Nyomtatás
2019. Február 11., Hétfő 05:54

Kritika lila színnel...

Írta:  Bene Gásbor dr.
Értékelés:
(8 szavazat)
Filippov Gábor politológus cikke nem a nyugati tudományosság nyelvezete miatt vált számomra érdekessé. Inkább azt az igyekezetét próbáltam eleinte méltányolni, hogy van végre valaki, aki megpróbál magyarázatot találni a hazai pártpolitikai jelenségekre úgy, hogy közben alaposan átnézi a hasonló nemzetközi példákat. Dicséretes igyekezet. Azonban maga is bele esik a csapdába, miszerint az ellenforradalom rossz, s a forradalom jó.

Álláspontom szerint ugyanis hazánk soha nem élt meg forradalmat, vagy ha igen akkor azt végképp nem annak nevezte a történetírás. Pl. az „Őszirózsás forradalom” csupán egy betegesen önhitt gróf és szabadkőműves asztaltársaságának a helyzetkihasználó puccsa volt 1918 őszén, s a „Tanácsköztársaság” néven ismert bolsevik hatalomátvétel azonban – éppen a népirtó tevékenysége okán – mutat bizonyos forradalmi elemeket, de még sem volt az. Számomra tehát sem egyik, sem másik nem lehet példa, azonban ha választani kellene, biztosan a Horthy Miklós nevével fémjelzett közjogi provizórium, vagy, ahogy maguk nevezték „ellenforradalom” az, amely a törvényességet és a tisztességes bírói eljárásokat jelenti, s nem a 19-es patkánylázadás. Ennyi bevezető szerintem elegendő is ahhoz, hogy az összes agyszennyezett balliberális eszement eldobja az írást és ne legyen kíváncsi arra, miképpen vetem (lila színnel), kritika alá Filippov írását. Olvassák el a nemzeti elkötelezettek is nyugodtan, mert tudnunk kell, miként érez és gondolkodik ma Magyarországon egy politológus! (Bene Gábor)

Filippov Gábor: A hibrid ellenforradalom kora

Nem burokban élünk. Ami Magyarországon és a magyarokkal az elmúlt évtizedben történt (tömören fogalmazva: a demokrácia, illetve a jogállamiság leépülése), távolról sem elszigetelt eseménysor. (BG: Javaslom a szerzőnek József Attilát olvasni, aki szerint a jogállamban pénz a fegyver!)

Nem magyar, de még csak nem is kelet-európai betegség, hanem egy világtrend újabb és közelibb tünete. Nem a „mutálódott fasizmus” (Ungváry Rudolf) megjelenése, nem is „az ötvenes évek visszatérése” vagy a „posztkommunista maffiaállam” (Magyar Bálint) tombolása, hanem egy új kontextusban fejlődő, saját logikával és jellegzetességekkel bíró, mindenekelőtt pedig globális jelenség.

(BG: Már e két hivatkozott személy neve is mutatja, hogy mennyire távol van a szerző a pártatlanság realitásától, hiszen ők nyilvánvalóan liberálisok, s ráadásul nem is a nemzetünkre veszélytelen fajtából.)

Az ezredforduló óta autoriter járvány dúl a világban.Terjedését csak felgyorsította a 2008-ban kirobbant pénzügyi és gazdasági világválság, illetve látványosabbá tette, hogy a fertőzés az Európai Unióban, majd az Egyesült Államokban is felütötte a fejét. A baj kiterjedtsége és ismétlődő mintázatai ugyanakkor hozzásegíthetnek, hogy egyáltalán meg tudjuk nevezni, képesek legyünk értelmezni saját közelmúltunkat és jelenünket.

(BG: Leginkább attól lilul be a fejem – s így nem csak betűim – hogy ismét olyan értelmezést foguk olvasni, aminek a valósághoz semmi köze, de nagyon jól hangzik azok fülében, akik a mai rablókapitalizmus borzalmas valóságát tekintik követendő és szinte tökéletes társadalmi mintának!)

Elavult összehasonlítások, féligazságokon alapuló azonosítások nemcsak a tisztánlátásunkat, de reakcióinkat is elkerülhetetlenül torzítják, ami szubjektív zavarodottsághoz és a meg nem értett folyamatok, jelenségek hosszú távú konzerválódásához is vezethet.(BG: Ez így igaz, de sajnos ellenkező előjellel és a teljes szövegkörnyezetből kiragadva!)

A demokrácia harmadik hulláma

(BG: Ezt a részt Luis Latzarus okos mondatának a figyelembevételével szükséges elolvasni és értelmezni! „A demokráciában a politika annak a művészete, hogy elhitessük az emberekkel, hogy ők vannak hatalmon.”)

A kilencvenes évek a demokráciával - mint egyetlen tartósan életképesnek tartott társadalmi-politikai rendszerrel- kapcsolatos optimizmus évtizede volt. A Freedom House éves jelentései alapján 1974-ben 42, közvetlenül a Szovjetunió összeomlása előtt pedig 65 államot lehetett „szabadnak” minősíteni, vagyis olyan jogállamnak, ahol meghatározott időközönként szabad és demokratikus választásokat tartanak, és stabilan biztosítottak az alapvető emberi és polgári jogok. (BG: A jogállam bankárkaszti találmánya sajnos a pénztől függ, vagyis az a jogállam szerintük, ahol a pénzdiktatúra üzemelteti az államot és uralja a médián és a jogrenden keresztül a pártpolitikát is!Így volt jogállam a szocialistának hazudott bolsevista rendszer is, hiszen nem az őseink által kicsiszolt szokásjog rendjét folytatta, hanem a SZU-ban bevált bolsevik jogrend „biztosította” a bankárkaszt lobbistái által csak szavakban bírált, ún. bolsevik emberi jogokat.)

Ez a szám 2005-re 89-re növekedett, további 30 úgynevezett „választási demokráciával”, vagyis olyan állammal kiegészülve, amelyben teljesültek a demokratikus választások minimális kritériumai, de a jogállamiság területén már voltak hiányosságok.

A demokratizálódás úgynevezett harmadik hulláma (amely a hetvenes években indult Portugáliában, Spanyolországban és Görögországban, majd a közép- és kelet-európai rendszerváltásokban (BG:helyesebben impériumváltásokban) tetőzött) világméretűnek bizonyult. Nemcsak az egykori szovjet blokkban (így Magyarországon), de Latin-Amerika (Argentína, Brazília, Mexikó, Guatemala stb.), Afrika (Benin, Mali, Ghána stb.) és Ázsia (Dél-Korea, Fülöp-szigetek, Tajvan stb.) számos országában is bizakodásra okot adó változások történtek. A folyamat többé-kevésbé azonos sémát követett: az állam hatalmának radikális (ön)korlátozása; az egypárti struktúrák leépülése, az állam és a társadalom különválasztása; a versengő többpártrendszer (BG:ahol a bankárkaszt szabadon és jól tudja befolyásolni a hitelpénz adagolásával a hatalmi struktúrát is!)és a rendszeresen megtartott választások intézményesülése; a joguralom és a független alkotmányos intézmények kiépülése; a civil szervezetek és a szabad sajtó burjánzása; (BG:helyesebben a pénzuralmi rendtől függő civilek és a többnyire bankárkaszti sajtó befolyásoló képessége és a félelmi öncenzúra alapján)összességében a politika mint a közös ügyek megbeszélésének és intézésének decentralizálódása, „társadalmi üggyé” válása.

Antall József miniszterelnök, Norbert Blum

Antall József miniszterelnök, Norbert Blum nyugat-német munkaügyi miniszter és kelet-német kollégája, Lothar de Maiziere az osztrák-magyar határon 1990 augusztusában
Fotó: DPA /AFP

A demokrácia diadalmenetének nemzetközi hátterét az egyetlen autoriter szuperhatalom, a (BG: ill. a csak laza pénzpórázon tartott és állandóan „ficánkoló”) Szovjetunió összeomlása teremtette meg. Ezzel egyrészt a befolyási övezetében tapasztalt demokratikus törekvések azonnali elfojtására bármikor kész katonai hatalom tűnt el (lásd a magyar 1956-ot (BG: amitől sokkal inkább Washington rémült meg semmint Moszkva) és a csehszlovák 1968-at). Másrészt a kommunista diktatúra a közvetlen érdekszféráján kívül fennálló önkényuralmi rendszereket sem volt képes tovább segíteni pénzügyi támogatással, diplomáciai segítséggel vagy éppen elnyomó minták közvetítésével. Ennek is volt köszönhető, hogy a szovjet összeomlást követően a keleti blokk határain túl is dominóként dőltek vagy legalábbis rendültek meg a világ önkényuralmai.

(BG: meglepő, hogy ma sem világos sokak számára az, hogy a Szovjetunió kifejezett kísérlet volt a bankárkaszt részéről arra, miképpen lehet a világhatalmat egy hamis, emberekre erőszakkal rákényszerített ideológia által megszerezni. S az USA működtetése pedig ugyanilyen kísérlet arra, hogyan lehet a pénzmanipulációs rendszer segítségével megszerezni az általuk kialakított „világcsendőri” működés feletti szinte totális hatalmat úgy, hogy az ne látszódjon túlságosan. Ezt az ún. kölcsönbérleti szerződés ellentételezésének a negligálása mindkét részről, vagyis a II. világháború alatt a SZU-nak szállított hatalmas értékű ipari-termékek árának a teljes fizetési elszabotálása és annak követelésével való felhagyás is nagyon világosan megmutatja mindkét fél részről! Persze az USA a hitelek utáni kamatokat viszont csendesen fizette és fizeti a mai napig is a FED-nek. Vagyis úgy működtet a FED „világcsendőrt”, hogy az a költségeket hitelből állja, s ez is a bankárkaszti nyereség állandó növekedését eredményezi!!)

A fő versenytárs kidőlésével az Egyesült Államok, mint egyedül talpon maradt szuperhatalom hegemóniája a nemzetközi kapcsolatok területén ideiglenesen egy morálisan megkérdőjelezhető és fenntarthatatlan helyzethez vezetett: az unipoláris, vagyis egyetlen szereplő által meghatározott világrend kialakulásához.

(BG:Az USA mint „világcsendőr” nem a saját akaratát viszi végbe, hanem a FED urainak és a Wall Street hiénáinak van alávetve az egész államapparátussal folyamatosan 1914 óta!)Nagyon nem szerettem a bolsevik Szovjetuniót, de sajnos nem jobb a mai egypólusú világrend sem, hiszen Bibó István leírta: „A hatalom demoralizál, tehát ellenőrzésre szorul”. Ráadásul nem csak a saját hatalom, hanem az USA esetén a Wall Street bankárkasztjának az ellenőrzése, pontosabban az irányítása alatt áll, s ezért nyugodtan kimondható, hogy jelentősen csorbul a szuverenitása! Ráadásul 1956 egyszerű harcosai világosan kifejtették, hogy se nem kapitalizmus, se nem szocializmus a céljuk, hanem a harmadik út: a semleges, független Magyarország. Ezek után sikerült 1990-ben hazánknak önként feladni a semlegességet a NATO, s a függetlenséget is az EU tagjaként. Hogy van az, hogy Svájc és Norvégia kibulizta a belépés elmaradását, s a belépők közül többen nem kínálták fel pl. a földpiacot a nemzetközi tőkének? Lássuk be, hogy nem vagyok az összeesküvés elmélet híve, hiszen látom, hogy ez nem egy puha, vacak kis elmélet, hanem egy kemény bankárkaszti gyakorlat!)

Az új egyensúlytalanságnak azonban volt egy kedvező mellékterméke is: a liberális demokrácia, mint nemzetközi politikai minta uralkodóvá válása. Az Egyesült Államok sokat és joggal bírált úgynevezett „demokráciaexportja” a közkeletű tévedéssel szemben nem csupán az irakihoz vagy afganisztánihoz hasonló katonai beavatkozásokban öltött testet. Az úgynevezett „demokráciasegély”, illetve a „feltételes gazdasági segítségnyújtás” alkalmazásával az USA (majd a kilencvenes évek közepétől az ENSZ és az EU, benne Magyarországgal) nagyon egyszerű elvet vezetett be a nemzetközi fejlesztési politikában: aki pénzügyi és gazdasági segítséget szeretne, annak demokratikus reformokat kell felmutatnia, illetve tolerálnia kell a civil szervezetek legális működését. (BG:Hiszen ezek nélkül nem tud a karvalytőke behatolni és ezzel pénzpórázra fűzni államokat és népeket.Így viszont egyszerűen sikerült a bolsevizmusban alaposan „kiéheztetett” népeket és államaikat pénzpórázra fűzni, sőt a bankárkaszt az adósságcsapda mélyére tudott taszítani szinte minden államot úgy, hogy közben az ún. civil szervezetek a népek széles rétegeinek az agyszennyezését profi módon elvégezték, hiszen a megvásárolt vagy pénzpórázra vett média és még a „választott” politikusaik is velük együtt csaholták ugyanazt a hamis nótát a liberális demokráciáról.)

Évek-évtizedek óta hatalmon lévő diktátorok (például Kenyában és Ruandában) csak úgy tudtak kievickélni az országuk stabilitását fenyegető gazdasági nehézségekből és diplomáciai elszigeteltségből, hogy többpártrendszert, szabad választásokat,független alkotmányos intézményeket teremtettek, vagy legalább enyhítettek az ellenzéki erőkre gyakorolt szorításon: engedték a civil szervezkedést, több jogot adtak a nőknek, a szexuális kisebbségeknek.

(BG: A több jog pozitívuma a nőknek kiolvasható Bene Éva: Emancipációs bumeráng – című, zseniális könyvéből, amit mindenkinek nagyon ajánlok! A szexuális kisebbségeket pedig arra kérem, maradjon az ő szex-életük a szobájuk falain belül, mert amit a Meleg Büszkeség Napján csinálnak, az jóérzésű ember számára visszataszító, de még a langyosok között is ellenérzést szül, és biztosan nem büszkeséget!Persze nem is ez a cél, hanem a társadalmi megosztás és a rétegek szembeállítása egymással az uralkodás megszerzéséért!)

Nem demokratikusnak lenni nemcsak „büdös”, de rendkívül költséges luxussá is vált a nemzetközi porondon.

(BG: Főleg azokban a frankofon országokban, ahonnan évente 500 Md USA dollárt szivattyúz ki a liberalizmus és az emberi jogok egyik jelentős élharcosa, a lassan muszlimmá váló Franciaország? Tessenek már gondolkodni egy kicsit!)

A berlini fal leomlása 1989

A berlini fal leomlása 1989. november 9-én Fotó: AFP

Minek a vége?

Francis Fukuyama az elmúlt két és fél évtized talán legtöbbet idézett és leginkább félreértett társadalomtudósa. Mára közhellyé vált, eredetileg 1989-ben megfogalmazott „a történelem vége”- tézisét többnyire úgy interpretálják, hogy a szerző szerint a liberális demokrácia fokozatosan a világ egészén uralomra jut. Mivel a legéletképesebb politikai rendszerről van szó, (BG:Ezt is csak azon „tudósok” hirdetik, akik kifejezetten nem függetlenek a pénzhatalomtól.) szükségszerű, hogy belátható időn belül az egész világon uralkodóvá váljék, így véget vetve a történelmi események véres folyamatának. „Fukuyama tévedett, Huntingtonnak lett igaza” – szól a kötelező bölcselkedés folytatása; „a civilizációk összecsapása”, a globális terror megjelenése és az autoritarianizmus visszatérése is azt jelzi, hogy a történelem korántsem ért véget. (BG: Ennek a megértéséhez csak Arisztotelész államformáinak a körforgását kell érteni!) Pedig Fukuyamavalójában semmi ilyet nem állított, így – legalábbis e tekintetben – a „tévedése” is fikció. Az amerikai politológus a liberális demokrácia győzelmét – Hegel nyomán – az eszmék dimenziójára korlátozta, ami látszólag árnyalatnyi, valójában alapvető különbség. Se többet, se kevesebbet nem mondott, mint hogy a liberális demokrácia az emberi természethez leginkább illeszkedő eszme, amely a legjobb keretet biztosítja az egyéni és nemzeti önmegvalósításhoz. Szerinte a liberális demokrácia szabadság- és egyenlőségeszménye kielégíti az ember elismerésre és megbecsültségre irányuló vágyát, hiszen arra az alapfeltevésre épül, hogy minden ember morálisan egyenlő, és joga van az őt érintő ügyek intézésében való részvételhez. (BG:Ez kb. azonos azzal a hamis tanítással, amit a bolsevista korban nyomtak belénk. Miszerint a szocializmusban lerakjuk a kommunizmus alapjait, s azzal a legmagasabb szintű társadalmi formába lépünk, ahol nincs kizsákmányolás, s közben a hamis államkapitalista rendszer fosztotta ki a saját „uralkodó osztályának” tagjait úgy, hogy a kontraszelekciós vezetőválasztás a termelésnek és az optimális működésnek is a legkomolyabb gátjává vált!)

Ennél pedig nehéz rokonszenvesebb és nagyobb elfogadottságra számot tartó, vagyis működőképesebb ideológiát kitalálni.

(BG: Ám az kérdés, hogy ezek az elvek hogyan férnek össze a politikai messiástudat és a világcsendőri szerep sokszori túllihegésével, illetve a bankárkaszt pénzdiktatúrájával, az értékteremtő gazdaságban a valódi piacgazdasággal szemben terjedő monopolizmussal, a természet és a társadalom egyre erősödő tönkretételével, és a mindezeket megalapozó és túlértékelt kiválasztottsági mítosz gonoszságával? Akinek ez rokonszenves, akinek ez elfogadott, az sajnos hipnózis alatt él, s ez működőképes kábítás ugyan, de előbb-utóbb bele fog halni az illető, s őt a világ is, ha gyorsan nem kapunk észbe!)

Az ideák és társadalmi modellek nagy világtörténeteként felfogott történelem vége annyit jelent, hogy – Fukuyama szerint – a társadalmi eszmék, illetve rendszerek fejlődése ért tetőpontjára. (BG: Pedig épp a liberális kapitalizmus mai közgazdászai állítják, hogy fenntartható a (végtelen?) fejlődés egy véges földön, a véges erőforrások ellenére is!)

A liberális demokrácia a huszadik század végére legyőzte nagy riválisait, az örökletes monarchiát, a fasizmust, a nácizmust és a kommunizmust, új, életképes kihívó pedig nem látható a színen.(BG: persze hogy nem látható, mert a magyar történeti alkotmányosság szerves fejlődését teljesen lehetetlenné tették már a Habsburgok, de erre ültek rá a bankárhatalom szabadkőművesei és a bolsevikok is! Pedig Frantisek Palacky cseh politológus világosan megírta: „A magyar országos intézmények magva magában véve oly egészséges és áldásos, hogy érdemes volna más országokban is alkalmazni!”Ezt azonban nem támogatta a bankárkaszt, mivel az egyetlen olyan alkotmányosság volt Európában, amely a monetarizmus vadhajtásait képes volt lemetszeni!)A szerző mindezek mellett elismerte, hogy a világpolitika anyagi színterén a demokrácia visszaszorulhat, sőt külön kitért a különböző színezetű diktatúrák újjáéledésének, illetve a vallási vagy etnikai alapú konfliktusok kiéleződésének veszélyeire is.

(BG: Szerintem azonban a liberális demokrácia éppen saját magát számolja fel manapság azzal, hogy nem ismeri fel a Kalergi-terv veszélyeit Európára nézve és nem látja, hogy a muszlim invázió nem alkalmas arra, hogy az európai munkaerőhiányt pótolja, helyette majd – a bankárkasztnak kedvezően – polgárháborúkhoz vezet, ami éppen ezt a „tökéletes rendet” fogja teljesen felszámolni. Az új kihívó ugyanis a muszlim kiválasztottság rendszere lesz, amely a „polgárainak” a mennyországot ígéri meg, ha meghalnak érte. Ám nem véletlen, hogy a bankárkasztnak nem kell a magyar alkotmányosság intézményrendszere, amely ellene is oly hatékonyan lépett fel a Habsburg korszak évszázadaiban)

Ugyanakkor arra jutott, hogy ideológiai és intézményi szinten a demokrácia a fejlődés végpontját jelenti: nincs, és várhatóan nem lesz nála vonzóbb ideológiai alternatíva az eszmék piacán.

(BG: Ez persze balgaság, mert már Arisztotelész és Platon is világosan leleplezte, hogy az ún. demokrácia nem a közjót szolgáló népuralom, hanem az ún. politeia volt az! Márpedig szerintem nem az a jogállam, ahol egy nemzedék, vagy akár egy párt tagjai – főleg a pártos részérdekek pártvezetői – úgy határozhatják meg a törvényhozást, ahogy az ma történik! (Vagyis korlátok nélkül alkothatnak egyre újabb törvényeket!) A jogállamnak figyelembe kellene venni azon jogi alapokat, amelyek ez előző nemzedékek által lettek kidolgozva, s azokat nem dobhatják félre, mint ahogy most nálunk a történeti alkotmányosságunknak szinte minden alapelvét, s helyette a nyugati minták alapján alkottak egy új és valóban hibrid rendszert, amely létrehozta pl. az ún. „következmények nélküli Magyarországot”, s mintegy melléktermékként az igazság nélküli igazságszolgáltatás „jogát”! Nekünk egy mellérendelő nyelvünk és jogrendünk létezik, amely csak akadályoztatás miatt nyugszik még. Akkor miért is kell alkalmazkodnunk az alárendelő – valójában hűbéri – nyugathoz? Miért nem használhatjuk a saját jogrendünket?)

Barack Obama beiktatási beszéde

Barack Obama beiktatási beszéde Washingtonban 2009 januárjában Fotó: Alex Wong/Getty Images

Ironikus módon „a történelem vége” tézisének lényegét sokkal jobban megértették a demokrácia ellenségei, mint Fukuyama „huntingtoniánus” bírálói. A hidegháború végét követően az autokraták nagyon kevés kivétellel felismerték, hogy a demokrácia ideológiai szinten nem legyőzhető.

(BG: A demokráciát szerintem nem is kell legyőzni, mert az magától fog kimúlni! Az egy elfajzott népuralom, ahol a pénz diktálja a választási eredményeket, s a népet csak négyévente kérdezik meg, hogy melyik bankárkaszti banda, melyik pénzpórázon függő párt étlapjáról, vajon melyik pártkatonát szeretné a törvényhozásba juttatni? Bár az is mindegy, hiszen minden párt „nekik fütyül”, mert egyébként megvonják a támogatást – ami egyébként is csak hitel – s azzal ellehetetlenítik a pártot, így nyerési esély szinte nincs! Vagy teljesen megszűnik a valódi népképviselet a Nemzet számára addig, amíg tagjai fel nem ismeri ezt a csapdát, vagy megszervezi önmagát a Nemzet a társadalom azon tagjaiból, akik az értékrendet ismerik, megtartják és megtartatják! Ám ha ez széles körben megtörténik, akkor a helyben ismert és elismert pártonkívüli jelöltnek adja a voksát a nép, s azt a „saját választókerületi követet” képesek is lesznek majd visszahívni, ha nem őket fogja képviselni. A tisztességes és a helyi közösségek által ellenőrizhető népképviselő-követek pedig a mai liberális demokráciától elvezetik a rendszert a valódi népképviseletig. Az pedig meg fogja oldani a mai kor ellentmondásait a pártpolitikusi szavak és tettek között, sőt megoldja a korrupció és a közhatalom magánosításának a felszámolását is. Ehhez azonban követni kellene végre sok magyarnak Papp Lajos szívsebész professzor elképzeléseit arról a (NEEM) pártról, amely visszahozhatja végre az Országgyűlésbe a Széchenyi kori erkölcsöket, hazaszeretetet és az értékrendet, mely megtartott minket. Zakaria írása bárkit meggyőzhet arról, hogy:”.. a többpárti választások önmagukban nem a liberális demokrácia csalhatatlan indikátorai.”Így szerintem sürgősen el kellene a magyar embereknek gondolkodniuk azon, hogy az őseik bevált szokás- és jogrendjét akarják-e továbbfejleszteni, vagy a nyugat – időnként már kidobott – vackait akarjuk újra és újra magunkra erőltetni? )

Számtalan felmérés bizonyítja, hogy az emberiség elsöprő többsége demokráciában szeretne élni – és ez a legelnyomóbb diktatúrák polgáraira is igaz. Míg a két világháború közötti autoriter rendszerek többsége deklaráltan elutasította a demokráciát, ma már alig találunk olyan országot a világon, amely büszkén diktatúrának nevezné magát. (BG: Pedig alapvetően nem a diktatúra a káros, hanem az ún. közjót magánelőnyre cserélő bármilyen rendszert tartok annak! Sem a királyság, sem a fasizmus, sem a demokrácia hamis viszonyai között nem tudok egyetérteni a közjót tagadó és azt csak szlogenként használó rendszerrel! S így minden állam feladatát is abban látom, hogy a közjót szolgálja minden erejével, s a magánelőnyöket ne csak reklámból korlátozza!) Sőt, számos igazán keményvonalas, elnyomó rezsim (így a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság vagy a Kongói Demokratikus Köztársaság) már a nevében is jelzi „demokratikus” voltát. A Szaúd-Arábiához hasonló, szélsőségesen represszív olajmonarchiák extrém kivételek, amelyek kizárólag bőséges természeti erőforrásaikból származó bevételeiknek köszönhetik, hogy a demokratikus deficitet jóléti intézkedésekkel és óriási elnyomó erőszakszervezet fenntartásával kompenzálhatják. (BG: Én biz’ jó néven venném, ha jóléti intézkedésekkel kompenzálná a demokráciadeficitet a mai magyar állam. Hiszen legalább kétszeresen vesztes a magyar nép a jelen állapotában, de ha a devizahitelt is hozzátesszük, akkor inkább háromszorosan.)

Az autokraták új felismerése az volt, hogy a demokratikus intézményeket nem kell feltétlenül megsemmisíteni: meg is lehet „hekkelni” azokat. Miért fáradoznánk a demokrácia erődjének ostromával, ha sokkal költséghatékonyabb és fenntarthatóbb belülről elfoglalni.

(BG: Ajánlom olvasni mindenki számára Arisztotelész és Platon gondolatait a politeiáról és a demokráciáról, valamint az Emelkedjünk magyarrá – c. könyvem alapos átolvasását, tanulmányozását, és kielemzését a Szentkoronás politeiának)

A demokráciaoptimizmus megtorpanása

(BG: Érdekes, hogy én soha nem voltam optimista sem a népi-sem a polgári-demokrácia kapcsán. Valahogy engem csak 1956 őszének igaz gondolati tudtak a bűvkörükbe vonzani, így Disraeli jelentős és gyakran idézett gondolatát javaslom a szerzőnek : „A világot egészen más személyek kormányozzák, mintsem azok képzelik, akiknek tekintete nem hatol a kulisszák mögé.”)

1997-ben, a Foreign Affairs című folyóiratban jelent meg Fareed Zakaria nagy visszhangot kiváltó cikke, Az illiberális demokráciák felemelkedése. A szerző mások mellett Peru, Sierra Leone, Pakisztán vagy éppen a mečiari Szlovákia példáján mutatta be, hogy a többpárti választások önmagukban nem a liberális demokrácia csalhatatlan indikátorai. Sőt, sokszor éppenséggel annak elfedésére szolgálnak, hogy a hatalmon lévők rendszerszinten megsértik a törvények uralmát, a hatalmi ágak szétválasztását, a kiegyensúlyozott pártverseny követelményeit, a nemzeti, vallási és életmódbeli kisebbségek jogait, vagy éppen a sajtó- és szólásszabadságot. Ezek volnának az „illiberális demokráciák”: vagyis a formálisan többpárti választásokat működtető, de a demokrácia „liberális” komponenseit, a polgári jogokat, a joguralmat, az állam semlegességét és a hatalomkorlátozást szűkítő vagy kiiktató rezsimek. Zakaria cikke arra irányította rá a figyelmet, hogy a történelem nem egyirányú utca: hiába győzött a liberális demokrácia az ideológiák küzdelmében, egyáltalán nem szükségszerű, hogy a világpolitikában is diadalmaskodni fog. A demokratikus díszletek és politikai szelepek ilyen-olyan arányú beépítésével nemcsak régi autokráciák kapnak új erőre – új, vagy akár több évtizede stabilnak hitt demokráciák térnek le tartósan a jogállamiság ösvényéről.

(BG: Zakaria világosan látja, hogy nincs tökéletes államrend. Én sem azt állítom, hogy a Szentkorona alkotmányossága tökéletes volt a történelmünk folyamán minden időben. De azt igen, hogy annak fejleszthetősége éppen az ősi alapelvek miatt, nem téríthető olyan könnyen el, mint az eleve bankárkaszti kiszolgálásra tervezett liberális demokrácia. A jogállamiság ösvénye pedig eredetileg is hamis, hiszen azokat a bevált jogelveket dobta a szemétre, amelyek évezredek szokásjogi fejlődésének az eredménye, s helyette átvette a hanyatló Római birodalom pénzuralmi rendjének az alapelveit kritikátlanul! Márpedig az a korszak egyrészt rabszolgasággal tarkított monetáris diktatúra volt, másrészt a katonai hódítások terén mutatott olyan mintát a világnak, amelynek az ára napjainkban is negatíve hatnak az ún. európai civilizáció megítélése szempontjából)

Viktor Csernomirgyin és Vladimír Mečiar Pozsonyban

Oroszország akkor miniszterelnöke, Viktor Csernomirgyin és Vladimír Mečiar Pozsonyban 1995-ben Fotó: Makarov Alexander / AFP

Az „illiberális demokráciákat”, „irányított demokráciákat” vagy „féldemokráciákat” ma már inkább nevezzük hibrid rendszereknek: vagyis a demokratikus intézmények és az antidemokratikus hatalomgyakorlás vegyülékének, átmenetnek a demokrácia és a tiszta diktatúra között.

(BG: Én inkább a liberális demokrácia és a valós népképviselet közötti átmenetnek látom az illiberális demokráciát, de ezt úgyis a történelem dönti el, s a történelmet remélem nem az ügynökök és lefizetett, hamis történészek, hanem a magyar nép fogja írni!Ráadaásul a szerző hibásan ítéli meg a diktatúrát is. Róma diktátorait azért választották meghatározott időre, mert az állam veszélyben volt, s a diktátor ebből emelte ki a felesleges vitákat megspórolva, kikerülve a megválasztott katonai diktátorok. Ez az állam veszélyhelyzete miatt pozitív volt, s Róma sokszor menekült meg a diktátorok tettei miatt! Vagyis ha egy diktátor a közjót szolgálja, úgy nem lehet a tetteit negatív módon értékelni, mert a demokrácia álságos vitái nem biztos, hogy alkalmasak az állam megmentésére, főleg ha a vita nem is a közjót, hanem a pártérdekeket szolgálja!)

Ezek az országok óvatosan bánnak a jogtipró intézkedésekkel. Többnyire nem katonai puccsok vagy forradalmak, hanem választások útján jutnak hatalomra. (BG: Ahogy például a demokrácia legnagyobb dicsőségére Adolf Hitler 1933-ban!) Minden megkérdőjelezhető lépéskor a népre (valójában az őket megszavazó választói többségre) hivatkoznak – vagyis a demokrácia többségi elvére. Nem dobják kukába az alkotmányt, hanem a saját képükre szabják azt.

(BG: No itt van a kutya eltemetve! Mert a magyar közjog szerint alkotmányt nem írhat, és nem is módosíthat egy generáció, vagy bármilyen párthatalom. Az kizárólag szokásjogi alapon módosulhat, de akkor sem úgy, hogy az a nép számára negatív legyen, vagyis a magyar nemzet nem mondhat le jogairól érvényesen semmiféle szavazással!)

Nem rendeletekkel vagy pártutasításokkal, hanem intézményi bűvészkedéssel, diszkriminatív jogalkotással, sőt népszavazásokkal betonozzák be a hatalmukat.

(BG: Sajnos éppen a liberális demokrácia az, amely a pozitív diszkrimináció intézményesítésével bevezette a német nemzeti szocialisták által kipróbált és megbukott diszkriminációt!A hagyományos magyar értékrend és az alkotmányosságunk szerint ugyanis ha valakit megkülönböztetünk pozitíve, akkor a többi személyt negatíve különböztetem meg, s ez az ún. jogok és köztelezettségek arányos egyensúlya, amely az egész történeti alkotmányunkat áthatja.)

Nem tiltják be az ellenzék működését, csak olyan választási szabályokat és médiakörnyezetet teremtenek, amelyek keretei között a hatalmon lévőket csak óriási erőfeszítések árán lehet leváltani. Ha ez valós fenyegetéssé válik, nem végzik ki ellenfeleiket, hanem adóhatósági zaklatással, köztörvényes vádakkal (többnyire szexuális visszaélések vagy korrupció miatt) citálják őket bíróság elé, vagy éppen gazdasági ellehetetlenítéssel veszik el a kedvüket a kellemetlenkedéstől. Legrosszabb esetben pedig mindig ott van a megvesztegetés, az ellenzék kivásárlása, sőt akár saját ellenzék létrehozása, amelyhez korlátlanul állnak rendelkezésre költségvetési források. (BG:No és mennyivel volt jobb az, amikor ugyanazt csinálta a mai ellenzék, csak éppen nem költségvetési forrásokból, hanem külföldi vagy az államtól ellopott pénzek segítségével!?Nem ők adtak mintát a mai politikai irányítóknak, közvagyon fosztogatóként?)

Mindeközben az adott társadalmakban nem alakul ki „betegségtudat”, hiszen formálisan minden demokratikus és jogszerű, és vér sem folyik patakokban az utcán.

Az új autokraták minden lehetséges módon megszegik a joguralom szellemét és informális szabályait, folyamatosan kiskapukkal élnek, de amíg lehet, ragaszkodnak a formális törvényességhez, és kerülik a nyílt elnyomást. Amikor csak lehet, a vér és puskapor helyett a jogalkotást, a gazdasági erőt és a célzott adminisztratív eszközöket választják.

(BG: Potosan ezt csinálta a balliberális kormányzat, amely a liberális demokrácia „tökéletes”működtetőjeként lopta és lopatta szét az elkótyavetyéléskor megmaradt közvagyont!)

Fontos hangsúlyozni, hogy a hibrid rezsimek esetében nem „hiányos” demokráciákról beszélünk, vagy ahogy az autokraták gyakran védekeznek, a demokrácia nem-liberális, „kereszténydemokrata”, „iszlám” vagy „nemzeti” változatairól. A demokrácia akkor is szükségszerűen liberális, amikor ultrakonzervatív vagy szocialista pártok vannak kormányon, hiszen az alkotmányosságra, a hatalmi ágak elválasztására, az emberi és polgári jogok széles körű biztosítására épül.

(BG: Sajnos a hatalmi ágak elválasztásának elve 1944 óta nem működik hazánkban. A törvényhozó képviselők ugyanis nyugodtan lehetnek a végrehajtó hatalom miniszterei, s a bírák függetlensége sem egy valódi, nép-választott államfőtől ered, hanem a pénzpórázra fűzött pártoknak a pártkatonáitól, akik megválasztják a főbírót, s ezzel a három - fő hatalmi ág - teljes mértékben összefonódik. A negyedik a média? Azt pedig: (ahogy már mindenki tudja) a pénzipar fűzte pórázra. Vagy tulajdonosi szinten befolyásol, vagy zsarol a hirdetés vásárlással. S így a kör bezárult!)

A hibrid rezsim ezzel szemben az autokrácia, vagyis az önkényuralom lényegét tekintve újszerű formája, amelyet ugyanakkor alapvető vonások különböztetnek meg olyan, nyíltan elnyomó és erőszakos diktatúráktól, mint Szaúd-Arábia, Észak-Korea, Fehéroroszország.

(BG: Ezek az elnyomók nem a szívem csücskei, de semmivel nem rosszabbak azoknál a hazai pártpolitikusoknál, akik hajlandók a véleményüket akár naponta is megváltoztatni pl. az atomreaktor ügyében. S ha egy erőszakos rezsim a közjót szolgálja a bankárkaszttal szemben, vagy a hagyományai alapján biztosítja a közjót a népének, akkor én inkább az EU újgyarmatosító politikáját kritizálom, mint a hibrid rezsimek megoldásait, amelyek a közjó irányába hatnak és nem a saját zsebükbe kerül a közvagyon!)

kritika5

Kim Dzsongun és Hvang Bjongszo altábornagy a politikai és katonai káderek találkozóján 2014-ben Fotó: KCNA / AFP

A hibrid rezsimekben ugyanis tartanak szabad választásokat, és ezeknek sok esetben valódi tétjük van. A téma két elismert szakértője, Steven Levitsky és Lucan Way versengő autoriter rezsimeknek nevezi azokat a hibrid berendezkedéseket, amelyekben a pártverseny valós, rendszeres időközönként választásokat tartanak, a hatalom elvileg békésen leváltható, de az intézményi környezet szinte behozhatatlan előnybe hozza a hatalmon lévőket: az ilyen közeget nevezik „egyenlőtlen játéktérnek”. Az elvileg semleges állami intézmények pártos megszállása, a diszkriminatív jogalkalmazás, az állami forrásokhoz való egyenlőtlen hozzáférés és hatalom médiatúlsúlya olyan mértékben torzítja a demokratikus versenyt, hogy a voltaképpeni választási csalás vagy a nyílt állami erőszak feleslegessé válik.

(BG: Valóban nem akarja a szerző érteni, hogy ez minden demokráciában így megy, csak a mértéke más! A klasszikus demokráciákban már régen bebetonozódott médiatúlsúlynak vagyunk tanúi, amit a bankárkaszt és az őket kiszolgáló menedzser réteg működtet, az állami források igénybevétele a politikai váltógazdaság helyzetétől függ, az intézmények pártos megszállása is a jobban hazudó és szimpatikusabb jelölteket állító párt vagy pártcsoportot erősíti.

A diszkriminatív jogalkotás pedig alapvetően a választási csalást és a nyílt állami erőszakot feleslegessé tevő alapelv.)

A választások jóindulattal sem nevezhetők fairnek, de viszonylag szabadok – épp elégséges mértékben ahhoz, hogy a majdnem biztos vereség tudatában is érdemes legyen indulni rajtuk.

(BG: Szerintem ez az „egyenlőtlen játéktér”sajátos módon a szocialistának emlegetett hazai államkapitalizmus szülötte hazánkban. Ma is csak volt elvtársak, egykori KISZ vezetők, ügynökök és MSZMP holdudvarából származók rúghatnak labdába a közügyek térfelén. Ám ha ezek a személyek – a damaszkuszi úton – megtértek, s a nemzet, közjó és a haza szolgálatát valóban vállalták, úgy előbb-utóbb kilukadunk majd a valós népképviseletnél. Ha azonban ez csak álarc és színészkedés, úgy bizony jó ideig helyben-járásra kényszerül a társadalom nemzeti rétege.)

Nem elszigetelt jelenségről van szó: a hidegháború végét követő közel három évtizedben a témával foglalkozó kutatók ötvennél is több hibrid rezsimet azonosítottak a világ összes, alig kevesebb mint kétszáz független állama közül. Ma is több tucat ilyen létezik, közülük sok több évtizede: ilyen mások mellett Örményország, Grúzia, Botswana, Gabon, Szenegál vagy Kambodzsa, míg az új esetek között a szakirodalom kitüntetett helyen tárgyalja a 2010 utáni Magyarországot, illetve újabban egyesek Lengyelországot, mint az Európai Unión belüli első komolyabb gócokat. (BG: Vegyük észre, hogy ez a demokrácia eszközrendszere, s nem elfajzása. Maga a demokrácia egy elfajzás, amely a népuralom pénz-hatalmi változata, szemben a Szentkoronás politeiával!)

kormányellenes tüntetést tartanak Tbilisziben A legnagyobb grúziai ellenzéki párt, a Egyesült Nemzeti Mozgalom aktivistái kormányellenes tüntetést tartanak Tbilisziben 2017 októberében Fotó: Zurab Kurcikidze / EPA / MTI

Az autokrácia ellentámadása

Míg a kilencvenes évek az önkényuralom defenzív korszaka volt, az ezredforduló után nem túlzás autoriter újjáéledésről és ellenoffenzíváról beszélni. Ennek nemzetközi kontextusát a nyugati demokratikus tömb hegemóniájának megtörése határozza meg. Ha a demokratizálódás harmadik hullámát az Egyesült Államok egyeduralma jellemezte, az autoriter ellentámadás nemzetközi motorja a szakirodalomban „Big Five”-nak nevezett öt regionális nagyhatalom: Kína, Oroszország, Venezuela, Szaúd-Arábia és Irán meghatározó szerepe. Ezek az államok a 2003–2005-ös grúziai, ukrán és kirgiz „színes forradalmak” sokkja óta magukra találtak. (BG: Ezek a színesnek titulált CIA forradalmak ugyanis a bankárkaszt által mozgatott és zsarolt világcsendőr eszközei voltak arra, hogy hatalomkoncentráló és támaszpont kiterjesztő eszközöket építsen be a térségbe.) Nemcsak belföldön voltak sikeresek az ellenzék és a civil szféra megregulázásában, illetve a nyilvánosság ellenőrzésében, de befolyásukat a határaikon túlra is kiterjesztették. A „Big Five” valóságos nemzetközi franchise-zá, ha úgy tetszik, know-how exporttá alakította az elnyomás finomhangolt jogi és ideológiai eszközeit.

(BG: Ez nem hasonlítható az USA demokráciaexportjához, ami elsősorban azokon a helyeken folyt le, ahol valamilyen üzleti érdek jelentkezett a bankárkaszt, illetve az USA ún. vadkapitalista nagytőkései részéről, vagy csak veszélyeztetve érezték az egyeduralmukat! Big Five és a BRICS is egy önvédelmi tömörülés a mindent befalni akaró FED ellen.)

Ennek csak leglátványosabb szeletét alkotja az autoriter államok állami hírtelevízióinak (így az orosz RT-nek, a kínai CCTV-nek vagy az iráni Press TV-nek) egyre szélesebb nemzetközi lefedettsége. Ezek a csatornák, túl azon, hogy a BBC vagy a CNN globális riválisaiként az angolul, franciául, németül vagy arabul beszélő nézőknek közvetítik a hazai állami propagandát, a demokratikus államok szélsőséges és antidemokratikus fake news-gyárai számára is kimeríthetetlen „alternatív” hírforrásul szolgálnak. (BG: Vagyis kimondják azokat a híreket, melyeket a lepénzelt polkorrekt média biztosan elhallgat, hiszen nem lenne ezekre semmi érdeklődés, ha a polkorrekt média nem a bankárkaszti érdekek feltétlen kiszolgálója, s maga is elhallgató, sőt hamishír gyártó fake-news média lenne, ha ezt rendeleik.)

Today moszkvai stúdiójaA Russia Today moszkvai stúdiója Fotó:Iliya Pitalev/Sputnik/AFP

A demokratikus normák terjedését ösztönző és azok hiányát szankcionáló szervezetek (mint az Amerikai Államok Szervezete, az EBESZ vagy az EU) ellensúlyozására az „ötök” és szövetségeseik saját, „antiimperialista” regionális szervezeteket is létrehoztak.

(BG: Szerencsére, mert Bibó István leírta: A hatalom demoralizál, vagyis ellenőrzésre szorul! A demokráciában pedig nem lehetséges az ellenőrzés, hiszen az állam, a pártok, a civil szervezetek, a média és végül az agyszennyezett állampolgárok se tudnak megválni a láthatatlan, bankárbefolyásolástól. Így pedig szabad választásokról beszélni, egyenesen vicc.)

Ezek gazdasági és politikai alternatívát kínálnak a jogállamiságra kevésbé érzékeny kormányoknak. Ilyen a 2001-ben létrehozott Sanghaji Együttműködési Szervezet, a Kuba és Venezuela által 2004-ben alapított Bolivári Szövetség a Mi Amerikánk Népeiért, vagy a 2014-ben Oroszország gyámkodásával gründolt Eurázsiai Gazdasági Unió. Ami a pénzügyi-gazdasági hátteret illeti: a segélyeket és kölcsönöket a mai napig demokratikus kritériumokhoz kötő ENSZ, a Világbank vagy az IMF alternatívájaként rendkívül fontos az Öböl-államok és Kína, kisebb részben Oroszország szerepe, amelyek kevesebb politikai kritériumot szabnak, ellenben nagyobb gazdasági befolyást követelnek a kölcsöneikért cserébe.

(BG: Ez az intézményi gazdasági befolyás fogja végképp a padlóra küldeni a világot! Örök időkre adósságcsapdába lesz zárva minden adósállam , s abból már semmiféle gazdasági teljesítmény ki nem fogja őket rántani, mert a felsorolt szervezetek valamennyien a bank-lobbi játékszerei! Sajnos a felsorolt keleti államok többsége is a monetáris diktatúra útjára lépett, s azt hiszik, hogy be tudják majd csapni a bankárkaszt lobbistáit és a kiszolgáló személyzetet is. Javaslom a szerzőnek elolvasni Korten: A tőkés társaságok világuralma – című nagyon fontos könyvét! )

Kína ma a közép-ázsiai régió első számú hitelezője, de az elmúlt évtizedben például Latin-Amerikában is több pénzt kölcsönzött, mint a Világbank és az Amerika-közi Fejlesztési Bank együttvéve. Mindezek fényében sajátos ideológiai hóbortnál többnek látszik Európa szélsőséges és antidemokratikus hajlamú pártjainak, illetve politikusainak a „keleti nyitás” jelszavával, a transzparensnek nemigen nevezhető orosz kölcsönökkel való megszállottsága is.

(BG:Kommunista Kína valóban rákényszerül a hitelezésre, mert olyan mennyiségű olajdollár van a birtokában, amely akár meg is rengethetné az USA gazdaságát, azonban nem ez a bankárkaszti cél, hanem a monetáris diktatúra kiterjesztése az egész világra az adósságcsapda segítségével. Kínára és a többi említett országra azonban oly módon próbálták, hogy ne látszódjon ki a lóláb! Ez hozta magával a kojima-típusú tőkekivitelt és az olcsó bérű Kínába éppen a profitmaximáló éhségük okán vitték a termelést. Azonban ez visszaütött, mert bár Kína beengedte a termelést, hagyta kizsákmányolni a saját népét, de a monetáris szabályzók és a törvényhozás segítségével megakadályozta az kínai állam eladósítását, s a bankárkaszt már későn kapott észbe. Addig a világtermelés olyan nagy volumenét adta Kína, hogy a békát le kellett a FED-nek is nyelni. Persze ez még vezethet világháborúhoz, ha azok a modern katonai technológiák, amiről rebesgetnek az interneten egyes hírportálok igazak, s az orosz és kínai hadseregek együttműködve lépnek majd fel az USA ellen. )

Az autoriter magállamok a nemzetközi diplomácia színterén is nagyobb önbizalommal és összehangoltabban lépnek fel. Ideológiai és jogalkotási mintákat kínálnak az új autokratáknak, és kölcsönösen legitimálják egymást, sőt olyan szervezetek tevékenységét is befolyásolják, mint az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa. Érdemes említést tenni például arról a 2012-es tanácsi határozatról, amely orosz kezdeményezésre, többek között Szaúd-Arábia, Kína vagy Uganda támogatásával nemzetközi jogi normává emelte a homályosan meghatározott „hagyományos emberi értékeket”. Ezzel számos bíráló (köztük az Európai Unió) szerint nemzetközi jogalapot teremtettek a szexuális kisebbségek hazai vegzálásához vagy a nők hátrányos megkülönböztetéséhez.

(BG: A „hagyományos emberi értékeket” pedig igenis fontos lenne betartani, mert a modernitás gender filozófusai azt is „megjavítják” ami eddig jól működött, pedig csak ahhoz kellene nyúlni, ami valóban elromlott és valóban javítható!)

Ennél is fontosabb a szakirodalomban csak „zombi megfigyelőkként” emlegetett „alternatív” nemzetközi választási megfigyelő szervezetek szerepe, amelyeket az ezredforduló után tákoltak össze, többek között Kína és Oroszország vezetésével. Ezek, szemben például az EBESZ két és fél évtizede megbízhatóan működő választói megfigyelőivel, általában feltűnően megengedőek a torz médiaviszonyokkal és kampányfinanszírozással, az ellenzéki indulók hatósági vegzálásával vagy a szavazatszámláláskor tapasztalható csalásokkal szemben, és rendre „példamutatóan tisztának és átláthatónak” minősítik a 70–90%-os azeri, orosz és fehérorosz elnöki újrázásokat és a hasonlóan kétes tisztaságú törvényhozási választásokat.

(BG:Szerintem kétes tisztaságú az összes nyugati választás is, mert pl. az teljesen lehetetlen helyzet, ami a nyugat-európai migráns befogadási cirkusz kapcsán keletkezett. Egyrészt igaz a magyar kormányzat félelme a hagyományos nemzeti társadalom és értékrend tönkretétele kapcsán, viszont nem mondják ki világosan, hogy ez egy szervezett és finanszírozott akció azért, hogy minden egyes európai állam a végletekig eladósodjon, mert csak akkor tudják majd őket teljes mértékben uralni a bankárkaszt lobbistáin keresztül).

A legitimációs és dezinformációs háborúban az autokraták még csak nem is feltétlenül a győzelemre, a meggyőzésre játszanak: a cél sokkal inkább a zavarkeltés, méghozzá a nemzetközi jog és a liberális demokraták nyelvén.

(BG: Elsősorban azért, mert a liberális demokrácia ellen eddig nem találtak olyan használható eszközt, amely ki tudná cselezni a pénzpóráz rendszerét, sőt a bankárkasztot is helyre tudná tenni, hiszen mindezek – vagyis a demokrácia álszent tökéletessége és a pártok szükségszerűsége – már dogmaként élnek az emberek fejében. Így el sem tudják képzelni, hogy lehetne másképpen is! Ráadásul a globalista szervezetek mindegyike ki van üresítve, s így már bármit el is tudnak hitetni a köznéppel, pénzeket biztosítanak a kiüresített szervezeteknek, s erre ők úgy tesznek: mintha…..)

Az Európa Tanács, az EBESZ vagy az ENSZ minden aggodalmára jut egy megnyugtató, „alternatív” szakmai válasz, a demokratikus és emberjogi normák számon kérésére pedig mindig kéznél van a „szuverenitás”, a „nemzeti és civilizációs sajátosságok” vagy a „hagyományos értékek” jelszava.

(BG: Nekem viszont mindig kéznél van az igazság, amely a monetáris diktatúra legnagyobb hiánycikke, hiszen azt a rendszert alapvetően a hazugság tartja életben, úgy ahogy a bolsevikot is az a jelszó, hogy: minden hatalom a népé! – holott éppen a nép állott a hatalomtól legtávolabb. Pont úgy, ahogy ma történik, hiszen a polgári demokrácia módszereit a bolsevik államokban már kipróbálták egy párti ideológiával.)

FOLYTATÁS KÖV. →


Filippov Gábor politológus átfogóan alapos elemző cikkének első része kapcsán írt bevezetőm talán, még elegendő is volt ahhoz, hogy az összes agyszennyezett balliberális eldobja az írást és ne legyen kíváncsi arra, miképpen vetem lila színnel, óvatos kritika alá Filippov írását. Most arra kérem a nemzeti elkötelezett olvasókat, hogy tanulmányozzák az írást alaposan. Ugyanis szerintem tudnia kell mindenkinek, miként is érez és gondolkodik ma Magyarországon egy a liberálisok felé húzó politológus, mit lát megoldhatónak és mit nem, illetve hogyan látom a mai kor pártpolitikai problémáit én. Különösen azok számára lesz ez fontos olvasmány akik, nem biztosak a pártelkötelezettségükben, vagy már sokat csalódtak a politikusokban, illetve a részérdekű pártokban. Előre is elnézést kérek, ha nem lesz könnyű olvasmány, de közjogászként próbálom értékelni a helyzetet! (Bene Gábor)

Filippov Gábor: A hibrid ellenforradalom kora

A konszolidált demokráciák korábban mérvadónak számító „demokráciaféltése” már csak egy vélemény a sok közül, a liberális demokrácia pedig (Juan Linz és Alfred Stepan politológusok kifejezésével élve) többé nem „az egyetlen játék a városban”.

(BG: Valahogy az az érzésem, hogy a szerző hivatalból ragaszkodik a liberális demokráciához, hiszen annyi furcsa és megmagyarázhatatlan „slamposság és hazugság” van a mai demokráciaféltés mögött, hogy azt nem látni szinte lehetetlen! Bár nem vagyok politológus csak egy közjogász, így talán nem is elmélkedhetnék e témában, azonban oly sok értelmes gondolkodó írta már le a véleményét, s így hivatkozhatok is rájuk. Julius Evola például ezt írta:szokásos azt állítani, hogy a társadalmi test betegségei – azaz a forradalmak és a rendbontások spontán jelenségek: maguktól születnek, nem pedig olyan láthatatlan ágensek következményei, mint amilyenek az egyéni szervezetben a mikrobák és a patogén csírák. Már a század elején így fogalmazott valaki : a közönség nem veszi észre, hogy „minden konfliktusban – mind a nemzeten belüli, mind a nemzetek közötti konfliktusokban – a látszólagos szervezőkön kívül rejtett mozgatók vannak jelen, akik érdekektől vezetett számításaikkal teszik elkerülhetetlenné ezeket a konfliktusokat.” Persze vigyáznom kell, mert könnyen rám sütheti a szerző, hogy neki van a politológiára jogosítványa és én csak outsider vagyok. Tény, hogy jogászként az ember másként érzékeny a társadalom és főleg az államszerkezet egymásra hatására. Ezért próbálok a lehető legóvatosabban fogalmazni a kritikáimban.

EBESZ-megfigyelő  Ukrajnában 2016-ban

 ← EBESZ-megfigyelő  Ukrajnában 2016-ban Fotó: Sergey  Averin/Sputnik/AFP

A hibrid franchise

(BG: Talán annyit előre bocsátok, hogy szerintem a jövőbeli POLIEIA rendszerének a tartósságát a mai demokráciadeficit és közhatalom pártos privatizációjának a sorozatos kudarcai fogják alátámasztani és biztosítani!)

Ahogy a demokratizálódás többé-kevésbé azonos recept szerint zajlik, a hibridizáció is ugyanazokkal a feladatokkal szembesül, és hasonló nemzetközi mintákat követ. A demokráciákhoz hasonlóan a nem-demokráciák is tanulnak a történelemből, és alkalmazkodnak az új kihívásokhoz. A mai hibrid - BG: S tegyük hozzá, hogy a természeti népeken kívüli mai államok szinte mindegyike, azonos hazugságra épül, nem csak a hibridnek titulált - rendszerek (köztük a magyar) alapját és tartósságuk kulcsát épp azok a felismerések adják, amelyeket a múlt század diktatúráinak kudarcaiból vontak le:

1. A nyílt elnyomás és a rendszerszintű erőszak túl költséges. Az ellenzéki pártok és csoportok betiltása és üldözése, egy elnyomó erőszakszervezet fenntartása és a szabad sajtó korlátozása nem csak pénzben és ráfordított energiában kerül sokba. A rendszer társadalmi elfogadottságát, vagyis legitimitását is gyengíti, ezáltal pedig ösztönzi a társadalmi ellenállást. A teljes tiltásnál mindig hatékonyabb és fenntarthatóbb az éppen csak „szükséges mértékű” korlátozás. Az, hogy Tanzániában működhetnek és elvben akár győzhetnek is ellenzéki pártok, hogy Törökországban tartanak választásokat, vagy hogy Magyarországon többé-kevésbé szabadon lehet bírálni a hatalmat, nem annak a jele, hogy „semmi gond a demokráciával”, hanem annak, hogy a hibrid rendszerek „ésszel” alkalmazzák az elnyomás finomhangolt eszközeit.

(BG: Az elnyomás finomhangolt eszközeit azok a rendőrállamok is biztosítják, amelyek a „Patriot Act” fedőnevű törvénycsomaggal valójában felszámolták azokat a szabadságjogokat, amelyek a kétszáz éves állam gyökereit adták, s így, az alkotmányhoz ragaszkodó népet jól beetették egy 10 éven belül lebontásra kötelezett épületegyüttes olcsó felrobbantásával, ami még okot is adott - mint casus belli - egy egész háborúfolyam elindítására.Patriot Act: "Uniting and Strengthening America by Providing Appropriate Tools Required to Intercept and Obstruct Terrorism Act of 2001")

Ahelyett például, hogy felszámolnák az alkotmánybíróságokat, - BG:melyek teljesen idegenek a magyar joghagyománytól intézményileg is, viszont az alkotmány magyarázataik teljesen kiiktatták a beváltan működő és hagyományos jogelvek többségét, melyek pedig az ún. igazságszolgáltatáshoz alapvetően szükségesek lennének inkább törvényben korlátozzák a hatáskörüket, vagy egyszerűen bővítik a létszámukat, és az új helyeket megbízható káderekkel töltik fel (sok évvel Orbán Viktor előtt, 1997-ben pontosan ezt tette Madagaszkár újonnan megválasztott elnöke, Didier Ratsiraka, ahogy 2004-ben Hugo Chávez is Venezuelában).

Megfelelő törvényhozási többség birtokában ugyanígy szállják meg vagy üresítik ki a többi kulcsfontosságú kontrollintézményt: az ügyészi és bírói szervezetet, a médiafelügyeletet, a választási szerveket, a jegybankot, az állami számvevőszéket stb.

(BG: Ez így igaz ugyan, de ezt is a bankárkaszt pénzelte pártokrácia alakította ki, s nem csak nálunk, hanem szinte az egész világon!A hiba tehát nem csak a Fidesz-készülékében van, hanem a jogfolytonosság hiányában, amely elválaszt minket a történelmi államaink sorától! )

A szabad sajtó törvényi felszámolása helyett gazdasági eszközökkel, a rendszert támogató oligarchák vagy egyszerűen az államkassza forrásai segítségével is kiépíthető az állami információs monopólium: a nyilvánosság olyan szerkezete, amelyben az ellenzéki hangok nem jutnak el a lakosság kritikus tömegéhez, vagy ha mégis, egyszerűen nem hallatszanak a kormányzati propaganda mindent elnyomó zajában.

(BG: Be kell vallanunk, hogy ezt is a bankárok támogatta bolsevik forradalom kitalálóitól kölcsönözte a mai világ! S az ellenzék mindig csak azért ágál ez ellen és csak addig, amíg az úgynevezett politikai váltógazdálkodás trükkje miatt nem kerül ismét közelebb a hatalom húsosfazekához. Ezért lenne szükség arra, hogy ne a pénzpórázra vehető pártvezetők jelöljenek törvényhozó képviselőket, hanem a népből kiemelkedett, helyben ismert és elismert alkalmas személyek nyerjék el a képviselői helyeket az eddigi pártkatonákkal szemben.) Összességében a hibrid rezsimek fő erőforrását a demokratikus díszletek és a kritikus mértékű társadalmi „betegségtudat” hiánya jelenti. Csak addig merészkednek, és csak olyan eszközöket használnak fel, hogy a demokratikus látszat ne sérüljön.

Mészáros Lőrinc a Parlament alakuló ülésén Mészáros Lőrinc a Parlament alakuló ülésén Fotó: Marjai János / 24.hu

2. A demokratikus intézményrendszer nem akadály, hanem erőforrás. Miért tartanak az új autokraták választásokat, amelyeket el is veszíthetnek? Egyszerűen azért, mert költségesebb és hosszú távon kockázatosabb nem vállalni ezt a kockázatot. A tiszta diktatúrák egyik fő gyengeségét a hiteles információk szűkössége adja. A nyílt elnyomás öncenzúrára és hamis konformizmusra ösztönzi a polgárokat, ami viszont megfosztja a hatalmat az országban uralkodó valós közhangulatra, hitekre és igényekre vonatkozó megbízható tudástól, nem is beszélve az elnyomott elégedetlenek titkos szervezkedéséről. Az arab tavasz idején például számos diktátort ért őszinte meglepetés-ként, amikor nemrég még békésnek és engedelmesnek tűnő népe egyik napról a másikra hihetetlen erejű lázadással söpörte el stabilnak hitt rendszerét. (BG: Sajnos a népek többsége sokszor nem is tudják a jó dolgukban, hogy mit tesznek! Ám az arab tavaszok népeinek a nagy többsége nem változást akart. Sokkal inkább passzív volt, amikor az őket fegyelemben, de jólétben tartó rezsimeket a bankárkaszti világcsendőr lerohantatta olyan külföldi erőkkel, akik a belső ellenzékkel már régen titkos – sőt egyenesen titkosszolgálati – kapcsolatban voltak. Minden népben akadnak „muszkavezetők”, akik kisebb–nagyobb baksis ellenében hajlandók a hazájukat kiszolgáltatni idegen hatalmaknak, s a CIA-forradalmak csak így győzhettek Észak-Afrikában is!)A szabad véleménynyilvánítás ezzel szemben valós információt biztosít arról, mennyire elégedett, és mire is vágyik valójában a nép.(BG: Ez csak akkor igaz, ha a liberalizmusnak csúfolt agyszennyező behatások még nem tudták elvenni a nép nagyobb részének a józan eszét, s így még képesek gondolkodni, s a felkínált rendszerek között mérlegelni képesek és különbséget tenni!)Ezt szolgálják a legalább relatíve szabad választások is: a voksolás a legreprezentatívabb közvélemény-kutatás.(BG: Persze ez is csak akkor igaz, ha vagy ellent tudnak állni a médiabefolyásolásnak, vagy eleve képesek gondolati úton felmérni a jó és a rossz közötti különbséget! Ha megértik, hogy a pártok akarva-akaratlan, de minden esetben a bankárkaszt kiszolgálói! Még akkor is, ha a demokrácia-kirakat mutatványában, erős ellenzékiségükkel a nép számára nagyon vonzó ígéretekkel lépnek fel!) A demokratikusnak tűnő pártverseny erős legitimációt ad a nép által újra és újra megválasztott hatalomnak, és a választási harc az esetlegesen belső konfliktusoktól terhelt hatalmi elit sorait is összezárja a rendszer védelmében. Ugyanakkor a vezetők azt is felmérhetik, mekkora a rezsim valós támogatottsága, és milyen mértékű mobilizációra képesek az ellenfelei, ami az önkorrekcióra is lehetőséget biztosít. Ha igazán nagy a baj, az időközi és általános választásokon, népszavazásokon mutatkozik meg a leginkább. És inkább ott, mint egy puccsban vagy egy népfelkelésben. (BG: Arra ugyanis mindig vigyáz az aktuális hatalom, hogy ne feszítse túl a húrt, s a néptömegek nagyobb részének, valamint a hatalom biztosítását végző közszolgálatnak legyen több a bére, jutatása, mint a nép szerencsétlenebb, kiszolgáltatottabb rétegének! Azért vannak az utcán a hajléktalanok, hogy figyelmeztessék a lázongókat: TE IS ODAKERÜLSZ, HA SZEMBE MÉGY VELÜK!) A hatalom békés leváltásának elméleti lehetősége ráadásul az ellenzéket is pacifikálja.(BG: Persze nem csak ettől lesznek az emberek ma ennyire béketűrők, hanem attól, hogy a családot nem akarják bajba sodorni, hogy tudják már a történelem sok szabadságharcából, hogy a fegyveres küzdelmek nem nagyon voltak sikeresek az Árpád-házi királyok és a Hunyadiak, valamit az erdélyi fejedelmeink óta. Intő példa számukra 56, ahol az igazság oldalán állva elvéreztünk azért, mert nem ismertük fel az USA szerepét, amelyet a bankárkaszt mozgat. S nem tudtuk azt sem, hogy ha nincs elég olaj egy ország területén, akkor oda nem küldik az ENSZ csapatait sem szívesen. Ma az EU csak piacot lát bennünk, s így nem enged ki minket a szorításából, bármennyire is fenyegetőznek vele! Ám a „pénzmegvonás” eszközét, biztosan alkalmazni fogják!) A választásokon a kihívók is szembesülnek a rendszer támogatottságával és saját gyengeségükkel, így az örök ellenzékiségben is elnyerhető képviselői helyek biztonsága és a kormányra kerülés bizonytalan jövőben lebegő esélye kezelhető keretek között tartja a rendszerellenes tevékenységet. Míg egy választásokat nem tartó vagy azokat rendre látványosan elcsaló diktátor ellen hamar összeállhat az egységfront, a választások tétje kellően nagy, kimenetele pedig kellően bizonytalan ahhoz, hogy a hatalom képes legyen megosztani és szétaprózni a rendszer egymással is küzdő ellenfeleit. Akik ráadásul örökké ellenzékben is érdekeltek lesznek abban, hogy hozzáférjenek a vereség esetén is garantált parlamenti helyekhez és állami támogatásokhoz. (BG: S ezzel lesznek pénzpórázra fűzve még az ellenzék tagjai is. Ebből a pénzpórázos játékból csak a Nemzetegyesítők léptek ki azzal, hogy nem igényelnek egyetlen forint közpénzt sem, s így csakis a tagdíjakból fognak élni, vagy szerény összegű adományokat fogadnak el. Hozzáteszem, csak névtelenül lehet nekik adományozni, hogy ne nyújthassa be a „számlát” később, egyetlen adományozó se!)

Hasonlóan fontos a sajtó viszonylagos szabadsága. Aki azzal érvel a magyar demokrácia szilárdsága mellett, hogy működhetnek ellenzéki televíziók, rádiók és újságok, ahol szabadon lehet bírálni a kormányt, az ugyanúgy a huszadik században ragadt, mint az Orbán-kormányt fasisztázó ellenzékiek. Kormánykritikus média létezik Oroszországban, de nemcsak Putyinnál vagy Erdoğan Törökországában működik, de Mozambikban, Venezuelában, Azerbajdzsánban és számos további autoriter rendszerben is. Más kérdés, hogy a hibrid rezsimek a legkülönbözőbb módszerekkel igyekeznek korlátozni ezek hatását, a megbélyegzéstől („külföldi érdekeket szolgáló ügynökök”) a tömeges rágalmazási pereken és egyéb adminisztratív zaklatásokon át a személyes megfélemlítésig. És persze nemcsak az ellenzék, de sok esetben a független média is kooptálható, vagyis megvásárolható lehet: Alberto Fujimori elnök például havi másfél millió dollárért érte el, hogy a legnagyobb magánkézben lévő, papíron független perui televíziós társaságok minimálisra korlátozzák az ellenzék akcióiról való tudósítást. (BG: A média valóban a negyedik hatalmi ág lett, de a józanabb választók már éppen azt nem hiszik el, amit a média közvetít. A kérdés tehát az, hogy mennyi ember maradt ki a kábításból, mennyien tudják a jó és a rossz közötti különbséget felmérni, s mennyien fognak a kisebb rosszra szavazni a választásokon? Ugyanis, az egyetlen fegyver, amit még nem vettek el a néptől: az a választás. Igaz, hogy azt is manipulálják, mert a hirdetések mennyiségétől és kreativitásától sok függ, de ha a nép képes gondolkodni és saját – pártonkívüli jelöltet is tud állítani – akkor a médiamanipuláló hatást is felül lehet írni!)

Erdogan választási győzelmét ünneplők Isztambulban

Erdogan választási győzelmét ünneplők Isztambulban Fotó:Jeff J Mitchell/Getty Images

3. A demokrácia jelszavai és intézményei a leghatékonyabb fegyverek a demokrácia ellen. Az új autokraták nem tagadják a demokráciát és a jogállamiságot: inkább ezek saját nyelvét használják fegyverként. A „többség diktatúráját”, a mindenkori győztes túlkapásait megakadályozni hivatott, független intézményekkel szemben, mint az alkotmánybíróságok, a bírói kar vagy a nemzetközi jogvédő szervezetek, rendre az állami szuverenitásra és a népképviseleti felhatalmazásra hivatkoznak: „senki által meg nem választott bürokraták nem írhatják felül az elsöprő többséggel megválasztott parlamenti többség akaratát”.

(BG: Ám éppen azt nem kifogásolja a politológusunk, amit leginkább kellene, vagyis a kizárólag pártok által jelölt képviselők soha nem lesznek „népképviselők”, hanem mindig „pártképviselők” maradnak! Valójában ezt a mondatot így kellene megfogalmazni: „a média manipulációval választott álképviselők és bürokraták nem írhatják felül az őseink által sok-sok évszázad alatt kidolgozott, igazságos és bevált alkotmányos alapelveket! Semmilyen elsöprő többséggel megválasztott parlament akaratát nem lehet a népre kényszeríteni akkor, ha tagjai a pártfegyelem béklyójában tudnak csak szavazni, s ezzel nem elsősorban a népi közjót, hanem nagyon is láthatóan és érezhetően a globalista bankárkaszt érdekeit valósítják meg”.)Ugyancsak jellemző a „kulturális sokféleség” liberális jelszavának antiliberális fegyverré alakítása. Az új autokraták rendszerint azzal utasítják el az önkényuralom vádját, hogy nem diktatúrát, csak a demokrácia nemzeti karakterre szabott, egyedi modelljét építik ki.(BG: Ez pedig minden agyszennyezett liberálisnak fáj, hiszen nekik a nemzetek felszámolása, és a nagy államszövetségek létrehozása a céljuk, hiszen ez a bankárkaszti érdek, és ezért kapnak támogatást az NGO-k, akik viszont egyértelműen az elavult szabadkőművesség lobbi-tevékenységét pótolják ma a pénz-háttérhatalom javára.)A „sajátos magyar észjárás” vagy a demokrácia „magyar modellje” például nem Orbán Viktor találmánya. Már Szingapúr első miniszterelnöke, Li Kuang-jao is előszeretettel emlegette a demokrácia sajátos, „ázsiai modelljét”, amikor a nyugati „dekadenciát” és az emberi jogok „túlhangsúlyozását” bírálta, vagy az ázsiai kultúra „fegyelem-központúságát”, illetve a liberális demokráciával szemben a rendet és a „politikai stabilitást” jelölte meg fő értékként. (BG: Szingapúr igenis egy valódi népuralmi rendet – vagyis politeiát – valósított meg, ahol nagy a rend és a jólét. Nem következmények nélküli egyetlen bűncselekmény sem, sőt a politikusokra szigorúbb a törvény. Idézem most a tavaly elhunyt barátom mondatait: „.. minden hatodik szingapúri család megtakarítása egymillió amerikai dollárnak megfelelő szingapúri dollár fölött van.  A városállam egyetemei bekerültek a világ legjobbjai közé, több száz fokozattal verve bennünket is. Az országban korrupció gyakorlatilag nincs a kiszabott igen szigorú büntetés miatt. A politikusok hatalmas fizetést kapnak, hogy az igazán képességes embereket ne tudja elszipkázni a magánszféra. A tanárok, rendőrök és egészségügyiek már akkor is kiemelt fizetést kaptak, amikor erre egy nyugati országban azt mondták volna, hogy azt nem bírná az államháztartás.” Lovas Pista nem a légből kapta ezeket az infókat, s neki jobban hiszek, mint bármely fotelforradalmárnak vagy számítógép-koptatóknak!) Nemzetközi kritikákra reagálva Kína és a Sanghaji Együttműködési Szervezet többi tagja a mai napig hasonló nyomvonalon bírálja a liberális demokratikus normák „szuverenitássértő” „univerzalizmusát”, amellyel a nemzetállami szuverenitás és a be nem avatkozás elsődlegességén, valamint a „civilizációs sokféleségen” alapuló „sanghaji szellemiséget” állítják szembe. A nyelvpolitikai bűvészkedés ellenére a valóságban nem arról van szó, hogy a demokrácia hívei feladnák vagy lekicsinyelnék a nemzeti önrendelkezés elvét – hanem arról, hogy az autokraták szótárában a szuverenitáskártya mindent ütő adu, amely a nemzetközi szerződésekben és saját alkotmányukban vállalt önkorlátozó és emberi jogi normák bármilyen mértékű megsértését legitimálja. (BG: Talán éppen ezért kellene minden hazai politológusnak tanulmányozni a magyar történeti alkotmányosság elvrendszerét, s rájönni arra, hogy a mai liberális demokrácia valójában monetáris diktatúra, amelyre pontosan ráillenek azok a finomhangolt vádak, amelyeket Filippov Gábor leír ebben az írásában. Ám eddig nem juthat el ma egy politológus, hiszen a liberális eszmerendszer épp a szabad gondolkodás lehetőségét vonja el azzal, hogy olyan dogmákat biztosít számukra az egyetemi oktatás keretén belül, amelyek nem hághatók át. Ha esetleg átlépné valaki, finoman érkezne a retorzió, egy ideig észre sem venné a politológus, hogy nem kap meghívást, felkérést, sőt előmenetele is veszélybe kerülne.)

Polt Péter legfőbb ügyész gratulál Orbán Viktor miniszterelnöknek

Polt Péter legfőbb ügyész gratulál Orbán Viktor miniszterelnöknek, miután az Országgyűlés elfogadta Magyarország új, 2012. január 1-jén hatályba lépő alaptörvényét 2011. április 18-án Fotó: Beliczay László / MTI

 4. Az erőszak privatizálható és kiszervezhető. (BG: Már a címmel is akad egy kis gond. Ugyanis nem az erőszak, hanem a közhatalom és annak minden intézménye privatizálva van a pártok számára úgy, hogy közben a mostani alaptörvény is leírja: A pártok közhatalmat nem gyakorolhatnak. Márpedig éppen azzal, hogy a pártvezetők kapják meg a miniszterelnöki/kancellári posztot, pontosan a pártok kezébe megy át a közhatalom. Mindezt nem OV kezdte el alkalmazni, de nem voltak hajlandók felismerni kormányzásuk alatt a balliberálisok ezt!) Egy diktatúra félreismerhetetlen megkülönböztető jegye a saját polgárai ellen alkalmazott átfogó erőszak állam általi gyakorlása. (BG: Pontosan ez történt 2006 őszén, s érdekes, akkor ezt nem kifogásolta a szerző sehol!) Az állam (vagy az állampárt) képviselői (a Gestapo, az NKVD, az ÁVO, a Securitate stb.) lépnek fel az ellenzéki hangokkal szemben. Az állam nevében figyelik meg a gyanús elemeket, börtönöznek be vagy gyilkolnak meg újságírókat, koncepciós perek keretében, bírósági ítélet nélkül tüntetnek el és kínoznak vagy gyilkolnak meg civileket az állam börtöneiben vagy táboraiban. (BG: Ha a szerző 2006 őszén a szemkilövetők ellen is fellépett volna, valószínűleg már nem a végzettségének megfelelő munkát végezne, mert abban igaza van, hogy a állami erőszak akkortól, intézményesülten lett privatizálva az által, hogy a közhatalom felett egyre inkább csak a pártvezető diszponált.) Egy demokratikus színfalak között működő hibrid rezsimben ezzel szemben nem a rendőrség vagy pártmilíciák terrorizálják az ellenzékieket, hanem a hatalomtól formálisan független „civil” biztonsági szolgálatok, szurkolói csoportok, ifjúsági szervezetek. A politikai természetű erőszak felelőssége így elhárítható az államtól, amely kívülállóként minősítheti alulról szerveződő társadalmi konfliktusnak az általa gerjesztett és a saját érdekeit szolgáló repressziót.Romániában éppen tavaly (26 évvel az események után) emeltek vádat Ion Iliescu volt kormányfővel szemben, aki annak idején a Zsil-völgyből Bukarestbe szállított szénbányászokkal verette szét az ellenzéki tüntetőket.(BG: Látni kellene, hogy a demokratikus színfalak annak a pártszínháznak az eszközei csak, amelyet a pénz és szinte csak a pénz mozgat. Ezért hívom a mai demokráciát következetesen monetáris diktatúrának, amely nem érzékeny pl. a marosvásárhelyi eseményekre, vagy 2006 őszének szemkilövetőire csak akkor, ha abból valamiféle politikai, vagy más jellegű profit sajtolható ki!) Kenya egykori diktátora, Daniel arap Moi, aki nemzetközi pénzügyi donorok nyomására 1992-ben maga volt kénytelen demokratikus reformokat bevezetni, az első többpárti választáson városi bűnbandák köztörvényes verőlegényeivel alakíttatott ki valóságos no-go zónákat az ellenzéki jelöltek számára, így számos körzetben egyedül az ő jelöltjei tudtak kampányolni. Oroszországban a 2005-ben alakult, Nasi nevű „antifasiszta”, „demokratikus” ifjúsági szervezet a hatalom melletti szimpátiatüntetéseken túl, egy diplomáciai konfliktus idején szabályosan ostrom alá vette a moszkvai észt nagykövetséget. De az igazán súlyos politikai bűncselekmények még ennyire sem köthetők az orosz államhoz: a Kreml számára kínos ügyeket boncolgató ellenzéki újságírók, jogvédők és aktivisták sokaságát szinte kivétel nélkül olyan magányos tettesek verték össze vagy gyilkolták meg, akiket a hatóságoknak valahogy soha nem sikerült kézre keríteniük, vagy ha mégis, makacsul hallgattak a megbízók kilétéről.

Magyarországon a szocialisták népszavazási kezdeményezését 2016-ban fizikai erővel akadályozó, a sajtóban csak „kopaszokként” emlegetett csoport következmény nélkül maradt fellépése vagy a hatalomhoz ezer szállal kötődő biztonsági cégek nemritkán jogsértő tevékenysége ezekhez képest a kiszervezett represszió jóval enyhébb változatát képviseli. Azt azonban jól mutatja, hogy szükség esetén itthon is akad olyan magánszereplő, amely elvégzi az állam helyett a piszkos munkát.

(BG: Ne túlozzunk! Ezek nem csak most és itt fordulnak elő, hanem amióta a demokrácia nevű pártszínház kapta meg a lehetőséget a szavazók és általában a közvélemény befolyásolására minden demokratikus államban. Nem kivétel ez alól sem az USA, sem a legtöbb állam. Ugyanilyen stílusú gyilkost láthattuk Kennedy, Abraham Lincoln estén, vagy Julius Caesar, Indira Gandhi, Ferenc Ferdinánd, sőt Trockij estében is. Az ilyen típusú piszkos munkát elvégzők mögött mindig állt egy állam, vagy annak a titkosszolgálata. Ezek tehát nem mai találmányok, legfeljebb az benne a modern, hogy ma legtöbbször olyan magáncégei is belefolynak a politikai gyilkosságokba, amelyek valamelyik pénzhatalmi lobbinak, vagy a hozzá köthető titkosszolgálatnak „magáncége”, valamilyen ügyes áttétellel. Az élet ellenes mellett azonban megjelentek az ún.„karaktergyilkosságok”, amelyek még kisebb részben származnak a pártoktól, nagyobb részük a pénzpórázra vett sajtóban születik,s ezt a helyzettől függően felhasználhatják a pártok, beépíthetik a kampányukba, érvelhetnek vele. Ezek lehetnek persze hamiszászlós esetek is, ahol a politikai csoport vagy valamely népközösség maga ellen követtett el támadást, hogy ebből merítsen lehetőséget.)

Nyakó István← Nyakó István és a kopaszok a Nemzeti Választási Iroda épületében 2016. február 23-án Fotó: Balogh Zoltán / MTI

5. A civil szervezeteket nem kell betiltani, elég betörni. A modern tömegdemokráciákban a politikai diskurzus és döntéshozatal nem az állam kiváltsága, hanem a társadalmi erők sokkal szélesebb köre számára nyitott. Bár a hatalom a választott szerveké és alkotmányos intézményeké, az egyeztetések és az állampolgári befolyásolás kiszélesedő csatornáinak köszönhetően a politikai erőtér sokpólusúvá válik. (BG: Ez persze jól hangzik, de csak papíron van így. Az élet sajnos mást mutat és ezt minden agyszennyezés nélkül élő magyar és nem magyar tudhatja. A pártpolitikai színház ugyanis csak annyit enged a nézőknek – vagyis a szavazóknak – hogy a jegyvásárlás után beüljenek és tapsoljanak. Persze ha nagyon rosszak a színészek, akkor lehet fütyülni is, de a jegy árát visszakérni, vagy a rendezésbe és a darabválasztásba beleszólni nem! Sőt a színházigazgatók személye és a színházak finanszírozása is a közhatalom kezébe került, ami egyértelműen privatizálva van! Ennyi a sokpólusú erőtér!)

Meghatározott témák, ügyek köré szerveződött civilek befolyásolják a döntéshozókat, hogy fontos, de elhanyagolt problémákkal foglalkozzanak, vagy éppen ellátják azokat a feladatokat, amelyeket az állam nem, vagy nem elég jól. A szabad sajtó mellett független társadalmi szervezetek figyelik, ellenőrzik az államhatalom minden lépését, és felhívják a figyelmet az esetleges állami visszaélésekre, jogsértésekre. Állampolgári kezdeményezések és tiltakozások késztetik reakcióra és mindenekelőtt önmegtartóztatásra az államot. (BG: Erről csak az Aranybullában szereplő ellenállási jog jut az eszembe. A mai korban nem lenne szükség egy hasonló lehetőségre? A sajtó ugyanis nem szabad, hanem látszatszabadsággal manipuláló és a pénzpóráztól alapvetően függő profitüzem, a független társadalmi szervezetek nagy része be van kötve a Soros alapítványaitól érkező erőforrásokhoz. Az állampolgári kezdeményezések pedig a sokszorosan kifosztott, vesztesek számára csak még nagyobb veszteséget tud okozni és nem késztetik önmegtartóztatásra az államot, mert a kormányzat jobban fél a bankárkaszt retorzióitól, mint a saját szavazónak a haragjától.) A civilek politikai tevékenysége nem demokratikus defektus, ahogy a kormány állítja, hanem a konszolidált demokráciák egyik alapköve. (BG: Remélem azon konszolidált demokráciákra gondol a szerző, ahol nem fosztotta ki a népet sem a náci, sem a bolsevik hadsereg, s nem ült a nyakára sem a kommunista, sem a globalista kifosztóréteg! Ma hazánkban nincs olyan vagyonnal rendelkező polgárság, vagy gazdatársadalom, akik nemzetként viselkedve kiállnának a haza érdekei mellett, s a közjó irányába lennének képesek elmozdítani a privatizált közhatalom birtokosait. Ők persze érzékelik ezt, s amennyit nagyon kell az áltag-polgároknak adni, hogy ne legyen lázadás, mindig meg fogják adni. Az máskérdés, hogy ezt már Kádár is megtette úgy, hogy közben ezért adósította el az államot, vagyis ráterhelte a jólét árát a következő nemzedékre!) A diktatúrák és hibrid rezsimek egyik közös vonása, hogy a politika pluralisztikus felfogása helyett a hatalom összpontosítására és a társadalmi részvétel korlátozására, a politikai közbeszéd és a kritikus hangok minél nagyobb fokú ellenőrzésére törekszenek. Jogvédő és karitatív szervezeteket nem Magyarországon és nem is Lengyelországban bélyegeztek először idegen ügynököknek. (BG: Miért? A Nemzeti Jogvédő Alapítvány és a Civil Jogászbizottság kivételével nem azok? Hol volt a többi jogvédő 2006 őszén?) A civilellenes nemzetközi kereszteshadjáratnak az első lökést a 2003–2004-es grúz és ukrán demokratikus szabadságmozgalmak adták, amelyekben nemzetközileg beágyazott civil aktivisták is jelentős szerepet vállaltak. A fehérorosz elnök, Alekszandr Lukasenka akkoriban sok autokrata szorongásának adott hangot, amikor így nyilatkozott: A mi országunkban nem lesznek semmiféle rózsás, narancsos vagy banános forradalmak! (BG: Miért nem nevezte őket a nevükön? Azok egyértelműen CIA forradalmak voltak!)

Békemenet a Margit hídon 2018. március 15-én

Békemenet a Margit hídon 2018. március 15-én Fotó: Bielik István / 24.hu

A független civil társadalomra az autokraták a liberális demokrata nyugat ötödik hadoszlopaként kezdtek tekinteni, és azonnal preventív ellenforradalomba kezdtek, amely aztán az arab tavaszt követően kapott új lendületet. (BG: Olvasd el a Létezik-e Soros terv, vagy NEEM? – alcímű könyvemet, amelyben szinte az összes civilszervezetről bebizonyítom, hogy igenis be vannak kötve Soroshoz.)

A terrorizmus és az idegen beavatkozás veszélyeire hivatkozva a következő évtizedben több mint hatvan országban vezettek be a civil szervezetek működését korlátozó jogszabályokat, túlnyomó többségüket a szubszaharai, kelet- és délkelet-ázsiai, közel-keleti térség diktatúráiban és hibrid rezsimjeiben, Zimbabwétől Oroszországig, Bhutántól Kirgizisztánig, Szingapúrtól Bolíviáig. (BG: Szerintem ne foglalkozzunk más kultúrák ügyeivel addig, amíg itthon nincs meg az az életszínvonal, ami elvárható lenne itt a Kárpát-medencében!) Ezek a jogszabályok a legváltozatosabb módokon igyekeznek kontroll alá vonni és megbénítani az NGO-kat: előzetes kormányzati jóváhagyáshoz és regisztrációhoz kötik a működésüket, „idegen ügynök”-törvényekkel bélyegzik meg a tagjaikat, pénzmosás- és terrorizmusellenes jogszabályokra hivatkozva korlátozzák vagy megadóztatják a külföldről érkező támogatásaikat, rágalmazási és hazaárulási perekkel vegzálják a civileket, illetve baráti álcivil szervezetekbe próbálják becsatornázni a külföldi donorok hozzájárulásait. (BG: Szóval ez fáj neki is? Elveszett az a lé, amit a bankárkaszt Soroson vagy más lobbistán keresztül juttatott volna az NGO-knak azért, hogy megfelelően táncoljanak?)

Ezek az intézkedések, bár nem lehetetlenítik el teljesen az NGO-k működését, radikálisan emelik a civil tevékenység költségeit (plusz kiadások, személyes megbélyegzettség, hatósági zaklatások), ami öncenzúrára vagy teljes depolitizálódásra ösztönzi azokat, akik egyáltalán megmaradnak a civil szférában.

(BG: Az NGO-k működésről írtam egy könyvet, amely a Zsidókérdés magyar szemmel – című sorozatom második kötete lett, Létezik-e Soros terv vagy NEEM?– alcímmel, s így ezt a témát hanyagolnám itt. Viszont az NGO-k többsége mögött ott lehet az az önmagát is letagadó világerő, amelyről egy nyilvánvaló hamisítvány értesített bennünket és az amerikai autógyárost: Henry Fordot, aki ezt írta erről: „Az egyetlen, amit a Jegyzőkönyvekkel kapcsolatban bizonyossággal kijelenthetek, az az, hogy tökéletesen egyeznek mindazzal, ami történik. A Jegyzőkönyvek az elmúlt tizenhat évben, vagyis mióta nyilvánosságra kerültek, összhangban voltak a világhelyzettel, és ma is mutatják annak ritmusát.” Ezért e hamisított dokumentumnak, mint egy munkahipotézisnek az értéke vitathatatlan; egységes képben mutatja be a világfelforgatás különböző aspektusait – közöttük számos olyat, amelyek sok évvel a Jegyzőkönyvek publikálása után jelentek meg és jutottak érvényre. No ezek után minden agyfertőzött liberális visítani fog és fasisztázni. Lelke rajta!)

Sajátos jelenség a „zombi NGO-k” vagy GONGO-k (government-organized non-governmental organization), vagyis a rezsim által fenntartott, „házi” álcivil szervezetek megjelenése. Ezek elsődleges funkciója, hogy a hatalom által „helyesnek” tartott civilséget jelenítsék meg. A Szudáni Emberjogi Szervezet, a kínai Vöröskereszt Társaság, a Mianmari Nőügyi Szövetség vagy az orosz Nasi ifjúsági szervezet – mind a kormány melletti kiállással igyekeznek támogatni a központi propagandát. Tömegtüntetéseken vagy akár utcai erőszakkal demonstrálják az autokraták népszerűségét, és „emberjogi”, illetve „civil” szempontból bírálják az ellenzéket. (BG: Én azonban nemzeti alapon bírálom őket, mert nem a közjó irányába tesznek erőfeszítéseket, hanem liberális-internacionalizmus hazai előretörését segítik és a nemzeti gondolkodás minden aspektusát tagadva lihegnek, hogy nagyobb csontot kapjanak a gazdától! Én viszont az igaz úton járva fogalmazok meg kritikát akár OV, akár a kormány irányába, hiszen ők sem tökéletesek, így hibáznak is bőven.)

A GONGO-k keveset elemzett, pedig Kína, Oroszország vagy Azerbajdzsán mellett Magyarországon is egyre fontosabb megnyilvánulása a szintén a hatalomtól függő „zombi” think tankek, szakértők és közpolitikai elemző intézetek tevékenysége. Ezek nem csupán szakmai háttérmunkával támogatják az állam működését, mint a hagyományos agytrösztök. A médiában, hazai és nemzetközi konferenciákon nem transzparens módon „civilként” vagy „szakmai” kommentátorként jelenítik meg a rezsim mindenkori aktuális álláspontját. (BG: Nem a balliberális közpénzfosztogatóktól és nyalógépektől tanulták ezt el? Néha már azt érzem, hogy annyira tudományos a szerző nyelvezete, hogy szinte érezhető az a finom választóvonal, ahol a nyalógépek nyalásai kezdődnek.) A kormányzati propagandamédiához hasonlóan céljuk elsősorban a zavarkeltés, a kormánytól nem függő szakértői kritikák hiteltelenítése, a kormányzati kommunikációs panelek szakmai véleményként való közvetítése. (BG: Komolyan vannak ma – bármelyik oldalon – szakmai alapon megfogalmazott kritikák? Feltétlen hozzon össze velük mielőbb!) Nemcsak Magyarországon léteznek specializált zombi think tankek, hogy a nyilvánosságban mosdassák a kormány alapjogsértő intézkedéseit, vagy hogy hazaáruló nemzetvesztőként állítsák be a hatalom kritikusait. Hasonló feladatot lát el például az Oroszország mellett Németországban és Ausztriában is működő Civilizációk Párbeszéde Kutatóintézet, amely egy Putyin köréhez tartozó oligarcha, Vlagyimir Jakunyin vezetésével „független szakértői” szinten képviseli és népszerűsíti a Kremlnek kedves politikai narratívákat, mint az „átideologizált” NGO-k korlátozásának szükségességét vagy a krími orosz beavatkozás jogosságát. Hasonló tevékenységet végez belföldön a Rethinking Russia is, amely a „szuverén demokrácia” orosz modelljének első számú „szakmai” propagátora és a nyugati „információhiányos” emberjogi kritikák fáradhatatlan bírálója. Bár hajlamosak vagyunk ismerősebb történelmi párhuzamokhoz nyúlni a jelen megértésekor, fontos felismerni, hogy a hibrid rendszerek nagyon kevés vonatkozásban emlékeztetnek a „klasszikus”, huszadik századi diktatúrákra, mindenekelőtt a leggyakrabban hivatkozott példákra: a náci Németországra és a sztálini Szovjetunióra.

Ezért is uralkodik például a magyar közbeszédben a szembenálló (az egyszerűség kedvéért: fideszes és nem fideszes) szekértáborok között a kölcsönösen egymást tagadó párhuzamos valóságok diskurzusa. (BG: Ha kicsit is tisztességes a szerző, akkor engem kifelejt ezekből a szekértáborokból! Én ugyanis nem tartozom egyikhez sem, mert nemzeti elkötelezettként nem lehetek egyik RÉSZ-nek, vagy pártnak a támogatója! Viszont támogatok mindenkit, aki valóban a közjót és a nemzetünk emelkedését szeretné szolgálni, pártonkívüliként, közmagyarként!)

Az egyik oldal joggal mutat rá a demokrácia és a jogállamiság súlyos leépülésére, az intézményesített autoriter gyakorlatok terjedésére, mindenekelőtt pedig a nyilvánosság és a pártverseny durván esélytorzító szerkezetére. Eközben a másik oldalnak is igaza van, amikor túlzónak minősíti a diktatúrázást, a fasizmussal, a sztálinizmussal való összevetést, amely egyszerűen figyelmen kívül hagyja a (Magyarországon szerencsére nem létező) rendszerszintű erőszak jelentőségét, illetve a viszonylag szabad (bár fairnek már távolról sem mondható) választások meglétét. Azért kulcsfontosságú felismernünk a NER dinamikájának sajátos, hibridizálódó jellegét, mert a népirtó és a pluralizmust alapjaiban elvető rezsimekkel való indokolatlan rokonítás minden érdemi kritikát a kiindulópontnál hiteltelenít.

(BG: Ezzel legalább egyet tudok érteni! Nincs ugyanis sem bal, sem jobboldal hazánkban. Csak pártok vannak, melyek próbálják megszerezni a közhatalmat azért, hogy jól-rosszul a saját és a közérdeket szolgálják. Valójában az arány a kérdés egyedül. Ki ad többet a köznek és ki gyűr többet a saját zsebébe?!)

Magyarország hibridizációja

A demokrácia, a diktatúra és a kettő közötti „szürke zóna” (a különféle hibrid rezsimek színes terepe) nem háromosztatú tér, hanem sokkal inkább egy széles skála három különböző, könnyen összemosható tartománya. Nehéz pontosan meghatározni, mikortól nem nevezhető többé demokráciának egy ország politikai rendszere. (BG: Könyörgöm! Olvassa el Arisztotelésznek az államformákról szóló értekezését, mert akkor talán megérti, hogy a pártpolitikusok miért is „hiányoztak az iskolából” amikor azt tanították! Azért, mert akkor bizony nem hivatkoznának lépten-nyomon az elfajzott népuralomra, hanem magabiztosan tennék a dolgukat a közjó érdekében úgy, hogy nem erőltetnék végre a szavak hamisságát, a rabszolgatartó demokrácia példázatát pedig örökre elvetnék!) Magyarország esetében is bizonytalan, hogy a polgári jogok biztosítása, a hatalommegosztás, a joguralom és a pártverseny tisztasága pontosan mikorra erodálódott a konszolidált demokráciákkal összeegyeztethetetlen mértékig. Az Alkotmánybíróság jogkörének 2010-es szűkítésével? A visszamenőleges jogalkotással? A választási rendszer átszabásával? A „kopaszok” akciójával, vagy az Állami Számvevőszék direkt beavatkozásával a legutóbbi kampányba?

Csak egy dolog biztos: Magyarországon mára pártirányítás alá került az elvben semleges állami intézményrendszer és a nyilvánosság meghatározó része, a kormányoldal pedig oly mértékben képes jogalkotási és adminisztratív eszközökkel az érdekei szerint manipulálni a választási környezetet, hogy hazánk mostanra tökéletesen megfelel a hibrid rendszerek, azok között is a versengő autoriter rezsim közkeletű politikatudományi definíciójának.

(BG: Kedves Szerző! Az „elvben semleges állami intézményrendszer és a nyilvánosság” – nem most, hanem évtizedekkel ezelőtt került pártirányítás alá, s amíg itt vitázunk, embereket lakoltatnak ki a bankárkaszt lakájai, s halnak meg az utcán hajléktalanok. Nem arra van itt szükség, hogy egymást gyűrjük le, hanem fel kellene ismerni a mai demokráciából kivezető utat, ami nem lehet más, mint az erkölcsi alapú értékrend nemzete, a pártoskodás helyett! A nemzet ugyanis fel tudta mutatni a múltban a közjó iránti elkötelezettségét, s pl. 1848. áprilisi törvényeiben lemondott az adómentességéről, s az alkotmány sáncaiba emelte a jobbágyságot nemzetiségi hovatartozástól teljesen függetlenül. Mikor fog ennyit megtenni a mai pártrendszer? Szerintem a pártdemokrácia egy hamis ábránd, amely nem fog soha eredményt hozni a köznépnek, de a liberális demokrácia sem, mert abban is ott rejlik a bankárkaszt pénzpóráza. Nekünk egy közjót szolgáló olyan nemzeti államforma kell, amely nem fog szekértábort alkalmazni, sem a bal-, sem a jobboldalon.)

Ez a már hivatkozott Levitsky és Way megfogalmazásában így hangzik:

olyan polgári rezsim, amelyben léteznek a formális demokratikus intézmények, és ezeket tekintik a hatalomra jutás elsődleges eszközeinek, de amelyben a hatalmon lévőket jelentős előnyhöz juttatja az állami intézményekkel való visszaélés (…), és a játéktér súlyos mértékben a hatalmon lévők javára lejt. A verseny így valódi, de nem tiszta.

 (BG: Ismét megjelent a VERSENY szó! Pedig inkább a szolidaritást, az egymást segítését kellene hangsúlyozni, minden politikai tömörülésnek! Igaz, ez csak akkor történik meg, ha létre jön az Egységes Párt, vagy inkább a Nemzetegyesítő Mozgalom! )

Természetesen a kormányon levők egy konszolidált demokráciában is élveznek bizonyos előnyt, mindenekelőtt a választás előtti osztogatás lehetősége és a helyzetükből adódó nagyobb médiafelület révén. (BG: Éppen az önök oldalán szokták Horthy Miklóst szapulni, pedig a XX. század nagyformátumú állam-férfija volt, akinek a vagyona nem nőtt a kormányzósága idején, ellentétben a mai politikai osztály tagjaival, akik mindannyian megtollasodtak a hatalomtól!) Ez a különbség azonban nem terjedhet odáig, hogy alapvetően torzítsa az ellenzék versenyesélyeit.

Pártállástól vagy a rendszer személyes megítélésétől függetlenül rendkívül naivnak vagy tudatlannak kell lennie annak, aki őszintén azt gondolja, hogy a magyar pártverseny ma semleges játéktérben, egyenlő esélyekkel zajlik. (BG: S mikor zajlott utoljára egyenlő esélyekkel?) Lényegében egyetlen párt (az egykor liberális ifjúság pártja - ne udvariaskodjunk most a KDNP-vel) alkotott olyan új választójogi környezetet, amelynek a választókerületi beosztástól és a második forduló elhagyásától a kampány-finanszírozási rendszeren, illetve a televíziós és plakáthirdetések szabályozáson át a győzteskompenzációig és választásért felelős szervek összetételéig minden egyes eleme tudatosan a kormányzó párt aktuális érdekeire lett szabva. Mindezt pedig nem „a tudatlanság fátyla mögött”, mintegy szerencséjére, hanem a pártrendszer dinamikájára és a választási földrajzra vonatkozó két évtizedes tapasztalat birtokában érte el.

Fidesz-ünnep 2018. április 8-án← Fidesz-ünnep 2018. április 8-án. Fotó: Bielik István / 24.hu

Ezt a rendkívüli előnyt tetézi a közmédia és a közpénzzel megtámogatott, lojális oligarchák által megszerzett országos és regionális kereskedelmi médiaportfólió pártutasításos vezérlése; az ügyészi szervezet, az Állami Számvevőszék és az Alkotmánybíróság diszkriminatív jogalkalmazása, komplett iparágak fideszes ellenőrzés alá vonása; valamint az állam kegyeitől függő legszegényebb rétegek totális egzisztenciális kiszolgáltatottsága. A rezsim ráadásul mindeddig kellő biztonságban érezhette magát ahhoz, hogy még csak ki se játssza az összes kártyáját. Hogy milyen további adminisztratív lehetőségek állnak rendelkezésére arra az esetre, ha egyszer valóban fenyegetve érezné magát, abból csak ízelítőt adott az Állami Számvevőszék akciója a kampány kellős közepén a Jobbik és más ellenzéki pártok ellen.

Félreértés ne essék: mindez nem mentség az ellenzéki pártok inkompetenciájára és látványos kontraszelekciójára, a hatékony politikai alternatívaképzés totális hiányára.

(BG: Ismét valami, amivel egyet tudok érteni. Az ellenzék úgy működik, mintha a haza és a nemzet ellensége lenne és valójában csak és kizárólag Orbán Viktor a gyűlöletük tárgya, holott nemzeti konszenzust kellene kialakítani, s nem egymás lejáratásával kellene foglalkozni – főleg nem az EU színterein – hanem együtt és kölcsönös engedmények alapján kidolgozni a hazai közjóhoz vezető utat. Persze tudom, hogy ellentétes az érdek, mert nem mindegy, hogy kik döntenek a hazai erőforrások felhasználása ügyében, de Dávid Ibolya kiszólása óta tudhatjuk, hogy van megállapodás a kormány és az ellenzék között az elosztás – nevezzük jutaléknak? –70-30 %-os mértékén. Nem tudni persze, hogy ez áll-e még vagy már ezt is felrúgták, viszont jól mutatja, hogy képesek azért ők megállapodni akkor, ha a saját érdekeik ezt kívánják. Hatékony politikai alternatívaképzést csak akkor tudok elképzelni, ha az a hazugságözön, ami a belpolitikát jellemzi: megszűnik. Ez azonban az önszerveződő nemzetre vár!)

A magyar intézményes ellenzék látható része rossz minőségű és ügyetlen. Orbán Viktor alighanem továbbra is a magyar kínálat legtehetségesebb hatalompolitikusa, de mégiscsak ugyanaz az Orbán Viktor, akit szoros versenyben 2002-ben még egy Medgyessy Péterrel, 2006-ban egy Gyurcsány Ferenccel is meg lehetett verni.

(BG: Nem kellene elfelejteni, hogy Orbán sokat tanult Gyurcsány hibáiból és az MSZP hatalompolitikai eljárásaiból ügyesen kiválogatta azokat az elemeket, amelyek egy keresztény-konzervatív politikust megerősít, sőt még a baloldalon is népszerűsít. Magához kötött jó pár baloldali politikust is, akik „megtérve a nemzethez” nem szálkák már a jobboldali szavazók szemében. Szerintem soha nem tudná sem Medgyessy Péter, sem Gyurcsány Nyerenc megszorítani OV-t.) A „fizessenek a gazdagok!” vagy a „Szél-terv” talán nem a legerősebb politikai vízió, de nem is sokkal gyengébb, mint a  2002-ben győztes „jóléti rendszerváltás”, vagy pláne a 2010-es „itt az idő, Magyarország”. A szocialista-szabaddemokrata koalíciók arcpirító korruptsága joggal ásta alá a velük szembeni állampolgári bizalmat, de a korrupció mai szintje finoman szólva sem indokolja a harmadik kétharmadot.A létező ellenzék elsősorban abban bizonyult ügyetlennek, hogy nyolc év alatt képtelen volt megugrani azokat a rezsim által szándékosan elé állított plusz akadályokat, amelyek egy konszolidált demokratikus közegben nem forgácsolnák szét a bármilyen alternatíva képzésére és megjelenítésére bevethető energiáit. 1998-ban a Fidesznek is szétaprózott ellenzéki térfélen kellett versenyeznie, de a két forduló miatt nem kényszerült arra, hogy az egész kampány alatt azzal roadshow-zék, közös listán vagy egyéni koordinációban áll-e össze a kisgazdákkal, az MDF-fel és a MIÉP-pel. A közmédia egyes műsorai és műsorvezetői 2010 előtt is elfogultak voltak az ellenzékkel szemben, de ez nem azt jelentette, hogy a köztévé és csatolmányai a komplett magyar vidéki laphálózattal együtt hajnaltól műsorzárásig tényállításokban hazaárulózták, terroristázták és buzizták volna a Fideszt. (BG: Lám azon érdemes elmélázni, hogy mi is indokolta a Fidesznek ezt a stílusváltását, s vajon melyek azok a hibák, amelyeket nem lehet szó nélkül hagyni és melyek mellé kellett volna odaállnia az ellenzéknek, ha az magyar érzelmű és nem a gyűlölet vezérli.) 

Medgyessy Péter← A 2002-es országgyűlési választás első fordulója előtt két nappal tartották meg Orbán Viktor miniszterelnök és Medgyessy Péter, a Magyar Szocialista Párt miniszterelnök-jelöltje közötti vitát Fotó: Soós Lajos / MTI

A demokrácia természetéből adódóan rendkívül sérülékeny rendszer, amely a többségi elv (a folyamatosan változó „népakarat”) és az előbbit kordában tartó alkotmányosság (a fékek és ellensúlyok sokat emlegetett rendszere) törékeny egyensúlyára épül. Ez az egyensúly pedig bármelyik irányban könnyen megbillen. A személytelen intézmények uralma és a képviseleti rendszer elitjellege könnyedén elszakíthatja a „népuralmat” a néptől.

(BG: Bevallom szinte szégyen már újra leírni, hogy a képviseleti rendszer már régen nem alulról szerveződően jelentkező népképviselet, hanem kifejezetten olyan pártképviselet, amelynek semmi köze a néphez! Nincs egyetlen olyan képviselő sem, aki szembe merne szállni a pártjával, vagy ha van, akkor azt gyorsan kikészíti maga a pártja. Nem szívesen sorolok neveket, de Hadházy-Szél, Botka László, Ángyán József, stb. bizonyítja az állításomat, hogy ez bizony a demokráciának nevezet elfajzott népuralmi rendnek a pártos velejárója. Azt pedig nem kell magyaráznom, hogy a néptől mind a bolsevik, mind a globalista rendszer elszakítja a képviselőket azzal, hogy hamis módon beszél a képviselői függetlenségről, holott ha valóban a lelkiismeretük szerint szavaznak, akkor vagy keményen fizetni kell, vagy kizárják a frakcióból a képviselőt, ami egyúttal a politikai életből való kb. 80 %-os kizárást jelent. Onnantól nehéz lesz neki bárhol és bármit elérni, vagy megszólalni. Nyilatkozatai súlytalanok lesznek! Mindez a demokrácia lényegéből fakad, mert ez valójában párt-demokrácia és nem képviseleti, hisz nem a választókat, csak pártjaikat képviselik legtöbben! Erre egyetlen gyógyír van, s az is csak a NEMZETEGYESÍTŐ MOZGALOM honlapján található. Ők a helyi és pártonkívüli ún. választókerületi-követek közül válogatják ki a képviselőjelölteket, akiket a pártlistára is feltesznek!)

Ugyanakkor a demokrácia lényegéből fakadóan annak a veszélynek is mindig ki van téve, hogy az aktuális többség az alkotmányosságot semmisíti meg, és végső soron magát a rendszert váltja le. (BG: Ezt a magyar történeti alkotmányosság teljességgel kizárta, ahogy a diktatúra lehetőségét is! Talán ezért kellene az Emelkedjünk magyarrá! – című könyvemet is elolvasni, amelyben leírom az alkotmányos evidenciák sorát, s ezzel feleslegessé teszem a történeti alkotmány teljes törvénysorának a tanulmányozását. Ugyanis a szerves jogfejlődés nem egy maradi, poros és használhatatlan elvrendszert tár elénk, hanem egy olyan szokásjogi rendet, amelynek elvei ma is használhatók, csak épp nem a liberális, internacionalista jogászoknak kell áttekinteni a jövőnek szóló lehetőségeket!)

 

Különösen nagy a kockázat olyan társadalmakban, ahol végletesen nagyok a vagyoni különbségek, vagy ahol egyes identitáskülönbségek (etnikai, vallási, vagy éppen az állampárti múlthoz való viszonyra épülő ellentétek) szélsőségesen megosztják a politikai közösséget, és az ország két fele ellenségként kezd tekinteni egymásra. Az ilyen politikai atmoszféra előbb-utóbb megteremti a lehetőséget a hatalom extrém túlterjeszkedéséhez: ez nem egyes politikusok egyéni romlottságából, hanem a hatalom logikájából adódik. (BG: Erre is volt már példa a magyar történelemben, hiszen az 1967-es kiegyezés – ha nem is tökéletesen, de – egy táborba tudta sorakoztatni a „labancok” nemzeti érzésű részét, a kurucok radikálisaival is.)

Nem kell különösebb gonoszság ahhoz, hogy valakiből autokrata legyen, inkább ahhoz szükséges kivételes államférfiúi bölcsesség és önmérséklet, hogy valaki ne legyen az, amikor megtehetné.

(BG: Igen sajnálom, hogy Bibó István már egyszer idézett mondatát nem véste a fejébe minden magyar ember, akár újságíró, akár helyi politikus, akár tanácsadó, vagy miniszter: „A hatalom demoralizál, tehát ellenőrzésre szorul.”)

A hibrid rendszerek csele, hogy a jogállami színfalak miatt nem-demokratikus és szabadságellenes jellegükkel gyakran még működtetői és támogatói jelentős része sincs feltétlenül tisztában. Fontos belátni, hogy a „posztkommunista maffiaállam” népszerű koncepciójával szemben a magyar demokráciát nem hataloméhes bűnözők maroknyi csoportja tartja tetszhalott állapotban, akik kizárólagos célja a nemzeti és uniós erőforrások minél alaposabb kiszipolyozása. A korrupció és a közpénz közpénzjellegének elveszítése nem cél, hanem eszköz. Nem a közhatalom rendelődik alá a járadékvadászatnak, hanem fordítva: az intézményes korrupció a hatalom megtartásának egyik előfeltétele.

(BG: Sajnos ismét egyet kell értsek a szerzővel. A hatalom megtartása csak úgy képzelhető el minden részérdekű közösség – vagyis valódi párt számára – , ha megteremti magának azt a holdudvart, akik gazdagok és szükség esetén zsebbe nyúlva is támogatják az említett részérdekű politikai közösségnek a hatalmon maradását. Vagyis ismét egy tény, amit fontos kiemelni: a párt-demokrácia nem elsősorban a közjót célozza, hanem sokkal inkább az egyéni érdekeknek a megvalósítója, s csak annyiban közérdekű, hogy ne lépjen fel ellene a szavazók társadalomi teljessége, mert abba könnyen bele is bukhat. Ezt a leckét Furcsán Nyerenctől tanulta meg Orbán Viktor! De a Nemzetegyesítő Mozgalomnak nem szükséges ez a tudás, hiszen ők nem kívánnak hatalomra kerülni, hanem csak szolgálni akarják a helyi közösségeket. Szolgálni azzal, hogy lehetőséget adnak a helyben ismert és elismert pártonkívüli személyeknek, hogy ha közösség v. közösségek megválasztják választókerületi-követnek, akkor alkalmasságuk esetén a Nemzetegyesítők egyéni és listás jelöltje is lehet. Ezzel pedig vissza lehet térni a népképviselethez a pártképviselettől! Ez egyébként egyfajta előválasztásoknak is felfogható, ami a civileket hozza helyzetbe a pártkatonákkal szemben, s ez bizony sokkal tisztességesebb, mint az a vezetői párterőszak, amivel rákényszeríti a pártalapszervezetekre a központ jelöltjét!)

Nyilvánvalóan fontos szerep jut a NER-ben a konjunktúralovagoknak és cinikus kollaboránsoknak, de senki ne gondolja, hogy közép- és alsószintű állami alkalmazottak tízezrei – a Fideszre voksoló milliókról nem is beszélve – nap mint nap azzal a megelégedett tudattal indulnak munkába, hogy ma is szorgosan kivernek majd egy téglát az alkotmányosság falából. „A rendszerváltás befejezése”, „a posztkommunista struktúrák leváltása”, „a balliberális hegemónia megtörése” vagy akár a „magyar Magyarország megőrzése” olyan, aprólékosan megkonstruált ideologikus elbeszélések, amelyek még a rendszer finnyásabb híveiben is erősen rezonálnak, és jól semlegesítik az esetlegesen felmerülő kétségekeiket. (BG: Ha ezt az ellenzék is tudja, akkor mi szükség van arra az avitt gyűlölködésre, amit produkálnak a Fidesz és főleg OV ellen?

A jó hír az, hogy a hibrid rendszerek fő erőssége egyben fő gyengeségük is. Mindaddig, amíg választásokat tartanak, le is válthatók békés úton. Ha pedig ezt úgy akarnák megelőzni, hogy betiltják vagy látványosan elcsalják a választásokat, legitimitásuk alapját ássák alá. A kilencvenes évek óta minden intézményi manipuláció és erőforrásfölény ellenére választásokon bukott meg a kormány például Nicaraguában (1990), Zambiában (1991), Guyanában (1992), Fehéroroszországban, Ukrajnában és Malawiban (1994), Albániában (1997), Horvátországban (2000) és Kenyában is (2002); sőt, 2015 végén az ellenzék még egy olyan katonai diktatúrában is választáson tudott nyerni, mint Mianmar. (Igaz, az ellenzék győzelme nem jelenti a demokrácia szükségszerű restaurációját: a legyőzött autoriter kormányokat gyakran hasonló autokraták követték, sőt az is előfordult, hogy a tegnapi ellenzéki tiszta diktatúrába vezette az országot; a fenti példák közül ez történt például Zambiában és Fehéroroszországban.)

(BG: Ismét egyetértek a szerzővel, akivel azonos a keresztnevünk! Be kell lássuk, hogy csak egyetlen fegyver van a magyar nép kezében arra, hogy visszavegye a közhatalmat, s ezzel felszámolja a pártok túlhatalmát, visszatérjen a valóban magyar alkotmányossághoz, s ez a választási részvétel! Persze itt nem arra gondolok, amit a druszám sugall, hogy az alkotmányosság a Fidesz alaptörvényével veszett el, hanem pontosan meghatározom, hogy 1944 és 1949 között fokozatosan számolták fel a magyar alkotmányosság elemeit, s az 1949. évi XX. törvénnyel bevezettek egy zsarnoki diktatúrát, amit a szovjet fegyverek biztosítottak az akkori kommunisták számára. Ma a Fidesz legalább annyit megtett, hogy megemlítette a Nemzeti Hitvallásban a történeti alkotmányt, amelynek R cikke így szól:„Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.” Vagyis legalább a történeti alkotmányunkat megemlíti, sőt azt állítja, hogy az Alaptörvényt – és így remélhetőleg a törvényeket is – a történeti alkotmány „vívmányaival” összhangban kell értelmezni. Ha ez így működne, akkor nem lenne probléma sem a devizahitel, sem a földkérdés, valamint az EU-nak sem tudtuk volna át adni, sem részben, sem egészben a nemzeti szuverenitásunkat! Reméljük ez is változni fog!)

 A mianmari ellenzéki Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD)

A mianmari ellenzéki Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) párt támogatói ünnepelnek a párt székháza előtt 2015 novemberében, miután a választásokon az NLD elsöprő győzelmet aratva, a kormányalakításhoz elegendő mandátumot szerzett a parlamentben Fotó:Lynn Bo Bo/EPA/MTI

Ha a demokrácia védelmezői választás útján akarják megdönteni a rendszert, ahhoz „egyszerűen” demokratikus többségre van szükségük.(BG: Vagyis be kell állni sorba a bankokhoz a választási kampányhoz szükséges hitelért, ami ha kormányra kerül a párt akkor könnyen, ha nem, akkor pedig elhúzódva fizethető csak vissza. Kell ehhez a képlethez közgazdásznak lenni?)

Igaz, ennek a többségnek a megteremtéséhez épp a rendszer természetéből adódóan sokkal több kreativitásra és erőfeszítésre van szükségük, mint a konszolidált demokráciákban. (BG: Remélem, hogy az eddig lejáratódott balosok és az őket is hajazó liberálisok nem lesznek kreatívak, hanem eltűnnek szépen a süllyesztőbe! Viszont az önszerveződő közösségek – minden NGO és bankárkaszti segítség nélkül – megtalálják majd a Nemzetegyesítők honlapját, s a helyben ismert és elismert pártonkívüli személy megválasztásával, képesek lesznek olyan alkalmas, választókerületi követet álltani, akik a nem csak az 500 érvényes aláírást szerzik meg, hanem a Nemzetegyesítők erkölcsi támogatását és bizalmát is. Ezzel ugyanis a Nemzetegyesítők listáján bekerülhetnek úgy a törvényhozásba, hogy nem kell magukat pénzpórázra fűzni, s mégis lehetnek népképviselők, akik a helyi közösség követeként fogják a kormány és az OGY légkörét a közjó irányába fordítani!)

Bármennyire kevéssé biztatóan hangzik is, tiszta és kiegyensúlyozott pártversenyben egy idő után még egy ilyen ellenzéknek is kell tudnia győznie. (BG: Ezt szerencsére cáfolják az eddigi választások, s ne is akarjunk egy ilyen ellenzéket beültetni a kormányba, mert arra az ország fog alaposan ráfizetni!) Míg utóbbiban egy csapnivaló ellenzék is képes lehet a győzelemre, egy hibrid rezsimben csak átlagon felüli ideológiai és kommunikációs innovációt, illetve kivételes egységet és hatékonyságot felmutatni képes ellenzék győzhet. (BG: A pártokrácia lényege azonban ennek is ellentmond, mert sem a radikalizmusát elveszítő nemzeti párt, sem a balliberális széltolók nem fognak tudni megújulni, mert a „se vele se nélküle” szindrómát képtelenek lesznek átlépni. Szerencsére mert az lenne csak az igazi hibrid-állam ha együtt akarnák azt kormányozni! Vagyis egyedül az alulról szerveződő NEMZET lesz képes önszerveződve, és a pártosságot félretéve, csak a közjó szolgálatát a centrumba helyezve: győzni!)

Nyilvánvaló, hogy a mai magyar ellenzék nem ilyen. Sőt, számos jel mutat arra, hogy meghatározó erői rég megindultak a kooptáció ösvényén: vagyis zsarolás, megvesztegetés hatására, esetleg egyszerűen a „kibekkelés” szándékától vezérelve a rendszer díszleteivé, passzív vagy akár aktív támogatóivá váltak, mint megannyi más hibrid rendszerben. Nincs azonban kőbe vésve, hogy ennek így is kell maradnia.

Két dolog ma is jól látható: először is, hogy a technikai bűvészkedés (összefogás vagy koordináció, választási párt vagy civil jelöltek) önmagában soha nem fogja megoldani a problémát, csak elvonja az energiát a valós feladattól: az új többség előállításától. Közhely, de nem lehet elégszer emlegetni: közel hárommilliós szavazóbázissal szemben a létező ellenzék bázisának akármilyen kombinációja legjobb esetben is legfeljebb egy újabb kétharmad megakadályozására, de demokratikus restaurációra semmiképp nem elég. Ehhez az ellenzéki pártoknak nemcsak hosszú távú politikai stratégiájukat, de egymáshoz való viszonyukat, öntisztulásukat és a választók elérésének új eszközeit is a rendszer egyre mélyülő hibridizációjának tényéhez kell igazítaniuk. (BG: Ezen utóbbi felismeréssel is egyetértek. Legfeljebb annyit teszek hozzá, hogy a szavazók már nem bíznak a pártokban, hiszen alaposan megvezették őket a rendszerváltásnak hazudott idő előtt és után is. A hazugságözön tekintetében tehát hatalmas „időelőnnyel” rendelkeznek, amit ledolgozni csak a legnagyobb alázattal és legalább 10-15 év alatt lehetne. Ezért ezek a formációk a történelem szemétdombjára kerültek, s megújítani őket nem is érdemes. Viszont a helyi közösségek szintjén nagyon is érdemes az önszerveződés folyamatait beindítani – természetesen nem pénz és ideológia segítségével, hanem – az ott lakók képviseletének a felvállalásával. A mai pártkatonák nézzenek más szakma után, vagy akik tisztességesek maradtak alázattal kezdjenek hozzá a helyi, érdekvédelmi közösségek megszervezéséhez. Egy-egy ilyen közösség ne legyen túl nagy, legfeljebb 10-20 főből épüljenek fel, s tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy a helyi közjót elősegítsék. Ha így létre tudnak hozni működőképes szervezeteket, úgy a választókerületi követ nem fog légüres térben mozogni, mint a mostani országgyűlési képviselők.)

Ma az ellenzéki politikusok, miközben diktatúrát emlegetnek, úgy politizálnak, mintha konszolidált demokráciában versenyeznének, pedig egyik sem igaz: sajtótájékoztatókat tartanak, törvényjavaslatokat nyújtanak be, interpellációkat olvasnak fel, reggel és este pedig felháborodnak vagy az összefogás esélyeit elemzik az ellenzéki médiában, esetleg a köztévén próbálnak öt percben vitát nyerni az egész nap a nézőre zúduló propagandával szemben.

Molnár Gyula, az MSZP akkori elnöke és Gyurcsány Ferenc, a DK elnöke ← Molnár Gyula, az MSZP akkori elnöke és Gyurcsány Ferenc, a DK elnöke az Országgyűlés Irodaházában 2017 decemberében Fotó: Balogh Zoltán / MTI

A második axióma, hogy a politika visszahódítása a fentiek ellenére is a politika feladata. (BG: Szerintem ez csak ott igaz, ahol évszázados, szokásjogi alapjai vannak az érdekérvényesítő pártokráciának, s a választópolgárokat nem fosztották ki olyan gyalázatosan és többször is, mint hazánkban!) A civil szervezeteknek, a független sajtónak, a „véleményformáló értelmiségnek” fontos normaképző és  ellenőrző funkciójuk van. (BG: Ha lenne független sajtó és civil élet, ha a véleményformáló értelmiség nem lenne valamelyik szekértáborba becsatornázva, akkor ez az állítás igaz lehetne! Ám ma a magyar nemzetnek kell újjászerveződnie ahhoz, hogy a közhatalom visszatérjen a pártoktól a nép, vagyis az alulról szerveződő közösségek népképviselőihez! Ha nem leszünk képesek a pártképviselőket leváltva a népképviseleti rendszert visszaállítani, s a Nemzetegyesítő Mozgalom – mint egy valóban egyesítő és csak szolgálatot teljesítő párt – védőernyője alatt, minden választókerületben az alulról kiemelt, választókerületi-követtel megnyerni egy választást, akkor adjuk áldásunkat a szerző szerinti „hibrid.-demokráciára”! Ha azonban képesek vagyunk a nemzet újjászervezésére, s elfelejtjük a párt-demokráciát, akkor hajrá, mert van cél, és van akarat!) Intézményes politikai alternatívát azonban egyik sem képezhet, választáson nem indulhat, országos aktivistahálózatot nem építhet, ajánlószelvényeket nem gyűjthet. (BG: Szerencsére ezen már túl van a NEEM párt – vagyis a Nemzetegyesítő Mozgalom! A tavalyi választásokon ugyanis bebizonyította, hogy van élet a pártkatonákon kívül is, mert 41 pártonkívüli jelöltet karolt – mint helyi közösségek követeit – s bár csak 3 fő tudta megszerezni az 500 érvényes aláírást, s ezzel bebizonyosodott, hogy országos aktivista hálózat még nem elég erős, de 3 hónappal előtte jegyezték csak be így ez érthető is volt! Sőt azt is bebizonyították, hogy nem kellenek milliárdok a kampányhoz, mert a három induló összesen csak néhány ezer forintot fektetett a propagandába, s inkább a személyes beszélgetést tartották fontosnak! Ez volt az egyetlen párt a választásokon, amely nem vette fel a nekik járó 15 millió forint kampánypénzt, mert nem bizniszre hajtottak, hanem a képviseletre!)

Ugyanez igaz az Európai Unióra is, amelyet minden előnye mellett egészen egyszerűen nem arra hoztak létre, hogy autoriter rendszerekkel hadakozzon, és a jelek szerint a jelenlegi állapotában nem is képes erre. Mindez a pártok feladata. Ehhez azonban először is fel kell ismerniük, hova is csöppentek: egy hibrid rezsim nem a sajtótájékoztató-politizálás terepe.

(BG: Sem a demonstrációk, sem a petíciózás-aláírásgyűjtés, de a sajtótájékoztató-politizálás sem lehet eredményes ma. Egyedül a nemzet újjászervezése, az alulról kiemelt választókerületi-követek lelkes és tisztességes munkája az, amely kibillentheti a pártkatonákat a privatizált közhatalomból. Márpedig valódi népképviselet nélkül, soha vissza nem kerül a közhatalomba a történeti alkotmányunk alapján élő, cselekvő, és alulról önszerveződő magyar nemzet!

Szerintem a szerző is tudja, hogy a magyar népnek több jár, mint amit ma kap! A veszteségeinket vissza kell téríteni a károsultaknak! S erre minden más párt alkalmatlan, mert csak a Nemzetegyesítők akarják a közjót szolgálni alázattal úgy, hogy nem maguk számára akarják a közhatalmat, hanem a követeknek!

Ez egy doktrína. Kell még a stratégia és a taktika! Lássuk, hány magyar maradt még a hazában! Jelentkezzetek! 70/360 3595)

A szerző politológus

Megjelent: 1121 alkalommal Utoljára frissítve: 2019. Február 11., Hétfő 07:49

Kapcsolódó elemek

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés