Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Szo2020Oct24

2020. Január 21., Kedd 05:23

Rendkívüli életút

Írta:  Várhegyi Ferenc
Értékelés:
(15 szavazat)
Az '56-os forradalomról, egyáltalán a diktatúra éveiről alapvetően háromféleképpen szokás megemlékezni. Az évről-évre elhangzó hivatalos beszédek, a történelmi kutatások és az egyéni élmények felelevenítése segítenek az emlékezésben.

Mi most ez utóbbit választottuk.

Bakonyi Tibor elmondásából sok olyan dologra fény derül, amelyről a legtöbb embernek nincs tudomása. Beszámol a II. Világháborús élményeiről, 1956-ról és azt követő börtönéveiről, a Szent László Ifjúsági szövetségről, a Göncz Árpádhoz fűződő kapcsolatáról és sok másról is. Bakonyi Tibor egy Veszprém megyei sváb településről, Szőcről származik. 1935-ben születtem, a sváb Pracsal József és a magyar Mezei Anna negyedik gyerekeként. –mondja Bakonyi. Az első két fiú meghalt és én is majdnem ugyanerre a sorsra jutottam. Végül nővéremmel együtt megmaradtam.

Édesapám rendőr főtörzsőrmester volt, Csepelen szolgált, ahol engem rendőr Öcsiként ismertek az emberek. A háború alatt sem a németek, sem az oroszok nem bántották a gyerekeket. De a nyilasokkal baj volt. Az egyik csepeli tüntetésre kivezényelték a rendőröket is, akiknek a parancsnoka kiadta a Szuronyt szegezz! parancsot. Apám ezt megtagadta, mert a bátyja és azok munkatársai is a tüntetők között voltak. A parancsnok azonap vissza parancsolta a rendőrségre. majd. Szerencsére a rendőrségi fegyvermester azt tanácsolta, mondja azt, hogy a kivezénylés előtt elcserélte a bajonettját és az újat nem lehetett felrakni a puskájára. Egy nyilas azonban így is eljött az otthonunkba, azt akarta, hogy anyám menjen el sáncot ásni. De törvény volt arról, hogy ahol kiskorú gyermek van, a szülőt nem lehet erre kötelezni és rendőr családtagot sem. Apám éppen szolgálatba készült, közölte vele a törvényi rendelkezést: de a karszalagos tovább erőlködött. Apám egy nagy pofonnal érttette meg az igazát, az illető a pofontól elesett, elejtette a puskáját és kidöntötte a lugas oszlopát. Apám elvette a puskáját és leadta a kapitányságon. Majd a rendőrség kötelezte a nyilast az oszlop helyreállítására, akinek ez nem tetszett, de végre kellett hajtania a parancsot. közben fel jelentett bennünket illetve Apámat, hogy kommunista barát. Ez a nyilas később átállt a kommunistákhoz és ő lett a Csepeli Papír gyár kultúrcsoport egyik vezetője. Majd ismét feljelentett bennünket, (ugyan Apám már akkor Szovjet fogságban volt): hogy németek barátai voltunk. De szerencsére még a Rendőrségen az iroda szolga akkor így hívták azt, az alkalmazottat, aki a parancsnok elé tette a feljelentéseket, És Ő mind a két feljelentést letette az asztalra, a parancsnok meg, utasította, hogy mind a kettőt tépje össze.

- Micsoda pálfordulás...

- Volt is vele gondom később is. De maradjunk még a háborúnál. Kaptunk  egy belövést, Édesanyám majdnem meghalt. Már korábban beköltöztük Pestre lakni, mert nem akartunk német országba menekülni. ahová rendőr családokat menekítettek Németországba, hogy ne kerüljenek az oroszok és a kommunisták kezébe. Anyám, mint Rendőr feleség légóparancsnok is volt, aki katonaszökevényeket és zsidókat is bújtatott. Később apám orosz fogságba került és nem tudták hazahozni, pedig az általa mentett zsidók is próbáltak segíteni. Abban az időben nem volt szabad utcán heverő játékokat, babákat, öngyújtókat felvenni, mert a nagy részük robbanóanyagot rejtett. Tíz évesen találtam az utcán egy bombagyutacsot, amelyet nem ismertem fel, hazavittem és játszottam vele rátettem a tűzhelyre. A gyutacs felrobbant és több ujjamat leszakította. 

- Mi történt a felépülése után?

- Cserkész voltam, de azt betiltották, így beléptem a Katolikus Munkásifjak közé. Egyenruhában jártunk, adományokat gyűjtöttünk, amelyeket szétosztottunk a rászorulók között. Ez hátrányt jelentett, mert a kommunista időkben ez klerikális szervezetnek számított. Szerencsére a sport és a tánc sokat segített. A csepeli papírgyárban dolgoztam és a gyár kultúrcsoportjában népi táncoltam. Jól ment, így a múltam ellenére bekerültem a BM tánccsoportjába. A Népstadion 1953-as megnyitóünnepségén én is táncoltam, ötszáz válogatott táncos között. Ugyanakkor jellemző a korra, hogy az egyik papírgyári újításomat az üzemvezető és egy mérnök ellopták, és a saját nevükön benyújtották.
Amikor reklamáltam, az újítási iroda vezetője azt tanácsolta, hogy maradjak csöndben. mert csak magamnak fogok ártani. Az üzemvezető annyi pénzt kapott, hogy akkor új kocka, Wartburg gépkocsit tudott belőle vásárolni.

- Ez lett volna a szocialista erkölcs?

- Nem tudom. De egy idő után már nem is ez foglalkoztatott.

Összebeszéltem egy barátommal, nevezzük X-nek, hogy Ausztriába disszidálunk. Egy másik barátom, aki előttem szökött ki, levélben közölte, hogy Nyugaton a magyarok ösztöndíjjal tanulhatnak tovább. 1956 májusában Sopronkőhidán keresztül sikerült is átjutnunk a műszaki és aknazáron. Eljutottunk Bécsbe, ahol X-et beszervezték az amerikaiak,és a forradalom alatt hazaküldtek, de itthon elkapták a kommunisták, akik
szintén beszervezték és visszaküldték. Ezzel együtt X segített nekem, egy másik ismerősünkről elmondta, hogy kommunista ügynök. Aki, Budai Kopcsa Sándor volt kapocs 1, és a barátom meg kapocs 2, nevet kapta.

- Önnel mi történt Bécsben?
- A táborban találkoztam egy volt magyar katonatiszttel, aki a háború után az angol titkosszolgálat beszervező tisztje lett. közben az Osztrák elhárítás tagja is. Ő tanácsolta, hogy ne hagyjam magam senkitől sem beszervezni, mert a magyaroknak is vannak kint embereik, akik álcázásképpen a nyugati titkosszolgálatok nevében szerveznek be fiatalokat. Majd hazaküldik őket, otthon azonban letartóztatják őket, mert így akarják bizonyítani, hogy az imperialisták ügynököket küldenek Magyarországra.. a Népi demokrácia, megdöntésére. Inkább menjek tanulni, mert mire hazamehetek, nem lesz otthon tisztességes szakember. A magyarországi forradalom kitörését követően, a parlament előtti sortűz után, október 26-27.-én a bécsi Magyar Nagykövetség épülete előtt volt egy tüntetés, amelynek én voltam az egyik szervezője. A Bild Telegraph képes beszámolót közölt a tüntetésről. Ez alkalommal felkeresett egy fiatalember azzal, hogy ő Király Béla és Kéthly Anna megbízottja, akik úgy gondolják, hogy alkalmas vagyok arra, hogy a társaságukba tartozzak. Királyék? kéli Annával, akkor Franciaországban akartak létrehozni egy emigráns magyar kormányt. 

- Mit mondott erre?

- Azt válaszoltam, hogy nem akarok velük együtt dolgozni, mert még odahaza azt a bizalmas információt hallottam az ÁVH-s főhadnagy sógoromtól, hogy Király Bélát ő tartóztatta le, mert katonai adatokat szolgáltatott a Nyugatnak (de már hamisat, mert az elhárítás kicserélte az anyagot) és hogy Király Béla romboltatta le a katonáival a Mária Regnum templomot. Azt is megmondtam, hogy Belgiumba készülök tanulni, és a tudásom egyébként sem elég a kormányzati munkára. 

- Mi történt ezután?

- Megkeresett egy másik ember is, aki az ENSZ megbízottjaként mutatkozott be és azt mondta, hogy hiteles információkat gyűjt a magyar forradalmi eseményekről. Az illető egy magyar zsidó volt. Arra kért, hogy menjek vissza Budapestre, s amit látok és tapasztalok, azt írjam le, és amikor visszajövök, adjam át neki. Erre azért van szükség, mondta, mert a magyar kormány: Kádár János: nem engedi be a hivatalos ENSZ megfigyelőket az országba. ezért kénytelenek, más utakon, begyűjteni megbízható adatokat. Megtetszett nekem, hogy az ENSZ titkos megfigyelője lehetek és igent mondtam, hogy ezzel is segítsem, hogy a világ tisztán lássa, mi történik Magyarországon. Az illető megadta egy budapesti zsidó család nevét és címét is, hogy visszafelé segítsem át őket a határon. De arról ne beszéljek senkinek, hogy ő mivel bízott meg, mert ha elkapnak, embercsempészetért csupán pár hónapra iltetnek le, de ha megtudják, hogy az ENSZ-nek dolgozom, súlyosabb büntetést kapok. 

- Sikerült a visszatérése?

- Visszaszöktem Magyarországra és igyekeztem részletes és pontos jelentést írni. A zsidó családot is sikerült Ausztriába juttatnom, majd volt még egy hasonlóan sikeres oda-vissza utam. Harmadik alkalommal azonban elfogtak, de szerencsére mielőtt letartóztattak volna, a nálam lévő jegyzeteket, papírokat és táviratokat megettem, így nem találtak semmit. Először Szombathelyen voltam fogságban, majd átszállítottak Budapestre, a Markó utcai fegyházba. Onnan egy zsidó ember segítségével hamar kiszabadultam, de 1958-ban újra letartóztattak. Hat hónapig magánzárkában tartottak, majd összesen kilenc hónapi előzetes letartóztatás után 15 év börtönre ítéltek. Kémkedéssel, hazaárulással és gazdasági adatszolgáltatással meg ember csempészettel vádoltak.

Várhegyi Ferenc


Folytatása következik
Nem említettem, hogy Kopcsa Sándor Lágerbéli társammal jöttem haza, aki elég tehetséges bokszoló volt. De az említett barátom mondta hogy Ő is beszervezett a magyar szervek által, de Én úgy gondoltam, hogy ha vele megyek nem fognak el: de Tévedtem (...A vonaton feldobott. a kihalható közölte velem hogy megszököt. Arról ne beszéljek ami vele közös volt) Vele együtt voltunk egy másik magyar Zsidó által meg bízásunk, Papp Laci neki személyes ismerőse volt Én is ismertem mert Én az MTK cselgáncs csapatában sportoltam. az illető és oda adta a Laci olimpiai nyakkendőjét. a megbízhatóság bizonyítására. Azzal hogy Ők is családostul ki akarnak jönni. voltunk is náluk, még akkor a Gellért szálló felet laktak, de a feleségével meg beszélték, hogy nem jönnek velünk a karon üllő kisfiával nem kockáztatnak. Természetesen ezt sem említettem soha senkinek, mert nagyon tiszteltem a Lacit és családját nem akartam, hogy meg hurcolják. Na meg azt sem, hogy tudomásom volt, hogy Ő is magyarok ügynöke, meg a barátom aki elmondta Ők tudtak egy másról mert együtt kelet volna dolgozni nekik. Kopcsa viszont mindent elmondott erről is. de nekem nem említették a kihallgatóim.

Börtönévek és szabadság

Folytatjuk Bakonyi Tibor életrajzát, amelyből megtudjuk, hogyan festett az 1956-os forradalom utáni időszak a börtönből szemlélve, milyen volt a börtönélet és Bakonyi hogyan tudott ezt követően talpra állni és társadalmilag hasznos tevékenységet végezni.

- Amikor a bíróságon kihirdették az ítéletet, nagy félreértés áldozata lettem. - mondja Bakonyi Tibor.
A hathónapos vizsgálati magánzárkás időszak után nem voltam túl jó állapotban. Csak annyit hallottam, hogy a bíróság ilyen és ilyen vádpontok alól felment, hogy utána mit mondtak, azt már nem hallottam meg. Ezt követően kimentünk a tárgyalóteremből és az őrnek mondtam, hogy már le se megyek a zárkába, hozzák fel a holmimat. Mire a kísérőm a megmondta, hogy 15 évre ítéltek el kémkedés, hazaárulás és gazdasági adatszolgáltatás, embercsempészet miatt. Előtte én még a tárgyalóteremben megköszöntem az ítéletet,a szocialista igazságszolgáltatás, humanizmus munkáját és így tovább, mondtam a magamét. Csak az volt furcsa, hogy láttam, mindenki döbbenten néz rám – ezt természetesen félreértették, mint ahogy én is félreértettem a felmentést. Az aktámba bejegyezték, hogy cinikus vagyok. Pedig nem cinikus voltam, hanem egy pillanatnyi zavart állapot miatt nem fogtam fel, mit mondanak.

- Mi történt Önnel, amikor rájött, hogy nem felmentették, hanem 15 évre elítélték?

- Óriási patáliát csaptam –az ügyvédemtől kérdeztem, hogy miért nem fellebbezett, azt válaszolta, hogy minek, már többet nem kaphatok. Én erre nekimentem, a folyosón kergettem, de a kísérőm megfogott. hogy ne csináljam, nincs értelme. Megjegyzem, az ügyvéd lánya megkereste édesanyámat és közölte vele, hogy az ő apja nagy szemétláda, mert együttműködik az ÁVH-val. Javasolta, hogy vegyük el tőle az ügyet. Így is történt, másodfokon lett egy másik ügyvédem. Ezt követően 12 évre mérsékelték a büntetésemet, végül 1/3 kedvezménnyel 8 év után szabadultam. Visszatérve a kérdésre, nem volt mese, be kellett vonulnom. 

- Milyen élményei voltak a börtönben?

- Még a vizsgálat előtt egy pszichológus beszélgetett velem, aki megállapította, hogy csak szépen lehet velem beszélni, mert ha fenyegetnek vagy bántalmaznak, leblokkolok és annak kiszámíthatatlan következményei lehetnek. Igaza volt. Két alkalommal is megkóstoltak. Először fegyvert nyomtak a homlokomhoz, mire a cselgáncsos múltamból adódóan reflexszerűen kikaptam a pisztolyt az illető kezéből. De csak a fegyver csövét fogtam meg és közöltem velük, hogy édesapám, aki 35 évig volt rendőr kioktatott, hogy a markolatot nem szabad megfogni,mert akkor gyilkost csinálnak belőlem. Ezen megdöbbentek, én pedig visszaadtam nekik a fegyvert. A másik eset: 36 órán keresztül folyt a kihallgatás, a kihallgatóim váltották egymást. A harmadik napon az egyik rám ordított, hogy beszélj, a kurva anyád, vagy elverünk, mint szódás a lovát! Én megijedtem, felugrottam, felkaptam a széket és megforgattam a fejem fölött és mondtam, hogy zöld öves dzsúdós vagyok, kettesével is jöhetnek rám. Erre csak azt mondták végül, hogy nézzétek meg, milyen kondícióban van, mire én megjegyeztem: ha bunyóról van szó. De nem bántottak soha, mindig szépen beszéltek velem. Még egyszer a Fő utcai fogságban rám ordított a kihallgatóm, hogy ne hazudjak! Erre felugrottam, összetörtem a gépíró asztalt, és azt mondtam, én nem hazudok, de vannak dolgok, amit nem akarok mondani. Végül itt sem bántottak. Írtam verseket is, tűhegyes ceruzával, cigarettapapírra, amelyeket nejlonba csomagolva, leforrasztva, a végbelemben tudtam kihozni. Egy alkalommal – talán véletlenül – egy kis időre bekerült a zárkámba egy fiatalember, aki elmondta, hogy ő cserkész volt és biztos, hogy hamarosan elviszik innen, de addig is elmondja, hogy mire figyeljek a börtönben.

- Mire kellett figyelnie?

- Én többnyire sok mindenre ráérzek. Ez történt például a II. János Pál pápa elleni merénylettel kapcsolatban is. És sokszor azt is látom, hogy ki milyen ember, a jelleme mindenkinek rá van írva az arcára. Gyerekkorom óta nagyon sokat és komolyan foglalkoztam antropológiával és kiromanciával - tenyérelemzéssel is. A börtönben elsősorban a besúgókra, más néven téglákra vagy vamzerekre kellett
figyelnem. Megtanultam, hogyan lehet felismerni őket. Az egyiket sokáig bolondítottam, mindenféle kitalált történettel traktáltam, mert tudtam, hogy jelentést ír rólam. Azt mondtam neki, hogy telepatikus képességeim vannak. mivel hosszú ideig jógáztam és sokat meditáltam. Felvettem egy jógaülést, mintha meditálnék, és azt hazudtam neki, hogy miközben ezt cselekedtem, otthon jártam.

Azt is mondtam neki, hogy tudok tenyérből jósolni – a végén már nem merte kinyújtani a kezét – ez még a vizsgálatiban történt. Egy idő után nem bírta tovább, és elkérte magát a zárkámból. Egy másik téglát úgy tudom felakasztottak, mert ahhoz, hogy besúgói munkáját elvégezze, sok ügybe beavatták és a végén már túl sokat tudott. 

- Hol töltötte a büntetését?

- Budapesten a Fő utcában és a váci fegyházban. Ott a Lordok Házának nevezett elkülönített részben voltam, de raboskodtam a gyűjtőben is, ahová dolgozni vittek. Először a kismotor szerelő részlegnél, majd az asztalos műhelyben dolgoztam, ahol egy munkáltató őrmester állandóan belém kötött. Egyszer nem bírtam tovább és bele akartam nyomni a fejét az enyves üstbe, de kitépte magát a kezemből és elszaladt. A fegyelmi tárgyaláson elismerte, hogy túlfeszítette a húrt, így csak 10 nap szigorítottat kaptam. Ezt követően az úgynevezett speciel műhelybe kerültem. A Fő utcában, a gyűjtőben, és a speciál műhelyben raboskodtam együtt Göncz Árpád, későbbi köztársasági elnökkel, Bíbó Istvánnal, Kosáry Domokossal és Váloczi Istvánnal, aki a rendszerváltást követően Göncz Árpád szárnysegédje lett. És még nagyon sok okos emberrel, akik már nem élnek. Váloczi egyébként sokáig a zárkatársam is volt. Később a „spéciből" a „suszterájba" helyeztek át, ahol sokáig egyfajta cipészeti munkát végeztem. Nem voltam mindig magánzárkában, közös cellákba is beraktak. Sok baj volt velem, összesen 22 fegyelmi ügyem volt, a harmadik legtöbb abban az időben.

- Milyen volt a viszonyuk Göncz Árpáddal és Bibó Istvánnal? Egyáltalán, hogyan tudtak egymással
kommunikálni?

- Elsősorban a séták alkalmával találkoztunk. Én az első emeleten voltam, Gönczék eggyel fölöttünk, alattunk pedig a halálra ítélteket tartották fogva. Amikor akasztani vitték őket, gyakran hallottuk, amint a Himnuszt énekelve mentek a halálba. Azt kiabálták, hogy ők a hazájuk szabadságáért, egy szebb jövőért, élhető magyar hazáért harcoltak, a hazájukért halnak meg, és hogy mi bosszuljuk meg őket. Felkavaró érzés volt. Több esetben sírtunk is. Visszatérve a kérdésre, Bibó szerette volna, hogy egy zárkába kerüljünk, azt mondta, sok jót hallott rólam, szeretne közelebbről megismerni, beszélgetni velem. Tőle tartottam, mert én semmit sem tudtam róla, ő viszont olyan dolgokat is tudott rólam, amelyekről senkinek sem beszéltem. Göncz Árpád és én állandóan nevettünk, erről voltunk híresek a börtönben.

- Hogyan tudott nevetni ebben a közegben?

- Először is, úgy éreztem, hogy vége lesz, hittem ebben. Másodsorban játéknak fogtam fel. Ezért nem tudtak megtörni, pedig ültem sötétzárkában és szigorított zárkában is. Kétszer tíz napot töltöttem a sötétzárkában és húsz napokat szigorítottban. A szigorítottban minden másnap fél adag ételt, a koplaló napon 20 dkg kenyeret és vizet adtak. De kibírtam, mert ki kellett bírni. És persze voltam magánzárkában is. A rendszerváltás után kikértem az irataimat a Történeti Hivataltól. Ott olvastam, hogy célszemély voltam, a zárkámat bepoloskázták és két rabtársam is jelentéseket írt rólam. Hát, így ment ez akkoriban. De sokat segítettek az álmaim is. 

- Milyen álmai?

- Álmomban majdnem mindig szabad voltam. Több olyan dolgot is megálmodtam, amely bekövetkezett, például, hogy elvesztem a nagy szerelmemet – aki, mint kiderült férjhez ment, éppen azon a napon, amikor álmodtam Aztán, hogy két házasságom lesz és megálmodtam a gyerekeimet is. Az álmaim segítségével képben voltam arról, hogy mi történik a külvilágban, így amikor szabadultam, nem voltam megszédülve, mint sokan mások. Persze sokat segített az is, hogy titokban csináltam egy rádiót – a Kossuth adót lehetett vele fogni. Néha, kellő megfontolás után kölcsönadtam más raboknak is.

- Hogyan alakult az élete a szabadulása után?

- Az építőiparban akartam elhelyezkedni, de az adott vállalat személyzetise nem is ált szóba velem, csak a titkárnővel beszéltem. Állítólag nem tudták vállalni értem a felelősséget, ezért nem vettek fel. Ezért kihallgatást kértem a Katonai Kollégium vezetőjétől, aki azonnal fogadott, és azt tanácsolta, hogy sehol ne mondjam azt, hogy börtönben voltam. Ne törődjek a rendőrséggel sem, ehhez tartsam magam. Így is tettem. Akkor érvényben volt Kádár János utasítása, hogy a börtönből szabadultaknak is meg kell adni az esélyt beilleszkedésre, így végül kaptam munkát. A személyzetisnek meg pártvonalon megmondták, hogy még egy ilyen, és mehet segédmunkásnak. Később sokfelé dolgoztam, autójavító műhelyben, erőműben, a Vegyészetnél, még vidéki munkán is voltam, ami azért volt érdekes, mert nem hagyhattam el Budapestet. Ezt közöltem is a főnökkel, aki azt válaszolta, hogy ez őt nem érdekli. Sőt másodállásban Gálfi János bűvésszel is együtt dolgozhattam, akivel egy este több helyen is felléptünk, - külföldiek előtt is. Erre kértem rendőrségi engedélyt, amelyet megadtak, de azt mondták, hogy az én felelősségem, hogy kikkel érintkezem, mert ők nem tudnak engem figyeltetni. Persze ez nem volt igaz, észrevettem, hogy követnek, de a lényeg a munka volt.

- A rendszerváltáskor és azt követően hogyan alakult az élete?

- Beléptem a POFOSZ-ba, de később összekülönböztem Fónay Jenő elnökkel, kiléptem tőlük és ma már nem tartom velük a kapcsolatot. Tagja vagyok a /Történelmi Igazságtétel Bizottságának, és annak a katonai tagozatának. Kosáry Domokos segítségével a Duna Palotában megszerveztem a „Tiszta vizet a pohárba!", elnevezésű előadássorozatot, amelyekre azokat hívtam meg, akik könyvet írtak '56-ról, valamint a szereplőket és a tanúkat - és nem utolsósorban középiskolásokat és egyetemistákat. Az előadássorozatnak nagy sikere volt az ifjúság körében. Erre mondta Kosáry, hogy ilyen még nem volt, hogy az írók, a szereplők, a tanúk és az ifjúság egyszerre legyen jelen egy programon. Valaki megkérdezte tőle, hogy ki vagyok, mert még nem hallott rólam, mire annyit válaszolt: rácsakadémikus. Horn Gyula miniszterelnöksége idején már nem engedtek be a Duna Palotába, ezért átmentünk a Magyarok Világszövetsége épületébe. Aztán onnan is kiszorultunk – egy nyugati emigráns szerint ez a magyarok világ szövetsége szervezet a magyar titkosszolgálat egyik fiókszerve volt. Amíg tartottak, Kónya Imre támogatta az előadásokat, amelyeket videóra vettünk és másolásra odaadtunk az '56-os Intézetnek is. Beléptem az MDF-be is, a tagkönyvemet még Lezsák Sándor írta alá. Jó kapcsolatom volt, Antall Józseffel, Für Lajossal, Kónya Imrével, Lezsák Sándorral és másokkal is. Én hoztam össze a Pro Patria et Libertate Alapítványt, amelynek Für Lajos volt a kuratóriumi elnöke, én pedig a titkára. Sokat dolgoztam az MDF-nek, de aztán rájöttem, hogy ott sem mindenki olyan, mint amilyennek mutatja magát. Horn Gyula úgy jellemezte egyszer az MDF-et, hogy ott több a kommunista, mint az MSZP-ben. Aztán a Fideszhez kerültem közel. Nekik is nagyon sokat dolgoztam, de ma már velük is megromlott a viszonyom. Dolgoztam a Pest megyei Rendőrkapitányságon, Komáromi István parancsnoksága alatt. Vele beszéltem meg, hogy Szent György Apródjai néven létrehozunk egy Ifjúsági szervezetet, amely a rendőri és honvédelmi kultúrára és ismeretekre oktatja a fiatalokat és segíti a nevelésüket. Végül Göncz Árpád javaslatára a Szent László Ifjúsági Szövetség nevet választottuk, amely szövetség egy időben nagyon szép eredményeket ért el az általános- és középiskolás korú fiatalok katonai nevelésében. Egy időben támogatott minket a Honvédelmi Minisztérium és a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem is. Később azonban elkezdtek maguk foglalkozni ezzel a programmal, megkérdőjelezhető eredményességgel. Amig mi a szülőkkel társadalmi munkában, jól csináltunk, azt ők hagyták elsorvadni – mára megszűnt ez a program. Szerettem volna egy csepeli iskolának is átadni a tevékenységünket – nekik sem kellett. Magunkra maradtunk, úgy tűnik, más országokkal ellentétben nálunk mégsem fontos a fiatalok erkölcsi és katonai nevelése. Ezért lehet, hogy Szent László Ifjúsági Szövetség munkáját is átszervezzük, talán meg is szüntetjük. Ennyi csalódás után, 78 évesen, bizony gondolkodóba estem a jövőt illetően.

- A megpróbáltatások után milyen tervei vannak még?

- Szeretnék egy könyvet írni. Lesz miről mesélnem, már gondolkodom, hogy jegyzeteket készítek hozzá. Sok minden van még, amiről érdemes beszélni. 

Várhegyi Ferenc

Beküldte: Bakonyi Tibor

Megjelent: 329 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Látogatók

Hungary 68.3%Austria 1.3%
Romania 5.1%Canada 1.1%
United States 4.5%France 0.9%
Ukraine 3.4%Sweden 0.8%
Russian Federation 2.8%Switzerland 0.4%
Germany 2.4%Netherlands 0.2%
Slovakia 2%Australia 0.2%
United Kingdom 1.9%Kuwait 0.1%
Norway 1.4%Italy 0.1%
Serbia 1.4%Poland 0.1%

Today: 378
This Week: 3840
Last Week: 4695
This Month: 16223
Last Month: 18165
Total: 2495616

Belépés