Nyomtatás
2012. Június 27., Szerda 12:01

Mai napig jeltelen sírban nyugszanak

Írta:  Forró Lajos
Értékelés:
(5 szavazat)
Werner Mihály apátplébános egyike annak a tucatnyi mártírhalált halt délvidéki magyar papnak, aki nem hagyta magára nyáját a vérzivataros időben. A martonosi plébánossal különösen kegyetlenül bántak hóhérai, napokon, heteken át kínozták, ennek ellenére az utolsó éjszakán meggyóntatta és feloldozta sorstársait – tette hozzá a történész, akinek nagyapja az áldozatok egyike volt.

A partizánok által elkövetett megtorlásnak a jelenlegi kutatások szerint huszonöt áldozata volt Martonoson, huszonnégyüket 1944. november 21-én gyilkolták meg, Németh József leventeoktatót pedig korábban verték agyon a Tisza menti faluban – közölte a történész. Az áldozatok a mai napig jelöletlen tömegsírban nyugszanak Martonos és Magyarkanizsa között – mondta Forró.

 Állandóan kínozták az apátot

A Vörös Hadsereg 1944. október 8-án foglalta el Martonost. A szovjet hadsereg jelenléte annyira fölbátorította a helyi szerbeket, hogy néhány fiatal 1944. október 11-én brutális módon agyonverte Németh József leventeoktatót, majd a katolikus plébániára mentek, ahol tönkretették az irattárat és a könyvtárat. A bútorokat összetörték, a pénztárból eltulajdonítottak 17 840 pengőt, és magukkal hurcolták Werner Mihály apátplébánost.
Rövidesen elfogtak még néhány magyar polgárt, és a városháza pincéjébe zárták őket. Itt aztán több mint egy hónapig állandóan kínozták és verték a foglyokat. Werner Mihály apátplébános hímtagját naponta marcangolták harapófogóval. Sörös Sándor rendőrnek szíjat hasítottak a hátából. Forró Lajos hentest rohamkéssel szurkálták meg, mert nem volt hajlandó sírni és könyörögni, miközben verték.

„A magyarság volt a bűn”

A jugoszláv partizánok magyarság ellen elkövetett népirtása XX. századi történelmünk egyik legnagyobb tragédiája. A jugoszláv partizánok közellenségként tekintettek a horvát, a német és a magyar lakosságra. Közel negyvenezer magyar esett áldozatul Tito katonáinak; ahogyan azt Kamarás Mihály ferences szerzetes írta naplójában: „maga a magyarság volt a bűn”.
Mint arról az MNO-nak adott interjújában beszélt, csodával határos módon túlélte a partizánok kegyetlenkedéseit. Vallja, a vértanúságot szenvedett rendtársai, mint bajtársai, a szenvedések során váltak igazán a testvéreivé. Értelmét nem lehet látni ezeknek a borzalmaknak, szörnyűségeknek. A délvidéki tragédia szemtanúja szerint a magyarság nagy áldozatot hozott a második világháború végnapjaiban. „Az emberiség történelme borzasztóan gyors történelem. Minden mozog, minden változik. Ha néhányan bátorítást, erősítést nyertek a példámból, akkor már megérte.”

Minden eszközzel megakadályozzák

A mintegy 40 ezer lemészárolt és 85 ezer szülőföldjéről elüldözött vajdasági magyar kálváriáját eddig jobbára csak újságírók és más helyi értelmiségiek által megjelentetett kisebb-nagyobb publikációk tárták fel, ezek azonban inkább csak lokális epizódokat tárgyalnak. Hogy mi történt a nagyobb délvidéki városok magyar (és német) polgáraival a rettegés hónapjaiban, ezzel kapcsolatban egyáltalán nincsenek szaktudományos szintű kutatások – hangzott el az MTA dísztermében Matuska Márton szakújságíró tavaly novemberben tartott előadásában. Ennek csak az egyik, el nem fogadható indoka lehet az, hogy a szerb hatalom minden eszközzel akadályozta és akadályozza máig az ilyen irányú történelmi feltáró munkát, de Szabadkán még a temetőbeli kegyhely kialakítását is.
A kilencvenes években a Milošević-féle diktatúra tovább akadályozta a kutatókat a tények feltárásában. A délvidéki magyarság első politikai szervezete, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) megalakulásától kezdve követelte a kutatások megindítását és a kollektív büntetési elv alapján kimondott vétkesség hatálytalanítását. A Milošević-rendszer bukása után az új vajdasági parlament foglalkozni kezdett a kérdéssel. A délvidéki magyar pártok megkezdték egy központi adattár létrehozását, amelynek feladatai közé tartozik az emlékhelyek nyilvántartása, valamint a kutatási eredmények közzététele nyomtatott formában és az interneten.

A tömegsírokban a csecsemők és az aggastyánok

A tömegsírokba éppúgy kerültek csecsemők, mint aggastyánok. Az pedig külön figyelmet érdemel, hogy maguk a kivégzések és az azokat megelőző kínzások mennyire nyomdafestéket nem tűrő módon történtek. Az egyik szekcióülésen felidézték annak a lánynak az esetét, akit lábfejénél fogva felszögeltek egy ajtófélfára, majd az onnan lelógó testet élve kettévágták, akár a sertést a vágóhídon.
„Voltak, akiket kettéfűrészeltek vagy karóba húztak, másokat elevenen elégettek vagy eltemettek. Egyeseknek leszaggatták a körmüket, felhasogatták a bőrüket, majd besózták. Láttam egy csecsemőfejet a falhoz vágva, az agyveleje szét volt loccsanva. Az egyik asszony terhes volt, mikor kitaposták belőle a gyereket. Sok esetben meggyfabotra kötött tízkilós ólommal verték agyon az áldozatokat; volt, akinek az orra is leszakadt az ütéstől. Legtöbbjüknek azonban egyszerűen csak fejszével levágták a fejét. Az asszonyok sírva keresték fiaikat, férjüket a holttestek között. Mindenütt vértócsában feküdtek az emberek. Szörnyű látvány volt” – mindezeket Teleki Júlia Hol vannak a sírok? c. regényében olvashatjuk, amely az 1944–45-ös délvidéki mészárlásokról szól. (MNO)
 

Megjelent: 6872 alkalommal

Kapcsolódó elemek

Hozzászólások  

 
Subartu
#1 Subartu 2012-06-27 16:09
Ezekre a tényfeltáró ismertetőkre nagy szükség van. Arra is nagy szükség volna, hogy mögé lássunk a történéseknek. A későn civilizálódott szerb nemzet, vagy más néven a vad rácok a történelem során velünk harcolt együtt, népeink tehát képesek voltak az együttélésre.

Azok a brutális és bestiális kegyetlenkedések, amelyeket a délvidéki magyarok elszenvedtek, sokkal inkább jellemzők a gyűlölet népére. Van ugyanis egy népcsoport, amely képtelen megbocsátani. Ha megnézzük a zsidó koncentrációs táborokat akár a volt Oroszország területén, ahol Gulágnak hívták őket, akár a II. VH. után a német és lengyel területen felállított zsidó koncentrációs táborokat, közös ismertetőjük az emberi fajnál ismeretlen mértékű kegyetlenkedés, és az ebből adódó 70-90%-os halálozási arány a táborokban.

Titó partizánjai között (és más "partizánok" között is) igen magas volt a mózeshitűek aránya. A kommunista mozgalmárok gyakorlata megmutatta, hogy egy tömeget meg lehet mozgatni akkor, ha legalább 5%-a a tömegnek szervezetten agitál. Elég tehát 100 emberből 5, hogy elvigye őket olyan irányba, ahova tán nem is akartak menni.

A szerbek és a magyarok közötti ellenségeskedést készpénznek vesszük, azonban ez csak egy jól szervezett uszító munka eredménye, az oszd-meg-és-uralkodj elv érvényesítése a gakorlatban. A szlovák, román és ukrán szomszédainkkal ugyanezt csinálják.

Azt javasolom, ne törjünk pálcát sem a szerb, sem egyéb szomszéd népek felett mindaddig, amíg a valódi hátteret nem ismerjük. A történelem megmutatta, hogy az ilyen és hasonló események hátterében gyakran egy magát kiválasztottnak hívő kisebbség tevékenysége búvik meg.
Idézet
 

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés