a rákövetkező Bach-korszakra kell tennünk. Amikor bebizonyosodott, hogy a monarchia katonailag semmiképpen sem bír a szabadságszerető magyarsággal - a szabadságharc eltiprását csak cári segédlettel tudták keresztülvinni -, nyilvánvalóvá vált, ha a magyar nemzeti szellemet nem sikerül megrendíteni, minden osztrák erőfeszítés a magyarok végleges leigázására hiábavaló.
Felidéződött a vezető habsburgista agyakban Hocher Pálnak a gróf Zrínyi Miklós vezette két évszázadi szabadságküzdelem leverésekor mondott nyilatkozata, amelyben „Az összeesküvésre térve át, azt kivánja, hogy a vae victis - jaj a legyőzötteknek - elvét a legkiméletlenebbül alkalmazzák. Kezedben, kötözve, börtönben vannak a legkiválóbb vezetők. Könyörületességből ne kegyelmezz életüknek, ne hallgass a csalfa sirének szavára, kik irgalmat ajánlanak, mert ez csak új veszélyt hoz reád. (...) Egyetlen orvosság a halál - mondja -, mert a halottak nem fészkelődnek (...)."(Szilágyi 1898, 275.). Megjegyezzük, hogy az „A halottak nem fészkelődnek" fordítás-változat inkább ferdítés, mint fordítás. Ez így egy értelmét vesztett, politikailag enyhített változata az eredetinek: „mortui non mordent", azaz: „a holtak nem harapnak." Aminek az értelme hasonló a „csak a halott indián a jó indián" mondáshoz, azaz a fenti összefüggésben: csak a halott magyar a jó magyar. Ennek a Hochernek a nevéből alkotta meg a magyarság a név viselőjére jellemző új „hóhér" közszót.

Ekkor, a magyarság újabb vad történelmi drámája közepette, annak nyomán indult be a magyar tudományos és szellemi élet egészét átfogó, de legkivált a nemzeti öntudattal leginkább összefüggő területeken a szervezett támadás a magyar szellem ellen. Belátták, nincs tovább: az osztrák törpe nem bír a magyar óriással, hacsak a szellemét el nem öli. Létrehozták hát a bécsi titkos kamarillát, a magyar szellem orvleölésének intézményesített csúcsszervezetét, amely a magyar élet, a magyar lélek, a magyar eszmeiség minden területét átfogta, átvizslatta. Tovább fokozódott a magyar szellemiség elleni háború. Tudományos cézárként színre lépett Hunsdörfer-Hunfalvy úr és tudományos álarcos csatlósserege, és hivatalos vonallá vált a magyar történelem megcsúfolása, hiteltelenítése, sarkaiból kifordítása, a szkíta-hun eredet, azonosság és rokonság megtagadása, a magyar szellem alapjainak kidöntése, a magyar őstörténet mindenestül eltörlése. Jött a hun eredet helyébe a finnugrizmus, és jött, kapóra jött a frissiben gyártott új szó, a „honfoglalás".

Tagadhatatlan tények tanúsítják, a magyar szellemi élet egészére kiterjedően, a magyar lét, a magyar történelem minden elemét sorra döntögették és meghazudtolták, miként felsorolásunk mutatja:

– középkori történelmünk forrásai, krónikásaink hiteltelenek, mesemondók, a nemzetközi szakirodalom minden idevágó része megbízhatatlan;
– a szkíta-hun-magyar eredet és azonosság egyetemes össznépi hagyománya - alaptalan, hiú beképzelés;
– a dicsőséges magyar múlt - fantazmagória;
– az egyéniségére és nemzeti-faji tisztaságára büszke magyarság - a világ egyik legkevertebb népe;
– Atillának, a hun nagykirálynak semmi köze a magyarokhoz;
– a hazát mentő hős királyfi, Csaba neve szlávból ered, és azt jelenti: ostoba;
– a magyarság ősanyjának tartott Emese név jelentése - disznó anya;
– a magyar ősvallás áldozatos főpapja, Tanuzoba név jelentése - disznó apa;
– Pest, a magyarok híres székfővárosa - agyafúrt nyelvészeti kiforgatás szerint - nevének jelentése nem más, mint kemence;
– a magyar tenger, a Balaton neve ugyancsak szlávból ered, jelentése pedig: sártócsa;
– a büszke magyar vár, Komárom neve úgyszintén szláv eredetű, jelentése: szúnyogos hely;
– Attila király híres népei, a székelyek, akiket az 1691. évi országgyűlés XIV. cikkelye (Lipót császár diplomája) az emberi nem legharciasabb nemzetének nevez (Rugonfalvi Kiss (szerk.) 1939, 159.) - közönséges hadiszökevények;
– az ős-szülőföldjükhöz életre-halálra ragaszkodó csángókból a köztudat manipulálói csángálókat, gyökértelenül ide-oda hányódó, csángáló, vándorló ösztönnel megvert néptöredéket koholtak;
– a híres magyar ősnyelv, amelyet több világhírű nyelvész (Krantz 2000, 20.; Berglund 2003, 5.; Bowring 1830, VI.) a világ ősnyelvének mond - keverék - elemekből összetákolódott új nyelv, szókincsének óriási többsége, csaknem egésze, idegenből szerzett szavakból áll A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára
(1995) szerint...

És így tovább és tovább, végeérhetetlenül. A magyar múlt, a magyar élet egyetlen területét, egyetlen elemét sem hagyták érintetlenül. Átfogóan, szervezetten, mindenre kiterjedően. Még ma is ez a titkos, szervezett erő kísért. Ettől a fekete poliptól kell megszabadulnunk.

2.) SZÜKSÉGES-E A „HONFOGLALÁS" REVÍZIÓJA?

A „honfoglalás" kérdése azonban egyáltalán nem annyira egyértelmű, mint ahogy ezt a látszat, a közvélekedés mutatja. Már középkori krónikáinkban felvetődtek nagyon komoly kétségek az elmélettel szemben. Kálti Márk Képes Krónikája a következőket írja:
„Ha tehát egyes kódexek azt tartalmazzák, hogy Pannoniába ez a hét kapitány jött be (Árpád és hét hadvezére), és Hungaria csupán általuk keletkezett és alakult ki: honnan jött akkor Akus, Bor, Aba és a többi magyar nemes nemzetsége, hiszen ők valamennyien Scythiából származnak, nem jövevények! Egyes-egyedül azt hozzák fel okul, amit a köznép mond: Hétmagyar. Ha tehát mindössze hét magyar volt a családjával és nem érthetnénk bele több családot, feleségeket, fiakat, leányokat, szolgákat és szolgálóleányokat, vajon ennyi családdal hódítottak meg országokat? Lehetetlenség!" (Képes Krónika 1360 k./1986, 51-52.)

A Képes Krónika megalapozott észrevétele valójában magát a „honfoglalás" tényét kérdőjelezi meg azzal, hogy fölveti, miként foglalhatta el egy kisszámú hadsereg az országot.
A Képes Krónika kérdése tehát egészen Széchenyi-ig ível át az évszázadokon, aki ugyancsak fölvetette a maroknyi nép honfoglalásának problémáját. A múlt század elején neves nyelvtudósunk a következőképpen tér ki erre A magyar nyelv eredete c. agyonhallgatott, poszthumusz munkájában: „A' Scytha-Magyaroknak egy része, KRISZTUS urunk születése előtt sokkal, már a' Duna mellett megtelepedett, Jász és Baranyás név alatt: tehát midőn a' KRISZTUS születése után a' IV-dik százban, Bal-ember vezér alatt, a Scythiában lakó más rész HONNOS, azután a' VI-dik százban AVAR, végre a' IX-dik százban HONIGUROS név alatt ide kijöttek (és így négy izben jöttek ide a' Scytha-Magyarok), sem nem vaktában, sem nem idegen és esméretlen földre jöttek (ha a' napkeleti 's napnyugoti császárok egyszer-másszor nem hívták volna is őket), hanem vérszerint-való atyjokfiaihoz, kiktől ezen földnek jóságát és természetét előre tudhatták.
Azt is látjuk, hogy nem törvénytelen elfoglalói voltak ez országnak: mert az ő atyjokfiai már az előtt, a' mint látszik, a' legelső elfoglalásnak igaz jussa szerént bírák, 's annyira elszaporodtak és hatalmasokká lettek itt, hogy külön-külön is, mind a' Jászok, mind a' pannóniai Berénesek mertek a' Rómaiakkal hadakozni. (...) Haza jöttek hát ide is a Honnosok, mint vélek egyeredetű és nyelvű atyjokfiaihoz." (Keresztesi 1844, 24-25.).

Ekként nyilatkozott Keresztesi József másfél évszázaddal ezelőtt 1844-ben, Pozsonyban kiadott munkája. Olyan őshonosságról van szó, amelyet négy visszatérés erősített meg. Felmerül a kérdés, miért nem került közkézre és országos megvitatásra Keresztesi József műve, amikor töméntelen fércmű, tudománytalan, magyarellenes és hagyományellenes irányzatú munka széles nyilvánosságot és elismerést kapott.

De menjünk tovább, ugorjunk át századunk elejére, egy másik, ugyancsak teljesen mellőzött és agyonhallgatott munkához, Szentkatolnai Bálint Gábor 1901-ben Kolozsvárott kiadott A honfoglalás revíziója című munkájához (2008-ban jelent meg új kiadása), amelyben élesen felveti a honfoglalás elméletének tarthatatlanságát és revíziójának szükségességét. Valóban olyan fogalom ez tehát, úgy tűnik, amely az egész köztudatot beborítja, és amelynek helytálló voltához a látszat szerint kétség sem férhet.
Azonban ez egyáltalán nem így van. A fogalom körül, ha tüzetesebb vizsgálat alá vetjük, sötét homályfoltok, zavarodások, súlyos ellentmondások mutatkoznak, amelyek a legnagyobb mértékben kétségessé teszik, hogy helyesen alkalmazzuk-e ezt a fogalmat.

„Egy fél százada, hogy az elfogulatlan Held és Corvin Magyarországról szóltukban azt mondották, hogy a magyar nemzet eredetéről biztosat mondani nem lehet. S ez az Akadémia finnező és turcizáló okoskodásai és cifra következtetései dacára is még ma is igaz. Mert az, a kinek a tankönyvben vagy máshol a magyar nemzet mivoltáról kell nyilatkoznia, s ama két iskola egyikének sem híve, csak annyit mondhat, hogy az Akadémia finnista iskolája szerint finn-ugor fajú, a turcisták szerint pedig török-tatár fajú. Mintha bizony egy harmadik eset képzelhető sem volna, mintha a dinnyét vagy ugorkának vagy töknek kellene tartani azért, mert mind a három növényfaj egy nemhez tartozik.

Azok közül, a kik ezen kérdéssel nyelvészeti szempontból foglalkoztak, csaknem egyedül voltam, a ki eme két iskola tanát nyiltan mételytannak hirdettem, mert saját szememmel láttam és pedig sokszor befogott orral a budapesti Akademia által portált mindkét faju atyafiságot s nyelvükkel is foglalkoztam, de foglalkoztam olyan nyelvekkel is, a melyekhez a két iskola mesterei és hivei nem is konyítanak. Ezen szemlélés és tanulmányozás arról győzött meg, hogy a Béla király Névtelen Jegyzőjének korától fogva már egységes magyar nemzetnek, mint az emberi nem egyik törzscsaládjához tartozónak, rokonai nemcsak a vitatott finn és török-tatár fajú népek, hanem a nagy turáni családnak többi tagjai is, a melyekről a budapesti Akadémia tudni sem akar és pedig, úgy látszik, kényelmi tekintetből. Csakhogy rokon és testvér közt nagy a különbség s idáig még senki sem látta irataimból azon állítást, hogy a székely-magyar nemzetnek testvérei volnának azon nemzetek, a melyeket nyelvi rokonságban levőknek mondottam. S éppen ezért küzdöttem 25 év óta az Akadémia portentumainak dogmaszerű osztályozgatása s történeti következtetései ellen és az ellen, hogy a nagy Turánság legkorcsabb nyelvét, a balti provinciai német tudósok által nagyra fújt finn nyelvet, miniszteri rendelettel a két egyetem fiatalságára erőszakoltatta az, a kinek egyedül boldogító tanát jószántából egyetlen magyar tanuló sem akarta hallgatni; mintha a finn nyelv a magyarra nézve az volna, mint a góth nyelv a germán nyelvekre nézve, amit pedig józan ésszel nem állathatni!” (Szentkatolnai 1901, 5-6.)

Három évtizeden belül újabb haladó magyar tudós, Marjalaki Kiss Lajos (1928) veti fel ezt a kérdést. „Mintegy öt éve - amióta a mezőnyéki korai népvándorláskori sírmezőt feltártam s ezzel kapcsolatban behatóan áttanulmányoztam hazánk középkori régészeti leleteit - határozottan kialakult bennem az a felfogás, hogy Árpád honfoglalása csak politikai változást, újabb fajta államszervezetet hozott erre a földre, de ennek ősi, tősgyökeres lakossága zömében (mondjuk 90%-ában) ugyanaz maradt ezután is (...)
Úgy gondolom, hogy a mai tősgyökeres magyarság zöme nem Árpáddal jött be, sőt már az avarok, hunok előtt is itt élt és magyarul beszélt." (Marjalaki 1987, 40.). Kell-e említenünk, hogy Marjalaki Kiss Lajos munkásságát is agyonhallgatták?

A magyar őshonosságot képviselték Magyar Adorján munkái is. Sajnos, pontos adatokat tartalmazó „Az ősvallás" című munkájának kézirata elveszett, és újraírásakor, amely „Az ősműveltség" címmel látott napvilágot 1995-ben (Magyar, 1995), ezek az adatok, ahogy erre a szerző is utal előszavában, hiányoznak.

De tovább menve: antik szerzők sora tanúskodik hazánk magyar-hun-szkíta népeinek őshonosságáról, köztük - hogy csak a legismertebbeket említsük - Hérodotosz (i.e. 440/1989, 266.)1, Xenophón (cca. i.e. 371 után/1897, 14.)2 és Josephus Flavius (i.sz. 93-94/1821, 20.)3, aki arról ír, hogy a szkíták őshonosak voltak az általuk lakott területeken. Tanúskodásuk szerint Európában és Ázsiában a szkíták (értsd szkíta magyarok) uralkodnak. Tagadhatatlan tény: a Kárpát-medencét ősidők óta a szkíta népek lakták, sőt éppen itt volt a nagy Szkíta Birodalom szíve, közpotja.

Tekintsük át röviden, és foglaljuk össze ezek után, hogy a honfoglalás fogalmának tartalma mit állít és mit tagad. Az elénk táruló látvány elképesztő.
– Félreérthetetlenül azt állítja, hogy nem a magyarság volt a terület őslakója, nem vagyunk őshonosok itt, s előttünk más népek birtokolták hazánkat;
– jogcím nélküli foglalók vagyunk, fegyveres erővel törtünk rá az itt élő békés népekre;
– fegyveres hódítókként ragadtuk el tőlük a területet, és erőszakkal kényszerítettük rájuk uralmunkat;
– beolvasztottuk az itt élő idegen etnikumok tömegeit a magyarságba;
– kultúránkat - netán nyelvünket is tőlük vettük át;
– különféle nyelvelemekből összeállt keverék nép vagyunk;
– idegenek, jövevények vagyunk hazánkban és Európában.


1 „Földjükön, amely régen lakatlan volt, először egy Targitaosz nevű ember telepedett le."
2 „Kezdjük az általunk ismert nemzetekkel és fajokkal. (14) Ázsiában a perzzsák uralkodnak, a szíreket, frígeket, lídiakat uralják; Európában a szkíták uralkodnak, a meótisziakat uralják."
3 „Noé utódai benépesítették az egész földet. Noé unokáinak tiszteletére az ő nevükkel nevezzük azokat a nemzeteket, amelyek először vették birtokukba (a földet). Jafaetnek, Noé fiának hét fia volt: ők benépesítették a Taurus és Amanus hegységtől Ázsiáig, a Tanais folyóig, Európában Cadiz-ig; és letelepedtek a földeken, amelyekre rábukkantak, amelyeket senki sem lakott előttük, és a nemzeteket saját neveikkel nevezték el. Gomer alapította azokat, akiket a görögök most Galatiaiaknak neveznek (gallok), de akkor őket gomeritáknak nevezték. Magóg alapította a róla Magogitáknak nevezetteket, akiket most a görögök szkítáknak neveznek.”

Következésképp:
– tagadja a magyarság történelmi jogát saját hazája felségterületére;
– hitelteleníti az egész ősi magyar mondavilágot;
– kirekeszti a magyarság előző történetét, teljes őstörténetét;
– cáfolja a történeti kútfőknek a magyarok Kárpát-medencei őshonosságára utaló adatait;
– tagadja a magyar-szkíta azonosságot;
– tagadja a szkíta-magyar népek (pannon, pelazg, szamata, jász, dák, hun, avar stb.) népek ősi ittlétét, hazai ősfolytonosságát.
Tisztában kell lennünk azzal, ha azt mondjuk, honfoglalás, akaratlanul azt állítjuk, fegyveres erőszakkal törtünk be a Kárpát-medencébe, leigáztuk az itt élő népeket és így, erőszakkal váltunk uraivá annak az országnak, amelyhez történelmileg semmi közünk nem volt. Vagyis: elrablói voltunk ennek a területnek, sohasem jogos birtokosai, csupán bitorlói. Magyar vagy magyarral rokon népek azelőtt sohasem éltek a Kárpátok közén, vagy pedig kivesztek, elenyésztek.

Mindebből nyilvánvaló, mennyire káros elmélet ez. Káros, mert törvényellenes, tudományellenes és magyarellenes. Káros, mert akarva, nem akarva igazolja a hódítást, az erőszakot és a területszerzést. Káros, mert a népek legalapvetőbb jogával, a történelmi joggal szemben az annexiót, az erőszakot, a területi foglalást látszik igazolni. S százszorosan káros, mert a történelmi tények megmásítását szolgálja, s ezáltal alapja, táptalaja minden ellenünk irányuló mohó területszerzési vágynak és megalapozatlan történelemhamisításnak. Káros, mert az ősidők óta itt élő magyar nép múltjának eltorzításával, európai őslétének tagadásával elemi érdekeinket csorbítja, szemléletünket, életfelfogásunkat károsítja.

Honnan ered hát a „honfoglalás” fogalma? Mikor keletkezett? Nem ezeréves hagyományból, hanem a vér és halál völgyeiből, a magyarság elnyomatásának legsötétebb időszakából, a Bach-korszak sötétjéből. Akkor eszelték ki, akkor indult meg minden erővel folyó terjesztése, akkor vált divathóborttá, szellemi ragállyá. Íme, itt ennek bizonysága: a nyelvújítás kora alkotta meg ezt a szóösszetételt az elavult és már kiveszőben levő hon szavunk felhasználásával. A nyelvújítás alkotta meg valamennyi „hon”-nal kapcsolatos szavunkat, miként erről a Nyelvünk a reformkorban (1955) című munka beszámol az alábbi szóöszszetételeket is felsorolva:

 
honárulás honáruló
honatya honfi
honkormánylat honleány
honszegényítő honszerelem
honvéd honvédelem
stb.  

A „honfoglalás” szó még nincs köztük. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint: Hon: „(...) Magyar fejlemény(?): a honn „otthon” határozószó főnevesülésével jött létre; vö. haza, éjjel, nappal. A 18. sz.-ra elavult szót a nyelvújítók elevenítették fel.
Származékai szintén nyelvújításiak.” (A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 2. köt. 1995, 140.).

Miként a fentiekből félreérthetetlenül kitetszik, a „honfoglalás” néven köztudatba becsempészett elmélet tarthatatlan és elkerülhetetlenné, halaszthatatlanná vált a honfoglalássá torzított árpádi bejövetel teljes felülvizsgálata.

3.) GYÖTRELMES KÉRDÉSEK

– Miért sikkadt el, temetődött el, torzult el, hamisítódott meg mindez?
– Miért sikkadt el írástudóink tollán az a kulcsfontosságú tény, hogy krónikásaink alig szólnak harcokról, vérről, vérontásról az árpádi beköltözésnél?
– Miért sikkadt el, hogy az itt élő lakosság sehol sem tanúsított ellenállást?
– Miért költötték merőben valótlan képét a magyar visszajövetelnek, s miként tehették meg ezt észrevétlenül, tudományos mezben a tudományos fórumok szemeláttára vagy éppenséggel részvételével, buzgó támogatásával?
– Miért kapcsolt ki a tudományos, kritikai értékelés ebben az esetben?
– Miért nyelték - csavarták el a krónikáinkból világosan kivehető tényt, hogy a lakosság „sehol sem emelte kezét" a beköltözőkre, de mindenütt melléjük állt, mi több, megmentőkként, szabadítókként fogadta és üdvözölte őket?
– Miért hallgatták el, hogy a kútforrások soha, sehol nem élnek a honfoglalásnak semmiféle szó-változatával, szinonimájával és következetesen ettől élesen eltérő fogalmakat használnak az események megjelölésére, következetesen bejövetelt, visszaköltözést és hasonló megjelöléseket használnak. Senkinek nem tűnt fel ez a krónikákat forgató felkapott tudósok, írástudók közül?
– Miért tussolták-hallgatták el, hogy kútforrásaink nem egyszeri, de többszöri bejövetelről tudósítanak, szó szerint békés beköltözésről, „visszajövetelről"?
– Miért hallgatták el mindezeket a kirívó jelenségeket, ha valóban hivatásuk magaslatán álló tudósok voltak, és nem a magyar nemzet ádáz ellenségei?

4.) JELENTÉKTELENNEK TETSZŐ MÓDOSULÁSOK KATASZTROFÁLIS
KÖVETKEZMÉNYEI

Történelmi kutatásaink során nemegyszer döbbenten tapasztaltuk, hogy a történelmi névanyag legapróbb, teljesen lényegtelennek tetsző változásai, figyelmetlenségből, tudatlanságból vagy rosszhiszeműségből fakadó, jobbára csupán egy-két betűnyi torzulásai - ezek mögött nemritkán célzatosság és ködösítési, történelemhamisítási szándék lapul - milyen súlyos eltévelyedésekre, következményekre nyújthatnak és nyújtanak is sok esetben alapot. Ismeretes a IV. századtól a IX. századig dúló és olykor öldöklésig fajuló vallástörténeti vita egyetlen beszédhang, egyetlen betű miatt a „homoiusziosz" (azaz: nem egylényegű, csupán hasonló) és a „homousziosz" (egylényegű) között: ez az egyetlen betűs eltérés véres torzsalkodásokra és leszámolásokra vezetett a hívek között.
De saját történelmünkben is akad hasonló példa. A Hun Világbirodalom sorsát megpecsételő crumhelti csatát egynéhány betű, beszédhang eltorzításával a historikusok Krimhilda csatájává változtatták, messze gyűrűző zavarokat s azt a látszatot keltve, mintha a végzetes ütközet Krimhilda bosszúja lett volna. Súlyosabb következményekkel járt a Balkánból Hazánkba felszivárgó valach-rumin nép eredeti nevének „román"-ná áttorzítása: a valach (oláh) volt az eredeti nevük, ehhez csatolták idővel az illetékességüket jelző rumin-t, ami azt jelentette, hogy a török fennhatóság alá került Rum-lli (Rumélia, Görögország, Bulgária, Szerbia déli és középső része, Koszovó, Albánia és Dobrudzsa, illetve Morea szigetének körzete) az illetőségi helyük, s onnan húzódtak fel a török fennhatóság idejében (XIII-XVII. szd.) a Magyar Korona szárnyainak védelme alá. Idővel azonban szerették volna lecserélni régi nevüket és a múlt század hatvanas éveiben azzal a kéréssel fordultak feliratukban a magyar országgyűléshez, hogy ne nevezzék őket ezentúl oláhnak, hanem - így betű szerint - román-nak. A mondvacsinált dákoromán elmélet megalapozásához volt szükségük erre, annak alátámasztására, hogy ők megelőzték honosságukban a magyarokat. A „nagylelkű" és óvatlan magyar képviselők minden további nélkül hozzájárultak ehhez, (mibe kerül ez nekünk?).
Így esett meg, hogy mi lettünk a világ első népe, amely őket románnak nevezte, beleértve őket magukat is, mivel maga a nép, amelybe beidegződött a népnév régi hangképe, még ma is „rumin"-nek nevezi önmagát.

Elgondolható, milyen torzulások, károk okozója lehet, ha egy egész történelmi fogalom torzul el és hamisítódik meg, mint a „honfoglalás"esetében. De ne szaladjunk előre.

5.) IDEGEN NÉPEK SOKASÁGA ÉLT HAZÁNKBAN?

Legnagyobb nyelvtudósaink egyike ígéretes A honfoglaláskori Magyarország c. tanulmányában, amelyért a Magyar Tudományos Akadémia nagydíját is megkapta, az alábbi meghökkentő képet festi az Árpád bejövetele előtti Magyarország népeiről, elöljáróban szerényen megjegyezvén a következőket: „E dolgozat célja megállapítani a nyelvtudomány segítségével azt, milyen nyelvű népeket találtak itt a IX. század második és a X. század első felében a honfoglaló magyarok az általuk elfoglalt Magyarország területén." (Melich 1929, 1.). Óriási búvármunkáját nem végzi haszontalanul, miként ez tüstént kiderül az általa festett népsokaság felvonultatásából:

1. Thrák nyelvűek: agathyrszok / dákok / karpok
2. Illír nyelvűek: araviszkok / pannónok / oszok (lat. Osi; a Kr. u. I-IV. sz.-ban az Ipoly mentén)
3. Kelta nyelvűek: szkordiszkok / tauriszkok / bojok / kotínok
4. Iráni nyelvű: jazygok
5. Germán nyelvűek: a./ A keleti germán nyelvcsoporthoz tartozók: keleti gótok / nyugati gótok / rugi törzsek / szkirek / vandálok / gepidák / erulok
b./ A nyugati germán nyelvcsoporthoz tartozók: kvádok / szvávok (svévek?) / langobárdok / frankok / bajorok
6. Szláv nyelvűek: (ezek felsorolatlanul hagyatnak)
7. Török nyelvű népek: húnok / avarok / bolgárok (Melich 1929, 1-3.).

Hát nem gyönyörű a népeknek ez a tolulásos sereglete? Huszonhat nép él itt egymás hegyén, hátán, begyén. Lám csak, a Kárpát-medence a népek valamiféle fantasztikus gyűlhelyévé vált. Valahány nép csak akad, mind-mind idefészkeli be magát, s itt hemzseg, akár halak a kosárban. Magyar népeknek se híre, se hamva. Így a nagy nyelvtudós, a nyelvtudomány ormairól. Ámulatos! - ámde mégis meg kell kérdeznünk, miféle tudomány az, ami csak állít, de nem bizonyít, és eszében sincs a bizonyítás. Ez a magas trónusú nyelvtudományi módszer is könnyűszerrel követhető: összehabarni minden lehetséges történeti adatot minden néptöredékről, amely valaha bármely időben is megfordult a Kárpátok közén.

Másik trükkös fogás: a ráfogás.
Itt indogermán népek közé sorolódnak olyan népek, amelyek hírből sem hallottak az indogermánságról. És indogermán népek közé sorolódnak a nyilvánvalóan szkíta népek is, így pl. agathyrsok, karpok, pannonok, jazygok (jászok) stb. A többi számára nincs kegyelem, török népnek minősítettnek: hunok, avarok, bulgárok. És természetesen e gyönyörű népkonglomerátumban minden van, csak magyar nem akad. Nem sorolja fel a szerző az itt élő magyar népek egyikét sem, így pl. a székelyeket, csángókat, palócokat, barkókat, matyókat, budákat, besseket, besenyőket és másokat.

Kritikai észrevételeinkkel együtt elismerendő: ő volt a hivatalos magyar nyelvtudomány egyik legkiválóbb képviselője.

Folytatás: 6.) A HAMISÍTÁS LÉPCSŐFOKAI →

Megjelent: 7934 alkalommal Utoljára frissítve: 2014. Március 16., Vasárnap 07:31

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Látogatók

Hungary 68.7%Austria 1.3%
Romania 5.2%Canada 1.1%
United States 4.1%France 0.9%
Ukraine 3.4%Sweden 0.7%
Russian Federation 2.8%Switzerland 0.4%
Germany 2.4%Netherlands 0.2%
Slovakia 2%Australia 0.2%
United Kingdom 1.9%Kuwait 0.1%
Serbia 1.3%Italy 0.1%
Norway 1.3%Poland 0.1%

Today: 27
This Week: 3125
Last Week: 4010
This Month: 10487
Last Month: 16234
Total: 2471507

Belépés