Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

K2019Nov12

2009. Június 29., Hétfő 22:26

A magyar nép kialakulásának története - XXXI. HOGYAN TAGOZÓDOTT A MEGHÓDíTOTT NÉPELEM? Kiemelt

Írta:  Dr Nagy Sándor
Értékelés:
(41 szavazat)

 XXXI. HOGYAN TAGOZÓDOTT A MEGHÓDíTOTT NÉPELEM?

Egyszerű, könnyen megérthető és megmagyarázható a honfoglalás fegyveres vállalkozásában résztvett törzseknek és nemzetségeknek elhelyezkedése és jogi helyzete az újszerzeményű országban. De az is természetes, hogy ennek a fegyverrel szerzett földnek a megtartása és megvédése is ennek a hódító katonanépnek a kötelessége volt továbbra is. Ezért nevezi Szent István törvényeiben a nemes embert "miles"-nek, magyarul katonának.
De Európa közepén nem lehetett megfelelő védelmi berendezések és mindenkor azonnal harcba vethető katonaság nélkül hagyni olyan földet, vagy országot, amelynek megszerzésére a szomszédok állandóan készültek. A törzseket a már bekövetkezett veszély tudta csak megmozdítani s az ellenség ellen harcba állítani. Ez pedig nagy és helyre nem hozható taktikai hátrányt jelentett. Ezért a nagy rendező, országépítő Szent István nagy kihatású katonai szervezéshez látott. ő először is az országnak mindazt a területér, amelyet a törzsek és nemzetségek nem szálltak meg, kírályi birtoknak jelentette ki és foglalta le, hogy azok hasznosítása útján egy tekintélyes királyi hadsereget szervezzen meg a külső ellenség fékentartása végett. Egyúttal kiépítette az ország védelmi erődrendszerét is.
Csak így juthatott a király az ország területének nagyobbik részéhez, még pedig teljes tulajdon jóggal, ami azt jelentette, hogy az a nagy terület a rajta levő szolgarendű néppel együtt a király földesúri joghatósága alá került.
Ez a népelem létszámra nézve messze felülmúlta az új jövevények katona népének létszámát. A föfeladat tehát az volt, hogy ezekből a különböző népei emekböl egységes országot és együttmüködő népet szervezzen.
Ezt végezte el és valósította meg a nagy szervező, az országépítő Szent István. A középkori legendák egy imádkozó, égbenéző, jámbor barát lelki alkatát próbálják reá alkalmazni. Pedig nem az volt, hanem egy hideg agyú, tiszta látású és keményveretű államférfiú, aki idegen befolyástól mentesen haladt a maga útján, ha néha tévedett is.
Az őslakosság népéből egyes csoportokat a régi, vagy az általa újonnan épített várakhoz osztott be azzal a földterülettel, amelyen falvaik voltak. Vagyis az ország területét felosztotta egyes várközpontokhoz tartozó kerületekre, mai szóval vármegyékre. Mindegyik vár körzete, megyéje önálló szervezet volt, amelyhez tartozott a megye területén belül élő, mindenféle foglalkozású népelem, kivéve a honfoglalók utódait, vagyis a nemeseket.

Ezek csak később a nemesivé alakult vármegyének lettek tagjai.
Ebből az ősi népelemből az alkalmasakat katonai szolgálatra osztotta be és képeztette ki, akik legfőbb vezetőjük, a várispán zászlója alatt, egyedül a király parancsára tartoztak hadba vonulni. Ezeket nevezték várjobbágyoknak, vagyis katonaságnak. Szent István tehát a meghódított népelemből egy állandó királyi hadsereget szervezett és állított harcra kész állapotba az ország védelmére. Minden vármegye egy zászlóaljnyi katonaságot állított ki. Közvetlen parancsnokuk a várispán volt. Ezt pedig a király nevezte ki a rátermett emberei közül. Ellátásukra ezek a várjobbágyok a vár földjeiből megfelelő birtokot kaptak használatra, de nem tulajdonjoggal, mert ez egyedül és kizárólag a királyé volt. A várkatonaság tehát tulajdonképpen állandó katonaság volt.
De a várakat építeni, jókarban tartani, szóval állandóan gondozni is kellett. Erre a célra az őslakosság egy másik részét a várak kézimunkásaivá tette azon az alapon, hogy a vár földjein szabadon gazdálkodtak, de termésük felét az ispán kezeihez kellett beszolgáltatni, aki abból egyharmad részt magának tartott meg fizetése fejében, kétharmad részt pedig minden évben Szent Mihály napjáig a királyi kincstárba kellett neki befizetnie.
A későbbi szabad gazdálkodás idején a legújabb korig a bérlő rendesen a fele terményért bérelte a szántóföldet. De tudok számtalan esetet, hogy a bérlő csak egyharmad részt kapott a bérelt föld hozadékából. Tehát Szent István a szabad forgalomban kialakult méltányos bért állapított meg a várnépek részére, amit annál is inkább lehet méltányosnak ítélni, mert a várnép ezenfelül külőn adót nem fizetett.
Az államháztartás, illetve abban az időben még a király magánháztartása költségeinek terhét egy másnevű népréteg viselte. Ezeket udvarnok néven ismeri a történelem. Ezek a királyi udvar ellátásának és kíszolgálásának a terhét viselték, innen a nevük is. Ezek terménybeli adójuk, vagy szolgáltatásuk után sokféle nevet viseltek. Voltak köztük földművesek, szőlőtermelők, kertészek, lovászok, halászok, vadászok, solymászok, hódászok, csőszők, hírvivők, tímárok, kovácsok, bognárok, szakácsok, mosók, szövők, stb.
A legfőbb főnökük a királyi udvar ispánja, az udvarispán, vagy más szóval a nádor volt. Ennek a neve a sumir "nad", mai nyelvünkön annyi, mint nagy és "úr" mai nyelvünkön is úr szóból származik, annyit jelent mint nagyúr, de a honfoglalás utáni időben még a mai nyelvünkben is "nad" -nak hangzott sumirosan e szó és ebben az alakjában maradt meg a nádor szavunkban.
Valószínű, hogy ezzel a névvel nevezett ember a honfoglalás előtt a hazánkban élő őstelepes népnek volt a vezetője, uralkodója, mert a neve nemcsak tisztán sumir jellegű, hanem megfelel annak a címzésnek. Amit még ma is használunk, nagyúr, vagy nagyasszony alakban.
Okleveleink elég sokszor emlegetnek egy tárnok nevű szolganépet is. A tavar a török nyelvben szarvasmarhát jelent, a "nik" képző pedig milyenséget vagy valamivel való foglalkozást jelent. E szó helyes értelmezése tehát szarvasmarha tenyésztő, vagy gondozó. E név a hódító nép török nyelvéből került a mai nyelvünkbe. Ez a tárnoknak nevezett népelem tehát a hódító törzsek szolganépe volt és mint ilyen, királyaink őseinek törzsi birtokán teljesített szolgálatot.
A honfoglaló ősök tényleg marhatenyésztő nép voltak, vagyonállományuknak legnagyobb része élő állatok ból állott, de önellátásukra már ők is termeltek gabonát. De nevük és foglalkozásuk az új hazában is elég sokáig megmaradt. Például IV. László királyunk idejéből is vannak okleveleink, amelyek udvarnokokról és tárnokokról szólnak. IV. László, 1280-ban, több tímári (De villa Thymár) tárnokát földjeikkel együtt nemesi rangra emelte (Wo XII. 295.). Tímár, mint puszta, ma is megvan Dobos és Tárnok között Fehérmegyében.
Nagyon sok ilyen tárnoka lehetett a királynak, mert ezek élére külön magasrangú főembert, a tárnokmestert állította, aki nem volt más, mint a királyi uradalmak legfőbb irányítój a és a befolyt jövedelmek kezelője, mai néven a király pénzügyminisztere.
Az eddig felsorolt kűlőnbőző foglalkozású népelemek személyükre nézve szabadok voltak. Ha királyaink Szent Istvántói III. Endréig a várakhoz tartozó birtokaikból, vagy a saját ősi nemzetségi birtokaikból eladományoztak egyes részeket, mindíg kikötötték, hogy a rajtuk élő nép csak ugyanazzal a szolgálattal terhelhető meg, mint amilyennel a királynak tartozott. Sokszor puszta földet ajándékoztak el királyaink, ez esetben a rajta levő szolganépet más birtokra telepítették át.
De amint a pécsváradi oklevélből látjuk, rabszolgák is voltak az országban, még pedig meglehetős számban. Csak ez az egy monostor 41 faluban 1107 rabszolga családot kapott a királytól. Ez a falu egy-két kivétellel mind Baranya-megyében volt és ma is ott van.
De Baranya-megyében 66 "d" képzős és 36 "n" vagy "ny" képzős ősi község van ma is. E két képző megvolt már a sumir nyelvben is, például Eridu, Ubaid, Éden hangzású nevekben. Ez pedig a legegyszerűbb logikával is azt jelenti, hogy ez a 102 falu már az őstelepesek idejében is megvolt.
De van még Baranya-megyében ezeken kívül 25 tiszta sumir képzésű falu is, mint például a két Szekcső, Udvar, Szeber, Pócsa, Pécs.
Ez utóbbi kettő a sumir "bo-csu" bő vizet jelentő szóból alakult ki.
Szóval a mai Baranya-megye 331 községéből körülbelül kétharmad rész már megvolt a honfoglalás előtt. Tehát nem volt olyan üres és lakatlan az ország területe, mint amilyennek a vogulisták minden bizonyíték nélkül állapították meg. Ellenben úgy a gazdasági képe, mint a társadalmi összetétele a Kárpátmedencének, semmivel sem volt hátrább, mint Nyugateurópáé.
Lakosai pedig nemcsak állattenyésztéssel, hanem gabonagyümölcs- és szőlőterrneléssel is foglalkoztak az egész országra kiterjesztően. Erre vonatkozólag csak néhány adománylevelét idézern Szent Istvánnak, aki 1006-ban a nyitrai káptalannak szőlőket adományozott, továbbá neki adta a gabona és bor tizedét Nyitra városának, valamint Párutca, Molonos, Könyök, Kereskény és Gyurkova nevű közvetlen környékbeli falvaknak (Fej. 1. 285.).
Az 1015-ben kiadott pécsváradi alapító levél (Fej. 1. 291.) szerint 110 vincellér, azaz szölőművelő családot adományozott az apátságnak, Szekszárdon pedig szántóföldeket, erdőket, szőlőket, nádasokat és kaszálókat juttatott ugyancsak az apátságnak.
A rendelkezésre bocsátott iparosok száma 78 volt, a bányászoké 20, a mezőgazdaságban foglalkozóké 780. Ezek az adatok pedig azt bizonyítják, hogy a Kárpátmedencében elég sűrű és gazdaságilag is fejlett népelem élt már jóval a honfoglalás előtt.
De, ha a gazdasági helyzet ilyen volt Baranya-megyében, akkor ilyen, vagy legalább is hasonló volt az egész Kárpátmedencében. Emlékeztetem olvasóimat Lebőre, amelynek termőföldjén kívül semmiféle ásványi kíncse nincs és a kőeszközök anyagáért az obszidiánért a Tokaj vidéki hegyekbe kellett menni, mégis Kr. e. 2000 évvel már virágzó földműves kultúrája volt.
A honfoglaláskor se lehetett tehát gyérszámú kanászokból és gulyásokból a meghódított ősi nép összetétele.
Ilyet csak azok írhattak, akik az Arpádkori Oklevéltárunkat nem ismerték, vagy fajtánk lekissebbítéséért jól megfizetett állás okba kerültek.
Egyébként csak meg kell vakarni ismeretlen jelentésű magyar szavakat és kibújik belőlük az ősi sumir szó. Például a nomád szót is csak szét kell bontani elemeire: nu-mu-du mai nyelvünkön annyi, mint nem magcsináló, vagyis nem mag termelő , hanem a mezőgazdaság másik ágával, az állattenyésztéssei foglalkozó.
Éppen azért, a nomád nevet nem kell lekicsinylő nek venni, vagy szégyelni, mert szükséges és hasznos része volt a magyar mezőgazdaságnak az állattenyésztés is.
Itt a nomádokkal csak azért foglalkozom, mert első királyainknak, Szent Istvánnak, Szent Lászlónak és Kálmánnak, törvényerejű rendelettel kellett megtiltani, hogy a falvak ne menjenek messze a templomtól, szóval, hogy ne vándoroljanak el tetszésük szerint egyik helyről a másikra, leülönösen ha kőből épített templomuk is volt.
Szent István királyunk rendelte el, hogy legalább minden 10 falu építsen magának egy templomot (II. Törv. 34. fejezet.). Szent László törvénye pedig így szólt: "Ha egy falu elhagyva templomát, más helyre költözik, a püspök hatalma és a király parancsa kényszerítse oda visszatérni, ahonnan eltávozott." (1. Törv. 19. fejezet.)
Kálmán királyé már büntetést is tartalmaz: "Amelyik falunak van temploma, ne távozzék messze a templomától. Ha pedig eltávozott, 10 pénzt fizessen és térjen vissza." (II. Törv. 12. fejezet.)
Ezek a törvények kétségkívül nem letelepült és állandóan egyhelyben lakó, hanem vándor, nomád népre vonatkoznak. Azonban még nem következik belőlük, hogy az ország egész lakossága vándorló nomád életet élt. De az mindenesetre nyilvánvaló, hogya lakosság egy része állandó lakhellyel nem rendelkezett, mert akkor törvényes szabályozásra nem lett volna szükség.
Melyik falu távolodott el messze a templomától? Csak az olyan, amelyik nem a házak sokaságát, hanem az emberek sokaságát jelentette. A falu szavunk tehát még Kálmán király idejében (1095-1116) a nagycsaládot, vagy is a nemzetséget, katonai nyelven a hadat jelentette.
Minden ősfoglalkozású nép gazdasági életformájának kényszerítő hatása következtében volt vándor, vagy állandóan egy helyben lakó. Az állattartó és pásztorkodó nép kényszerítve volt a helyváltoztatásra, mert ha egyik helyen elfogyott a legelő, vagy elszáradt a fű, új legelőt kellett keresni, fel kellett szedni a sátorfát. Helyesen írja Al Bakri arab író az etelközi magyarokról: "Ez a nép kunyhókban és sátrakban lakik, követve az eső hullását és a fű sarjadását."
Ha tehát ez értesítés szerint Etelközben állattartásból élt és nomád legeltetést folytatott a honfoglaló ősök népe, akkor a Kárpátmedencében sem változtak át azonnal földművelő, gabona- és szőlőtermelő néppé, hanem folytatták ott, ahol abbahagyták, mert egy gazdasági rendszert máról holnapra nem lehet megváltoztatni.
Kevesen tudják, hogy a magyar mezőgazdaság főjővedelmi forrása a régi időben nem a gabonatermelés, hanem az állattenyésztés volt, mert az élő állatok a saját lábukon is elmentek a külföldi piacokra is, de gabonát, megfelelő köves utak híján nem lehetett külföldre szállítani, de még a hazai városokba is nehezen.
A földművelő és szőlőtermelő nép helyhez volt kötve, éppen azért állandóan megművelt és értékeket termelő földje mellett lakott, mert azt nemcsak gondozni, művelni kellett, hanem még vigyázni is reája a gyakori tolvajokkal szemben. Az ilyen földművelő falvakból fejlődtek ki forgalmasabb helyeken a városok, amelyeknek lakói iparral és kereskedelemmel is foglalkoztak.
De amint tények igazolják, hogy Magyarországon a XI., XII. és a XIII. századokban még nagyfokú nomád állattenyésztés volt, úgy a múzeumok leletei viszont azt igazolják és bizonyítják, hogy már a réz és bronzkorszakban, külőnősen annak Péceli-szakaszában eléggé virágzó földművelés is volt a Kárpátmedencében.
Ugyanezt bizonyítják a pécsváradi ásatások leletei is. Ez a falu a környezetéből kiemelkedő dombháton épült a Zengőhegy tövében. Könnyen védhető, megerősített hely volt, azért is lett vár már a honfoglalás előtt. A leletek bizonysága szerint Kr. e. 2000 év körül laktak benne már földművesek és bányászok. Az itt talált leletek azt bizonyítják, hogy ez a hely a rézkorszak óta állandóan lakott volt, de az emberi élet a későbbi korokban sem szűnt meg, mert a római, avar és a honfoglalás kori időből is kerültek elő leletek.
Arról már bőven írtam, hogy Szent István ott 1015- ben egy bencés-apátságot alapított.
Hogy azon a vidéken a nép milyen nyelvet beszélt, mutatják a pécsváradi alapító oklevél ben felsorolt falu nevek és az egyes természeti tárgyak megnevezése is. A pécsváradi oklevélben szereplő 41 falu mind magyarnyelvű, például Kölked, Kövesd, Varasd, Várkony. Hetény, Ormánd stb. Ezek a községek már a honfoglalás előtt régen ott voltak. Ebből pedig az is következik, hogy a névadó nép szintén már az ősidő óta ott lakozott. Az őslakosság tehát helyhez kötött földműves, sző- Iő- és gyümölcstermelő volt. Gyümölcsény nevű falunk Baranyában ma is megvan, de nevének tanúsága szerint még abból az időből való, amikor az "ny" képző a mai "os-es-ös" képzőnek felelt meg, amikor tehát a gyümölcsöst még gyümölcsénynek nevezték. Ez pedig még jóval a honfoglalás előtt volt. Ha 2000 évben állapítom meg ezt az időt a honfoglalás előtt, akkor sem mondok hihetetlent, mert az "n" lágyítva "ny" , még sumir képző volt.
Melyik népréteg volt tehát az, amelyre Szent László és Kálmán királyaink törvényei vonatkoztak? Azt hiszem, hogy olvasóim is megfelelnek rá. Semmi esetre sem az őstelepes lakosság, hanem Arpád katona népe, a hódító magyarság volt az, amely nomád állattenyésztő volt, mikor hazánk földjére lépett és az is maradt évszázadokig, míg a természet rendje és a fejlődés törvénye szerint a kisnemesség rá nem szorult arra, hogy maga is megfogja a kapa-, a kasza nyelét és az ekeszarvát. A vagyonosabbak úgyis jobbágyaikkal műveltették földjeiket. Az erdők, a legelők azonban majdnem a legújabb ideig megmaradtak a nemesi közbirtokosság kezén. Egy emberöltővel ezelőtt még így volt.

XXXII.  ÍRÁSOS BIZONYÍTÉKOK A KÖZNÉP NYELVÉRŐL

Itt arról a népről írok, amely már az ősidőben apró rajokban megszállta a Kárpátmedence földjét és azon a munkaszerszámaival magának nemcsak otthont épített,
hanem megélhetést is biztosított. Ez az őstelepes nép, amelyik új hazájában a. saját nyelvén adott nevet a földnek, a víznek, a hegyeknek és telephelyeinek, amelyek közül elég soknak kielemeztem a jelentését a sumir nyelv segítségével.
Az árpádkori okleveleknek olyan megjegyzéseit is kiírtam, amelyekben azt közölték, hogy valamely földrajzi helyet a köznép nyelvén (vulgo vagy vulgariter) hogyan neveztek el.
A latin "vulgus" szóval nevezett köznép 'tehát az őstelepülésű népek egymásra rakodó rétegeiből hosszú évezredek alatt kialakult, legutóbb Árpád hadaitól meghódított jogtalan, vagy kerlátolt jogú népelem volt, a hódítók teljes jogú, szabad népével szemben.
Olyan okmányokat idézek, megnevezve pontosan.hogy azok melyik okmánytárban találhatók meg, szószerint, amelyeket a királyi kancellária, vagyis iroda állított ki, amelynek élén országos tekintélyű ember, a királyi kancellár állott. Ez teljes felelősséggel tartozott ellenőrizni,hogy a király elé aláírás végett terjesztett hivatalos iratok tévedésmentesek legyenek.
Mivel ezeket az okleveleket latin nyelven állították ki, azért az oklevél szerkesztők minden szóra és fogalomra latin szót használtak. Midőn tehát az oklevél azt írja, hogy valamely földrajzi helyet a köznép (vulgus) nyelvén hogyan neveztek el, a köznép csak magyar köznépet jelentett és nem idegent, vagyis Arpád hadai által már a Kárpátmedencében talált, meghódított és szolgává tett népelemet.
Megjegyzem még, hogy az oklevelekben a köznép nyelvére való hivatkozás Szent István királytól V. István királyig található csak. Később a köznép nyelvét már nem különböztetik meg az oklevelek a hódító urakétól.
Ez a tény pedig azt jelenti, hogya köznép nyelve már nem különbözött az előkelőkétől. Ami pedig csak úgy kővetkezhetett be, hogy a hódító urak kényszerüségböl megtanulva a szolgák nyelvét, a magukkal hozott s addig beszélt saját nyelvüket, a török nyelvet elhagyták és az őslakos népét vették fel, amint ez az összes hódító népekkel így történt. Ez alól az általános szabály alól Arpád népének török nyelve sem lehetett kivétel, ami tényleg nem is lett, mert a mai magyar nyelvünk nem a hódító török nyelve, hanem a meghódított ősnép sumir rokon nyelve lett.
V. István királyunk után ez a szó "vulgus ", mint a köznép neve, már nem fordul elő okleveleinkben , annál kevésbé az anjoukori oklevelekben.
Szent Istvánt serdülő korában keresztelték meg. A keresztapja egy Apuliából (Délitália) származott előkelő úr volt, névleg Deodatus. Ez Magyarországon telepedett le, Szent István bőven ellátta földbirtokkal. A többi közt neki adta a komárommegyei Tatát is. Ezt most a Tóvárossal való egyesülése óta Tatatóvárosnak hívják. Az eredeti oklevél (Fej. IV. 3. 103.) azt mondja, hogy Szent István a szóbanforgó falut azért nevezte el Tatának, mert a köznép nyelvén (vulgariter) az keresztapát jelent. Színmagyar vidéken több helyen hallottam ezt a nevet, de csak néples használatban és sehol sem hivatalos névként.
Szent István a veszprém egyház részére kiadott alapító oklevelében (Fej. 1. 289.) többek között két ősi nevű falut is adományozott az egyháznak. Az egyik Veszprém-megyében, a másik Fehér-megyében volt.
Ha Szent István idejében már ősi, vagyis nagyon régi volt a nevük ezeknek a falvaknak, akkor nagyon sok évvel Szent István előtt, sőt a honfoglalás előtt is megvoltak már.
Tehát nevüket csak a sumirutód ősnéptől kaphatták, annál is inkább, mert a nevük tiszta sumir szó. "ős" sumirul írva "us", kiejtve pedig "üs" volt.
Nagyon gazdag magyar szavakban a tihanyi bencésapátság részére 1. András királyunktól 1055-ben kiadott alapító oklevél (Fej. 1. 388 és W. VI. 66.). Ez ugyanis részletesen leírja az adományozott birtokok határvonalait és a kőznép nyelvén meg is nevezi az útbaeső természetes határjeleket.
Olvasóim egy 900 éves okirat szavaiból maguk is megállapíthatják, hogy az akkori kőznép milyen nyelven beszélt. A szavak helyes kiejtése mellett zárójelben közlöm az oklevél szerinti írásmódot is.
Tihanyról azt mondja az oklevél, hogy köznyelven (vulg o) Tichon, Tikhon. Dunántúlon a tyúk neve ma is "tik", a hon pedig tartózkodási helyet jelent. Tikhon tehát tyúkhont jelent. Valószínű, hogy sok vadtyúk tanyázott azon a félreeső földön.
Azután jön a többi határjel, így fok (fuc) ma Siófok, huluoodi ma ölved község, Zakadat szakadék, aruc árok, ursa ma Alsóörs, zilukut olyan kút, amelynek szile, széle, kávája van, cuescut (Köveskút), certhel (Kerthely), ceuristue (kőristő), secuueze (sekélyvíz), uueize (óvíz, állottvíz), ziget zadu (szigetszád), fyzeg (füzes), munurau cerecu (mogyorókerék, mogyoróerdö),uluues megaja (ölves megyéje, határa), monorau bucurea (magyoróbokor), fizeg azaa (füzes aszó), ez a szó lólegelöt jelentett, a sumir nyelvben assza lovat jelent; curtuelfa (körtvélfa), hurcu (hurok), zarfeu (Szárfő község), eri itu rea (öri útra), ohut cuta rea (óút kút jára), holmodi rea (almásra), gnir uuege holmodia rea (nyírvégi almásra), mortis uuasara cuta rea (Martosvására kútj ára), nogu azac feee rea (nagy aszó fokára), feheru uaru rea meneh hodu utu rea (Fehérvárra menő hadi útra), petre zenaia hel rea (Péter szénája helyére), aructue (Aroktő), lean syker (leánysír), arue fee (árokfő), luazu holma (lóház halma), asuuegi utu (aszóvégi útj, baluuana (bálvány), eluui humuc (élői homok), harmu ferteu (három fertő}, ruuozlicu (ravaszlik), a rókát hívták ravasz nak, harmuhig (három híd), baba humca (babaistennő homokja), oluphel rea (alaphelyre), cuesti (Kövesd), fecte cumuc (fekete homok), fuegnes humuc (füenyes homok). Azon a vidéken még ma is füeny a fövény és kües a köves a nép ,nyelvén.
Ez a sok magyar szó mind a köznép (vulgus nyelvében volt meg. Tehát kétségtelen igaz, hogy a köznép, az ősi telepes nép nyelve volt az, amelyet ma magyar nyelvnek nevezünk, nem pedig a hódító katonanépé, amelyet Arpád fejedelem csak 100 évvel azelőtt vezérelt a Kárpátmedencébe, tehát akkor még II honfoglaló népelem a maga ősi nyelvét, a töröknyelvet beszélte.
Még kevés híján a másik másfélszáz évnek is el kellett múlni, amikor Kézai Simon krónikásunk, 1280-ban azt írta a ménfői csatahelyről. Hogy a mi nyelvünkön, vagyis már az úrak nyelvén is nevezik azt a helyet "Weznemut", vagyis Vésznémetnek. mai nyelvünkön németvésznek. Tehát a köznép nyelve már az egész nép nyelve lett beleértve a hódító urakét is. Megállapíthatja velem minden olvasóm, hogya mi édes anyanyelvünknek egy ősi formáját képviselik még a felsorolt nevek. Az "uj, képző gyakori használata erősen a sumir nyelvrokonságra utal, de bizonyítja különősen az a tény, hogy a ragok még nincsenek a tőszóhoz ragasztva, hanem mint külön szavak szerepelnek, amiként a sumir nyelvben is. Például: Feheru uaru rea mene hodu utu. rea (Fehérvárra menő hadi útra). Az oklevélben szereplő Írásmód tiszta sumir jellegű. Ez pedig a közölt adatok alapján megcáfolhatatlan.
Azt is megállapíthatják velem kedves olvasóim, hogy mekkora lelkiismeretlenség és felelőtlenség kellett Vámbéri részéről ahhoz, hogy Tihanyt szláv szónak és szláv telepnek állította, mikor ott az egész környéken minden fa, bokor, forrás, völgy, patak, halom stb. mind magyar nevet viselt még az ősi idő óta.
Szent László királyunk, 1082-ben összeíratta a veszrémi egyháznak ama birtokait, amelyeket az még Szent Istvántói kapott. Az oklevél (Fej. VI. 21. 350.) egy Besne, máskép Bosuló nevű faluról azt mondja, hogy a köznép(vulgus) ezt Teleknek nevezi, egy Leány (lean) nevű faluról pedig azt mondja, hogy ezt a köznép (vul, gus) Simegfalunak, vagy másképp Sümegfának hívja; a "fa" szavunk már az ősidőben, a sumir nyelvben is családot jelentett, amint már írtam róla. Sümegfa tehát a Sümeg-család otthona volt. A "fa" szóból lett ,,1" képzővel a falu és a falka szavunk, "j" képzővel pedig a faj, vagy fajta szavunk.
II. Géza királyunk a budai egyháznak a Dunán a megyeri révtől egészen a Nagyszigetig, (Csepelszíget) halászó helyet adományozott. Az oklevél (Fej. II. 129.) erről a halászó helyről azt mondja, hogy köznyelven (vulgo) tanyának (tonya) nevezték. A tanya szavunk abban az időben és még sokáig ideiglenes tartózkodási helyet jelentett.
Konstancia, Ill. Béla királyunk leánya, 1. Ottokár cseh király felesége volt. Hozományából Magyarországon egy Tirnávia (Trnau) nevű várost alapított, amelyről az oklevél (Fej. IV. 1. 135.) azt mondja, hogy magyar köznyelven (in vulg ari Ungarico) Konstancia szom, batjának nevezték. Ez lett a későbbi Nagyszombat nevű városunk. Ebben az oklevélben a köznyelv már magyar jelzőt kapott ami azt jelenti, hogy a köznép is magyar lett a honfoglaló megyeri, vagy magyari törzs neve után. Azelőtt csak általánosságban nevezték köznépnek, mint amelyiknek a hódító magyar néphez és annak magyar nevéhez semmi köze sem volt.
Ez a kifejezés "magyar köznyelv" másképpen nem elemezhető ki, tehát másképp nem magyarázható meg, mint úgy, hogy volt egy magyar előkelő nyelv is, amelyen azelőtt nem a köznép beszélt, hanem az úri rend, az uralkodó osztály, a hódító teljes jogú katonanép. A nemesség. Ez a nyelv pedig a török volt.
IV. Béla 1267-ben, a nyitramegyei Udvardban levő szolgáit a Szent Mártens apátságnak adományozta. Az oklevél (Hazai OkIt. 1.) azt mondja róluk, hogy köznyelven (vulgo) halászoknak (halous) hívták őket. A haloust hálósnak is lehet olvasni. A sumir nyelvben a háló szó megfelelője "halu" volt.
Az ugocsamegyei Tarnatelekben IV. Béla-telepes népei laktak, akikről az oklevél (Fej. VII. 3. 48.) azt mondja, hogy magyar köznyelven (vulgo hungarico) királyháziaknak hívják őket. Itt is már magyar köznyelv az egykori jogtalan alsó néposztálynak, a vulgusnak nyelve.
V. István 1272-ben, a sárosi határőreinek egy Finta nevű birtokot adományozott. Az oklevél (HO. V. 46.) azt mondja róluk, hogy köznyelven nevezik őket őröknek. (Terram spiculatorum vulgariter eur dictorum.)
A pozsonyi káptalan egyik jelentésében (W. II. 222.) azt olvassuk, hogy előtte megjelentek olyan jobbágyok, akiket köznyelven (vulgo) "szállásadó" néven neveztek. Abban az időben még vendégfogadó szállodák nem voltak, azért a hivatalosan utazónak az ilyen szállásadó jobbágynak kellett szállást adni.
A Keszthely melletti Hévíz fürdőről az egyik oklevél (Zalai oklt. 1. 215.) azt mondja, hogy köznyelven "vulgariter" hívják Hévíznek (Hewyz).
Kézai Simon mester 1280 körül írt krónikájában kétséget kizáró bizonyítékokat találunk arra, hogya hódító úri réteg már teljesen elvesztette régi török nyelvét és az alsó, a meghódított néposztálynak, a vulgusnak nyelvét vette fel.
Az udvarnokokról azt írta, hogy azokat hazai néven (patrio nomine) nevezték el, a győrmegyei Ménfő kőzség határában pedig azt a csatahelyet, ahol a németek közül sokan elestek, az ő nyelvükön Florum pajur (verloren bajern) a mi nyelvünkön pedig Vésznémetnek (Weznemut) nevezték. Ez a Vésznémet még teljesen sumir szerkezetü szó, elől van a főnév és utána a jelző. Ma már így mondanánk, hogy német-vész. Tehát a XIII. századi magyar köznép még híven őrizte sumir eredetü nyelvének emlékeit. Kézai Simon krónikásunk ezt a nyelvet már ci mi nyelvünknek (lingua nostra) mondja, tehát a köznép nyelve akkor már az egész nép nyelve lett, a hódítók török nyelve pedig megszünt,

XIII. század végén tehát a meghódított östelepes nép nyelve az egész nép nyelvévé alakult ki ott a Duna–Tisza táján.

XXXIII. MIT BIZONYITANAK AZ ÁRPÁDKORI SZEMÉLYNEVEK

Mióta az ember fizikai és szellemi fejlődésében odajutott, hogy gondolatait, akaratát már szavakkal értelmesen ki tudta fejezni, nemcsak a környezetében levő természeti tárgyaknak, hanem embertársainak is nevet adott. Ez a névadás is az egymástól való megkülönböztetést szolgálta.
Az ősi név tehát az embereknél személynév volt. Ez a személyt jelölő név lett a kereszténység korában a keresztnév. A vezetéknév pedig arra szolgált, hogy a sok egynevü, vagy egynemü személyt meglehessen külőnbőztetni egymástól.
Az Arpádházi királyok idejében mégcsak személynevek voltak, amelyek előtt indokolt esetben az apa, vagy a falu neve is szerepelt. A személynevek jelentése a legtöbb esetben útmutatásul szolgált arra, hogy valamely személy melyik néphez tartozott.
Annak idején az árpádkori okmány-gyüjteményeinkből azt is kiírtam, hogy a királyok által a várjavakkal együtt eladományozott jogtalan, vagy korlátozott jogu szolganépek milyen személyneveket viseltek. De egyúttal kijegyeztem azoknak a személyneveit is, akik a királyoktól birtokadományban részesültek, szóval a teljesjogu földesurak, a nemesek neveit. Olvasóim önmaguk fogják eldönteni, hogy melyik népréteg beszélte akkor azt a nyelvet, amelyet most magyarnak nevezünk.
A királyi adományban részesülőknek nevei mellé az oklevél jelzését is kíírom.
A Vasmegyében történt birtokadományozásokat veszem fel példának. Itt tudniillik, kevesebb volt az egyházi birtok, mint a többi Dunántúli megyénél és több a személyi név.
II. Endre király Csernuk fia, Istvánnak adta Szecsőd falut (Fej. III-l. 21.). Ugyancsak ő juttatta Uraj falut a Ják nemzetségbeli Andrásnak (Fej. Ill. 1 329.).
IV. Béla a következő birtokokat adományozta el Vasmegyében: Tiba nevű hívének Gáh falvát (W. VIlI. 59.) Bana nevű hívének Szünőse falvát (HO. IV. 88.). Szünso sumir szó, a mai nyelvünkön szűnő vizet jelent. A Csém nemzetségnek Övár nevű birtokot (W. VII. 161.), Herrand nevű hívének több meg nem nevezett birtokot, három bizalmas emberének, Moricz tárnokmesternek, Jánosnak és Détának Rum és Buad nevű falvakat (Fej. IV. 3. 44.) és végül István pozsonyi ispánnak Mezdyn falut örök tulajdonjoggal adományozta (HO. II. 4.)
V. István birtokadományozásai a következők: Bana fia Párisnak Káldban juttatott egy részbirtokot (Fej. VII. 3. 30.) Sorok nevű faluból egy várjobbágyot, névszerint Vasa st nemesi rangra emelt földjével együtt (W. IX. 6.). A várjobbágyok a köznéphez tartoztak, tehát Vasas neve a köznép nyelvéből való. Osl Jakab is az ő kezéből kapta Alcsép községbeni birtokát. Az Osliak bessenyő származásúak voltak.
IV. László királytól a következők részesültek birtokadományozásban: András fia, András kapta Hidvég falut (HO. II. 14.), Csapó fia, András kapta Póka-földjét (HO. Ill. 42.). István tárnokmestere és Adorján pincemestere Káldban kaptak földet (HO. VU. 161.). A Ják nemzetség kapta Kovácsi falut (W. IX. 58.). Csiszár fia, Lencs (Leonch) Sorokusztágban és Doroszló fia, Doroszló Rum határában részesültek földadományban. (W. IX. 6.). A Csák nemzetségbeli Renold és Keménya Rába melletti erdők használatát kapták meg (HO. Ill. 52.), Mocsia (Mochía) ispán megkapta a hűtlen Henrik bán birtokát, Bolda falut. (HO. VilI. 229.) László és Gergely nevű hívei Hőgyészben kaptak birtokot. Herrand étekfogó mester kapta a hűtlen feIsőlövői íjjászok földjét (W. XII. 111.). Dénes győri püspök a Szabáría, a mai Szombathely és Szőlősközti birtokot kapta 1276-ban (W. XII. 168.). Ebed fia, Ják kapta Teszár falut (Fej. VII. II. 69.). A Ják nemzetségbeli Boksa, Péter és Iván kapták Bottyánt (Fej. VII. 3. 72.). Miksa (Mixe) fiai, Péter és István kapták Miskét (HO. IV. 50.).
Ill. Endre Bicsó (Bychov) nevű hívének adta Szarvaskendet (Fej. Ill. 1. 21.). Hartwig fiai számára pedig Hidegségből szakított ki egy részbirtokot (W. XII. 503.). Hahold fia Istvánnak adta Muraszombatot, amelyet akkor Béhnurának neveztek (W. X. 250.). Végül Miklós ispánnak adományozta Alsólendvát (HO. VIlI. 16.).
A meghódított köznép és a szolgarendü népréteg pe, dig ilyen személynoveket viselt:

Acél, Adós, Ajándék, Aludt, Almás, Áldomás, Akadás, Apa, Após, Aratás, Arkos, .Arva, Alnok, Aros, Arpa.
Bátor, Bogár, Buga, Búza, Bot, Bolt,' Bős, Buta, Butuka, Beled, Bandás, Büdös, Bőgyös, Bodor, Borz, Baj, Baja, Béke, Bárány, Bab, Botos, Boda, Boka, Bolhás, Békés, Bősz, Bús, Bizodalom.
Csípő, Csima, Cseke, Csúcs, Cseperke , Csokor, Csibe, Csuda, Család, Csuka, Csinos, Csendőr, Csók, Csóka, Csúnya, Csomós, Csonka, Csáb, Csupor.
Dob, Dobos, Doboz, Diós, Dara, Duda,
Fiad, Falka, Fodor, Fogas, Féltő, Főerős, Fene, Fele, Feles, Files, Füles, Farkas, Feled, Fegyveres, Foltos, Főd, Fiók, Fias.
Ebed, Egyed, Eleség, Emese, Erős, Erdő, Erdőd, Eső, Erdős, Égető, Érző, ÉI, Éles, Érő.
Galamb, Galambos, Gombos, Gyenge, Gyűrű, Gyűrke, Gyüge.
Hab, Harcos, Haragos, Hazug, Hely, Helyes, Henye, Házas, Hála, Honos, Holdas, Hivatal, Hogyél, Hugyos, Hangya, Hús, Hajmás, Hatalmas, Hímes, Hőseb, Husvét. Isa, Inas, Iharos, Jólégö.
Kokas, Korpás, Kemény, Kenő, Kényes, Kérő, Kese, Kevély, Keserüd, Kereső, Kalandos, Kevereg, Komor, Kéreg, Kérős, Kezed, Karácsony, Kulcs, Kő, Kesely, Kevés, Kíván, Kínos, Keserü, Kása, Kezes, Kék, Kékes, Kozma, Kós.
Lenke, Léged, Lölkös, Lőkös, Lug, Lila, Lát, Látás, Látomás.
Magas: Magos, Majd, Mohar, Mese, Megszeg, Mórocz, Mákod, Medve, Maradék, Modor, Modoros, Munka, Munkás, Mező, Nézetes, Nyalka, Nemél, Nemhisz.
Ok, Óriás, Oszlop, Ország, ös, ölves, Olbő, ősöd, Ördög, Patkó, Patak, Posza, Petes, Poczok, Péntek, Patkány, Puha, Póka.
Regős, Rugós, Rest, Repes, Ruha, Remény, Részeg, Róka, Soma, Seb, Semijen, Süke, Süket, Sikos, Sólyom, Sok, Sudár.
Szóló, Szamár, Szentes, Szerda, Sziget, Széna, Szeret, Szemes, Szerecsen, Szombat, Szomorú, Szőlő.
Tálas, Tokos, Torkos, Teke, Tomor, Takaró, Tompa, Tönkös, Tolvaj, Tömör, Tündér, Torma, Tegez, Tekerő. Tarka.
Ugod, Utód, Unoka, Utáló, Vendég, Vénbor, Vörös, Vitéz, Vendéges, Vidékes, Völegény, Varangy, Vas, Vasas, Vétkes, Vid, Vadas, Vásár, Vese, Zab, Zabos, Zálog, Zeke, Zászló, Zöld.

Külön nőnevek:
Aglény, Ajándék, Balzsam, Hitvánd, Legyes, Liliom, Csibe, Csinos, Csók, Csáb, Csúnya, Emese, Féltő, Helyes, Legényes, Halálos, Emlő, Mula, Mező, Szegény, Szemes, Szépe, Szerető, Szerelem, Szerelmes, Szellő, Szálas, Szerecseny, Szeretem, Szomorú, Szombatka, Szentes, Tündér, Viola, Vénvér.
Azt hiszem, hogy felesleges szószaporítás volna, ha erről a tárgykörról többet beszélnék. Maguk a nevek többet mondanak mint egy könyvtárnyi írás.
E nevek viselői pedig kivétel nélkül a meghódított köznéphez tartoztak. Letagadhatatlanul igaz, hogy a mai magyar nyelv a meghódított népé és nem a hődíté katona népé volt. S ott alakult ki már az ősidőben, a Kárpátmedencében. Tény az ís, hogy mindegyik névnek a mai magyar nyelvben van jelentése. Tehát az ősnép a mai nyelvünk ösét beszélte.
Ezeket a neveket mind az árpádkori Oklevélekből írtam ki, máshonnan vett vagy költött név köztük egy sincs. Ez a tény pedig azt bizonyítja, hogy ezeknek a neveknek az adása, használása, az őstelepes, Arpád hódító népétől szolgává tett népnek a nyelvéből való, mert a hódító urak nyelve a török volt. De ezeket a neveket a meghódított népréteg nemcsak az ősidőben használta, hanem a keresztény középkorban is, szóval Szent István után egészen addig, amíg a keresztény egyháztól
használt nevek azokat ki nem szorították, mint a pogányságnak az emlékeit. Az uralkodó felső réteg nevei kőzött elég sok volt a német eredetű.
Mekkora beidegzett ragaszkodás kellett a nép részéről ahhoz, hogy ősi neveit még a kereszténykorban is oly sokáig megtudta tartani.

XXXIV. AZ ÖSSZEHASONLITÓ NYELVÉSZET TANITÁSA

Egy időben sokat foglalkoztam az egyes nyelveknek a magyar nyelvvel való összehasonlításával. Arra a meglépő tényre jöttem rá, hogy a magyar nyelv szóanyaga igen sok nép nyelvével mutat rokonságot.
Megállapítottam azt is, hogy a magyar nyelvkincs szavaihoz azonos vagy hasonló értelmű szavak feltalálhatók minden nép nyelvében, Gibraltártól a Csuzimai szorosig, vagyis Spanyolországtól Japánig. De ide tartoznak a Tigris és Eufrates folyók közéhez .- az ősi sumir országhoz - kőzel eső sémi és árja népek nyelvei is.
Megállapítottam azt is, hogy a magyar nyelvnek erre az óriási területre kiterjedő rokonsága nem származhatott a magyar népnek vagy a magyar szavaknak a szétszóródásából, hanem egyedül csak a magyar nyelv ősének, a sumir nyelvnek és népnek szétszóródásából.
A sumir nép szétszóródása történeti tény, mert még Kínában is ők - a sumir menekültek - vezették beaz őntözéses mezőgazdaságot a Hoangho és a Jancsekiang völgyeiben.
Szétszóródásukat részben természetes szaporulat okozta azért, mert korlátolt volt a termőterületük. Esőtlen és száraz volt az éghajlatuk, s öntözéssel csak azokat a földjeiket tudták termővé tenni, amelyek alacsonyabbak voltak mint a megáradó folyóik vizének szintje. De legnagyobb százalékban kényszerből kellett elhagyniok ősi földjeiket, mert a szomszédos pusztaságok népei, a semiták, elfoglalták városaikat, elvették jól művelt kenyéradó földjeiket, s ők a rabszolgaság elől menekültek a világ minden tájai felé.
A sumir nyelv kiszóródásának egész területét s ennek népeit itt nem vázolom fel, mert ez maga egy külőn könyvbe kívánkozik. Ennek megírását ráhagyom a nyomaimat követő utódokra. Tisztában vagyok azzal, hogy addig még sok vita követi megállapításaimat. De az igazságot érdek nélkül keresők csak az általam megjelölt úton találják meg azt.
De ízelítő nek megírok egy érdekes esetet, amelyről egy magyar leventéből lett francia idegenlégionista adott hírt. Ez - névleg Stubacher László - a nógrádmegyei Romhány községből került ki a leventéinkkel - a magyar ifjúság színe virágával – Németországba a második világháború vége felé. A háború után azonban nem engedték őket haza, ahogyan kellett volna, hanem a franciák valami suskussal, amiben magyar vezető férfiak keze is benne volt, besorozták őket a francia idegenlégióba.
Mint katona került ki Stubacher francia Indokinába, a mai Dél-Vietnamba .. Innen írt egy levelet Gazsi István romhányi lakosnak, aki azt volt szíves nekem elküldeni. Ebből idézem szószerínt a következőket:
"Indokina keleti részén vagyok, Turán nevű tartományban, a történelem szerint innen indultak el az ősmagyarok nyugatra. Beszéltem egy idősebb magyar fiúval, aki már négy éve, hogy itt van. Ö mondta nekem, hogy az őserdőben még most is vannak néhol olyan törzsek, amelyeknek tagjai úgy beszélnek, mint mí."
Kétségtelen, hogy ez az utolsó mondat azt jelenti, hogy olyan nyelven beszélnek mint mi, azaz magyarul. A közölt adat hitelességéhez nem fér semmi kétség, mert semmi gyanúra nem lehet ok a levélíró jóhiszeműsége és igazmondása tekintetében. A levél eredeti szövege pedig nálam van.
Tény az is, hogy azok az őserdei nyelvrokonok nem a mai Magyarországról vetődhettek oda. A Kárpátok ölelte magyar földről nagyobb néprajok nem vándoroltak ki. Egyedül csak a mezopotámiai ősök kerülhettek oda Délkínába akkor, amikor egyes rajaik a Kárpátmedencébe is eljutottak. De miért vannak most az őserdőben? A tartomány Turán neve sumirul nagy térséget, síkságot jelent. Valamikor ott laktak a sumir menekültek, de idővel lassan odatelepedtek a kínaiak is, akik szívós munkával, meg tömegeik nyomásával elvették jóltermő földjeiket, s ők peddig az őserdő biztonságába húzódtak. Erre is ad felvilágosítást Stubacher levele, amikor kőzli, hogy ahol ő van, a lakosság kínaiakból áll, akik földműveléssel foglalkoznak. A legközelebbi város hozzá Tal-Fu.
Ez az egész terület tehát a délkínai tengerpart vidékéhez tartozik, amelyet Fu-Kien vagy Ho-Kien néven neveznek ma. Az itt levő kínai nyelv arról nevezetes, hogy benne nagyon sok a magyar szavakkal értelem és kiejtés szerint egyező kínai szó, amiként megírta azt annak idején Somogyi Ede, aki a sumir és magyar nyelv rokonságára az én figyelmemet is felhívta még ifjú egyetemista koromban.
A következő kínai szavak úgy kiejtés mint jelentés szerint teljesen azonosak magyar szavakkal. PId. Én-én, ég-ég, fi-fi, gaz-gaz, hang-hang, hit-hit, hiu-hiu, hó-hó, (hónap), hon-hon, hős-hős, ír-ír, is-is, íz-íz, hamu-homu, kincs-kíncse, kő-kő, ló-ló, kupa-kupa, kút-kút, magmag, mos-mos, nap-nap, oszt-oszt, pad-pad, pej-pej, pír-pír, sík-sík, szén-szén, szép-szjep, szív-szív, szög, szeg, tő-tó, tor-tor, tű-tű, vív-ví, víz-víz, zsír-sjer, stb.
Ezekből bármely magyar megállapíthatja a teljes megegyezést. De mennyi van még a kicsi eltérésekkel külőnbőzőkből.
Mit bizonyítanak ezek a szavak? Azt, hogy az ősidőben a magyar nyelv ősét beszélő nép lakott azon a vidéken, és ennek a nyelvében voltak benne azok a szavak, amelyek ma úgy magyar nyelvben, mint a kínai nyelv hokien nyelvjárásában azonos szóalakban és jelentésben is megvannak. Tehát ezeknek a szavaknak közös az eredete, ugyanannak a népnek egy töredéke volt ott, amelyiknek a másik része a Kárpátmedencét népesítette be.
Ha két nyelvben sok olyan szó van, amelyek kiejtésre és jelentésre nézve egymással tökéletesen megegyeznek, de még a lehetősége is kizárt annak, hogy egymástól vehettéle volna át azokat, akkor ezek a szavak csak egy harmadik nyelvből származhattak és kerülhettek át a két nyelvbe.
De ebből a tényből az is következik, hogy ha a hokien nyelvbe azok a szavak a sumir nyelvből származtak át, akkor azok magyar megfelelői is csak a sumir nyelvből származhatnak. Ez a nyelvi bizonyíték van olyan erős, mintha ezt sumir cserepekre égetett betűk bizonyitanák. Vagyis, a délkinai szavakkal tökéletesen egyező magyar szavak is a sumíróktól származnak.
De van Kínának egy Ordas nevű tartománya a Sárga folyó mellett, ahol a nép a mai magyar nyelvhez közeli rokonnyelvet beszél. Ennek a ténynek is csak az az egyetlen elfogadható magyarázata, hogy az ordosiak ősei éppúgy. mint a délvietnami őserdő törzsei is, csak az ősidőben szétszóródott sumir telepesekből származhatnak.
De ez a tény azt is valószínűvé teszi, hogya nyelvkincsünknek még nagyon sok szava van, ami a sumir nyelvből származik.
Természetes az is, hogy az ősidőben nagyobb volt a hasonlóság, sőt a teljes azonosságra is kővetkeztethetünk. A megmaradt azonos jelentésű szavak erre logikusan utalnak. Azt is elhíhetjük Stubachernak, hogy az őserdő rejtekeibe menekült népcsoport minden idegen nyelvhatástói mentesülve, ma is érintetlen ősi nyelvét beszéli, amelyet az idősebb idegenlégionista meg is értett s a mi magyar nyelvünkkel egyezőnek talált. Természetes azonban, hogy ez az egyezés nem vonatkozik sem az egész szókincsünkre, sem a nyelvünk szerkezetére ma már, mert közben pár ezer esztendő elmúlt felettünk mindent, a nyelvet is megváltoztató erejével és hatásával együtt.
A kínai homu és kincse szavakra van egy érdekes megjegyzésem. A Halotti Beszédben még nálunk is hamu volt a hamu. A kinai nyelvben a "ho" annyit jelent mint tűz magyarul, miként a mi nyelvünkben a "hő", a "mu" pedig annyi mint "fa". A homu tehát tüzes, vagyis égett fát jelent, amint a hamu tényleg a fa égésének melléktennéke. Mivel pedig a homu szó úgy a kínai, mint a magyar nyelvben benne van, nem kétséges, hogy a homu sumir eredetű, tehát a sumirban is égett fát jelentett.
A kincse szónak első tagja a "kin" a sumir nyelvben aranyat jelentett, a "cse" pedig kicsi gyermeket, amint a magyar nyelvben is. ősi Dunántúlon még ma is mondják a polyásbabának "cse-cse baba". A magyar nyelvben a "cse" szóból kicsinyítő képző lett. Az is érdekes, hogy a Csepel-szigeten és a környékén ma is van számtalan Kincse nevű család, amelyek azonban nem Kínából származtak oda, hanem tőzsgyökeres benszülöttek. Ilyen például a szigetszentmiklósi Kincse család is.
A magyarázata ennek az, hogy az ősidőben a mi nyelvünkben is kincse volt a kincs, de az "e" hang ebből idővel lekopott. A Kincse család nevében azonban megmaradt, mert a családi hagyomány így őrizte meg. De ebből az is következik, hogy a Kincse családi név még az őstelepes sumir-rokon népből származik.
A Csepel-szigeten levő Szigetszentmiklós község határának egy dűlőjét Tebének nevezik. A Tebe pedig a teve szavunk sumir őse. Ezt a nevet tehát csak sumir nyelven beszélő nép adhatta annak a dűlőnek.
Ezen a tényen - azt hiszem - vitatkozni sem lehet. A teve nem az ázsiai puszták kitenyésztett állata volt, hanem a mezopotámiai sumiroké, a szamárral és a villásszarvú fehér marhával együtt. Hogy hazánkban tevetenyésztés még a XII. század végén is volt, írásos feljegyzés bizonyítja. Mikor ugyanis Barbarossa Frigyes német császár, 1190-ben, kereszteshadával végig vonult Magyarországon, Ill. Béla királyunk megvendégelte és a pilisi hegyekbe vadászatra is kihívta. A német krónikás megírta, hogy mikor a hegyekből visszatértek, a legelőn igen sok tevét láttak. A tevét tehát Pannónia őstelepesei hozták magukkal, honosították meg és tényésztették abban az időben, amikor a tevét még tebének nevezték. A szigetszentmiklósi Tebe nevű dűlő erre koronatanú.
A Névtelen jegyző "Anonymus" elbeszélése szerint Árpád és vitézei látván a Csepel-sziget bujaságát és termékenységét, elhatározták, hogy fejedelmi birtokká teszik, ahol azután Arpád fejedelmi lakokat is emeltetett. A Névtelen, mint királyi jegyző bizonyára maga is többször megfordult a királyi irodával ott nyáron, mikor Fehérvárott a tartózkodást a környező nádasok szúnyograjai kellemetlenné tették. De arra mindenesetre tanú, hogy a sziget termékeny volt. A termékenységet pedig csak a termények mílyenségéböl lehetett megállapítani. Tehát ott a honfoglalás előtt már vírázgó földműves kultúra volt az őslakosság keze nyomán.
Ezt bizonyítja az is, hogy már Szent István adományozott a szigeten egy Ompod nevű falut a veszprémvölgyi görög apácáknak (W. I. 347.). Ompód sumir név, asszonyfőt, vagy főnököt jelent. Annak a falunak, vagyis Szigetszentmiklósnak, amely annyi sumir emléket őriz, ősi neve Gála volt, ez is a sumir gál szóból származik, amelynek jelentése mai nyelvünkön: nagy. Ez a sumir "gál" szó ma is megvan számos Gál nevű magyar család vezetéknevében. De "díszes", "ünneplő" jelentésben is használjuk, amikor valamely nagy alkalomra "gálába" öltözünk. Később ez a név alakult át Gyála névre. (Fej. VIlI. 1. 91.).
Az indiai ősi nyelvnek, a szanszkritnak a magyar nyelvvel való rokonságát pedig a nagytekintélyű tudásunkkal, Körősi Csoma Sándorral bizonyítom. Ez, az önmagát a nemzetért feláldozó, szent magyar azért ment Indiába, majd Tibetbe, hogy a magyar nép és nyelv eredeti származási helyét felkutassa.
Óriási munkával lett a szanszkrit nyelvnek, a világ egyik legfejlettebb nyelvének tudósa. Erről ezt Írta: "Nekem, mint magyarnak, a szanszkrit nyelv és irodalom tanulmányozása különösen nagy jelentőségü volt, mert büszkén állapítom meg, hogy a szanszkrit nyelv semmiféle más nyelvvel nem mutat olyan rokonvonásokat, mint a magyarral. A szanszkrit nyelv és irodalom több más indiai nyelvjárással együtt, egész sereg tanulmányozási alapot nyújt a magyar nép eredetére és az ősi népszokásokra, valamint a magyar nyelvre is. Amennyire különbözik minden más keleteurópai nép nyelvétől, annyira kimutatható a magyar nyelvvel való rokonsága. Csak néhány példát sorolok fel a rokonvonásokra: a magyar nyelv nem használ preposiciókat (elöljárókat), hanem a szótőhöz egyszerű ragok hozzáadásával alkotja a cselekvő, szenvedő, óhajtó feltételes módokat és formálja a szó külőnbőző jelentését ugyanolyan módon, mint a szanszkrit nyelv, és ugyanilyen módon hiányzik mindkét nyelvből a birni segédige, ami a nyugati nyelvek lényegét alkotja."

Hátrahagyott szógyűjteményében 240 olyan szanszkrit szót sorol fel, amelyek kiejtés és jelentés tekintetében teljesen megegyeznek magyar szavakkal.
Ennek a szó és nyelvegyezésnek sem lehet más magyarázata, mint a kínainak. Kézvetlen kőlcsőnős nyelvhatás teljesen kizárt. Csak egy harmadik nyelv közvetítése teszi az egyezést megérthetövé és elfogadhatóvá.
Hasonló az eset a mongol-magyar szóegyezéseknél is. Szeritkatolnai Bálint Gábor kiváló nyelvtudósunk, aki 30 nyelven beszélt és írt, állapította meg a két nyelv rokonságát és számos mongol szóról állapította meg, hogy kiejtésre és jelentésre nézve teljesen megegyeznek a magyar szavakkal.
Fajrokonság a két nép között nincs, közvetlen érintkezés is csak egy volt, a gyászos emlékű tatárjárás 1241- ben. De akkor Batu kán nem nyelvterjesztés végett jött hazánkba. Tehát a legszigorúbb logikával itt sem lehet a két nyelv rokonságára más magyarázat, csak egy harmadik nyelvnek, a sumirnak közvetítése.
Ide iktatom az északi turánok, vagy másként finnugorok nyelvrokonsági kérdését is, amennyiben azok is mongol eredetűek. Ezek a népek a mongol tömbből szakadtak le és vetődtek az északi hidegövbe, ha a régi helyükön az életüket vagy megélhetésüket elháríthatatlan veszély fenyegette.
Az élet számkivetettjei voltak ezek. Létük és életük megmentésére csak egy lehetőség volt: felmenni a senkiföldjére és vállalni az északi hidegőv minden nyomorúságát. Azon a földön ahol most élnek, igazán nem öröm az élet, mert a tél 9-10 hónapig tart és a hőmérő még 60 Celsius fokot is mutat a fagypont alatt. Hajuk, szemük barna vagy fekete színe azt mutatja, hogy őseik valamikor napsugaras tájakon éltek, ahonnan az erősebb népek nyomták őket északabbra, innen pedig az egyéni tragédiák űzték őket a hidegövbe. De mindenüvé magukkal viték faji vonásaikat. amelyek Középázsia mongollakta vidékének lakóival mutatnak rokonságot, nem pedig velünk, magyarokkal.
Ez a megállapításom a finn népre is érvényes, amely a középkoron át igen jelentős változáson ment keresztül a testi alkatát illetőleg a svédekkel való keveredés következtében.
Ennek a magyarázata az, hogy őket már Szent Erik svéd király meghódította a XII. században és a keresztény vallás felvételére kényszerítette. Ettől kezdve egészen 1809-ig egyfolytában svéd uralom alatt éltek. Ekkor pedig orosz iga alá kerültek, mert Napoleon egyszerűen oda ajándékozta őket Sándor cárnak.
A kb. 700 éves svéd uralom alatt sok svéd telepedett le közéjük, de egyenként vagy kisebb rajokban szétszórtan. Így e keveréknép nyelve finn maradt, de a faji jelleg a hosszú együttélés következtében lassan megváltozott, mert a fajta öröklődik, de a nyelv nem.
Ezért a finnek között igen sok magas, szálas és szőke ember található. De ez az embertani keveredés a finnek arcszőrzetét bajúsz és szakáll növelését csak kis mértékben változtatta meg különösen a haemei tipusnál. Ez a mongol visszaütés következménye,
Mongol örökség a nyelvük is, mert ezt is ősi otthonuk, ból vitték magukkal. A magyar nyelvvel annyiban rokonok, amennyiben az a sumir nyelven át a mongol nyelvvel rokonságot mutat, Közvetlen nyelvhatás a magyarok és az északi turánok nyelve között sohasem volt. Ezt maga a földrajzi helyzet is kizárta. A voguloknak pedig egy török néppel való összeházasítása a leggyatrább mese a népek és nyelvek történetében, amint azt már megcáfolhatatlan érvekkel bizonyítottam.
Az 1930-as évek valamelyikén Tokaj városában akadt valami elíntézní valóm. Ott véletlenül összetalálkoztam egy japán képviselő csoporttal, amely vendégségben járt akkor Magyarországon. Magyar vezetőjük nekem régi barátom volt. Természetesen engem is meghívott közéjük. Tolmácsuk egy japán diák volt, aki akkor a budapesti Egyetemre járt. Ettől beszélgetés közben meg tudam, hogy Tokaj japánul hegyet, kidudorodást jelent amint a mi nyelvünkben is ugyanez a jelentése a tokának. Az én nevem Nagy, japánul "nagaj", a "kis" szavunk pedig japánul "chisai". A japán "turu" magyarul a darumadár neve. A mi mondai turulmadarunk is valószínűleg a daru volt. Azt is mondta, hogy a magyar
"Isten" szó hasonlít a japán "Tenno" isten szavukhoz, amelynek jelentése tevő, teremtő. Egyéb szóegyezéseket is felsorolt azzal a megállapítással, hogy a japán nyelv is éppen olyan ragos, mint a magyar.
Milyen kővetkezményt vonhatunk le ebből a tényből? Amit a kínai nyelvrokonságból. Faji rokonság nincs, a két nép közti földrajzi távolság több mint 10 ezer kílométer. Tehát csak egy harmadik nyelv közvetíthette a rokonságót.
Azután, az első világháború után összetalálkoztam Budapesten a Bajkál tó körül lakó kozákok atamanjának, főnökének a fiával, akinek a neve Baljuk Demeter volt. Megkérdeztem tőle, hogy magyarul mit jelent a neve? Azt felelte rá, hogy amit a magyar Balog szó jelent. Nekik is Bál volt az ősi istenük, míelött keresztények lettek, a "juk" pedig kozák-tőrők nyelven kezet jelent. A honfoglalók török nyelvén pedig a "jog" jelentette a jobbkezet. Ezért alapította Szent László, Szent István jobbkezének őrzésére a Szent jogi apátságot, amelyből később szentjobbi lett.
Azt is mondta továbbá, hogy aBaljuk szó a testnek egész baloldalát is jelenti és ez az oldal náluk mindig az előkelő volt, mert a baloldalukon van a szív az ö ősi hitük szerint minden jónak a forrása.
Egy másik kozák társának a neve Bende Ladíslaw volt. A Bende név a húnoknál és a honfoglaló magyar családoknál is ismert volt. Különben ezek a kozákok azoknak a kazároknak a leszármazói, akik a Don környékén a magyar honfoglaló ősökkel szomszédságban laktak és egy ideig szövetségi viszonyban is voltak.

Megjelent: 43219 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Látogatók

Hungary 68.7%Austria 1.3%
Romania 5.4%Canada 1.1%
United States 4%Norway 0.8%
Russian Federation 2.8%Kuwait 0.3%
Ukraine 2.7%France 0.3%
United Kingdom 2.1%Switzerland 0.3%
Slovakia 2.1%Australia 0.3%
Germany 1.8%Netherlands 0.3%
Sweden 1.8%Italy 0.2%
Serbia 1.4%Spain 0.1%

Today: 236
This Week: 883
Last Week: 4388
This Month: 7204
Last Month: 17646
Total: 2180787

Belépés