Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

P2019Nov15

2009. Június 29., Hétfő 22:26

A magyar nép kialakulásának története - xxv. AZ ATÖRÖKLÉS TÖRVÉNYE Kiemelt

Írta:  Dr Nagy Sándor
Értékelés:
(41 szavazat)

 xxv. AZ ÁTÖRÖKLÉS TÖRVÉNYE

Szól pedig ez a törvény imígyen: Az élők világában, szóval a növények, állatok és emberek világában, az utód tökéletesen örökli az elődöknek nemcsak külső megjelenési formáját, alakját, hanem belső szerkezetét, szervezetét és tulajdonságait is.
Az élettani tudomány legújabb megállapítása szerint az átöröklést a növényi, állati és emberi testekben az úgynevezett óriás-molekulák közvetítik, illetve valósítják meg és végzik el.
A testszerkezet legparányibb részeinek és tulajdonságainak is megvan a megfelelő molekula csoportja. Ez a megszámlálhatatlan mennyiségű molekulasereg építi, alakítja, gyarapítja, színezi a növényi, állati és emberi szervezetet s ezek mind az előd szervezetéből származnak át az utódéba és alakitják azt az előddel tökéletesen azonos lénnyé.
Ez az élet egyik legrejtettebb, de legnagyobb hatású, csodás műhely titka és kivételt kizáró törvénye.
"Csak sast nemzenek a sasok és nem szül gyáva nyulat Núbia párduca!" Egészen szakszerűen mondta ki e nagy igazságot a "Magyarokhoz" című versében kiváló költőnk, Berzsenyi Dániel.
Azonban az előd csak olyan molekulákat tud az u-tódra átörökíteni, amelyek az ő szervezetében is maradéktalanul megvannak. Amilyen szerkezet, vagy tulajdonság tehát van az átörökítö szervezetben, ugyanaz lesz az utódéban is. PId. a búzaszemből hajtott kalászban is búzaszemek fejlődnek, teremnek és az új búzaszemek tökéletesen megegyeznek az anyamaggal nemcsak külső formára, hanem belső értékre úgy, mint a keményítő és sikér tartalomra is. A molnár ugyanolyan minőségű lisztet őröl az új termésből, mint amilyen volt az elvetett magé. Sőt, a szakállas búzakalász-szemekből szakállas búzakalász fejlődik, a tarbúza magjából pedig tarbúzakalász nő.
A fülemülefiókák tökéletes másai lesznek a szűleíknek, nemcsak tollazatuk szerény színére, vagy a külső alakjukra, hanem hangjuk színére is. Éppen úgy trilláznak, csattognak, mint a szüleik, és nem csiripelnek, mint a szomszédos faágorr a verebek, vagy kárognak, mint a hollók.
Az emberutód is örökli nemcsak az előd alakját, testi szerkezetét s minden külső tulajdonságát a hajától a lába kis kőrméig, hanem belső lényegét: a logikusan gondolkodó, érző és eszes lényi mivoltát is.
De a fiúgyermekek öröklik apjuk bajúszát és szakállát is. Viszont, ha az elődöknek nem volt bajúsza és szakálla, akkor az utódoknak sem lesz!
Ez pedig a természet örök és megváltozhatatlan törvénye, amely alól kivétel nincs!
Mi magyarok bajúszos és szakállas nép vagyunk, a természet örök és megváltozhatatlan törvénye szerint. Tehát az őseink sem lehettek bajúsz és szakáll nélkül, csupasz arcú vogulok és osztyákok!
Ebből pedig a logika legszigorúbb szabálya szerint az kővetkezik, hogy a magyar népnek és nyelvnek a voguloktól való származása e tétel kétségbevonhatatlan igazsága következtében teljesen valótlan és minden tudományos alapot nélkülöz.
A magyar népnek és a magyar nyelvnek a voguloktól való származtatása tehát végleg megbukott és soha többé fel nem támad, mert a természet örök érvényű törvénye buktatta meg!
Csekélységem e nagy és megváltozhatatlan természeti törvénynek csak magyarázója és alkalmazója. Hogy erre én jöttem rá, megmagyarázza az a ténykörülmény, hogy a természettudományokban annak idején nagyon elmerültem, mint nyelvész mindíg kutatómunkát végeztem és nem sablonosat, mint jogász is sok jogi esetet magyaráztam, mint történelemszakos tanár pedig, az egész árpádkori oklevél anyagunkat feldolgoztam, ami 63 vaskos kötetre való latinnyelvű királyi oklevél-gyűjteményt jelent. Igy jöttem rá arra a nagy tévedésre, amit a hivatalos tudomány még ma is igaznak hirdet.
Pedig több mint 100 éve hány egyetemi tanár s a Magyar Tudományos Akadémia tagja hirdette ezt a vogul-osztyák származást egyedüli igaznak és egy kőnyvtárnyi könyvet írtak össze róla. Jaj volt annak, aki nem hitte el, vagy pláne, ellene mert mondani, mert azt "tudománytalannak" bélyegezték.
Tudom, hogy nagy kavarodást idéz elő e megállapításom a ma is meglevő vogul-berkekben. Lehet, hogy vitába erednek velem, talán támadnak is, de hiábanvaló minden erőlködésük, mert a természet örök-törvénye erősebb az érveiknél is.
A végén talán kialakul belőle egy nagy és szent-magyar összefogás is nagyszerű népünk megmentésére és megerősítésére. Mert amig magunkat el nem hagyjuk, addig nem leszünk elhagyottak, ha az egész világ is elhagy bennünket. De ehhez egy áldozatkészséggel alátámasztott nagy és szerit magyar egységre mulhatatlanul szükség van.
Közlök két képet is. Az egyik egy vogul, a másik egy osztyák embert ábrázol.

Theophilaktos Simokattes konstantinápolyi szerzetes 630 körül Kr. u. a Kaukázus és a Fekete tenger vidékén személyesen téritett. Azt írta az ott éló turk népekről, hogy tisztelik a tűzet, a levegőt és a vizet, és énekkel köszöntik az anyaföldet, de egyedül imádják és istennek nevezik azt, aki az eget és a földet alkotta. Azt is megírta róluk, hogy a kereszténység sem volt előttük ismeretlen, mert Mauritius konstantinápolyi császárhoz küldött turk hadfoglyok között olyanok is voltak , akiknek a homlokára kereszt volt tetoválva.

Ezt azért teszem, hogy olvasóím saját szemükkel is meggyőződhessenek az általam hirdetett igazságról, hogy ezek a kis töredék népcsoportok a nagy mongoltőmbből váltak le, mert ezek arcai tiszta rnongol jelleget mutatnak, bajúsz és szakáll nélküliek. Mi magyarok pedig nem vagyunk és sohasem voltunk mongolfaju nép. A képeket Trocsányi Zoltán "Észak Nomádai" című könyvéből vettem, aki hithű vogulísta volt, tehát inkább a szép és mutatós vogul-osztyák képeket vette bele könyvébe.

XXVI.  A HÓDITÓ MAGYARSÁG FAJTÁJA ÉS NYELVE


A természet örök és megváltozhatatlan törvényével bizonyítottam, hogy az őstelepes népeleme a később kialakult magyar nemzetnek nem származhatott a csupasz képü vogulokból és osztyákokból.
Méginkább áll ez a hódító magyarságra. Végig vizsgálva az emberi fajok külemét azt állapítottam meg, hogy: szakállas, bajúszos fajta csak három nagy népcsoport van az egész világon: a török népek, az árják és a semiták. Még van ilyen egy kis töredék nép J apán északi részében: az ajnu. A többi mind vagy egészen csupasz arcu, vagy csak gyér szőrőzetü.
A nyáron mikor e könyvet írtam, sokszor kisétáltam a felsőőri határba. Találtam ott tarbúza és szakállas-búzatáblákat egymás mellett is. Nagyon lenyűgöző volt a természet nagy törvényeit ilyen kis semmiségekben is közelről látni. Jobban szemügyre véve a tarbuzákat itt-ott egyes kalászokan gyér szakállszálakat is észrevettem. Ezek az átporzás következményei voltak.
Ilyen átporzás hatása az emberi kalászfejeken is van. De ez már kivétel a nagy szabály alól. Ilyen átporzás nyomai nagyobb arányokban különösen a mongol népeknél láthatók.
Mivel tehát sem árják, sem semiták nem voltak a honfoglaló ősök, csak valamilyen törökfajta szakállas, bajuszos népből származhattak. Hogy hún, alán, kazár, szabir, méd vagy párthus volt-e a többség, azt 2.000 év távlatából nehéz eldönteni, nem is lehet.
A történelem nem matematika. Itt szabatosan száz százalékos pontosággal mint a számtanban nem lehet valamely eredményt megállapítani. Itt csak valószínüségszámítás lehet, ha különős en számításba vesszük az emberi gyarlóságot, tudatlanságot és a rossz szándékot is a régi események megírásánál. Ezekből kihámozni az igazságot, a valót nem könnyü feladat.
Gondoljon csak a szakember arra, hogy milyen lehetetlen meséket költöttek, találtak ki és írtak meg eddig a magyar nép kialakulásának a történetéről és ebben nemcsak a véletlen emberi tudatlanság, a tájékozatlanság, hanem a bűnös szándékosság is szerepet nyert.
Ott van például a "manszi"-zás. Mennyire meggátolta a tárgyilagos kutatást Hómannak nagy társadalmi tekintélye. Nemcsak miniszter, egyetemi tanár, az Akadémia elnöke, stb. lett, hanem Tasson nagybirtokos is.
Bár Konstantin császár következetesen a magyarokról turk néven emlékszik meg, sőt az összes bizanci irók is e néven emlegetik őket, de maga a hódító magyar nép ezt a nevet sohasem használta. Mielőtt a "magyar" népnév a Kárpátmedencében kialakult, a hódító katonanép vagy húnnak, vagy szittyának nevezte magát. De az általánosan elfogadott név a hún volt. E névből származott a "gár" török szó hozzáadásából a hungár név, amely tehát mai nyelvünkön: hún népet jelent. A külföldön a magyarokat mindenütt e névről nevezik ma is.
Mikor azután a XIII. század végén a hódító népelern nyelve és a meghódított ősi nép nyelve ősszeolvadt, akkor alakult ki véglegesen a magyar név az uralkodó megyeri, vagy magyari törzs nevéből.
De e nyelvhez a szavak legnagyobbb százalékát az őstelepes sumír rokonnép adta, amelyikből a hódítók jogtalanul kőznépet csináltak.
Irtam már a hódító katonanépek nyelvalakulásáról. Kivétel nélkül mindenütt a hódító katonanép nyelve olvadt bele a meghódított népébe.
Lehetett volna-e kivétel e nagy szabály alól egyedül a hódító magyar nép esete? Nem, mert a természettörvényei kivételt nem ismernek. Természetes azonban az is, hogy a hódítók török nyelvéből is sok szó belekerült a magyar nyelvkincsbe.

XXVII. A HÓDITÓ MAGYAR NÉP VALLASA

A bizánci források nem írnak róla. A perzsa íróktól tudjuk, hogy a velük szomszédos húnok, médek és parthusok vallása Zarathusztra felléptéig teljesen megegyezett a perzsákéval. Nagy tiszteletben tartották a tüzet, a levegőt, a vizet és az anyaföldet. Ezeknek teremtőjét hívták Istennek, akinek véres áldozatokat mutattak be. A papjaikat épp úgy mágusoknak hívták, mint a sumirok. Ez méd örökség volt. Ez is igazolja, hogy a megyeri törzs feltétlenül a médektől származott.
Turóczy János kronikaírónk feljegyezte, hogy mikor a törzsbeli magyarság fellázadt 1046-ban Péter király ellen, Vata fia János még sok mágust és bűbájost tudott maga köré gyűjteni. Bűbájos volt az, aki bő azaz sok bajt tudott orvosoini és elmúlasztani. Dunántúl a bő szót még ma is bű-nek ejtik.
Mindezeket azért jegyeztem ide, mert eddig egyetlen történetírónk sem tartotta szükségesnek a megörökítésre. Egy nagy tény van előttünk és pedig az, hogy a hódító magyarság vallási, erkölcsi és tudományos irányítása a mágus papok kezében volt. Ez pedig olyan testület volt már a sumir korban, amelynek az emberi tudás és fejlődés a legnagyobb elismerés mellett csak hálás lehet. ők rajzolták le először az emberi hangot és gondolatot betű alakjában. Igy az írással az emberi haladás, tudás örökölhető közkincs lett az utókor részére is az egész világon.
Az a nép tehát, amelyiknek mágus papok voltak a szellemi irányítói és vezérei, az a szellemi műveltségben nem lehetett elmaradott.
Ezek a mágus papok túlélték még Szent István idején a nyugati kereszténységhez való csatlakozást is. Azután lassan eltűntek, de micsoda lelki nyomás kellett ahhoz, hogy magyar tudósok ezzel a kimondottan nagy és szent örökséggel csak titokban és lesajnált gúnnyal foglalkozhattak.
A Kaukázus hegységben élő kabard, adighe, osszét és abkáz törzsek között az a hagyomány, hogy ők a Kúma és Kubán mentén lakott magyar nép leszármazottai és nyelvükben ez a szó "sten" tűzcsínálót jelent. Ez a szó származására nézve teljesen egyezik a sumir "iziten" szóval, ami magyarul szintén tűzcsinálót jelent, és ebből származott az őstelepes nép nyelvén az isten szavunk,
A honfoglalóknak és a perzsáknak azonos tűzímádó, helyesen tűztisztelő vallása is bizonyíték amellett, - amit már leszögeztem, - hogy a hódító magyarság a perzsák szomszédságában levő és velük azonos gazdasági és kultúrális kapcsolatot tartó, nagymultú méd és parthus népből való, legalább is a névadó a legnagyobb és a legtekintélyesebb megyeri törzs feltétlenül belőlük ered.
A tűz megbecsülése, tisztelete nagyon ősi múltra, a tűzgerjesztés feltalálásának idejére nyúlik vissza. A legnagyobb áldás és jótétemény, ami az ősembert érhette, a tűz megismerése és használása volt, mert ez megvédte a hidegtől és segítségével meleg ételt is készíthetett magának. Nem tudta, nem értette; hogy mi megy végbe a fában az égés folyamán, - ma is nagyon kevesen tudják - de érezte az égő tűz jótékony hatását. Tehát természetes, hogy isteni ajándéknak tartotta. Éppen azért a tűznek nemcsak áldásos hatásáért, hanem isteni ajándékként való származásáért sem volt szabad kialakulnia.
A tűzzel együtt a napnak, mint a földi élet legnagyobb jótevőjének a tisztelete is megvolt a hódító magyarságnál, s ennek legünnepélyesebb kifejezése volt a fehér ló áldozat. Csak olyan lovat volt szabad feláldozni, amely igában, vagy nyereg alatt még nem volt.
A vallásuk lényege pedig ez volt: imádd az istent, magadhoz légy igazságos, másokhoz pedig türelmes és segíteni kész, a másét el ne vedd. Törekedj jó gondolatokra, szavakra és tettekre mindenki iránt, hogy a nagy Isten élettel jutalmazzon meg.

XXVIII. A HONFOGLALÁS VÉGREHAJTÁSA

Nemcsak fegyverrel vivott harci vállalkozás volt, hanem megfontoltan előkészített diplomáciai munka is: szóval a nemzet közérdekének helyes felismerése és maradék nélküli keresztülvitele.
Etelköz keleti és déli határai teljesen nyitottak, védhetetlenek voltak a két nem-barátságos katonai hatalommal, úgymint a szomszéd bessenyőkkel és bolgárokkal szemben. A bessenyők a Dnyeper vonalán állottak a magyaroktól keletre, a bolgároké pedig nemcsak az Alduna vonala volt, hanem a szétesett avar birodalomnak egész keleti fele, a Duna vonalának irányában fel a Kárpátok gerincéig. Igy a magyarok etelközi szállása majdnem teljesen elválasztotta ezt az új szerzeményű részt az anyaországtól. Ez pedig a bolgárokra nézve nagy hátrányt jelentett. Tehát az etelközi magyarság nagyon az útjukban volt.
Ezért a magyarság etelközi szállása nem barátságos népek harapófogójában volt. Vagyis egy bessenyő-bólgár támadás esetleg összeroppanthatta volna az egész nemzetet.
A magyarságnak éppen azért a Kárpátok könnyen védhető sáncai mögé jutása létfeltétel volt. Ezt a törekvését az akkori Európa mindkét nagyhatalmával. a keleti és nyugati római császárokkal el is tudta fogadtatni. Arnulf német király, később császár, a morvák ellen szövetkezett a magyarokkal, 892-ben, Bölcs Leó bizánci császár pedig, 894-ben, a bolgárok ellen. Ezek így elvesztenék hatalmas hátterüket, a morvák hátába pedig egy náluknál erősebb katonanép kerül. Ez volt a magyar honfoglalás politikai előkészítése.
Miután a morvák ellen kétszer is megsegítették Arnulf királyt, 894-ben, a görögök szövetségében a bolgárokat támadták meg teljes sikerrel. Árpád fia, Levente vezérlete alatt a magyar hadsereg teljes diadalt aratott felettük. Az a körülmény, hogy Simeon bolgár cár szorultságában a bessenyőktol kért segítséget, csak siettette a Kárpátmedence megszállását. A bessenyők támadása legfeljebb a magyar utóhadat érhette.
A bessenyőket különben a magyar hadvezetőség igen komoly katonaértéknek minősítette. Konstantin császár könyvének VIlI. fejezetében leirt egy jelenetet arról, hogy mikor az ő követe Gábriel, azt a biztatását közölte a turkok főnökeivel, hogy a bessenyőket verjék ki akkori szálláshelyükről, mert az korábban az övék volt, azok egyhangúlag tiltakoztak a terv ellen, mondván: "Mi a bessenyőknek lábat nem vetünk, mert azoknak a területe nagyon nagy, a számuk pedig határtalan, meg rossz gyerekek is."
Nagyon észszerűen, tehát elfogadhatóan írja le a honfoglalás hadászati lebonyoIítását Padányi Viktor. Csak dícséret illeti érte és nem bírálat. De sokallom az általa megállapított létszámot. Ő a honfoglaló népelem összlétszámát 400 ezerre becsüli. Viszont az 1848-iki népszámlálás a honfoglalók leszármazóinak, a nemeseknek a létszámát csak 539.350 lélekben állapította meg. Ezer év alatt csak 139.350 lett volna a szaporulatuk, mikor éppen szerinte a lakosság 200 évenként megkétszereződik? Az összlakosság 11 millió volt, és ennek csak 5 százaléka volt a nemesek létszáma.
Becslésem szerint a honfoglaló magyarság nem igen lehetett több 120 ezer főnél, s ebből a fegyverfoghatók létszáma lehetett 20-30 ezer körül. Ez a hadi létszám pedig abban az időben igen jelentékeny volt.
A honfoglaló ősök minden esetre elég erősek voltak ahhoz, hogy az új haza terütetét elfoglalják, mert azt valóban meg is szállták.
A névtelen jegyző erről szóló elbeszélése tulajdonképpen egy hősi eposz prózában elbeszélve. Ha verselni tudott volna, bizonyosan ékes hexaméterekben zengte volna el az ősi dicsőséget.
Először a bolgárokhoz tartozó részt szállták meg a Duna vonaláig, azután Pannoniát, sőt előterüket egészen az Enns folyóig kitolták. A nyugati határ végleges rendezése csak Géza fejedelem idejében történt meg békés egyetértéssei 973-ban, amikor is Géza fia István- feleségül vette a bajor hercegnek, Nagy Otto császár öccsének, Henriknek Gizella nevű leányát, akinek hozománya volt a Lajta és a Fischa közti terület.

XXIX. RABLÓ HADJÁRATOK VOLTAK-E A HONFOGLALÓK HARCAI?

Üssön csak fel az olvasó akármelyik történetírónktói írt magyar történelmi szakkönyvet, azt olvashatja benne, hogy a honfoglalástól, 896-tóI egészen az augsburgi csatavesztésig, 955-ig eltelt korszakot "Rabló hadjáratok korának" vagy "Kalandozások korának" nevezik.
De ez utóbbi elnevezés értelme is ugyanaz, mint az előbbié, mert kalandozás fogalmilag annyi, mint hadi cél nélküli fegyveres kóborlás, aminek csak egy célja volt: a rablás.
Pauler Gyula, a Budapesti Magyar Egyetemen a magyar történelem tanára, például azt Írta: "A Magyar Nemzet Története Szent Istvánig" című könyve 45. oldalán: "A magyar tetterő csak rabló kalandokban mutatkozott". A 49. oldalon pedig ez olvasható: "Néha ezrekre menő szegénylegényhad, mert valójában csak az volt a X. század pusztító magyarja".
Eckhard Ferenc, ugyancsak a budapesti Egyetemen a magyar történelem tanára, pedig ezt írta a Magyar Nemzet Története című könyvének 26. oldalán: "A nyugati országok gazdagsága újra meg újra felkeltette rabIási vágyukat". De vannak még többen is ilyenek. A magyar történetírás e szégyenéről úgy-e nem hallgathatok,ha mindjárt eddig még nem akadt senki, aki ezt az otromba indokból származó nemzetgyalázást szóvá tette volna.
Először is tény, hogy nemcsak Nagy Károly németrómai császár, hanem utódai közül is többen elhatározták Pannoniának a németbirodalomhoz való csatolását, mert hajdan a római birodalomnak is része volt. Márpedig a német császárok közül többen a régi római császárok jogutódainak is tartották magukat, persze minden jogi alap nélkül.
A IX. század végén a Nagy Károly féle Karoling birodalom megszűnt ugyan, de a belőle kivált keleti frank birodalom, a későbbi német császárság is magáévá tette a kelet felé való terjeszkedés politikáját, mert kelet felé a birodalomnak csak az Ennsig volt bizonytalan határa. Ezt a határt akarták tehát a Duna vonaláig kitólni, es ezért indított Lajos, német király mindjárt Arpád halála után 907-ben, egy hatalmas német hadsereget Magyarország ellen.
Aventinus, bajor krónikaíró bőven leírja a megindított háborunak minden részletét.Csodálatos, hogy a magyar történetírók épphogy megemlítik ezt a nagy jelentőségű hadi válalkozást, amely méreteiben is nagyon hasonlított Nagy Károly, frank császárnak az avarok ellen indított irtóháborújához.
A felvonulási hadi terv is ugyanaz volt. A Duna két partján egy-egy erős szárazföldi hadsereg, a Dunán pedig egy jól felszerelt hajóhad indult a magyar határok felé. A kírály a tartalék sereggel Ennsburgban (Innsbruck) maradt. A német krónikás még megjegyzi, hogy a magyarok "nem a dicsőségért, hanem az életükért harcoltak, tehát keményen ellenálltak".
A magyar vezérkar kellő időben értesülve a nagyarányu hadi készülödésről es csapatösszevonásokról, egy könnyen mozgó hadsereget a németek elé küldött azzal a feladattal, hogy az utánpótlást nehezítse meg es rajtaűtéseivel, folytonos támadásaival ne hagyja pihenni a németeket se éjjel se nappal.
Igy érkezett el a németek egyik hadserege, a püspökök vezette páncélos hadi nép egészen Pozsonyig, a másik pedig a Morvamezőre. A magyar hadsereg először a jobbparti nemet hadsereget, a püspökökét. zúzta össze augusztus 9-én egy erős és fölényes támadással. De még ugyanazon az éjjelen átusztatott a Dunán, s mielőtt a balparti német hadsereg értesült volna a másik sorsáról már hajnalban támadott és ezt is megsemmisítette. Harmadnap a hajóhadat érte hasonló sors.
A csata kimeneteléről a bajor kronikást idézem: "A bajor nemesség legnagyobb része elpusztult, a kőzembereknek pedig megszámlálhatatlan mennyisége."
Mire a futó németek Ennsburgba érkeztek, már nyakukon volt az egész győztes magyar hadsereg. Lajos király pihent tartalékhadával, azonnal megtámadta a magyar előhadat, amely az első összecsapásnál a taktika szerint meg is hátrált. A németek győzelmet remélve szorosan utána szegődtek, de a harc teret szegélyező erdőkből előtörtek a magyar lesvető csapatok s a német tartalék sereget is körülzárva megsemmisítették. A király csak kevesed magával tudott áttörni és Passauba jutni.
Ez történt az Úrnak 907. esztendejében. A német politika felfedte azt a megváltoztathatatlan eltökéltségét, hogy Pannoniát mindenáron megszerzi, pedig az sohasem volt a németektől állandóan lakott terület, még a mai Ausztria területe sem, mert az is gall-kelta népektől lakott föld volt a rómaiak korában is. A mai Wien ősét Vindobonának, Vin-de-bonának hívták, ez a gall szó annyit jelent, hogy jó bor. Mellette volt egy sumir nyelvü nép telepe, ennek a neve bo-csu, amelynek jelentése bő víz. Ebből alakult ki a későbbi Bécs neve. Sőt a mai Bajorország is gall terület volt, a kelta bojok országa, ahova a germán markomanokat telepítette le még a római korban Marcus Aurélius római császár. A mai magyar Dunántúl lakósait pedig már a rómaiak is azon a földön találták, hisz ők nevezték el azt a területet az ő nevükről Pannoniának. Ezek pedig annak a földnek őstelepes lakói voltak.
Mikor a hódító magyar hadsereg azt a földet megszállta egész az Enns folyó vonaláig Arnulf német király szövetségeseként, akkor az Berengár északolasz királynak a birodalmához tartozott, akit a pápa, mint Nagy Károly vérszerinti leszármazottját, császárnak is felkent.
Akkor a magyarok a nehezen és sok belső harccal kialakuló németrómai császárságnak még segítségére is voltak. Nem a magyarok hibáján mult a németekkel kialakult baráti viszony felbomlása. Például 904-ben Kr. u., a bajorok meghívtak vendégségbe magukhoz egy Kurczán nevű előkelő magyar vezért – amint említettem - s ott vele együtt az egész kiséretét lemészárolták.
Ezt a magyarok, természetesen, igen becstelen cselekedetnek minősítették, mert az ő erkölcsük szerint a vendég személye szent és sérthetetlen volt. Náluk a vendéglátónak még a saját élete árán is meg kellett védeni a vendéget.
A békés egymás mellett élés elvének elfogadtatására tehát a magyaroknak nem volt más eszköze, mint a fegyver.
Ez az egyik értelme és magyarázata a fegyveres rajtaütéseknek. A másik pedig az a hideg aggyal lemért és megállapított igazság, hogy a széthúzó német törzsek egységbe tömörülését lehetőleg nem elősegíteni, hanem meg kell akadályozni, mert ha ez megvalósul, akkor a béke egyensulyi helyzete a német császárok világhatalmi vágyai és törekvései miatt igen könnyen felboruL Ez a későbbi világpolitikában is többször megtörtént és világháboruhoz vezetett.
Ezért támogattak a magyarok minden lázadó herceget, grófot, aki a császári túlhatalom ellen lépett fel. De egyetlen olyan esetet sem jegyzett fel a história, amikor magyar csapatok a császár oldalán harcoltak volna alattvalói, tehát a német nép ellen. Viszont sok olyan eset volt, mikor a császár ellen a központosító politikája miatt fellázadó hercegeket, grófokat magyar csapatok is támogattak. Tehát a magyar hadseregnek mindig megvolt az indokolt hadi célja.
A sok közül csak Nagy Ottó császár esetét említem, aki ellen saját fia Luidolf sváb herceg és saját veje
"Vörös" Konrád lotharingiai herceg keltek fel.
A magyarok ezeknek első hívására kint termettek Lotharingiában. Luidolf és Konrád vezették őket a császárpárti nagy urak ellen. A fegyveres találkozás ez évben, 954-ben nem sikerült Ottó császár óvatossága miatt. A következő évben, 955-ben azonban mire a magyar hadsereg kiérkezett, a császárnak sikerült ellenfeleit leverni és maga mellé állítani a bajorokkal együtt. A magyar hadsereg így tulajdonképpen kelepcébe került. Ennek lett az eredménye a Lech-mezei csatavesztés.
Egy tény: Ottó császár nem sietett Magyarország megtámadására, mert tudta, hogy a magyarok katonai ereje még töretlen. Elfogadta tehát Géza fejedelem békejobbját, amikor az elküldte hozzá Quedlinburgba követeit.
Az egyezkedés alkalmával a németek már nem akarták Pannoniát, a magyarok meg lemondottak a mostani Ausztria területéről, szóval az Ennsig terjedő földről.
Mint fentebb Írtam rokoni kötelékkel is megerősítették a politikai megállapodást.
Kérdezem, mi érlelte meg Nagy Ottó frank-német császárban a békehajlandóságot, ha nem annak a felismerése, hogy a magyar fegyveres erőt kockázatos lenne a birodalom állandó ellenségévé tenni, mert ő ugyan taktikai győzelmet aratott, de csak azért, mert a magyarok a legerősebb taktikai fegyvereiket, a nyilaikat az eső miatt nem használhattak.
Ezzel a megegyezéssel tehát így megszűnvén az ok, a németek igénye Pannoniára, megszűnt az okozat is, a magyar fegyveres erők sorozatos betörése Németországba.
Deezt illett volna tudni mindazoknak, akik magyar történetíróként, vagy magyar egyetemi tanárokként szerepeltek.
Sok nemzet történelem könyvét forgattam, de mindegyikből nemzetük iránti megbecsülést olvastam ki. Még tényleges nemzeti hibáikat is szépítgetik, palástolják, nemhogy igaztalan és lealázó jelzőkkel, vagy vádakkal illették volna saját nemzetüket.
Úgy látszik, mi magyarok vagyunk a világ legtürelmesebb népe. mert még az ifjuságunk annyira fontos szellemi vezetését és irányítását is idegen lelkü vezetők kezébe adtuk!

XXX. A HONFOGLALÁS UTÁNI MAGYARORSZÁG TÁRSADALMI ÖSSZETÉTELE

Arpád hódító népének a Kárpátmedencében való megjelenése előtt ott két nép uralkodott az őstelepes lakósság felett. Az egyik a germán-frank nevű nép volt, amelyik az avarok legyőzése után a mai Dunántúlt és a Dráva-Száva közét, szóval a rómaiaktól Pannoniának nevezett földrészt foglalta el.
A másik hódító nép a magyarok akkori etelközi hazájának szomszédságában élő, velük rokon, de ellenséges viszonyban levő bolgár nép volt. Ez a Duna balparti vonalától fel a Kárpátok gerincéig terjedő részét a Kárpátmedencének vette birtokába, mikor Avarország szétesett.
Arpád hadai először a bolgárok részét szállták meg. Azután került sor Pannoniára, amelynek határát egészen az Enns folyóig kitolták, így a régi Noricumot, a mai Ausztriát is elfoglalták.
Mint már említettem, akkor Ausztriának nem német nyelvű lakói voltak, hanem a régi gallok, vagy kelták éltek ott, akik a rómaiak uralma idején, sőt azok előtt is ott laktak már, mert szintén őstelepesek voltak. Szórványos telepeik a Kárpátmedencében is voltak, de a sumir rokon ősnép ezeket nyelvileg magába olvasztotta. Igy került a magyar nyelvbe elég számos gall eredetü szó.
Ezt a területet Géza fejedelem 973-ban abban a reményben engedte át Nagy Ottó német császárnak, hogy ezáltal a béke állandósul a két nép között. A barátság megszilárdulásának reményében jött létre a házasság István nevű fia és a császár unokahúga, Gizella között.
Az új haza végleges határa a Kárpátok koszorúja, a Lajta és a Száva folyók voltak. Ezen a földön lett úr az új hódító katonanép Arpád fejedelmének vezérlete alatt.
Törzsenként szállták meg az elfoglalt területeket s ezeken belül minden nemzetség akkora földet foglalt el, amekkorára szüksége volt. Ebben azt senki meg nem akadályozta, sem a fejedelem, sem a törzsfő. Az egyedüli irányadó mérték az volt, hogya nemzetség létszáma és barmainak mennyisége mekkora területet igényel. Föld volt bőven, jutott a 108 nemzetségnek belőle elég.
Ezek a nemzetségek nem meghatározott létszámú tagokból állottak, mert az egyik szaporább, tehát számosabb volt, mint a másik. Ezek a nemzetségek egyúttal hadi egységek is voltak, s azért ezeket más néven hadnak is nevezték. A hadak vezetői voltak a hadnagyok (*), a hadak összessége pedig a hadsereg volt. De nevezték az egyes hadakat a hódítók török nyelvén garnak vagy karnak is. A kar a mi mai nyelvünkben az egyforma foglalkozásúakból sokat jelent. PId. Énekkar, zenekar, tisztikar, tanári kar, orvosi kar stb. Innen van az a szokás még ma is, hogy "milyen nagy garral vagy", ami annyit jelent, hogy milyen nagy erővel dicsekszel, mert az erőhöz nagy létszámú nemzetség kellett annak idején. Innen van a régi országgyűlési megszólítás: "Tekintetes Karok és Rendek." A karok a nemzetségek tagj ai voltak, a rendek pedig azok, akiknek hivatali rendjéből kifolyólag volt olyan tekintélyük, hogy az országgyűlésen résztvehettek. Ilyenek voltak a nem nemes származású királyi tisztviselők, vagy püspökök és az apátok, stb.
-------------------------------------------------------
• Dunántúl még ma is vannak olyan falvak, amelyeknek vezetöjét nem bírónak, hanem hadnagynak nevezik.

Kik voltak a nemesek? Azok, akik egy honfoglaló nemből, vagy nemzetségből származtak, vagy akiket később a királyok valamely kiváló tettükért nemesi rangra emeltek a közrendűek közül, Ez utóbbiak jogköre teljesen megegyezett a született nemesekéveI.
A honfoglalás fegyveres munkájában résztvett nemzetségek tagjai földbirtokukat a szállás (megszállás, ősfoglalás) jogcímén birták, amely a birtokjog teljességét jelentette és kizárt minden idegen jogot, még a királyét is.
Kezdetben a nemzetség birta e jogokat, később a nemzetségi közös gazdálkodás, vagy együttélés felbomlása után, a nemzetségek egyéni tagjai, a nemesek is hasonló joggal rendelkeztek a tulajdonaikat képező földjeikkel. Erre sokezer okleveles adatunk és bizonyítékunk van az Arpádkori Oklevéltárainkban.
PId. IV. Béla király 1246-ban István nevű aranyművesének a honti várhoz tartozó Keszi, másképp Kérd nevű faluban két és fél ekealj földet adományozott olyan joghatállyal, mintha ősi szállás birtoka lenne (Fej. IV. 2. 14.).
Ugyanez a király egy jövevény lengyel nemesnek, aki a tatárok előli menekülésekor állandóan az oldala mellett volt és védte, aki közben még a karját is elvesztette, adományozta az Abauj várához tartozó Bozsva nevű birtokot, a szállásbirtokok jogával, felruházva őt mindazokkal a jogokkal, amelyekkel az ország nemesei rendelkeznek a saját birtokaikon. (Fej. Ill. 1. 193.).
Ugyancsak IV. Béla 1243-ban Waczik fiainak adta teljes tulajdonjoggal a nógrádmegyei Esztergár nevű birtokot, amelyen a tatárjárás előtt királyi udvarnokok laktak. 1260-ban azonban visszavette ezt, mert udvarnokai újra összeverődtek 19 év múlva a tatárjárás után. Talán Azsiából szöktek haza.
Esztergár neve Istár sumir istenasszony nevéből és a "gár", annyi mint nép, nemzetség névből van összetéve, mai nyelvünkön annyit jelent, mint: Istar népe. Tehát ősi telephely volt, mert Istar is ősi istene volt a sumiroknak. A honfoglaláskor a többi őslakos néppel együtt ők is szolgák lettek, a király mint saját földművelő népét adományozta el őket.
Ugyanez a királya trencsénmegyei Vöröslő nevű faluban egyszerű várnépeket a "Szent király jobbágyai" közé emelt birtokaikkal együtt, 1243-ban, vagy is ezután szabad birtokosok lettek és földjeiket a király sem velük, sem nélkülük nem adományozhatta el. A szomszédos Liszkóban pedig a cseh hadjáratban hősileg kimúlt Póka nevű várjobbágynak nemesi rangra emelt utódai teljes nemesi jogot kaptak előbbi birtokaikra. (W. Ill. 256.)
II. Endre király, 1223-ban, Röjtökör soproni várbirtokot a "szállás"birtokok joghatályával adományozta el az Arragoniából bevándorolt Simonnak és rokonainak (Fej. VI. 1. 193.).
Ill. Endre király, 1297-ben, a Szepes várá hoz tartozó Zsigra (Sygra) nevű birtokot teljes nemesi joggal adományozta el Perény mesternek (Fej. VI. 1. 250.). 1300-ban pedig a Zsigra melletti Korotnokot Márk szepesi kanonok öccsének, Mihálynak ugyancsak teljes nemesi joggal adományozta el (Fej. VI. 2. 248.).
Említés van eddig az idézett oklevelekben nemesről, várjobbágyról, várnépről, udvarnokról, a Szent király jobbágyairól, de rabszolgákról nincsen szó. Azért idézem Szent Istvánnak a pécsváradi bencés-apátság részére 1015-ben kiadott alapító oklevelét is (Fej. 1. 291.), amelyben 41 faluban összesen 1107 rabszolga családfőt adományozott az apátságnak. Ezek közül 156 lóval, 409 lóval és szekérrel szolgált, 110 volt a szőlőműves, 36 a földműves, 50 a halász, 13 a juhász, 3 akanász, 3 a lovász, 12 a méhész, 10 a kovács, 6 a kádár, 12 az esztergályos, 9 a sütő, 19 a szakács, 6 a tímár, 5 az ötvös, 8 a kerékgyártó és 20 a bányász. Ezek összessége pedig egy gazdasági nagyüzemet tesz ki. Ebben a résztvevő munkások mind rabszolgák voltak.
Imre király, 1201-ben, Ugrin györi püspöknek 12 rabszolga családot adott egy Szántó nevű földbirtokkal Bodajk és Igar szomszédságában. Igar ma puszta Magyaralmás mellett Somogy-megyében (HO. V. 4.).
II. Endre, 1226-ban, egy Vinár nevű földet adott 8 telek szölő vel és 8 rabszolga család vincellérrel és még 160 hold földet egyik hívének (W. VI. 432.).
Még nagyon sok oklevelet tudnék idézni, de felesleges szószaporítás volna, mert ennyiből is megállapíthatja az olvasó a honfoglaláskori és az utána következő időben az új Magyarország népének társadalmi rétegeződését és foglalkozását.
Először is volt egy uralkodó úri réteg, a nemesség, amelynek tagjai a honszerzés fegyveres munkájában való részvételükért teljes tulajdonjoggal, az oklevelek szakkifejezése szerint a "szállás" jogával, vagy "teljes nemesi joggal" birták földjeiket, nem pedig a későbbi királyok kegyadományaiból. Mert amire rászolgáltak, az jog és nem pedig kegy szerint illette meg őket.
A honfoglalás fegyveres munkájában résztvevők vérrel szerezték meg az ország földjét, de nem azért, hogy azzal a fejedelem vagy a király szabadon rendelkezzék, aki azután alattvalóinak hűséges szolgálata fejében hűbérül, a hűség béréül és szolgálatuk jutalmául haszonélvezetre juttasson belőle, mint a nyugateurópai hűbéres országokban a király vagy a császár. Ilyen jogi zagyvalékot a magyar harcos nem vett be. Ö így gondolkodott, amint az egész honszerző nemzetnek joga lett a vérrel szerzett ország egész területéhez, a törzsnek a tőrzsszálláshoz, a nemzetségnek az általa elfoglalt földhöz, úgy az egyes vitéznek is joga lett az általa elfoglalt és birtokba vett földbirtokhoz.
Ehhez a jogi gondolkozáshoz s annak egyedüli elfogadható helyességéhez megvolt a jogi alap is, mégpedig a vérszerződés második pontjában. Ez így szólt:
"Amit közös erővel szereznek, abból senki a résztvevők közül ki ne zárassék".
De benne van ez Szent István II. törvényének 2. fejezetében is imígyen: "Egyetértünk az egész Tanács követelésévei, hogy mindenki szabadon rendelkezzék úgy a saját tulajdon földjével, mint a királyi adományból származó javaival, míg él - kivéve az egyházhoz és a vármegyéhez tartozó birtokot - és halála esetén fiai hasonló joggal örököljenek."
E törvény szövegében a "mindenki" csak a nemesekre vonatkozik, mert a köznépnek akkor nem volt a földhöz tulajdonjoga. Nem nemes ember akkor csak arra a földre szerezhetett tulajdonjogot, amelyet saját pénzén vett meg. Ez azonban igen ritka eset volt akkor.
De ez a "mindenki" szónak a törvény szövegébe való felvétele nagyon érdekes, mert azt jelenti, hogy Szent István korában már az egyéni birtokjog nagy mértékben kezdett kialakulni, holott azelőtt nem az egyéné volt a birtokjog, hanem a nemzetségé, a nagycsaládé, amelyben az egyén nem volt önálló tényező. De úgy látszik, hogy az egyéni jog már nagyon akart érvényesülni s a király is időszerűnek találta az egyéni tulajdonjog törvényesítését.

Ki kell azonban itt térnem két történetírónk állásfoglalására. Az egyik Pauler Gyula, aki a már említett művében ezt írta: "A nemesség az Árpádház idejében tulajdonképpen a birtokhoz volt kötve, csak később teremtette meg a külföldi példa e rendet nálunk." Az oklevelek ezreivel tudom bizonyítani ezen állítás ellenkezőjét. De elégnek tartom ennek megcáfolására a fent elmondottakat is. A nemesség alapja nálunk a honfoglalás fegyveres munkájában való részvétel, vagy később a királyok kitüntetése volt. A nemesi rend már a honfoglalás elötti időből kezdődik, a szabad magyarok és a honfoglalás fegyveres munkájában résztvett ősöktől való vérszerinti leszármazásból, tehát nem a kűlföldi példákból.
Az Aranybulla 31. cikkében ezek a jogok már 1222- ben kodifikálva, vagyis törvényesítve voltak. Az Aranybullát egész Európában egyedül csak az angol "Magna Carta" előzte meg hét évvel. De ez sem szolgált mintául az Aranybullához, amely tiszta és eredeti magyar alkotás volt, nem pedig külföldi utánzás. A professzor úrnak semmi tudományos alapja nem volt a kijelentésehez, legfeljebb valamely idegen és nem rokonszenvező hatalom felé akart ez a kijelentés is bók lenni.
A másik Szalay László, aki a "Magyar Történelem" című művében azt mondja, hogy "Mai napság talán már senki sincs nálunk, aki eléggé bárgyú volna azt hinni, hogy a magyarok eredetileg csupa nemesek voltak Werbőczy értelmében".
Amit fentebb írtam, az az ő fölényes állítását is megcáfolja. A különbség kettőnk között az, hogy ő 20 vagy 30 könyvből írta meg történelmi művét, de egyetlen eredeti Arpádkori okmányt sem olvasott el. E sorok írója: pedig mind a 63 darab, átlag 800 oldalas latinnyelvű kötetet feldolgozta. Éppen azért, amit a nemes, ségről írt, azt mind az oklevelek alapján állapította meg.
A honfoglaló nemzetségek legfőbb érdeme a haza megszerzése volt, a későbbieké pedig a honnak a megvédése. Ez a feladat az egész középkoron át nemesi kőtelesség volt. Majd alább foglalkozom azzal a kérdéssel is, hogy a meghódított nép egyes rétegei is mily mértékben vették ki részüket a haza védelméből.
Az e szakaszban elmondottakból azonban egy meszsze kiható következményt vonhatunk le, azt ugyanis, hogy minden szállásbirtokkal rendelkező ember Árpád hódító katonanépéhez tartozott, vagyis az új jövevényekhez, míg az ilyennel nem bíró népelem a meghódított, a szolgává tett őstelepes néphez, vagyis az öslakossághoz.
Itt is hangsúlyozottan állítom, hogya magyar nép élete nem Árpád hódító hadseregének a Kárpátmedencében való megjelenésétől kezdőddtt, hanem már a csiszolatlan kőkorszaktóI kezdve, múzeumaink leletanyagának bizonysága szerint,
Nagyobb arányú volt a letelepedés üteme a fémek korszakában, különösen a vaskorszakban, amely a sumiroknál Mezopotámíában kb. 1000 évvel előbb volt, mint a többi népeknél.

Megjelent: 43270 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Látogatók

Hungary 68.7%Austria 1.3%
Romania 5.4%Canada 1.1%
United States 4%Norway 0.8%
Russian Federation 2.8%Kuwait 0.3%
Ukraine 2.7%France 0.3%
United Kingdom 2.1%Switzerland 0.3%
Slovakia 2.1%Australia 0.3%
Germany 1.8%Netherlands 0.3%
Sweden 1.8%Italy 0.2%
Serbia 1.4%Spain 0.1%

Today: 157
This Week: 2649
Last Week: 4388
This Month: 8970
Last Month: 17477
Total: 2182553

Belépés