2008, november 27 - 11:44

II. Rákóczi Ferenc nem történelmünk része? Mai vezető anyagunk nem könnyed olvasmány. Ellenben nagyon értékes. Remek összefoglalója annak, hogyan is torzítanak képviselőink a "saját" hazájukról Brüsszelben. Sárközy Csaba tanár, a MAG (Magyar Alkotók és Gondolkodók) tagja tanulmányában górcső alá veszi az "Európa ma és holnap" című brosúrát, melyben minden EU-tag bemutatkozik. Valószínűleg senki nem lepődik meg azon, hogy Magyarország ismertetése több, mint szánalmas. Csúsztatásokkal, elhallgatásokkal, hazugságokkal teli. A magyar képviselők által jóváhagyott anyag nem tesz említést a honfoglalásról, az Árpád-korról, Nándorfehérvárról, a Hunyadiakról, Rákócziakról, 1848-49-ről. Említi viszont Magyarország csatlós szerepét Nácinémetország (így, egyben)oldalán, zsidó deportálásokat és a Vörös Hadsereg üdvös megjelenését. Ha megismerjük a tanulmányt, megértjük, miért bánnak velünk úgy szomszédaink és az Európai Unió is, ahogy. Kötelező olvasmány!

Egy ügyesen elhallgatott EP-dokumentum (és annak előélete) némi magyarázatot adhat arra, hogy ugyan miképp is alázhat meg bennünket egy – a magyar nemzeti kisebbséggel sem kesztyűs kézzel bánó - Eu-tagállamtársunk. Az alább felvázolt történet, illetve az EP-dokumentum az örökös-örökölt hatalomgyakorlók magyarsággyűlöletének csupán egyik kis szelete.

De ezt sem ismerjük – lássuk hát!

Az elmúlt évtizedekben megjelenített magyarságkép alapján dilettáns és rosszindulatúan hazug hivatalos dokumentumot jelentetett meg még 2002-ben az Európai Parlament Információs Hivatala. Ennek tartalma máig meghatározza a Magyarországról, a magyarságról alkotott képet – olyannyira, hogy némely EU tagállamban (pl. Belgium!) hivatalos iskolai segédtankönyvként is használják. Az előzmények száma több százra rúg – ezekhez a mindenkori hatalomgyakorlóknak nemhogy szavuk nem volt, hanem még leplezni is igyekeztek a magyarságtudatában amúgy is megroppanó nemzet elől. Csak egyetlen egyet mutatnék be.

Az 1995-ben megjelent „Európa népei"című reprezentatív kiadvány (Felipe Fernandez-Armesto) magyarul is megjelent. Botrányos tartalma okán, a nyomokat eltüntetendően a fordítóval (Balabán Péter) egyszerűen kihagyatták a magyar szakaszt! Egy Genfben élő magyar emigráns ENSZ-diplomata sokszori eredménytelen közbenjárására Romsics Ignácot az Orbán-kormány ugyan megbízta az anyag kijavításával, majd munka a Művelődési Minisztériumba keveredett, aztán az ügyért egyedül felelősséget érző Joó Rudolf államtitkár halálával az egész elaludt.

Az említett 2002-es kiadványt ennek alapján állították össze, figyelmen kívül hagyva bármely más, kéznél lévő dokumentum-anyagot. (például a Finnország által a magyar millecentenáriumra kiadott korrekt emlékkönyvet, a kanadai Corvinus Kiadó által Európa fővárosaiban e célból létrehozott gyűjteményeket stb.) A friss anyagot az EP Információs Hivatala jóváhagyatta (lektoráltatta) a szerepeltetett 28 ország követségeivel, így tehát a brüsszeli magyar képviseletekkel is. A külügyi apparátusunk a tények alapján nem talált kivetni valót ebben az anyagban, így nyomdába kerülhetett.

2002 nyara óta közforgalomban volt, de a magyarság ügyét (állítólag) Brüsszelben képviselők nem figyeltek fel rá – még kinn élő magyarok figyelmeztetésére sem!
Gurmai Zita (MSZP) az őt Brüsszelben megkérdező emigráns magyaroknak egyenesen azt volt képes kijelenteni, hogy magyar ügyekkel nem foglalkozik...

Aztán az idehaza ügyesen eltitkolt anyag 2004 tavaszán véletlenül, egy vidéki tanárhoz eljutván kitudódott. Megpróbálta nyilvánosságra hozni. Következmény? Mély hallgatás, a „jobboldali" sajtó sem foglalkozott az üggyel, csupán néhány kis példányszámú, alig élő hazai lap – s az emigráció Amerikában, Ausztráliában.

A recenzió 2004. tavaszi megjelenése után néhány hónappal Szájer József EU-képviselő egy mínuszos kishírben bejelentette: az inkriminált dokumentumot levették az EP Információs Hivatalának polcairól. Helyreigazítás? Tiltakozás? Ugyan... S a már az iskolákban, könyvtárakban, turisztikai, kereskedelmi irodákban második éve használt könyvek persze a polcokon, tartalmuk a fejekben, szívekben szépen ott is maradt.

A botrányos nemzetgyalázásért felelős politikai erő örökre kiiktatható lenne a magyar közéletből – de a bármely oldali ellenfelek ehelyett az ügy feledtetéséről döntöttek. Két eset lehetséges:
a., minden politikai erő „benne volt", „sáros" -
b., nincs is valódi ellentét parlamenti pártjaink között. Tertium non datur

Következzék a 2004-ben írott recenzióm – apró friss kiegészítésekkel.

„MAGYARORSZÁG BEMUTATKOZIK"

Az Európai Parlament Információs Hivatala kiadott egy „Európa ma és holnap" című nagyalakú, igényes kivitelű brosúrát. A füzet – több nyelven - 28 mai és jövendő EU-tag ország önbemutatkozását tartalmazza. Összeismertetésük tökéletesen helyénvaló törekvés: a huszonnyolcak között vannak alapító tagok és idén csatlakozók, sőt három reménybéli várakozó is; akad régi gyarmattartó birodalom és vadonatúj független ország; nyugati keresztény, ortodox és iszlám állam is. Más-más indulás, más-más gazdasági és kulturális helyzet – és a befogadásra várókról bizony nem sokat tud a Művelt Nyugat...

Az egyes országok maguk állították össze a szöveg- és képanyagot, az előszóban a kiadó a szövegek tartalmáért nem is vállal felelősséget. Így nyilvánvaló, hogy a még nem tag országok bátran festhettek magukról rokonszenves képet saját jól felfogott érdekükben: az európai közvélemény megnyerése céljából. Az országfejezetek egy rövid, „amerikai típusú" önéletrajzból, és egy valamivel hosszabb, „kifejtő" részből állnak.

Ez utóbbiban nemzeti sajátságok, érdekességek szerepelnek. A 28 ország bemutatkozása három minőségi kategóriába sorolható. A többség reális történelmi és kulturális tényanyaggal szolgál. Néhány, az „Európai Unióba igyekvő" ország nemzeti legendáit is a képbe illeszti, a számukra kínos adatokat, folyamatokat vagy elhallgatja, vagy eufémizmusokba burkolja. (Törökország, Szlovákia, Románia sorolható ebbe a kategóriába.). A harmadik – és egyben döbbenetes - felfogás a magyar.

Lássuk először az önéletrajzunkat! Az 1990-ig terjedő időszak 14 pontját szóról szóra leírom, csak utána fogom elemezni – megjegyzem, a románoknak erre az időszakra 34(!) megemlítendő történelmi eseményük akad!

Fontos dátumok Magyarország történelmében:

1000 – a magyar állam megalapítása az ország első királya, István alatt.
1308 – 1437 - A központi hatalom megerősítése.
1541 – a törökök beveszik Budát. Az ország 3 részre szakad: a Habsburgok elfoglalják (bekebelezik) a nyugati részt, Magyarország középső része a törökök közvetlen ellenőrzése alá kerül, mialatt a Tiszától keletre levő részen az Erdélyi Fejedelemség jön létre.
1711 – 1848 – osztrák uralom.
1867 – a körülbelül fél évszázadig tartó Osztrák-Magyar Monarchia létrehozása.
1914 – Magyarország részt vesz az I. világháborúban a német birodalom oldalán. A Magyar Köztársaság megalapítása november 16-án.
1938 – szövetség Nácinémetországgal.
1941 – hadüzenet a Szovjetúniónak.
1944 – az ország elfoglalása a német csapatok által. Számtalan magyar zsidót deportálnak. Hadüzenet Németországnak decemberben.
1945 – a Vörös Hadsereg elfoglalja Budapestet és elűzi a németeket.
1949 – a Magyar Népköztársaság alkotmányának elfogadása.
1956 – népfelkelés, a szovjetek erőszakosan leverik, az akkori államfőt, Nagyot halálra ítélik.
1989 – Magyarország ismét demokratikus ország lesz. A szovjet csapatok elhagyják az országot.
1990 – az első szabad választások.

Első, futó áttekintésre is hiányosnak tűnik. Nézzük csak alaposabban! Feltűnő, hogy 1000 előtt nem volt magyar történelem, sőt a Kárpát-medencében sem történt semmi! Hiszen Szent István (és nem István) csupán a keresztény államot alapította meg, az első Árpádok ugyan mit is csináltak 895-től? A többi 27 ország természetesen élt a lehetőséggel. Lássuk először a fentebb említett „első kategóriát", a tényszerű adatközlőket.

Például Spanyolország a római kor után helyet szorított a vandál és a nyugati gót államnak, majd a mórokénak is; Belgium Caesar galliai hódítását, majd a frank birodalmat is felvette történelmi életrajzába.
A második csoportba soroltak alaposan megragadják a rokonszenv-szerzés lehetőségét: ősi európai kultúrnemzetként mutatkoznak be. Törökország Kr. u. 196-tal, Septimius Severussal kezdi a történetét, majd Nagy Konstantin, illetve a bizánci császárság következik.
Szlovákia az amúgy egzakt módon soha nem azonosított Nagy-Morva Birodalommal kezd, majd „Bratislava" első nyomaként említi Árpád utolsó csatájának (szintén nem azonosított) helyszínét. Románia tovább megy. Idézem: „Kr. e. VI. sz. – a románok őseinek, a dákoknak első említése Homérosz és a nagy antik mesélők által." (Finom elszólás: mesélők...) Kr. e. I. sz. – a rómaiak elfoglalják „Dacia területét. A romanizálási folyamat kezdete." (Apró probléma: mindez Kr. u. 106-ban, tehát csaknem 3 évszázaddal később történik...) És így tovább.

Mi magyarok miért nem említettük a honfoglalást? Vagy urambocsá: a kettős honfoglalást? A szlovákok használják fel a 907-es braslauespurchi (pozsonyi? bánhidai? ennsburgi?) győztes csatánkat önigazolásként? Miért nem említjük meg a frank oklevelekben több százszor előforduló „Hungarus" nevet? Vagy akár az izlandi sagák Tyrkerét? A Kr. e. VI. századból a „jürkákat" bemutató Hérodotoszt? 527-ből Muagerisz hún királyt említő bizánci krónikát? Gardizit, ibn Rusztát, Dzsajhánit, Bölcs Leót, Bíborbanszületett Konstantint – vagy 889-ből Regino prümi apátot, akik a türkökkel, szkítákkal azonosítanak így vagy úgy? A tordosi és tatárlaki rovásírás-leleteket sokszorta több joggal hozhattuk volna fel, mint a törökök emlegetik civilizációjuk őseiként az asszírokat, hettitákat!

Iszonyú kártékony ez a torzító elhallgatás! Lám, a románok tudomást sem vesznek arról, hogy Constantin Daicoviciu, a dákoromán folytonosság („kontinuitás") elméletének atyja 1973-ban, halála előtt maga fedte fel (a Történeti Intézet, a Történeti Múzeum munkatársainak, és egyetemi kollégáinak, diákjainak) kutatásai hazug voltát. Tételesen sorolta fel saját történelemhamisításait! Így: a Nestor-krónika nem „oláh"-okat, hanem „frank"-okat ír. Anonymus „ac pastores Romanorum" kitétele sem daciai oláhokra, hanem dunántúli, frank fennhatóság alatt élt romanizált pannonokra vonatkozik. Az ősrománnak titulált „Dridu-műveltség" bulgáriai – az egykor a Kárpát-medence déli harmadát birtokló bulgárok hozták fel hazájukból az itt megtalált elemeit... A többit nem sorolom.

Mi pedig saját történelmünk elhallgatásával igazoljuk a már dogmává merevült történelmi hazugságokat...

No, haladjunk tovább szépen, szerben...

Úgy tűnik, hogy az Árpád-kor nem létezett! Nem volt a korszakalkotó politika- és jogtörténeti dokumentum, az Aranybulla, nem volt tatárjárás, nem volt Szent István, Szent Imre, Szent László, Szent Margit, Szent Kinga, Szent Erzsébet...
Sorstársaink közül a csehek büszkén emlegetik a Przemysl-, a lengyelek a Piast-házat!

Újabb űr: nem találom 1456-ot! Az egész keresztény világban harangoznak a nándorfehérvári diadallal végződő keresztes hadjárat emlékére – mi meg sem említjük. Óvatosan fogalmaztam. III. Callixtus az 1456. június 29-i „Bulla orationum"-ban III. Mohamed áprilisi hadrakelése hírére, a török megállításáért való imára buzdító harangozást rendelt el – de hát a törököt bizony Nándorfehérvárnál állította meg ez az ima, Hunyadi és Kapisztrán. A törökellenes keresztény összefogás ugyan jellemző módon hézagos volt – az ígért 80.000 fős sereg helyett néhány regensburgi diák, párszáz lengyel és horvát fogott fegyvert mindössze – de nagyon szép „európai gondolat". Élnünk kellett volna vele!

Szemezgessünk tovább! Mátyás humanista birodalma (az egyetlen reneszánsz birodalom...) említésre sem méltó... Hol marad sok évszázados, a magyarságot őrlő „keresztyénség pajzsa" küzdelmünk? Lám, a török önéletrajzból hiányzik ez a néhány évszázad – ők tudják, miért szégyellik – mi miért nem vagyunk rá büszkék? Mohács viszont elég jelentős csata lehetett – hisz a szlovákok (sic! a szlovákok! Ismétlem: a szlovákok!) felhozzák saját történelmi eseménysorukban! Mi nem...

A Habsburgok dehogy „foglalják el" a nyugati részt: kettős királyválasztás történik, s a két királyi ház megosztozik a török által kettészelt országon. Az Erdélyi Fejedelemség voltaképpen a magyar állam menedékhelye lesz, fejedelmei közül tán egyedül Székely Mózes tekinthető törzsökös, kizárólagos erdélyinek!

Nem találom a vallásszabadságot világelsőként deklaráló tordai országgyűlést sem! (1568). Ennek a feltűnően „eurokonform", korát messze megelőző intézkedésnek a mellőzése egyenesen megdöbbentő!
Természetes módon tolakodik elő egy lehetőség. A kereszténység felvétele, az Árpád-házi szentek, a nándorfehérvári harangozás, a tordai országgyűlés együttes elhallgatása egy „kereszténység utáni Európá"-nak tett ostoba gesztus volna? Ostoba, mert a katolicizmus, a reformáció – a szlovákoknál a huszitizmus – minden ország önjellemzésében megtalálható!

Igen, MINDEN országéban: a muzulmán Törökország büszkén emlegeti Szűz Máriát, Szent Pált, a myrai Szent Miklóst! Szégyen...

Egyetlen árva sort sem érdemelt meg tőlünk a török kiűzetése (1686 – Buda, 1697 – Zenta). Mint ahogy Thököly és II. Rákóczi Ferenc sem!

Hiányzik a magyar reformkor. Úgy, ahogy van. Mindenestül.

1848/49-es forradalmunkról sincs egy árva szó se. Nem baj, a románok felhozzák biz, mint saját forradalmukat! Az osztrákok is – bár ők meghagyták nekünk...

Ezután egy szépen felépített, épületes baromság következik. Figyeljünk: Magyarország (és nem az Osztrák-Magyar Monarchia!) vesz részt az I. világháborúban. Az 1918-as forradalmat nagyvonalúan 1914 novemberére téve (ezt az ostobaságot a „kifejtő" rész megismétli, megerősíti!) ez annyit jelent, hogy az önálló, köztársasági Magyarország egyedül harcolt Németország oldalán, s Trianont ezért kapta büntetésül. A „kifejtő rész"-ben még toldunk ide egy ostobaságot: állítólag 1/3-nyi területünket vesztettük el...

Ha ez az „építmény" nem tudatosította volna a Jámbor Európaiban, hogy micsoda rettenetes erőszakos, mi több: bűnös nép maradtunk még a XX. században is, akkor jöhet a döntő érv: „1938 - Szövetség Nácinémetországgal" A második világháborúban a környékünkön mindenki a „rossz oldalon" vett részt. Ennek elmismásolását zseniális találékonysággal oldották meg a magukra valamennyit is adó szomszédaink:

Ausztria: „1938 március: "Anschluss." Kész. Nyilván kimaradtak a háborúból, mert utána csupán a köztársaság 1945-ös kikiáltását említik meg.
Szlovákia: „1939 – 45 – rövid függetlenség Nácinémetország uralma alatt." Mesteri, szépségdíjas, zseniális meghatározás! Függetlenség egy uralom alatt, amely ráadásul nácinémet elnyomást sejtet – ez bizony elhatárolódás, sőt nyilván szenvedés is - nem pedig rosszízű „szövetség", mint a mienk...
Románia: „1940. nov. 23. – Románia csatlakozik a hármas szövetséghez." Ez is elegáns: a „hármas szövetség" –et említi. Ilyen volt, valóban: létrejött 1882-ben, résztvevői az Osztrák-Magyar Monarchia, Németország és Olaszország. Szétbomlott az I. világháború során...
De ez a „tévedés" elegánsan kikerüli a II. világháborús részvétel kellemetlen emlegetését... Persze az Antikomintern Paktumnak is három tagja volt eredetileg, ugyan mit is kötözködöm... Persze nem említ néhány apró, echte román találmányt ez időkből: a meghalató-vonatokat, a zsidók jég alá lövetését – vagy akár a favágó tőkén lefejezett szárazajtaiakat, a megtizedelt Köröstárkányt, Gyantát etcetera...

Mi pedig 1938-ban szövetséget kötöttünk Nácinémetországgal.
Nos, 1938-ban kötöttünk egy adóügyi pótegyezményt a németekkel (december 10.). Ezt Ausztria német megszállásának pénzügytechnikai következményei tették szükségessé.
Merüljünk el most egy kicsit ebbe a gyanús 38-as évben! Az Anschluss nemcsak adóügyi pótegyezményt hozott ajándékba, hanem páni félelmet is. Politikusaink nem rokonszenveztek a nácikkal – emlékeztetőül két esetet hoznék fel. Az első németországi látogatásáról hazatérő Horthy így jellemezte Hitleréket: „Túl sok bennük a vörös!". Teleki pedig nemegyszer jelentette ki, hogy a német vereség a mi vereségünk is lesz, de a német győzelem a mi pusztulásunk! Ez az év nem a németbarátság éve. Horthy és Kánya Kálmán már februárban egy németellenes „horizontális tengely"-ről tárgyal Varsóban. A történeti hűség kedvéért: olasz-lengyel-jugoszláv-magyar lett volna ez a tengely. (Hiányzik történelem tankönyveinkből...) A németek persze ellenzik a lengyel-magyar együttműködést, visszacsatolási törekvéseink épp közös magyar-lengyel határt eredményeznének!

Augusztusban két – németellenes élű – magyar siker: a bledi konferencia a Kisantanttal (jelentős enyhülést hozott), illetve a titkos lengyel-magyar gentlemen's agreement a szoros együttműködésünkről. November – az első bécsi döntés – voltaképpen Németország engedett!
Aztán decemberben Ciano jön Pestre, melegen ajánlja az Antikomintern Paktumba való belépésünket. A tengely kontra horizontális tengely kérdés eldőlt...

1939-ben pedig beléptünk az Antikomintern Paktumba. És ugyanebben az évben megvalósul a magyar-lengyel határ –szeptemberben nem is engedtük át a német csapatokat Lengyelország hátába, - ez közismert –és a németekhez lelkesen csatlakozó szlovák csapatokat sem – ez kevésbé közismert.

A szlovák változat persze érthetően elhallgatja, hogy a lengyeleket hadüzenet nélkül, náci módon megtámadták – mi pedig:

„1941 - Hadüzenet a Szovjetúniónak." Hogyan is volt? Üzentünk mi hadat? A kassai, rahói, körösmezői stb. bombázások után megállapítottuk: ez bizony hadiállapot. Ennyi. Ennek a kérdésnek hatalmas irodalma van, elégedjünk meg annyival, hogy a nemzetközi jog élesen megkülönbözteti a hadüzenetet és a hadiállapot tudomásul vételét. Románia mindenféle indok nélkül, minket jócskán megelőzve már 1941. június 22-én hadat üzent a Szovjetúniónak – írják a román bemutatkozók? NEM.

Más kérdés, hogy az akkoriban szintén EU-várományos Bulgária sosem üzent hadat a dicső Szovjetúniónak, mégis ugyanazt kapta jutalmul, mint mi büntetésül!

Amúgy a hadüzenettel szovjet barátaink nálunk rosszabbul állnak. Elfelejtkeztek erről a jogintézményről Finnország, a balti államok, Lengyelország – de még Bulgária esetében is. Öt országot tiportak le 1941-ig, hadüzenet nélkül – ez nyilván eszébe juthatott a kassai bombázás után minden magyarnak...

1944. - Számtalan magyar zsidót deportálnak..."
Helyes állítás, igaz. Helyesen köti össze az életrajz a német megszállással. Csupán egyetlen bajom van: a zsidóüldözés egy szóval sem szerepel sem a román, sem a szlovák, sem az osztrák, de még a német (ismétlem: a német, még egyszer: a német) anyagban sem! Próbálom kikövetkeztetni a holokauszt (soá) kérdésében írásokból és filmekből igazán járatossá vált átlag EU-s olvasó gondolatmenetét: végülis lehet, hogy a magyarok működtették Auschwitzot? Rendben van, mi gerincesen vállaltuk. De az 1944 nyári csendőrpuccsot (és ezzel magyarországi zsidók teljes kiirtását) megakadályozó Koszorús ezredesnek vagy urambocsá: magának Horthynak köszönhető, hogy egyáltalán maradt zsidóság Közép-Európában! Így teljes az igazság – s a részigazság egyoldalú közlése súlyosabb bűn a legaljasabb rágalomnál...

1956. Eufemisztikusan, „reformkommunista módra" népfölkelés, valóban. De nekünk, magyaroknak forradalom és szabadságharc. Egy „csillagóra", amely megvilágosította a félrevezetett Európát, amely előkészítette a kommunista rendszerek bukását – és amely rövid időre visszaadta nemzetünk (tudatosan tönkretett) önbecsülését és megbecsülését. „Nagy" (illendően, európai módon: Nagy Imre) pedig nem államfő volt, hanem miniszterelnök. A „kifejtő" részben, önmagának ellentmondva már helyesen írja a szerző.

Az 1990. utáni életrajzból a terjedelemre tekintettel csupán egy érdekességet villantok fel.

1991. jún. 19. – az utolsó szovjet katonák elvonulása.
Nos, pillantsunk csak egy kicsit feljebb! A 13. életrajzi dátumnál ez szerepel: „1989 ...a szovjet csapatok elhagyják az országot." Erre már nincs mit mondani...

E befejező életrajz-részből tán még hiányolhatnánk, hogy olyan, az Európai Unió koncepciójába szorosan illő esemény, mint a vasfüggöny lebontása, nem szerepel. Nyilván nem véletlen az eset: ugyanígy hiányzik a kötet bevezető, kedvcsináló dekoratív képes bevezetőjéből is – ezt pedig Brüsszelben, az EU Információs Hivatalában írták...

Most pedig – záró fejezetként – lássunk néhány gyöngyszemet az általam „kifejtő"-nek nevezett részből.
„Magyarország lakossága Európa legszínesebben kevert népeihez tartozik. 10 millió lakója között számos nemzetiséget találunk: német nyelvűeket, szlovákokat, románokat, délszlávokat (bosnyákokat, horvátokat, szerbeket, szlovénokat és szorbokat). A szintik és romák, akik a népességnek nem jelentéktelen részét alkotják (500.000), nemrégiben etnikai kisebbségként lettek elismerve."

No, kezdjük! Magyarország „sokszínű, kevert népességű", soknemzetiségű. Érdekes: ezt a kitételt nem alkalmazza önmagára a valóban fele-fele arányban „többnemzetiségű" Belgium, Litvánia, Észtország, Lettország. Csak mi, ahol egyelőre még a magyar etnikum a meghatározó. Bár fogyunk – az egyszerű újságolvasó is ki tudná számítani a határon túli népszámlálások és különböző hazai források alapján, hogy 1985-től máig a Kárpát-medence őshonos magyarsága több, mint 2 millióval fogyott. Nem ez a témánk, de utána lehet nézni – az „önbemutatkozás" írója vélhetőleg nagyon is ismeri ezeket az adatokat...

Van itt más baj is – rosszabbak, mint az egyszerű ostobaság. Bosnyákok sosem éltek Magyarországon. A szorbok említése még hajmeresztőbb. Tudálékosan a déli szlávokhoz sorolja a szerző őket. Nos, a szorbok nyugati szlávok, Spreewaldban élnek, a buzgó térképböngészők Lübbenau környékén találhatják meg őket. Népi kultúráját büszkén művelő százezres népcsoprt, megtekintésüket ajánlom a szerzőnek, még a helyszín is politikailag korrekt: a néhai kommunista NDK területe. A nagy kérdőjel a félmilliós szinti (és roma) kisebbség. A szinti szó nyomára többhetes lázas kutatás után jutottam. Ez a kifejezés egyike azoknak, amellyel Európában a cigányságot megnevezik: cigány, manus, szinti, zingari, roma – és egy kivételesen nevetséges finomkodás: „utazó népesség" – travellers, illetve gens du voyage. Vagyis a szerző a sznob (és műveletlen) „campingtábor"-típusú szamárságot követi el. Voltaképpen azt volt képes leírni, hogy nálunk nemcsak romák, hanem még romák is élnek. Szerintem a félmilliónál többen.
És tisztelettel megjegyzem: tán ide lehetett volna írni, hogy egyedül Magyarországon ismerik el etnikai kisebbségként a romákat – óh bocsánat! A romákat és a romákat...

„Magyarországot több alkalommal elfoglalták, különösképpen a törökök a XVI. században és az osztrákok a XVIII.-XIX. században, és függetlenségét csak 1914-ben
nyerte el. Az I. világháborúban a Német Birodalom szövetségeseként vett részt. A trianoni szerződéssel államának területe 1/3-ával lett redukálva."
Jó, vitatható, hogy a kiegyezés függetlenséget hozott-e. Jómagam függetlennek tekintem azt az országot, amely világelső volt vasútközlekedésében (Baross Gábor előterjesztését fogadta el épp ezért az 1892-es genfi vasútügyi konvenció!), gabonafeldolgozó-iparában (2. helyezett: USA), a maga korában (szintén) világelső oktatási- és nemzetiségi törvényeket alkotott és érvényesített, önállóan vett részt nemcsak az olimpiákon, hanem magának az olimpiai mozgalomnak a megteremtésében is. Nem sorolom. A többi ostobaságról pedig már fentebb írtam.

"A híres gulyásnál lényegében egy mindennapi ételről, egy levesről van szó, amely a magyarok által pörköltnek nevezett húsragunak felel meg."

Ezt a zagyvalékot – tréfaként - Jókai már kitalálta egyszer: - Úgy elnézem ezt a kulacsot, azt hittem: kenyér, pedig hát sajt...

Összegezve: hivatalos szerveink jóváhagyásával bemutattak Európa (bennünket a térképen meg sem találó) nyugati nemzeteinek, mint egy hol bűnös, hol szánalomra méltó, úgy általában pedig, mint egy semmirekellő országot. Fűszerezve a gonoszságot ostobasággal és szolgalelkűséggel. Nyíltan magyarellenes, divatosan: rasszista förmedvény. Akik írták - és akik külföldön hozzájutottak (15 euróért, bármely könyvesboltban, vagy akár EU-s munkahelyükön, hivatásszerűen ) és nem emeltek szót: azok a magyarok esküdt ellenségei. A hazaárulás minősített esete.

Sárközy Csaba tanár, a MAG (Magyar Alkotók és Gondolkodók) tagja.

Forrás: http://alfahir.hu/node/20913

Beküldte: Boronkai Oszkár