Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Cs2019Feb21

2019. Február 04., Hétfő 07:42

Hogyan keletkeztünk? Részjelentés az Élet nagy titkáról

Írta:  Varga Domokos György
Értékelés:
(7 szavazat)
Tisztelt Olvasó!   Egy évvel ezelőtt nekiláttam életem legizgalmasabb könyve megírásának. „Isten logikája", ez a lényegi mondandója, ebből következően a végleges, megváltoztathatatlan címe. Abban a pillanatban, hogy belevágtam, mint egy isteni sugallat, úgy ért a felismerés: ez bizony kerek hét évet kíván.

Hét kerek év kell hozzá, hogy a megfejtés végére érjek, legalább annyira, hogy kész könyv születhessen belőle. Mert az élet megfejtésének teljesen a végére jutni természetesen (de most már azt is mondhatom: Isten logikájából következően) ember fia soha nem lehet képes.

A szellemi nyomozással eddig eltöltött teljes év két fontos tételt igazolt számomra. Az egyik, hogy a szóban forgó hét év csakugyan nem kurtítható. Amikor az ember már a hatvanhatodikban jár (mint jómagam), szinte hetvenkedésnek tűnhet ilyen hosszú időszakra bármit is tervezni, hát még az emberiség egyfajta új szent könyvének beteljesítését. Csakhogy pontosan úgy jártam, ahogy előre ráéreztem: Isten logikájának kifürkészéséhez bámulatosan kanyargós, szövevényes utakat kell bejárni, méghozzá szilárd következetességgel.

Hogy mást ne említsek: nem indulhattam ki abból, hogy márpedig Isten biztosan létezik, hanem előbb ebben a kérdésben is logikus, következetes eredményre kellett jutnom. Nyakig kellett merülnöm mind az istentagadók, mind pedig az istenhívők érveléseibe. Sőt, az istentagadó és az istenhívő evolucionisták okfejtéseibe. Ha az érvek nyomán az derült volna ki számomra, hogy az élet, s benne az ember kialakulásához végül is nem feltétlenül kell feltételeznünk egy természet feletti lény létezését, hanem a végtelen idő során az örök anyag véletlenszerű mozgásai, folyamatai is elvezethettek ugyanide, akkor teljesen okafogyottá vált volna az Isten logikájának megértésére irányuló bárminemű törekvésem. Hiszen nem a hitemről készültem számot adni, hanem a valóságról. Arról a valóságról, amely egyaránt kiállja a hétköznapi tapasztalataink és a tudományos ismereteink próbáját.

Tegyem rögtön hozzá: nem áltattam és nem áltatom magamat azzal, hogy ami számomra logikus és következetes, az eleve minden embertársam számára ugyanilyen lenne. Sőt! Eddigi elmélyült elmélkedésem egyik ugyancsak fontos felismerése, hogy az emberi elme, amíg csak lehet, saját belső valóságképe bűvöletében él, s szinte érdektelen számára a külső valóság. Nyomós okának kell lennie, hogy a külvilág tényei, új fejleményei számottevően változtassanak belső valósága – azaz személyes valóságképe – felépítményén. Ezért hát nem is tűztem ki magam elé olyan elérhetetlennek tűnő célt, hogy az Isten logikája megírásával és felmutatásával majd egy csapásra rászabadítom az emberiségre a megvilágosodást, s a földi életben végre minden szép és jó lesz. Hanem csak azt tűztem ki célul, hogy egyetlen olyan állítást le nem írok, amelyet ne vetettem volna alá a hétköznapi tapasztalatok, a legfrissebb tudományos ismeretek, valamint a logika (logikus következetesség) próbájának.

Mielőtt belefognék az ember keletkezésének taglalásába, még említést kell tennem a másik fontos tételről, amely az eddig elvégzett szellemi kutakodás nyomán számomra cáfolhatatlanul igaznak tűnik. Habár az Élet a maga teljességében megismerhetetlen (kifürkészhetetlen), Isten logikájának kiismerése mégsem lehetetlen. Szívós, következetes okfejtésekkel, gondolatkísérletekkel váratlan felismerésekhez, „aha”-élményekhez juthatunk.

Egy ilyenről fogok beszámolni az alábbiakban. A felismerés fontossága miatt nem tehetem meg, hogy várjak még hat évig. Eddig is hittem Istent, éreztem a jelenlétét, de ez a mondandóm szempontjából teljesen magánügy. E megvilágosodás óta viszont biztosan tudom: az emberi faj nem keletkezhetett véletlenül. Az örök anyag, a végtelen idő, a hatalmas természet s a fáradhatatlan evolúció valóban csodákra képes. Egy valamire azonban egészen biztosan egyikük sem: előrelátni.

Márpedig a következőt állítom s kívánom bizonyítani: aki a világot, ezt a hatalmas, átláthatatlan művet létrehozta, annak a teremtés első pillanatában tudnia kellett, hogy ebből egyszer még ember lesz.

Az ember keletkezésének logikája

Ne tegyük fel most a kérdést (az amúgy istenhívő) Teller Edével, hogy „Ha Isten teremtette a világot, ki teremtette Istent?”. S ugyanígy azt a logikus kérdést se feszegessük most, hogy „Ha a világ az ősbummal jött létre, hogyan (mikor és honnan) keletkezett maga a felrobbant anyag, s mi vagy ki indította be a robbantást?”

Induljunk ki abból, hogy sem ezt, sem azt nem tudjuk és nem is tudhatjuk, kár vesződni a kérdéssel, a magyarázatkereséssel. Az egyszerűség kedvéért fogadjuk el, hogy akár Istené volt a főszerep a teremtésben, akár az anyagé, mindkettőt örökkévalónak tekintjük, ennek folytán nem firtatjuk az előzményeket.

Tételezzük fel tehát, hogy a világ keletkezése a mai tudomány álláspontjának megfelelően az ősbummal indult. Emberi léptékkel mérve egy elképesztően kicsi és egy elképzelhetetlenül sűrű anyag robbant szét a világűrben, az idők során ennek elemeiből álltak össze a különféle csillagok és csillagrendszerek. Arról azonban már vita folyik a tudósok között, hogy honnan származnak azok a fizikai, kémiai törvényszerűségek, amelyek az ősrobbanás utáni káoszból rendet, azaz rendezett csillagrendszereket teremtettek. Az anyagelvű, materialista tudósok a teljes véletlenszerűségre voksolnak. Akadnak azonban evolucionista tudósok, akik azt még megengedik, hogy a világegyetem megteremtésében szerepet játszhatott egy tervezésre képes, természetfeletti szellemi erő (tehát a teremtő Isten), s csak ahhoz ragaszkodnak, hogy az Élet keletkezéséhez viszont már felesleges feltételezni a jelenlétét, merthogy ezt a munkát – a rendelkezésére álló végtelen idő során – már maga a természet is elvégezhette, mindenféle tervszerűség és előrelátás nélkül, éppen az evolúció kényszerítő erői és végtelenül változatos véletlenjei jóvoltából.

Ha sorra vennénk, hogy a tudósok szerint a Naprendszeren kívül és belül az égitestek milyen egymásra találásának, együttállásának, illetőleg egymásra hangolt keringésének és forgásának kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy a Földünkön kicsírázhasson az élet, terjedelmes lista jönne össze belőle. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy hiába látunk szinte óráról órára egyre messzebb a nagyvilágba, egyetlen más csillagrendszerben, egyetlen más bolygón sem sikerült még felfedeznünk az élet bármiféle nyomát.

Teljes joggal és logikusan tehetjük fel tehát a kérdést: Mekkora a valószínűsége annak, hogy tervszerű beavatkozás nélkül bárhol a világon élet, méghozzá emberi élet keletkezzék? Egyértelmű a válasz: nagyon kicsi. Mondhatni: a nullát közelíti. Ebből azonban számunkra most egy még fontosabb következtetés is adódik: annak ellenben szinte száz százalék a valószínűsége, hogy a magára hagyott anyagrobbanás, vagy a magára hagyott természet nem hoz létre életet, s nem teremt értelemmel bíró lényt, azaz embert.

Ezek után képzeljük el ezt a most létezőnél sokkal valószínűbb világegyetemet: szinte hajszálra ugyanolyan, mint a miénk, csak éppen mi, emberek nem vagyunk sehol, és igen-igen nagy valószínűséggel soha nem is leszünk benne.

Könnyű elképzelni?

Első pillanatra igen.

Nem vagyunk, és kész. Ennyi.

A világegyetem végtelen hatalmasságát tekintve, amúgy is úgy tűnik, létezésünk igazából nem oszt és nem szoroz. Mondjuk, ha a közeli időkben a Napunknak, a Földünknek vagy a Holdunknak találna ütközni egy termetes égitest, s mert egy csapásra megszűnnének a földi élet feltételei, minden más élővel együtt kipusztulnánk, ettől még a világegyetem egésze lényegében ugyanott folytatná.

De csak látszólag.

Valójában – akármilyen hihetetlen – az emberiség kihalásával lényegében az egész világegyetem is azonmód megszűnne. Mert milyen világegyetem az, amelyről semmilyen létezőnek nincs és nem lehet semmiféle tudomása? Józan ésszel és emberi értelemmel már az is felfoghatatlan, hogy csak Istennek lehessen tudomása róla; hogy Isten úgy teremtsen egy hatalmas, bámulatos művet, hogy rajta kívül soha senki nem csodálhatná, nem bámulhatná meg. Józan ésszel és emberi értelemmel az pedig már végképp teljesen elképzelhetetlen, hogy úgy létezzen egy egész világegyetem, hogy még Isten se tudjon róla. Márpedig ha tagadjuk Isten létét, emberiség híján, értelmes lény létezése híján pontosan ez lenne a helyzet: elvileg bár lehet ott akár egy hatalmas világegyetem, akár csupán egy légypiszok, teljesen mindegy, hiszen ha soha senki semmiféle képet, fogalmat nem nyerhet róluk, valójában egyikük sem létezik.

Akármennyire nehéz is megemészteni, a világegyetemet az emberi tudat teszi valóságosan létezővé. Csak az elvonatkoztatni képes emberi értelem tudhat értelmet adni a világegyetem létezésének. Emiatt aztán a világegyetem teremtésébe csakis akkor volt bármiféle értelme belevágni, ha a teremtés legelső pillanatától kezdve tudható volt, hogy a végkifejlet az értelmes ember megszületése lesz.

Nem kis dolog következik mindebből!

Sem a világegyetem egésze, sem maga az élet nem keletkezhetett teljesen próba-szerencse alapon. Teljesen próba-szerencse alapon csak igen-igen pici, elhanyagolható  valószínűséggel keletkezhetett volna olyan világegyetem, amelyben aztán létrejöhetett az élet, s ennek betetőzéseként egy olyan értelmes emberi lény, amely már képes fogalmat alkotni a világegyetemről, s ezáltal értelmet adni a világegyetem létezésének.

Semmi értelme azt feltételeznünk, hogy az ősbummal elindulhatott egy olyan keletkezési folyamat, amely évmilliárdok után azzal fejeződhetett volna be, hogy mégsem született élet, mégsem született meg egy értelmes lény, aki egyáltalán tudomást szerezhetett volna a nagy mű létezéséről. Ezért aztán azt sincs semmi értelme feltételeznünk, hogy az élet keletkezésében a természeti erők és az evolúciós folyamatok játszhatták a fő szerepet: hiszen egyikük sem láthatta-tudhatta előre, hogy egyszer majd, bármi módon is, az értelmes emberi lény megteremtésénél kell kilyukadniuk.

Ezt jó előre csak egyetlen valaki tudhatta, láthatta: a teremtés folyamatának tervezője és elindítója.

Ne zárjuk ki, hogy élt a próba-szerencse kínálta kísérleti lehetőséggel, és azt se zárjuk ki, hogy a maga javára hasznosította a természet és az evolúció törvényeit, törvényszerűségeit. Csak annyit szögezzünk le végérvényesen, hogy aki a teremtés folyamatát elindította, az nem véletlenül és nem oktalanul jutott el az ember megteremtéséig. Hanem nagyon is céltudatosan.

Szüksége volt ránk, szüksége van ránk.

Ennyi. 

Majd innen folytatom, talán hat év múlva, tisztelt Olvasó!

Szerző: Varga Domokos György, Szilaj Csikó
Beküldte: Hajdu Éva

Megjelent: 161 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 102 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.5%Serbia 1.2%
Romania 5.2%Canada 1%
United States 4.5%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3.4%France 0.4%
Sweden 2.8%Australia 0.3%
Ukraine 2.7%Netherlands 0.3%
United Kingdom 2.2%Belgium 0.2%
Germany 2%Spain 0.2%
Slovakia 2%Italy 0.1%
Austria 1.4%Poland 0.1%

Today: 134
This Week: 2040
Last Week: 4588
This Month: 12908
Last Month: 19649
Total: 2016987

Belépés