Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Cs2019Oct24

2019. Április 13., Szombat 20:26

A hitelesség érdekében a hátteret is vizsgálni kell.

Írta:  Radics Géza
Értékelés:
(19 szavazat)
Egy körlevélben a szerző a következő szöveggel csatolta 2012-ben megírt saját meglátásait. / "Ha hitelességre törekszünk, akkor a különböző történések mögül a háttér- történetet se hagyhatjuk figyelmen kívül. Mi állt a 907-es győztes csata hátterében, és nyugati szomszédaink miért akartak "mind egy szálig kiirtani bennünket"? A teljes vagy teljesebb kép bemutatása érdekében, ez se hagyható figyelmen kívül. A csatolmányban küldöm a magam meglátásait"... / Üdvözlettel.... Radics Géza    

Az erénnyé magasztosult áldozattan

Ezer éven át a kereszténység védőbástyája voltunk, melyet a nyugat nemhogy nem hálált meg, hanem hátunkba döfte a nagykést – többször is –, jól megforgatta, és elvéreztünk. Ezt panaszoljuk folyvást, és nem alaptalanul, de figyelmen kívül hagyjuk saját melléfogásainkat, amelyek az elvérzéshez nagyban hozzásegítettek. Nézzük tehát, hogyan is jutottunk mai kilátástalan helyzetünkbe. Képesek vagyunk-e szembenézni önmagunkkal, a rideg és könyörtelen tények ismeretében?

Hogyan is kezdődött?

Az elmúlt 1100 éve két részre kell osztanunk: Az első részt az úgynevezett „honfoglalástól”, tehát 895-től, 1541-ig, azaz Buda török megszállásáig, amely 646 évet ölel fel. Téves ama beállítás, hogy „nemzeti nagylétünk temetője Mohács”! Ezt sulykolták koponyánkba már kisiskolás korunkban. Azért téves, mert a nevezetes vesztes csata 1526. augusztus 29-én zajlott le, miután a török csapatok portyára mentek országszerte, de kemény helyi ellenállásba ütköztek, és október közepére elhagyták az országot. Tegyünk egy röpke összehasonlítást az 1526-os csatvesztés, és az 1945-ös háborúvesztés között. A II. Világháború kapcsán, 1945-ben a szovjet csapatok megszállták az országot, és maradtak. Csak 1991-ben távoztak. Ebből láthatjuk, hogy óriási különbség van az 1526-os csatvesztés és az 1945-ös háborúvesztés között. Ez csak ízelítő acélból, hogy lássuk, valahol kisiklott történetírásunk az egyenes vágányról, amely rányomja bélyegét gondolkodásunkra, ésszerű következtetéseinkre, melynek szerepe lehet a mai tehetetlenségünkben is.

Kezdjük tehát mindjárt az elején, de, hogy egy korábbi példával támogassuk meg lényegi mondanivalónkat, lépjünk vissz Kr. u. 380-ba. A hunok Balambér nagykirály vezetésével 373-ban lépték át a Volgát, és megkezdték Bizánc ostromát. 380-ban elfoglalták a Kárpát-medencét is, de csak a Duna vonaláig. Miért? Mert a Nyugat Római Birodalommal szövetségben álltak, és ebben az időben Dunántúl az ő fennhatóságuk alatt volt. E szövetségi viszony Atilla uralkodása alatt romlott meg, miután a két Birodalom a harctéren is összecsapott.

Hasonló eset játszódott le 895-ben. Árpád apánk csak a Duna vonaláig foglalta el a Kárpát-medencét, mert szövetségben állt Arnulffal, a frank császárral, aki uralta Dunántúlt. A császár 899-ben meghalt, miután fia, az új császár nem újította meg a szövetséget. Jó kérdés lehet, hogy miért nem? Az elhunyt császár a morvák megrendszabályozása céljából szövetkezett Árpád-ágbeli őseikkel még 892-ben. Ekkor Árpádék már elhatározták a Kárpát-medence elfoglalását, tehát jól jött Arnulf ajánlata. Az új császár Arnulf, Arnulf fia azért nem újította meg a szövetséget, mert szinte biztos, hogy őseink évi járulékot is követeltek a „szövetség” fejében. Az ifjú császár ezt nem fogadta el, ezért őseink elfoglalták Dunántúlt az Ensz vonaláig, sőt, megtámadták Bajorországot is. A bajorok ezt nem tartották jószomszédi viszonynak, ezért megkezdődtek a két ország közötti villongások. Az 1981-ben kiadott – Tankönyvkiadó – Magyar történelmi kronológia a következőt írja: 910-ben az egyesült bajor, frank és allemann sereget Augsburg előtt megverték (őseink), majd a Rajnáig dúlták a német birodalmat. Lajos német királyt és utódait évi adó fizetésére kötelezték.” Vagy, 924-ben Henrik német császár 9 évi adófizetésre kötelezte el magát a béke fejében. Ne feledjük, abban az időben mi voltunk a hatalmasak, mi írtuk a játékszabályokat.

Kurszán gyula 904-ben egy küldöttség élén Bajorországba ment „béketárgyalásokra”, de a bajorok legyilkolták a küldöttség minden tagját, Kurszánnal együtt. Nem vitatható, hogy galád cselekedet volt, de abban is biztosak lehetünk, hogy e „béketárgyalásokon” nem a jószomszédi viszonyról tárgyalhattak, hanem arról, hogy a bajoroknak mekkora adókat kell fizetni a béke fejében. Ezt lehetett, amiért betelt a bajorok pohara. Ne csodálkozzunk azon, hogy 907-ben mindegyszálig ki akartak íratni bennünket. A verekedés úgy kezdődött, hogy Jóska visszaütött. Az ellenség az ellenség. Akik pedig elítélnék őseinket e tetteikért, jobban tennék, ha belenéznének az emberiség történetébe, mert, amióta az ember feltalálta a bunkót, azóta e küzdelem újra és újra lejátszódik. Őseink nem voltak se jobbak, se rosszabbak más népeknél, csak éppen kihasználták hatalmi fölényüket, mint tette és teszi ezt bármely nép napjainkban is. Ma a „demokrácia” nevében gyilkolnak meg százezreket, milliókat tesznek földönfutóvá, országokat rombolnak le és rabolnak ki. Ezer évvel ezelőtt kardélre hányták azokat, akik nem voltak hajlandók felvenni a Római Katolikus Egyház által terjesztett judeo-kereszténységet.

Szt. István 995-ben feleségül vette a bajor hercegnőt, Gizellát. Gizella testvére Henrik herceg pedig Bajorország királya lett, miután megszűntek a Bajorországba való betörések. 1024-ben meghalt Henrik, és azzal megszűnt a jó viszony is. István megtámadta Bajorországot, amelyet II. Konrád 1030-ban viszonozott. Az effajta csatározások még jó száz évig folytatódtak. Hamis tehát annak hangoztatása is, hogy a kereszténység felvétele mentett meg minket a pusztulástól. Megmenekülésünk Magyarország hatalmas gazdasági és katonai erejének tudható be.

Most lépjünk egy hatalmasat. Nézzük mi is történt 1443-ban, a dicsőséggel telítet 646 év utolsó száz évének kezdetén. A török ekkorra a Balkán jelentős részét elfoglalta, és Erdélybe is történtek betörések. Az év júliusában Hunyadi hadat indít a török ellen Várna felszabadítása érdekében. A magyar Történelmi kronológia szerint Hunyadi felégetett több várost, és Szófiát is elfoglalta. Azonban, a tél beállta miatt a helyi lakosság támogatása ellenére se tudta megvalósítani e tervét. Hunyadi a Balkán-hegység hágóin szándékozott visszavonulni. A Wikipedia Enciklopédia szerint a törökök égették fel a falvakat és városokat, hogy ezzel megnehezítsék Hunyadi előretörését és utánpótlását. A török parancsnokok – Kasim pasa és társparancsnoka Turahan – Szófiában találkoztak II. Murád szultánnal, és azt tanácsolták, hogy Szófiát is égesse fel, mert a hegyekben sikerrel felvehetik a harcot. A Wikipedia szerint ez be is vált a törökök részére, mert a Balkán-hegység hágóiban súlyos vereséget mértek Hunyadi hadaira. Azonban, a vereség ellenére, a Dragoman-hágóban Hunyadi foglyul ejtette a szultán vejét, Mahmud Bey-t, és a szultán sógorát, Candarli Halil Pasa nagyvezírt. A két feleség, II. Murád lánya és testvére rávették a szultánt békekötésre a férjeik kiszabadítása érdekében. Magyar forrásban erre nem találok utalást. E hadműveletekben a szerb Barankovics György is részt vett Hunyadi oldalán.

1444 elején megkezdődtek a tárgyalások, amely a két török szabadulásához vezetett, majd megkötötték a tíz évre szóló, két részes – Edirne és Szeged – békét, melyet 44 júliusában írtak alá (a Wikipedia szerint augusztus 15-én) és mindkét fél esküvel szentesített. A béke értelmében a szultán feladta a meghódított magyar végvárakat, Havasalföldet és Szerbiát. Hunyadi és Barankovics megegyeztek, hogy Barankovics átengedi magyarországi birtokait Hunyadinak, a szerb vezér pedig megkapja Szerbiát.

Murád szultán annyira megvolt elégedve a szerződéssel, hogy átadta tisztségét 12 éves fiának, II. Mohamednek, hogy a még hátralévő éveit nyugalomban tölthesse el. Azonban, IV. Jenő pápának más volt az elképzelése és szándéka. Cezarini Julián bíboros közreműködésével rá tudta venni Ulászló királyt, hogy indítson keresztes hadat az Ottomán Birodalom ellen: Egyébként is, a „hitetlen” törökkel kötött, és esküvel szentesített szerződés nem kötelez, és erről Hunyadit is meg tudta győzni. Hunyadi 1444. szeptember 20-án megindította hadait Várna felé. Barankovics, aki részére a szegedi béke nagyon is előnyös volt, az újabb hadjárat által veszélyeztetve látta az elért eredményt és hatalmát, ezért elárulta Hunyadi tervét a szultánnak. Murád visszavette a szultáni tisztet fiától, és megkezdte a felkészülést, hogy Várnánál Hunyadi hadait tisztes fogadtatásba részesíthesse. Az eredményt tudjuk. Ulászló és Cezarini bíboros is életét vesztette, Hunyadi pedig Vlad Drakul fogságába esett, de Hédervári nádor fenyegetésére szabadon bocsátotta. E béke- és esküszegés újabb bizonyság arra, hogy nem mindig az ellenség volt a hibás, melyet akár fordulópontnak is lehet tekinteni, mert elindította ama folyamatot, amely a Magyar Királyság nagyhatalmi helyzetét, sőt, száz évvel később, területi egységét is megpecsételte. Érdemes még megjegyezni, hogy az erdélyi fejedelmek sokkal ésszerűbben cselekedtek, mert ők békét kötöttek a törökkel, és megmentették Erdélyt a pusztulástól. Bocskai kivételével mind reformátusok voltak, tehát nem tartoztak a pápa igézete alá. A történtek azt igazolják, hogy a törökkel lehetett egyezséget kötni.

A középkori Magyarország gazdagságában kitermelődött ama főúri dekadencia, amely 1541-ben csúcsosodott ki, és lehetővé tette, hogy Szolimán szultán ellenállás nélkül bevonuljon Budára, és ez alkalommal, mint a szovjet 1945-ben maradt. Az 1526-ban Mohácsnál elszenvedett vereség, és főleg, ami közvetlen utána történt, kiválóan mutatja a főnemesség öncélúságát, és az országot fenyegető veszedelemmel szembeni közömbösségét.

Grandpierre Endre a Királygyilkosságok című munkájában, elég meggyőzően kimutatta, hogy II. Lajos király nem a Csele patakba fulladt bele, hanem meggyilkolták, és három nappal később a holttestét a patakba dobták. Ezt követően, 1626. november 10-én a Székesfehérvárott összegyűlt rendek Szapolyai (Zápolya) Jánost királlyá választották. December 16-án a Habsburg-párti rendek Pozsonyban, Habsburg Ferdinándot választották királlyá. Az elkövetkező tizenkét évben a két király egymás ellen hadakozott. Szapolyai a töröktől kért segítséget, míg Ferdinándot a nyugatiak támogatták. 1538-ban kibékültek, és abban állapodtak meg, hogy Szapolyai halála után Ferdinándra száll a királyság. Szapolyainak 1540-ben fia született, az ekkor már beteg Szapolyai meghagyta híveinek, hogy a csecsemőt, János Zsigmond néven koronázzák királlyá, és a török szultántól kérjenek védelmet részére. Így történt, hogy 1541. augusztus 29-én, a mohácsi csata 15. évfordulója napján, Szolimán szultán a csecsemőkirály „védelme” érdekében, puskalövés nélkül bevonult Budára. Ezt nyugodtan bejegyezhetjük az egymással a hatalomért és birtokokért civakodó, dekadens főurak számlájára. A Királyság három részre szakadt.

Az 1600-as évek utolsó negyedében a török hatalom fénye már erősen hanyatlóban volt. 1683-ban a törökök nagy vereséget szenvedtek Bécs alatt, s 1699-ben csaknem az egész Magyarország „felszabadult,” ami a magyarságnak, mint 1990-ben nem örömet, hanem egy újabb kiszolgáltatottságot hozott. Lipót császár ugyanis, császári tartománynak nyilvánította Magyarországot. Erősen megnyirbálta a nemesség jogait, de akik behódoltak, azoknak visszaadta a birtokait. Az elnéptelenedett vidékeket németekkel, és főleg szerbekkel telepítette be. Volt tehát bőséges ok, amiért a Habsburgok ellen harcoló kurucok II. Rákóczi Ferenc zászlai alatt gyülekeztek, de amint tudjuk, az 1703 és 1711 között vívott szabadságharc is elbukott.

A közel 160 éves török hódoltság után a főurak továbbra is megosztottak maradtak, és III. Károly 1740-ben bekövetkezett halála után kitört Habsburg-ház örökösödési háborúját se tudták kihasználni, sőt, kardot rántottak – „életünket és vérünket” – a halott király leánya, Mária Terézia mellett és megmentették a Habsburg Birodalmat. Mária Terézia – amikor bajban volt – sok szép dolgot ígért, amelynek nagyobb részét nem teljesítette.

1809-ben egy újabb alkalom kínálkozott, mikor Napóleon május 15-én – Bécs elfoglalás után – kiáltványt intézett a magyarokhoz a függetlenség ígéretével, de a magyar nemesség a francia forradalom vérrel áztatott vívmányaitól félve, ezúttal is a Habsburgok mellett rántott kardot.

Az 1830-as években a Széchenyiek vezetésével elindult az ország építése, felvirágoztatása. Széchenyi István gróf bőséges tapasztalatot szerzett külföldi útjain, hogy felmérhesse Magyarország elmaradottságát, és kiszolgáltatottságát. Úgy látta, hogy a kiszolgáltatottságot csak az ország gazdasági megerősödésével lehet mérsékelni vagy lerázni. Azon elvet követte, hogy a hatalom ellen nem szabad lázadni, amíg engedményeket lehet kicsikarni. És Ő, Széchenyi István engedményeket tudott kicsikarni, és tudta, hogy hol a határ.

A sors úgy hozta, hogy ebben a korban tűnt fel egy másik kiváló hazafi, más háttérrel, más elképzeléssel és más lehetőséggel. Ő, Kossuth Lajos úgy látta, ha a népet magamögé állítja, akkor népi nyomásra tudja kikényszeríteni az engedményeket a hatalomtól. Ez nagyon veszélyes játszma, mert a nép, ha mozgásba jön, nem tudja, hogy hol a határ. Ezt Széchenyi is világosan látta. A két ember munkája kapcsán a társadalom mozgásba jött, és egyre inkább felhevült, ami az 1848-as szabadságharc kitöréséhez vezetett. Rákóczi szabadságharca egy kedvezőtlen, míg Kossuthé egy szintén kedvezőtlen, de kibontakozásnak indult állapotba jött létre, és ebben különböztek egymástól.

1848. március 15-én, miután Bécsben győzött a forradalom, a magyar nemesség a forradalmi hangulat nyomására, feladta kiváltságjogait, miután Pozsonyból Kossuth és küldöttsége Bécsbe utazott. Kossuth 16-án egy feliratban terjesztette elő a magyar követeléseket. V. Ferdinánd ezt visszautasította, de miután Ferdinánd megtudta, hogy Budapesten is kitört a forradalom, akkor megadta. Az történt, hogy a bécsi forradalom győzelmének híre 15-én megérkezett Budapestre, ami felhevítette ifjú forradalmáraink vérét. Petőfi, Vasvári és társaik nem mérlegelték, hogy cselekedetük hová vezethet, és arra se voltak kíváncsiak, hogy Kossuth útja milyen eredménnyel jár. Az ifjú keblekben lángra lobbant a szabadságvágy, és Széchenyi félelme beigazolódott.

Az engedmények hírére a kedélyek is lecsitultak, de a március 17-én aláírt leiratból kiderült, hogy kimarad az ígéretek szentesítése és azok betartásának szavatolása, valamint Batthyányi Lajos miniszterelnökké való kinevezése. Egy újabb Habsburg álnoksággal lettünk gazdagabbak. 1848. december 2-án Zsófia főhercegasszony lemondatta V. Ferdinándot, és helyébe a 18 éves fiát, Ferenc Józsefet ültette, amivel a magyarság tudomására hozták, hogy Ferdinánd által elfogadott megállapodások Ferenc Józsefet nem kötelezik. Ezzel az ország a szabadságharc útjára lépett.

A főúri megosztottság talán soha nem mutatkozott meg jobban teljes valóságában, mint az 1849-es győztes tavaszi hadjáratok idején. A nemesség jobbszárnya Habsburg-párti volt, a liberálisszárny ingadozott. Görgey – a katonai főparancsnok – pedig békepárti volt, nem győzni, hanem kiegyezni akart. Amikor az áprilisi győzelmek lehetővé tették volna, hogy az egyesült magyar csapatok Bécs ellen vonuljanak, akkor Görgey fontosabbnak tartotta a Budán rekedt osztrák csapatok felszámolását. Ez kiváló alkalmat adott az osztrák hadvezetésnek, hogy átszervezze a zilált haderejét. Egy másik különös dolog is történt, a történelemben talán páratlan, hogy a győztes csaták a Béke Pártot erősítették. Kossuth egyre inkább elszigetelődött, s ebben kétségbe ejtő helyzetben, talán a lehető legrosszabbat cselekedte. 1849. április 14-én meglepte az országgyűlést a trónfosztás javaslatával, amely néma dermedtséget okozat. A felocsúdás után, mégis meg tudta szavaztatni. Amikor Zsófia főhercegasszony és Miklós cár ezt megtudta, akkor a hideg futkoshatott a hátgerincükön. Ha Magyarországon a Habsburgokat meg lehet fosztani a tróntól, akkor miért ne lehetne megfosztani a cárokat Oroszországban? Ferenc József ifjú császár Moszkvába ment, ahol készségesen eleget tettek kérésének. Akkor se a Habsburgok, se Miklós cár nem sejtette, hogy Magyarország leverése után, kevesebb, mint hetven évvel, mindkét uralkodóház hatalomvesztéséhez, sőt, a cári család kiirtásához vezet. Nekünk pedig egy újabb szöget jelentett készülő koporsónkban. Érdemes azt is megjegyezni, hogy a győztes csaták mámorában a Szemere-kormány, abban a hiedelemben, hogy az országot már nem fenyegeti veszély, május elején megkezdte a forradalmi államgépezet lebontását, és a rendőrség feloszlatását. Ilyen csak 1918 november elején ismétlődött meg újra.

A XX. században a két vesztes Világháború után kínálkozott egy olyan lehetőség, amely ha a függetlenség reményével nem is kecsegtetett, de elindíthatta volna a magyarságot a kibontakozás útján. Ekkor, mint 1848-ban, egy fokozatosan felhevülő folyamat vezetett az 1956-os októberi forradalom és szabadságharchoz.

1953. március 5-én meghalt Sztálin, a Szovjetunió és gyarmatai véreskezű zsarnoka. A szovjet felső vezetés ekkor elhatározta, hogy szakítanak a sztálini gyakorlattal, és megegyezés lehetőségét keresik a nyugattal. Megnyitották, majd felszámolták a munkatáborokat, és megszűntették a deportálásokat. 1955-ben a Szovjetunióból hazaengedték a német és magyar hadi- és politikai foglyokat. Közös megegyezés alapján decemberben kivonultak a megszállócsapatok Ausztriából. Nyugat-Németország és Kelet-Németország kormányai Németország egyesítéséről tárgyaltak. Csupa felemelő jó hír. Az emberek egyre bátrabban mertek beszélni. Ez kezdetben a kommunista párton belül mutatkozott meg. Tudni kell, hogy a kommunista párt tagságát, de főleg a vezetőréteget, két főcsoportba lehetett sorolni: sztálinistákra és a nemsztálinistákra. Az utóbbiakat – jobb híján – népieknek lehetne nevezni, mert míg elvileg kommunisták voltak, de érzelmileg nem szakadtak el a néptől, mint pl. Nagy Imre. Ezek között jelentős számban voltak olyanok is, akik nem meggyőződéses, hanem érdek-kommunisták voltak. Ahogy a sztálinisták hatalma ernyedőben volt, a másik csoport egyre hangosabb lett.

1956 februárjában volt a Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusa, amikor Mikojan és Hruscsov nagyon erélyesen bírálta a sztálinizmust, miután átszakadtak a gátak. Ezt követően a kommunisták józanabb része a sztálinisták eltávolítását követelte. Rákosit le is váltották, de Gerő és cinkosai maradtak. A szovjet vezetők elhatározták, hogy a jugoszláv diktátort, Titót maguk mellé édesgetik. Ennek eredményeként lebontották a jugoszláv és magyar határon a műszaki határzárakat. Amikor azt befejezték, hozzáfogtak az osztrák-magyar határon a határzárak lebontásához, és arról beszéltek, hogy Magyarország és Ausztria között a nyugati mintájú határátkelést vezetnek be, és Magyarországról is kivonulnak a szovjet csapatok. Nos, ez volt az, ami a sztálinistákat nagyon agasztotta. Számos jel arra mutat, hogy veszélyeztetve látták hatalmukat, sőt, személyi biztonságukat, ők készítették elő a forradalmat acélból, hogy e folyamatot megtorpedózzák, és a szovjet csapatokat Magyarországon tartsák. Ez – sajnos – sikerült is nekik.

Az itt leírtak semmit nem vesznek el a magyar szabadságharcosok, a „pesti srác” halált megvető hősiességéből, és a szabadságharc igazából. Érdemes – azonban – elgondolkodni azon, hogy a szabadságharc leverése után, sorsunk hogyan alakulhatott volna, ha Nagy Imre, a tapasztalt magyarérzelmű kommunista a szovjettel közös együttműködésben keresi a megoldást, és a szabadságharc leverése árán is ő marad a miniszterelnöki tisztben, és nem a véreskezű Kádár.

Nagy Imre 1916-ban esett orosz fogságba, majd belépett az Orosz Kommunista Pártba. Nagy 1921-ben hazatért, és a Magyar Szocialista Munkás Párt tagja lett. 1924-ben éles vitába keveredett két sztálinistával, Peyer Károllyal és Szeder Ferenccel, ezt követően a párt XXII. Kongresszusán keményen bírálta a párt vezetőit, amiért 1925-ben kizárták a pártból. 1930-tól 1944-ig a Szovjetunióban élt, de 1936-ban ott is meggyült a baja. Kun Béla feljelentésére kizárták a szovjet kommunista pártból, sőt, a munkáját is elvesztette. 1945-ben visszatért Magyarországra, visszavették a kommunista pártba, és a Politikai Bizottság tagja lett, de Rákosi 1949-ben onnan is kirakta. 1950-ben önbírálatot gyakorolt, ezért kinevezték élelmezési, majd begyűjtési miniszternek. Sztálin halála után, 1953-ban ő lett a miniszterelnök, de ahonnan 1955 januárjában leváltották, s mert nem volt hajlandó önbírálatot gyakorolni a pártból is kizárták, de 1956-ban, röviddel a forradalom kitörése előtt, ismét visszavették. Nagy tehát egy nagyon kacskaringós pályát futott be a Szovjet és Magyar Kommunista Párton belül. Fel kell tételezni, hogy egy jó adag sérelem is felhalmozódott benne élete során. Viszont, az is kitűnik, hogy Nagy másfajta kommunista volt. A sztálinistákkal szemben, mindig ő húzta a rövidebbet.

Pongrátz Gergely szerint, testvére, Ernő javasolta, hogy 1956. október 23-án, a koraesti órákban Nagy Imrét hívják be az Országházba, ami meg is történt. Hegedűs András elmondása szerint, az éjszaka folyamán ő és Gerő beszélték rá Nagyot, hogy vállalja el a miniszterelnöki tisztet, amit Nagy feltétel nélkül el is fogadott. Nagy a magyar honvédekkel szerette volna leverni a lázadókat, de erre katonáink nem voltak hajlandóak, inkább ők is a nép oldalára álltak. Nagy maga se értette, hogy valójában mi történik, ezért magához kérette hason-gondolkodású elvtársait és korábbi tanítványait, akik tudtára adták, hogy a népnek elege van a kommunista rendszerből, és főleg a sztálinistákból. Nagy ettől kezdve figyelmen kívül hagyta a szovjet érdekeket, és október 28-án egyértelműen a szabadságharc oldalára állt. Tárgyalásokat kezdeményezett a szovjet csapatok kivonásáról, de ez szovjet szemszögből nem ugyanaz volt, mint mikor ők saját szántukból, tárgyalások útján, közös megegyezés értelmében, békés körülmények között vonultak volna ki. A forradalom kitörése előtti esetleges kivonulás nem annyit jelentett, hogy a csatlós országok és a Szovjetunió között politikailag is megszakad a kapcsolat. Nem, 56 nyarán annak lehetősége kecsegtetett, hogy a szovjet kivonja megszállócsapatait, és tanácsadóit, belügyileg a csatlósok csinálhatnak, amit akarnak, amíg az nem sérti a szovjet érdekeket, de politikailag maradnak a Szovjet Szocialista Táborban. Ezért tárgyaltak Titóval is. E folyamat további fejlődése sokkal előnyösebb lett volna, mint ami a szabadságharc leverése után történt.

Felmerül a kérdés, hogy a vonat hol siklott le az egyenes vágányról?

Felsoroltuk Nagynak a kommunista párton belül befutott történetének fontosabb fordulópontjait, és megjegyeztük, hogy évek során Nagyban bőséges sérelem halmozódhatott fel. Amikor, október 28-án Nagy a forradalom oldalára állt, és egyszerűen figyelmen kívül hagyta a szovjet érdekeket, akkor nem az észérv, hanem az érzelem vezérelhette. Ez neki életébe, a magyarságnak egy elfogadhatóbb jövőkilátás elvesztésébe került. Nagy tapasztalt, hatvan év feletti kommunista politikus volt. Pontosan tudta és ismerte a rendszer működését. Október 31-én, Moszkva elhatározta a szabadságharc leverését, hazarendelt Mikojant és Szuszlovot, másnap pedig megkezdődött az új szovjet csapatok beözönlése. Nagy erre az Egyesült Nemzetekhez fordult, kilépett a Varsói Szerződésből és kihirdette Magyarország függetlenségét. Ez abban a helyzetben, annyi volt, mintha halálos ítéletet kért volna önmagára és Magyarországra. Abban a helyzetben, ha Nagy a magyarság sorsát, jövőjét is figyelembe vette volna, akkor mindent el kellett volna követnie, hogy a hatalom az ő kezében maradjon – a szabadságharc leverése árán is –, mert utána nem egy véreskezű gyilkos, hanem az ő vezetésével bontakozhatott volna ki az ország felvirágzása.

Ezek után nézzük, 1990 után minek kellett volna másképpen történni, mint ami történt. Ami megtörtént, azt nem lehet visszacsinálni, de tanulni kellene belőle.

Az 1956-os szabadságharc leverése után egy újabb kegyetlen kiszolgáltatottság borult az országra. A magyarság befelé fordult, és kereste a puszta megmaradás lehetőségét. A vérgőzös és akasztófákkal teli évek után, a zsarnokság gyeplőit kissé szabadabbra engedte Kádár. A hivatalos munkahely mellett más munkát is lehetett vállalni. Ez egy olyan hatalmas hajszába vitte az ország népét, amibe egészségileg és lelkileg is beleroggyant. Az iskolákban pedig a „bűnös nép” tudatát sulykolták az ifjúságba. Lepergett közel fél évszázad, és a magyarság nagyobb részéből kiirtották a hazaszeretet és önbecsülés halvány lángját is. Mikor, 1990-ben megtörtént a rendszerváltás, melyet a kommunisták és nyugati cinkosaik vezényeltek le, a kisszámú nemzeti érzelmű magyar csak a partvonalról szemlélte, de nem értette az eseményeket. Csak néhány év után kezdett derengeni, hogy a magyarságot ismét, alaposan átverték.

Hogy a magyarság milyen mélyre süllyedt nemzeti tudatában, azt se a hazai, se a külföldi nemzeti oldal húsz év eltelte után se képes felismerni, még kevésbé felmérni. Minden igyekezett a hatalom megszerzésére irányult, csak éppen nem tudta, és ma se tudja, hogy a hatalmat pénz és nép nélkül nem lehet megszerezni. Igen, nép nélkül! Nincs magyar nép, csak magyarul beszélő tömeg van. Az, hogy a nemzeti oldal „értelmisége” ezt képtelen felismerni, mutatja az elesettség döbbenetes mélységét. A mai napig nem ismerte fel – néhány magyar kivételével –, ha jövőt kívánnak építeni a magyarságnak, akkor az ifjúság magyarrá nevelésére kell megoldást találni. Ezt nem lehet elvárni a látszatnemzeti, és még kevésbé a nemzetellenes hatalomtól.

Kisiskoláskorban a fiatalok 25-30%-a fogékony történelemre, amely a középiskolás korra a 15% alá csökken. Az egyetemista korban pedig 5% százalék alá esik, s mire kikerülnek az élet forgatagába, már csak a legjobbak maradnak meg. Ebből láthatjuk, ha az ifjúság fogékony rétegének tudatába és szívébe nem ültetjük el az alkotótöltetű magyarságismeretet és a hazafiság eszméjét, akkor a kibontakozás reménye nem sok eséllyel kecsegtet.

A feladat az lenne – figyelembe véve lehetőségeinket és tehetőségünket –, hogy összeállítsunk egy nem nagy terjedelmű, 100-120 oldalas „kiegészítő tankönyvet”, amely rövid olvasmányok keretében tartalmazná a legfontosabb tudnivalókat, amelyeket az iskolákban nem, vagy nem a valóságnak megfelelően tanítanak. E könyvet közadakozásból előállítva, díjmentesen kellene terjeszteni az általános- és a középiskolákban. Ezt legkésőbb 1994-re illett volna felismerni, mindenekelőtt a nemzeti emigrációnak. Azonban, a jelek azt mutatják, hogy a nemzeti oldal még nem jutott el ennek felismeréshez, ami a magyarság végzetét jelentheti.

A jövő azé, aki az ifjúságot neveli!

Radics Géza. 2012. január 5.

Megjelent: 431 alkalommal

Hozzászólások  

 
Csorba Tibor
#1 Jó összefoglalóCsorba Tibor 2019-04-14 04:31
remek összefoglalás a magyar történelemről és támogatandó elképzelés a magyar ifjúság hazaszeretetre való neveléséről.

Őszinte tisztelettel: Csorba Tibor építész-statikus-költő-kovácsi nas
Idézet
 

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Látogatók

Hungary 68.7%Austria 1.3%
Romania 5.4%Canada 1.1%
United States 4%Norway 0.7%
Russian Federation 2.8%France 0.3%
Ukraine 2.7%Kuwait 0.3%
United Kingdom 2.1%Switzerland 0.3%
Slovakia 2.1%Netherlands 0.3%
Sweden 1.9%Australia 0.3%
Germany 1.8%Italy 0.2%
Serbia 1.4%Spain 0.1%

Today: 25
This Week: 1906
Last Week: 4013
This Month: 13261
Last Month: 17184
Total: 2168993

Belépés