Print this page
2011 április 02, szombat

Egy magonc elmélkedései

Szerző: B. Kántor János

Bizonyára Önök is tapasztalták már, hogy valami nincs rendben, egyre kevésbé kerek a világ. Versenyt futunk társainkkal, önmagunkkal, az idővel. Saját bőrünkön tapasztaljuk, milyen a hosszútávfutó igazi magányossága. Elmosódott alakok mellett száguldunk tova, s elmosódott alakok száguldanak el mellettünk. Nem érzékeljük a lemaradók szomorúságát, nem látjuk a győztesek örömét, miközben szánalmat, vagy elismerést várva ugyanazt a görcsös grimasz erőltetjük a szánkra.  

  Kedves Barátaim!
Amint azt már korábban is sejtettem, az újabb információk és a mások tapasztalatainak hatására előbb, vagy utóbb át kell dolgoznom, fogalmaznom a „A Magonc” című írást.

Úgy érzem, most jött el az ideje ennek a munkának. A friss értesülések beszövése, a pontatlanságok kijavítása mellett arra is szeretném kihasználni ezt az alkalmat, hogy a kutakodások, elmélkedések eredeti sorrendjének megfelelően készüljön el az új Magonc, pontosabban az „Egy magonc elmélkedései” című, kibővített változat.

Amennyire az időm engedi, folyamatosan közölöm az elkészült részeket, vázlatokat, melyekhez továbbra is várom a jobbító szándékú észrevételeket.

Baráti szeretettel: Torkán
Egy magonc elmélkedései

Előszó:

Bizonyára Önök is tapasztalták már, hogy valami nincs rendben, egyre kevésbé kerek a világ. Versenyt futunk társainkkal, önmagunkkal, az idővel. Saját bőrünkön tapasztaljuk, milyen a hosszútávfutó igazi magányossága. Elmosódott alakok mellett száguldunk tova, s elmosódott alakok száguldanak el mellettünk. Nem érzékeljük a lemaradók szomorúságát, nem látjuk a győztesek örömét, miközben szánalmat, vagy elismerést várva ugyanazt a görcsös grimasz erőltetjük a szánkra.
Csakhogy azzal sem törődik senki, hiszen időközben mi magunk is elmosódott alakokká váltunk.
Természeti katasztrófák tizedelik az emberiséget, újabbnál újabb vírusok, baktériumok támadnak meg minket. Minden megváltozott, bűneink miatt zúdulnak ránk Isten csapásai. – mondogatjuk. Holott nem vétkezünk, csupán nem állunk ellen a törvényszerűen jelenlévő csábításnak, az anyagba süllyedésnek, és semmisem változott, csak mi lettünk mások, nagyon mások.

Kitaláltuk a jelent, a pillanat örömét, a most élsz mókuskerekét, a fogyassz és gyarapodj tanát. Fizetett illuzionisták tartják ébren a harácsolási vágyat, a lemaradástól, az elmúlástól való félelmeinket. Miközben a médiadiktatúra manipulált információáradata gerinctelen masszává gyúrja a többre hivatott emberiséget.
És szót fogadunk, valóban mindent most akarunk.

Nincs idő észrevenni a kertünkbe nyíló virágok pompáját, nincs idő önfeledten elmerülni a születendő hajnal fénycsokrába. Nincs idő meghallgatni társunkat, gyermekünket, szüleinket. Nincs idő élvezni a szoba melegét, nincs idő feloldódni a hitvesi nászban, vagy belesimulni egy baráti kézfogásba.
Szeretetről papolunk egy anyagba süllyedt én-univerzum közepén. Majd az út végi elágazásnál ébredünk rá, hogy fejlődés helyett haladtunk, emelkedés helyett csak körbejártunk. Próbáltunk ugyan jók lenni, de restek voltunk jobbá válni.

Az idő kalodájába zárt emberi elme gyakorta esik a kézzel fogható anyag és a lineáris folyamatok csapdájába. Jóllehet, a körülöttünk burjánzó világ, a mag csodája, még a galaxisok, a bolygók ősi tánca is azt üzeni, nincs kezdet és nincs vég, csak ciklikusság, végtelen átalakulás. Az elhullás porából ébredő mag virága, a „virágnak virága”, a csend vizeinek múló sóhajtása, az acélváraink lomha korhadása mind-mind az önmagából önmagába gördülő kerék, az örök körforgás apró rezdülése.

Ebben a finom szálakkal szőtt, folyton-folyvást lüktető organikus rendszerben keressük mi a helyünket, a fogódzót, a fixpontot, a bizonyosságot. Ám a keresőknek nem éppen ideális társ a mai, modern, egyénekre hulló világ. Ahol parancsszó a bármi áron történő meggazdagodás, a birtoklás, ahol isteni szöveteket, vérségi és érdekközösségeket szaggat fel a felhalmozás ördöge, ott nem láthatjuk meg a felebarátaink szemetükrében a szívünkbe ültetett Mag egységét, azt a bizonyos fix pontot.

Nem tudom, jó hírt mondok-e, de csakugyan káprázat, Majá a világ, és ahogyan vég nélkül szajkózzuk, valóban „nincs időnk”, nem létezik a pillanat, csak az állandó lét vala. Az állandóságot megtörő cselekmények sorozata, a tör-ténések a Magunk és testünk közös, teremtő, vagy létfenntartó megnyilvánulásai. A születés, a beérés, az elhullás egymást követő ciklusai pedig a Mag pulzálására kelő, kiteljesedő és elfáradó durva ruházatunk, az evilági anyag reakciói.

A fázisváltások alkalmával pedig a tömeg fogságából szabaduló Magunk hazatér, feloldódik az Egyben, eggyé válik az Égi Maggal, majd annak sugárzásával, ízével gazdagodván újból vándorútra kél.

Tehát, az isteni törvények által az égi Anyag és Lélek (Íz) tökéletes összhangjában létező valónk, a Magunk halhatatlan, elpusztíthatatlan. Egyedül tőlünk függ, hogy az eddigi történések rétegein állván engedünk-e a sürgető birtoklási vágynak, a további anyagba süllyedésnek, vagy az isteni harmóniát figyelembe véve használjuk az öröklött teremtőerőnket. Ugyanis nincs verseny, nem maradunk le semmiről, számtalan lehetőségünk van. Az emberi lét célja pedig közel sem az anyagi javak felhalmozása, hanem a rendelkezésünkre álló, anyagi és szellemi-tér kitöltése, az anyagban gyökerező, fényben fürdőző egyéni világfánk kiterebélyesítése.

Persze, ilyen és hasonló végkövetkeztetésekre már sokan jutottak, de közel sem mellékesek az ihletadó források, ami a mi esetünkben az ősi népek emlékezete, a régi vallási szövegek újszerű értelmezése, és nem utolsó sorban a magyarnép nyelve, szokás- és mondavilága volt.

A továbbiakban erre a kalandokkal és meglepetésekkel teli utazásra invitálom a kedves érdeklődőket. Az indulás előtt nincs más teendőnk, mint elhagynunk a mesterségesen kialakított, belénk nevelt dogmákból fakadó előítéleteinket, ellenben mindenképpen tarisznyázandó a nyíltszívűség és az őseink szeretetéből adódó, megértő és elfogadó tisztelet.

 


 

  Világunk tartóoszlopai
A tudomány
   

   A tudomány, mint minden más a világban kétarcú dolog, egyrészt jobbá, kényelmesebbé teszi az életünket, ámulatba ejtő megoldásokkal orvosolja a problémáinkat, másrészt a magasabb fejlődési szintek technológiáinak alkalmazása újabb, még nem ismert veszélyforrásokat szülnek.  

Az illanó fény reményében gyújtott tüzeink hamuja a földbe, még füstje az égbe jut. Ráadásul közben végérvényesen el is égetünk valamit.   

A mindenség törvényeinek, titkainak megismerése az értelmes lénnyé lett (tett) ember szent kötelessége. Csakhogy erre a területre is rátelepedett a múló idő illúziójából eredő harácsolás. Újabb energiaforrások, haditechnikai előnyök megszerzése érdekében kutatjuk az űr rejtelmeit, átcsomagolt gyógyszereket „találunk ki” a magasabb profit elérése érdekében. (Hogy más, etikátlan módszereket már ne is említsünk.)

Összességében elmondható, hogy egyre inkább a gazdasági érdekeltségű kutatások veszik át a főszerepet. Pedig korántsem biztos, hogy ez az egyetlen járható út. Ugyanis, a „legkisebb befektetéssel a legnagyobb eredményért” elvének szinte mindig vannak „mellékhatásai”. Mindemellett, az előforduló megnyilvánulási formák, jelenségek mindegyike kettős, anyagi és „szellemi” természetű dolog, és mint ilyen csupán az anyag felől közelítve teljességgel sohasem ismerhető meg.  

Magyarán, az isteni titkok feltárása a felhalmozás, az anyagba süllyedés melléktermékévé degradálódott. Furcsa fintora a sorsnak, hogy az egyoldalúan az anyag szolgálatába szegődött, materialista tudomány ért el egy olyan pontra, ahol már nem használhatóak tovább a régi bevált módszerek. Durva mérőónjaik inkább összezavarják, mintsem látatni szolgálnák a kristálytiszta források vizét. Az anyag, a tömeg boncolása során olyan minőségi változás tapasztalható, amely elképeszti még a legtapasztaltabb kutatókat is.  

Jelenleg az úgynevezett kvarkokban (a protonok és neutronok alkotóelemei) vélik megtalálni az anyag tovább már nem bontható legkisebb összetevőit. Ám ezek az aprócska valamik rendkívüli módon viselkednek. Bár a hatásaikból joggal következtetnek létezésükre, az egyszer rezgő hullámként, máskor apró pontocskaként felsejlő részecskéket képtelenek „megfogni”, megfigyelni. (A kvarkok tömegének meghatározásáról szóló hírek csupán feltételezéseken alapulnak.)  

Lassan rá kell döbbennünk, hogy az anyag közel sem az, mint aminek látszik. A számtalan megjelenési forma mélyén ott munkálkodik egy különleges, mondhatnánk isteni entitás (legyenek azok kvarkok, vagy sem), amit nyugodtan definiálhatunk egy rejtélyes sugárzás által megtermékenyített, összetartott ezernyi hullám óceánjaként. Abból a bizonyos sugárzásból adódó, elemi erő híján pedig szó szerint összeomlana a világ, eltűnne az általunk érzékelhető anyag.  

Az Ősrobbanás

De egyelőre hagyjuk a közkedvelt ideológiák ósdi korlátjait feszegető metafizika sajátos világát, térjünk rá a mondanivalónk szempontjából meghatározó elméletekre.   

 Laikusként természetesen nem vállalkozhatunk a 21. századi tudomány teremtéselméleteinek ismertésére, de a leginkább elfogadott, s ennél fogva dogmatizmusoktól sem mentes irányzatok vázlatos áttekintésére igen.  

Ilyen tézis az Ősrobbanás, a Nagy Bumm, a Big Bang tana,

amit nagy tekintélyű szakemberek, akadémikusok sora szentírásként kezel, és fennen hangoztatják; „nincs más alternatíva”. Holott, amíg egy elképzelés nem ad minden hozzá kapcsolódó kérdésre egyértelmű választ, addig nagyon is helye van a különféle alternatíváknak.  

Márpedig számtalan megválaszolatlan kérdés van az Ősrobbanás körül.

Hogyan és honnan keletkezett az a bizonyos szupersűrűségű, szuperhőmérsékletű anyag, vagy feketelyuk? Mi volt az a hatás, ami ekkora nyomást/vonzást idézett elő?

Mi indította el az első változást, honnan a Deus ex machina? (Mármint, ha nincs is Deus.)

Egy szétrobbanó, minden irányban távolodó, táguló szuperanyag részecskéit milyen erő, akarat formálta héliummá, hidrogénné, majd világunk ezernyi alkotóelemévé, később bolygókká, naprendszerekké, galaxisokká? Stb., stb.  

Többek között ezekre a kérdésekre sincs megnyugtató válasz. Avagy különösebb előképzettség nélkül is megállapítható, hogy az egyszeri és megismételhetetlen Ősrobbanás nem állja ki az ok-okozati láncolatok próbáját, pusztán hipotézisekből álló elmélet, azaz nincs egzakt módon bizonyítva.  

A „hivatalos” úton való továbbhaladásunk érdekében mégis kénytelenek vagyunk elfogadni a Big Bang-ot, hiszen a kiáramló részecskék az „anyag törvénye” által veszik fel az ismert elemek tulajdonságait, miáltal újabb konstellációkba „rendeződnek”.

(Az újabban divatos sötétanyag szerepével most nem bonyolítanánk tovább, az egyébként is meglehetősen késze-kusza szállakat.)  

Az evolúció

Evvel el is jutottunk a folyamat újabb, nagy vitákat kiváltó pontjához, a szerves anyag keletkezéséhez, más szóval az élet kialakulásához. Egy dolog bizonyos, az a valamikori feketelyuk nem tartalmazhatott szerves anyagot, de a belőle kialakult őslevesben már keletkezhetett aminosav. - mármint a materialista tudomány képviselői szerint.  

Csupán a feltételezett „magzatvizünk” egy adott pontján, meghatározott időintervallumokban villámcsapások milliói - mit milliói, időnk az van -, milliárdjai szükségeltettek hozzá, miközben a picinyke bölcsőnk közvetlen környezete változatlan maradt.   

Amennyiben elfogadjuk ezt az enyhén szólva is valószínűtlen lombikelméletet, máris egyszerűbb a képlet, csak a miértek helyébe kell beillesztenünk korunk varázsszavát, az evolúciót. És összeállnak a sejtek, az egyre bonyolultabb szervezetek (mivel ők tudják, hogy csak így maradhatnak életben), majd a folyamat végén megjelenik az értelemmel bíró ember.  

A történet meglehetősen hitelesnek tűnik, legalábbis az iskolai szemléltető ábrák tanúsága szerint. Ámde, a tömegével felszínre került foszíliák ellenére nincs nyoma a fajok egymásból való kialakulásának, az úgynevezett „összekötő láncszemeknek”. Azt az egy-két rendellenesen kialakult egyedet nyugodtan kihagyjuk a sorból, hiszen a fajok spontán kialakulásához olyan mérvű természetidegen mutációk sokasága szükségeltet volna, aminek nyomát sem lehet találni. Arról nem is beszélve, hogy az eddigi megfigyelések alapján az élő szervezetek mutáció minden esetben negatív irányultságúak.

De legyünk nagyvonalúak, és hagyjuk a kézzel fogható bizonyítékokat. Nézzük elméleti síkon az evolúció lehetőségét. Nos a szakemberek szerint, a véletlenszerűen létrejövő fehérjemolekula esélye 10 a 950-ediken, azaz egyenlő a „nulla-nullával”. (A matematikában, az ennél nagyságrendekkel nagyobb valószínűségek is nullának számítanak.)  

Hasonló következtetésre juthatunk az evolúció későbbi szakaszait vizsgálva. A fehérjemolekulánál jóval összetettebb szervek, szervezetek kialakulásánál is bővében vagyunk a kétségeknek. Vegyük például a több száz „alkatrészből” álló emberi szemet, melynél akár egy sejtnek, összetevőnek a hiánya, vagy a nem megfelelő (tervszerinti!) sorrendben történő kifejlődése az egész építmény értelmének, funkciójának vesztét, az evolúció szemétdombjára kerülését okozná.  

Csak játszunk el a darwini gondolattal, miszerint az egysejtűből kifejlődött lény - a környezeti hatások által - rájön, hogy a fennmaradásához szükségeltetik még egy, bizonyos képesség. Szép lassan, sorjában ki is fejleszti a hozzá szükséges sejtek százait, majd pár millió év múltán, az utolsó simításokat is elvégezvén felkiált: „Jé, emberek, látok!”.  

És, ha már az embernél tartunk, ki kell térnünk az értelem, avagy a tudatos életformák megjelenésére is. A hivatalos tudomány állítása szerint az emberi agy nagyságának, összetételének hirtelen változása az eszközhasználatnak, a társadalom kialakulásának, a közös cél érdekében végzett csoportos munkának köszönhető.  

Ám szakemberek állítják azt is, hogy az ember – jelenleg - a rendelkezésére álló agykapacitásának kb. 10-20%-át használja, veszi igénybe. Önkéntelenül is felmerül a kérdés, vajon honnan és miért ez a bizonyos 80-90%-os tartalék? „Ez is bizonyítja, hogy az ember evolúciója még nem fejeződött be”. – mondja az ateista tudomány. Csakhogy, milyen evolúció az, amelyik a még meg nem tapasztalt, jövőbeli kihívásokra fejleszt ki valamit?  

Ez abszurdum, ez az evolúció tökéletes cáfolata, avagy kicsit profánabban fogalmazva, az élet, az értelmes élet véletlenszerű létrejöttének annyi az esélye, mint egy üres sivatagban a számtalan homokvihar által megalkotott számítógépnek.  

De távol álljon tőlünk az ironizálás. A felhozott példák, ellenérvek sem a másik, a teremtéspárti oldal melletti elkötelezettséget hivatottak szolgálni, hanem éppen ellenkezőleg az egysíkú, dogmatikus gondolkodás veszélyeit próbálták bemutatni.
 


2011.04.30

Világunk tartóoszlopai:

  2. A vallás

Amint azt az előző részben láttuk, a tudomány területén is megvan a hitnek és a dogmatikus varázsszavaknak a maga jelentősége. Még inkább igaz ez a vallásra, ahol gyakorlatilag minden kérdésre, kiderítetlen okra kéznél lévő válasz az örökkön létező, mindenható, az emberi elménkkel fel- és megfoghatatlan Isten.
 
Isten, aki vére, könnye, szeme, szava, gondola, köpete, vagy éppen a magja segedelmével teremt, vagy termékenyíti meg a szintén örökkön jelenlévő káoszt, ősvizet, étert, anyagot. De van olyan teremtéselmélet is, amelyben Istennek nincs szüksége semminemű „segédanyagra”, egyszerűen az ürességből, a semmiből teremti meg a világot.
 
Így történt ez az esetünkben is. A zsidó-keresztény Jahve megalkotja a világosságot, elválasztja a sötétségtől, „és lőn este és lőn reggel”. Létrehozza az ég mennyezetét, hogy legyen hová tennie a Holdat, a Napot, a csillagokat, az „ünnepek meghatározóit”.  
Ezek után teremti meg a növényeket, az állatokat, végül a teremtés koronáját, az embert.
 
Számtalan vita keletkezett már a Biblia, helyesebben Ószövetség, mint isteni kinyilatkozás szó szerinti értelmezéséből. A teremtéstagadók leginkább a teremtés következetlenségeit, „Isten” meglehetősem geocentrikus világszemléletét, vagy a bibliai adatokból meghatározott pár ezer évvel korábbi teremtéselméletét illették kritikával. De nem kevés ellenérzést váltott ki a kedvenc népet választó, egyszer megbocsátó, másszor bosszút forraló, megszemélyesített atyaisten képzete is.
 
A bölcs, büntető, jutalmazó, öreg atyaisten, aki mindentudó, mindenható tulajdonságai ellenére folyton próbára teszi teremtményeit. Egyszer azt mondja, ne ölj, másszor megköveztet embereket, vagy sziklához, földhöz csapatja a szófogadatlanok csecsemőit.
Szövetséget köt, majd old, és újra köt. Kiválasztott népének kényére-kedvére szolgáltat más népeket, főként azok megszerzett javait, országait.
 
Nem érdemes belemenni a Szentírás szószerinti, vagy teoretikus értelmezésének vitájába. Az említett pár példa alapján is látszik, hogy a szószerinti értelmezés tarthatatlan, míg a leírtak elvonatkoztatott definiálásába gyakorlatilag minden belefér. Pártállástól függetlenül, felnőtt emberekhez illően el kell ismernünk, a Bibliát emberek írták, akik nagy valószínűséggel az alapvető gyarlóságoktól sem voltak mentesek.
 
Mindemellett el kell ismernünk, hogy a történelemre, a világ folyására gyakorolt hatása miatt meghatározó alapművel van dolgunk. Az persze egy másik kérdés, hogy a szerzők vajon honnan, milyen forrásból vették az önös érdekektől, a megszemélyesített „nemzeti istentől” megtisztított írás vázát, alapjait.
 
Egyre többen vallják és hirdetik az alapvető bibliai tanok sumer és egyiptomi eredetét. A feltevés több szempontból logikus, egyrészt a földrajzi közelség, a kapcsolatok, másrészt a tagadhatatlan hasonlóságok is erre engednek következtetni.
 
A fentiek alátámasztásaként hasonlítsuk össze az egyiptomi Naphimnusz, és a 104. zsoltár megfelelő részeit.
(A Naphimnuszt egyiptomiból angolra Sir Alan Gardiner, még Angolról magyarra az eredeti szöveg egybevetésével Meritaton Isetnofret fordította)
 
 
NH: Sötétségben hever a világ, mintha halott lenne; minden oroszlán előjön barlangjából…
104-es zs.: Ha sötétséget támasztasz éjszaka lesz… az oroszlánok zsákmányért ordítanak…
 
NH: De ha feljő a Nap... lefekszenek odvaikba. És megy az ember dolgára, mezei szerszámaihoz, míg este lesz.
104-es zs.: Ha felragyog a nap, visszahúzódnak. És tanyáikon heverésznek. Az ember munkába indul, és dolgozik estig.
 
NH: A hajók dél és észak felé úsznak… A halak eléd ugrálnak, a Te sugaraid a tenger mélyére hatolnak.
104-es zs.: Ott van a nagy és széles tenger! Számtalan lény nyüzsög benne: Ott járnak a hajók…
 
NH: A világ a Te kezedben van, ahogyan megalkottad…
Akkor élnek, ha Te feljössz, ha lenyugszol, meghalnak…
104-es zs.: Mindezek arra várnak, hogy idejében adj nekik eledelt…
Ha elrejted orcádat, megrémülnek…
 
NH: Milyen sokfélék a Te műveid!
Te alkottad tetszésed szerint a földet, az embert, minden állatot.
104-es zs.: Milyen nagy alkotásaidnak száma, Uram!
Valamennyit bölcsen alkottad, tele van a föld teremtményeiddel.
 
Mit tartsunk erről?
Véletlen, és egyébként is hogyan lehet az élő Atyaistent összehasonlítani egy nappal. – mondhatnák a vallási dogmák védelmezői.
A felvetés jogos, csak a kérdésfeltevés helytelen. Helyesen szólva a következőképpen hangzik: Vajon az Ószövetség haragos Jahve-ja, az Újszövetség szerető Atyja, netalán a Nap hasonlít-e jobban Istenhez?
 
Mindenesetre érdemes meghallgatni, mit gondolnak Isten mibenlétéről a hitüket gyakorló, keresztény vallások hívői:
 „Isten itt, bennünk (legbelül) van… Isten egy mindenütt jelenlévő szuperintelligencia… Isten maga a jóság, a megbocsátás, a világosság… Isten nélkül nem lenne élet, nem létezne semmi… Ő a láthatatlan, a megfoghatatlan, a kimondhatatlan… Isten a mindenben jelen lévő Jó, egy felsőbb Jó… Ha Isten országa bennünk van, akkor Isten is bennünk található meg… Isten maga a Fény…” stb., stb.
 
Persze, Istennel még nem találkozott senki, messziről jött halandó pedig azt mond, amit akar. – szokás mondogatni. Ámde, mindig voltak olyan próféták, látnokok, akik valamilyen módon közelebb kerültek az isteni forrásokhoz.
 
Kezdjük mindjárt Ezékiel próféta egyik látomásával, melyben maga az Úr mutatkozik meg. (Ez. 1,1-28)
 
A próféta egy nagy felhőt lát, melynek közepében egy izzó mag volt. Majd négy darab, négy orcájú (ember, oroszlán, bika, sas), négy szárnyú, négy egymásba forgó kerékkel bíró lelkes állat rajzolódott ki belőle. A kerekek talpai „rakva valának szemekkel köröskörül”, „mert a lelkes állatok lelke vala a kerekekben”. A lelkes állatok között tűzgolyó formájú láng cikázott ide-oda. A lelkes állatok pedig, mint a villám mozogtak, „hová a lélek vala menendő”.
 
A fejük felett lévő mennyezeten királyi szék látszott, melyben egy ember formájú lény volt.
„És látám izzó ércként ragyogni”, derekától lefelé és fölfelé „fényesség vala körülötte”, „a szivárványhoz hasonlatos fényesség vala köröskörül”. „Ilyen vala az úr dicsőségének formája…” – mondja mindezt Ezékiel próféta.
 
Folytassuk a sort a vallásos nevelést kapott, a keresztényi dogmáktól közel sem mentes, Dante Alighieri által, az 1300-as években íródott Isteni színjátékában, helyesebben a „Paradicsomi színben” található isteni látomásával.
(Babits Mihály fordítása)
 
„Olyan fény van ott hogy a földi szemnek
láthatóvá lesz Alkotója benne,
mely e látáson kívül nem pihenhet.
Alakja olyan, mintha körbe menne,
mely akkorára gömbölyűl előtted,
hogy a Napnak nagyon tág öve lenne.
Csupa sugár Ő, és visszaverődnek
mind amaz Első Mozgó sima gömbjén,
amely innen kap életet s erőket.
S mint domb, ha lábát az árvíz elöntvén,
tükrözik abban, zöldje üde lombját
s virágai dús visszfényét köszöntvén:
úgy láttam e fényár közt lengi dombját
ezer küszöbbel, tükrözve, a Népnek,
mely földtől elvált, és meglelte Honját.
És ha alját ily fények öntözék meg,
Gondolhatod, mily tágra nyílt a Rózsa,
S mily messzeségét borítja az égnek.”
 
Be kell vallanunk, hogy úgy Ezékiel, mint Dante Istene sokkal közelebb áll a Naphoz, mintsem a bűnös embereket ostorozó atyaistenhez.
Persze, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a részlehajló, fogat fogért ószövetségi isten egy általánosított atyaisten-fogalom, hiszen Istent leginkább természeti erők, elemek (tűz, felhő, fény) formájában jelenítik meg. Arról nem is szólva, hogy a kereszténység gyakorlatilag kiterjeszti Isten szerető gondoskodását, fennhatóságát az egész emberiségre, magyarán a héber Jahvét „valódi” Istenné változtatja. Ezenkívül bevezeti Szenthármasság tételét, az Atya, Fiú, és Szentlélek egységének, egylényegűségének misztériumát. Misztérium ez a javából, mert a „három és mégis egy” szent titkára – az egyszerű hívőknek - nem szolgálnak kielégítő magyarázattal.
 
(A Szentírás az Atya és Fiú mellett többször megemlíti a Szentlelket is, de a Szentháromság egylényegűségének tanát csak később, a harmadik-negyedik században vezetik be.)
 
És itt álljunk meg egy pillanatra, ugyan miért gondolták úgy, hogy az isteni hármasság, a Szenthármasság tézisét be kell emelni a kereszténység alapvető hittételei közé?
 
(A kereszténységről tudnunk kell, hogy már a kezdeteknél sem volt egységes. Több irányzata létezett,ilyenek voltak a gnosztikusok, vagy a nesztoriánusok. A különféle iskolák, mozgalmak eltérő álláspontjait tükrözendően több mint harminc evangélium létezett. A Bibliában szereplő négy evangéliumot ezen „dokumentumokból” jelölték ki az utókor számára. Tekintettel erre a sajátos cenzúrára, a vallás európai bevezetésének körülményeire, valamint - az Ószövetséghez hasonlóan -, az evangéliumírók emberi mivoltára, itt sem lehetünk bizonyosak a különféle érdekkörök tárgyilagosságát illetően.)
 
A Szenthármasság elméletének bevezetésére többféle, meggyőződésfüggő magyarázattal lehetne szolgálni, de abban megállapodhatunk, hogy ezek mindegyike puszta feltételezés lenne, azaz hitelt érdemlően nem bizonyítható.
 
De, ha már a feltételezéseknél tartunk, talán mi is élhetünk egy közel sem alaptalan gyanúval, miszerint a több vallásban jelenlévő isteni hármasság doktrínája egy az ismert civilizációk előtti ősvallásból ered.  
 
Hely, idő és lehetőségek híján nem vállalhatjuk a 600 ezeréves feliratok (jelek), a 300 ezer, vagy több millió éves érmék, arany és alumínium tárgyak ismertetését. Hiszen, a felvethető esetek egy része nyilvánvalóan vitatható, míg a megtalálásuk idejében hitelt érdemlően publikált leletek többsége mára az „eltűnt”, „agyonhallgatott”, vagy „tiltott” kategóriába tartozik.
 
Mindezek ellenében, ma is megtekinthetőek a folyóközi kultúrákat legalább ezer évvel megelőző, írásjelekkel ellátott tatárlakai leletek, a több ezeréves, élethű dinoszauruszt ábrázoló domborművek, vagy a nemrégiben felfedezett, 34 ezer évesre datált „bosnyák” piramisok. De, nincs magyarázat a legmodernebb nanotechnológiát is megszégyenítő, Delhi melletti, korrózióálló acéloszlop előállítására, a 60 millió mázsányi tömegű Kheopsz piramis építési módjára, az egyiptomi templomok futballpályányi alapköveinek, vagy a Fekete Pagoda 2000 tonnás tetőlapjának beemelésére, vagy a Iraki Nemzeti Múzeumban kiállított ókori galvánelemre.
 
Az említett „érdekességek” közül egy is elegendő lenne, hogy megkérdőjelezzük a pár 100 ezer éve felbukkanó ember, és a 20-30 ezer éve is csak kőbaltával hadonászó unokáinak elméletét.
 
Egy szó, mint száz nem zárhatjuk ki a közismert civilizációkat jócskán megelőző kultúrák létezését, azok pusztulását, ismereteik egy részének későbbi korokba történő átmentését. Az ősi gyökerekkel bíró, jelentősebb vallásokban felbukkanó isteni hármasság pedig nem holmi, a beavatottak által őrzött misztikus titok, hanem az ősvallás Istenének hármas természetét hivatott szemléltetni.
 
Végül fel kell tennünk a kérdést, ezek után hogyan tudnánk Istent meghatározni?
Egy dolog bizonyos, Isten nem lehet a Mindenségtől elkülönülő Mindenható, hanem egy mindent befogadó, mindenben jelenlévő kezdettelen-végtelen létező, aki mindenhatósága ellenére sem képes a semmiből valamit létrehozni, avagy az örökkön létező voltában csak egy választása lehetett, lehet, a rendelkezésre álló Önvalóságából teremteni, alkotni.
 
Azt pedig, hogy milyen Isten, hogyan is néz ki valójában, csak a teljességüket megélő kiválasztottak tudják megválaszolni. Ők azok, akik a hold sápadt fényében napsugarat látnak, és egy félredobott kőben is felfedezik Isten valamennyi természetét.
 
Nekünk egyszerű halandóknak pedig maradnak az „olyan, mint..”, vagy a „hasonló lényegű…” kezdetű meghatározások. Ezek közül pedig a legtalálóbb az Isten „földi” tükröződéséhez a Naphoz történő hasonlítás, pontosabban Athanasziosz püspök metaforája nyomán a Naphoz, a Sugárzáshoz és a Fényhez történő megfeleltetés.

 


 

Isten-e az öregisten? >2011.05.16 <


A valamikori hittérítők és a Habsburg uralmat kiszolgáló akadémikusaink rovásemlékek módszeres megsemmisítésének köszönhetően, sajnos nem áll rendelkezésünkre hiteles forrás az ősvallásunkról. Így nincs más lehetőségünk, mint elfogadni a külhoni krónikások felületes, közel sem tárgyszerű tudósításait, vagy vállalni a nyelvünk, mondáink, meséink, népművészeti motívumaink által felkínált mélyebb értelmű üzenetek megfejtését.

„A turkok igen ostobán szentnek tartják a tüzet, a levegőt és a vizet tisztelik, s a földet himnuszokkal dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik istennek, aki a világmindenséget teremtette. Neki lovakat, ökröket, juhokat áldoznak és vannak papjaik, akikről azt tartják, hogy megvan bennük a jövendőmondás képessége."

Írta Theophülaktosz, görög történetíró a 6. századi magyarokról.

Az ilyen és hasonló megnyilvánulásokat – elkötelezettségüktől függően – felhasználva szokták az ősmagyarokat pogányoknak, vagy egyistenhitűeknek titulálni. Hiszen szentnek tartották, tisztelték a természeti elemeket, ám ezzel látszólag ellentétben csak a Teremtőt imádták, és nevezték Istennek.

Egyre több nemzeti érzelmű kutató utasítja vissza a pogányság vádját, holott a pusztán több-istenhittel jellemzett pogányság nem ördögtől való dolog, hanem éppen ellenkezőleg… A megszemélyesített, képünkre faragott, emberi gyarlóságokkal felruházott atyaisten több szempontból visszalépés az istenek által szemléltetett Egység képzetétől.

Amint azt már korábban is sejtettük, egyes ősi vallások istenei közel sem önálló, szuverén istenségek, hanem a teremtés folyamatainak és Isten megnyilvánulási formáinak, mondhatnánk Isten természeteinek, arcainak érthetővé tételét hivatottak szolgálni. Ennek nyoma az Ószövetségben felbukkanó istenek, vagy a kereszténység Szentháromsága.

Mivel kutakodásaink tárgya az ismert civilizációkat megelőző ősvallás, a 6. századi magyar szertartásokat is ebből a szempontból vizsgáljuk. A tűz tisztító erejében vetett hit nagy valószínűséggel Isten anyagi tükröződésének a Napnak tiszteletéből, a korábbi napkultuszból ered. Míg az örök körforgást, az elhullást és megújulást szimbolizáló Föld egyértelműen a Földanyához köthető.

A Napapa és a Földanya összeköttetését pedig nem más, mint a Világfa, az Életfa törzse jeleníti meg.

A Világfa középső részét, pontosabban víz-szintes tengelyét, az érzékelhető világ létsíkját a vízelem szemlélteti. A föld alatti és égi forrásából zúduló, az anyagi világban megnyugvó Víz az étel, az élet forrása.

Az így kialakuló vizuális jelképrendszerbe látszólag nem illeszkedik be a negyedik elem, a lég, a levegő. Ám a létsíkok közötti összeköttetést szolgáló sólyom, turul, lélekmadár, és a levegő, lég, lélek megfeleltetések által rá kell jönnünk, hogy a levegő egy a Világfa birodalmain átjáró különleges entitásnak, magának a Léleknek megjelenítését szolgálja.

Végül az Ég és Föld összeköttetésének tengelye, a Világfa törzse, valamint a látható világ létsíkja által létrejött nagykeresztben* nyert elhelyezést a Napapa, Földanya és a Lélek alkotta isteni hármasság, más néven Szentháromság.

(*A Világfa, Életfa jelképezte világszemlélet leegyszerűsített szimbóluma az egyenlőszárú kereszt, ami főként a dél-amerikai kultúrákban érhető tetten.)

Népünk és más rokonnépek emlékezete szerint az Élet-, vagy Világfa teteje a Nap (az Aranyatya) birodalma, ágain helyezkednek el a még meg nem született lelkek, a közepe a látható világ, az anyagi létsík területe, míg a gyökérzete az alvilág lényeinek ad otthont. A világok közötti átjárás pedig csak a madár jelképezte Léleknek, az átalakulásra, révülésre képes táltosoknak adatott meg.

De ne szaladjunk ennyire előre, itt van nekünk az üldöztetést, a vallásváltást átvészelő ősi isten szavunk. Vajon az általánosan elfogadott jelentéstartalma mellett milye egyéb üzenetet hordoz?

A kérdéssel foglalkozó kutatók egybehangzó véleménye szerint összetett szóval van dolgunk. Misem bizonyítja jobban az elmélet helyességét, minthogy a „hálát adunk Tennek", „Ten adta, Ten veszi el" mondásaink tanúsága szerint a kifejezés második tagja önállóan is használt „isten-szavunk".

A ten további boncolására, valós tartalmának kiderítésére nem marad más lehetőségünk, mint a ten szótőből kihajtó szóbokor meghatározása, és a kapott jelentéstartalmak visszatükrözése a magra.(Hogyan is lehetne másból meghatározni a mag lényegét, mintsem a belőle nyíló teljesség ismeretéből.)

A ten szótő ismertebb képződményei a következők, tenger, tengely, tente, teng, ten-maga, tens-uram.  Valójában, nem igazán bővelkedünk a ten „alkotta" kifejezésekben, mégis ebből a viszonylag aprócska fogalomkörből is levonható némi következtetés.

A tenger, tengernyi által elsősorban a nagyság, az azonos jellemzőkkel bíró sokadalom fogalmak bontakoznak ki.

A teng, tengődik, teng-leng és tente szavak egyértelműen állásra, nyugalomra, mozdulatlanságra, vegetációra engednek következtetni.

Míg a ten-magad (isteni magodban?), ten-s-uram esetében joggal gondolhatunk az egy, egyedüli jelentésekre.

Mindezekkel teljes összhangban van a ten-g-ely, mint a mozgó, forgó szerkezetek egyedüli, nagy, álló, nyugalomban lévő része.

Nos, akkor mi lehet ez az egyedüli, nagy, álló, magasba emelkedő, nyugalomban lévő dolog?

Mivel isteni titkokat kutatunk, nem lehet más, mint az Eget a Földel összekötő oszlop, a Világfa törzse, a Sarok-csillagtól a Föld köldökéig húzódó, világtengely.

Az Egy, az Eleve, örökkön létező vezérlőelv, a törvény, Isten egyenese, a Ten, aki rendezi a körülötte forgó, egymásban alvó, és egymásból ébredő különféle összetevők, energiák körtáncát.

(A 34 ezer évesre datált viszokói piramis barlangjában talált rovásfelírás - Varga Géza írástörténész megfejtése szerint -, „magas tengely" jelentéssel bír.)

Itt kell megemlítenünk, hogy létezik a magyar nyelvben egy másik, rokon értelmű szótó is, nevezetesen a bál, melynek hajtásai, a báltengely, báloszlop, bálkerék, bálvány, bálványberek, bálványhegy, bálványkő, bálványáldozat, bálványpap, bálványimádás, bálványtánc egyértelművé teszik Istennel, a vallással való kapcsolatát.

(Dr. Nagy Sándor több tucatnyi ősi magyar földrajzi elnevezésben mutatta ki Bál-isten nevét.)

Mindez nem a véletlen műve, ugyanis az ókori, elsősorban Kánaán és a mai Szíria területén honos bálvallás életvidám szertartásai egy Istent szimbolizáló oszlop, szobor körül folytak.

De ettől is figyelemre méltóbb, hogy a BELE, BEL, BELA formában előforduló Bálisten nevek magyarázatai, és a magyar nyelven történő értelmezései tökéletesen egybeesnek. A belső tartalomra, belső erőre való utalást mi sem bizonyítja jobban, mint az isten belső részeit is láttató Bál szobor.

Ennyi összefüggés után nem mehetünk el szó nélkül a bal-oldal kifejezésünk mellett sem. Mindenekelőtt tisztáznunk kell, hogy az oldal szavunk magja az old, ami valami eredetileg egységbe lévő dolognak a szétválasztására utal.

Mivel a magyarság egész életét átszőtte az Életfa nyújtotta világszemlélet, következőképpen az oldallal kapcsolatba kerülő bal, bál kifejezéseket joggal köthetjük az Életfa, Világfa oldalainál elhelyezkedő anyagi síkhoz, tengelyhez.

(A jelenlegi, egyik oldal jelölésére használatos bal szavunk a több ezer éves bal-oldás, mint a belsőből nyíló kettősség, old-ás emléke.)

Eszerint a Bál-tengely, Bál-oszlop a Tennek az anyagi, „testi" vetülete (szimbolikus értelemben a Tenre merőleges, a nagykereszt vízszintes tengelye), amely az old-al által valamiféle oldásra, kettősségre utal. Ezt támasztja alá a korábban már tárgyalt, az anyagi világ létsíkját szimbolizáló égi és földi forrásból eredő vízelem, valamint a Világfa sötét (holdas), és világos (napos) oldala.

Az isten szavunk második tagja után nézzük az elsőt, az IS-t.

A magyar kutatók, főként a fennmaradt rovásfeliratok „us", „ős" bogárjele révén us-tenként, ős-tenkét, öreg-tenként határozták meg az isten szavunk értelmét.

(Az „us" meghatározással kapcsolatban megjegyeznénk, hogy a rovásírásunk elsősorban a mássalhangzókra épül, a magánhangzókat nem is mindig írták ki, ekképpen az „i" betű gyakran felcserélődött az „u" betűvel. Például a kisasszony helyett, több szövegben találkozhatunk a „kusasszony" írásmóddal.)

Íme az "us" jele:

Nosza kezdjünk el kételkedni, méghozzá a lehető legkézenfekvőbb módon. Mivel a fogalmi jelentést hordozó rovásjelek általában a formájukkal is utalnak a tartalmukra, ki kell mondanunk, hogy az „is" jele leginkább egy szemre, vagy magra hasonlít.

Következőképpen az a főkérdés, miért gondolták úgy az elődeink, hogy az „ős" jele egy szem, vagy mag legyen?

Isten szeme, Isten magja? Igen, mind a két meghatározásnak megvan a maga valószínűsége. Ám az ilyen archaikus emlékképeknek, még ha átalakult formában is, de tovább kell élnie a nyelvben. Istenről, vallásról lévén szó, a világ legtermészetesebb dolga, ha vallási szövegekben keressük a régi korok üzeneteit.

„Kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala, s az Isten vala az Ige."

Mondja „magyarán" az Írás. Vagyis, ezenképpen fordította magyar nyelvre, 1589-ben János evangéliumának első sorát Károli Gáspár.

„Kezdetben vala az Ige…", - nem emelkedik ki az ősóceánból, nem hozza létre, nem termékenyíti meg önmagát -, egyszerűen „VALA", azaz (kezdet és vég nélkül) örökkön létezik.

„…és az Ige Istennél vala, s az Isten vala az Ige." - az Ige Istenben, és Isten az Igében volt, van és lesz, örökkön-örökké.

„Akinek füle van a hallásra, az hallja." – szokás mondogatni.  Csak, az nem teljesen világos, mit jelent valójában az „ige" szó.

(A görög logosz szó jelentéseit, a körülöttük lévő anomáliákat most tudatosan kerüljük.)

Az Ige általánosságban, a szó, a beszéd kifejezésére szolgál, de nagy valószínűséggel valamifajta varázsszöveg, isteni beszéd, vagy kinyilatkoztatás értelemmel is bírhatott. (A fentieken kívül így hívják a három fonalból álló motollacsomót, a vezető, rendező elvet (iga), és belőle származtathatjuk az igen, igaz szavainkat is.)

Varázsszöveg, varázslás, bűbájozás igézés, sorakoznak egymásután a rejtélyes fogalmak. Igen ám, csakhogy elbájolni, (meg)igézni elsősorban szemmel volt szokás. Avagy, az ige szó, a szemmel, a szemben szunnyadó erővel is kapcsolatba hozható.

Viszont a sumer nyelvet vizsgáló magyar kutatóktól tudjuk, hogy a szem sumérül IGI. Mármint a szem egyik megnevezése, ugyanis másképpen „szem", vagy „szum" formában írták.

A kétfajta írásmódnak nyilván kétfajta értelmezése volt. Mivel a sumer IGGIGIG égi istenek, angyalok tartalommal bír, joggal feltételezzük az IGI égi-szem értelmét.

Égi-szem, égi-mag, Isten szeme, Isten magja, mondogatjuk a magyar nyelv szem-mag megfeleltetését használva, de mintha messzire kerültünk volna az „is" szócskától.  Igen, de csak látszólag. Ugyanis jó okkal feltételezhetjük, hogy az „is" szerves kapcsolatban van az égi-szemmel, az égi-maggal.

Az ige szó a cselekvésre utaló szófaj megnevezését is szolgálja, azaz kell, hogy legyen valami kapcsolat az Ige, a cselekvés, a mozgás között. Ahogyan az „is" (isz), „iz" (izs) szótőből kifejlődött izzás, izgás (rezgő, hullámzó mozgás), islóg (rezgő, fényes vékony elemekből, ízekből álló dísz), izgő (-mozgó) szavak is bizonyos fajta mozgásra utalnak.

Ezen felbuzdulva nézzük, mit takarnak az is, iz szótőből létrejövő egyéb kifejezések. A már említett mozgásra utaló islág, izgás, izgő mellett az íz alapértelmezésben nem jelent mást, mint a nyelvünkkel érzékelhető tápanyagok, „megfoghatatlan" jellemzőjét, illetve a létező dolgok legapróbb részecskéjét. Ezzel szemben az „is" egyformaságra, hasonló dolgokra utal. De úgy is fogalmazhatnánk, hogy valami izékről, meghatározatlan, meghatározhatatlan, de érzékelhető dolgokról, valamikről beszélünk.

Mindemellett, az is-me, is-mer, is-meret, íz-lelés, íz-érték, íz-lés szavak a tudásnak, a jó és rossz megkülönböztetésének jelölésére szolgálnak. Valamint, az egy ízből származó, ízig-vérig, íz-örökség kifejezésekkel elérkeztünk a rokonság, vérvonal, a vér fogalmához. Sőt az ízibe, két-, három ízben szavakkal az idő is megjeleníthető.

Hogy mi rejtőzhet még a „magban"?

Nem más, mint az izz, izzik, izza, izsa szavak által megjelenített, az aprócska részek mozgásából, rezgéséből eredő izzás, tűz, sugárzás, a fény.

Ámde, az izsa szó a Szkítián át, az arab világtól, az indiai félszigetig ismert isa „magyar" megfelelője, ami pedig Jézus neveként szolgál. Ráadásként az „izike" szavunk kisded jelentéssel bír.

Mindent figyelembe véve kijelenthetjük, hogy az „is", „iz" nem más, mint a tudomány által már-már megközelített isteni entitás (lásd, Világunk tartóoszlopai: A tudomány), az anyagi világ tömegnélküli, homogén (is = hasonló!) építőköve, amely hol aprócska pontocskaként (íz, ízlék), hol hullámzó rezgésként (izzó, izgó) mutatkozik meg.

Majd bizonyos frekvenciaszinten ízülve, izületként kapcsolja össze az általa formába öntött anyag (a test) különböző részeit. Azaz, valójában egy a látható anyag mélyén hullámzó fényóceánról van szó.

Amelynek a több ízben ismétlődő izgásából ered az idő, a mozgás, a változás, az élet.  És nem utolsó sorban, a szívünkbe, szemünkbe és a halánték melletti ízgödrünkben* ültetett „magja" következtében váltunk ízig-vérig értelmes (ismer, ízlés), teremtésre hivatott lénnyé. (* a halánték melletti mélyedést, „vakszemet" valamikor ízgödörnek nevezték)

Amint a szemből, magból áradó sugárzás, a szem-, magerő tette, teszi lehetővé az igézést, a „szellemi" erővel való fizikai változás elérését, azonképpen az Igéből, az égi magból fakadó Íz „teremtette" meg az érzékelhető anyagi világot.  Azaz, nem kevesebbről lévén szó, minthogy a magyar nyelv segedelmével az igétől eljutottunk a görög „logosz" magyar-ázatáig.

A Logosz jelentése „szó", amit a görög sztoikusok egy a világot átható, irányító értelemként, míg a teológusok Isten szavaként (dabar Jahve), vagy a bibliai írásokra értelmeznek.

Később a szentháromság tanának bevezetése kapcsán a Fiúra, a második isteni személyre vonatkoztatták a Logoszt, azaz Jézus lett a megtestesült Ige. Mivel Isten Jézus elküldésével teljességben kinyilatkoztatta önvalóját, joggal nevezték végső Szavának, a végső Igazságának. Más megközelítésben Jézus szavai, tettei által közvetítette Isten Igéjét.

Amint azt látjuk meglehetősen tág határok között értelmezhető a Logosz, az Ige. A belénk nevelt, sulykolt sztereotípiák tükrében gondolhatunk az atyaisten kiválasztott népének, azok prófétáinak szánt isteni kinyilatkozásra, intelemre, a Biblia írásaira, vagy a megváltást hozó Fiúistenre, de a világot átható, rejtélyes intelligenciára is.

Mindent összevetve, az őseink emlékezetéből merített, az Igéből, mint Égi magból, szemből eredő sugárzás, Lélek, Íz összessége által megjelenített isteni, teremtő természet teljessége sokkal archaikusabbnak tűnik minden más magyarázatnál. A vájt fülű keresőknek már-már olyan érzése támad, mintha a magyar ige szót fordították volna le görögre, és nem fordítva.

(A magyar logosz, a szó kifejezés helyes értelmezéséhez pedig tudnunk kell, hogy a „szó", „szól" eredetileg bizonyos mozgás, rezonancia által keltett hullámok hallhatóságára, és nem az emberi beszéd, a mondat értelemmel bíró részecskéjére, a szóra utalt. - Lásd, dobszó, harangszó stb. - De nem is akármilyen mozgásra, hanem sorozatos, szorosan ismétlődő, azonos intenzitású, mondhatnánk izgásra enged következtetni. Lásd, so-r, szó-r, sze-r, szo-kott, szo-kás, stb.)

És, hogy a sumer szem, az IGI után ne keljenek kétségeink, el kell mondanunk, hogy Badiny Joós Ferenc tanítása szerint a sumérek az IZ szót isteni lélek, míg az IZZI-t tűz értelemben használták.

Avagy, az „us", „is" megjelenítésére szolgáló szimbólum, az égi szem, az IGI, IGE, míg az US, IS, IZ a belőle áradó, teremtő sugárzás, a LÉLEK.

De az Íz, Lélek azonosságot támogatják a vallásváltásunk utáni, a „pogány" Lélek megszemélyesítésére utaló, az „Íz egye meg", vagy az „Íz vigye el" mondásaink, vagy a következő, Mészáros Gyula csíkszentmiklósi gyűjtéseiből származó mondóka.

„Elindult az úr Jézus, a szakramentumval s a Szent Keresztvel.

Előtalála a gonosz igízetet. Kérdi: hová ménsz te gonosz igízet?

Menyek ennek az állatnak, disznyó, vagy bármi….

Vagy gyermeknek, s mondom a nevit…

Íze csontja szaggatására / piros vére hasogatására.

Térj vissza te gonosz igízet, menj a Fekete tengeren túlra,

Ahol fekete kakasszó nem hallatszik!

Ezt a vizet merítettem a Jordán vizibül.

Ezt az imádságot elmondom a boldogságos szép Szűz Máriának, ha meg van igízve térítse meg!"

Nos, ez utóbbi idézet az ősvallás gyűlöleten kívül egyéb információkkal is szolgál. Nevezetesen, hogy az égi magból, Igéből áradó Íz, az „ig(i)-íz-et" úgy az állatban, gyerekben, mint bármi másban jelen van. Méghozzá nem máshol, mint - a korábbi következtetéseinknek megfelelően - az ízben, és a vérben.

Végül térjünk vissza a címben feltett kérdésre: Isten-e az öregisten?

Nos, első látásra egészen más eredményt kaptunk, hiszen a mindent átjáró, formák milliárdjait teremtő Íz, a Lélek és a Törvény, Isten egyenese semmiképpen sem keverhető össze egy ítélkező, öreg atyaistennel.

Ellenben, ha az Igére, és a belőle eredő Ízre, mint „önmagából" teremtő isteni természetre gondolunk, minden további nélkül kijelenthetjük, megtaláltuk az igazi ősünket, az Íz-Tenünket.

 


  Hozzászólások megtekintése a régi honlapról