Nézzünk kezdésnek egy klasszikus esetet s a napi rutint. Alanyunk megveszi a havi bérletét, s ezzel 30 napnyi korlátlan „kalandparki élményhez" jut hozzá. Persze a hosszú idő és tehetetlenség megtanítja elviselni a fuldoklást a metro 3-as járatain. Mert bizony meleg és levegőtlen. Hozzá szokik az időnként felvillanyozó trolikhoz. Vagy elviseli a bűzlő, általában jegy nélkül költözködő hajléktalanokat. Majd szintén magába fojtva dühöng, mikor az orvos a recept átadásakor közli, valószínű a fent említett embertípus után ült le... Akkor is csendben vörösödik mikor a rovarirtási szakértő közli, hogyan is vitte haza a kínai plüss ülésekről a poloskákat... S persze jó polgárhoz méltón, mosolyogva, tizedjére is megmutatja bérletét a nap során. Ellenben azzal a hangosan utazó családdal, akit kecses mozgással, szinte a fizikát meghazudtolva kerül ki, a Combino szélességű jegyellenőr hölgy. Talán a második liter, éppen fogyasztásra kerülő ragasztó riasztottra el? Örök rejtély...
Átlag utasunkat jól neveltek, tűr csak némán tűr, mert a Magyar birka türelmű, meg toleráns és megbocsájtó. Nem, nem így van. Dühöng magában. Még be sem ért munkahelyére, de már ezernyi sértéssel, rossz érzéssel indítja a napját. Munkahelyén is ő a hangos szó, példásan kiáll magáért, a munkacsoportért, persze csak gondolatban, azt is csak elbújva a lopott ebédszünetben. Hiszen ő nem szeret konfrontálódni. Mint kedves gazella, ki futásával nem szeretné felhergelni az éppen őt fogyasztó gepárdot.
Majd az eredményes nap után ismét visszatér, feltöltődve sikerekkel, a tömegközlekedés kispolgári bájaihoz. S itt lesz igazi áldozat. Munkanapja végén elcsigázva, "tettekre készen, ragyogó, erőt sugárzó tekintettel" felszáll, mondjuk a villamosra. Délután van, ez már a ragadozók ideje. Kipihent, olykor egyebektől is felbátorodott falkák kezdik portyájukat. S keresik a gyengéket. Akik csak szeretnének végre hazaérni, hogy megérdemelten telesírják elnyomottságukkal a párnát. Ők a könnyű préda. Látszik tartásán, mozgásán. Már csak a szemkontaktus kell a bizonyossághoz. Egy riadtan elkapott tekintet. Már tudják, ő az, hagyni fogja magát, csak hogy gyorsan véget érjen kínja, mikor megfosztják a pár napja, újra beszerzett irataitól, kis pénzétől vagy fogaitól, s kevés megmaradt méltóságától. Tömve van a villamos s még is egyedül van. Miért? Mert a többi préda csendben meghúzza magát s közbe az jár fejében, de jó hogy nem én néztem rájuk véletlenül. Ha kinézek az ablakon úgy is mindjárt vége lesz. Na neked is jó napod van. Csak szálljanak már le. Hol van ilyenkor egy rövid hajú sportoló? Sehol egy huligán?
Majd a megrongált lelket otthagyva, már nevetve le is szállnak, hogy példaként, ironikusan a készenléti rendőrség mögött egy újabb bioval dobják fel a napot.
De térjünk vissza a villamosra. Kezd mindenki megnyugodni, már csak az áldozat van kétségbe esve, könnyek közt magára hagyva. Ezt is túlélte átlag utasunk, behúzott farokkal. Mintha holnap vagy holnap után nem kerülhetne ugyan így a vágóhídra. S mikor hazaér, ismét emelt fővel tanítja gyermekeinek az etikus és toleráns viselkedést. Belőlük is áldozatot nevelve.
S ez az a pont, ahol egy határozott vonalat kell húzni. Nem lehet tűrni és mindent tétlenül hagyni! Ha ma megteszik következmények nélkül, holnap miért ne tenné meg?
Attól a pillanattól kezdve, hogy hagyjuk, áldozatokká válunk, tovább bátorítva a támadókat. S mivel saját életünkben sem merünk véleményt alkotni, dönteni, vagy eltérni az átlagtól, így másokért sem vagyunk hajlandók. Ha a saját gyermekünkről vagy szüleinkről lenne szó, őket is hagynánk, hogy a szemünk előtt megtámadják? S a többi ember, kikkel a saját életterünket megosztjuk, ők nem valakinek a gyermekei vagy szülei? Hogyan várjuk el, hogy mások segítsenek, ha mi sem tesszük? Íly módon látható, hogy a tömegközlekedésből az 1-es villamos történetét kiragadva egy nagyon mély társadalmi problémába nyúlunk bele. Amely bizony a járatokról leszállva, utcáinkon, tereinken is létezik.
Ugyanakkor vannak olyan emberek, akik tovább mennek s nem csak belenyúlnak, hanem meg is ragadják ezt a problémát. S felvállalják a harcot. Mint fentebb írtam, az éppen aktuális áldozatot gondos rutinnal választják ki. (Jelen helyzetben tekintsünk el attól, hogy csak erőfitogtatás vagy valamilyen konkrét célja van e cselekménynek.) De nem ez az első lépés. Hanem a helyzetfelmérés, körbenéznek, hogy mik a körülmények. Vannak e csoportok? Van e köztük olyan aki erősebb testalkatú? Van e olyan, aki nem kerüli a szemkontaktust? Van e olyan, aki rezzenéstelen arccal figyeli őket? S bizony, az átlag utas nem is tudja, sokszor már itt eldől, hogy ma nem lesz kirabolva, megalázva. Mert észrevétlenül, mögötte kettővel ül egy olyan ember, akin látszik, hogy ugyanolyan higgadtsággal dobná le a járatról, mint ahogy épp a szemébe néz a garázdáknak. (Érdekes, hogy manapság pont ezeket az embereket aggatják fel mindenféle negatív címkével, míg a támadókat integrálni akarják.) Igen, a mai emberek többségének furcsa, hogy egy sportoló praktikusságból rövid hajviselettel rendelkezik. Továbbá a többletterhelés miatt, nagyobb izomtömeggel rendelkezik. Borzalmas.
Tételezzük fel, tettlegességre is sor kerül. Mondjuk az átlag utasok közt, jól meglett emberünk ledobálja a nemkívánatos személyeket. Ennek mi lesz az eredménye, a hozzá nem értő szemében, tudván, hogy az előjeleket nem is vette észre? Az a nagydarab kopasz odament a hangoskodó fiatalokhoz és megtámadta őket. Mondja majd az az utas, aki ilyenkor már a kocsi másik végéből is véleményt alkot. Majd tanúskodik is hozzáértően. S jótevőnk, ha éppen olyan volt a konfliktus etnikai összetétele, kapásból egy rasszista indíttatásból elkövetett testi sértés miatt áll a bíróság előtt. Ha segíteni kell valakin, ezt a másokért is kiálló ember nem fogja mérlegelni. Ott, akkor egyszerűen nincs rá idő, ellenben a több évig húzott tárgyalásokkal. Ő megteszi azt, amit a helyzet megkövetel.
Annak a szemében, kit megmentett, hős lesz. Egy pozitív példa. S ezt az érzést kell hazavinni és átadni ismerőseinknek, barátainknak és gyermekeinknek. Igen is merjük felvállalni saját életünkben is a konfliktusokat, s utána másoknak is lesz bátorságunk segíteni. Sok emberben meg is van ez a szándék, csak nem tudja hogyan tegye. Járni megtanulunk, írni, olvasni is. S a telefont is tudjuk nyomkodni. Az önvédelmet miért nem tanuljuk? A rendszeres kemény sportolás (régebben a sorkatonaság), az otthonról hozott helyes értékek mind tartást és büszkeséget adnak. Nem kell, hogy mindenki harcművész legyen. Ha már bátrak vagyunk, ha már van egy egészséges tartásunk, ha már tudjuk mit kell tenni, akkor nem leszünk áldozatok.
Örömteljes, hogy ma már van olyan kezdeményezés, mely bátran felvállalja nemzetünk önvédelmének feltámasztását. S azt, a gyakorlatban is képes bizonyítani. A mi feladatunk, hogy önmagunkat képezve, erősítve, példát mutassunk a következő generációknak! S támogassuk azokat kik másokért is kiállnak!